|
Témaindító hozzászólás
|
2021.06.15. 21:24 - |
You take the shape of Everything that I'm drawn to. |
[69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
Amara Eden Collins
18+
Halvány mosoly kúszott az arcára, Sebastain kijelentésén, miszerint majd Ő ledönti azokat a falakat. Már így is elég messzire jutott, ami azokat a falakat illette, már majdnem aggódni kezdett, hogy mi lesz ezek után, aztán rájött, hogy ki is valójában. Szóval valószínűleg meglesz így vagy úgy. A cél akkor sem változni, szóval nincs oka, hogy aggódjon.
Egy pillanatra visszagondolt arra az estére, amikor újfent egymás életét fenyegették. Nem volt szokása a múlton rágódni, vagy túl sok időt vesztegetni arra, hogy az elmúlt dolgokon gondolkozzon, de ennyit Ő is megengedhetett magának. Érdekes volt arra gondolni, hogy onnan egészen idáig jutottak. Őszintén szólva, legvadabb álmaiban sem gondolta volna.
Látta a meglepettséget Sebastian szemeiben, amikor az ölébe vetette magát. De hát mit van úgy oda? Ez az Ő autója, este van, alig van ember az utcákon, ráadásul sötétítettek az üvegek, szóval nincs mitől tartani.
Csodálkozva vonta fel a szemöldökét, amikor a férfi kijelentette, hogy neki jóval több kell annál, hogy megmentette az életét. Már így is annyi mindent adott neki, amit amúgy nem tenne. De hát ilyen ez, ahogy Sebastian, Ő is többet akart.
- Telhetetlen vagy. – jegyezte meg, mégsem hagyhatta annyiban a követelését. De ez már nem sokat számított, mert elvesztek egymás csókjaiban, egymás kényeztetésében.
A férfi mosolya talán egy kissé felbátorította, de ez mit sem változtatott a tényen, hogy nem szerette, ha megpróbálják birtokolni. Igazából itt nem is a próbálkozással volt a probléma, azt nem szerette, ha birtokolják. Ez általában fordítva szokott lenni. Habár az talán egy kicsit megnyugtató volt, hogy Sebastian ugyan úgy kimondta. De nem vesztegette tovább az időt.
Elégedettséggel töltötték el a férfi jóleső morgásai, sóhajai. Sebastian ajkaiba harapott ahogy a férfi a derekánál fogva mozgatta. Találkozott a tekintetük, ami tele volt szenvedéllyel, szinte pár perzselte. Újra megcsókolta, egyre hevesebben, már ha ez egyáltalán lehetséges volt. Egyik kezével felsőtestét simogatta, miközben ajkai újfent a nyakára tévedtek végig szántva lüktető erein. Másik kezével finoman egyhelyben tartotta a fejét, hogy aztán hegyes fogait hirtelen mélyessze bele a férfi nyakába csak, hogy újra megkóstolhassa. De hamar elengedte, ajkairól vér csorgott le az állára.
Hirtelen felült, már amennyire az autó magassága engedte, kezeivel a tetőn támaszkodott meg, így folytatva tovább. Sebastianra hagyta, hogy felül-e hozzá vagy sem, mindegy volt, így vagy úgy, de Amara élvezte a helyzetet. Aranyló szemekkel pillantott rá. – De én is nehezen tudok betelni veled. – kacsintott kihívóan a férfire, utalva itt a vérére és a személyére, de direkt ilyen kétértelműen fejezte ki magát, hogy ha lehet, akkor még jobban feltüzelje.
|
Sebastian Sparks 18+
 Kijelentésén, miszerint változtathat rá emeltem a tekintetem. De nem válaszoltam semmit, mert egyrészt nem igazán jó dolog, egy kocsiban beszélgetni erről és vitatkozni. A másik pedig, még én magam sem tudom, ez mennyire is lehetne helyes döntés.
Hogy meghaljak, majd újjászülessek már ha természetesen visszatérek. És a legutolsó dolog, nem tudnám magam elképzelni mint vámpír. De nem is mondanám azt se hogy nincs ellenemre a dolog. Minden esetre ez túl gyors lenne, és hirtelen történne minden. És persze ha sikerülne is hirtelen megoldódna minden probléma, mert akkor már nem emberként fog tekinteni, hanem vámpírként. De mivel nem is feleltem semmit, csak visszatekintettem az előttünk lévő utcára, ahol az emberek nagy része kint is gyülekezett. Még a nevetésüket is tökéletesen lehetett hallani, ahogy áthaladtak az utcán. Még is Amara hangja térített vissza, egy tömör "rendben". Igazából beadva a derekát azzal kapcsolatban, hogy nem akarom őt átvágni. De ahogy rápillantottam ismét, láttam rajta, hogy ez közel sem így volt. Valami még így is ott motoszkált a fejében. - Talán egyszer majd el is hiszed nekem. - Utalva arra, hogy akkor már őszintén fog hinni nekem, és nem lesznek kétségek. Tisztában voltam vele, hogy ez számára még teljesen új. Hogy befogadjon maga mellé egy társat... hogy ismét megbízzon valakiben, ez hatalmas lépés. De egyszer átlépem felé azt az ajtót, és ledöntöm azokat a falakat. - De én majd ledöntöm ezeket a falakat. - Mondtam ki végül azt, amit az előbb gondoltam. Úgy érzem sokat kell még harcolnom azért, hogy őszintén bízzon bennem.
Elérkezvén a másik témára, arra a napra, amikor szinte játszottunk egymás életével, egy halvány féloldalas mosoly jelent meg az arcomon Amara kijelentésére.
- Ennek csak örülni lehet. - Szólaltam meg végül. Én is simán léphettem volna akkor, hogy hátba szúrom azzal a törrel a kezemben. De nem tettem meg. Meg kell hagyni érdekes, ahogy egymással vagyunk képesek viselkedni. Még a szörnyet is könnyen kicsalhatjuk egymásból.
- Teszek is róla, hogy ne bánd meg. - Kezem arca felé emeltem, ahol egy tincset a füle mögé vontam, ami kissé a szemébe lógott. És el is kapva, azt az igéző tekintetét, hogy elvesszek benne ismét. Ezzel pedig arcához simítottam kezem. Ekkor már rég az ölembe vetette magát.
Meg kell hagyni, nagyon is meglepett a lépése. Pont itt, a nyílt utcán egy bár előtt a kocsiban, hemzsegő emberekkel. Na nem mintha zavart volna sőt... hidegen hagyott. Elvigyorogtam kijelentésén. - Oh nem, ennyi közel sem elég. Ennél jóval több kell. - Suttogtam halkan, miközben ajkaira pillantottam le, amin egyszer-kétszer vigégsimítottam egyik újjammal, figyelve hogyan tapad rám ismét, hogy szenvedélyes csókba kezdjünk. Elvesztem a csókolgatásába, és kényeztetésébe, szinte már akaratlanul. Majd kértem tőle, azt az aprócska szót. Hogy miért is? Mert biztosra akartam menni. Elmosolyogtam, még ha nem is hangzott olyan őszintének, ennyi is elég volt. Tudtam, hogy legbelül nem volt oda ennek, hogy kimondja ezt a birtokló szót. De talán mint ahogy hozzám is, így ehhez is hozzá szokik majd.
Sokáig nem is akart váratni a lány, ugyan is egy pimasz kis mosollyal nézett rám. - A tiéd vagyok. - Helyeseltem neki halkan, majd ismét az ajkaira vetettem magam egyre többet követelve. Rögtön meg is éreztem kezét ismét ágyékomon, majd hagyva azt, hogy kiszabadítsa magának férfiasságomat. De én sem tétlenkedtem, hiszen én is megakartam szabadítani az egyke kis ruhájától, amit meg is tettem. Lehúzva róla a ruha anyagot, szépen a melletünk lévő üléshez dobtam. Közben felsőhajtottam jól esően, ahogy újjait mozgatta rajtam. Nem volt rajta melltartó, így nagyon is élveztem látványát, amit nyújtott. Még abban a comb harisnyában is.
Végig simítottam kezemmel egész testét, majd derekába markoltam, amikor már végre rá is ült férfiasságomra, egy jól eső morgással döntöttem fejemet hátra az ülésnek. De rögtön vissza is kaptam tekintetem az övéhez, hogy aztán ismét csak megcsókolhassam hevesen. Amikor már elkezdett mozogni is, olykor halk morgásokkal jeleztem felé, hogy mennyire jól csinálja... sőt istenien. Kezeimmel belemarkoltam fenekébe, és segítettem őt egyre mélyebbre vinni, ezzel is még több örömöt szerezve kettőnknek. Fejemet az övvéhez döntöttem, és mélyen magamba szívtam az illatát. Végül szemeibe nézve csak figyeltem őt, ahogy élvezi kettőnk játékát. Egyre gyorsabban váltva a tempót, persze természetesen hagytam neki, hogy ő írányítson.
| Jon Kortajarena | The Hunter | Credit: Venus |
|
Amara Eden Collins
18+
Pár pillanatig elgondolkodott Sebastian kijelentésén, hogy ember és ezen semmi sem fog változtatni. Nos ebben nem volt olyan biztos, hiszen átváltoztathatja. Bármikor dönthet úgy, hogy vámpírrá változtatja, de koránt sem volt biztos a dolgában, abban meg főleg nem, hogy Sebastian vajon ezt akarná-e. Jelentőségteljes pillantást vetett Sebastianra. – Én változtathatok… - jegyezte meg halkan, de igazából nem várt választ, nem ez volt a megfelelő hely és idő, hogy ezt megvitassák, nagyon nem. Így hát el is engedte ezt a témát.
- Rendben. – csak ennyit mondott, nem volt többre szükség. Habár Sebastian kijelentette, hogy nincs rossz szándéka vele szemben, és tényleg szeretett volna hinni neki, a bizalmatlanság akkor is ott bujkált benne. Mindez azonban nem Sebastian ellen irányult, egyszerűen csak ilyen volt a természete, eddigi életében csak nagyon kevés egyén volt, akikben megbízott, és bennük sem azonnal, ki kellett érdemelniük.
Furcsa érzések kavarogtak benne. Igazából ez az egész helyzet olyan furcsa volt a számára. Ha kívülről láthatta volna magát, akkor talán magára sem ismert volna, a hangja elhalkult, nem volt olyan határozott, mint általában szokott. De mivel ez feltűnt neki is, így hát igyekezett visszanyerni az irányítást saját érzelmei felett, legalább csak arra a kis időre, amíg mások is látják.
- Hát igen, a karó miatt hagytalak életben. – helyeselt könnyelműen megvonva a vállát kissé. Hiszen ez már a múlt, ami történt megtörtént úgy ahogy. – Nem bántam meg. – rázta meg a fejét – …még. – tette hozzá egy pimasz mosoly kíséretében.
- Már megfizettem. – mondta egy halvány mosollyal – Amikor megmentettem az életedet. – kacsintott egyet, majd a férfi ajkaira tapadt és elmélyedt a csókolgatásában.
A nyakát átkarolva húzta közelebb magához Sebastiant miközben élvezte, hogy a nyakát és vállát csókolgatja, miközben a kezei elkalandoztak. Ajkait jóleső sóhajok hagyták el, hideg bőre forrt Sebastian érintése nyomán. Mohón kapott újra a férfi ajkai után, kezével hajába túrt.
Csillogó szemekkel nézett rá, amikor kissé eltávolodott tőle. Gonosz félmosolyra húzta a száját, hiszen az első alkalommal, Ő is ugyan ezt kérte tőle. De arra nem gondolt, hogy ezt majd még számon kérik rajta, hogy nem úszhatja ezt meg. Némi habozás után végül csak rávette magát, hogy kimondja, amit Sebastian hallani akart. – A tiéd vagyok. – tekintetét a férfiéba fúrta. Ha őszinte akart lenni magával, márpedig mindig őszinte volt magával, akkor be kellett, hogy vallja, majdnem a torkán akadt ez az egy aprócska kis mondat. Hiszen Ő volt Amara, Őt senki sem birtokolhatta, de hajlandó volt megadni ezt Sebastiannak, még ha nem is olyan könnyen, de bizalma jeléül, ami szintén nem tartozott az erősségei közé.
De jobbnak látta ha ezen most túl lép, voltak most fontosabb dolgok is, mint például a félmeztelen Sebastian alatta, akit még meg kell fosztania pár ruhadarabtól.
- De te viszont az enyém. – jegyezte meg pimaszul, hogy aztán ismét rávesse magát az ajkaira. Kezét visszacsúsztatta a férfi ágyékára és pillanatok alatt kiszabadította férfiasságát, majd mozgatni kezdte rajta az ujjait, míg végül az öléhez vezette. Lovaglóülésben ült rajta, egyre szenvedélyesebben csókolta, csípője lassan mozogni kezdett. Ajkait heves sóhajok hagyták el.
|
Sebastian Sparks
[ Nem szeret ez a kód...^^" ]
Közben kezem visszatért fenekéhez, amibe ismét csak belemarkoltam. A másik szabad kezemmel, pedig karját, majd végül hátát kezdtem el simítani, amíg heves csókba nem kezdtem vele. Félbeszakítottam a csókot, majd óvatosan ajkába harapva szemeibe pillantottam. - Mond, hogy az enyém vagy. - Szólaltam meg szinte már suttogva, orromat az övéhez dörgőlve, s fejét a homlokomhoz döntve. Ugyan is azt az egy mondtatott, mindenképp hallani akartam. Hogy megbizonyosodjak róla, valóban mer engem felválalni maga mellé. Egy halandó embert, aki megőrül érte.
| Jon Kortajarena | The Hunter | Credit: Venus |
|
Sebastian Sparks
Amara csak nagy sóhajtással jelezte - legalább is így veszem le - hogy mennyire unja ezt a témát. Én pedig azt untam, hogy már megint az emberi mivoltom volt a téma. Nem tudtam eldönteni, hogy most mérges vagyok-e rá vagy sem. Vagy csak amiatt a nyamvatt csók miatt érzem úgy, mintjárt kitör belőlem a rosszabbik énem. Régen nem lehetett volna kinézni belőlem, hogy képes lennék a rossz, nem éppen emberi dolgokra... de igen, amióta Melanie meghalt, a rohadt évek - amit bosszúval, s haraggal viseltem el - teljes mértékben megváltoztatott. Akkoriban mindegy, hogy kire kellett vadásznom, megöltem. Mondhatni, vak voltam. Nem állt magam előtt semmi más, csak a bosszú. Csak is az, hogy a kezem közé kerítsem azt az embernek nem nevezhető lényt, aki gyökeresen megváltoztatta az életemet. De ahogy teltek az évek, valamilyen szinten enyhültem. Talán mert, mondhatom azt is, feldolgoztam. Másképp kezdtem el gondolkodni. Éppen ezért jártam végül egyedül azt az utat, társ nélkül hogy a magam módján teljesítsem be, amit mondhatni szenteltem az életem további részében.
- Igen, ember vagyok. Na és? Semmi sem fog ezzel változni... - Szólaltam meg halkan, nem nézve rá. Nem veszni el a tekintetében.
De talán a sors azt akarta, hogy így alakuljon. Hogy megjelenjen valaki az életemben, aki változást hoz. Aki ismét fellobbantja kihűlt, lassan haldokló szívemet. Aki új értelmet ad, ennek az elcseszett világnak. És aki szinte olyan mint én, még is különbözünk. És persze aki szöges ellentéte Melanienak. Abba még bele sem gondoltam volna, hogy mit tennék ha netán egyszer, utóljára beszélhetnék a feleségemmel. Fogalmam sincs hogyan reagálhatnék rá. Vagy hirtelen mit mondhatnék neki. Mi lenne az első, amit említenék.
- Leginkább az a fontos számodra, hogy túl éld, amíg az öröklétben sütkérezel. Hogy ne öljenek meg, amiért az vagy ami. - Vágtam is rá rögtön. Nekem kevés időm volt. Ezért is vagyok úgy vele, hogy inkább kiélvezem azt, amit még lehet.
Kijelentésén viszont alig tudtam visszatartani mosolyom. Erősen csóválva fejemet néztem el máshova. Nem azért, mert így is volt. Ha nem mert én magam sem tudtam elhinni. Persze tudtam, hogy valamilyen szinten nem bízik bennem. Ez akkor is egyértelművé vált, amikor először kerültünk az ágyba, majd megemlítettem neki ezt a helyet, hogy jöjjünk ide kikapcsolódásként. De nem hittem volna, hogy kikapcsolódás helyett, vitatkozni fogunk kettőnkről. - Még is mi okom lenne téged elárulni? - Pillantottam rá végül, jelentőség teljesen.
- Nincs semmi rossz szándékom veled. Ha az lenne, hidd el nem itt tartanánk... - És ez valóban így volt. Nem lennének akkor érzelmek sem, sem semmi más, ami megváltoztatná kettőnk kapcsolatát. De nem így történt. Elég volt pusztán egy csók, hogy ezek az érzelmek, amiket magamnak is eltitkoltam, előtörjenek.
De amit ez után mondott, kicsit mérges lettem szavai után, vagyis rá tett még egy lapáttal. Főleg, mert nekem azok a dolgok nem számítanak. Az álla alá nyúlva, emeltem fel fejét hogy így képtelen legyen a szemeimbe nézni. Tekintetem rideg, de komoly szándékú volt.
- Mind ez engem cseppet sem érdekel. Nem kell sem hatalom, sem pénz, sem semmi más szarság, ami utánad járna. Nekem csak te kellesz. Érted már? - Morogtam egyet már a végén. Egy pillanatig csak csendben figyeltem őt, majd elengedtem.
- Köszönöm... - Hirtelen csak ennyi jött ki, szavaira, hogy hisz nekem. - Ajánlom is. - Tettem még rá. Én bíztam benne. Legalább is, amit eddig tett értem nincs okom arra gondolni, hogy átverne. Hogy egyszer hátba szúrna. De valós tény, hogy elég rögös útnak állunk elébe.
- Mert megöltél volna, ha nem térítelek észhez. - Vágtam rögtön is rá.
- Igen, most már tudom. De nem látom okát, hogy megbántad volna. - Ejtettem egy kis gonoszkás, mosolyt az arcomon, miközben azt figyeltem hogyan szegezi le tekintetét mellkasomon pihenő kezére. De az érzéseim vegyesek lettek. Tele lettek kétségekkel.
És már odáig is elmentem volna, hogy véget vetek ennek az egésznek. Ugyan is az autóban ülve, ezt meg is említettem a lánynak, hogy jobb volna ha nem találkozunk többet. Így ő sem aggódna az miatt, ki jönne rá, hogy egy emberbe habarodott bele, és talán engem sem féltene ha ketté válnának útjaink. És készültem is volna menni, de megállított azzal hogy az ölembe vetettve magát ajkaimhoz kapott. A már kinyitott ajtót becsuktam. Simán megtehettem volna, hogy el lököm magamtól. Hogy véget vessek ennek az egésznek. De nem tudtam. Képtelen voltam megtenni. Nem hiába lettem szerelmes belé. Nem hiába érzek iránta mérhetetlen vágyat. Ezért is húztam ismét egyre közelebb magamhoz, és kaptam szinte vadul ajkai után. De ő eltávolodott tőlem, és mélyen tekintetét fúrta az enyémbe. Ugyan is megéreztem hideg újjait a hasamon lévő sebbnél. Amire enyhén felszisszentem, a hirtelen jött érzéstől. Enyhén behunytam szemem suttogására, majd ki is nyitottam és hagytam hogy levegye rólam a pólót. De halkan felkuncogtam. - Jó hogy emlékeztetsz rá, hogy ezért fizetned kell. - Néztem szemeibe játékosan elvigyorogva magam. - Ugyan is ennél jóval több kell belőled. - És ez így is volt. Ha vissza gondolok rá, megállíthatta volna a bennem lévő Morit, véget vettve a hülye játékának. De nem... nem voltak elég óvatosak, és Amara sem figyelt eléggé.
Viszonoztam csókját, hagyva, hogy érvényesüljön. Élveztem, ahogy nyakamat csókolva olykor beleharapott, amin jóízűen morogtam fel halkan. Egy kicsit sem jutott volna eszembe, hogy meg is akar harapni. De ha meg is tenné, ha éhes, az sem zavarna.
Hagytam, hogy kezét végig simítsa rajtam, és hogy az egészen leérjen az ágyékomig, a hirtelen jött érzéstől pedig enyhén felsóhajtottam. Kezem, ami fenekén pihent, belemarkolva áttért a lány combjáig, és ahogy kúszott fel kezem, ruhája alá nyúlva tűrtem fel az anyagot. Egy egyberészes ruha volt csak rajta amely szabadon hagyta vállait, a ruha alatt pedig csak egy comb harisnya volt. Mintha direkt egy ilyen alkalomra készült volna. De az apró, még is kellemes meglepetésként ért, hogy pont az autóban akarjuk ezt lerendezni egymás között.
Végül én is áttértem a nyakára, enyhén oldalra fordítva fejemet hogy jobban oda férjek. Apró, még is szenvedélyesen leheltem csókokat nyakára, majd egészen leérve a vállához, majd végül mellkasához. A kezem, ami feljebb csúsztatta ruháját, már a derekán pihent majd végül felsőjét kezdtem el lehúzni válláról, úgy haladva egyre lejjebb a csókokkal.
Visszatérve hozzá pedig ismét megcsókoltam. Közbe |
Amara Eden Collins
Kissé frusztráltan sóhajtott ahogy Sebastiant hallgatta, hát tényleg nem képes megérteni?! – De te ember vagy… - tette még hozzá halkan, hiszen ez volt a lényeg. Vagyis nem teljesen, de abszolút nem elhanyagolható tény. Sokkal sebezhetőbb, de hiszen már annyiszor elmondta, még egyszer biztos nem fogja.
- Tudod egy kortalan vámpírnak igenis fontos mindez. – mondta komolyan, de egy pillanatra mégis elveszve Sebastian mosolyában. Na jó, talán nem mindegyik vámpírnak, hiszen idejük mint a tenger, minek siessenek és igazuk is volt, de Ő most egy ember oldalán találta magát, akik koránt sem olyan kortalanok.
Kissé meglepetten nézett rá, amikor felnevetett, de végül csak a szemét forgatta. Annak veszi, aminek akarja, bóknak vagy sem, ez nem számított, így nem is szólt semmit, csak kissé félrehúzta a száját úgy figyelte a férfit.
Dühösen fujtatott, hogy Sebastian nem képes megérteni az indítékait. Ingerülten ingatta a fejét, kezeit karba fonta. Nem akarta eltolni magától, szimplán csak valami kis alibit akart szolgáltatni a kapcsolatuknak, ezzel mindenkinek biztonságosabbá téve a helyzetet, de hát mit is mondhatott volna. Ahogy elnézte Sebastian néha sokkal vakmerőbben él, mint Ő, akinek talán kevesebb dolog miatt kell aggódnia.
- Nem tudhatom, hogy elárulsz-e majd. – rázta meg a fejét enyhén megvonva a vállait. – Beleleshetek a gondolataidba, de így is elrejtheted a szándékaidat. – fejtette ki az aggályait. Hiába, nehéz volt megbíznia bárkiben is, és most itt volt ez a helyzet, hogy ilyen közel engeded magához egy vadászt, aki nem mellesleg rá vadászott. Abszolút nem szerencsés helyzet, de hát így alakult. - És hogy miért? A válasz nagyon egyszerű. Pénzért, hatalomért, státuszért, dicsőségért, van miből válogatni, kinek mi a szimpatikus. – tárta szét kissé a kezeit, hiszen a lehetőségek tárháza elég sokoldalú volt.
- Jó lenne, ha mindez tényleg igaz lenne. – sóhajtotta. – Persze, te azt mondod, hogy őszinte vagy; miért hazudnál, mi hasznod lehet belőle? – kezdett bele a magyarázkodásba, mielőtt Sebastian bármit is mondhatott volna. – De legyen, hiszek neked. – adta be végül a derekát. – Hiszek neked, mert hinni akarok. – nézett egyenesen a férfi szemeibe. Ami pedig a feleségét illette, nos sohasem ismerte, nem tudhatta, hogy milyen lehetett, mégis nem tetszett neki, hogy Sebastian róla beszél.
Halkan felkuncogott, a hangjába egy cseppnyi kis gonoszság is vegyült. – Ha jól emlékszem egy hegyes karót szegeztél nekem. – mondta pimasz mosolyra húzva a száját. Habár az tény, hogy utána valóban gyenge volt, annyira, hogy könnyűszerrel végezhetett volna vele, mégsem tette. Akkor azt mondta magának, hogy azért, mert még hasznát veheti, de mostanra be kellett, hogy lássa, ennél azért többről volt szó. Ha tetszett, ha nem, már akkor vonzódott hozzá. – De tudod te azt nagyon jól. – pillantott fel rá még mindig mosolyogva – Egy hidegszívű vámpír, aki életben hagyja az áldozatát… - a férfi mellkasán pihentetett kezére siklott a pillantása. Mennyi minden meg tud változni ilyen rövid idő alatt is.
Az autóban, amikor rávetette magát Sebastianra egy pillanatra sem gondolta, hogy ilyen kérdést fog feltenni. Hihetetlen ez a pasi… - suhant át egy pillanatra a fejében. Egy játékos mosoly ült ki az arcára. De nem várta meg Amara válaszát az ülést kissé hantra döntötte és magához húzta. Minden további nélkül tapadt újra a férfi ajkaira, remélhetőleg ez egyértelművé tette, hogy Őt akarja. Kezét lassan Sebastian pólója alá csúsztatta, hűvös ujjai azonnal rátaláltak a bekötözött sérülésre. Kissé eltávolodott a férfitól, csak hogy a szemeibe tudjon nézni, majd sokatmondóan lepillantott. – És nézd ki sérült meg máris. – suttogta a fülébe ajkaival megérintve. De nem sokat törődött vele lehúzta Sebastian felsőjét. Kezét végig jártatta a kidolgozott felsőtestén. Újra megcsókolta, olykor beleharapva a férfi ajkaiba, majd lesiklott a nyakára, de nem állhatta meg, hogy újra beleharapjon. Közben kezével végig haladt a mellkasán, a hasán, hogy aztán az ágyékánál állapodjon meg.
|
Sebastian Sparks
[ A fene beléd gp.... akkor folyt. köv.^^" <3 ]
Minden, ami ő volt kellett nekem. Mert talán még ha nem is vallanánk be egymásnak, de összetartozunk. Végül elváltam ajkaitól, de csak hogy egy pillanatra rá nézzek.
- Biztos, hogy ezt akarod? Hogy engem akarsz? - Szólaltam meg halkan, arra utalva, hogy biztos-e benne hogy az élete további részében tényleg mellette akar-e tudni. Hogy felmer-e vállalni, annak a sok rossz akarónak akik az életünkre törhetnek.
De nem vártam meg a választ, amin combján pihent kezem lenyúltam az ülés alá, amivel azt egy kicsit hátra döntöttem, hogy azért kényelmesebb legyen számára is.
Majd vissza térve a lányhoz, hajába túrva s tarkójánál fogva magamhoz húztam hogy ismét az ajkait ízlelhessem. Derekánál fogva pedig egy kézzel átkarolva őt jobban magamhoz húztam. Majd kezem derekáról a fenekére kúszott.
| Jon Kortajarena | The Hunter | Credit: Venus |
|
Sebastian Sparks
Amint meghallottam a nevem, rápillantottam hogy tudjam mit akar mondani ezzel kapcsolatban. De csak egy pillanatra, hogy rá pillantsak azokra az igéző szemekre. Ám mondatára egy apró sóhajjal tekintettem el máshová. - Mert, mikor is volt más ennyire egyszerű? - Néztem vissza rá. De ismét a biztonsággal jött, amire már kissé feszülten dőltem hátra annak a kanapénak.
- Senki sincs biztonságban akik itt élnek, ezen az átkozott helyen. Bármelyik pillanatban meghalhatnak. - Hiszen ez így is volt. Sosem lehetett számítani arra, melyik óra lesz az utolsó nekik. És mint ahogy az előbb is mondtam, nekem sem lehetett tudni.
- Még te is. - Halkultam el a végére.
Ismét az én életem tartalma jött szóba, és annak rövid idejéről. Tudtam nagyon jól, hogy ennek mi a hátránya a sok jó mellett, amit nyújtunk egymásnak. De akkor is felesleges ezen rágódni. Főleg, mert még nagyon is előttem van az élet. - És ahelyett, hogy azokra gondolnál mit tervezel holnap, inkább arra gondolsz mit teszel, vagy érzel ez miatt úgy 50 év múlva... - Mosolyogtam el a végére. Így nem lesz jó, ha folyton ezen fog járni az esze. Nem látok bele a fejébe, így szerintem hagyom is annyiban a dolgot. Nem érdemes ezen vitatkozni, én pedig nem fogok 20 évre előre gondolkodni csak mert mi van ha...
Elmeséltem neki én is a múltamból azt a fordulópontott ami konkrétan megváltoztatta az életem. Ami miatt még is csak korán kellett felnőnöm. Igazából nem tudtam azt, ha nem fogadnak örökbe hogyan alakulhat az akkori életem. Mit teszek majd másképp. Ezen mindig is sokat agyaltam, mikor még a nevelőszülőkhöz kerültem volna.
- Régen volt. Már nem számít. - Utaltam itt arra, hogy már régen elfelejtettem őket. Az arcukra sem emlékszem már, csak is az jut eszembe mindig, hogy miben haltak meg. Enyhén felnevettem arra, mikor azt mondta nem tudja miben vagyok más, mint a többi vadász vagy ember.
- Ezt most vegyem bóknak mi? Érdekes válasz... - Az is volt. Legalább is számomra. De nem erőltettem annyira a dolgot mert tudtam, hogy hiába tenném fel neki a kérdéseket nem tudná rá a választ. És ezt láttam is rajta. De amikor azt emlegette, hogy épp azzal akar megvédeni, hogy el tol magától megráztam a fejem nemlegesen. - Nem, Amara. Azzal, hogy el tolsz magadtól egyáltalán nem védesz meg. Ezzel csak inkább a szenvedést éred el. Semmi többet. - Már úgy voltam vele, nem is érdemes ránéznem sem de még is megtettem. Az emberi lények még ha igen ostobák is, társasági lények. Vagyis senkinek sem jó a magány. Még ha futó kapcsolatokról is szól az a 200 év amit megélt, akkor sem lökhet el magától mindenkit csak úgy. Főleg az olyat, aki sokkal többet akar belőle és maga mellett akarja tudni. És ezt akár érthetem magamra is. Hiszen most mindketten itt vagyunk. Mert ő volt az egyik, aki visszahozott az életbe. És aki még azon belül is adott egy második esélyt a szerelemre a tudta nélkül. Amire még igazából én magam sem gondoltam. Hogy egyszer csak lesz valaki, aki hirtelen betoppan az életembe és tessék. Annak, hogy most mind ketten itt ülünk, és itt vagyunk egymás mellett annak oka van. Nyomós oka, hiszen azért ez csak jelent valamit.
Csak csendben hallgattam amiket mondott. Hogy más mindig megtámadta, hogy nem tudja miért hagytam életben, és hogy bizonytalan velem kapcsolatban. Bizonytalan abban, hogy nem-e vágom át, hogy elárulom. Amikor mondata végére ért, enyhén felnevettem. Nem azért mert nevetségesnek találtam. Hanem mert olyan kis butus, amiért ilyenekre gondol. Amiért egyben olyan aranyosnak is mondhatom.
- Komolyan azt gondolnád, hogy elárullak majd? - Pillantottam rá, majd ismét felnevettem enyhén, majd az előttem lévő tömegre pillantottam legalább is azokra, akiket kilehetett még venni. - Miért tenném? - Tettem fel a kérdésem, de csak egy kis idő után vetettem rá ismét tekintetem. - Mindenki máshogy végzi a melót... valaki csendesen, figyelmesen, valaki van olyan barom, aki minden kertelés nélkül megtámadja a célpontot. Én... inkább nem okozok feltűnést, hanem megfigyelek. Így jutottam el hozzád is. A házadtól egészen idáig követtelek. - Néztem jelentőség teljesen szemeibe.
- Amikor akkor este rám néztél... - Fordultam felé közelebb, s kicsit mérgesen mert teljesen őszintén beszéltem hozzá mert azt gondolhatja talán hazudok neki. - Volt benned valami. Valami amit még magam sem tudok elmagyarázni. Érted? Magadhoz láncoltál pusztán a tekinteteddel is. Már akkor este kellett volna hogy megöljelek, de nem tudtam megtenni. De akkor még én magamnak sem akartam bevallani miért. És most sem tudnám megtenni, mert képtelen lennék rá. - Fejeztem be végül.
- Akkor változott bennem valami, amikor előszőr megcsókoltál. Hiába kábítottál el, valami még is megmaradt. Valami, ami elfelejtette velem a feleségemet. Akiért bosszút esküdtem fel, annak a mocskos démon életéért, aki megölte őt. - Szólaltam meg ismét egy kis idő után. Kezdtem úgy érezni mostanában, hogy ez a bosszú egyre jobban halványodik bennem. És kezdtem azt is érezni, hogy Melanie biztos nem azt akarná, hogy bosszút álljak érte. Akárhányszor rá gondolok, a szép idők mellett folyton eszembe jut az, hogyan és miként végezte holtan. Annyi mindent akart csinálni még. Rengeteg álma volt, amiket az élete folyamán megakart valósítani. De a legnagyobb az volt, hogy nagy családott alapítson, hiszen ahogy én is ő is elvesztette a szüleit. Nem érdemelte meg a halált. Neki nem ez jár.
- És te miért is hagytál életben, amikor előszőr ittál a véremből? - Tettem fel én is a hasonló kérdést számára. - Gyenge voltam, simán megölhettél volna.
Az autóban ülve, végül megszólaltam hogy talán nem kellene többet találkoznunk mert kétségekkel együtt ez nehéz lenne mindkettőnknek. Így talán ez az egész nem is működne. Amara meglepetten pillantott rám, de kérdésén nem válaszoltam semmit. Ugyan is nem láttam értelmét. Én meg nem fogok erősködni. Így hát egy kis idő szemezgetés után, végül az ajtóhoz nyúltam hogy kinyissam. És ki is nyitottam, amikor hirtelen megéreztem ahogy Amara az ölembe huppan. A kijelentése kissé meglepett, és fel is vontam rá egyik szemöldököm de nem feleltem semmit.
Hagytam, hogy megcsókoljon, ám ő is amilyen hevesen követelte ajkaimat, úgy én is az övét. Közben végül visszacsuktam az autó ajtaját is. Egyik kezem a lány derekára tévedt, míg a másik a combjára, amit talán egy kicsit meg is markoltam. Erről beszéltem. Ez az egész lény, ami Amara volt vette el az eszemet. A tűzessége, követelése, a vágya s hajthatatlansága, a vadsága... és még sorolhatnám, de azt hiszem sosem érnék a végére. Minden, ami ő volt kellett nek |
Amara Eden Collins
Mégis miért ne gondolhatott volna ennyire előre? Hiszen mindig is ezt tette, előre megtervezte a dolgokat, minden eshetőséget számításba vett és aszerint cselekedett, ez sosem volt másképp, nem lehetett máshogy; azt az életet, amit Ő élt, legalábbis biztosan nem.
- Sebastian… - kezdett bele, de nem találta a szavakat. – Ez velem sosem lesz ilyen egyszerű. – fejezte be végül kissé megrázva a fejét. Hiszen ez volt az igazság, sosem érezhetik magukat teljesen biztonságban, mert azt, aki hatalomra vágyik, más is üldözőbe fogja venni, valaki olyan, aki szintén arra a hatalomra áhítozik. – De én még így is nagyobb biztonságban vagyok, mint te… - tette még hozzá, hiszen így volt. Voltak más vámpírok, akik neki dolgoztak, persze bennük sem bízhatott meg maradéktalanul, ahogy senkiben sem.
- Igen, a te életed rövid, addig élvezed amíg tudod, de az enyém már így is hosszúra nyúlt, ebből te csak egy apró részlet vagy. És ami utánad jön, talán még hosszabb lesz; egyedül, amikor már tudni fogom, hogy milyen volt veled. Ez örökre velem marad, és te csak ürességet hagysz majd magad után. – magyarázta, hogy miért szükséges az, hogy ne csak ész nélkül élvezze az életet, hogy együtt vannak, hiszen gondolnia kellett arra is, hogy egy emberi élet nem csak hogy törékeny, de az Ő életéhez képest rövid is.
- Igazán szomorú. – mondta egy aprócska cinikus éllel a hangjában. Szomorú történet volt valóban, de azt már nem akarta hozzátenni, hogy de nem Sebastiant akarta megölni, csupán csak magát, arról meg ne is beszéljünk, hogy Ő nem is igazán ismerte a szüleit, soha senkit nem is hívott anyának vagy apának, hiszen az imént is az apját Barnabasként emlegette, és ez soha nem is lesz másképp. Mindez viszont nem számított.
De hogy Sebastian miért lenne más mint a többiek, miért számít neki?
- Nem tudom. – vágta rá idegesen – Nem tudom, hogy miért számítasz. – a hangja frusztrált volt. Valóban nem tudta, hogy miért lett szerelmes éppen egy emberbe, aki ráadásul még vadász is volt. Épp ésszel nem ebbe az irányba megy egy vámpír de Ő mégis itt találta magát. Egy olyan ember karjaiban, aki arra tette fel az életét, hogy megtisztítsa a világot az olyan gonosz lényektől, mint amilyen Amara is. Az igaz, hogy soha nem lesz szüksége egy ember védelmére, de Sebastiant nem tarthatta csak úgy maga mellett anélkül, hogy valaki gyanút fogna, hogy ez nem csak érdek kapcsolat, hanem valami többről van szó. Így hát sokkal egyszerűbb volt kitalálni ezt a dolgot, hogy majd a férfi távol tartja a vadászokat és nem mellesleg, még hasznos is lehet. De abban biztos volt, hogyha ezt így szépen kifejti Sebastiannak, akkor azt zokon fogja venni. Pedig ez is csak az Ő érdekében történt, hogy a biztonság talán csak az illúzióját, de legalább azt megadja neki.
- Épp, hogy ezzel akarlak megvédeni. – mondta már dühösen. De továbbra sem akarta beavatni Őt a részletekbe.
- Nem voltál különb? – kérdezett vissza felvont szemöldökkel. – A vadászok, akikkel eddig találkoztam nem beszélgettek velem, szimplán fogták magukat és amint lehetett megpróbáltak megölni. – magyarázta közömbösen. Hiszen ez mindig is így volt, Ők megpróbáltak végezni vele, szóval ezért cserébe Amara megölte őket. De Sebastian teljesen máshogy cselekedett, figyelmeztette, szóval Ő is élve elengedte. Az már más kérdés, hogy aztán újra és újra visszajött, na jó Ő is szemmel tartotta aztán és hát nem tehetett róla, de megkedvelte, szerelmes lett. Az egyetlen vadász, akit eddig életben hagyott és tessék, ez lett a vége. – Nagyon más vagy Sebastian. – erősítette meg korábbi gondolatait.
- Őszintén nem tudom miért hagytál életben akkor. – vallotta be. Hiszen neki megvolt az indoka, életet életért, de hogy Sebastian miért hagyta életben, miért nem támadt rá ahelyett, hogy figyelmezteti a veszélyre, mert hát akkor még nem ismerték egymást. – Ezért tartok attól, hogy elárulsz majd. – tetszik vagy sem, mégis így érzett. Persze lehet, hogy akkor ez volt a célja, ami mostanra megváltozott, de hát nem lehetett ebben biztos.
Az viszont meglepte, hogy nem mondott semmit, amikor bevallotta neki, hogy azt akarja, hogy az Övé legyen. Egy pillanatig összeszűkült szemekkel figyelte a férfit, de be kellett látnia, hogy nem ez a megfelelő hely minderre, így hát maga után húzta és az autóig meg sem álltak.
Amint beszálltak az autóba síri csendbe burkolódzva ültek egymás mellett, amíg végül Sebastian meg nem törte azt. Amara egyik szemöldökét felhúzva fordult felé, a kormányra könyökölve, kezével megtámasztva a fejét.
- Oh igen? – kérdezte egy kissé meglepetten le nem véve a szemét a férfiről. – Hát akkor menj. – intett másik kezével az ajtó irányába.
Pár pillanatig csak csendben farkasszemet néztek, amíg Amara gondolt egyet.
- Vagy inkább maradj még egy kicsit. – mondta hirtelen és Sebastianra vetette magát. De nem azért, hogy ártson neki, oh nem. Az ölébe huppant, ujjait a férfi hajába túrta és hevesen megcsókolta, még többet és többet követelve.
|
 Sebastian Sparks"there is a point where pain is replaced by emptiness"[Folyt.köv. *-* <3 ]
Ráadásul vadász, és Amara tökéletesen kifejtette, hogy neki nincs szüksége egy ember védelmére. És ez most olyan, mintha azt mondaná nincs szüksége rám. Hogy nincs szüksége arra, hogy mellette legyek. Tudom nem ezt mondta, de talán belül gondolhatott erre is. Hiába érez másképp irántam. Nem vagyok a fajtája egy tagja. És sajnos igaza volt abban, hogy ez közöttünk nagy balhét is okozhat mint ahogy ez a vita is. Nem mindig jön össze az, hogy egy vámpír, és ember szerelme akár örökké is ragyoghat. Elfogadják egymást... egymás gondjait, de olykor nem férnek meg egymás mellett.
Ránk is ez várna?
Csak akkor emeltem rá tekintetem ismét, amikor Amara megszólalt. Még közelebb lépve pedig karját mellkasomra tette. Én viszont nem tettem semmit. Csak figyeltem őt, hagyva hogy elvesszek azokban a szemekben, amiért annyira oda vagyok. Mondatára sem reagáltam semmit. Nem azért, mert nem tudtam. Hanem azért mert nagyon is forrtam a dühtől, és igyekeztem lecsillapodni. Az évek során rengeteg időm volt arra, hogy a dühömet tudjam valamilyen szinten vissza fojtani, vagy kezelni. Mert sosem volt jó megoldás az, hogy úgy cselekedjek, ami akár az életembe is kerülhet.
Következő mondatára sem reagáltam semmit, csak oldalra fordítva fejem, fél szemmel a tömeget futottam végig. Pár szem meg is akadt rajtunk. De ez sem érdekelt. Már csak arra kapom fel a fejem, hogy Amara megfogja a kezem és kifelé siet az autóhoz. Nem reagáltam semmit, úgy voltam vele, hogy ha ez neki így jobb akkor legyen. Beszállva az autóba, hátra dőltem az ülésnek és csak bámultam kifelé az útra. Végül hajamba túrtam, majd mikor Amara is beszállt csak egy kis idő után szólaltam meg. Ugyan is át futott a fejemben, egy-két dolog.
- Talán, jobb lenne mindkettőnknek ha... nem találkoznánk többet. - Kiemelve kezemet, ami a hajamnál fogta össze a tincseket, végül azt a szám elé helyeztem, könyökömet pedig az ajtónak támasztottam. Igen, bizonytalan voltam kettőnkkel kapcsolatba.
- Féltjük egymás életét... talán magunktól is egymás jelenlétét... - Folytattam.
- Ember vagyok, te meg vámpír. Erős kétségekkel pedig lehet nem is működne, ez az egész. - Mondtam, szinte egyre mérgesebben. És igazából nem tudom, mi lenne a helyes döntés. Mert nem akarom elveszíteni. |
Sebastian Sparks"there is a point where pain is replaced by emptiness"Hallva, a lány nevetését amikor azt említettem meg neki hogy adjon magának időt, ha nem biztos az érzéseiben: szememet forgatva pillantottam el máshova, s fejemet csóváltam meg enyhén. Ő csak aggódik. Aggódik az miatt, hogy meghalok. Hogy nem jutok ki élve, abból a bizonyos helyzetből ami rám várhat mellette. Csak is azért, mert ember vagyok.
De én arra jutottam hogy: Ki a faszt érdekel mi történhet velem, ha mellette maradok?! Hát igen, úgy tűnik, hogy Amarát nagyon is érdekelte. Pedig nem kellene már most ezen rágódnia. Tönkre tennie a kedvét miattam. Nők... olykor tényleg csak baj van velük. Melanie sem volt kivétel, azt meg kell hagyni. A maga módján is, de harcias egyén volt. Bár tény, hogy szöges ellentétje Amarával szemben. Míg Melanie, egy boldog életet szeretett volna két gyerekkel, egy csendes eldugott kis házban, Amara szinte a világot akarja behálózni, uralkodni rajta, hogy tovább vigye azt az ágat, amit apja hozott létre. Bele sem gondolva arra, hogy kialakítson egy olyan kapcsolatot ahol boldog lehet. Mert eddig csak befásulva, elszigetelve élte az életét mindenkit megfélelmítve maga mellett hogy az emberek féljenek tőle. De ez nem élet... Ideje változást hozni.
- Örülök, hogy ennyire szórakoztat a dolog... - Értettem ezt arra, hogy felnevetett az idő kapcsán. De kérdésére valóban nem is válaszoltam. Majd mikor ő válaszolt, hogy nem becsül le nem tudtam ezt neki elhinni. Hogy miért, azt még magam sem tudtam... de nem ment.
- Ugyan Amara... kérlek ne... - Kezdtem bele, enyhén fejemet csóválva ismét, egy igen apró mosoly kíséretében. Nem, ezt nem bántásból mondtam. Csupán így hozta a helyzet. Engem valóban nem érdekelt mi lesz holnap, vagy esetleg az után. Én mindig is a mának éltem. Mert nem tudhattam, melyik nap lesz az utolsó az életemből. Mikor veszek utoljára levegőt, ebben a romlott, és mocskos városban akár egy erdő közepén haldokolva, ismét egyedül. Amit ugyan csak nem tudhattam, mikor érezhetek valamit utoljára. Így hát élek, ahogy nekem jó és a sok szar ellenére, a sok harag, és bosszú ellenére igyekszem élvezni az életet. De be kell látnom, hogy ez olykor kevés, és szinte úgy is érzem, hogy lehetetlen.
- Nem gondolhatsz ennyire előre, hogy mi van ha... - Pillantottam rá. Tudtam, hogy a hangja más volt, s talán egy kicsit el is gyengült így hát ennek tudatában igyekeztem összeszedni a gondolataim. Főleg, mert megsérteni sem akartam. Hiszen nem az volt a célom.
- Tényleg, ne aggódj ez miatt. Nem érdekel vajon ki fog engem megtámadni, csak mert itt vagyok melletted. Szerinted, én nem aggódom érted? Hogy melyik pillanatban támadhat rád egy csoport vadász? Mikor te egyedül vagy, és váratlanul csak úgy megtámadnak? Hiába vagy vámpír, jól ismerjük a gyengepontját, a magad fajtáknak. Hiszen minden fajnak vannak gyengepontjai... és mielőtt még mondanád, nem a karó, meg a fokhagymákra gondolok. És ne mond azt, hogy csak úgy könnyű szerrel tudnál végezni velük, ha tömegesen támadnak. Főleg, ha nincs segítséged. - Néztem rá komolyan, és kissé feldúlva a most elhangzottakra. Legútóbb is, amikor nem találkoztunk egy jó ideig mindig arra gondoltam, hogy vajon jól van-e. Nem esett-e baja, vagy támadják meg éppen.
- De annak ellenére, hogy ezekre gondolnék fölöslegesen, inkább ki élvezem azt, hogy itt vagy mellettem. - Fejeztem be végül, ismét csak csóválva a fejemet amikor már máshova pillantottam. Hajamba túrva igyekeztem megnyugodni egy kicsit, ám ez közel sem sikerült elérnem. Hiszen neki is megemlítettem, hogy mellette úgy érzem ismét élek. Hol ott a sok nő mellett akikkel életemben találkoztam, ezt az érzést egyáltalán nem tudták bennem lángra robbantani. Olyan nagy baj lenne számára, felvállalni?
Lassan fújtam ki a levegőt, egyrészt hogy lehiggadjak egy kicsit, másrészt addig is hallgattam Amara egy a múltjából való kis szeletkéjét. Ahol rossz környezetben nőt fel. Ezek szerint egy bukott is távolról figyeli őt. És gondolom, annak sem hagyja hogy segítsen neki. - Igen tudtam, de te teljesen más vagy. Teljesen különb a többitől. - Tettem még hozzá.
- Az én életem sem volt könnyű gyerekként. - Néztem végül rá. - Autóbalesetben, elvesztettem az anyámat. Egy évvel később, mikor még csak 13 voltam… apám ittasan végett vetett az életének. Onnantól kezdve, nem élt másnak csak az alkoholnak. - Néztem el végül egy távoli pontra. Nem is tudom mikor gondoltam vissza utoljára a szüleimre. Annyira lekötött Melanie megbosszulása, hogy végül a szüleimre nem is gondoltam.
- Látod, egészen eddig magányosan éltük a mindennapokat. De ennek is ideje véget vetni. - Sóhajtottam fel végül. Ám amikor elmondta, hogy nem lesz jobb véleménye az emberekről, nem is kellett többet mondania hogy ismét csak felhúzzon szinte már lekezelő mondatával fajom ellen.
- Ha nem lesz jobb véleményed, akkor én miért számítok neked ennyire? Miért érzed azt, hogy én más vagyok? - Kérdeztem meg végül igen csak mérgesen, és kissé talán fel is emeltem a hangomat. - Nincs szükséged egy ember védelmére, de azt kéred tőlem hogy tartsam távol a társaimat tőled. - Nevettem fel végül. Majd ismét csak fel nevettem, mert ezt az egészet még mindig hihetetlen volt nekem feldolgozni.
- Ezzel csak el tolsz magadtól. - Nevettem újfent mert már nem érdekelt ez az egész.
Végül már csak csendben néztem a tömegre, és onnantól kezdve nem is szóltam hozzá. Hogy szarul esett ez a mondat? De még mennyire.
Végül már a korlátnál állva folytattuk a mi kis vitáinkat. Ahol végül megemlítettem neki azt a csókot, az első csókunkat amikor már nem voltam a csábítása alatt, ami valószínűleg a lány számára nem jelentett akkor még semmit. Erre föl fel is csattant, és szinte úgy pattant fel a kanapéról. Végül pedig dühösen szólalt meg felém. Kérdésein, pedig akaratlanul is elvigyorogtam. Ez az az Amara, akibe beleszerettem.
De végül arcom komollyá vált, mikor még csak pár lépéssel volt előttem. Mozdulatlanul álltam előtte. - Én sem voltam különb a többinél. - Értettem itt arra, hogy a véremet szívva akart véget vetni az életemnek, amikor ő már nagyon is éhes volt. - De akkor én is ugyan ezt felteszem, hogy életben hagynék olyat, akire vadásznom kell? -
Néztem rá ugyan csak komor tekintettel, miközben hangomat én is ugyan úgy fel emeltem. Örömmel felvettem vele a farkasszemet, amíg a lány még közelebb jött hozzám, így már le pillantva rá figyeltem reakcióját.
Aztán, hogy talán hibát követtem-e el azzal hogy szerelmet vallottam neki még én magam sem tudom. Ugyan is konkrét választ nem adott rá, mert elakadt a szava. Elfordítottam fejemet, hogy más merre nézhessek, egy pillanatig se ő rá. Ismét csak a csend vett körbe minket, a zenén kívűl amit azért tökéletesen hallani lehetett. Szinte már azon a ponton voltam, hogy feladom ezt az egészet. Ennek elég egyszerű oka volt. Ember vagyok. Ráadásul vadász, és |
 AMARA E. COLLINS"i must show no fear, no weakness, no doubt"
Majdnem hisztérikusan nevetett fel amikor Sebastian azt említette, hogy adjon magának időt. Hogy miért? Hiszen Övé volt a világ összes ideje, eddig is már olyan sok életet élt le. Neki aztán nincs szüksége időre. Főleg, hogy amúgy pontosan tudta, hogy mi a helyzet az érzéseivel, nem volt szükség arra, hogy ezen gondolkozzon, elemezze és a többi, nem csak azért, mert az nem az Ő stílusa lett volna, hanem mert pontosan tudta, hogy hányadán is áll saját magával. A bökkenő csak azzal volt, hogy nem szívesen vallotta ezt be, úgy nagyjából senkinek sem. Mégis, hogy néz az ki, hogy Ő Amara, a szívtelen vámpír, aki kérlelhetetlen, soha nem adja fel, akit nem lehet megállítani, akitől félnek, hirtelen szerelmes lesz. Mindaz, amit felépített, és amit még felépíteni szándékozott akár el is bukhatott ezen az apróságon. Persze lehet, hogy mindez hülyeség, hogy igazából mit sem számít majd, ha kiderül mindez, de ezt nem tudhatta előre, és lássuk be, nem szívesen kockáztatta volna meg. Lesütötte a szemeit, az ajkába harapott. - Időt, mi? – kérdezte felpillantva a férfira, de választ nem várt tulajdonképpen. Az, hogy esetleg túl korai lenne ez, ami kettejük között van, inkább nem is kommentálta. Ez csak nézőpont kérdése volt. Kétszáz év után korai lenne először szerelembe esni? Azt hiszem erre nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy nem. Hogy neki korai? Azt nehéz lett volna megmondani, habár eddig nem úgy tűnt.
- Nem becsüllek le. – mondta egy nagy sóhaj kíséretében, kissé megrázva a fejét – De épp ez az, hogy már annyiszor kerültél életveszélyes helyzetekbe, és ez mellettem elkerülhetetlen lesz. Olyan sok módon sodorhatlak veszélybe. – vallotta be. A hangja mintha nem is az Övé lett volna, Amarához képest mintha erőtlen lett volna. Olyan furcsa volt megnyílnia, még ha nem is teljesen tette. Hiszen mégis csak most vallotta be, hogy félti, hogy bajba sodorja, hogy miatta baja eshet, akár olyan baja, amiből nem tér vissza, élve legalábbis biztosan nem.
Ami pedig a biztonsága, az élete egy kis részét illette, nos hát csak nem várhatja, hogy azonnal megbízzon benne nem? Hiszen Ő mégis csak egy vámpír, Sebastian pedig egy vadász, hiába ami eddig köztük alakult, Amara már régen megtanulta, hogy azt a bizalmat nem szabad elhamarkodottan odaadni bárkinek.
- Az elejétől kezdve tudtad, hogy ilyen vagyok. – világítottam rá, hiszen az előbb mondta Ő is. Akkor miért számít másra? – Vámpír, akinek az emberek mit sem számítanak. – adott igazat Sebastian előbbi szavainak - Olyan emberek neveltek fel, akik gyűlöltek, undorodtak tőlem és csak azért nem vetettek véget az életemnek mert Barnabas szerződése kötötte őket, meg mert egy bizonyos bukott angyal valószínűleg kiirtotta volna az egész Collins családfát, ha bármi ilyesmivel próbálkoznak. – avatta be a mocskos részletekbe most már Ő is dühösen, kissé megemelve a hangját. – Hát ezért nem is lesz jobb véleményem az emberekről. És ne gyere azzal, hogy vannak jók, persze vannak, de én akkor is vámpír vagyok, természetes ellensége az emberi fajnak. – dühös tekintettel nézett Sebastianra, majd egyet sóhajtva hátradőlt a kanapén. – Nincs szükségem egy ember védelmére. – mondta a hangját most már kicsit lehalkítva, de továbbra is mérgesen. Hogy mégis mit akar tőle Amara? Nos, ezt Ő jól tudta, csak éppen kimondani volt baromi nehéz. Tekintetével követte ahogy feláll, majd elsétál, így hát nem is erőlködött a válasszal, valószínűleg amúgy is elbaltázta volna.
- Hát, ha megölsz, akkor én határozottan valahol máshol lennék, valami sötétebb helyen. – célzott itt a föld alatt-ra, miközben egyik szemöldökét felvonta. – Ha csak megpróbálsz megölni, de mégsem sikerül, akkor azt hiszem én végeztem volna veled. Akkor te lennél egy sötétebb helyen. – két kezét két oldalt a kanapé hátuljára helyezte. Ha megtámadja, akkor szinte biztosak lehettek abban, hogy az egyikük nem kerül ki élve a harcból.
De amikor Sebastian említette, hogy Amara számára az egész csak játék volt, hogy még most is csak játszik, akkor már Ő sem bírt tovább ülve maradni. Hirtelen felpattant, fenyegetően nézve a férfira. Mégis mit képzel ez magáról? Azt hiszi életben hagyok mindenféle jöttment vadászokat, akiknek amúgy az a küldetésük, hogy engem eltávolítsanak az útból? Nyilvánvalóan elment az esze! – gondolta dühösen, de igazából nem tudta végül magában tartani. – Mert szerinted minden vadászt életben hagyok, aki rám vadászik?! – csattant fel végül sértetten. – Ha nem te lettél volna, hanem valaki más, akkor már rég halott lenne. – szűrte a fogai között közelebb lépve a férfihoz. De arra egy pillanatig sem számított, hogy azt fogja hallani a férfi szájából, hogy „Szeretlek”, nem, ez abszolút váratlanul érte. Pár pillanatig azt sem tudta, hogy mit is mondhatna.
- Én pedig azt akarom, hogy te az enyém legyél. – lépett még közelebb hozzá kezét a mellkasára helyezve, tekintetét a férfiéba fúrva. Hát itt is vagyunk, csak kénytelen volt bevallani, kénytelen volt kimondani ezeket a szavakat, de többre jelenleg nem volt képes.
- Azt hiszem jobb lenne, ha elmennénk innen. – mondta egy kis szünet után tekintetével végig mérve a tömeget. Akárhogy is, nem ez a legjobb hely arra, hogy erről beszéljenek, ahogy eddig sem volt, azt, csak éppenséggel túlságosan elvakította, nos ezek a fránya, újkeletű érzelmek, hiába a zene, a természetfelettiek akkor is jól hallhatják őket, ha épp figyelnek. Szóval megfogta Sebastian kezét és maga után húzta. Konkrét célja nem volt, egyelőre csak legyenek az autóban, az talán egy fokkal biztonságosabb ebből a szempontból. |
Sebastian Sparks"there is a point where pain is replaced by emptiness"Nézve a lány arcát, akin tökéletesen ki lehetett venni a meglepettséget, majd az szépen át vált haragba, s karba tett kezekkel sértődötten elfordult tőlem. El pillantottam egy kis ideig a táncoló tömegre. Ugyan is nem szólaltam meg ezek után én sem. Volt egy olyan érzésem is, hogy amit ki akartam mondani azt tökéletesen hallotta. Csupán a fejembe kell járnia. Ami most még könnyű, mert én magam is mérges voltam. Még ha nem is csattanok fel, ha nem is borítom fel az asztalt amit igazából nagyon szívesen most is megtennék... igen mérges vagyok.
Egyik kezemmel hajamba túrtam, amíg kissé úgy helyeztem magam hogy a tömeggel szembe legyek, és csak úgy hátra dőltem a párnázott kanapénak. Talán rossz ötlet volt idejönni.
Haza kellett volna mennem, ahelyett hogy ide jövünk. Most is csak a vita ment.
Egy pillanatra rápillantottam, de még mindig ugyan abban a pozícióban volt, mint ez előtt. Tudtam jól, hogy a szavaim durvák voltak vele szembe. De én már csak ilyen vagyok. Mindig is megvolt a magam véleménye, és egyáltalán nem fogtam vissza magam, ahogy most sem. Senki kedvéért sem.
- Ha nem vagy tisztában az érzéseiddel, akkor legalább adj magadnak időt. - Szólaltam meg halkan, behunyva a szemem egy pillanatra miközben fejemet hátra döntöttem, s kinyitva azt, az arany díszítésű fehér plafonnal találkozott tekintetem. Ami a fények miatt, közel sem látszott az arany. Sötét is volt, és csak a reflektor fénye világított néha ide megmutatva olykor azt az aranyló díszítést a falon.
- De talán, túl korai ez az egész. - Szólaltam meg ismét, ahogy egy ideig még mindig a plafont bámultam. Túl gyorsan haladtunk, és ezt magam is bevallom. De én már rég tudtam, hogy mit is akarok tőle. De ő még csak először keveredett ilyen helyzetbe.
- Mondhatok én bármit... - Motyogtam vélgül halkan magamnak, alsó ajkamba harapva hiszen elgondolkoztam : Mintha egy szellem lennék.
Végül pedig, rendesen felülve arcához emeltem egyik kezem, csak hogy egy kicsit enyhítsek rajta. Hagytam, hogy arcát tenyeremhez nyomja.
Majd figyelmesen hallgattam azt a két szót, ami kicsit meglepett. Kissé össze is húztam szemeimet.
- Hogy nekem? - Jött ki belőlem hirtelen. Majd egy kicsit elnevettem magam. - Ugyan. - Kezdtem bele, majd szemeibe néztem amint végre rám tekintett. De láttam rajta, hogy elakadt. Hogy nem mondta tovább... Ez miatt kicsit mérgesen néztem rá.
- Mondtam már, örök hiba ha lebecsülsz engem. - Kezdtem el játszadozni egyik hajtincsével, és addig nem is pillantottam rá. De folytatnom kellett, így ismét farkas szemet néztem vele.
- Ha tudnád, hányszor veszélyeztettem az életem... hogy hányszor jöttem el sérülésekkel, de túl éltem. Nem vagyok mai gyerek... Ez miatt pedig nem futok a halálba mint mások. És az, hogy most itt vagyok... azt részben neked is köszönhetem de... - Fogtam végül álla alá, kissé megelmelve fejét. - Nem kell ennyire féltened. Tudok a magam módján vigyázzni magamra. Főleg, ha része vagy az életemnek. -
Néztem rá továbbra is komolyan és kissé mérgesen mondva neki. Majd elengedtem állát.
- Legalább ebben hasonlítunk. - Szólaltam meg arra, amikor a célunk eléréséről volt szó. Ám kérdésemre, gondolom nem számított mert láttam rajta hogy ismét csak meglepte a a dolog. Elengedtem arcát is, majd eltávolodtam tőle amikor az ő kérdését tette fel nekem. Elvigyorogtam, ahogy ismét csak hátradőltem a fotelnek. Kissé meg is ráztam a fejem, hiszen nem hittem el, a most történteket. Egyik kezemet számhoz emeltem, és csak némán néztem a tömeget. Hogy mennyire szórakoznak jól.
Hogy nem számít nekik kikkel buliznak, ők jól érzik magukat minden áldott este.
- Így van, csak egy kis részét... és ez a baj. - Szólaltam meg végül, ahogy kezemmel ajkaimon simítottam végig, csak mert nem tudtam már mit tegyek. Vagy mi lenne ami jó lenne mindkettőnk számára.
- Tényleg azt hiszed ilyen lennék? - Pillantottam végül rá.
- A szar csak az, hogy te már az elejétől fogva megvetettél. Lealacsonyítasz, csak mert ember vagyok. Aggódsz, mert ember vagyok. - Emeltem fel egy kicsit a hangom, de egyáltalán nem kiabáltam rá. - Még az is vicces volt számodra, hogy megakarlak védeni. Ezek miatt, honnan tudjam mit akarsz? Mit akarsz tőlem? És itt nem a kis üzletekről beszélek. Ha nem kettőnkről. - Álltam végül fel, mert már úgy éreztem muszáj egyet járkálnom, így néhány kört megtettem ide-oda, majd oda sétáltam a korláthoz ahol a tömegre lehetett lenézni. Egy kis sóhajjal egyik kezemet a korlátra tettem, míg a másikat a nadrágzsebemben pihentettem. Innen már csak azt hallottam, hogy folyamatba kéri az italokat, és szinte egy pillanat allatt az összeset megissza. Nem foglalkoztam vele, hiszen egyrészt vámpír... más részt had tegye ha ennyire ideges. Viszont amikor megszólalt, hogy nehezen bízunk meg egymásban halkan ugyan de felnevettem. De nem szólaltam meg, hagytam hogy végig mondja amit akar. Majd mondata végén, enyhén megráztam a fejem. Végül felé fordultam, de nem mentem vissza a helyemre.
Neki dőltem a korlátnak. Kezeimet ugyan ott pihentettem mint eddig.
- Már akkor este meg kellett volna, hogy öljelek itt helyben. - Említettem neki az első találkozásunkat.
- Mit gondolsz, most is itt lennénk ha így tettem volna? - Néztem rá szinte már mérgesen komor tekintettel, mert igen felhúzott egy kissé a kérdéseivel, és mondataival. De azt hiszem, ez egy ilyen este lesz. Kétségek, és kérdések egyvelege.
- De nem tettem. Mert már akkor elvetted az eszemet, ahogy rám néztél. Hiába néztél rám utálattal... hiába néztél rám kajaként. Szerinted elmondtam volna neked, mit terveznek a társaim ellened? Amikor először megcsókoltalak miután elvarázsoltál, azt hiszed az is csak egy játék volt?! - Csattantam fel a végére, mivel már nem bírtam az indulataimmal. Elnéztem tőle ismét csak fejemet csóválva.
- Miket beszélek... persze hogy az volt. - Sóhajtottam fel a végére. Majd kérdése után, képtelen voltam ismét rá nézni. De egyből nemlegesen ráztam meg a fejemet.
- Nincs. - Tudtam is le ennyivel. - Én nem a kis holmi... üzleted része akarok lenni. Én az életed része akarok lenni. És nem, nem egy részedé. Az egész részedet akarom. Azt akarom, hogy az enyém legyél. - Halkultam el a végére. - Mert szeretlek. - Sóhajtottam fel a végére, de nagyon is komolyan gondoltam.
- De ha te nem így érzel, vagy nem akarsz mond el most. Utána ígérem nem látsz többet.- Fejeztem be, amíg végül tekintettem komollyá változott. |
AMARA E. COLLINS"i must show no fear, no weakness, no doubt"
Az arckifejezését figyelte, hogyan változik, hogyan reagál. Vette a bátorságot és újra beleolvasott a gondolataiba, de egy szót sem szólt, nem reagált semmit. Csupán csak megdöbbentette, hogy Sebastian ilyen bizonytalan, akár azt is mondhattuk volna, hogy olyan bizonytalan ebben az esetben, mint Amara. Ami Amara esetében korántsem volt mindennapos dolog, sőt, mindig, minden körülmények között tudta, hogy mit akar, hogy mit érez, hogy mi lesz a jó döntés. Gyűlölte, hogy ilyen bizonytalan, legszívesebben menekült volna ettől az egész helyzettől.
Meglepődött amikor Sebastian felnevetett. Olyan furcsán csengett második neve a férfi szájából. Csodálkozva emelte rá a tekintetét, hogy mégis mi a fene vitte arra, hogy most ezen a néven szólítsa, hiszen több évtizede nem nevezte így senki. A meglepettség egy pillanatra kiült az arcára, de nem csak emiatt, hanem a férfi kemény szavai miatt is. Hirtelen azt sem tudta, hogy mit mondjon, így hát karba fonta a kezeit és elfordította a fejét, mint egy sértődött kisgyerek. Nem, ezt már tényleg nem tehette. Egy dolog eljátszadozni valakivel, de amikor már az érzések kezdenek egyre komolyabbá válni, akkor kezd veszélyessé válni a dolog. Ami Amarát illette még hagyján a dolog, hiszen vámpír volt, voltak ugyan gyengepontjai, pár elég nyilvánvaló, de Sebastian, Ő nem kerülhetett ezek közé a gyengepontok közé, mert ezzel nem csak magát, de a férfit is veszélybe sodorná. Már a gondolat, hogy félti a férfi életét elég riasztó volt a számára. Hiszen mikor törődött egy egyszerű halandó sorsával, hogy él-e vagy hal? A helyes válasz az, hogy soha. Ennek most sem kéne máshogy lennie, és mégis itt volt, kétségek között gyötrődve. Amit lássunk be Sebastian sem könnyített meg mindig, ahogy most sem.
- Igen, teszel róla… - sóhajtotta helyeslően még mindig karba font kezekkel, talán egy kissé dühösen. De amint Sebastian az arcára helyezte a kezét és párat simított rajta, a vonásai meglágyultak, belesimította az arcát a férfi kezébe.
- Ez egy veszélyes játék. – lesütötte a szemét – Főleg a számodra. – hirtelen elhallgatott, nem tudta hogyan is folytathatná. Nem akarom, hogy bajod essen? Nem hagyhatom, hogy miattam öljenek meg? Nem, egyik sem tűnt megfelelőnek, így hát inkább hallgatott. Nem sokszor fordult ez elő, de az biztos, hogy tudta, mikor kell csendben maradni. Azaelnek igaza volt akkor; sokakat magára haragított, és még koránt sem végzett, de ez most egy teljesen más okból zavarta, nem maga miatt, hanem Sebastian miatt.
- Én is. – mondta arra utalva, hogy bizony Ő is mindig eléri, amit akar. Egy félmosolyra húzta a száját, ahogy a férfi szemeibe nézett.
De arckifejezése újra komollyá vált, amikor Sebastian belekezdett a mondatába. Összeszűkült szemekkel hallgatta, hogy vajon mire akar kilyukadni.
- Oh. – hirtelen csak ennyi hagyta el ajkait. Nem erre számított, valami sokkal üzletiesebbre, vagy nem is tudta volna megmondani, hogy pontosan mire, de abszolút nem erre. – Hmmm. És én honnan tudjam, hogy te meddig akarsz engem? – kérdezett vissza felvont szemöldökkel. – Honnan tudjam, hogy nem fordulsz majd ellenem, amikor én megbízom benned? Hiszen, ha úgy vesszük, a kezedbe helyezem a biztonságomat, ha úgy tetszik az életemet. – egy pillanatra szünetet tartott – Na jó, csak egy részét. De akkor is. – helyesbített. Mégis mit vár tőle, mit mondjon? Ne aggódj, ha már nem kellesz, akkor is hasznos maradsz, akkor is távol tudod majd tartani a vadászokat? Ezt nyilvánvalóan nem mondhatta, és nem is akarta, mert hazugságnak érezte. Nagyot sóhajtott, és inkább rendelt egy újabb italt, most maradva a kevésbé véres dupla whiskynél. Amíg ki nem hozták csak hallgatott, a gondolataiba merült. Amint a kezében volt a pohár egy nagyot kortyolt belőle, majd egy újabbat és újabbat, amíg a pohár tartalma el nem fogyott, ami lássuk be elég gyors volt. Majd intett egy újabb körért. Ezúttal csak egy nagyot kortyolt a pohárból a többit meghagyta egy kicsit későbbre.
- Ahogy látom, nehezen bízunk meg egymásban. – bökte ki végül elgondolkodva miközben Sebastianra sandított. – Mit gondolsz, hogyan segíthetnénk ezen? – kérdezte miközben a poharat újra ajkaihoz emelte. – Mert nyilvánvalóan neked az nem elég, hogy nem szívtam ki az összes véred és én sem elégedtem meg azzal, hogy nem szúrtál át azonnal egy karóval. Mert hát attól még, hogy ez egyszer megesett, egy következő alkalommal akár meg is történhet mindez. – magyarázta a távolba meredve, a táncoló tömeget fixírozva. – Nincs igazam? – fordult vissza Sebastianhoz komoly tekintettel. |
Sebastian Sparks"there is a point where pain is replaced by emptiness"Láttam rajta, hogy csak idegesen legyintett egyet, amire én fejemet rázva elnevettem magam. Nem akartam már mondani neki : Ha valamit érzel valaki más iránt, akiért oda vagy... nem csókolgatunk mást személyt, még ha nem is jelent semmit. Pláne nem előtte, aki forr a dühtől, hogy valaki mással lát téged smárolni. Ráadásul hosszú percekig, mert te még szépen el is nyújtottad számára, had élvezze.
Nem ez már sok lett volna. Amit már régen megtanultam a nőkkel kapcsolatban, hogy néha jobb ha nem mondjuk el azt, amit őszintén gondolunk. Mert vagy fogják magukat, és leállnak vitázni, vagy pedig mint ahogy Amara is, tojik az egészre és inkább nem megy bele a dolgokba. De van a harmadik, hogy simán megsértődnek, és úgy állítják be magukat, hogy te vagy a szar. Szar is volt, hogy ennyire tapasztalatlan a szerelemmel kapcsolatban.
Egyáltalán szerelmes-e? Érez is valamit irántam, vagy csak csupán egy fellángolás?
Olyan butuska ilyen téren, és hiába mondja nem gondolt előre kettőnk kapcsán, attól még megfontoltnak kellene maradnia. Nem volt más eddig az életében, csak az üzlet. Mindent annak tett fel, hogy az akadálytalanul müködhessen. De most, akár tetszik neki akár nem, itt vagyok. És igen is követelem a figyelmet, és hogy vegye észre, hogy ez jóval többről szól.
Mikor pedig nevetésbe kezdett, hogy azt mondtam először én akarom tőle ezt hallani felvontam rá a szemöldököm.
- Aha, tehát ezt simán gondolhatom annak, hogy a nagy Eden Collins pusztán csak fellángolásból tart maga mellett? Hát Édesem, akkor ezt várhatod is. Ilyet addig ne is kérj, ha nem tudod az érzéseid. - Vigyorogtam el a végére, és igen gonoszul. Pedig érezhetné, hogy mennyire oda vagyok érte. Talán túl kevés vagyok ahhoz, hogy ezt lássa is? Hát, az minden bizonnyal biztos volt, hogy a nőknek mindig is nehéz volt a kedvükben járni. Az olyan nőket mindig is utáltam, akik követelték hogy kapjanak valamilyen ajándékot ami persze drága. Elviseltem őket, de az ágyban történtek kívűl mást tőlem ugyan nem is kaptak. És hát igen, ment is belőle a vita. Nem is kicsit voltak elkényeztetve anyuci, és apuci által. A képük pedig ez miatt, még nagyobbra is nőt az életük során.
Láttam rajta, hogy nem igazán hitte el, hogy nem akadtam ki az előbb. De még is úgy gondolom, hogy inkább az én véremet igya, mint másét. Mást bántsanak ez miatt. Persze tudtam, hogy ezt az egész rendszert ami itt folyik nem tudom megállítani, vagy közbe szólni. Legalább is egyedül kevés lennék hozzá.
- Látom nem nagyon hiszel nekem. - És ezt az óra alá is dörgöltem. - Jó hogy megvan az oka. Hiszen teszek is róla, hogy így legyen. - Simogattam meg arcát lassan, párszor egyik újjammal. Majd mikor visszatérünk arra a bizonyos dologra, hogy távol tartanám tőle a többi vadászt válaszára nagyon nem tudtam mit is felelhetnék. Jól tudtam mi az a bizonyos saját módszer amivel azt hiszi azzal mindent megold. Hát persze hogy a gyilkolás. Kissé rossz érzés fogott el, hogy ennyire a gyilkolás rabjává vált. Hogy mennyire, és miként végezné az embereket akik az útjába akarnak állni. Az erőszak viszont sosem volt megoldás. Ezt kellene neki észben tartania, hogy az csak még több erőszakot szít, és szinte megállíthatatlan ha csak valaki nem tér észhez. De tudtam, ezt hiába magyaráznám neki. Felesleges időpocsékolás lenne. Kérdésemre nem válaszolva, csak felvonta szemöldökét amire én csak jobban elmosolyogtam. Hát persze hogy jól meglenne. - Azt hiszem így is válaszoltál rá... - Utaltam a számára feltett kérdésemre. Majd végül, csak elérte hogy még ennél is jobban a közelembe fúrhassa magát.
Ugyan is hagytam számára, hogy egy kicsit elszórakozzon. Hogy a közelebb jöjjön, karjait nyakamhoz tegye, és persze hogy közelebb hajoljon. Nem is tántorodtam el tőle, inkább még egy kicsit húztam az agyát. Egyre jobban vontam magamhoz közelebb, míg nem arcát megfogva meg is csókoltam végül persze vadul, és ez nem is volt ellenére. Hiszen nem csak ő élvezte, de én is. Talán számára különösebben, hiszen ajkamba haraptam, hogy egy kis vér kiserkenjen. Mikor eltávolodtam tőle, mondatán akaratlanul is elvigyorogtam. Szabad kezemet ugyan úgy ott hagytam arcán, amit még mindig simogattam egyszer-kétszer. - Általában mindig elérem azt, amit akarok. - Mosolyogtam el sunyin, majd csak hagytam hogy a vért lenyalja ajkaimról. Hogy őszinte legyek, már itt és most neki esnék, csak hogy ismét közel érezzem őt magamhoz, hogy ismét kóstolhassam. Nem tehetek róla. De ő a bűnös, hogy ennyire nem tudok neki ellenállni. Talán ez hiba lenne?
Ahogy lenyalta a vért, fejemet az övéhez döntöttem és csak átadtam magam az érzésnek. Hogy itt van mellettem. De Amara hajthatatlan, és ismét visszatért a mi üzletünkre. Egy ideig csendben maradtam. Majd egy nagy levegővétellel eltávolodtam tőle. - Az rendben, hogy felakarsz használni a saját érdekedben de... - Fújtam ki végül a levegőt, és egy pillanatra elpillantottam máshova. Majd ismét megszólaltam.
- Honnan tudjam, hogy meddig akarsz engem? - Néztem végül szemeibe. |
AMARA E. COLLINS"i must show no fear, no weakness, no doubt"
Nagyot sóhajtott és idegesen legyintett egyet, semmi kedve nem volt erről tovább vitázni. Még hogy bármi más jobb lett volna a csóknál. Erősen kétlem, hogy ha az életedet kéri cserébe, akkor az jobb lett volna. – gondolta dühösen, összeszorított fogakkal, hogy véletlenül se nyissa ki a száját. Felesleges vitákba nem szívesen bocsátkozott, főleg, ha biztosan tudta, hogy neki van igaza, csak ezt a másik valamilyen oknál fogva képtelen megérteni. Egyszer majd magérti… - hagyta ennyiben a dolgot.
Szemével lassan követte ahogy Sebastian elveszi a kezét és leteszi maga mellé, majd visszapillantott az arcára, mint aki magyarázatra vár. Arcán a mosoly még jobban kiszélesedett, amikor Sebastian kijelentette, hogy először ezt tőle szeretné hallani. Kissé meg fel is nevetett. – Ezt a játékot errefelé nem így játszák. – ingatta meg a fejét kissé. De egyelőre ezt ennyivel el is intézte. Azt várhatja, hogy majd Ő fog esdekelni, hogy szeressék, hogy majd olyan könnyen megnyílik. Sosem szeretett, így legalábbis még biztos, hogy nem, teljesen idegen volt számára ez a fajta érzés. Olykor dühítette, olykor pedig teljesen elveszett benne. Nem volt biztos abban, hogy nem követ-e el hibát azzal, hogy megengedi magának, hogy megélje ezeket az érzéseket, és éppen ez volt az oka annak, hogy néha dühítette ez a helyzet. Arról nem is beszélve, hogy kiszolgáltatottá tette, ezt pedig nem engedhette, ennél jobban legalábbis nem, így hát, hogy még jobban megnyíljon az teljességgel lehetetlen volt.
- Nem, hát persze, hogy nem voltál kiakadva. – rázta meg a fejét miközben egyértelműen ironizált. A huncut mosolyt le sem tudta volna mosni az arcáról. – Vámpír vagyok, persze, hogy vágyom a vérre. Ezen nincs is mit titkolnom. – jelentette ki a nyilvánvalót – Az, hogy a tiédre jobban odafigyelek… - tartott egy kis szünetet, mint aki kissé elgondolkodik - … nos, ennek megvan az oka. – pillantott jelentőségteljesen a férfira. Hát persze, hogy jobban odafigyelt rá, hiszen elég közel kerültek, ha tetszett, ha nem, Sebastian akkor is fontos lett a számára, így hát odafigyelt rá, nehogy baja essen.
- Valószínűleg a saját módszeremmel oldanám meg ezt a dolgot. – válaszolta nemes egyszerűséggel. – De ez egy olyan „békés” megoldás lehet, ami az előnyömre válhat. – magyarázta, habár mélyebben nem szándékozott belemenni ebbe. Számára egyértelmű volt, ha nem gyilkolja halomra a vadászokat, akkor kevésbé lesz érdekes a számukra. Ha valaki olyan győzi meg őket, arról, hogy nem érdemes vele ujjat húzni, akiben bíznak, hogy esetleg az a vadász kézben tartja a dolgokat, akkor letesznek róla és akkor máris egy gonddal kevesebb. Persze biztos akadnak majd túlbuzgó, minden lében kanál egyének is, akik így is le akarják majd vadászni, de úgy gondolta, hogy ez csak a kisebbség lesz, ami nem számottevő. Bárhogy is, de a problémák abszolút csökkenését várta mindettől.
A férfi kérdésére nem reagált, csak felvonta a szemöldökét. Hát persze, hogy ezt gondolja, mégis mi mást gondolhatna az önimádat első számú iskolapéldája? Hagyta, hogy közelebb vonja magához, hogy a haját a füle mögé tűrje, hogy végig simítson az arcán. Hagyta, mert mindez jól esett neki, élvezte, hogy ahogy Ő is játszik, Sebastian is. Apró mosolyra húzta a száját Sebastian mondatán. Csókja kissé durva volt, de ez olyasfajta durvaság volt, ami tetszett neki. Ahogy ajkaik összeértek érezte a férfi vérének ízét. Nyaka köré kulcsolt keze egyre erősebben tartotta, hevesen csókolt vissza. A hosszú éveken át gyakorolt önuralom ide vagy oda, de ennek az ösztönös viselkedésnek nehéz parancsolni, főleg, amikor ténylegesen vér kerül a szájába. Szóval a fogai abban a pillanatban hegyesek lettek, amivel akaratlanul is még jobban felsérthette Sebastian ajkait. Talán egy kissé hirtelen szakadt el tőle. Szemeit kinyitva a kék íriszek helyett, egy aranyló szempár pislogott vissza rá, ajkain az Ő vére fénylett vörösen.
- Látom mindent beleadsz csak, hogy a te véredet szívjam. – jegyezte meg egy huncut mosoly kíséretében. Újra közelebb hajolt Sebastianhoz, hogy óvatosan lenyalja a vért az ajkairól.
- Akkor, számíthatok rád? – tért vissza a korábbi beszélgetésükre, hogy Sebastian miben is lehetne a hasznára. Hiszen se nem erősítette meg, de nem is titakozott, szóval ez a kérdés még nyitottan állt előtte. |
Sebastian Sparks"there is a point where pain is replaced by emptiness"- Bármit is, jobb lett volna a csóknál. - Feleltem rá sem névze, ha nem inkább a kezemben lévő poharat figyeltem, amit végül leraktam ismét az asztalra. Volt egy különleges mintája, amitől a whiskey még csábítóbbnak hatott. Apró kis diszítés, de az ilyen átkozott összejövetelekre mindig is tökéletes volt. Melanie oda volt az ilyen különleges szettekért, mint a tányér, pohár, váza... kicsit olyan volt mintha éppen a nagy mamámhoz mentem volna, mert ő is külön szekrényt használt fel ezek tartására. És emlékszem, nász ajándénként, különlegesen megformázott boros poharat kaptunk, amit végül a nász éjszakánkra el is vittünk, és remek szolgálatott tettek akkor.
Ám, ő el is érte hogy szemeibe nézzek le, mi alatt ő az államhoz kapott. Hagytam neki, ám szavai mit sem érdekeltek. Továbbra is azon az elven maradtam, hogy akkor is volt választási lehetősége. - Csak hogy te is tudtál volna más milyen alkut feltenni, mint hogy beleegyezel. - Vontam fel én is szemöldököm, amit ő is az előbb ugyan úgy megtett. Igen, ennél a helyzetnél most utáltam Morit. Hogy más nem jutott volna az eszébe, persze hogy egyből a csókot kell emlegetni. Főleg, hogy az én képemben volt, az én elmémben. Bár csodálkozom, hogy nem használta ki az emlékeimet, az érzelmeimet. Hiába mentett meg, attól még démon. Ám még sem tűnik olyan nagy gonosznak, mint az a szemétláda, aki Melaniet ölte meg. És így, hogy egy pillanatra eszembe jutott annak képe, ahogy felismerhetetlenségig megcsonkította feleségemet, átjárt egy pillanatnyi düh. A szavai, a tekintete, és hogy volt olyan nyuszi, hogy lelépjen és köddé válljon. De Amara elterelte a figyelmemet, így igyekeztem nem gondolni a múltra. Most itt tartok... a jelenbe, ahol egy olyan nő van mellettem, aki felébresztette bennem a lángot. Mintha a maga módján, adna nekem egy újabb esélyt, hogy ismét úgy érezzek mint régen. Hogy azt érezzem, hogy élek.
Mikor pedig megemlítettem, hogy nem járunk hümmögésbe kezdett de én nem vettem le róla tekintetemet. Sőt mi több, felvettem vele a farkasszemet. De kérdésén, akaratlanul is elmosolyogtam. - Mi abban a móka, ha kimondom, de te tovább lépsz rajta? - Szólaltam meg, kérdésére. Megfogtam enyhén kezét, amivel államat fogta majd szépen elvettem onnan. - Először, én akarom ezt tőled hallani. Utána talán kimondom én is. - Tettem le maga mellé kezét. Bár igaz, ezt a témát már megbeszéltük az ágyban, menet közben. Úgy hogy nem tudom, miért bukkant ki ez a fejéből. Hiszen igaz volt amit mondtam. Nem járunk, egy percig sem beszélgettünk kettőnkről. Hiába az érzések, amik számomra őszinték, és egyre erősebbek. És szerintem ő is láthatja, mennyire oda vagyok érte. Mennyire vágyok rá. Hiszen most sem taszítom el magamtól teljesen. Mert élvezem a közelségét.
Ám mivel nem bírt magával, frissen csapolt vért kért a pincértől, aki nemsokára meg is hozta. Ki is fejtettem véleményemet, amit látva el is szórakoztatta. Elmosolyogtam válaszán. - Ugyan, nem voltam én kiakadva. - Magyaráztam meg, de folytattam. - De tudom mennyire vágysz a véremre. Hiába próbálnád eltitkolni. - Ráadásul nem egyszer adott rá okot, hogy lássam ahogy a véremet akarja. Főleg, mikor kicsaltam pusztán annyival hogy a tenyerembe vágtam, majd azt szinte mohón lenyalta a karomról.
Végül rátértünk a kérdésem megválaszolására. És valahogyan meg sem lepődtem rajta. - Mi lenne veled, ha én nem lennék itt? - Tettem fel erre vonatkozólag a kérdésemet, hogy tartsam távól a vadászokat tőle. És ha belegondolok, nincs szüksége olyan nagy védelemre. Meg tudja védeni magát, én aligha kellek hozzá.
Mikor egyre közelebb fészkelte magát hozzám, majd kezét arcomra tette szemeibe merengtem. Hagytam, hogy azt tegye, mondja amit csak jónak lát. Végignéztem, ahogy ajkaimra tekint le, majd vissza újból rám. Szemei szinte megcsillogtak játékosan, némi huncut mosollyal arcán amit megkellett hagyni, nagyon is tetszett. Némán néztem végig cselekedeteit. Úgy gondolom, jól tudja már, hogy miként terelje el a figyelmemet vagy mi az, ami lázba hoz.
Még mindig ügyesen játszik. Talán ezért is gerjedek be tőle.
Csókot akart, ám nem kezdeményezett és tudtam, azt akarja hogy én tegyem meg. Azzal a karommal, ami mögötte pihent a kanapén, az most szépen végigsimított vállán majd egyet vonva rajta közelebb húztam magamhoz, így orrunk is már összeért. Elvigyorogtam kijelentésén. - Ezt gondolnád? - Szabad kezemmel tűrtem el szemébe lógó hajtincsét, majd finoman kezembe vettem arcát, amit hüvelyk ujjammal párszor megsimítottam. Ám szemeimet az övéibe fúrtam, és cseppet sem eresztettem el. - Nagy szerencséd, hogy felségedtől ennyire begerjedek. - Tudtam nagyon jól, hogy imádja a felség megszólítást, hol ott elég gyerekes dolognak tartom. Mintha egy játékban lévő hercegnő lenne, gyermekként, és egésznap kint játszana a kertben a kis várjában. Ajkaimon sunyi mosoly is megjelent. Beleharaptam alsó ajkamba, olyannyira, hogy kiserkenjen belőle a friss vér. Arcán pihenő kezem, tarkójára kúszott, belemarkolva enyhén hajzuhatagába. Végül pedig megadtam azt, amit akart. Ajkaim az övéire tapadt, szenvedélyesen csókolva őt, és hagyva hogy a vér a szájába juthasson. |
 AMARA E. COLLINS"i must show no fear, no weakness, no doubt"
Kissé meglepte, hogy Sebastian ingerülten kérdezett vissza, mégis hogyan felejthetné el azt a csókot. Szem forgatva hallgatta végig a férfi aggályait a csókkal kapcsolatban. Tényleg, őszintén nem tudta mindezt átérezni.
– Igen, adott választási lehetőséget. De nem szalaszthattam el egy ilyen egyszerű alkut, hiszen ki tudja, hogy legközelebb mit kért volna inkább. - most rajta volt a sor, hogy a férfi álla alá nyúljon és ellentmondást nem tűrve maga felé fordította a fejét, hogy egyenesen a szemébe tudjon nézni - Lehet valami olyat, amit nem szívesen adtam volna meg neki vagy másnak. – mondta jelentőségteljesen felvonva egyik szemöldökét erősen arra célozva, hogy akár kérhette volna Sebastian életét is, a lelkét, vagy akármit, amit jelen helyzetben esze ágában sem volt megadni sem Morinak, sem senki másnak. Persze erre elég kicsi volt az esély, hiszen legutóbb megmentette az életét, de mégis csak egy démonról volt szó, akiben esze ágában sem volt megbízni. Ha úgy vesszük, majdhogynem vallomásnak is lehetett volna ezt tekinteni, legalábbis ami Amarát illeti, mert ennél érzelmesebb nem valószínű, hogy hamar lesz. Persze Sebastiannak eddig sikerült egy olyan oldalát megismernie, amit eddig talán senki más nem láthatott, szóval ki tudja, hogy még mire lesz képes.
Csak hümmögött egyet amikor Sebastian kijelentette, hogy nem járnak. Egy pillanatra a gondolataiba merült, de a szemét nem vette le a férfiről.
– Mondd, hogy az enyém vagy. – utasította Sebastiant, addig nem eresztve el az állát. Mindenesetre bármi volt is a válasza végül, de eleresztette csak, hogy rendeljen magának egy pohárnyi kis vért. Az emberek az alkoholra esküsznek, de egy vámpír bármibe lemerte volna fogadni, hogy inkább az ilyesfajta italban találja meg a megnyugvást. Elégedetten kortyolt bele a pohárba, majd ajkairól lenyalta a vért. De persze Sebastian nem állhatta meg, hogy ne szóljon be emiatt is. Lassan letette a poharat az előttünk lévő asztalra, majd felé fordult.
- Nem sokkal korábban még azon voltál kiakadva, hogy megöltelek volna, amikor megharaptalak. És lám, most sértésnek veszed, hogy nem török az életedre. – mondta szarkasztikusan, kissé felkuncogva – Furcsa dolgaid vannak neked. – monda összeszűkült szemekkel, de inkább visszatért Ő is az italához.
Egyet sóhajtva dőlt hátra a kanapén, amikor Sebastian kettejükről kérdezte. Egy kis ideig csak nézte a férfit, gondolataiba merülve, miközben poharát ide-oda mozgatva kavargatta benne a vörös folyadékot.
- Ti emberek ahogy elnézem, elég nehezen fogjátok fel elsőre a dolgokat. – jegyezte meg talán egy kicsit gúnyoan, de tekintetét le nem véve a férfi arcáról. Egyik ujját belemártotta a vérbe, majd az ajkaihoz emelte, hogy lenyalja róla azt. – Arra akarlak használni, hogy távol tartsd tőlem a vadászokat. Mármint azokat, akik vannak olyan hülyék, hogy engem szemeljenek ki célpontjuknak. Tehát a hozzád hasonlókat. – magyarázta az üzleti hangján, teljesen komolyan. Hiszen üzletben nincs barátság, ezt már réges rég megtanulta. Pár másodperc szünetet tartott, majd újra előre dőlt, hogy letegye a poharat. Kissé közelebb húzódott Sebastianhoz, egyik kezét az arcára simította. – Ami pedig kettőnket illet… - aprót vont a vállán – Kivételesen ezt nem terveztem. – vallotta be kissé lehalkítva a hangját, közelebb hajolva hozzá. Tekintete a férfi ajkaira siklott, de esze ágában sem volt, hogy Ő kezdeményezze a csókot, oh nem, szépen türelmesen kivárja, amíg végre elfelejteni a féltékenykedést. – Na mi lesz? – pillantott fel, hogy tekintetét egyenesen Sebastianéba fúrhassa. – Hagyod, hogy ez a butaság eltántorítson életed legnagyobb lehetőségétől? – huncut félmosolyra húzta a száját, miközben karjait a férfi nyaka köré kulcsolta. Szemeiben csak úgy csillogott a csintalan játékosság. Na ná, hogy magát tartotta a férfi legnagyobb lehetőségének, hiszen volt akkora az egoja. |
 SEBASTIAN SPARKS"there is a point where pain is replaced by emptiness" Nemes egyszerűséggel bólintottam első kérdésén. - Lehet most még vicces, de nem tudhatsz előre semmit. - És ez valóban így is volt. Ki tudja milyen emberekkel futhat össze, talán még veszélyesebb emberekkel is mint ez a bukott is volt. Lehet most még viccesnek, valamint szórakoztatónak találta, de ez ellen nem tudtam mit tenni és nem is akartam. Arcán úgy is láttam, hogy nem nagyon foglalkozott ezzel a témával. De kijelentésén enyhén felnevettem.
- Ugyan, talán pont fordítva állunk. - Értettem ezt arra, hogy ő szokott engem lebecsülni csak mert ő vámpír, én meg egy átlagos falat vagyok. - Azt hiszem kerültem már elégszer veszélybe, majd pont most legyek óvatos ellened? - Vigyorogtam el pimaszul. - Ezt te sem gondolod komolyan? - Néztem szemeibe, amíg még huncutságról árulkodott.
Aztán átváltott komorrá, és mialatt én csendben végig hallgattam egyik szemöldököm felvonva szólaltam volna meg, hogy engem ne nagyon hasonlítson senki más egyénhez, hiszen igen én más vagyok. Őrülten más. Viszont azzal nem tudtam egyet érteni, hogy ő nem ölné meg az embereket mikor a szomjúságát csillapítva ki issza az utolsó cseppig is a vért áldozatából, vagy éppen szét szaggatja. - Ugyan, hiszen engem is kis híján megöltél volna, emlékszel? Ha nem állítalak meg, már nem itt lennék. - Mosolyogtam el, miközben egyik kezemmel az övét fogtam meg, amivel megakadályozta, hogy megszólaljak. Majd szép lassan egyik ujjammal végigsimítottam kezén.
- De igen, épp ezt akartam elmondani. - Célozgattam amikor ő maga említette meg, hogy én ilyet nem tennék.
- Mindenki maga dönti el vadászként, hogyan és miként kezelje maga körül a saját helyzetét. Senki se egyformán játszik. - Néztem rá végül komoly tekintettel, csak hogy tudja az én cselekedeteimben igen is komoly szándékok vannak. Persze ő nem olyan jártas ebben, de hát egyszer mindent ki kell próbálni, vagy elkezdeni. Majd szép lassan bele jön, ha ennél többet is akar. Viszont láttam rajta, hogy erről már nem nagyon akar beszélni, ezért ezt tiszteletbe tartva nem hoztam fel több dolgot, ha még mindig van mit elmondani az talán jobb lesz később.
Válaszát végig hallgatva elképzeltem mennyire is komoly tettek kellettek ehhez a különleges kis privát helyhez. De ezt elengedtem egy halvány mosollyal.
- Akkor az már egy jó pont, hogy valamennyire legalább hiszel nekem. - El tudom képzelni, hogy még lehetett benne egy kis távolságtartás az ő részéről. - Így van, de már egy igen edzett ember ilyen téren. - Vontam vállat enyhén, és el mosolyogva. - De ha arra célzol talán még vadabb is. - Vettem fel vele a szemkontaktust és egy percre sem eresztettem el, pláne akkor mikor arcát fogtam kezembe hogy egy aprót emeljek rajta. Válaszán pedig elmosolyogtam. - A legjobb fajta. - Engedtem el végül, miután meg játszottam hogy megakarom csókolni, de mivel még ott játszott a fejemben az a csodás jelenet, elvette a kedvem így ezt persze hogy nem tettem meg, csak elhúzódtam tőle. Nézett is kérdőn, hogy mi a fene történik de én nem igen foglalkoztam vele.
És erre ő pont beletrafált a lelkembe a következő kijelentésén. - Elfelejteni? - Kérdeztem vissza enyhén felnevetve, miközben azért belülről elöntött enyhén a düh. Nem is féltékenységből. Hanem mert volt választása.
- Adott neked választási lehetőséget. Te még is meg akartad csókolni. És ezek után még komolyan elvárod tőlem, hogy felejtsem el? - Néztem rá igen csak kérdőn. De aztán egy aprót felsóhajtottam. - De nem járunk, tehát ezzel nem kell foglalkoznod, én mit érzek. - Legyintettem egy aprót. Sőt szerintem csak szórakozott rajta. De aztán csak úgy hirtelen oda hívott egy fazont magához, amin néztem is kérdőn de aztán megláttam a tálcán a vért, amiről rögtön levágtam hogy frissen volt csapolva. És mikor Amara megszólalt, szinte meg is erősítette a fel téltelezésem. Nem akadtam fent, mivel tisztában vagyok vele, hogy nem mostanában esnek meg ilyenek itt. Főleg egy vámpír által vezetett kis szórakozó helyen. Ahol nem csak vámpírok használják ki a felszolgált vért. - Szóval, ahelyett, hogy az enyémet kóstolgatnád, inkább valaki másét iszod? - Kérdeztem felvont szemöldökkel, de persze ha tényleg annyira szomjas lenne nem tartanám magamtól távol. Tény, hogy ott volt a sérülésem, de ez egy cseppet sem érdekelt. És tudtam azt is, hogy nehezen tudna ellenállni mivel tudtam mennyire vágyik rá. Elég a szemeibe néznem, és már leírja hogyan kapna a torkom után. Még ha nagy akarat erővel is igyekszik nem így tenni. - Lassan sértésnek fogom venni. - Szólaltam meg, kis vigyorral a képemen amíg én a jó kis whiskeybe kortyolgattam. Persze, csak poénkodtam. De az biztos, hogy nehéz egy maga fajta egyénnek megfelelni. Na nem mintha nekem nem lennének elvárásaim. - Na de... térjünk vissza szépen kettőnkre. - Tettem le a poharamat az előttünk lévő kis dohányzó asztalra. Ugyan is igen, vannak elvarratlan szálak amiket most meg kell beszélni. Bár lesz egy olyan sejtésem, hogy sokat úgy sem fog elárulni.
- Mi a terved, kettőnkkel kapcsolatba? - Pillantottam rá. - Illetve, mire akarsz engem annyira fehasználni? Ugyan is nagyon kíváncsivá tettél. - Folytattam tovább, amíg vártam a válaszára. |
AMARA E. COLLINS"i must show no fear, no weakness, no doubt"
Ördögi vigyor jelent meg az ajkain. – Kényszeríteni? Engem? – kissé fel is kuncogott. Igencsak szórakoztatónak találta ezt a feltételezést. Na persze a nem is olyan rég történeteket már el is felejtette, pedig a bukott akár még kenyszeríthette is volna, szinte akármire. – Mindenki maga dönt, hogy megteszi azt a dolgot, amit nem szeretne, vagy nem. – vont egy aprót a vállán. Hiszen, ha volt valami, amit nagyon nem akart megtenni, és annak a következményeivel is ki tudott egyezni, akkor nemes egyszerűséggel a kisujját sem mozdította. – Ne becsülj alá engem Sebastian, mert a végén pórul járhatsz. – figyelmeztette egy huncut mosollyal, hiszen nem volt ez olyan komoly dolog, ami Amarát illette.
- Most jól figyelj, mert nem mondom el többször. – tekintete kissé komorrá vált, hangja most komoly volt – Nem célom megölni az embereket. Miért is tenném? Minél többen vannak, annál jobb nekem. Egyszerűen csak vannak, akik nem bírják már, így feladják. – persze ez igencsak gyenge mentség volt a tetteire, sőt, mentségnek hívni is túlzás volt. – Tudom, elég kegyetlenül hangzik, ahogy az is, hogyha nem én tartanám a kezemben a gyeplőt, hanem esetleg az emberek, a vadászok, akkor Ők még kegyetlenebb dolgokat tennének velünk. Nem a kegyes, fájdalommentes halált szánnák nekünk, ahogy én, oh nem. – rázta meg a fejét – Kegyetlenül hagynának minket a napon elégni, csak, hogy elmúlásunk minden egyes perce kínszenvedés legyen. – hangja borús volt. Nem akart ilyen komor lenni, de ez most így alakult. – De mielőtt bármit is mondanál. – emelte fel a kezét, hogy ha esetleg Sebastian szólásra nyitná a száját, akkor megakadályozza. – Tudom, te sosem tennél ilyet. – nézett jelentőségteljesen a férfi szemeibe és ezzel lezártnak is tekintette ezt a témát. Hiszen, ahogy az elején említette is, csak egyszer mondja el. Nem is akart több időt pazarolni erre. Hiszen nem kell igazolnia a tetteit senkinek, egyszerűen csak jobban látta, hogy ha Sebastian is tisztában van a miértekkel.
- Oh igen, mindent csak az én kényelmem érdekében. – húzta egy félmosolyra a száját, miközben keresztbe fonta maga előtt a karjait – Az már mellékes, hogy egy több milliárdos sportautót vezethetsz eme önzetlenséged okán. – tekintetével nem eresztette a férfit, de persze hitt neki, ami azt illette, hogy törődik vele.
- Nem hiszem. – rázta meg a fejét egy játékos mosollyal az arcán – De ember vagy. Az alkohol pedig… - de nem fejezte be a mondatot, a fantáziájára bízta, csak egy aprót vont a vállán, mosolyra továbbra is ott játszott az arcán. Majd egy újabbat kortyolt az égetett szeszből. Hagyta, hogy Sebastian megemelje a fejét, tekintetét az övébe fúrta. – Hogy te milyen kegyes vagy. – mondta cinikusan.
Várta, hogy megcsókolja, de végül a férfi elhúzódott tőle. Kissé félrebillentett fejjel, kérdőn nézett rá. Na ez sem történt gyakran meg vele. A férfi emlékeiben kutatva próbálta kideríteni, hogy most mégis mi üthetett belé, mi az, ami annyira zavarja. De nem volt nehéz kideríteni, hogy mi az, ami frusztrálja. Gondolataiban újra és újra játszódott le az a bizonyos jelenet, amikor megcsókolta a démont. Félmosolyra húzta a száját. – Komolyan ez zavar téged? Annyira, hogy képes vagy újra és újra lepörgetni magad előtt a jelenetet? – kérdezte mindenféle kertelés nélkül, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Neki mondjuk ez volt a legtermészetesebb, másnak, talán már nem annyira. Habár neki is időbe telt, mire rendesen megtanulta használni ezt a képességét is, de az már nagyon régen volt. – Felejtsd már el. – mondta könnyelműen. Hiszen neki aztán tényleg nem jelentett semmit, olyannyira nem, hogy ha most nem túrja ki Sebastian gondolataiból eszébe sem jutott volna már.
- Ami pedig ezt a helyet illeti, munkával szereztem. – cáfolta meg önérzetesen, hogy biztosan könnyen szerezte. Na jó, valóban nem volt egy hatalmas feladat, de akkor is. Üzlettel szerezte, meg azzal, hogy jóban volt Dariusszal. – De valószínűleg nem tetszene, hogy miféle üzlettel. – húzta félre a száját. Mondjuk sejtette, hogy Sebastian tudja, hogy miféle üzletről van szó, hiszen mindent kiderített róla, amit csak lehetett, de akkor is. Újabbat kortyolt a whiskyből. Ha azt hiszi, hogy majd miatta engedelmes és jó kis vámpír lesz belőle, akkor nagyot téved. Azzal, hogy bizonyítsa, hogy neki van igaza, abban, hogy nem tetszene neki a dolog, intett is egy pincérnek. Közelebb hajolva hozzá a fülébe súgott valamit, mire az egy szó nélkül távozott. Pár perc múlva vissza is tért egy elegáns koktélos pohárral a kezében, amiben ott csillogott a vörös folyadék. - Köszönöm. - biccentett a pincérnek. Persze látta már vért inni, pohárból is, és hát Sebastiant is megharapta már, így ez nem kellett volna, hogy olyan nagy ügy legyen. - Ami azt illeti, frissen azért sokkal jobb. - jegyezte meg. |
[69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
