|
Témaindító hozzászólás
|
2021.06.15. 21:24 - |
You take the shape of Everything that I'm drawn to. |
[69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
 Sebastian Sparks"There is a point where pain is replaced by emptiness"Az, ahogy a közelében lehettem, éreztem az illatát… be kell vallanom már nagyon régóta nem éreztem ilyet. Hiába volt ott másik több száz nő, egyik se volt Amarához fogható. Még ha belülről fájt is amit tett, még se tudtam rá teljes mértékben haragudni. Valahol mélyen tán bánthatott az is, hogy más fajból származunk. Más dolgokra szánja el magát mint a cége amit vezet, vagy azok a semmit mondó alkuk. De egyáltalán nem ez érdekelt. A személye az ami megfogott. Ahogy szinte gyilkos pillantások közepette legszívesebben szétmarcangolt volna, vagy csak szimplán kecses mozdulatai fogtak meg.
Miután a lányt a falhoz szorítottam, és minden szó nélkül az ajkaira tapadtam tudtam, hogy ennél sokkal többet akarok belőle. Kis idő után még is csak elszakadtam tőle, majd elmondtam őszintén amit érzek iránta. Igaz kissé elvetve a sújkot, hiszen a falba is csaptam egy picit mérgemben, de már Amara sárga szemeit figyeltem várva a válaszára amit meg is kaptam. Először kissé meglepett, hogy ő is hasonlóan érzett. De akkor mért nem mondtad el, ahelyett hogy húzód az agyam? Nem feleltem semmit. De legbelül örültem, és talán egy kicsit meg is könnyebbültem. Majd hagytam, hogy vérben úszó kezemhez hajoljon és azt lenyalja rólam. A második mondatára hogy kárt teszek magamban, egy kicsit el mosolyogtam. - Ez csak egy kis karcolás. - Jegyeztem meg utalva rá, hogy nem lesz semmi bajom ennyitől.
- Valamivel ki kellett hogy csaljalak. - Ami igaz is volt, hiszen magától csak úgy nem jött volna ki. Ennyire már ismerem. Láttam ahogy tekintete miután rám meredtek, leértek az ajkaimra. Az hogy még alsó ajkába is harapott, jól tudtam mit akar. Hiszen még mondania sem kellett. Hagytam is, hogy a lendülettől ismét az ajkamra tapadjon, és mialatt ő a hajamba kapott én a szabad kezemmel az arcát fogtam meg, és úgy csókoltam őt egyre szenvedélyesebben, és egyre többet követelve. Majd egy kicsit elszakadtam tőle, de még így is egy-két apró csókot leheltem az ajkaira.
Majd fejemet enyhén a homlokához emeltem úgy nézve le rá. Párszor arcát megsimítottam, néha-néha pedig ajkaira tévedtek és úgy néztem szemeibe. - Ha tudnád hányszor akartalak megcsókolni, és a karjaim közt tartani. - Szólaltam meg halkan, de hangomban olyan lágyság hallatszott amin még én magam is meglepődtem. Régen volt már, hogy ilyen hangnemben beszéljek. Pár kósza tincset eltűrtem arcából.
- Akarlak… -
De nem is akartam sokat várni, ezért ismét lágy csókba kezdtem majd elengedve a lány csuklóját végigsimítottam hátától kezdve egészen a derekáig, majd másik kezemet is már ott pihentettem. Majd egy egyszerű mozdulattal felemeltem Amarát ugyan úgy a falnak döntve, csak most a két lábánál tartottam őt. Majd határozott léptekkel a hálószobába vittem. Igaz kicsit összevéreztem őt a véres kezemmel, de szerintem ezt ő nem bánta de igazából én sem. Elszakadva tőle óvatosan letettem az ágyra. Lassan hátradöntöttem, ahogy a nyakát kezdtem el csókolni, majd amikor hozzá simultam abbahagytam a nyakán lévő tevékenykedést és rápillantottam, homlokára hajtva a fejemet. - De ha nem akarod, csak szólj. - Hiszen időt sem hagytam neki, hogy válaszoljon. De biztos akartam benne lenni, hogy ő is ugyan úgy akarja mint én. Igaz, érdekes lesz egy ilyen összevarrt sebbel, de hát nem igazán érdekel.
|
 AMARA E. COLLINS"i need no one, and the last thing i want is someone needing me"
Oh ezek a pasik, hát persze, hogy nem tartanak egy törékenynek látszó nőtől, nem engedi a büszkeségük, pedig ebben az esetben akár nem is árthatott volna, hiszen egy vámpírral állt szemben. De erre már párszor felhívta a figyelmét, ha esetleg elfelejtette volna, ennél többet már nem tehetett. Megforgatta a szemeit. – Azt várom, hogy legyél egy kicsit megfontoltabb. Mert én lehet, hogy nem bántalak, de más majd fog. – abszolút nem szánta fenyegetésnek, csak egy jó tanácsnak arra az esetre, ha nem vele állna szemben. Bár mit tudta Ő, hogy mással, hogy beszél; nem az Ő dolga.
- Remek. – mondta, arra, hogy Sebastian mindent tud róla. – Akkor azt is nagyon jól tudod, hogy nem vagyok egy hidegvérű gyilkos, ok nélkül nem ölök meg senkit. – magyarázta kissé ingerülten. Bármibe lefogadta volna, hogy ha Sebastian lett volna hasonló helyzetben végül, ha nincs más lehetősége, Ő sem hagyta volna magát, de hát ezzel kapcsolatban nem látott a fejébe, nem tudhatta, hogy mi lenne, HA. Ami pedig Sebastian kérdését illette, hogy Ő mit titkol, nos, arra nem válaszolt, ahogyan a férfi sem, csak szúrós tekintettel figyelte.
- Nekem nem számít? – kérdezte felvont szemöldökkel – Nekem igenis számít, mint látod. És ha nekik nem, akkor sokkal inkább Ők a szörnyetegek és nem én. – egyre inkább az volt a belátása, hogy a világ nem vesztett semmit ezzel a két-három vadásszal, sőt, talán még jobb hely is lett.
- Igen, egy démon. Tudod, akkor, ott nem sok választásom volt. – vallotta be ingerülten. Szerette mindenhatónak mutatni magát, de nyilvánvalóan nem volt az és nem is ringatta magát ebben a tévhitben, de erről másnak nem feltétlen kellett tudnia, ugyebár.
- Gondolkodj Sebastian, gondolkodj! – válaszolta kissé gúnyosan. De esze ágában sem volt, csak úgy a „kezébe adni” a megoldást.
– Más, mint mi? – kérdezte karba tett kézzel, felvont szemöldökkel, de igazából mindegy volt a válasz, talán sejtette is, hogy mi a megoldás. Más mint a többi vámpír? Erre gondolsz te is, igaz? - futott végig a gondolatain. Nos, tulajdonképpen nem sokban különbözünk. A különbség az, hogy nekem nagyobbak az ambícióim.
Majd Sebastian a papírokat a földre söpörte. – Oh ez remek. – mondta szem forgatva, miközben azt nézte, ahogy a papírok szépen lassan a földön landolnak. – Nagyon eredeti… - egy pillanatra a homlokára tette a kezét, megdörzsölte, de aztán újra karba tette a kezeit. Egy szó nélkül hallgatta Sebastian mondandóját és ugyan úgy egy szó nélkül nézte, ahogy kisétál. Amint hallotta az ajtó csapódását, visszazuhant a székbe és hátra dőlve bámulta a fekete plafont, a kupleráj közepén. – Ostoba emberek… - suttogta a plafonnak mérgében. Így is maradt volna még egy darabig, hogy kiürítse a gondolatait, ha nem csapta volna meg az orrát újra Sebastian vérének illata. – Ha felszaggattad a varratod… - akkor mi lesz, Amara, ha? Egyet mordulva, hogy mekkora hülye is, hogy utánamegy, felpattant a székből és határozott léptekkel elindult. Mezítláb suhant végig a folyosón, kicsit meggyorsítva lépteit a forduló felé érve, mert a vér szaga egyre erősödött. Már épp befordult volna a sarkon, amikor Sebastianba ütközött. Kék szemei ösztönösen aranysárgába váltottak a vér illatára. Hagyta, hogy a férfi a falhoz szorítsa. Ahogy azt is, hogy megcsókolja, sőt mi több vágyott is rá. Nem is nagyon akarta, hogy abba hagyja.
- Szerinted miért mentettem meg az életedet? – kérdezett vissza, remélve, hogy azért most már csak leesik neki, hogy miről van szó. Hiszen nem mindennap mentette meg az emberek életét, ha megsérültek, sőt, kapott is az alkalmon egy kis potya vérre, de hát Sebastian esetében ugye ez teljesen máshogy történt. Mondjuk azért talán jobb is, hogy nem emlékezett arra a kétségbeesett tekintetére, amikor azt látta, hogy milyen csúnyán megsérült.
- Azt hiszem jobban kell vigyáznom rád. - odahajolt Sebastian vérző csuklójához és lenyalta róla a kiserkenő, megcsordult vért. – Mert saját magadban is kárt teszel. – fejezte be, tekintetével nem eresztve a férfiét, egyik szemöldökét felvonva. Aztán tekintete mégis csak elkalandozott, hogy végül a száján állapodjon meg, miközben alsó ajkát beharapta. Már lendült is, hogy újra megcsókolja Sebastiant. Csókja sürgető volt, telis tele vággyal. Már nem fogta vissza magát, szabad kezével beleturt a férfi hajába. |
Sebastian Sparks"There is a point where pain is replaced by emptiness"Ezek után már csak várnom kellett a lány válaszaira ami szinte örökké valóságig tartott. Bár tény most kiadok magamból minden haragot, mivel nem kevés gyűlt fel bennem amikor Morinak volt képe belém szállni és átvenni az irányítást. Úgy hogy nem igazán érdekelt mennyire bánthatom is meg Amarát. Tény, hogy nem tudtam tisztán gondolkodni de nem hagyhattam annyiban a dolgot.
- És még is miben vagy más? - Vontam fel az egyik szemöldököm ahogy elkezdte érdekeljen hogy ő vámpír. - Bosszantasz ezzel, hogy folyton nagyra tartod magad. Meg kéne tőled ijednem, vagy mit vársz? - Beszéltem ugyan olyan indulatosan, mint ahogy eddig is. - Akkor még teljesen mást gondoltam rólad, mint hogy segítsek. Akkor még nem… - Akadtam el, hiszen nem mondhattam ki, hogy akkor még nem jelentettél számomra semmit.
- Hagyjuk. - Sóhajtottam fel, de csak azért is hogy valahogy le tudjak nyugodni. Mikor ismét a társaim jöttek szóba, erősen megráztam a fejem hogy ez egyáltalán nem így van. - Tévedsz Drágám, ez a munkánk… hisz minden tetves féregről kapunk leírást, ki és mit követett el. Onnantól kezdve már csak rajtuk áll melyik piszkos melót fogadják el. - Magyaráztam de úgy éreztem nem lenne értelme. - Minden apró részletet tudok rólad, hisz mind ott pihen nálam. - Kezdtem bele, majd elpillantva megláttam azt a papír tömkeleget az asztalon.
Szóval erről van szó. Nem csak az élete miatt kötött alkut, de valaki mással is. Csak is a cége érdekében. Ismét csak csalódni tudtam, de ebben már nem lepődtem meg ma.
De megszólalt hogy milyen érdekesnek tartja, hogy megakarom őt védeni amikor eddig nem nem tettem.
Ohh ha te azt tudnád, nem hiszem hogy tetszene.
Ismét csak felvontam a szemöldököm. - Hogy mit titkolok? Mit titkolsz te, hogy nem akadtál rá a lehetőségre ismét hogy megölj? Mint mikor hagytam, hogy igyál a tetves véremből? - Vágtam vissza rá az én kérdésemet de persze nem vártam rá választ. Minek is? Hiszen most nem ez számít. Lassan át tértünk most már amikor az a féreg lett a téma, amikor számított hogy megszállt. Halkan felnevettem. - Ugyan Amara, még is kinek számít? Nem csak hogy neked, de még nekik sem. Hiába vadászok, hús vér emberek, sosem gondolkoznak tisztán, csak a saját igazságuk hajtja. - Mondtam megrázva ismét a fejemet. De tudtam hiába jártatom a szám, ebben sosem fogunk egyet érteni.
Végül Amara könyvét lecsapva állt fel, és olyan nagy erővel csapott az asztalra hogy az enyhén megrepedt. Persze rosszkor rossz időben, de élveztem hogy így ki tudtam hozni a sodrából. Hiszen még így is vonzó volt, főleg úgy hogy csak egy száll köntösben állt előttem. Egy kicsit sem rezdültem meg, amikor is az asztalra csapott es ugyan olyan hangnemben szólalt meg. Végül bevallotta az igazat, aminek cseppet sem örültem hogy alkut kötött egy démonnal. - Egy rohadt démonnal, Amara. - Vágtam szavai közbe, de ő még ugyan úgy folytatta, majd szépen távozásra intett az ajtóra mutatva. Itt már összeráncolt szemekkel néztem rá elvállalva a farkasszemet.
Morogva egyenesedtem fel, hiszen még mindig nem tudtam elhinni ezt az egészet. - Még is hogyan tudhatnám, ha el se mondod? - Néztem rá igen feldúltan, majd azzal a lendülettel hátat fordítva neki léptem el tőle pár lépést hajamba túrva inkább egy távoli pontba néztem egy ideig. Egyszer kétszer szakállamon simítva, gondolkoztam mihez kezdjek. De feladtam. Elég volt ebből a cirkuszból. Visszafordultam felé, majd rámutatva szólaltam meg. - Hova is gondoltam, hogy te más vagy? - Támaszkodtam meg az asztalon mindkét kezemmel, úgy néztem rá a lányra.
- Miért hittem, hogy változást hozhatok a kis unalmas életedbe? - Nevettem el a végét de nem hagytam abba. - Tudod, bárcsak ne is… - Némultam el, mert éreztem ez már sok lenne neki, még nekem is.
Bárcsak ne is találkoztunk volna. Bár ne mentem volna abba a bárba, hogy megszólítsalak. Bár ne kaptam volna meg a mappádat, ne láttalak volna a képen amit annyiszor nézegettem. Nem. Úgy érzem ennyi elég volt belőle.
- Jó. - Kezdtem bele. - Azt akarod hogy elmenjek? - Kérdeztem, bár ez inkább hangozhatott költői kérdésnek ezek után. - Vigyázz mit kívánsz. - Morogtam neki, de még előtte a papírhalmot szépen a földre söpörtem.
- Foglalkozz csak a kis cégeddel, persze ne vedd észre mi folyik körülötted, inkább lökd el azt, vagy öld meg. - Úgy éreztem ez volt az utolsó szavam felé, ezért megindultam az ajtó felé.
Vissza se néztem csak magam után csaptam be az ajtót. Ingerülten, és sietősen kezdtem el lépkedni a folyosón, de pár méter után megálltam. Egyik kezemet csípőmre téve lépkedtem ide-oda, néha a hajamba túrva próbáltam feldolgozni ezt az egészet. Végül belerúgtam egy jó nagyot a falba egy halk “ picsába” szó közepette majd megálltam az egyik folyosó menti ablaknál, és bámultam kifelé a tájra. Tényleg megőrjít.
De eszembe jutott a vadászkésem, ami ott lapult a nadrág zsebemben. Gondolkodás nélkül vettem elő. Nem, nem a lányon akartam használni. De ha már így alakult, nyissunk egy új műsort. A kést a szabad kezemhez emeltem, egyenesen a csuklómnak majd egy pillanat alatt, szinte szemrezzenés nélkül vágtam el persze figyelve hogy az ért el ne találjam. Lássuk meddig bírod ki. Majd eltéve a kést, elbújtam a folyosón lévő egyik fordulóban. A vér, csak folyt le a kezemről, de nem bántam, ennyit már ki bírok. Nem is telt el sok idő, és már hallottam is ahogy ki nyílik az ajtó. Majd nem sokkal később a sietős lépteket is. Amint a fordulóhoz ért, megjelentem előtte - Komolyan azt hiszed, ilyen könnyen megszabadulsz tőlem? - Morogtam rá, ahogy véres kezemmel megragadva a lány csuklóját a falhoz nyomtam. Picit erősen szorítottam a kezét. És már sárgán világító szemével találkoztam. Szinte hozzá simultam, szabad kezemmel pedig feje mellett támasztottam a falat, nehogy elmenjen. De egy pillanatot sem vártam, hozzá is tapadtam a lány ajkaihoz és megcsókoltam lágyan, még is szenvedélyesen. Nehezen de végül elszakadtam tőle.
- Ennyire nem veszed észre, mennyire fontos vagy nekem? Teljesen megőrjítesz, szinte mindeneddel. - Csaptam oda a falhoz morogva, a lány tekintetébe meredve. Akkor még nem tudtam, csak egy ideje vált számomra világossá hogy ez amit érzek, nem csak fellángolás.
|
AMARA E. COLLINS"i need no one, and the last thing i want is someone needing me"
Nos, számított arra, hogy Sebastiannak heves érzelmei lesznek az elmúlt események kapcsán, és nyilvánvalóan nem túl pozitívak, de talán ekkora dühöt nem várt. A férfi egy pillanatig sem fogta vissza magát. Pedig nem ártott volna, hiszen az a fránya seb még mindig nagyon fájhatott. Néha azért lopva a kötésre pillantott, csak hogy ellenőrizze rendben van-e és nem szakította fel balga módon.
- Pedig ez nagyban meghatározza, hogy ki vagyok, szóval jobb lenne, ha érdekelne. – mondta még normál hangnemben, de az ingerültség tisztán hallatszott a hangján, arra utalva, hogy nagyon is számításba kéne vennie azt, hogy Ő egy vámpír. Ezt nem lehet csak úgy a szőnyeg alá seperni. – Jajj ne légy már ilyen szűk látókörű! Persze, hogy nem mentek volna el, ha csak úgy megkéred őket. De tudtál volna segíteni leépíteni őket, később pedig talán többet is. De te köszönted szépen nem kértél belőle. Hát akkor most ne visszakozz, amikor ezek után megoldottam a saját módszeremmel. – megvonta a vállát. Nyilvánvalóan nem ez volt az első alakom, hogy ilyesmihez folyamodott, és elég nagy az esélye annak, hogy nem is az utolsó. Főleg azok után, amit most Sebastian elmondott neki, hogy majd több vadászt akarnak hívni. Jöjjenek csak, ha ilyen ostobák, ha siettetni akarják a saját halálukat. – elszánt volt, hiszen az évek alatt már sok ehhez hasonló problémát megoldott már. Mindig voltak könnyebb és nehezebb esetek. Ha ez egy nehezebb lesz, hát áll elébe. – Az emberek szemében én mindig is közveszélyes leszek. – egy egyszerű ténymegállapítás volt, nem volt benne semmi újdonság. Emiatt nem is nagyon zavartatta magát. Ő is ismerte azt a mondást miszerint egy farkas sem alszik rosszul a bárányok véleménye miatt.
- A családjukat úgy védhetik meg ha nem keresik a bajt. Nos, ők nem, hogy keresték a bajt, de még a szeme közepébe is köptek, csak hogy biztosra menjenek. – fejtette ki a saját véleményét, amiről teljes mértékben meg volt győződve. Hiszen, ha nem akarják tönkre tenni, nem fenyegetik, akkor senkit sem marcangolt volna halálra. De hát neki is volt egy véleménye és Sebastiannak is, amik, hát ebben az estben nem teljesen egyeztek. – Érdekfeszítve várom, hogy mégis, hogy lennél képes megvédeni engem. Eddig nem akartál nekem segíteni, de most hirtelen mégis… Érdekes. Ki vele, mit titkolsz! – mondta gúnyosan, tekintetével nem eresztette Sebastiant. Persze nyilvánvalóan nem volt mindenre megoldás az, ha megölted az illetőt, ezt Ő is nagyon jól tudta, de egy eltökélt vadászt nehéz más eszközökkel megállítani. Amara sosem volt egy hidegvérű gyilkos, aki lépten nyomon hullákat hagy maga mögött, csak, hogy jól szórakozzon, persze nem is ódzkodott tőle, de hitt abban, hogy egy jó kis üzlet, ami mindenkinek jó, az megoldás lehet és élt is az ilyen helyzetekkel.
- Gyakorlatilag én nem műveltem veled semmit. – javította ki a férfit hűvösen. – De igazad van, ez aligha fog megtörténni, hiszen egyértelműen látszott, hogy megszállt egy démon. – helyeselt, na végre valamiben egyetértünk. – Elhiheted, igenis számít, hogy nem voltál Önmagad. – de az már nem az Ő dolga volt, hogy ezt bizonygassa. Hiszen, ha minden egyes démoni megszállás után megölnék magát az embert is, aki a démon porhüvelye volt, akkor az egyenesen kegyetlen és értelmetlen dolog volna.
- Oh, én nem mondom meg, hogy mit tegyél. – rázta meg a fejét, feltartott kezekkel. – Csupán tettem egy javaslatot a te érdekedben.
De ahogy Sebastian még jobban felemelte a hangját, azt már Ő sem tűrhette. Egy puffanással leejtette a könyvet az asztalra és kezét ő is az asztalba vágva pattant fel a székéről. Keze nyomán az íróasztal keményfa szerkezete jól láthatóan megrepedt; remek, ezt is lehet kicserélni. – Azért voltam ott, hogy Mori ne menjen a közeledbe. – egyenesen Sebastian szemébe nézett, majd egy apró szünet után folytatta. – Igen, alkut kötöttünk, igen, arról, hogy ölje meg a társaidat. De téged békén kellett volna hagynia. – vallotta be az igazat. Előbb utóbb úgyis kiderült volna, szóval jobb, ha tőle tudja meg. – Nos, ha nem tudod erre a választ, akkor talán jobb, ha elmész. – szűrte a fogai közt a szavakat, miközben határozottan az ajtóra mutatott, farkasszemet nézve vele. |
Sebastian Sparks"There is a point where pain is replaced by emptiness"Miután elfordultam tőle, a szemébe sem akartam nézni. Nem is tudom, mit gondolt, hogy majd lábai előtt heverve fogom megköszönni, hogy megölte a társaim, és megmentette az életem kihasználva testtel, lélekkel együtt? Ezt egy ember sem tűri el. Az előző mondatára, hogy mi esne jobban nekem jól nem reagáltam semmit. Nem volt szükségem semmi másra, csak az alkohol ízére, ami lássuk be bőségesen meg van pakolva számára. De legalább hatott, egy kis idő után kevésbé éreztem fájdalmat, aminek örültem, mert így jobban el lehet tűrni.
De azt már nem, ahogy Amara is szinte felcsattanva válaszolt vissza. Tény, hogy gyenge voltam most már fizikailag is éreztem, hogy még nem vagyok a régi és azt is ahogy lassan az alkohol teszi a dolgát. Persze ennyi meg se kottyan nekem, hiszen még is csak egyetlen hűtársam a magány mellett. Szinte felnevettem, a lány válaszaira, de az sem tartott sokáig mert ahogy a hasam megmozdult, be is nyílalt a fájdalom így oda kapva a hasamhoz, egy kis levegőt kifújva pillantottam fel arra az éjfeketébe burkolt plafonra majd visszafordultam a lány felé ismét megtámasztva magam az asztalon. Próbáltam megnyugodni, és higgadtan elmondani a véleményem. De ez rohadtul nem volt lehetséges, hiszen a düh jobban táncikált a szemembe, még ha bele is kellett néznem azokba a csábító szemekbe. De miért is kell visszafognom magam?
Nem fogom hagyni, hogy csak úgy elcsábíts azokkal a szemekkel. Nem most!
- Ugyan hagyd már ezt a szar dumát... - Csattantam fel, én is ugyan olyan hangnemben, mint ő. - Érdekel szerinted mi vagy? Vámpír, na és aztán mi van? Ráadásul nemesi, kit érdekel? Egyáltalán nem a lényed érdekel, hanem aki vagy. - Morogtam, már szinte majd felforrtam a dühtől. - Abban, nem tudtam volna segíteni hogy mindenkit csak úgy zavarjak el erről a porfészekből... még is hova gondolsz? Hogy a parancsomra elmennek? Hát rohadtul nem. - Legszívesebben felborítottam volna az asztalt, de nem, nem kezdek csak úgy rongálásba. - Arról nem is beszélve, hogy most még több vadászt hívnak elő... ki tudja talán egy-két pokolkutya is csatlakozik. - Beszéltem teljesen komolyan.
Nyúltam oda a lány állához, majd kicsit közelebb húztam magamhoz. De most valamiért, úgy éreztem mintha más lenne Amara. - Abba bele sem gondolsz, hogy néhányuk mi okból vállalják azt, hogy kockára tegyék az életüket? Pont a családjuk miatt, hogy megvédjék azokat, akiket szeretnek... de ezt te úgy sem értenéd. - Halkultam most már el, de azért még hallani lehetett a hangomban a düht, de azt már lassan a rossz kedv, és a szomorúság váltja föl. Szarul esett, hogy csak így ételként kezel az meg pláne, hogy kihasznált.
- Én nem tudtam megmenteni Melaniet, de téged megtudnálak védeni. Van más megoldás is, a gyilkosság kívűl. - Fejeztem be, de el is engedtem eltávolodtam tőle. Kezeimet nadrágom zsebébe tettem. - De ugyan, mit képzelek magamról, még a létezesésem, hogy ember vagyok is felbosszant téged. - Mondtam ugyan olyan ridegséggel a hangomban. - Hogy példát mutattál? Nem dehogy. - Ráztam meg a fejem.
- Ezzel csak azt érted el, hogy még több vadászt hívjanak, és ennél jobban szállhatnak rád mivel közveszélyes lettél. És hogy velem mit műveltél? Nos, simán engem is megölhetnek. Nincs bizonyítékom, hogy nem én tettem. Még ha meg is szálltak, pont leszarják... innentől kezdve. De van egy másik lehetőség, hogy kizárnak. De ez aligha fog megtörténni. - Fejeztem be. A hangom most már nyugodt volt, de azon nem változtatott, amit éreztem most.
De, amikor Amara megemlítette ne kérjem többet számon, ismét felhúztam magam miatta, ezért kicsit felemeltem a hangom. - Ne kérjelek számon? Majd pont te fogod megmondani mit tegyek? - Néztem rá felvont szemöldökkel. - Ne akarj ezzel beetetni, hogy nem azért jelentél meg. Ugyan mi más okból voltál ott hmm? - Tártottam szét a karomat, de újra lecsapva az asztalra néztem rá. - Alkut kötöttél, egy démonnal, hogy ölje meg a társaimat, felhasználva engem. De ha nem így történt, akkor mond el, hogy miért? - Ordítottam fel a végére. Nem akartam kiabálni, de nem tudtam kezelni sem az indulataimat. - Nem vagyok egy kibaszott játékszer, akivel kényed kedved szerint el szórakozhatsz. Miért nem hagytál megdögleni? - Fejeztem be, és összeszűkült szemekkel néztem őt. |
AMARA E. COLLINS"i need no one, and the last thing i want is someone needing me"
Hallgatta a közeledő léptek zaját. Egy félmosolyra húzta a száját, amikor meglátta a meztelen Sebastiant az ajtajában. Nem törődött a ridegséggel a hangjában. Lassan végigmérte, de nem húzta túlságosan az időt, hogy válaszoljon a kérdésére. – A kanapén. – mutatott a férfi háta mögé. Tekintetével követte, ahogy elsétál, majd újra a könyv felé fordult. Na nem mintha nem látott volna meztelen férfit, 200 év alatt, már összeszámolni sem tudta volna, hogy mennyivel is volt dolga, de attól még nem felejtette el értékelni a látványt.
Pár perc múlva vissza is tért Sebastian, egyenesen a bárhoz sétálva, nem sajnálva magától a drága whiskyt. Amara eleinte csak csendben figyelte az eseményeket, de végülis csak nem bírta ki, hogy ne szóljon közbe. – Talán egy kis víz jobb lenne. – mutatott a bár felé, hol ott pihent pár palack ásványvíz is arra az estre, ha szükség lenne rá. – Bár most lehet ez is jót tenne. – emelte meg az asztalán pihenő vérrel teli poharat és egy újabbat kortyolt belőle, arra utalva, hogy ennyi vérveszteségi után talán ez is jól eshet. Habár nem volt arra bizonyíték, hogy az emberi vér jó hatással lett volna az emberekre, de ki tudja, talán mégis csak segíteni ebben az esetben. De mivel Sebastian nem szólt egy szót sem, csak lehuppant az egyik fotelbe így Amara sem erőltette, így tekintete újra a könyv lapjain pihent, és hagyta, hogy azt csináljon amit akar. Már csak akkor nézett fel újra a férfira, amikor az odajött hozzá és rácsapott az asztalra. Lassan ráemelte tekintetét, először a kezére, amivel az asztalra csapott, majd egyenesen a szemébe nézett, felhúzott szemöldökkel, hogy vajon most mit akarhat. Rezzenéstelen arccal hallgatta végig a kifakadását. Egy cseppet sem lepődött meg, igazából az volt a furcsa, amikor egy szót sem szólt. Hmm, na ez az a Sebastian akit én ismerek… - villant a gondolataiba egy pillanatra.
- Megfeledkezel arról, hogy én kértem a segítséged. – emlékeztette most még nyugodt hangon a férfit. – Amit visszautasítottál… De elfelejtesz még valamit. Születésem jogán vámpír vagyok. Sohasem voltam ember, ebben rejlik a nemes vámpírok lényege. Arra születtem, hogy emberi véren éljek, nem úgy, mint egy átváltoztatott, aki maga dönt a sorsáról, hogy embertársait akarja lemészárolni. – most már Ő is ingerültebben beszélt. Na, nem mintha bánta volna ezt az egészet, soha egy pillanatra nem érezte magát kevesebbnek mert vámpír volt, sőt mi több, ez volt felsőbbrendűség érzetének alapköve. Hiszen csúcsragadozónak számított, annak született. – Emberek hallnak meg nap, mint nap, csak, hogy én és sokan mások a fajtámból élhessenek. Egyel több vagy kevesebb, már fel sem tűnik. – vonta meg a vállát. – Családjuk volt… erre nem gondoltak akkor, amikor meg mertek fenyegetni, pedig lett volna választásuk. Mégis mit vársz tőlem? – kérdezte egy kis szünetet tartva – Hogy ha fenyegetnek, el akarják venni tőlem az életem, akkor ölbe tett kézzel fogom nézni és hagyni? – költői kérdés volt csupán, így nem várt rá választ – Nem! Ezt nem várhatod tőlem! – csattant fel megrázva a fejét ellentmondást nem tűrve. – Ami pedig a sikátort illeti, nem azért mentem oda. – és ennyivel le is tudta, nem kell többet tudnia, hogy miért volt ott első sorban. Különben is, az már úgysem számított, úgy tűnt már mintha ez az egész hetekkel ezelőtt történt volna, de legalábbis nem 1-2 napja. – És ne merj még egyszer számon kérni engem. – a hangja már nem volt olyan ingerült, de a fenyegető tónus megmaradt benne. Na, nem mintha képes lett volna bántani Sebastiant, de ezt látszólag Ő nem tudta. |
Sebastian Sparks"There is a point where pain is replaced by emptiness"Hogy mi is kavargott a fejemben, az alatt a röpke pár órában amíg Mori a testembe bújt? Akkora düh, és haragot még soha nem éreztem, mint akkor. Óvatlan voltam, és sajnos be kell látnom gyenge. Legalább is lelkileg, a magány teljesen felemészt tán oly annyira, hogy én magam sem veszem észre. És ehhez egy kis mit ugrálsz kis démonnak kell felnyitnia a szemem. Egy olyan faj tagja, akit nekem teljes szívemből megkéne vetnem, és büntetnem. Vagy is csak azt az egyet. De, be kell vallanom amióta Amara felbukkant az életembe, olyan gyorsan felejtem el, hogy nekem van egy cél, amit mindenképp végre akarok hajtani. De ez a lány... nem csak az tetszik benne, hogy őrjítően dögös. Az is, hogy ugyan úgy játszunk, egyikünk se ártatlan, gyilkosok vagyunk... még is egymásra találunk a sötétségben is.
Mikor Mori bele szállt a testembe, pillanatok alatt átvette az irányítást a tudatom felett. Olyan volt, mint ha álmodtam volna. Mindent láttam, amit ő, és amit érzett hisz még is csak bennem volt. De, ami azon az éjszakán történt, annak nem kellett volna. Nem kellett volna kihasználnia Amarának a helyzetet, pláne nem az én tudatom kívül. Tehetetlen voltam. Talán jobban aggódtam, a két társam miatt hiszen remek emberek voltak... családosok, és ellőttük állt az egész élet. Még is, halottak...
Hiába volt bennem Mori, mikor a kést belém döfték láttam Amara tekintetét, hogy mennyire kétségbe esett hirtelen pedig nem kellett volna. Miattam pedig végképp nem, hisz halandó vagyok... egy senki ebben a városban, de főleg neki. Mi ez a viselkedés nála, hirtelen? És bár ő nem látta a tekintetem, én láttam az övét. De nem tudott sokáig foglalkoztatni, éreztem ahogy a lelkem egyre jobban távolodik el a testemből hisz még én is éreztem mennyi vért vesztettem el. Nem harcoltam ellene, ugyan minek? Mentem is volna, de Mori nem hagyta. Küzdött azért, hogy megmentsen... hogy megmentsenek. Ebbe is mi ütött? Faragatlan kölyök.
Onnantól kezdve, hogy már csak a démoni erő tartott életben minden elsötétült. Nem láttam Amara arcát, sem az érintését nem éreztem. De aztán, hirtelen mintha visszatértem volna. És hogy hogyan? Azt még magam sem tudom. Hirtelen kipattantak a szemeim, és egyből éjfekete plafon nézett velem farkasszemet. Nem tudtam, hol vagyok, de még azt sem ki vagyok. Puha, selyem ágyneműben feküdtem. Tehát egy szobában vagyok?! Hirtelen ismerős, lágy illat csapta meg az orromat. Amara illata. Nem is kellett több, hogy a lány gondolatára felüljek, de a hirtelen mozdulattól iszonyatos fájdalom hasított a hasamba, amitől jó erősen felszisszentem, és még egy igen hangos nyögés hagyta el a számat. Lenéztem a hasamra, ahogy hirtelen oda kaptam a kezem. Fogalmam sem volt, mi történt velem ám de lassan minden igaz csupán halványan, de eszembe jutott. Megkéseltek kettőjük miatt... ennél nagyobb hibát nem követtek el, mint akkor azon az éjszakán. De az már a múlt, bármennyire is fáj kimondani. Még is, elöntött a düh ahogy lihegve próbáltam meg elfojtani ezt az intenzív fájdalmat. De nem akartam tovább ülni, ezért igyekeztem kiszállni az ágyból. Szédülni kezdtem, nem kicsit ahogy felálltam, de hála az égnek sikerült megtartanom magam. A hasamat, továbbra is fogtam a fájdalom miatt pedig nehezen tudtam mozogni. Nem találtam, a ruháimat, vagy csak nem vettem észre, de jelen pillanatban az sem érdekelt vajon élek-e még. Így hát, meztelenül, minden ruhám nélkül indultam meg az ajtó felé, ami résnyire nyitva volt. Megpillantva a lányt, aki éppen könyvet olvasott megkopogtattam az ajtót.
- Hol vannak, a ruháim? - Kérdeztem tőle, szinte teljes ridegséggel. Miután válaszolt, megfordultam és gyorsan megkerestem a gönceimet. Kicsit sem zavartattam magam, ahogy egy szál semmiben álltam előtte. Ugyan már... annyi egyéjszakás kaland után, ez meg se kottyan nekem. Csak az alsónadrágot, és a farmer nadrágot vettem fel. Úgy gondoltam, jobb, ha nem kínzom magam tovább a pólóval hisz így is nehézkesen mozogtam. Miután megfordultam, kisétáltam ismét majd egyenesen a kis bárához léptem, ahol töltöttem egy jó erős whiskeyt. Bár az első poharat egy húzamba megittam, egyrészt mert nagyon szomjas voltam és másrészt kellett valami, ami tompítja a fájdalmam. Erre mi sem jobb, mint apám kedvenc itala, ami most már az enyém is.
A második pohárnál, csak félig ittam meg ekkor már a fotelhez indultam és szépen halkan már amennyire lehetett leültem. A pohár a kezembe volt, én meg jól esően dőltem hátra ennek a hihetetlenül kényelmes fotelnek. Ő olvasott, talán egy cseppet sem nézett rám. De én most őt bámultam, ugyan olyan rideg, kifejezéstelen arccal, mint az előbb. Nem tudom mit is mondhatnék rá. Egyszerre voltam szomorú, csalódott, és dühös... nagyon dühös. És zavart, hogy nem néz rám... nem kezd magyarázkodásba, esetleg bocsánat kérésbe, amiért olyan csúnyán kihasznált. Bár érdekli is, ezt egy vámpír? Összeráncolt szemöldökkel álltam fel, természetesen lassan. Megindulva a lány felé. Odacsaptam az asztalra, hogy végre felfigyeljen rám. Amint ezt sikerült elérnem, meg is szólaltam. - Remélem, hogy jót mulattál azzal a döggel. - Böktem ki, elég nagy erőt magamra véve, hogy ne ordítsak vele. - Elment az eszed Amara? - Itt már nem bírtam magammal, s kissé felemeltem a hangom. - Mért nem hozzám fordultál, ha segítség kellett, a társaim ellen? Bassza meg... nekik családjuk volt... érted? - Néztem szinte hideg szemeibe. - Hogy tudtad, ezt megtenni? Ezért bukkantál fel a sikátorban, hogy kijátssz megint engem? Nem volt elég, az a csók még többet akartál látom.- Vártam a válaszokat, most már abba hagyva a sok kérdést, de nem bírtam magammal ezért fejemet csóválva egyenesedtem fel hátat fordítva neki. A szemébe sem akartam nézni. Nem ment ezek után. |
AMARA E. COLLINS"i need no one, and the last thing i want is someone needing me"
Az irodájában ült a nagy bőrszékben, selyem köntösében. Csupasz lába az asztalon pihent, úgy olvasta a könyvet, ami tele volt mindenféle különös rúnákkal, jelekkel, és maga a könyv sem volt már valami új. Igazából ez az iroda, egyfajta könyvtárként is szolgált. Tele volt a családja régi feljegyzéseivel, minden, ami a céghez kötődött, apja, Barnabas írásai, és az általa összegyűjtött természetfelettivel foglalkozó könyvek, legyen szó angyalokról vagy akár démonokról itt lehetett róluk találni valamit. A szoba nagy ablakokkal volt tele, de mindet nehéz, sötét függönyök takarták, ezzel félhomályba borítva azt. Nyilvánvalóan nem esett volna jól Amarának, ha az ablakokon bevilágító napban kellett volna sütkéreznie, így a ház nagy részét napközben függönyök burkolták félhomályba.
Sebastian a hálószobájában az ágyában aludt. Olyan csönd volt, hogy tökéletesen jól hallotta a férfi szívverését és minden egyes lélegzetvételét. Fura, de ez valamiféle megnyugvással töltötte el. Egy egész napot és estét átaludt, ezzel szemben Amara nem sokat pihent, miután rendbe tette a férfi sebét, nem igazán volt rá szüksége. Csak arra volt szüksége, hogy lemossa magáról a vértengert és csendben, magányban lehessen egy kicsit. Ami pedig a szúrt sebet illette, bármily meglepő de Amarának volt benne némi kis gyakorlata hogyan kezelje, így egész jól megoldotta a helyztet. Kitisztította, összevarrta és alaposan leragasztotta azt. Az egész egy olyan helyzet volt, amit nem szívesen élt volna át újra.
Utána hosszú percekig csak ott ült az ágyon Sebastian mellett és figyelte az eszméletlenül fekvő férfit. Nem kicsit félt attól, hogy miután az egyik vadász ledöfte, el fog vérezni, hogy nem bírja ki addig, amíg el tudja látni a sebét. Nem gondolta volna, hogy Sebastian társai képesek ilyesmire, de hát nyilvánvaló volt, hogy megszállta őt egy démon, és mégis. Mindezek ellenére Morira egy pillanatig sem neheztelhetett, mert tartotta magát a szavához, nem bántotta Sebastiant, csak éppenséggel nem vigyázott rá eléggé. Igaz-igaz, megszállta, ami csúnya dolog volt, de végülis egészen jól jött ki a helyzet, nem kellett volna, hogy bárkinek is baja essen, mármint a vadászokat leszámítva. De nem, az túl egyszerű lett volna, az egyiküknek muszáj volt pont Sebastianba döfni a kését. Még most is elöntötte a düh, ha visszagondolt rá. De Sebastian most már ott feküdt az ágyában, a selyem ágyneműbe süppedve, már bekötözött sebbel és nem volt veszélyben. Azon morfondírozott, hogy vajon milyen reakciója lesz, amikor felébred. Az ajtó felé sandított, de a hálószobáig innen nem látott el. Csak remélhette, hogy Sebastian értékelni fogja az erőfeszítéseit, hogy megmentette az életét. Habár le sem szúrták volna, ha Mori nem szállja meg Ő pedig nem használja ki ezt a helyzetet, hogy maga menjen a vadászok után egy kis démoni segítséggel. Szinte teljesen biztos volt abban, hogy mérges lesz, nagyon mérges, hiszen mégis csak a társai voltak. De hiába rágódott ezen, addig úgysem derül ki, hogy mi lesz, amíg fel nem ébred. Szóval most teljes nyugalomban olvasgatott, nem aggódott semmi miatt, lesz, ami lesz. Így vagy úgy, de legalább eltávolította az útjából a vadászokat és még példát is statuált, csak, hogy most megint egy jó pár évig békén hagyják, remélhetőleg. Megoldotta… ezt is. Az más kérdés, hogy a démon még ugyan úgy szabadon kószálgatott és kénye kedvére azt csinált, amit csak akart. De ezt a gondolatot el is hessegette, egyelőre úgy érezte, hogy Mori miatt nem kell aggódnia. Persze azért szemmel tartja, hiszen mégis csak egy démon, aki szeret játszadozni.
Egy futó pillantást vetett az íróasztalán szanaszét heverő papírokra, amiken az állt, hogy melyik kórházból mennyi vért tudtak szerezni és hogy más egyéb módokon mennyi vérhez juthattak hozzá. Darius-szal kötött megállapodásuk okán kénytelen volt minden mennyiséget megnövelni, ami miatt nagy valószínűséggel a halottak száma is némileg megnő. Ez voltaképpen Amarát nem zavarta és remélte, hogy a történtek után mindenki más is nyugton marad és nem háborgatják.
A papírok mellett egy nagy pohárban vér vöröslött, egy szívószállal, mintha mi sem volna természetesebb. Kissé elgondolkodva a szájához emelte és ivott belőle pár kortyot, majd visszatéve újra az ölében lévő ősöreg könyvbe mélyedt. Nem telt el sok idő és fél füllel hallotta, hogy a másik szobában a férfi mocorogni kezdett. Egy félmosolyra húzta a száját, ahogy hallotta, hogy Sebastian szívverése kissé megugrik; a meglepetéstől, a fájdalomtól vagy éppenséggel a dühtől, azt nem tudta volna megmondani. |
You take the shape of Everything that I'm drawn to. |
[69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
