|
Témaindító hozzászólás
|
2021.06.13. 17:14 - |
Amikor mindent jelent, úgy játssz, mintha semmit sem jelentene.
Lezárt kör |
[63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
 RYAN HYLAND "kevés dolgot tudok pillanatok alatt megváltoztatni de egyet bármikor: a hozzáálásomat" Valami furcsa volt benne, ahogy kinyitottam az ajtót és fel pillantottam rá. Nem tudtam volna megmagyarázni de, mintha valamiért rosszul érezné magát. Na persze itt állt az ajtó előtt, majdhogynem ő rontott volna be ha nem nyitok ajtót.
Ha egy kicsit később jövök ide...
Biztosra venném, hogy akkor meglátta volna azt a srácot. De nem szólaltam meg, hanem szépen kikerülve meg indultam a konyha fele. Most volt szükségem arra a bizonyos alakításra, hogy azért ne áruljam el magam. De még is tudtam, hogy mivel nyomozó mindenre kíváncsi és már most gyanakodhat. De úgy voltam vele, hogy addig amíg nem kérdez rá nincs miért aggódnom, hogy esetleg eláruljak olyat amit nem kellene. De mintha lehetne beleszólása...
A konyhába érve, már meg is terített. Éreztem, hogy már utol is ért és mögöttem volt ezért én le is ültem. Nem vártam sokat, így neki is álltam az ételnek. Thaddeus velem szembe ült le. Nem is nagyon néztem rá, és nem is szólaltam meg. A gondolataim szinte máshol jártak, azon hogy vajon hogyan fogok ehhez az egészhez viszonyulni. Főleg úgy, hogy lassan belefogok őrülni ha nem teszek ez ellen valamit. De éreztem, hogy a férfi végig azon volt, hogy ki elemezzen. Ami nem csoda, mert éreztem hogy gyanús vagyok a számára főleg, hogy láttam milyen tekintettel mered rám. Főleg hogy kérdésem után láttam, hogy meglepődött rajta. Pedig nem volt semmi olyan szándék, amiért ezt kérdeztem. Csupán kíváncsi voltam mert hát napokig lehettem eszméletlen. De ő biztos annak vélte, hogy tervezek valamit ami igaz is volt mert hát tényleg terveztem elmenni. De válaszán, egy csepp kételyt sem fejeztem ki csak hogy ne gondoljon erre amíg felvettem a harcot az ő tekintetével.
- Jó rendben... de biztos napokig nem mentél be miattam. Nem szoktak szólni akkor se? - Jó, talán ez a kérdés is gyanúsan hangozhatott de nem tudtam mit tenni. Nagyon figyelt, és tudtam rá akart jönni mi járhat a fejemben.
Az sem volt kizárt, hogy utánam is eredhet megtalálni de erre egy pillanatig sem akartam aggódni. Rá ér akkor, ha a sráccal megyek majd az utcán.
Viszont az tény, hogy kissé ideges lettem amiért holnap akar innen elmenni. De tudtam még van időm oda érni hozzá, hiszen alig egy óra telhetett el a beszélgetésünk óta. Thaddeus felállt, és elkezdett mosogatni. Én csendben voltam, és a pohár vízhez nyúlva ittam egy kortyot. Végül megszólalt, hogy jobb lenne ha maradnék akkor is ha ő nincs otthon. Csak addig amíg rendbe jövök? Vagy akár egy örökké valóságig?
Na persze ha sikerül feltámadnom mint vámpír. Na és persze ha azok után szóba akarna velem állni.
- Örökké még sem maradhatok itt... - Pillantottam el máshova az ablakra, ahol még láthattam a holdat. De amint kimondta a mondatot, és én a választ csörögni kezdett a telefonja. Utána pillantottam mialatt ő kirohant, hogy felvehesse. Én nem mozdultam csendben ültem, és ittam még egy kortyot a vízből. Utolsó vacsora... utolsó korty víz... olyan bizarr ez az egész. Még sem riaszt meg...
Nem telt el sok időbe máris kiszólt hogy el kell mennie. Erre nem tudom miért de elmosolyogtam. Mintha a sors akarná, hogy vámpír legyek. - Még most is mondom, mint akkor mikor rám tetted hogy semmi szükség nem lett volna rá. De ne aggódj ez miatt. - Válaszoltam neki, hogy azért valamilyen szinten nyugodjon meg. Már éppen készültem felállni a pohárral a kezemben ki a nappalihoz, mikor benézett a konyhára rám. Vele szemben álltam, így tökéletesen láttam rajta hogy nem igen örül neki amiért el kell mennie. Mondata után elmosolyogtam. - Várni foglak. - Feleltem neki tömören, majd beleittam a pohárba. Végül elment. Egyedül maradtam. Letéve a poharat a pultra, hatalmasat sóhajtottam fel. Hajamba túrva igyekeztem összeszedni magam. - Szerintem nem ez lesz az, amiért bánkodni fogok... - Beszéltem magamba halkan. - Látod... beléptél az életembe, és még ennél is nagyobb megmérettetésre teszel ki. Ez annyira nem ér... - Kicsit sem éreztem magam hülyén amiért magamnak beszéltem.
Odaléptem az ablakhoz, ahonnan tökéletesen láthattam az ő kocsiját a felhajtón. És azt ahogy beszáll. Féloldalasan dőltem neki az ablakpárkánynak, kezeimet mellkasom elé raktam és úgy figyeltem ahogy elhajt az autóval.
Keltek-e benned annyi gyanakvást, hogy utánam gyere? Ha igen... valamit biztos érhetek számodra. Még ha magad sem tudod, hogy mit.
Egy ideig vártam, amíg nem látom az autót majd amikor már eltűnt nem várva sokat elindultam az ajtó fele. Biztosan a srác is láthatta, ahogy kihajt az utcára ezért nem akartam őt sokáig várratni. Valamiért megtorpantam az ajtó előtt egy pár méterrel. Mi van ha tényleg működik ez a nyakörv? De ha átvágott... eléggé csalódott leszek, amiért ezt rám tette, és ezzel akart visszatartani. De csak azért is megindultam annyira, hogy a kilincshez érjek. Vártam, hogy legyen valami... hogy történjen valami... de semmi.
- Szóval hazudtál... - Mosolyogtam el enyhén... de hangomon már érezhető is volt az a csalódottság amiről az előbb beszéltem. Mondhatnám azért is... hogy megvédjen, de ha elmondta volna rendesen, hogy mit is akar akkor tényleg nem kellett volna ez a nyakörv. Maradtam volna, hogy ne kockáztassam az életem.
De hát most is ezt teszem nem?
Kiléptem az ajtón, ahol már tudtam nincs visszaút. Bosszantott, amiért átvert... de ezért is kell cselekednem most. Kiérve a lakásból, kiérve az utcára megálltam egy pillanatra csak hogy meglássam őt, melyik utca végén is van. Amikor megláttam, falnak támaszkodva rögtön el is indultam. Oda érve hozzá rögtön meg is szólaltam. - Nem sokáig lesz távol, úgy hogy siessünk. Gyanakszik, szóval minden perc számít... - Azzal meg is vártam, hogy elinduljon. Mikor így tett, én még hátra néztem az útra. Csak hogy meghallom-e az autó hangját... hogy visszajön-e esetleg. De nem akartam sokáig itt lenni, követtem a srácot.
[Lezárt kör] |
 Thaddeus Wright"Szeretni valakit, az több, mint egy erős érzés - az döntés, ítélet és ígéret."
Míg ő odaát volt, én rendbe szedtem a konyhát. Legalábbis nagyjából, mert a szekrényeket csak egy nagy bevásárlás tudná feltölteni, ahogy a hűtőt is. Reméltem, hogy hamar megérkezik a pizza, mert ugyan én öröklétűként nem éhezem, ő már biztosan. Nem akartam megzavarni, akármit is csinál a hálóban, pláne, ha elmereng a történteken, a múlton, vagy bármin is. De azért, majd nem árt elbeszélgetnünk a városról, a lakókról, hogy meddig mehet el, milyen szabályok közt kell élni, mert tetszik vagy sem, a szabályok megszegése könnyen az életébe kerülhet, s nem tudok mindig mellett lenni, hogy megvédjem. Nagyjából negyed óra alatt ki is érkezett az étel, amit gyors fizetést követően át is vettem, majd kirakva az asztalra, mellé szalvétát, tányérokat, és némi vizet, gondoltam ideje lesz szólni neki. El is indultam a háló felé, ám bár félúton megtorppantam, nagyon, nagyon rossz érzés fogott el. De mivel nem tudtam hová tenni, próbáltam elhesegetni, ami jobb híján sikerült is, pláne, hogy arra kaptam fel a fejem, hogy beszélget valakivel. Nem tudtam kivenni miről és kivel, de az tuti, hogy beszélgetés volt. Nem nyitottam rá - bár jellememből adódóan nem volna meglepő -, de beszóltam neki. Nos, ha nem lépett volna ki, biztos rárontottam volna, de erre ugye nem volt szükség. Leültem vele szembe és én is nekiláttam, bár csak udvariasságból. Azért volt pizzéria a kínálatok közt, mert vannak alkalmak, mikor nem illő a 3 fogásos vacsora. Mondjuk egy meccs alkalmával. Én pedig ezekhez igazodom, de amúgy nem kedvencem a gyors kaja. Maximum, ha én csinálom. Minőségibb és ellenőrzött. Kellemetlen volt a csend, de nem tudtam volna mivel megtörni. Mármint, tudtam volna, de ismerem annyira, hogy tudjam, letagadná, hogy magát védje. De vajon mi történhetett a hálóba? Ezen akartam el merengeni, míg nem ő szólalt meg. Kérdése pedig, nos... meglepett. Ilyet csak akkor és az hoz fel, ha az a valaki rosszban sántikál és szeretné, ha a másik nem volna útban neki.
- Ilyenkor már nem szoktak felhívni, csak, ha akció van. - válaszoltam rá, miközben végig őt néztem és próbáltam rájönni, mi járhat a fejébe. Ami egyébként nem kéne, hogy probléma legyen, ám eme képességem eléggé beporosodott az idők alatt, lévén, hogy a természetfelettiek közt nem sok olyan van, akinek az elméjébe hatolhatok.
- Holnap viszont elugrom kaját venni, mert itthon nincs túl sok minden... - teszem hozzá kicsit később, figyelve a reakcióját. Ha fontos neki az idő, a mai nap, akkor ideges, esetleg csalódott lesz, hogy majd pont holnap lépek le. Ha nem, akkor jobb, ha holnap is szemmel tartom. Még jó, hogy a nyakörvvel befenyítettem. Csak nem lesz annyi esze, hogy próbára tegye. Meg a türelmem is.
Idő közben pedig szépen el is tűntettük a nem épp legegészségesebb vacsorát, így nekiálltam mosogatni.
- Szeretném, ha egy ideig a lakásban maradnál, mégha én nem is vagyok itt. Ide nem jön senki, elkerülik, mert tudják, hogy itt lakom, de odakint, megölhetnek... - jegyeztem meg neki, s nem sokkal a mondat lezárta után meg is csörrent a telefonom.
Basszus...
A törölközőmbe kapaszkodva siettem a hálóba, hogy felvehessem a mobilom, de fél füllel közben is hallgattam, ha esetleg szökésen járna az esze. Láncra teszem, esküszöm. Reméltem csak egy ismerős, de nem. Az őrsről hívtak. A befejezetlen munka és a sietős lelépésünk miatt. Tisztáznom kellett, mert, ha nem teszem, gyanakodni fognak.
- Picsába... - morogtam halkan, miután kinyomtam a telefont, aztán sietősen öltözni kezdtem. - Elkell mennem. De nem sokáig leszek távol. Ha visszajövök, nem szeretnélek félhullaként a bejárati ajtó előtt látni... - szóltam ki neki. Miután pedig elkészültem, ami kissé kapkodósra sikerült, - de majd a kocsiban menet közben igazítok magamon, - még utoljára benéztem hozzá a konyhába.
- Nem viccelek, kölyök. Ha megtudom, hogy szökni próbálsz, nagyon, de nagyon megbánod. - néztem rá komolyan. Szeretés ide vagy oda, ezt vegye a gondoskodásomnak. Aztán le is léptem.
|
RYAN HYLAND "kevés dolgot tudok pillanatok alatt megváltoztatni de egyet bármikor: a hozzáálásomat" Azt teljes mértékben gondoltam, hogy ennek nem szokott jó vége lenni de úgy voltam vele, hogy egy próbát megér. Tényleg nyomós okom lett rá, hogy ebbe bele vágjak. Még ha Thaddeus ki is akadna, amit eltudok képzelni hiszen olykor erőszakos is ha nem az van amit szeretne. Legalább is ezt nagyon hamar észre is vettem nála. De az, hogy ne toloncoljanak vissza az jobban foglalkoztatott… vagyis nem csak a férfi miatt vágtam bele, hanem miattam is. Lehet hogy ijesztőnek hangzik ez a vámpír dolog főleg, hogy ők vérrel táplálkoznak. De tudtam azt is, hogy lenne olyan akarat erőm amivel vissza tudom fogni magam. Hiszen egy jó színész nem csak a darabra összpontosít, de rengeteg akaratot, na és persze erőt, energiát tesz bele.
- Azt meg hiszem… - Válaszoltam röviden neki, amikor konkrétan az erőviszonyokról beszéltünk. Majd a halálról végül. - Ha meg is halok, nincs mit veszítenem. - Hiába voltak más érzéseim, olyan dolgok egyáltalán nem voltak eddig az életemben ami miatt annyira ragaszkodnom kellett volna. Itt most olyasmire gondolok mint a család vagy a barátok. Később meghallottam Thaddeus lépéseit, ahogy közelednek a szoba felé ezért már rögtön szóltam is neki hogy most már jobb, ha távozna ha nem akar lebukni. De amikor megemlítette hogy nincs még egy lehetőség, ha kések egy halvány mosolyra kúszott a szám. - Egy cseppet sem kell aggódnod. - Szóltam még mielőtt leugrott volna. De közben a férfi is megszólalt, hogy már meg is jött az étel. A végére azért elmosolyogtam. A fiú pedig már ugrott is, amint az ajtóhoz értek a léptek.
Végül amikor ajtót nyitott, én addigra már gondosan becsuktam az ablakot. - Rendben, máris. - Válaszoltam neki. És már meg is indultam az ajtó fele. Hogy lenne ijesztő, ha így viselkedik? Legalább is tudtam, hogy nem csak velem viselkedhet így. De akkor is… bár nem ismerjük egymást annyira hogy tudjam mennyire lenne ijesztő. Kiléptem a hálóból, hogy gyorsan neki is láthassak enni. De menet közben átfutott a fejemen, hogy lehet ez lesz az utolsó vacsorám. De hát igen… mindennek ára van. A pizza a konyhában várt, így leültem a pulthoz majd egy szeletet véve már neki is láttam az evésnek. Ami jó volt, mert napok óta nem jutottam ételhez. Kis idő után ő is csatlakozott. Egy ideig nem szólaltam meg, csak csendben ettem, és a mostani történéseken gondolkoztam. - Tényleg… mi lesz a munkáddal? Gondolom bármikor hívhatnak. - Törtem meg végül a csendet, csak hogy legyen valami. |
 Ji-Woon HakFournemouth, a medve barlangjában- Lehet. Viszont sosincs jó vége... - tettem hozzá minden aggodalom nélkül, de azért figyelmeztetve a veszélyekre a sorok közt. Okkal nem engedik be az embereket. Ahogy okkal félnek a démonoktól is. De ki vagyok én, hogy ebbe be avassam? Én, aki magam is szörnyeteg vagyok... Neem, ez majd annak a dolga lesz, aki miatt átváltozik. Aki miatt olyasmit dob el magától, amiről fogalma sincs milyen fontos. Végtére is most sem azért vagyok itt, hogy lebeszéljem róla, hanem éppen, hogy olyasmire beszéljem, amit tulajdonképpen ő is akar, s mindemellett én is jól szórakozhatok.
- Ehh, ebben a városban egy félős kis nyuszi nem is élne meg... Kell a magabiztosság, különben felfalnak... - különben felfallak... de ezt csak gondlatban tettem hozzá, nem elijesztésképp. De mondjuk ez így van. Nem csak ölök, lelkeket is eszek. Hátha egy nap ténylegesen démon herceggé válhatok.
Ahogy elnéztem sokáig töprengett rajta. Ezt meg is értem. Én speciel nem mennék bele más miatt. Ha már életem kockáztatva egy új világba akarok lépni, azt magamért fogom tenni.
- Nem siess el ilyen kijelentéseket. Míg nem csókol szájon a halál, nem tudhatod, félsz e tőle vagy sem. - én félnék a helyében. Már csak amiatt is, mert nem létezik ártatlan ember, a Pokol pedig nem nyaralásra szánt hely, ráadásul... örökre szól. Én tudom mi folyik odalent. Ő nem. A normális ember minden ismeretlentől fél. A megélt mérlegel. Az őrült nem nézz az orra elé.
- Ha késel, nincs visszakozás. Nem lesz több lehetőséged. - figyelmeztettem, s mivel jómagam is hallottam a lépteket, majd nem sokkal a bukott hangját, le is ugrottam az ablakból és elsétáltam.
- Megjött a kaja, kölyök! Gyere enni, mert, ha nem kajálsz, sose jössz rendbe! - szólt ki, ezt még én is hallottam a nyitott ablakon keresztül. Már csak azt kell átgondolnom, hogyha az egyik vámpír nem megy bele, hogy vegyem rá a másikat. Jhaj Mori, most komolyan emiatt aggódsz? Ráveszed őket, így vagy úgy... Ajkamba harapva fojtottam el a vigyort, s míg le nem telt a 3 óra, addig elbóklásztam a házak közt, kivételesen gyilkolászás mentesen. |
RYAN HYLAND "kevés dolgot tudok pillanatok alatt megváltoztatni de egyet bármikor: a hozzáálásomat" A fiú kijelentésén, miszerint meglepte hogy bejutottam erre a helyre csak megvontam a vállamat. - Előfordul az ilyesmi. - Kúszott enyhe mosolyra a szám. Igazából az még számomra is rejtély ez hogyan is történhetett, és ahogy vissza gondoltam Thaddeus kijelentésére, hogy nem jó hogy itt tartózkodom kissé elszomorított. Persze legbelül, mert egy csepp jelét sem akartam kimutatni az érzelmeimet a fiúnak. Hiába tört át a falon Thaddeus, attól még másnak nem fogom hagyni hogy nyitott könyv legyek. De amikor igazat adott nekem a Pán Péterrel kapcsolatban, körmeire meredve, és ahogy fényezte magát szem forgatva akaratlanul is el mosolyogtam. - Látom a magabiztosságod neked is határtalan. - Szólaltam meg, és ezt nem is tudtam kihagyni hogy ne említsem meg neki. Végül csak rá tért, hogy mit is akar most jelenleg. Kérdésére miszerint vele akarok-e lenni nem tudtam mit feleljek. Ugyan is még is csak azon voltam, hogy ne kerüljek közel akkor is mielőtt még magáévá tett volna. De így, hogy ez megtörtént és kihozott a sodromból oly annyira hogy nem gondolkoztam mit mondok ki semmit sem tudok még. Igen, össze voltam zavarodva nem is kicsit így csak vállat vontam rá első kijelentésére. Szemei megvillantak a csuklya alatt, amit végre le is dobott magáról. Így tökéletes alkalmam volt arra, hogy jobban szemügyre vegyem magamnak. És meg kell hagyni eléggé magának való volt. De lassan már ördögi mosolya, szinte már óvatosságra hajtott engem. Végig hallgatva nem is kicsit lepődtem meg miatta. Első gondolatom az volt, hogy miért is akarna rajtam segíteni főleg egy idegennek… főleg egy embernek. De főleg az hogy én mint vámpír? Hogy esetleg olyan legyek, mint az a lény aki megtámadott? Akárhogy is volt ott a kétely a szememben, volt valami amit a fiú mondott. Nem csak annyi hogy örök életem lenne de… a feleségével ellentétben nálam nem kellene aggódnia az idő miatt, hogy meg öregszem. De a másik dolog is ott volt, hogy akkor végre nem lennék különb az itteniektől ami igen is csábító gondolat volt. Hogy nem lennék többé gyenge, és halandó sem. Az már más kérdés, hogyan reagálom le ha tényleg bele fogok vágni. De még is lenne rá egy örökké valóság, hogy ezekre magam is rá jöjjek. Bármennyire is hangzott ijesztőnek, főleg miután megemlítette hogy először meghalnak mielőtt feltámadnának… de úgy voltam vele ettől sem kell félnem. És persze ott van az a tény is, hogy Thaddeus erre hogyan is reagálna rá ha egyszer erről tudomást szerezne. Hogy lehet megutálna, és lehet akkor már hozzám se szólna… de úgy voltam vele, hogy nem érdekel. Az én életem, ahogy ő is éli a sajátját. Ha már látni se akarna, valahogy majd csak túl teszem magam rajta. De az is biztosra vált számomra, hogy nincs az a pénz hogy én visszamenjek Washingtonba. Miután megemlítette hogy nincs sok ideje, már szinte el is határoztam magam. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban betoppanhat. Így hát, hacsak a lelkemet akarja érte legyen… bár lehet ezt egyszer megfogom bánni. De nem most, ugyan is most csak a férfit néztem magam előtt és persze azt hogy ne legyek holmi kaja mások szemében. Valahogy tetszett a kisugárzása, még ha egy démonnal is állok szemben. Elmosolyogtam hát a halál szó gondolatán, majd megszólaltam. - Mondtam már, nem riadok vissza. - Szólaltam meg arra érte hogy először meghalok, de legalább máshogy születtek ujjá. - Legyen, ott leszek 3 óra múlva. - Böktem ki határozottan ugyan olyan apró sejtelmes mosoly kíséretében. De aztán lépteket hallottam meg közeledni. - Jobb ha már mész is… majd érkezem. - Suttogtam neki halkan, bár azt még nem tudom hogyan de lehet megkísérlem az ajtón túli távozást. Ahogy így vissza emlékeztem arra amit mondott a nyakörvre zuhanyzás közben.
|
Ji-Woon HakFournemouth, a medve barlangjában- Őszintén már az is meglep, hogy észrevétlen bejutottál... - somolyogtam, de többet nem is széndékoztam hozzáfűzni. Nincs ellenemre a bájcsevely, de most jobb dolgom is akadt, mint húzni az időt. Pláne, hogy a házisárkánytól, jó, ha egy fal választ el. Az viszont hamar nyilvánvalóvá válik számomra, hogy ő jobban ismeri a meséket, mint én. Se baj.
- Igazad lehet... - pillantottam el körmeimre pillantva, mintha már ígyis túl csordulnék az önteltségtől. - Valszeg jobb vagyok nála... - tettem hozzá, majd magamról egyből vissza is sandítottam rá és lassú mosolyra húztam ajkaim.
- Egy szóval sem mondtam, hogy alku árán, barátocskám, de rá hibáztál. Hiszen tudjuk, hogy mindennek ára van. - vontam vállat, meg sem lepődve, hogy így sikerült eltalálnia, pedig mégcsak nem is utaltam rá, hogy csak valamit valamiért tennék meg. Az aranyhalak sem várna hálát, csak teszik a dolguk. Nem csoda, elég aprócska agyuk van...
Mikor tagadta, hogy félne a bukotttól, szemeim forgatva kételkedtem szavaiban. Ez csak akkor fordulhat elő, ha egy: Nem ismeri őt igazán vagy magát a fajtáját, kettő: bolond, hogy felfogja igazán kibe is botlott. Én démon vagyok, lényegében rettenthetetlen, de az ilyen fekete varjaktól még én is tartok, pontosan azért, mert tudom mi történne, ha összeakadnánk. De ki vagyok én, hogy ítélkezzem felette? Én a játékra koncentrálok, a többi az ő dolguk.
- De vele akarsz maradni, nem? - villantak meg szemeim a sötét csuklya mögül, amit aztán le is söpörtem a fejemről, miközben elvigyorodva néztem rá. - És ez csak akkor lehetséges, ha te is a város lakói közé fogsz tartozni. Erre persze csak két lehetőség van. Az első, hogy megmutatod magad a világnak és benyújtotok valami ezernyi oldalt, arról, hogy szeretnél ide tartozni. Vagy megkapod, vagy nem, de általában nem. Ez a törvényes módja. És van aaa... titkos módja. Én. Segíthetek, hogy átváltozhass vámpírrá, és minden probléma nélkül, akár örökké együtt lehessetek, amellett, hogy olyan dolgokra is képes leszel, amikről eddig álmodni sem mertél... - néztem rá, hol az ő reakcióit figyelve, hol a mögötte lévő résnyire nyitva hagyott ajtót kémlelve. Ha az ajtó megmozdul, én már ugrom is.
- De nincs sok időm... És ami azt illeti, neked sincs. Szóval gondold át. Ha benne vagy, találkozzunk mondjuk 3 óra múlva az utca végén. - böktem el az utca vége felé, majd ismét rávillantottam aranysárga szemeim. - De mivel ez nem kis dolog, ráadásul igen nagy előnyödre lehet, én is ehhez mérten kérem meg az árát. - csúsztam közelebb hozzá a párkányon. - A vámpírok lényegében élőholtak, ami annyit tesz, hogy meghalnak, mielőtt újjá születnének, ezáltal pedig nem lesz szükségük bizonyos dolgokra, ami halandóként, mondhatni létfontosságú a számukra. - kezdtem bele, majd lassan végignyaltam felső ajkaim.
- A lelked akarom. |
Ryan Hyland "Kevés dolgot tudok pillanatok alatt megváltoztatni de egyet bármikor: A hozzáálásomat"Kissé megkönnyebűlve sóhajtottam fel amikor kijelentette, hogy nem gondolt arra a bizonyos szindrómára. Kicsit se lett volna kínos, bár így is úgy éreztem magam ahogy felnevetett. De hát mint mondtam az előbb is, ez nem baj. Még ha kellemetlen is egy kissé, legalább egy másik oldalát is megmutatta.
Ahogy a végére értünk a témáknak, nagyjából apránként felhoztam egy-két dolgot a múltamból, amit tudom, hogy egyszer el kell felejtenem és tovább lépnem de ez egyenlőre lehetetlen. Szinte még így is apám árnyékában éltem, és ez szinte már bosszantott. De amikor a kuncsaftokhoz értünk, és arra hogy nem tudnak ide belépni mert esetleg kaja lesz belőlük egyszerre éreztem idegességet, de egyben megkönnyebbülést hogy azért még sem tehetik be ide a lábukat. Nem hiányzik, hogy visszaemlékezzek az arcukra és a hangjukra. Viszont ideges lettem, hogy az embereket visszaküldhetik ha megtalálják. Vagy hogy megölik amit igen... én is tapasztaltam. Nem is mondtam rá semmit, hiszen meglepett az egész. De akkor ott van az a kérdés, hogy hogyan is kerültem akkor ide ha nem is lehetséges ide bejutni? Akkor lehet ezért nem találtam erről a városról szinte semmit sem a neten.
Akkor ezért tartana itt, hogy visszaküldjön? Ez megmagyarázza, miért tart itt. De ahogy most alakultak a dolgok közöttünk fogalmam sem volt hogy még mindig mit szeretne tőlem, de az is lehet ő nem érezhet úgy mint én.
Minden esetre most félre kellett tennem ezeket az érzéseket, válaszokat, na és kérdéseket. Ugyan is akadt egy hivatlan vendégem, aki az ablakpárkányra mászott fel ráadásul titokban. Bár van egy sejtésem, hogy ha ő megérezte Thaddeust... az fordítva is igaz lehet hogy Thaddeus érezheti, hogy itt van. Akkor minek is bújkálni ha tök felesleges? Válaszán kissé elgondolkoztam. Valóban furcsa volt, még mindig pedig most is itt áll egy lény... amott a túl oldalon egy másik, akiért érzek is valamit. Ennek ellenére is kezdek szerintem begolyózni, még ha nem is mutatom ki... ez egyszerre nagyon sok infó. És rossz abba is belegondolni, hogy itt mindenki más fajból származhat. Hogy ami akkor mese volt, az most valóban a valóság. És azt, hogy itt szinte mindenki eledelnek néz... alábecsül. Na nem mintha tudnék valamit is kezdeni... hogy megtudjam magam védeni.
- Valahogy el kell kezdeni, hogy megszokd. - Vontam vállat a mondandójára. Majd bemutatkozásán ami hamiskás volt, fenvontam a szemöldököm. De enyhén felnevettem. - Ugyan... nem illesz ahhoz a névhez. - Feleltem. Ahhoz jóval több sötétség áradt belőle, és ezt én is éreztem.
De kijelentésén, hogy meglepetés szerűen választja ki az embereket egy kívánság miatt ezt elég nehezen tudtam elhinni. De hát ő tudja. - Akkor vegyem annak, hogy alkudozol minden kiválasztott emberkédnél? - Kérdeztem meg tőle. Érdekes egy fazonnak tartottam. Bár fogalmam sem volt, hogy hozzám most minek is jött. De aztán belekezdett apránként a dolgokba, amit úgy láttam hogy nagyon is foglalkoztatta, és akar valamit. Szinte ugyan azt mondta, mint nem olyan rég Thaddeus is. Összevont, kissé ideges tekintettel néztem rá, ahogy ő az eget kezdte el kémlelni. - Számomra egyáltalán nem ijesztő... még akkor sem ijedtem meg tőle amikor megtudtam hogy mi is valójában. - Pillantottam el máshova, de most a tájképre ami elém tárult. Ahogy a kisebb utcákat bevilágította a lámpa fénye. Azt viszont már nem tudtam volna neki megmondani, hogy mi is van kettőnk között. Egy jelét sem mutatja igazából hogyan érezhet, hiába tett a magáévá azt azért még is csak a maga szórakozására... hiszen fizetségett követelt tőlem, amiért megmentette az életem. És hát lássuk be, nem kicsit vagyok összekavarodva.
Lassan az őrületbe fogok kerülni. - Inkább nevezném jelen pillanatban bonyolultnak, mint hűségesnek. - Utaltam arra, hogy közel sem beszéltünk kettőnkről. De amikor megemlítette a vámpír szót, és az öregedést akaratlanul a feleségére gondoltam. Azért voltak annyi ideje csak együtt, mert a nő ember volt akár csak én... ezen nem tudom miért de ideges lettem. De ezt persze igyekeztem nem kimutatni. De a vámpír... - Most mondjam azt, hogy nem riadok meg a haláltól? - Vetettem fel egy igen egyszerű kérdést, mert így is volt. Ha régebben olykor megcsillant a szemem pár olyan dolgon amin könnyűszerrel végezhettem volna az életemmel, de valamiért még sem. - Elmondanád, hogy ezzel mit is akarsz most mondani? Vagy hogy miért is vagy itt? - Néztem rá kérdőn. Nem az hogy türelmetlen voltam... de nem volt sok ideje beszélni azért azt tegyük hozzá. Thaddeus bármelyik pillanatban bejöhet. |
Ji-Woon HakFournemouth, a medve barlangjábanNem állítanám, hogy nem szokásom rosszalkodni, mégis csak démon vagyok. De nálam is vannak fokozatok. Nem mindig csupán a magam malmára hajtom az örömöket, előnyöket, és nem is csak szórakozásból tesze, amit teszek. Sokszor segítek másokon, másoknak, mégha abból magam is rendszerint jól jövök ki. De hisz ez nem gonoszság vagy démoni jellemző, hisz mindenki így tesz.
Az, hogy egy emberre bukkantam Fournemouthban ritka jelenség, bár tekintve a vadászokat, nem kéne annak lennie. Viszont, ha ez az ember nem is vadász és ráadásul egy bukottnál éldegél, meglátásaim szerint bújkál, az már bizony érdekes egy dolog. A bukott angyaloktól ugyanis fél a legtöbb lény, jümagam sem keverednék harcba egyel sem, hiszen egy szavukba kerülne, hogy én megint a pokol kénkövén csücsüljek. Éppen ezért sem hiszem, hogy véletlen volna, hogy a kölyök pont egy bukott lakásán volna. Ez pedig játékkért kiállt.
- Ó, tényleg? Nem semmi! Biztosan sok érdekes látnivalóval kecsegtett, elvégre halandó ide ritkán teszi lábát. És furcsa lehet neked, egy embernek, olyasmikkel találkozni, amiket eddig csak filmekben láttál max. - vigyorodotam el sejtelmesen. Tagadhatatlanul forrt a vérem egy kis huncutkodás iránt, de elsősorban meg kellett találnom a gyengepontját, amivel kijátszhatom majd.
- Én? Hát tudod, én a város Pán Pétere vagyok... - forgattam szemeim a hamis bemutatkozásom lévén. Abban sem voltam biztos, hogy jó hasonlat ez, de asszem a gyerkőc jófiút játszik, szóval engem is bírnia kell majd. - Ééés meglepetésszerűen szoktam kiválasztani személyeket, akiknek aztán teljesítem egy kívánságuk. Nos... egy bizonyos határon belül... - néztem rá, hátha meglátom a csillogást a szemében, miszerint éppen jókor, vagy legalábbis, akadna azért valami. De azért nem csak a gyerkőcre hagyatkoztam. A hálóban voltunk, így kihasználtam annak lehetőségét és olykor kicsit körbe fürkésztem őt hallgatva. A ruháit nem látom sehol, bár az éjjelin kiszúrom a felbontott kötszert. Szóval megsérült. Mondjuk ezt a vér illatra igencsak érzékeny orrocskámból is leszűrtem. És a fiún nyakörv van, ami annyit jelenthet, hogy a bukotthoz tartozik, de legalábbis a tulajdonában áll. Ugyanakkor nem tűnik ez fogságnak, mert tekintve a ruha méretét, ez nem a sajátja, és kétségbeesettnek sem látszik ergo, csak egy okból szokták hordani a másik ruháját a saját lakásán. Lélekben már kibújtak azok a bizonyos ördög szarvaim.
- Gondolom... menő érzés lehett egy ijesztő bukott angyalnál élni... mégha csak egy roppant rövid ideig is... - kezdtem bele finoman ráhangolva a dologra. - Úgy értem, biztosan hűségesek vagytok, mármint úgy látom, közel állhattok egymáshoz, de... remélem azt azért tudod, hogy ez a város nem azolyanoknak lett teremtve, mint amilyen te is vagy. Napok, hetek kérdése és rád találnak, és bizony akkor majd elfognak hurcoltatni, tetszik vagy sem. Ő pedig semmit sem tehet majd ellene... De ha el is szöknétek kettesben, ami rá nézve volna halálosan veszélyes... te ember vagy, ő meg egy angyal... ha nem egy halálos kór visz el téged a sok közül, akkor az öregedés. - pillantottam el róla az ég felé.
- Gondolj csak bele, mekkora szenvedés volna neki végignézni, ahogy lassan meghalsz... Nem úgy... - és itt eltöprengtem a dolgon, végtére is szeretem, ha az én kezemben van az irányítás, és nekik csak a szájukba kell adnom, amit hallani akarok. Tudtam miféle alkut köthetnénk. - ...mint egy vámpír... aki örökké él... |
Thaddeus Wright"Szeretni valakit, az több, mint egy erős érzés - az döntés, ítélet és ígéret."
A stockholm szindróma még számomra is kész rejtély, noha az évek során találkoztam már ebben "szenvedő?" emberekkel. De mikor mondandóm végére valamilyen oknál fogva azt szűrte le, hogy én is így gondolom a mi - szerintem igen egyedi - helyzetünk, ismét csak fel kellett nevetnem. Komolyan mondom, azzal, hogy változtatott kijelentésével a köztünk lévő kapcsolaton, ő is megváltozott, s talán ezáltal én is kicsit másként tudok hozzá viszonyulni.
- Nem, én nem... - nevettem, de magyarázkodásba nem folytam, mert feleslegesnek tartom. Az, hogy zavarba jön, és eképp próbálja kimagyarázni a dolgokat, sokkal kevésbé kellemetlenebb, mint mikor butaságokat próbál megmagyarázni. Mint mikulásnak a karácsonyt.
Az apjáról és a köztük lévő viszonyáról alkotott véleménye viszont olyan kusza volt, hogy még én is belezavaroadtam. Reménykedik, de közben tudja, hogy úgy sem. Nem ragaszkodik hozzá, de mégis reméli. Lehet én gondolkodom rosszul, de ha a mobilom vízbe esik és jól láthatóan kampec neki, akkor tudomásul veszem, hogy újat kell vennem, és nem reménykedem a megjavításában.
- De ha, tudod, hogy úgy sem fog megváltozni, miből táplálod a reményt, ha nem a ragaszkodásból? - kérdeztem egyik szemöldököm kérdőn felvonva.
Fejem csóváltam kijelentésére, miszerint itt rátalálhatnak.
- Kizárt. Az, hogy te itt vagy, lényegében egy hatalmas véletlen, és egyáltalán nem jó dolog. Ide ember, papírok nélkül be nem teszi a lábát. Éppen ezért sem volna jó, ha kint rohangásznál. Jobb esetben egy pokolkutya találna rád, aki visszakísérne az állomásig, rosszabb esetben, mint már tapasztalhattad, egy vérszipoly esne neked és felfalna... Ha belépnek ide ezek a "kuncsaftok", garantáltan eleség lesz belőlük, mindegy mennyire kigyúrtak vagy elvetemültek. - magyaráztam neki, csak hogy tisztában legyen vele, az itt tartása nem hol mi játék. Komolyan gondoltam, amiket mondtam. Nem sok emberrel futunk itt össze, de annak általában oka van. Ha nincs, akkor a legkönnyebb megszabadulni tőle. Ugyanis, ha nem tudunk róla, és rossz kezekbe kerül, soha nem is fogunk róla tudni.
Legyintettem rá, mikor alábecsülte magát.
- Van, akinek több, van, akinek kevesebb időre van szüksége. Ez változó, nincs benne semmi szánalmas. Az sem baj, ha legmélyen belül sosemfeledkezel el erről a dologról, mert bár letéríthet a jó útról is, de akár előnnyé is kovácsolhatod. Tanulhatsz belőle és ezáltal az elfogadása is könnyebb lesz. Én sem felejtem el a nejem és a vele töltött időt, igen az elvesztését sem. Mert ezek tesznek azzá, aki most vagyok. Ha ő nincs akkor, valószínűleg sodródtam volna az árral, és ma is csak egy semmimunkával a kezemben, innék és csajoznék. Olykor csak más tudja megadni az életed értelmét. - vontam vállat rá.
- Ó, most még talán kevésbé vonzó az a bilincs, de később már-már féltékenyen figyeled majd, ha valakire rácsapom, mégha cellába is kísérem, nem pedig az ágyamba... - viccelődtem. Azért a munkámnak is meg vannak az előnyei.
Végül a konyhában kötöttünk ki, hol jobbára végül ismét egyedül maradtam, minek után ő inkább a magányt választotta helyettem. De ismét csak kiemelném, hogy ezzel nincs semmi baj. Én sem véletlen élek egyedül. Szeretem a társaságot, a partnereim színességét és élvezem a velük töltött időt, de mindenkinek szüksége van egy kis énidőre.
Bár, ha tudom, hogy odabent egyből rámászik egy csótány... Más esetben éreztem volna a démon jelenlétét, de most más dolgok kötöttek le.
|
Ryan Hyland "Kevés dolgot tudok pillanatok alatt megváltoztatni de egyet bármikor: A hozzáálásomat"Miután megemlítette, hogy meglepetésként érte a kiakadásom úgy láttam, hogy nagyon is élvezte ahogy kihozott a sodromból. Ha te tudnád, hogy én mennyire lesokkoltam a szeretlek szó után... de szeretlek, még ha ez számomra igen furcsa érzés. A remegés néha-néha még olykor átmegy rajtam hacsak visszagondolok arra a pillanatra. De ismét csak nevetett, ahogy hajamat előszeretettel kócolta össze. Ez is furcsa volt, hogy ezt az oldalát mutatta és nem azt, akit alig pár órával ez előtt még goromba stílusban szólt hozzám.
Mikor apámnál tartottunk, kissé ideges lettem ahogy visszagondoltam a múltra és arra a személyre, akit nem szívesen hívnék szülőnek. A stockholm szindrómás szónál pedig felvontam a szemöldököm, és egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy én nem olyan régen szerelmet vallottam neki úgy, hogy engem nem akar elengedni amíg nem jövök rendbe. - Kérlek ne gondold azt egy percre sem, hogy én azért szeretlek mert itt tartasz. - Néztem rá elég zavartan, hisz ezt a szót nekem teljesen új kimondani. De egy percig sem éreztem magam fogságban mellette, még ha ezt a csini nyakörvet is rám tette amire még mindig semmi szükség nem lett volna. De tudtam, hogy akkor egy csepp jelét sem mutatta, hogy bízna bennem.
De most? Most vajon bízol bennem?
Bár nem tudom ő mit gondol erről, hogy ő mit is érezhet irántam. Elhamarkodott döntés volt... talán nem is kellett volna kimondanom még ha felidegesített is. De ezen már nem tudok változtatni. Amikor apámról beszélt, és a zaklatásról elpillantottam máshova egy halk sóhaj kíséretében. Nem azért, mert untam, hanem mert ez a téma mindig is szarul érintett... a múltam. - Persze ezt én is jól tudom... de talán bennem egy halvány szikra reménykedik, hogy most megfog változni. Tudom őrültség azok után, amit tett... de... még is csak az apám. De úgy sem fog. - Csóváltam meg a fejem, és már a hangomban is érezni lehetett ennek nagy súlyát. Azt, hogy ő nem fog ide jönni azt nagyon jól tudtam de... - Igen, ő talán nem... de van pár erőszakosabb kuncsaftjai, akik nagyon szívesen felkeresnének, hogy hol is vagyok. Azok szinte nem is emberek... - Ahogy visszagondoltam arra, hogy azok a személyek néha milyen szórakozást akartak maguknak, és hogy mit műveltek néha... egyre jobban ment el a kedvem. Nem hiába futott át néha az agyamon a halál gondolata. De ekkor még a szemébe sem tudtam nézni, nem akartam látni, hogy mit gondolhat rólam.
- Már nagyon régen tönkre tette... de túl leszek rajta idővel. De lásd be 2 év nagyon kevés ahhoz, hogy elfelejtsd azokat az időket. Tudom elég szánalmas vagyok. - Vontam meg enyhén a vállamat, ahogy végre rápillantottam. Szerencsére elterelte a figyelmemet azzal, hogy ismét nevetve szólalt meg miután megemlítettem neki, hogy a pszichológus jobban állna neki, mint a nyomozó. Ennél már nálam is egy halvány mosolyra kúszott a szám kijelentése után. Egyre többet nevet... de ez egy cseppet sem zavart. Kellemes volt hallgatni, még erre a kis időre is amíg szórakoztunk. - Hát az attól függ, hogy azt a bilincset mire akarod használni. De egy szóval sem mondtam, hogy nem festesz rosszul nyomozóként sem. De ezt szerintem úgy is tudod. - Hiszen a magabiztossága szinte határtalan volt. De mikor megemlítette, hogy behív majd egy kihallgatásra vagy egy nyomozásra csak hogy szexin megmutassa hogyan folytat eszmecserét, ezen akaratlanul is elmosolyogtam. Ami ritka, ha mosolygok de hát kell a változás, ha már új lapot jöttem ide kezdeni. - Rendben, nagyon is kíváncsivá tettél vele... csak nehogy elfelejtsd. - Válaszoltam rá.
A konyhában kissé érezhető volt, ahogy én is, és ő is visszább vettünk, de ez talán nem is baj. Miután már kiválasztottam az egyik kedvenc ételemet lerakva a papírt az asztalra én megemlítettem neki, hogy visszamegyek levegőzni. Ugyan is nem csak a csillagos égbolt vonzott vissza, mint egykor gyerekkoromban, de kellett még egy kis egyedül lét természetesen amíg meg nem érkezik az étel. Át kellett gondolnom pár dolgot, ami nem is a múltammal kapcsolatos, hanem vele. Ugyan is nem tudtam mit tegyek az értelmeimmel, és azt sem ő mit gondol kettőnkről, még ha a feleségén nem is akar túl lépni, amit persze megértek, hiszen sokáig voltak együtt.
Nagyban néztem az eget, reménykedve, hogy a csillagok adnak valami választ. Tudom-tudom gyerekes dolog de hát hátha megmondanák mit tegyek. De annyira elmerültem a gondolataimban, hogy már csak annyit vettem észre ahogy egy alak felmászik az ablakhoz. Annyira meglepett, hogy kissé még hátrább is mentem egy lépést. Nem ijedtem meg tőle, csupán csak meglepett ahogy hirtelen itt teremt meg. De éreztem, hogy kissé veszélyes alak lehet. Még ha még nem is támadott meg egyből, veszélyes lehet. Még ha külsőleg nem is tűnhet annak. Végig mérve őt, nem értettem miért az ablakon áll le velem társalogni amikor ott az ajtó is. Tehát megérezted, hogy bukott angyal.
Ez megmagyarázza miért engedte el majdnem az ablakpárkányt. Még mindig nehezemre esik elhinni, hogy ez a város teljesen más nem olyan, ahonnan én jöttem. Szemei sárgán csillogtak rám, ahogy végig mért tekintetével. Nem ember. De, ami jobban foglalkoztatott, hogy mit keres itt? Köszönését, majd kérdését végig hallgatva átpillantottam Thaddeushoz aki mit sem hallva, éppen a rendelést bonyolította le. Talán nem is kell tudnia...
Visszapillantva a srácra, aki már hátát az ablakkeretnek támasztotta, átfutott a fejemben, hogy talán nem is akar megtámadni. Így hát válaszoltam neki végül. - Nos helló. - Köszöntem először is. - Jelenleg ebben a városban lakom. - Karjaimat magam elé fonva néztem rá. - Na és te milyen szándékkal kerültél ide hozzám titokban? - Tettem fel a kérdésem, de egyáltalán nem voltam bunkó vele. A megszokott nyugodt hangon beszéltem hozzá. Majd, egy lépéssel közelebb mentem az ablakhoz, majd a párkányhoz dőltem oldalasan, de neki szemben. Így talán Thaddeus sem veszi észre, hogy itt van. |
Thaddeus Wright"Szeretni valakit, az több, mint egy erős érzés - az döntés, ítélet és ígéret."
- Most sem számítottam rá, pusztán a meglepetés ereje hatott rám... - kócoltam hajába nevetve. Én mindenesetre örülök, hogy kitudtam hozni a sodrából. Kérdésére azonban széttártam karjaim.
- Én a stockholm szindrómásokat sem értem, de attól még fennállhat ez a helyzet... - vontam vállat. Nincs baj ezzel. Mármint, elég beteges dolog a fogvatartottadhoz vonzódni, de manapság nem olyan ritka ez, mint hinnénk.
- Ez így rendjén is volna, de a zaklatóknak általában nem vesszük fel a telefont és nem olvassuk el az üzeneteit. Hiszen ezzel lehetőséget adunk számára, hogy tovább zaklasson. Tojd le, ide úgyse tudna eljönni. - ezt szinte biztosra merem venni. Az, hogy Ryan itt van, a véletlen műve, de ezek a hibák ritkák és általában hamar kitudódnak. Az apja pedig - a leírás alapján - igen hamar szemet szúrna. Megeshet, hogy vissza se küldenék, hanem egyből megölnék. Bááár megjelenése okán, nem kizárt, hogy keresni kezdenék a fiát is. Előbb vagy utóbb ezt az ügyet is le kell majd zárniuk. Vagy zárnunk.
- Az már az apád dolga, de a te oldalaról akkor is lezárhatnád. Nem kéne hagynod, hogy onnan is tönkre tegye az életed.
A nagy szomorkodások ellenére most egyre többször bír nevetésre. Most sem tudtam megállni, ahogy elképzeltem magam, mint pszichomókus. - Ennyire rosszul festenék a fegyveres válltáskákkal magamon? Vagy csak a bilincstől félted a csuklóid? - nevettem ismét a hajába kócolva. Még, hogy én doki... ne már...
- De tudod mit, egyszer majd behívlak, hogy végig hallgathasd egy kihallgatásom, vagy meghívlak egy nyomozásra. Csak hogy lásd, milyen szexi módra folytatok eszemcserét másokkal.
A konyhában viszont visszább vettünk az ökörködésből, már ha az előzőeket lehetett annak venni. Viszont az valahogy meg sem lepett, hogy ő a gyors kajára szavazott. Fiatalok... Aztán megint magára venné, ha megjegyezném neki, hogy így aligha leszünk együtt 20 évig is akár, ha folyton ilyeneket eszik. Szerencséjére, ha összeköltözünk, nem fogom engedni neki, hogy ilyenekkel tömje magát. Hébe-hóba, oké, de napi szinten semmiképp. Remélem idővel változik a "kedvence". Ám míg én lerendeztem a rendelést, ő ismét a magány felé vette útját. Ezzel nincs semmi baj. Az ember vágyhat a magányra. Vágynia kell rá. Nem is mentem utána, had gondolkodjék el azon a sok mindenen, amit mondtam neki.
Ji-Woon HakFournemouth, a medve barlangjábanRitkán, de manapság egyre többször tévedek be - szándékosan - a lakónegyedbe. Másabb, mint a részeg fiataloktól hemzsegő buli negyedek, ami éjszaka neon fényben fürdik és alkohol szagtól bűzlik. Ezzel szemben a város ezen része, csendes, tiszta és már-már haláli unalmas. Ha most a megszokott aranysárga kabátkámban feszítenék a baseball ütőmmel, biztosan mindenki meg bámulna. De ma nem. Ma gondoltam beolvadok a város népe közé. Egy egyszerű sötét farmert húztam és egy kapucnis, fekete pulóvert. Kezeim zsebeiben, csuklya fejemen, éppen csak a villogó sárga szemeim lehetnének árulkodóak. De nem azok, mert így késő éjjel, alig akad valaki az utcán, az se velem foglalkozik. Egyszer még egy lámpa póznába is megkapaszkodom és forgok egyet rajta, majd egy pocsolyába ugorva haladok tovább. Talán egy félórányit bóklászom az utcán, mikor érzékeim éles kanyarra sarkallnak.
Ember szagot érzek...
Az érzékeim nem csalnak, ez bizony tényleg egy halandó, még hozzá friss és érintetlen. Az aroma irányába indulva nézelődtem folyton folyvást, merre lehet. Egy ponton meg is álltam, mert minden egy helyre összepontosult. De ha csak nincs a talpam alatt, az azt jelenti, hogy... Felpillantottam. Fel, s egyből el is vigyorodtam. Ott állt valaki a nyitott ablak előtt. A szél szerte fújta emberi kilétét, ami a mi városunkban igen veszélyes. Hogy miért? Mert rosszakat vonzhat be. Mint például? Erre tényleg válaszoljak? Mire kettőt pislantott volna már az ablak párkányon húztam fel magam, mint valami balszerencsét hozó fekete macska, aki csak oda akar valahova kucorodni. Majdnem el is engedtem, mikor felhúzva magam megcsapott a bukott angyalok jellegzetes illata.
Na basszus...
Bár eme lényektől nem kéne tartanom, lévén, hogy egy helyre fogunk kerülni, vagy egy helyről jöttünk, de sajna, míg van azon képességük, mellyel vissza siccenhetnek a kénköves tudjuk hová, addig kell egy távolság, amit megtartunk. De a bajkeverés sosem állt tőlem távol és az ember kölyök pedig bevonzott, szóval maradok, míg elő nem kerül a tollas.
- Estét, szöszke... Mi járatban a városban? - ültem a párkányba, kényelmesen neki dőlve a keretének és onnan figyelve. |
 Ryan Hyland "Kevés dolgot tudok pillanatok alatt megváltoztatni de egyet bármikor: A hozzáálásomat"Válaszára miszerint szokjak hozzá, hogy idegesíteni fog felvontam rá a szemöldököm. - Tény, hogy idegesítesz néha de akkor se számíts rá. - Válaszoltam rá nemes egyszerűséggel. Majd jött azzal, hogy nem léptem túl a múlton azért érzem magam mögött apámat. Ami igaz is volt. Szinte lehetetlen 2 év alatt elfelejteni mind azt amit éveken át művelt, valamint hogy árult engem. Sokszor voltam irigy más gyerekekre, hogy némelyiknek ott voltak a szüleik akikre támaszkodhattak. De ez az én esetemben ez teljesen másképp volt. Végül csak beletörődtem, hogy nekem így kell élni. Persze mindaddig amíg el nem szöktem otthonról amit még mindig nem bánok. De amikor megemlítette, hogy keressem meg ha ragaszkodok hozzá, egy kicsit ideges lettem. - Ragaszkodnál egy olyan emberhez, aki éheztetett, bezárt téged lebilincselve napokig rád se nézve.. majd úgy gondolta hogy pénz szerzés gyanánt árulni kezdte a testedet, hogy a saját szórakozására költse azt? Ugye hogy nem? - Szememben szinte ott táncikált a düh, amit még mindig visszatartottam mert egy kicsit sem akartam magam mögött érezni. - Semmi pénzért nem akarok vele újra találkozni... az én szememben halott, és az is marad. Az hogy felveszem neki a telefont, nem azt jelenti, hogy ragaszkodok hozzá... hanem mert zaklat... kitudja lehet még írt pár sms-t is. - Vontam meg a vállam. Igazából rá sem akartam nézni a telefonomra. - Nem bírja feldolgozni hogy én ott hagytam, mint anyám. - Inkább őt keresném meg, ha tehetném de minek is? Hiszen nem tudnék neki mit mondani.
Mikor már a feleségéről beszéltünk, elnevetve szólalt meg amikor én csak segíteni próbáltam... de lássuk be neki nincs szüksége rá, hiszen annyira bölcs néha... néha nagyon is. Ahj... néha elég nehéz a kedvére tenni. De miért is akarok, ha ott van neki az a rengeteg barát. - Azért, mert próbállak kicsit felvidítani még átmentem pszichológusnak? Milyen hízelgő, bár az a szerep neked jobban állna, mint mondjuk a nyomozó. - Vontam vállat, de rá hagytam az egészet mert beláttam semmi értelme nincsnen. Ismét csak kinevet, amikor ismét csak próbáltam lelket önteni belé... de csak egy halk sóhaj hagyta el a számat. - Nem, egyáltalán nem nézek semmi féle Disneyt bármennyire is meglepő lehet a számodra. De rendben, ha boldog akkor boldog. - Vontam meg a vállam ismét. De te nem vagy az... Szerintem nem nagyon jó, ha nem akarja magát túltenni rajta. Örökké csak örlődne. De ki vagyok én, hogy én ezeket el is mondjam? Az ő döntése, és az élete... én meg amúgy sem vagyok részese ennek hogy érdekeljen miért nem akarja magát túltenni ezen az egészen.
De csak hogy tereljem végre a témát, fel is hoztam gyorsan hogy mit eszünk. Válaszára visszapillantottam rá, mikor megemlítette hogy nem szívesen rendelne. - Nem rossz az sem, ha gyors kaját eszel. - Karjaimat mellkasom elé összfonva mentem a hűtőhöz, amit említett hogy vannak kajáldák. Majd végül döntöttem egy pizzázó mellett. Levéve a papírt az asztalra tettem, majd indultam meg visszafele.
- Akkor legyen az egyik kedvenc éttermi kajám... - Szólaltam meg. - Az hogy milyen, azt rád bízom... akár osztozhatunk is egyen. - Vontam meg enyhén a vállamat. De engem csábított vissza a hold, és a csillagos ég és persze a friss levegő ezért elindultam kifele a konyhából. - Én vissza megyek levegőzni, kellemes idő van kint. - Szólaltam meg halkan, miközben kikerülve őt kiléptem a konyhából majd visszamentem ahhoz az ablakhoz ahol korábban is voltam. Ha már várni kell mire megjön az étel, addig kihasználom azt a kis időt hogy átgondoljak egy-két dolgot. Még pedig azt, hogy : Valahogy ki kell őt vernem a fejemből... amíg nem lesznek ennél mélyebbek az érzéseim. De amíg itt van a közelemben, ez szinte lehetetlen.
Innentől kezdve, csak csendben néztem az eget hátha azok a nyamvat csillagok valami választ adnak a kérdéseimre. |
Thaddeus Wright"Szeretni valakit, az több, mint egy erős érzés - az döntés, ítélet és ígéret."
Válaszán elmosolyodtam.
- Akkor jobb, ha mind ehhez hozzászoksz, amíg velem vagy. Mert ennek tudatában biztosan többször foglak idegesíteni. Ha ez kell, hogy őszinte légy, hát legyen... - vontam vállat rá, hiszen engem cseppet sem zavar, ha üvöltenek is velem, míg nem a sértegetés a cél. Amíg az ember őszinte, lehet az fájdalmas is, addig nem fogok haragudni, hiszen az engem írna le. - Kiabálni mindenki szokott, ezt ne vedd egyedi jellemzőnek. Aki azt állítja, hogy nem, az hazudik. De nem emiatt érzed magad mögött őt, hanem, mert még mindig nem engedted el a múltat. Ha így volna, minden olyasmit, mi csupán fájdalommal járt eddig, hátra hagytad volna. Ahogy apádat is, mindegy, hogy szülő. Utálod, mégis felveszed neki a telefont, hogy aztán okozzon némi fejfájást, idegességet és letedd. Ha ragaszkodnál hozzá valamilyen szinten, megérteném, bár azt mondanám, ez csak ámítás, üres semmi, ha ragaszkodsz hozzá, menj és beszéld meg vele. Két út van, abból kell választani. - magyaráztam neki, hiába nem akartam sokat beszélni, úgy érzem, másból, aligha tanulna. Ő huszonéves, én pedig százon felül, szóval kétségtelen, hogy tudok pár dolgot, amit, ha most megfogad, akkor bölcsebb lesz minden korabelinél.
A feleségemet érintő témánál, és annak boncolgatásánál finoman elnevettem magam.
- Hirtelen felcsaptál pszichológusnak, mi? Csak a sebet lehet felszakítani. Azt, ami fájó. De én örömmel gondolok vissza rá, inkább hiányolva azokat az időket, amiket együtt töltöttünk, semmint arra gondolni, milyen volt az utolsó pár perce. - bár meghitt és békés, attól még a halál, az halál. De tartom valószínűbbnek, hogy én jobban féltem, mint ő maga. - Nem akarok túllépni rajta, nincs igazán min. Ha elfelejteném, rengeteg évem veszne kárba, és egy olyan élet, melyet, ha örökké élhetnék is bármit odaadnék érte. Ahogy tettem is... Nos, én sem bukottnak születtem ám... - utalgattam rá finoman, hogy sok piszkos dologba nyúltam, azért, hogy szerelmünk örökké, de legalábbis még hosszú évekig tartson. Nem sikerült, ráadásul, lebuktam.
- Kölyök, éppen erről beszéltem. Egy percig sem tagadom, hogy ne lennék szomorú. Persze, hogy az vagyok, hisz, ami volt, már nincs. Őrült vagy érzéketlen volnék, ha nem szomorodnék el, de ebben nincs semmi egészségtelen. Boldog vagyok, hogy a férje lehettem. De nem baj, ha sajnálod. Ez is egy remek módja, hogy kifejezed sajnálatod.
Mikor pedig jött a szives dologgal, nem tudtam visszatartani és ismét felnevettem. De fejlődik, és ez jó. Elismerem.
- Túl sok disneyt nézel, kölyök... De ha misztikusságilag nézzük a realitás talaján, a feleségem boldog, de nem a mellkasomban dobogó szervemben, hanem odafent a mennyekben. Anno én is onnan jöttem, tudom mi van odafent. A különbség annyi, hogy bukásom miatt én soha többé nem mehetek vissza. - magyaráztam neki. De azért mindig mókásnak találtam, mikor a halandók - a valódi énem tudta nélkül - a mennyekről és az égi dolgokról beszéltek nekem. Nem mondom közel járnak, de olykor kissé túl sokat gondolnak bele.
Hagytam, had menjen előre, miközben én igazítottam egyet a csúszásban lévő törölközőmbe.
- Nos mivel nem voltam bevásárolni, nem szívesen mondom, de rendelni fogunk. A hűtőn felmágnesezve akad néhány kajálda telefonszámmal... válassz, és majd azt megrendeljük... - természetesen kevesebb pizzéria és burgeres volt, mint inkább különböző éttermek és egyéb minőségibb helyek. Ha tehetem, amúgyis magam főzők.
|
Ryan Hyland "Kevés dolgot tudok pillanatok alatt megváltoztatni de egyet bármikor: A hozzáálásomat"Amíg én az ajtónak támasztottam magam, amíg őt figyeltem nagyon is szembetűnő volt hogy szomorú lett. Nem csak a hangja miatt, ami azt éreztette velem, hogy hirtelen más lett, hanem ott volt a tekintete ami szinte kereste azt az személyt akit egykor magának tudhatott. És nem is azért lett az, mert mérgemben elmondtam mit érzek. Igazából elhamarkodottnak gondoltam hogy csak így kimondtam, de hát annyira felidegesített már, és bosszantott hogy már nem bírtam visszafogni magam. Nem tudom ő mit gondol, de biztos vagyok benne hogy igyekszik tovább lépni. Bár tény hogy mindenféle jött-ment személyekkel ez lehetetlen mégha barátság extrálkkal is, nem tudják neki azt nyújtani amit akkor az a nő. Még én sem vagyok erre képes, mert hát 60 év...az 60 év. A régi sebeket pedig sosem szabad felnyitni, különben sosem tesszük túl magunkat rajta. Viszont válaszánál, mikor már én is a konyha felé mentem utána lassan komótos léptekkel nem sietve sehova, egy halk sóhaj hagyta el a számat a társas dologra.
- Azért léptem, mert te ezt hoztad ki belőlem... addig idegesítettél míg meg nem untam, és felemeltem rád a hangom... amit nem szeretek. - Tettem hozzá a végére, és már magam mögött is éreztem apámat, ám mielőtt ő hozzá érhetett volna a vállamhoz kissé gyorsabb léptekkel indultam meg. - Nem szokásom ordítani, mert olyan érzésem van mintha apámra hasonlítanék aki mást se csinált egész életében... olyan érzésem van akkor, mint ha itt lenne mögöttem önelégült vigyorral a képén. - Ahogy gondoltam vissza a múltra, úgy kezdett el táncikálni bennem a düh de nem akartam most ezzel foglalkozni, hanem most vele mert bűntudatom lett hogy csak így felhoztuk és olyat mondhattam amitől ő ez miatt szomorúvá tette. Igen, alig ismertük egymást ezt tudtam... de az idő alatt rengeteg oldalát megmutatta mégha nem is az összeset de eleget. És még ha fel is dühít néha, valahogy az sem érdekelt. Tán gondoskodó is lennék, mint ekkor anyám? Anyai szeretett ide vagy oda, nem sokat kaphattam... ami később megszűnt lézetni amikor ott hagyott apámmal. Miért nem vagyok rá dühös? Miért nem vitt akkor magával? És még annyi kérdés újfent... talán az elsőre azért, mert az ő helyében én sem bírtam volna ki egy olyan személyt aki szinte nem is nevezhető embernek.
Amikor végre útolértem, megfogtam a kezét amitől ő megtorpant majd lassan felém fordulva értetlenül nézett rám hogy még is mit csinálok. Igen, sosem értem önszántamból senkihez így még engem is meglepett a dolog hogy ehhez folyamodtam, de ha már elkezdtem...
bocsánatot kértem tőle, és még a mellkasára is hajtottam fejemet azt se tudom igazából miért. De hirtelen jött az érzés, amikor megsimogatva fejemet magához ölelt. Zavarba is hozott a közelsége, ami számomra kissé kínos volt hogy most már tudja mit érzek. - Pont ezért nem szabad ezeket felszakítani... persze emlékezni szabad, de leginkább csak akkor ha már sikerült túl lépni. - Pillantottam fel rá. Hiába mosolyodott el, tudtam hogy nem így van... hogy nem lenne szomorú. Mellkasára tettem egyik kezem, pontosabban a szíve helyére ahol már éreztem annak lüktetését. - De te még nem tudtad magad túl tenni... ami nem baj, mert nem kevés idő kell ehhez. -
Igazából valakinek, egy emberi élet sem elég, hogy túl lépjen a gyászon.
Szemeibe néztem továbbra is. - Tagadhatod, hogy nem vagy miatta szomorú de látom a szemedben, hogy igen is az vagy. Még ha nem is mondtam róla semmi olyat, épp elegendő volt ahhoz hogy rá emlékezz... amire nem gondolkodtam előre, ezért is sajnálom. - Vontam meg a vállamat enyhén.
Rengeteg fájdalmad lehetett miatta, és megannyi keserűség a szívedben. Még sem léptél át, egy rosszabb útra... megmaradtál olyannak aki akkorra váltál mellette. Még ha egy kicsit szadista módon is...
Mikor megemlítette, hogy nem bírtam volna őt sem eleinte és hogy nagyobb szája volt mint neki egy pillanatig elképzeltem. Na persze, aligha voltak nők az életemben anyámon, az iskolán, vagy éppen a munkahelyen kívűl szóval nem nagyon ismertem a másik nem intenzitását. - Minden esetre ő mindig ott lesz neked. - Mutattam a szíve helyére, ahol pihent a kezem majd leengedtem azt magam mellé. - Csak ott bent, és nem megy sehová. - Igyekeztem egy kis lelket önteni belé, amennyire tőlem telhetett... hogy ez most valamennyire feldobta volna, vagy nem azt majd ő eldönti. De csak hogy ne a feleségéről beszéljünk még mindig, terelni kezdtem a témát. - Szóval, mit is eszünk? Kíváncsian várom. - Azzal bújtam ki karjai közül, és megindultam előre a konyha felé. |
Thaddeus Wright"Szeretni valakit, az több, mint egy erős érzés - az döntés, ítélet és ígéret."
Sokat köszönhetek a nejemnek. Ha ő nincs, most én se lennék az, aki. Több rossz tulajdonságom volt, mielőtt megismertem, mint most. Pedig nem voltam könnyű eset, de ő hamar az ujja köré csavart. Hogy mivel? Talán a pimaszkodásával, talán a megértésével, mely többet adott, mint gondolná, a lelkierővel, ami mindig elhitette velem, hogy semmi sem lehetetlen. Mert ez így van. Léghajóra szöktünk, jégen táncoltunk és még sorolhatnám. Az, hogy ezek miatt elvesztettem minden áldásom a Mennyeket illetően, nem érdekel. Megérte. Ám a gondolatra, hogy most nincs velem, s egy ideje már-már feledésbe is merült, elszomorít. Bár már jó ideje nincs köztünk, a hálóban még mindig ott vannak a szekrényeken lévő közös képek, melyek úgy őrzök, mintha még mindig velem volna. A megmaradt ékszerei a fiókomban, egy-két darab ruhája, a kedvencei egy dobozban a ruhásszekrény tetején. Nem azért tartom meg, mert beleőrültem az elvesztésébe, amit nem fogadok el. Azért tartottam meg, mert megakartam tartani. Ő nem tartaná őrültségnek. Ha tehetném, most kimennék a sírjához és vinnék egy csokor útról szedett virágot. Az volt a kedvence. Igen, furcsa egy lány volt. De nincs sírja. Már régóta nincs...
Ahogy a konyha felé vettem az irányt, egy pillanatra azt hittem őt hallom megszólalni. Nem fordultam meg, mert tudtam, hogy képtelenség. A hitegetés pedig egészségtelen.
- Ugyan, kölyök, már ígyis dagad a májam... - jegyeztem meg halkan, elmosolyodva, a távollétében, így ezt nem is halhatta. Nem magamra vagyok büszke, hanem rá, arra, hogy végre felmerte vállalni az érzéseit. Na és, ha téved? Most így érzi. Nincs ebben semmi rossz. Ha majd nem érzi már ezt, ugyanúgy elmondhatja. Szar érzés lesz biztosan, de inkább várjon az ember évekig, mire kinyögi...? Ugyan...
- A lényeg, hogy léptél. De, ha olyan mellett élsz, aki mellett nem érzed szabadnak magad, az nem társ, hanem valami egészen más. A társ veled jár, melletted. Együtt vagytok szabadok. És igen, ez olykor nehéz döntések elé állít. De végtére is, mindegy, hogy egy perc alatt vagy egy év alatt hozod meg azt, meg kell tenned. - magyaráztam neki már hallhatóan, de még mindig háttal neki, s lassan tovább lépdelve a konyha felé. Kijelentése nyomán, csupán némán mosolyogtam. Tudom, hogy nehéz, de a változás nem mindig rossz. A lényeg, hogy ne csak beszéljünk róla. Már majdnem beléptem a konyhába, mikor elkapta a kezem. Akkor viszont megtorpantam és lassan, némi értetlenséggel az arcomon, felé fordultam. Általában én merészkedek odáig, hogy letapizzam, de most ő nyúlt hozzám először.
Szabatkozni kezdett, pedig nem is tett semmit. Először elmosolyodva csóválni kezdtem fejem, hogy letagadjam, hogy szomorú lennék, dehát nem épp az ellenkezőjéről pofáztam az előbb?
- Nem mondtál róla semmi rosszat, vagy egyáltalán bármit... Csak eszembe jutott, és az elvesztése... Hiányzik, ennyi az egész. - mosolyodtam el, de mikor lényegében meg is ölelt, komolyan elkezdtem aggódni, hogy ne talán tán belázasodott. De aztán, megsimogattam a vize buksiját és magamhoz öleltem. - Őt se bírtad volna eleinte. Nagyobb szája volt, mint nekem. - jegyeztem meg halkan elmosolyodva. És ez így volt, főleg, ha velem akart vitázni. Magasabb és izmosabb voltam, olyan volt, mintha egy copfos kislánnyal vitatkoznék, de a végén mindig kibékültünk.
|
RYAN HYLAND "kevés dolgot tudok pillanatok alatt megváltoztatni de egyet bármikor: a hozzáálásomat" Bámulva a szinte már feketeségbe burkolózó eget, rengeteg érzés kavargott bennem még most is. Az a bizonyos remegés amit éreztem, egyáltalán nem akar alább hagyni. Talán azért, mert sosem adtam ki magamból a dühömet, mert nem akartam kiabálni, hogy apám jusson az eszembe. Ha már a hangját meghallom, ahogy a fiának próbál nevezni azok után amit tett rögtön átjár a düh. Igyekeztem is elfelejteni őt, hogy valóban egy ilyen embert kellene neveznem az apámnak de hát nem volt egyszerű. A másik pedig, amit érzek ez iránt az angyal iránt valóban megrémít. De nem gondolom azt, hogy ez rossz érzés lenne. Még ha nem is ember, egyszer sem éreztem azt, hogy félnem kellene tőle. Valahogy biztonságban éreztem magam mellette.
Kicsit meg gyűrve felsőjét, váltam valamiért egyre türelmetlenebbé. Talán mert, feltűnően sokáig volt bent a fürdőben. De amikor meghallottam az ajtó nyítódását, majd a mondani valóját úgy hallgattam meg, hogy enyhén oldalra fordulva szemem sarkából néztem a férfira. Megint csak elfelejti, hogy én aligha mentem emberek közelébe. De nem szóltam rá semmit, hagytam hogy kimenjen. De a hangja... a hangja teljesen más volt. Szinte már szomorú volt, és ezt a tekintetéből is észrevettem. Elgondolkoztam rajta, hogy mi kavaroghat most benne... mert biztos nem az hogy mit érzek iránta. De aztán eszembe jutott a nő, aki a felesége volt. Az, hogy felemlítettük mély sebeket nyitottam fel benne amik újra szétnyíltak.
Becsuktam az ablakot, de még is kinyitottam bukóra hogy az a friss levegő még is csak bejöjjön.
Elindultam lassan, a háló ajtajáig ahol neki támaszkodva figyeltem őt ahogy a konyhába megy. Talán nem kellett volna megszólalnom róla. Nem kellett volna felemlíteni. Karjaimat ismét összefonva mellkasom előtt szólaltam meg. - Te vagy az első, az alatt a hosszú idő alatt akivel valaha is több szót váltottam, mint mással. - Indultam meg ismét lassan én is a konyha fele. - Inkább voltam egyedül a lakásomban, mint hogy emberek közé menjek. Mert kellett a magány... az hogy végre szabad lehetek. Az volt életem legjobb döntése, hogy ott hagytam az alkoholista apámat.. a kis üzletét. - Gondoltam itt arra, amikor a testemet használta bevételért cserébe. - Tény, hogy nem tudom kimutatni az érzelmeimet de ez nem jelenti azt hogy nem tudok ezen változtatni. - Fogtam meg a kezét, még mielőtt a konyhába ment volna. Ezt nem tudom miért csináltam, de bűntudatom volt hogy eszébe jutattam a múltját. Felpillantottam rá.
- Nem akartam feltépni a sebeidet. Nem kellett volna kimondanom semmit sem a feleségeddel kapcsolatban. - Mondtam őszintén. Nem tudtam milyen érzés lehet ez tény, de tudtam hogy nincs annál rosszabb ha elveszítheted azt akit szeretsz. Fejemet a mellkasára hajtottam. Jelenleg nem érdekelt, hogy egy szál törölközőben van. - Sajnálom. - Mondtam ki halkan. Ennél többet úgy sem tudnék tenni érte, csak is ennyit.
|
Thaddeus Wright"Szeretni valakit, az több, mint egy erős érzés - az döntés, ítélet és ígéret."
Sokat köszönhetek a nejemnek. Ha ő nincs, most én se lennék az, aki. Több rossz tulajdonságom volt, mielőtt megismertem, mint most. Pedig nem voltam könnyű eset, de ő hamar az ujja köré csavart. Hogy mivel? Talán a pimaszkodásával, talán a megértésével, mely többet adott, mint gondolná, a lelkierővel, ami mindig elhitette velem, hogy semmi sem lehetetlen. Mert ez így van. Léghajóra szöktünk, jégen táncoltunk és még sorolhatnám. Az, hogy ezek miatt elvesztettem minden áldásom a Mennyeket illetően, nem érdekel. Megérte. Ám a gondolatra, hogy most nincs velem, s egy ideje már-már feledésbe is merült, elszomorít. Bár már jó ideje nincs köztünk, a hálóban még mindig ott vannak a szekrényeken lévő közös képek, melyek úgy őrzök, mintha még mindig velem volna. A megmaradt ékszerei a fiókomban, egy-két darab ruhája, a kedvencei egy dobozban a ruhásszekrény tetején. Nem azért tartom meg, mert beleőrültem az elvesztésébe, amit nem fogadok el. Azért tartottam meg, mert megakartam tartani. Ő nem tartaná őrültségnek. Ha tehetném, most kimennék a sírjához és vinnék egy csokor útról szedett virágot. Az volt a kedvence. Igen, furcsa egy lány volt. De nincs sírja. Már régóta nincs...
Ahogy a konyha felé vettem az irányt, egy pillanatra azt hittem őt hallom megszólalni. Nem fordultam meg, mert tudtam, hogy képtelenség. A hitegetés pedig egészségtelen.
- Ugyan, kölyök, már ígyis dagad a májam... - jegyeztem meg halkan, elmosolyodva, a távollétében, így ezt nem is halhatta. Nem magamra vagyok büszke, hanem rá, arra, hogy végre felmerte vállalni az érzéseit. Na és, ha téved? Most így érzi. Nincs ebben semmi rossz. Ha majd nem érzi már ezt, ugyanúgy elmondhatja. Szar érzés lesz biztosan, de inkább várjon az ember évekig, mire kinyögi...? Ugyan...
- A lényeg, hogy léptél. De, ha olyan mellett élsz, aki mellett nem érzed szabadnak magad, az nem társ, hanem valami egészen más. A társ veled jár, melletted. Együtt vagytok szabadok. És igen, ez olykor nehéz döntések elé állít. De végtére is, mindegy, hogy egy perc alatt vagy egy év alatt hozod meg azt, meg kell tenned. - magyaráztam neki már hallhatóan, de még mindig háttal neki, s lassan tovább lépdelve a konyha felé. Kijelentése nyomán, csupán némán mosolyogtam. Tudom, hogy nehéz, de a változás nem mindig rossz. A lényeg, hogy ne csak beszéljünk róla. Már majdnem beléptem a konyhába, mikor elkapta a kezem. Akkor viszont megtorpantam és lassan, némi értetlenséggel az arcomon, felé fordultam. Általában én merészkedek odáig, hogy letapizzam, de most ő nyúlt hozzám először.
Szabatkozni kezdett, pedig nem is tett semmit. Először elmosolyodva csóválni kezdtem fejem, hogy letagadjam, hogy szomorú lennék, dehát nem épp az ellenkezőjéről pofáztam az előbb?
- Nem mondtál róla semmi rosszat, vagy egyáltalán bármit... Csak eszembe jutott, és az elvesztése... Hiányzik, ennyi az egész. - mosolyodtam el, de mikor lényegében meg is ölelt, komolyan elkezdtem aggódni, hogy ne talán tán belázasodott. De aztán, megsimogattam a vize buksiját és magamhoz öleltem. - Őt se bírtad volna eleinte. Nagyobb szája volt, mint nekem. - jegyeztem meg halkan elmosolyodva. És ez így volt, főleg, ha velem akart vitázni. Magasabb és izmosabb voltam, olyan volt, mintha egy copfos kislánnyal vitatkoznék, de a végén mindig kibékültünk.
|
RYAN HYLAND "kevés dolgot tudok pillanatok alatt megváltoztatni de egyet bármikor: a hozzáálásomat" Jobb néha a csend, és a hallgatás mint, hogy elmondjad a véleményed valamiről, vagy valakiről. Hiszen nem tudhatod a következményeket. Egy szóval sem mondtam, hogy olyan egyszerűen lehet a közelembe férkőzni. Még nekem is nehezemre esik ez az egész, hogy megváltoztassam magamban azt amik szinte gyerekkorom óta a lelkemet nyomják. Csodálom bennem azt, hogy bár az érzéseimet nem tudom irányítani, annak ellenére elég türelmes vagyok. De mint mindenkinél nálam is betelhet a pohár, ami lassan-lassan de ki fog csordogálni.
És az a pohár abban a pillanatban eltört, mikor megemlítette a taxi sofőrt hogy meglovaglom amint rám mosolyog. A legszívesebben most rá ordítottam volna, hogy hogyan is mondhat ilyet. De nem… csak azért sem fogok apám szintjére lesüllyedni. Hiába vetettem meg az apámat, és tartom a szememben hallottnak… az hogy felemeljem a hangom olyan lenne mintha itt lenne közvetlen mellettem, megfogná a vállamat és önelégült mosollyal a képén nézné végig, ahogy kiabálok. Nem leszek olyan mint ő, még ha örököltem is tőle pár tulajdonságot.
Szépen vettem egy nagy levegőt, majd megszólaltam. - Igen, persze az lesz az első hogy meglovaglom… de kimondta hogy meg fogok állni? Rögtön megyek egy másikhoz, aki mondjuk kutyát sétálgat az utcán… még is minek képzelsz te engem? - Nem tudtam elhinni, hogy tényleg ilyennek látna, hogy mindenkire rá másznék. Egy pillanatig se futott át a fejébe szerintem, hogy annak valamilyen oka lehet, hogy hagytam magam… amit az irodában akart tenni, és azt hogy hagytam hogy a magáévá tegyen. Mert éreztem valamit, már akkor amikor először megpillantottam. De még én magam sem tudom, hogy mit és csak kérdőjelek sora áll már a hátamba amire talán később tudom meg a választ.
Mikor megemlítette, hogy 60 évig volt házas - persze mindezt úgy hogy felemelte a hangját ismét - nem reagáltam rá. Hiszen az az ő dolga, kivel köti össze az életét hacsak egy emberi életig is. De a másik mondatára ami alatt jobban felemelte hangját, hogy hűséges volt végig, hirtelen nem is tudtam miért hozta fel. - Ez miért lenne olyan meglepő? Még jó hogy az voltál, mert szerelmes voltál. Összekötötted az életed vele. Mindent megadtál neki amit csak tudtál, és ami csak tőled telhetett. - Szólaltam meg, viszont én eddig is nyugodt hangon. És ha esetleg megakar ütni, akkor tessék. Tudtam hogy ezeknél is vannak kivételek. Hogy hiába házasodnak össze, az egyik fél úgy is hibát követ el, hogy megcsalja a másikat. De tudtam, és láttam is benne azt, hogy ő tényleg más. Még ha csak nem is ember, de tiszta a szíve. Megint kiabál. Megint hűvös tőle a levegő… mint akkor amikor az irodában szállt el. De hagytam is. Egyrészt nem akartam még jobban magamra haragítani, a másik pedig az volt, hogy egy kicsit elfajultak a dolgok kettőnk között. És kellett magunknak egy kis egyedül lét.
Kiléptem a kabin ajtaján, hogy a törölközőt magamra kapva ki sétáljak innen. De amíg lépkedtem az ajtó felé, még végig hallgattam a mondani valóját. Tudtam, hogy a végén rám utal elég szembetűnően hogy nem mondom ki számára mit érzek. Erre egy pillanatra megálltam. Hirtelen a torkomban éreztem szívem lüktetését, és megint azt a bizonyos érzést a hasamnál amihez egy pillanatra oda kaptam a kezem.
Hát nem veszed észre mennyire nehéz? Míg te lehettél szerelmes, én nem… az meg a másik, hogy nem tudom mit tegyek.. miért érzek így.. és már megőrjít ez az egész… Féloldalasan fordultam vissza felé, rápillantva.
- Látod ebben is különbözünk. Csak hogy most sem zárkózom el. - Utaltam itt most arra, hogy nem taszítottam el magamtól egy pillanatra se.- Hanem az érzéseimtől.. amit te váltasz ki belőlem… nem tehetek róla de félek érted már? -Emeltem fel egy kicsit a hangom, mert már nem bírtam magam visszafogni.
- Rendben, igazad van talán hozzád akarok tartozni.. talán már az első pillanattól fogva.. hacsak a közeledben is vagyok szinte teljesen legyengítesz, ahogy rám nézel lebilincselsz… soroljam még? A rohadt életbe is, de szeretlek! - Emeltem fel ismét a hangom a végére, de már szinte lihegtem ahogy ezeket elmondtam neki. És most nem számítottam arra hogy mit fog rá reagálni. Ez az egyik rossz tulajdonságom, hogy túlságosan is ragaszkodó leszek.
- Remélem most boldog vagy. - Szólaltam meg már enyhén lihegve, de halkan. De nem vártam meg a válaszát, kiléptem a fürdőből és becsuktam magam mögött az ajtót. Egy kis ideig neki dőlve a falnak magam elé néztem. Csak most jutott el az agyamig hogy mit is mondtam, amit kerülni akartam. Mégha sejtette is, most már tudja mi az amit érzek.
Már a nyitott ablaknál álltam, felöltözve és élvezve a friss levegőt. Így legalább ki tudtam szellőztetni a fejem ugyan is most nagyon kellett. És mivel nem mehetek ki a nyakörv miatt így ez maradt választásnak. Még mindig kissé idegesen, karjaimat magam előtt összefonva bámultam a teliholdat és a csillagokat az égen. Hagytam, hogy a szél belekapjon a hajamba, az arcomba. Talán még enyhén remegtem is, az érzéstől ami nehezen akart alább hagyni. |
Thaddeus Wright"Szeretni valakit, az több, mint egy erős érzés - az döntés, ítélet és ígéret."
Az, aki egyedül van, úgy tartja távol magától az embereket, hogy hazudik nekik, vagy hallgat, ami majdnem pont olyan rossz. - válaszoltam neki még az első magyarázatára. Vagyis inkább csak helyesbítettem.
- Akkor ne is tégy úgy... kölyök. - csóváltam fejem, mialatt befejeztem a haja memgosását és valamiképp magam is elkezdtem tisztálkodni. Mikor pedig felhozta, hogy én apáskodom fölötte, eltöprengtem vajon miből szűrte ezt ki. Hogy megpaskoltam a fejét? Hogy megdugtam? Hogy együtt zuhanyoztunk? Tudom, hogy igen furcsa szülői háttérrel rendelkezik, de annyit csak tud, hogy ezen dolgok nem tartoznak apuci munkakörei közé. - Tudod, kölyök, Fournemouth nem Washington, Washingon pedig végképp nem Fournemouth. lehet, hogy ott így mentek a dolgok, az emberek hozzáállása másokhoz nulla, de itt a természetfelettieknél, vannak, akik odafigyelnek másokra. Igen, lehet, hogy valaki csak szexpartnerként lép be az életembe, de attól még megismerem őket, beszélek velük és, ha hiszed, ha nem, szívesen járnak visszahozzám. Akár dugni, akár egy üveg sört meginni. Ők nem prostituáltak, vagy bánom is én, te minek tekinted az ilyen embereket. Ők azok, akik leülhetnének könyvet olvasni egy finom kávé mellett, vagy nézhetnék a csillagos eget, de inkább megkeresnek és velem töltik az idejük. Mondhatni barátok vagyunk extrákkal. - tulajdonképpen ez nem rossz dolog. Nincs féltékenykedés és mindenki elégedett. Maximum akkor van egy csöpp szájhúzás, ha a héten már meg vannak a probramjaim és valakit nem tudok beszorítani közéjük, de azt általában pótolom is következő héten.
Mikor pedig a nyakörvre hivatkozott és a szökésről hadovált, ismét csak elmosolyodtam. - Tudod, kölyök, az Alcatrazból is szöktek meg. Igaz, sokuk bele is halt. S bár tudták, hogy kevesen fogják túlélni, akkor is megpróbálták. Már mondtam neked: Amíg sírsz, de nem teszel érte, addig nem fáj eléggé. Ha meg jól érzed magad, pláne nem mész sehová... - sóhajtottam a végén. Mindketten tudjuk mi az igazság, s ebben mégis az a legrosszabb, hogy nem mondja ki. Azzal azonban én sem tudtam mit kezdeni, hogy olykor igen csak hangulatember leszek. Szét is tártam karjaim.
- Senki sem tökéletes, én speciel felkapom a vizet. Ez van. - vallottam be. Enyhe kötekedést éreztem felőle. Már megint kezdi... Engem hibáztat.
- Kezdeményeztem, ez így van. De attól még, hogy a kezedbe adom a pirulát, te döntöd el, hogy beveszed vagy sem. Mégcsak egy pillanatig sem ellenkeztél. Sőt, ahogy az előbb is mondtad, konkrétan átvetted az irányítást. Ne fogd ezt arra, hogy meleg vagy. Mert a melegek sem mind szexmániások. - bár abban egyetérthetünk, hogy valamilyen szinten én az vagyok. De ha ilyen hosszú életet élhetek, miért ne használnám ki a sok jót. És nem csak kapok, de adok is mind emellett.
- Értem, szóval azt mondod, hogy csak mert 2 éve nem voltál senkivel, ha rád mosolyog a taxi sofőr, rá is rámászol és meglovaglod. Ez igen! - nevettem el magam. Lényegében erről van itt szó. Már megint tagad, kerül, terel. Hol itt az őszinteség, ha folyton csak csacskaságokkal védekezik? Akárhányszor átvágok egy falon, ő újabbat húz. Mégis hogy akar így bárkit is közel engedni magához? Nem mindenki olyan nyitott, mint én. Sőt manapság a kezdeményzés még a természetfelettiek közt sem népszerű. Egyszerűen félnek az elutasítástól. Noha ez mindig benne van a pakliban. Bevallja, hogy tetszem neki, esetleg még szeret is, de legalábbis érez irántam, s mégis úgy állítja be, mintha ez rossz lenne vagy elítélendő. Hát mi ebben olyan nehéz? Talán elhamarkodott, talán távolról sem így van, de ennyire nehéz lenne kimondani azt az egy rohadt szót? Duzzogó kijelentésére, miszerint nem lesz több szex, hangosan felnevetek.
- Persze, mert a következő majd tényleg taxisofőr lesz, mi?
- Hiszen most is hazudsz, és ez nem elhamarkodott válasz tőled, mert te is tudod, hogy ez nem így van.
Felnéztem a plafonra, néha tényleg nem értem hogy lehet így felnőni, ennyire gyerekes gondolkodással.
- Említettem már, hogy voltam házas? Úgy röpke 60 évig?! - igen, itt speciel csöppet felemeltem a hangom. A csalódottság a nyuszik haragja. Én pedig szeretem éreztetni, ha dühös vagyok. - És bármennyire is elképesztő mind végig hűséges voltam! - már-már kiabáltam, és ez volt az a pont, hogyha kételkedni merem látni vagy szavaival arra célozgat, hogy megcsaltam a feleségem, megütöm. Esküszöm. Azokat az éveket, és a nejem senki és semmi sem nem mocskolhatja be. Hamar megpróbáltam lenyugodni, s közben jómagam is végeztem a zuhanyzással, pláne, mert a dühöm felszínre hozta bukott énem, és a víz megszűnt meleg lenni.
- Eddig ment, és senki sem panaszkodott. De mint már mondtam, veled ellentétben én nem zárkózom el senki s semmitől. Ha jön, jön. De nem fogok kétségbeesetten a világvégéig rohanni, hogy találjak valakit, aki kertelés nélkül kimondja, hogy szeret. - utalgattam itt igen csak szúrósan, de addigra már én is kiléptem a kabinból és a hajam törölgettem. Hagytam, hadd menjen. Nekem is szükségem volt az egyedüllétre most. Nem is szóltam vissza neki, hogy te bolond, azért zuhanyoztál le, hogy ellássam a sérülésed. Okosnak hiszi magát, aztán, ha elfertőződik, vagy csak a vértől a sebére szárad a ruha, majd sír, hogy mennyire fáj... Bolond kölyök....
|
Ryan Hyland "Kevés dolgot tudok pillanatok alatt megváltoztatni de egyet bármikor: A hozzáálásomat"És már megint kezdte. Megint mintha taszítani kezdene, de miért is érdekelne? Kezdem már nagyon unni, hogy ennyire lekezel. - Az, aki egyedül van még is kinek hazudozna? Aki magába zárkózik, egy embert is aligha enged a közelébe. - Válaszoltam az első kijelentésére. De a másodiknál csak felvontam a szemöldököm újfent. - Oh, ne nézz már ennyire hülyének kérlek. - Néztem rá ismét. - Ne akarj ennyire apáskodó lenni... a másik meg, ez akkor is előítéletesség még ha a saját igazad akarod hajtani. Az helyett, hogy egy kicsit megismernéd, mielőtt meg akarod döngetni. Pár kósza gondolat a másikról édes kevés. - Mondtam neki, kissé talán dühösen de nyugodt hangnemben.
A másik kijelentésére, miszerint itt akarok maradni, és nem teszek meg mindent hogy elmenjek hirtelen nem tudtam mit gondoljak róla. - Kezdjük ott, hogy nem én raktam magamra ezt a játékszert hanem te, csak hogy ne mehessek el... sérülés ide vagy oda, semmi okod arra hogy foglalkozz velem még is ezt teszed. És még csak azt sem akarod elmondani mit akarsz tőlem. Minek harcoljam ki azt, hogy kimenjek az ajtón ha te néha hirtelen átváltasz agresszívvá és nekem esel? - Mutattam a nyakörvre. Nem tudom, hogy ezek után mit fog reagálni de nem baj. Majd az irodás dologra visszatérve, kezdtem azt hinni hogy talán nem lenne érdemes folytatni vele a beszélgetést. - Nem, akkor éppen te másztál rám akkor is mikor mögém jöttél és lefogtál. Át akartál lépni egy határt, amit én türelmetlenül át is léptem... mert kíváncsiskodtál ki vagyok... vagy hogy mi. - Értettem ezt arra, amikor kitérő nélkül rákérdezett meleg vagyok-e. - Akkor azért ültem az öledbe, amit akkor is mondtam. 2 éve nem voltam senkivel, amin nem csoda ha előjönnek ezek a vágyak. És annál többről is szó van a második oknál. Megrémítesz, hogy milyen érzéseket tudsz belőlem kihozni, amit eddig szinte senki iránt nem éreztem...- Magyarázkodtam neki vállat vonva, és most is csak az őszintét mondtam. Majd visszatérve arra, ha nem folyna a vér a hátamból itt is nekem esne, karjaimat összefontam és úgy néztem fel rá. - Oh, ha nem is lenne ez a kis apróság akkor se lenne. És több nem is lesz. - Válaszoltam.
- Hiszen most is azt tettem. - Tértem ki itt arra, hogy őszinte is lehetnék vele. Az voltam, és nem is játszottam meg magam. - Nagyon tudom őket sajnálni, de szerintem te jobban várod azt hogy elmenjek. Hiszen unalmassá válik többször is ugyan az a partner. - És valóban ezt láttam benne. - Egy szó sincs panaszkodásról... és nem is sértegetlek. Nem vagy rossz ember sem... vagy angyal. De túlságosan is magányos vagy... az nem mehet örökké, hogy mindenkit ágyba viszel. - Hiszen az helyett hogy ezt tenné, kereshetne magának valakit akibe ismét szerelmes lesz.
- De neharagudj... ahogy te is mondtad, ez a te életed.-
Azzal nyitottam ki a kabin ajtaját, majd felkapva a törölközőt kiléptem onnan. Nem voltam, vagy beszéltem vele bunkó stílusban. Mint mondtam nem szokásom a durva beszéd. Tudtam azt, hiába beszélnék neki ezekről a dolgokról ez köztünk örök vita lenne. Miután felöltöztem ismét magamra véve az ő felsőjét, és a nadrágomat megindultam egy tágas ablak felé, mert úgy éreztem kell a friss levegő a fejemnek. És mivel nem mehettem ki, így maradt az ablak. Már éjszaka volt, így lehetett látni a teliholdat ami bevilágította az utcát, és a csillagokat is. Kissé hűvös volt, de nem bántam. Élveztem ahogy a szél belekap a hajamba, az arcomba. Még ha egy kicsit még fizes volt, legalább felébredtem tőle. Egy ideig csukott szemmel élveztem a levegőt, amit meg kell hagyni most ezek után nagyon kellettek. Majd kinyitva a szememet, felnéztem ismét az égre, a csillagokat bámulva. Egyből eszembe jutott a gyerekkorom, amikor mást se csináltam csak egész éjjel a csillagokat néztem.
Mért várod azt, hogy én mondjam ki, amikor te is ugyan úgy kimondhatod, hogy maradjak. Én nem lennék képes rá. |
[63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
