|
Témaindító hozzászólás
|
2021.06.13. 17:14 - |
Amikor mindent jelent, úgy játssz, mintha semmit sem jelentene.
Lezárt kör |
[63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
 Thaddeus Wright"Szeretni valakit, az több, mint egy erős érzés - az döntés, ítélet és ígéret."Napok teltek el, sok időbe telt míg a szervezete valamennyire összekaparta magát. Persze, fele annyi időbe se telt volna, ha szerzek infúziót, egyéb gyógyszereket, de ez most nem volt opció. Korlátozott lehetőségek álltak rendelkezésemre itthon. Maradt néhány, még anno bosziktól kapott ki tudja, hogy minőségében jóféle varázsszer, illetve tündérek átal összekutyult gyógykészítmények, kenőcs, de ennyi. Ezeket pedig nem merném rajta kipróbálni, mivel... mivel én egy bukott angyal vagyok és az évek óta tartogatott, de még a friss kotyvalékokhoz sem értek. Ezeket általában mások társaságában, utasítások mellett használtam. S akkor sem mondhattuk el, hogy teljesen biztonságosak vagy azt az eredményt értük el, amit akartunk.
Már komolyan elgondolkodtam rajta, mi lesz, ha egy hétig kómázni fog nekem. Az neki sem volna éppen jó, mert az elveszett dolgokat valahogy pótolnia kell. Gondolok itt a tápanyagra inkább... Beavatni pedig nem szívesen avatnék akárkit is. Az ágy sarkában ülve, neki háttal éppen egy szál cigit szívtam el félpucéran, mikor meghallottam a mocorgást. Nem néztem oda, míg meg nem szólalt, s akkor is csak féloldalasan néztem el felé, miközben orromon keresztül kifújtam a füstöt. Kérdésére azért elmosolyodtam, és megpróbáltam gúnynélküli hangnemben, de gúnyosan megjegyezni:
- Hiszen te magad mondtad, hogy nincs szükséged a segítségemre... - néztem az ablak felé, ahol a reggeli nap sugarai próbáltak bekucorodni a függöny rései közt. De még nincs szükség a nagy fény áradatra. Lehet neki is csak ártanék vele, hiszen hozzászokott már a sötéthez, míg pihen, szemei rosszul viselnék a fényt. De minek is érdekel ez engem? - Felejtsd el. - tettem hozzá, egyértelműbb választ adva. Nem a megdugása miatt kötöztem meg, hanem, hogy rendben jöjjön. A bizalom köztünk pedig nulla, és amiként viselkedik, azt hiszem ez jó ideig ígyis marad. Bizalom hiányában pedig sajnos nem úgy fognak történni a dolgok, ahogy ő akarja. Hát meg ugye egyébként sem... Zöldfülü, itt pedig csak áldozattá válna... Jobb, ha itt marad, míg ki nem találom, hogy csomagoljam be és küldjem vissza Washingtonba, anélkül, hogy lebuknánk.
- Szerintem meg megpróbálnád, ahogy a munkád is ott hagytad se szó se beszéd. De mindegy, lényegtelen, mivel itt is én vagyok a főnök. A különbség annyi, hogy itt ténylegesen rám leszel hagyatkozva, nem lesz, aki a segítségedre legyen. - magyaráztam neki, mad felkeltem és komótosan elsétálva az éjjelihez, elnyomtam a maradék csikket a hamutartóban. - Majd ha rendben jöttél, esetleg beszélhetünk róla, hogy egymagad kimenj wc-re... |
 Ryan Hyland"Kevés dolgot tudok pillanatok alatt megváltoztatni de egyet bármikor: A hozzáálásomat"Ugyan már halkan, de kivehetően értettem szavait, hogy sosem mondta angyali. Hogy is mondtad volna, ha alig ismersz?! Gondolom, nem is akarta hiszen lehet megvolna az oka rá, de jelen helyzetben nem tudtam erre mit felelni nem hogy reagálni. Hiszen nem telt sok időbe, és már hátra fele dőltem a föld felé. De éreztem, hogy valami puha dologhoz csapódtam de már nem tudtam rájönni minek, vagy kinek. Csak a sötét utcát tudtam bámulni, ami szépen lassan egyre jobban homályosodott végül teljesen lecsukódott szemem, míg nem el is ájultam. Mielőtt elájultam, előtte éreztem azt az erős lüktetést a hátamnál. Érdekes módon nem tudtam ordítani a fájdalomtól. Az is lehet, hogy valahogy hozzá szoktam.
Elég sokáig lehettem eszméletlen, talán egy-két nap is el telhetett mire lassan ébredezni kezdtem. Lassan, és kissé nehezen nyitottam ki szemeim. Először megcsapott a napfény amire halkan nyöszörögve fordítottam el a fejem. Kissé nehézkesen tértem magamhoz, de amint ez sikerült tudatosult bennem hogy nem otthon vagyok. Nem is tudtam hirtelen hol is vagyok, de ami jobban meglepett hogy egy ágyhoz lettem kötözve. Nem voltam megrémülve, nem egyszer voltam már ilyen helyzetbe, de azért hirtelen ért a dolog és felvont szemöldökkel mozgattam meg a kezemet.
Francba! Mond, hogy nem...
De amint erre gondoltam, meg is éreztem az illatát a férfinak amit valamilyen okból nagyon is jól jegyeztem meg. De hogy miért, arra nem tudtam a választ, ugyan is szépen lassan kezdtem emlékezni milyen szavakat vágott hozzám, és hogyan bánt velem. De aztán arra is, hogy nem ember, valamint megmentette az életem bár így vissza gondolva fogalmam sem volt hogy miért tette. Így nem tudtam, milyen érzések is kavarognak bennem. Azt éreztem, nincs rajtam ing ugyan is enyhe szellő futott át a hátamon ugyan is az ablak nyitva volt.
A szoba, ahol voltam szinte fehérségbe burkolózott, egy letisztult de stílusosan berendezett szoba volt. Igyekeztem megtámasztani magam könyökölve, de amint megmozdultam éles fájdalom ment át a hátamba, amire halkan felszisszentem, de nem ez foglalkoztatott, hanem hogy hol a férfi ugyan is elég kényelmetlen volt így feküdnöm.
Végül megpillantottam,Őt aki az ágy végébe ült. Hirtelen megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába, ahogy azokra a rideg szempárra néztem. Félelmet továbbra sem éreztem, hiszen támadtak olyan kérdéseim amikre még mindig nem akartam tőle választ. Ahogy itt lenni sem akartam, megint egy légkörben lenni vele.
Remek, megint ebbe a helyzetbe kerültem.
- El oldóznál? - Igazából, hozzászólni sem akartam. Úgy éreztem, jelen pillanatban hogy minden porcikám ellenezte közelségét. - Semmi szükség erre, nem fogok elmenni. - Bár legszívesebben ezt tenném, de szerintem még voltam olyan gyenge, hogy pár méternél tovább már nem bírnám. Fáradt legalább nem voltam, de az éhség ugyan úgy megmaradt, ahogy testem is kezdett ébredezni. Arról nem is beszélve, hogy elég kellemetlen volt így feküdnöm, és szerintem csuklómon meglátszana a kötözés nyomai is.
|
Thaddeus Wright"Szeretni valakit, az több, mint egy erős érzés - az döntés, ítélet és ígéret."Sokszor eltöprengtem rajta, milyen apa lettem volna. A nejemmel ugyanis szerettünk volna családot alapítani. Én két gyerkőccel bőven meglettem volna, de ő ragaszkodott a háromhoz, amit én sem bántam. Azonban a mesés pillanatok, a várt izgalmak és apróságokban rejlő örömök sosem jöttek el. Hiába próbálkoztunk, sose esett teherbe. Bár akkoriban nem értettem, mostanra úgy sejtem a fajtám miatt nem volt lehetséges. Mire pedig elfogadtuk sorsunk, és szerelmemmel tervezgetni kezdtük volna az örökbefogadást, elszállt felettünk az idő. Pontosabban csak felette, és a természet ereje nagyobb bármi másénál, így sajnos nem tudtunk küzdeni ellene. A halálakor is végig mellettem voltam, s bár kudarcot vallottam, s ezáltal bukottá váltam, kit a Mennyek már nem fog magához venni többé, mert próbáltam közé és a halál közé állni. Nem bántam meg, hogy megpróbáltam. Azt már inkább, hogy ezáltal sem értem célt. Örökségünk nem maradt, de azért elszoktam játszani a gondolattal, hogy vajon megfeleltem volna az elvárásoknak? Szigorú, vagy túl engedékeny lettem volna? Nyomozói munkám során azért akadt pár fiatal, kiket jó útra kellett - volna - térítenem, több kevesebb sikerrel. De azért az nem ugyanaz. Bár most azt mondom, az én gyermekemmel sem lennék elfogult, minden bizonnyal az lennék. Talán a széltől is óvnám őt. Lelki szemeim előtt látom is, amiként állunk a zuhogó esőben, kint a sötétben, én sötét öltönyben ázom a magam majdnem két méter magasságával, míg ő azzal a karhossznyi méretével ácsorog mellettem a kis fehér szoknyácskájában, minek alját félénken gyűrögeti, ahogy én egyik hatalmas, ében fekete szárnyammal, mint valami tollas ernyő, föléje tartom, nehogy elázzon.
Hogy az élet eképp sem volt hozzám kegyes, annak biztos oka van. De most még is úgy érzem, a migrén és a dühtől ökölbe szorult kezeim ellenére is, hogy van, akinek rám lehet szüksége. Mégha most ellenzi is. Azt belátom, hogy bizonyos dolgokat pöppet elsiettem, de ez nálam nem szokatlan. Még egy angyal is véthet hibát. Ki kisebbet, ki nagyobbat. Ezért is mentem utána. Nem bocsánatott kérni, csak figyelmeztetni, hogy jobb volna, ha tovább állna. Mondjuk egy másik város felé véve az irányt.
Megérzéseim pedig nem voltak alaptalanok, bár időben kissé megkésve érkeztem meg, de legalább életben tudtam, mégha vérzett is. A vér szagra pedig igen hamar összegyűlhetnek a kellemetlenkedők, így gyorsan ki kellett találnom, mit kezdjek most vele. Lassan megfordultam, persze csak miután visszább húztam szárnyaim. Nem tűntettem el őket, csak behúztam, nehogy lecsapjam velük a földön lévő fiút. Hitetlenkedése ellenére gyorsan felismert. Bár a fekete szárnyak elég árulkodóak lehettek. Hmm...
- Sosem mondtam, hogy az vagyok... - szólaltam meg le pillantva rá. Angyali... én? Ugyan kérem... Azért azt ki kell érdemelni. Mielőtt megütötte volna magát elkaptam. Nem éredemelné meg, hogy pont én segítsek rajta, de aligha jönne más jó tevő érte, szóvaaal... A központi kórház tűnt a legészerűbbnek, de ezt hamar el is vetettem, mivel ő ember, és megjelenése - minél többen tudnak róla - annál nagyobb bajt okozna. Arra nem volt időm, hogy megnézzem ő merre lakik, ráadásul, akkor is el kell látni, így maradt az én lakásom. S bár autóval jöttem, azt hiszem most passzolom a dolgot, mert a kocsi kárpitja és a vér, nagyon nem cimborák, és a mosásuk sem pénztárca barát. A szárnyaim meg már így is nyújtóztak egyet, szóval a ma estére repülést terveztem.
Gyorsabb és praktikusabb megoldás, mert így nincsenek lámpák, forgalom, vagy útban álló. Kevés lény tud repülni, azokkal pedig általában félkézzel is elbánok. Mire elértük a kaput, bár engem is szépen összevérzett, amire szám húztam, mert hát drága öltönyeim vannak, és az elvérzése sem volna épp a legjobb. Kapkodnom kellett magam. Felérve a lakásomba, előbb a földre tettem és jobb híján lekapva magamról a már ígyis koszos és ettől kényelmetlen öltöny kabátom, az elsősegély dobozt kezdtem keresni, Van ilyenem, ez biztos, de használat híján ki tudja merre. Azért kellett pár perc mire megtaláltam, és minden ehhez kellő holmit. Első sorban letakartam az ágyat, de legalábbis olyan lepedőt húztam rá, amiért nem kár. Mert ezt mosogatni nem fogom. Aztán megszabadítottam a fölös ruháitól, ami ez esetben a felsőjét jelentette. Letisztítottam a sebet és környékét, mert ha elfertőződne, csak nagyobb galibát okozna. És kihasználva, hogy nincs magánál, szépen össze foltoztam. Értek hozzá. A nejem sok mindenre megtanított...
Miután a vészes résszel meg voltam - a heylzethez képest egész ügyesen megoldva - bizotsítani kellett a terepet. Na nem a betolakodóktól, mint inkább a menekülőktől. Nem szívesen teszem, de az ő érdekeit tekintve, nem volna jó, ha ijedtében szökni próbálna. Mostmár ne tegye... Szóval kattant a zár a bejáratin és a hálószobai ajtón is. Őt pedig, nos... nemes egyszerűséggel - és nem kevésbé elég félreérthető helyzetben - a hasára fordítva a sérülése miatt, kezeit az ágyhoz kötöztem. Nem a legjobb megoldás, tudom, én elég perverznek tűnhet, de mégsem hagyhatom, hogy a hátán feküdjön. Ráadásul.. így még a seggbekukival is megtudom fenyegetni, ami tud jó móka lenni. Az ő esetében pláne. Az egészben csupán annyi a kellemetlen, hogy így egy ideig nem tudok majd vendégeket fogadni. |
Ryan Hyland"Kevés dolgot tudok pillanatok alatt megváltoztatni de egyet bármikor: A hozzáálásomat"Ilyen a mesében sincsen! Miért? Már szólaltam volna meg, hogy megköszönjem, hisz ne tartson már hálátlannak de nem ment. Ugyan is eddig bírtam. Akaratlanul is, zuhanni kezdtem a föld felé erősen az ájulás szélén álltam. Lassan minden elhalkult.
|
Ryan Hyland"Kevés dolgot tudok pillanatok alatt megváltoztatni de egyet bármikor: A hozzáálásomat"Sokszor gondolkodom el, legalább is jelen pillanatban, hogy miért is mondtam el mindezt, hisz tudtam már régen mi lesz ennek a vége. Mindig ugyan az. És ezzel csak jobban növeli, az utálatomat iránta. Mást se csinál, csak kritizál, lenéz de még csak komolyan se vesz. Mondhatom azt is, hogy teljesen félreért. Nem látja át a dolgokat… de ami a legfontosabb nem tudja milyen érzés, hisz ő ezeket aligha élte át. Vagy ha még is, akkor már elfelejtette, hogy milyen.
Nekem tán, nem lehetnek szükségleteim?
Nem lehet csak úgy egyszer-kétszer szórakoznom?
Csak azért nem szabadna, mert eltűnt a bizalmam az emberekben? Hogy nem engedem őket a közelembe? Ha tudja, érzelmileg gyenge vagyok, miért döf belém még tíz kést a hátamba a többi mellé? Rengeteg kérdés, még sem akarom rá a választ. Tőle ugyan nem, ezek után. Most is felvont szemöldökkel, karba tett kézzel kellett tűrnöm csípős megjegyzéseit. Én mindvégig nyugodtan beszéltem hozzá, egyszer sem felemelve a hangomat. És kettőnk közül ő volt az, aki kifordult magából. Volt képe meglökni, és ha jól éreztem akkor meg is akart ütni. Nem csodálom, hogy eddig egyedül volt és nem talált magának mást, csak jött-ment embereket.
Most ki mutattad a fogad fehérjét. Cseszd meg!
Ahogy vissza gondoltam a történtekre, egyre jobban lettem dühös és egyre gyorsabb léptekkel mentem az utcákon keresztül. - Még hogy vette a fáradtságot.. chh ugyan már. - Motyogtam magamnak halkan, hisz hiába volt kihalt majdnem az utca még sem akartam ordítani, pedig nagyon megtenném. Ha mást nem is ideglevezetőnek jót tenne. Az nem is kérdés, hogy kérni fogom tegyenek át máshova. Biztos van valami jobb munka, mint hogy ezzel dolgozzak. Ha mást nem, fel mondok és keresek más munkahelyet. Lehet ez lenne a legjobb megoldás, mert akkor látni sem fogom azt a nagyra méretezett képét.
Vettem egy nagy levegőt, csak hogy kicsit megnyugodjak. Másra akartam gondolni, egy pillanatig se rá. És most egy kis friss levegő az éjszakában számomra tökéletes volt, hogy tiszta fejjel próbálják gondolkodni. Szerencsére jó idő volt és bár kissé meleg volt, de szél a kellemesen fújt. Csillagos ég volt, amire egyszer-kétszer fel pillantottam. Emlékszem, kis koromban sokszor néztem az eget amikor úgy éreztem magányos voltam. Talán akkor lehettem 7-8 éves. Mindig azt képzeltem, hogy az a rengeteg csillag az égen azért van hogy figyeljenek rám. Hogy minden csillag, apró kis lények. Igen, nekem is volt képzelőerőm anno. Édesanyám akkor még velünk volt, de sokszor hallottam ahogy veszekednek a pénz miatt. Apám akkor nem akart munkát vállalni, anyámnak pedig nem volt jól fizetett állása. Volt mikor kiosontam, és a lépcsőn pár fokot lelépve ott ültem és hallgattam miről vitatkoznak. Rengetegszer gondoltam arra, vajon miattam van? Hogy itt vagyok a nyakukon, és én lennék a felbújtója mindennek? Természetesen nem, de hát ezt egy gyermeki szemmel teljesen máshogy látod. Csupán anyám nemcsak megutálta apámat, de ki is szeretett belőle. Erre csak később jöttem rá, ahogy idősödtem.
Elfáradtam. De szerintem lelkileg jobban.
Egy halk sóhaj hagyta el a számat, ahogy most már lassítottam a lépteimen. A szívverésem biztos lehet vagy 100 felett. Így, hogy még ideges voltam biztos is. Már messze voltam az őrstől, de még ugye rengeteget kellett sétálni a házamig. Konkrétan majdnem a város szélén van a lakásom. Párszor elhaladtam néhány ember mellett, akik jól végigmértek de fogalmam sincs hogy miért. Nem láttak még embert sétálni? De akárhogy is, igyekeztem nem fordítani rá nagyobb figyelmet. Ahogy elhaladtam egy kisebb térre, furcsa érzésem támadt amikor megláttam egy sikátort. Mintha a belső hangom azt mondaná ne menjek tovább, de hát más utat nem tudtam ami rövid út lenne. Képtelen voltam tovább menni. Ahogy haladtam később lépteket hallottam mögöttem. Először azt hittem, hogy a férfi jött utánam mivel az előbb nagyon azt akarta hogy vele menjek ki tudja hova. De nem foglalkoztam vele. Csak haladtam előre, lépteimet talán kissé felgyorsítva. Ha ő is az, akkor várhatja hozzá is szóljak. De egy embernek sincs sokáig türelme. Ezért megfordultam hogy rá szóljak “Senki se kért hogy…” de elakadt a szavam, ahogy az üres utat pillantottam meg hirtelen. Köves? Valami követne? Akárhogy is legyen nem féltem. De megesküdtem rá, hogy hallottam valamit. Lehet, hogy már túlságosan is fáradt vagyok és már képzelgek is. Sokáig ezen nem akartam agyalni. Arról nem is beszélve, hogy kezdtem magam egyre rosszabbul érezni. Mihamarabb haza kell hogy menjek gyorsan enni valamit.
Ahogy fordultam volna meg, márcsak annyit vettem észre hogy valami, vagy valaki belém karmol. De ezen olyan szinten meglepődtem, hogy még ordítani sem tudtam a fájdalomtól csak előre billentem az erőtől ami ért. Éreztem valami melegséget végig folyni a hátamon. Későn reagálva de oda kaptam a sebhez, kissé felszisszenve a fájdalomtól de amikor megláttam a vért a kezemen szinte biztos voltam benne, hogy ez nem egy kisebb karcolás. Ez mély volt… elég mély ahhoz hogy akár még el is ájulhatok, úgy meg főleg, hogy szédelgek a fáradtságtól, és az éhségtől is.
Francba!
Nem sokkal később már egy női kacajt hallottam meg, ami utána meg is szólalt. Ahogy hátra pillantottam világító sárga szemekre akadt tekintetem amit a döbbenettől nem tudtam hova tenni, hiszen sosem láttam ilyet. De vészjósló volt a tekintete, főleg amit mondott ez után. És ahogy közeledett felém megpillantottam éles szemfogait is. Mintha egy vámpír lenne. Az lehetetlen… nem léteznek. Nem létezhetnek! Menekülni sem tudtam, hisz nem csak földbe gyökerezett a lábam a sokktól, éreztem hogy jobban elhagy az erőm, és tudtam nincs sok hátra hogy elájuljak.
Mielőtt megszólalhattam volna, hirtelen egy magas alak jelent meg kettőnk között. Párat pislogva néztem fel az alakra, hogy még is ki lehet. Ámbár már kezdtem homályosan látni, de ki tudtam venni, hogy a férfi volt az.
Mit keress itt? És mégis mit… Abban a pillanatban szárnyakat növesztett, ami fekete volt, de az utcai fényben tökéletesen lehetett látni. Nem tudtam hova tenni, de egyből eszembe jutott a bukott angyalos kérdése amit még az irodában tett fel. Nem is kicsit lepődtem meg, ahogy ezt most megláttam. De a nő… vagy a vámpír… vagy akár ki is nem kicsit ijedt meg tőle. A férfi pillanatok alatt eltörte a nyakát, majd a földre rongyva az porrá alakult, majd csak a szél tovább vitte hamvait. Mind ezt látva, már túl sok volt nekem. Túl sok volt az izgalom ma. Ahogy a férfi megfordult, azokkal a szárnyakkal egy cseppet sem ijedtem meg tőle. Lehet, megmentett de én még ugyan azt az embert? vagy már akár mit is láttam benne, aki alig 20 perce állt le velem vitatkozni. Lassan felé fordultam.
- Bukott angyal? - Szólaltam meg igencsak halkan, hiszen már beszélni sem volt energiám. - Nem is vagy olyan angyali…- Néztem rá összevont szemöldökkel. De a pillantásától ismét csak enyhén összeszorult a gyomrom.
Ilyen a mesében sincsen! Miért? Már sz |
Thaddeus Wright"Szeretni valakit, az több, mint egy erős érzés - az döntés, ítélet és ígéret."Türelmes bukottnak tartom magam, még a személyiségem ellenére is, de kezdem azt érezni, hogy ő szándékosan próbál kihozni a sodromból. Nehéz volt higgadtnak maradnom.
- Te ostoba kölyök, eddig azért sírt a szád, mert egy lyuknak néztek, miközben arról papolsz, hogy bár csak másként lenne, erre van, aki megpróbálja, és így állsz hozzá? Mégis mi a fenét akarsz?! Döntsd már el. - mordultam rá, de magamhoz képest is visszafogottabban. Aztán enyhültek is arc vonásaim és felkelve a székből néztem rá megint.
- Egyébként meg.. ne add itt az ártatlant, vakarcs. Egy percig sem tiltakoztál, a tested pedig kifejezetten vágyott rá. Ne másokon bosszúskodj, mikor a szüleid és te cseszted el. Pff, nem hogy örülnél, hogy egyáltalán vettem a fáradságot... - húztam a szám, mert az önsajnálat és az efajta húza-vonát, nagyon nem csípem. Nem azt mondom, hogy essen térdre és mondjon hálát, azért mert észrevettem, de döntse el mit akar. Lehet nem én vagyok a legmegfelelőbb forma erre, de ebben a városban, annak is örülhet, ha olyasvalakivel van, aki nem akarja felfalni, átváltoztatni vagy szimplán megölni. Bár, ha továbbra is szüntelen az idegeimen táncol...
Na most meg játsza itt a rosszullévőt, hogy haza mehessen. Nem, ilyet nem játszunk. Első nap menne táppénzre, mi? Ugyan már...
- Úgy hívsz, ahogy akarsz, de attól még igazam van. Én esélyt adnék neked, te pedig nem, hogy nem kéred, még ellenséges is vagy. Rosszabb vagy, mint egy menstruáló nő. - indultam el az ablakhoz és felhúztam a redőnyt.
- Gúnynevet? Mégis mióta számít a Kölyök gúnynévnek? Tudod mi a gúnynév? Az elkényeztetett kis fiúcska, a luk vagy a kis taknyos. Ne akard, hogy változtassak... - sziszegtem a fogaim közt, mert kezdem úgy érezni, hogy a kedvesség itt mit sem ér. Van, akit a jól célzott tenyeres pofonok térítenek észhez. Mondtam én, hogy a módzsereim hatásosak. De előfordul, hogy idő kell míg rájövök mi is a megfelelő.
- Borzalmasan érettlen gyerek vagy még. Csodálom, hogy idáig eljutottál. - azon meg pláne, hogy ide... Fournemouthba. Nagyon szemtelen, de úgy gondolom nevelhető, csak éppen azzal a módszerrel, amellyel a szülei is nevetlék. Talán nem is volt az annyira igazságtalan, mint ahogy állítja.
- Vicces, hogy pont te vagy a távolságtartó, mikor ki tudja hány millió idegent engedtél be... hátulról... - löktem finoman vállon, igen, ez már az a szint, amikor erőteljesen visszább próbálom fogni magam, hogy ne csattanjon el az a bizonyos pofon. Még a tündér lányt sem ütöttem meg, pedig kurvára viszketett a tenyerem miatta.
- Süket vagy, kölyök? Most mondtam, hogy nem tőlem. És még mielőtt rákérdeznél, egy pszichológusra gondoltam, te tökkelütött. - és magamhoz képest egész szépen fejeztem ki magam. Mert anyázhatnék egész nap a hülyeségei miatt.
- Próbálj csak meg rá cáfolni, akárki ezt mondaná neked, csak fosol róla beszélni. - fújtattam felé, és ha épp nem lettünk volna már háttal az ablaknak, láthatta volna, ahogy a sarkoktól megindulva lassan megfagy. Ahogy az asztalon lévő bögre kávé is. Ökölbe szorítottam kezeim, ujjaim ropogásig szorítottam benne.
- Én mentem messzire?! - emeltem fel a hangom, és ha most fel lett volna oltva a villany, minden bizonnyal elpattant volna a körte.- Na takarodj innen, te kis szaros!
Nem kellett elvennie a kulcsom, én magam nyitottam neki ajtót és löktem ki rajta, éppen csak nem ment neki a szembelévő ajtónak. Aztán be is vágtam magam mögött.
- Hülye kis szaros... - morogtam halkan az immáron csukott ajtónak dőlve. Legszívesebben megpofoztam volna. De ahogy telt az idő, lehiggadtam és ahelyett, hogy még mindig a jó édes tudjuk hová kívántam volna, rá kellett döbbennem, hogy konkrétan kiadtam az éhes farkasoknak. Bassza meg...
Kinyitottam az ajtót és utána eredtem. Mármint, amennyire követni tudtam, így néhány perc kieséssel. Azért meg kellett kérdeznem pár útban lévőt, s azok sem mind voltak túl együtt működőek, de végtére is sikerült kiszúrnom. Bár nem mondanám, hogy éppen időben...
Elég volt a sötétben megvillanó sárga szemekre néztem és az utca lámpa fénye alatt is jól felismerhető lilás bőrt színt, hogy tudjam, nincs jó kezekben. Mire egyet szólhattam volna, a vérszipoly már neki is esett. Most mondanám, hogy lassú voltam, de ez nem volna jellemző rám ugye. Lelkem mélyén talán eképpen akartam megbüntetni. Fizikai fájdalmat okozni neki, s mégsem saját kezüleg. De azt nem hagytam, hogy meg is ölje. Pillanatok alatt köztük voltam, bár igazándiból nem lett voln szükség a vérszipoly megölésére, elég volt kitárnom eddig láthatatlanságba burkolózó, ám most még az éj sötétjében is világító, ében fekete szárnyaim, hogy megrémítsem egy pillanatra... Egy pillanatra, mert utána nemes egyszerűséggel eltörtem a nyakát. A vérszipoly teste rongybabaként hullott a földre, majd nem sokkal utána egyszerűen hamuvá lett, mit az esti szellő elfújt, hát... valamerre a csatornák felé. Nyugodjék békében, azt hiszem. Miután a veszély elmúlt, megfordultam, hogy lássam mi van a kölyökkel. |
RYAN HYLAND"kevés dolgot tudok pillanatok alatt megváltoztatni de egyet bármikor: a hozzáállásomat"Ahogy sikerült végre leszállnom a férfi öléből, egyből hátat fordítottam neki ám de előtte levettem a nyakáról a kendőmet. Tettem pár lépést, és én is összegomboltam az ingemet, a kendőt megkötöttem amíg újra az előttem álló falat néztem. Jelenleg minden vonzerőt kiölt magából, és már nem szándékoztam vele ennél többet tenni.
Egy. Lehet, hogy csak segíteni akarsz, ahhoz képest hogy majdhogynem felakartál falni a játékod alatt. De nekem erre nincs szükségem. És ahogy most is igazam lett, megint belekezdett beszédébe, ami szinte már örökkévalóságig tartott.
- Minek akarsz egyáltalán megismerni? - Szólaltam meg ugyan úgy halkan, amikor már a gallért igazítottam. - Ahelyett, hogy a munkáddal foglalkoznál, és engem akarnál kielemezni. - Sóhajtottam fel a végére.
Kettő. Még a nevemet sem vagy hajlandó megkérdezni... hogy várhatod el, hogy érdekeljen mások létezése? Bár már a fejemet fogtam, ugyan is kissé megszédültem. Áhh... nem ettem ma még semmit, és hát a fáradtság sem tesz jót. Meg is masszíroztam egy kicsit a halántékomnál a fejemet. A maradék kedvem is elment, és most nem akartam már mást, mint hogy az ágyamban legyek egyedül ahogy eddig is volt. De amikor ismét a szerelemről beszélt, hogy hogyan is vagyok hajlandó vágyni rá, ha még a nevére sem vagyok kíváncsi, kicsit már elszakadt a cérna. Rideg tekintettel fordítottam hátra a fejemet hozzá, ő már rég rendbe tette magát. - Rendben, Ms. Wright, akkor mostantól Apucinak foglak hívni mit szólsz? - Mutogattam rá, miközben mutató ujjamat néhányszor kör körösen megmozgattam, de ekkor már szembe álltam vele. - Pont az mondja, aki még a nevemre sem kíváncsi, hanem egyből gúnynevet fog rám? - Hangomban most már lehetett hallani, hogy nagyon is elegem van ebből a témából, s hogy engem boncolgatt. - Nem mehet minden egyszerre Apuci. - Tettem nadrág zsebembe kezeimet, miközben figyeltem őt.
Három. Lehet vonzó vagy, de egyben nem túl kedves is. Persze ahogy ezt így észre vettem. Jó az rendben van, adjon tanácsokat de már kicsit sok, hogy velem van elfoglalva. - Tegyük fel, le bontom ezeket a falakat, amit magam köré emeltem. Be toppansz hirtelen, hogy kimenekíts ebből a börtönből? - Emeltem fel az egyik kezem magam mellett, de fent tartottam a levegőben, hátha meghallom a válaszát. Egyik szemöldököm felvonva folytattam. - Ugyan már egy idegent aligha engednél közel magadhoz. - Mosolyodtam el, miután már le engedtem a kezem.
Négy. Ugyan olyan előítéletes vagy… mindenre kíváncsi. Amikor semmi közöd nincs mások magán életéhez. Most is úgy állít be, mintha súlyos beteg lennék. És hogy orvos kell nekem? Chh.. elég nagy tuskó. Fel is vontam rá a szemöldököm miután ezt meghallottam. De fel is nevettem rá halkan. - Ez szép volt. - Kezdtem el, mialatt egy pillanatra lenéztem a földre. Majd ismét elnevettem magam, de ez már egy fokkal hangosabb volt. Végül szám elé raktam kezemet, párszor megköszörülve torkom. - Miből gondolod, hogy segítséget kérnék tőled? - Léptem egy lépéssel közelebb, hogy jobban a szemébe nézhessek. - Komolyan van képed, betegnek állítani? - Kérdeztem halkan, de hangomban lehetett hallani ismét a csalódottságot. - Tudod mit? Hülye voltam, hogy azt hidjem egy kicsikét más vagy. Az oké, elfogadom, hogy a nagy bölcs Apuci tanácsokat osztogasson mialatt aligha ismer egy félórája. De ezzel most messzire mentél. - Tekintettem átment ridegségbe, és kissé már idegességbe is.
Hátatfordulva neki, az én asztalomhoz léptem hátha végre hozzá láthatunk a munkának, de akkor valami olyasmit mondott ami egyben bántott meg, és éreztem még nagyobb haragot iránta. Ohh, az nem enyhe kifejezés, hogy mennyire haragudtam most rá. Hiszen csak papírmunkáról van szó semmi többről, és sérülékeny vagyok rá? Nevetséges. De csendben tűrtem, sőt el is számoltam magamban legalább tízig, majd szépen lassan kifújtam a levegőt.
Miután megszólalt, hogy menjek vele, és rám parancsolt hogy vigyem a holmimat is csak akkor szólaltam meg. - Nem. - Böktem ki halkan, de határozottan. Inkább tartok most haza felé, mint hogy itt legyek. Megindultam a férfi felé, majd teljes nyugodtsággal kivettem hátsó zsebéből az iroda kulcsát, amíg háttal volt nekem.
- Ne aggódj miattam, most láttál utoljára. - Azzal fordultam el tőle, odalépve az ajtóhoz majd kinyitottam azt. Vissza se nézve rá, becsuktam magam után az ajtót a kulcsot pedig csak ledobtam a földre. Tényleg különbözünk.
Szinte már kapkodtam kifelé a kijárati ajtón, egy percet sem akartam itt pazarolni. Mikor kiértem, már rám sötétedett. Nagyon jó, összhangban van a lelkemmel. De nem is akartam sokáig itt állni, ezért elindultam. Egy ideig szinte még nekem is szokatlan sebességgel sétáltam az utcán. Busz már nem volt, így gyalog kellett megtennem ezt a hosszú utat a házamig. De nem bántam mert most nagyon kellett egy kis friss levegő, a történtek miatt.
Valami azt súgta, hogy nem vagyok egyedül rögtön be is ugrott a fejembe, mi van ha követ? Egy kis idő után, gyors lépteket hallottam meg mögöttem. Egy ideig nem foglalkoztam vele, de egy idő után, már mérgesen fordultam nem gyorsan megszólalva. - Senki se kérte, hogy... - De ekkor elhalkultam. Nagy szemekkel, döbbenten néztem az előttem álló útra. Nem volt ott senki. Remek... már be is golyóztam ma.
Fordultam volna vissza, hogy folytassam az utam haza de ekkor mérhetetlenül nagy fájdalmat éreztem az egész hátamon. Előre billentem, az erőtől ami ért engem. A sokktól, és a meglepetéstől még ordítani sem tudtam. Csak annyit voltam képes megtudni, hogy valaki belém karmolt. De ez a karmolás jóval mélyebb volt. Szinte, ömlött belőlem a vér.
Egy ördögi kacajt hallottam már csak. Egy női hangot.
A nő csak nevetett, majd megszólalt. - Szegénykém, hát eltévedtél? Mindegy, mit sem számít, a friss húsnak csak örülni lehet. - Már csak a lépteket hallottam, ahogy közeledett felém.
|
Thaddeus Wright (+18)"Szeretni valakit, az több, mint egy erős érzés - az döntés, ítélet és ígéret."Az elbeszélésünk közepette, s hogy milyen komoly témákat boncolgatunk, úgy éreztem, ebből max egy kis simogatás lesz mára. És amit azt illeti, nem is tervezek a jövőt tekintve, mert mindenkinek - neki legalábbis - jobb lenne, ha visszamenne az emberek közé ,semmint itt próbáljon szerencsét a szörnyek közt, mert lássuk be, egy nap alatt felfalják.
- Nem, ez így van, de mégis eleget, hogy lássak valamit belőled, hogy a véleményem rólad formálódni tudjon. Hogy mennyit tudok meg rólad, az csak is tőled függ, de a mennyiség is épp úgy alakítja a rólad megalkotott képet számomra, mint maga a múltad. - magyaráztam neki nagy bölcsen, bár ez nem szokatlan, sokszor próbálkozom, mert van, hogy célt is érek vele. Csak az változik egy trauma után, aki a trauma előtt is változni akart.
- Ha valaki elégedetlen az életével, a változtatás a mentális egészség jele. - válaszoltam neki befejezésül, s szinte éreztem, hogy ezúton nem csupán pont került a tevékenységünk végére, de a kedv az újra kezdéshez is alább hagyott. - De te őrült módon nem akarsz változtatni, inkább forgolódsz a múltad tragédiájában. - azt hiszem nem érti, vagy nem akarja érteni, hogy a változás pozitív hatással lenne az életére. Lennének gödrök, botlások, de végtére is elkezd valamit, ami valahová biztosan vezetni fog, s ez jó, mert tudjuk, hogyha semmit sem tesz, akkor semmi sem változik. A menekülés pedig nem a változás, mint inkább a halogatás része.
Oldalra biccentett fejjel, kétkelkedően néztem rá.
- Hogy vágyhatsz olyasmire, amit nem is vagy hajlandó beengedni? Nem eshetsz szerelembe úgy, hogy még a nevét sem vagy hajlandó meghallani. - úgy hiszem, csupán a falakt kell leomlasztani előtte, mert téves úton jár, de végtére is még nem veszett el teljesen.
- Bár az én múltam teljesen más titkokat rejt, abban egyetértek, hogy pozitív érzelmek nélkül könnyen a mélyben zuhanhat a tollatlan, repképtelen fióka. De ha szikla mögé bújik, hogy inkább éhenvesszen az önsajnálattól, nem hagy esélyt rá, hogy megtalálják és újabb esélyt adjanak neki. Igen, lehet, hogy aki rábukkan megöli, dehát ígyis úgyis megakart halni, nem? De nagyobb esély van rá, hogy olyasvalaki találja meg, aki még ért is a fiókákhoz. Megvonod magadtól, hogy szerethess valakit, csak azért, mert mindeddig elbuktál? Akkor ne álltasd magad, ne vágyj olyasmire, amiért küzdeni sem vagy hajlandó, mert nem fog az öledbe pottyanni. - mondtam neki némileg megkomolyodva, mert bár teljesen nem ismerhetem, egyre több morzsát hint el ,mégha nem is szándékosan, ám még ezek mellett is úgy gondolom, igazam van a róla alkotott véleményemet illetően. Én sem várom tárt karokkal, de nem zárkózom el tőle. Ha egy nap másodjára is rám talál a szerelem, nem fogok kihátrálni, csak mert az elsőnek tragédia lett a vége. Szomorú, igen én is tudom, de ha a feleségem helyében lennék, s éreznék és láthatnám haladtában életét, én sem vágynék másra csak az ő boldogságára. Egyikünk sem volt önző. Szerelmünk pedig őszinte és megtörhetetlen volt, ezért is váltam bukottá. De ő se várná el, hogy örökké miatta búslakodjak.
- Általánosságban elmondhatom, hogy az ember nem az orgazmusok számával dönti el kibe lesz szerelmes, s ki be nem. Azt talán még te is tudod ilyen fiatalon, hogy a megismerkedés varázsa vagy annak éppenséggel hiánya a döntő. Megesik persze, hogy egy csók után is úgy érzed ő az, akit kerestél, de ezt jobbára túlzott fellángolásnak hívjuk, vagy hamis vörösködnek. A te esetetben pedig pláne. Aki azért fizet apádnak, hogy saját szükségteleit kielégítse rajtad, attól ne várj túl sokat. Ugyan már kölyök, használd már az eszed. - húztam a szám, mert gyerek ide vagy oda, de kamaszkor végére azért már rádöbbennek a fiatalok, mit jelent, ha kiashználják őket. Főleg, ha olyan múlttal rendelkeznek, mint ő. Az, hogy nem kapott szeretetett, és a hotel szobában töltött idő alatt hitte azt, hogy majd talán ő, oké. Egyszer-kétszer... De ezeknek csalódása is épp olyan fájdalmas, mint látni, hogy valakit a szülei a nyakukba véve rohangál, míg őt csak veri és kihasználja. Ilyen lelkiállapotban konkrétan magához hívja majd a démonokat, ami lássuk be, nem túl okos dolog.
- Neked kölyök segítségre van szükséged. De nem rám, hanem egy orvosra. - sóhajtottam, miután leszállt rólam és megigazítottam magamon a ruhát. A munkáról, pláne ilyen hangulatban, pláne, hogy egy ember kölyökről van szó, szó sem lehetett.
- Nem, nem állunk neki. - jelentettem ki. - Az eddigiek alapján úgy gondolom, nem te vagy az én emberem erre a feladatra. Sérülékeny és már sérült vagy, a gyógyulást pedig halogatod. Nekem még a papírmunkákra is egy sokat befogadó és erős lelkületű valaki kell. - sóhajtottam az öltözködés végére a hajamba túrva.
- De mivel gondolom valamiből meg is kell élned, és a henyéléssel aligha szerezhetsz pénzt, másutt pedig aligha fogsz munkát találni. - mert maximum a vámpírok fogadnak majd tárt karokkal és azok sem jó szándékból. - Ezért most velem jössz. - vettem vissza az öltöny kabátom.
- Hozd a holmijaid is. |
RYAN HYLAND(18+)"kevés dolgot tudok pillanatok alatt megváltoztatni de egyet bármikor: a hozzáállásomat"Bár hiába hagytam azt, amit tenni akar éreztem, hogy valami nem tetszik neki. Nem tudom, talán a véleményem a dolgokról, vagy valamit rosszul tettem de ez nem igen zavart. Hisz nem tehetek mindenki kedvére, ezt megtanultam már. Legyen szó, kicsit többről is.
De, mi a francért is akarok tenni a kedvére?
Annyit levettem, hogy talán egy kicsit tetszik neki a nyakra puszi de nem csináltam tovább, az utolsó mondata után. Most egy kicsit még közelebb kerültem hozzá, mikor megéreztem szabad kezével, fenekemhez nyúlva húzott magához.
Nem tudtam, miért teszi ahogy igazából azt sem miért akarja ezt az egészet, ahelyett hogy a munkájával törődne ami gondolom fontosabb lenne mint hogy engem akarjon tapogatni, szórakozni. De így, szinte már a férfiasságán ültem ami kissé zavarba ejtő volt, de nem mutattam ki jelét, hogy ezen is el szórakozzon. Eltávolódtam nyakától, és tőle is majd szépen felegyenesedtem.
Megfogtam, azt a kezét ami lent dolgozott majd el emeltem onnan hogy egy kicsit álljon le.- Te is tudod, nem arról a romlottságról beszélek. - Hisz tudtam vannak ennél sokkal rosszabb emberek, sőt szőrnyetegek akiktől a világ olyan, amilyen. Elengedtem a kezét, amit talán kicsit tovább tartottam a kelleténél. Miért is? Gyorsan el is engedtem, és kezeimet magam elé raktam vagyis konkrétan az ő hasára, mivel útban volt így nem tehettem mást.
- Nézd, te sem ismersz engem hiába mondom el a múltamat neked, még sem tudsz mindent rólam. - Kezdtem el, ahogy felpillantottam a férfira. - Hogy mi jár a fejembe, vagy hogy milyen a személyem. - Vontam vállat, sóhajtva.
- És igen, én sem ismerlek a múltaddal együtt amit sajnálok is, a volt szerelmeddel kapcsolatban. És ki vagyok én, hogy megmondjam mit csinálj ma este programként, hisz semmi közöm hozzá.- Nem is értem, minek fecsérlem itt az időmet. Simán maradhattam volna otthon, hallgatni azt a két öreg nénit beszélgetni lent az udvaron, vagy hallgathatnám a szőkőkútat.
Különbözünk... lehet. Na és akkor mi van?!
- Sosem mondtam azt, hogy távol akarom tartani magamtól a szerelmet. Igen nem tudom milyen érzés, és talán lassan már móhon vágyok rá, de belefáradtam már érted? Belefáradtam, a harcba ami talán változást hozhatott volna... ha anyám nem is ment volna el, ki tudja talán máshogy alakult volna az életem. De iszonyú nehéz szeretett nélkül felnőni, ahelyett hogy építenék a szárnyaidat, hogy később legyél valaki. - Nem vagyok határozott, mint te.
Néztem a férfi szemeibe, de gondolatban arra gondoltam hogy csak megint bele kezdene egy hosszú beszédbe. Bár most, én is kiadtam a véleményem. Ő mindent megkapott, szeretetett, törődést, figyelmet mialatt az én esetemben ezeket nem tudtam átélni. - Rengetegszer előfordult már, hogy pont ez miatt többet éreztem egy senki iránt, aki lefektetett egy alkalomra. Ragaszkodtam... vágytam rá. De minek is? - Nevettem el a végét, ahogy karjaimat széttártam, majd vissza engedtem korábbi helyükre. - Elég volt... - Halkultam el, hisz visszaemlékezve nem volt éppen jó hatással rám. Fogalmam sem volt, mért mondtam el ezeket. Sosem csináltam ilyet, senki előtt se. De talán ideje volt kiadnom magamból ami már gyerekkorom óta gyötőr. Bosszant hogy egy idegennek mondom el, aki idegesítően kíváncsiskodik de valamilyen szinten talán segíteni akar.
Az öngyilkosság gondolata, lehet hogy megcsillant egyszer-kétszer a fejemben de még sem tettem meg. Pedig annyi alkalmam lett volna rá, hogy itt hagyjak mindent. Nem ártottam magamnak, és nem próbálkoztam semmivel. Talán akkor is a szomorúság beszélt belőlem. Most is még itt vagyok, és élek... talán még okkal. Jelenlegi helyzetemben, egy idegen ölében akinek a jelenléte miatt kezdtem elgyengülni. Nem csak lelkileg, de fizikailag is amiért néhány perccel ez előtt kényeztetett mondván hogy ő lélektársként kezeli partnereit. Legyen, hiszek neki de... Elfáradtam.
Egy kicsit sem akartam untatni a férfit, de ez most így alakult. Bár fogalmam sem volt, ezek után mit fog lépni de jelen pillanatban nem akartam erre gondolni.
- Bocsánat. - Kezdtem bele, ahogy a másik kezéhez nyúlva ami a fenekemnél pihent azóta is elemeltem azt is maga mellé téve, majd aztán megigazítottam a nadrágom és összegomboltam azt. - Nem sajnáltatni akartam magam, félre ne értsd... csupán szerettem volna, ha értenéd az okát. De, nem akarlak untatni ezzel. - Szólaltam meg, most már halkan... talán már fáradtan is. - Hozzá láthatnánk, azoknak a papíroknak? Elvégre, dolgozni jöttem be. - Készültem leszállni róla. |
Thaddeus Wright (+18)"Szeretni valakit, az több, mint egy erős érzés - az döntés, ítélet és ígéret."Van egy fajta sors sanyargató, önsajnáltató jegyük a fiataloknak, főleg a kamaszkorhoz közelieknek, amit nem tudok hová tenni. Nem értem miért gondolják, hogy azért mert elérnek egy kort és valami nem úgy történik, ahogy ők akarják, akkor a világ kitaszítja magából és új életbe kell kezdeniük. Miért kell öngyilkossággal fenyegetőzni, ha szüleik nem hajlandóak megvenni a legújabb telefont vagy cipőt? Az értékek, mik kisgyermek korukban is fontosak voltak, most miért nem? Kifordulnak magukból... Persze akadnak, kik kevésbé szerencsések, tragédiákkal és drámákkal teli életet kellett élniük, de elfelejtik, hogy mindez nem tart örökké, ha tesznek érte.
Az idő mindent megváltoztat. Mindenki ezt mondja, de ez nem igaz. Csak a tettek hoznak változást. Ha nem tesz semmit, nem változik semmi.
- Öregnek tűnők...? - mosolyodtam el félszegen. Pedig szerintem a több száz évhez képest jól tartom magam.
Mikor a módszereimről papoltam neki, bár talán nem mentem bele a részletekbe, talán magától értetődő volt, hogy nem a gyanúsított vagy feljelentő megdugása a célom. Ez kifejezetten ritka esett. De, ha azt látom, hogy az illetőnek arra van szüksége, hogy párszor beleverjem a fejét az asztal sarkába, akkor mmegteszem. Ha elég csak szárnyakat bontanom, hogy befossasam, akkor azt teszem. De azt nem tagadta, hogy most is jól ráhibáztam, mivel tudnék hatni rá. Kár is tagadni, már a dudorodó nadrágján is látszódott mindez.
Ám miután folytatta némi értetlenséggel a szememben, oldalra biccentett fejjel és felvontam szemöldökkel hallgatam.
- Nem is tagadom azon részét, hogy míg szingli vagyok, élek a lehetőséggel, ami lényegében magától jön, nem nekem kell rohangálnom érte. És ha netán összefutnál ezzel a nővel - bár imádkozom, hogy ne legyen így, lévén, hogy a kisasszony egy falánk vámpír - őszintén elmondaná neked, hogy egy percig sem bánta meg, és szívesen jönne repetáért. Én nem használati tárgyként tekintek a partneremre, hanem egy alkalmi lélektársként.
Voltam e már szerelmes? Igen, egyszer. Hatalmas áldozatot hoztam érte. Bukottá váltam miatta. De megérte. Újra s újra megtenném. Nem éreztem és nem érzem most sem bűnnek, mert szerelmes lettem.
- Ha hiszed, ha nem, voltam. - kár is tagadni, az emberek egy kis része mások tragédiájából tanul. - És ha csak a halál el nem választott volna, még mindig az lennék. - válaszoltam. A halál pedig mindent megváltoztat.
- Te viszont fiatal vagy, honnan is tudhatnád mi a szerelem. Vagy mennyit érhet. Minden bizonnyal meg is próbálod távoltartani magadtól, pedig nem kellene. - csóváltam meg fejem. - Ne abból indulj ki, amit ott tapasztaltál. Ha a múlt ennyire megrémít, hogy elfutsz előle, miért ragaszkodsz hozzá még mindig, ahelyett, hogy nyitnál a jövőd felé? Nem azt mondom, hogy eddigi tapasztalataid dobd el, de merj újakat beengedni, különben keserű és rövid életed lesz. - húztam a szám mennyire borúlátó. Annyira, hogy a felhők közt fel sem véli meglátni a ragyogó napot.
- Nem, és igen. Látod, ez a különbség köztünk. Te nem ismered a múltam, mi rejthet sokkal sötétebb foltokat, mint a te eddigi életedben rejlők, de én a fájdalmak ellenére is úgy döntöttem, jól akarom érezni magam. Rágódhatnék a múlton, a hibáimon, s a mások által szerinti hibáimon, de nem fogok, mert ez az én életem, amiből csak egy van nekem. Nem használlak téged, mint egy egyszer használatos, eldobható, papír pohárkát, de igen, van rá esély, hogy ma más társaságát is élvezni fogom. Talán egy hölgyét, talán egy férfiét. Talán egész éjjel szeretkezni fogunk, de lehet, hogy betérünk a színházba vígjátékot nézni. Miért ne tehetném meg? Mert a múltam vért könnyezik? Ugyan már... Semmi sem olyan rossz, vagy jó, ahogy épp hisszük adott pillanatban. - magyaráztam neki, mialatt fenekénél átkarolva közelebb vontam kicsit.
- Nem, nem... - ráztam meg a fejem. - Te nem azért nem jelentetted fel őket, mert gyerek voltál. Azért nem tetted, mert beérted azzal a kevés jóval is, mert azt gondoltad, csupán ennyire futja. Pedig nem. Más 5 évesen már a mentőket tárcsázza, mert az anyja fuldoklik. A gyötrelmes kétségbeesés által lépünk. Tudod.. van erre egy mondás. Aki sír, de nem tesz ellene, annak nem fáj eléggé. - néztem a szemeibe. Ezt még anno nekem mondta, egy hozzám hasonló bukott, mikor a kölyökhöz hasonlóan igazságtalanságnak éreztem, mi velünk történt s kényelmesebb volt követelni a jót, mint tenni érte. Persze szar, hogy a rossz csak úgy az ölünkbe pottyan, a jóért, meg sokszor vért kell izzadni, de a végén, akkor is elérjük, amit szeretnénk.
Szerencsére hamar tovalétpünk ezekről a kicsit sem kedvderítő dolgokról, amik inkább elvesznek az ember kedvéből, mint sem táplálnák azt jótékonyan.
Ha kuncsaftként tekintenék rá, meg se csókolnám, s nem próbálnék meg kedvére tenni. Hát ennyire szar alaknak tart? Persze furcsa lehet csak így letolt gatyával, egy olyan emberkével, kit jó ha egy félórája ismer, de az élet csupa meglepetés, nemde? Eleinte persze mintha nem is akarta volna viszonozni, de némi próbálkozás után már adta magát a dolog. Talán csak kijüött a gyakorlatból... Az sem lepett meg eztán, hogy a csókolózés jobban lefoglalta, mint maga a játék lényege, odalent... Bár ettől függetlenül markomban tartva is éreztem, hogy kedvére teszek, mert pillanatok alatt vált egyre merevebbé. De nem bántam. Tetszett, hogy más véleményen vagyunk ebben is. Hagytam, hogy kigombolja az ingem, addig én nem is nyúltam a ruhái után, csupán a kényeztetésével voltam elfoglalva és azzal, ahogy ő is kezd egyre bátrabbá válni.
- Ah, ugyan már, kölyök... fogalmad sincs, milyen igazán romlottnak lenni. - sóhajtottam, mert jól esett puha ajkainak érintése a nyakamon. Még magamat sem mondanám romlottnak, noha angyali mivoltomat elbuktam. Ha romlottakról beszélünk, akkor ott vannak a démonok. Na ők, maguk a romlottság. |
RYAN HYLAND(18+)"kevés dolgot tudok pillanatok alatt megváltoztatni de egyet bármikor: a hozzáállásomat"
Nem tartottam igazságosnak magam részéről, hogy ennyire tudni akar mindent. Főleg, hogy nem vagyok más csak egy idegen számára. Legalább is kicsit több, mint idegen… áhh miket beszélek? Nem leszek több puszta szórakozásnál, akit majd szépen félredob. Hisz az ő játékában erre akar kilyukadni… hogy magáévá akar tenni. Furcsa volt, hogy nem akadt ki vagy undorodott meg a gondolattól, hogy én meleg vagyok. Hagytam, hogy hozzám érjen még ott az asztalnál az ajkamhoz. Egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetem. Mit ne mondjak?! Furcsa egy munkahely ez. - Aki kíváncsi, hamar megöregszik… szerintem ez elég jó hasonlat. - Szólaltam meg.
Amikor a drága módszereiről beszélt, hogy saját fejlesztésű, és hatásosak jól gondoltam, már régóta lehetnek futó kalandjai. Bár ha jobban szemügyre veszem az illatát… - Nos, meg kell hagyni tényleg hatásosak. - Valltam be, hisz engem is pillanatok alatt megtört. - De, ez is csak azt bizonyítja hogy olyan vagy, mint a többi. - Szólaltam meg, talán kissé csalódottan. - Most is, egy nő illatát érzem rajtad… és milyen jó parfümje van. - Kissé oldalra döntve fejemet néztem a férfira. - Mond csak, voltál már valaha szerelmes ha már így felveted, hogy valakinek nem csak a szex kell? Azokon a kis futó kalandokon, amiken átestél? - Kérdeztem kíváncsian.
Meglepett, hogy tudja mi vagyok. Ennyire látszana? Vagy tényleg ennyire figyelmes, hogy még a részleteket sem hagyja ki? Mindenesetre már mindegy, látni akarta a valódi énemet… hát most megkapta. Bár egy kicsit sem örülök, hogy ilyen könnyen át látott rajtam.
Végül a fotel felé vezettem, ahol elmondtam neki a múltamat és a kuncsaftjaimat. De megint jött ugyan azzal a szöveggel mint korábban. - Ezek után, számodra már csak egy kis rongy leszek akit minden érzelem nélkül hagysz magára, és estére mire haza érkezel már mással leszel. - Vontam meg a vállam, de ekkor már rég az ölében ültem. - Akkori gyermek fejjel kevésbé gondolsz arra hogy feljelentsd. Nem éreztem szűkségét, hisz boldogan mentem szállodákba tölteni az estét. Addig se voltam otthon. - Tártam szét egyik karom vállat vonva.
Éreztem már akkor amikor az ölében ültem, hogy automatikusan derekamra rakta kezeit majd onnan le egészen a fenekemig. Átjárt engem egyfajta bizsergető érzés, főleg hogy szinte centikre voltam tőle. Megint ugyan az talán már a vágytól égő tekintete nézett vissza rám, kicsit se titkolva hogy mennyire élvezi ezt az egészet. A szívem most se akart leállni a torkomban, sőt még egy kis melegséget is éreztem a gyomromban, és mint ha valami táncikálna bennem. Hát most már tudom, nem fog elküldeni belemegy a szórakozásba. Mi történik velem? Csak azt ne mond, megint kezdek bele esni ugyanabba a hibába, mint ahogy eddig? Úgy érzem már teljesen felfalt azokkal a szemekkel, főleg ahogy mosolyra húzta a száját egyre jobban táncolt a gyomrom. Végül hagytam hogy megfogja államat, és kicsit közelebb húzzon magához bár még így is fel kellett pillantanom rá magasabb volt mint én. - Persze, nehéz is lenne ellen állni. De ezt se először hallom. - Szólaltam meg, mikor elmondta tőle mindenki lázba jön.
Utolsó szavai után, mialatt ne legyek hangos közeledett ajkaival felém. Apró mosolyt ejtettem rá, mielőtt még rá térünk a lényegre. - Azt nem tudom megígérni. - Suttogtam halkan, majd ajkaink egymáshoz értek, és össze is tapadtak. Akkor abban a pillanatban olyan érzés fogott el amit nehezen tudnék megmagyarázni. Lágyan csókolt, érzékien… még is mintha lett volna benne törődés is, de lehet tévedek mert ennyi idő kihagyása után bármire gondolhat az ember. Minden esetre, jól esett ez a csók és nem tagadom nehezen akartam elszakadni tőle. Tudtam, hogy már a nadrágomat bontogatja én a csók alatt már kigomboltam az ingem, így már látható voltam számára félig de tisztában voltam vele nem sokáig. Még is váratlanul ért csók közben is, ahogy odanyúlt férfiasságomhoz. Egy igen jól eső sóhaj hagyta el a számat, így képtelen voltam elszakadni tőle egy pillanatra, de újból megcsókoltam… nem volt elég. Többet akartam. Majd mivel már lassan merevedtem, a kezébe is vette és már el is kezdett munkálkodni lent amire én már a csók közben belenyögtem párat a jól eső érzésbe. A férfi ekkor már abbahagyta a csókot, csak egy pillanatra hogy megszólaljon. “Jófiú”.
Nem is tudom mikor hallottam már ezt a szót, vagy talán nem is. Apám sosem mondta… és igazából más sem mondta ezt a szót rám. Tudtam nem vagyok jó, hisz azt is mondhatjuk szex rabszolga voltam. Az már régen rossz, ha élvezed is egy idő után. Hol igyekeztem visszafojtani hangom, hogy legyek hangos hol pedig még is elengedtem pár nyögést. Az, hogy az hangos volna nem igen érdekelt.A férfi, párszor apró csókokba kezdett amit viszonoztam is de akkor is egyszer-kétszer kéjes sóhajt adtam ki magamból. Kezeimet nyakára emeltem, de nem sokáig pihentettem a kezemet rajta rögtön egyik kezemmel az ingjét kezdtem el kigombolni. Nem tagadom, hogy már most élveztem. Különös volt, de hiányzott valaki közelsége… és mellette valahogy még is másnak éreztem magam. Szabadnak?
- Utálok jófiú lenni. - Szólaltam meg, egy-két lélegzetvétel közben ahogy rápillantottam. Ő még mindig ott munkálkodott és amilyen jól csinálta már teljesen megmerevedtem. De én is akartam valamit csinálni, így arcához téve kezemet most én csókoltam meg. Majd miután elszakadtam tőle ismét ránéztem. - Már rég romlott vagyok. - Értettem ezt arra, hogy inkább rossz vagyok, mint sem jó. De persze sosem értettem a jóság jelentését. Lassan odahajoltam a nyakához, kissé talán felemelve magamat hogy odaférjek majd lágyan csókolgatni kezdtem azt. Majd amelyik kezem továbbra is az arcán pihent ismét végig mentem rajta lassan a nyakán, majd aztán következett a mellkasa… majd a hasa ahol tökéletesen kitapintható volt kidolgozott teste és végül a férfiassága, ahol már éreztem hogy lassan ő is megfog merevedni. Elkezdtem lassan simogatni, miközben a nyakától sem szakadtam el. |
Thaddeus Wright (+18)"Szeretni valakit, az több, mint egy erős érzés - az döntés, ítélet és ígéret."Hogy a meglátásunk eme világról nem egyforma, nem baj. Pláne, hogy ahol most van nem Wasington, hanem Fournemouth. Pláne, hogy én egy Mennyországból kibukott angyal vagyok, ő pedig egy még életének felét sem leélt kölyök. Mindkettőnk véleménye változhat még és fog is.
- Aham... - én is ezt gondolom. Általában, ha jó nekem, én is lélekszakadva menekülök a világvégére. Hárított és passzívan kerülni próbálta a témát. Amit talán nem is kellene mindig erőltetni, de én én vagyok. És jól lehet olykor elég erőszakos. Talán a romlottság beszél belőlem, de amire vágyom, azt jobbára meg is kapom. Az igazság pedig ezen dolgok közé szokott tartozni.
Elakartam venni a kedvét az efajta kíváncsiságtól, s hogy tudja, az öngyilkosság nem megoldás. Menekülni nem okés, soha véget nem érő dolog. Szembenézni a mumussal azonban véget vethet a kínnak.
- A nyomozók szeretnek sokat tudni. Sőt még annál is többet. Mindent. - válaszoltam neki, bár nem tette fel a kérdést. - Ne légy ostoba. Csak a gyávák futamodnak meg. Aki pedig idáig jön, az vagy bátor vagy balek. Gyáva semmiképp. - de hogy melyik a kettő közül, azt neki kell eldöntenie.
A játék azonban az én ötletem, mit nem tagadom, már most pokolian élvezek. Csak azért merészeltem ilyen hamar, s ennyire messzire menni, mert tudtam, hogy meleg, hogy rég lehetett már valakivel, hogyha személyem nem is, küllemre biztosan bejövök neki. A szabályokat azonban nem követte, ezért pedig súlyos bünti jár bizony. Ráadásul parancsom ellenére megfordult.
- Mit mondhatnék, hatásos büntetéseim vannak, személyre szólóak, speciálisan alkalmazottak, de hatásosak. - húztam kacér félmosolyra ajkaim. Hagytam, hogy kezeit a mellkasomra simítsa, mert nem aggódtam, hogy szökni próbálna vagy bármiben is meggátolni.
- Tudom, kölyök. Csak a te szádból akartam hallani. - mosolyodtam el, miközben egyik kezem megemelve, hüvelyk ujjam végig húztam alsó ajkán. Csókolni való, nemde? De egészen másra is használhatná fecsegés helyett.
A fotelig hátráltatott, ahol aztán bele is huppantam, mielőtt hanyat vágódtam volna miatta. Szemeiből tudtam, hogy neki sincs ellenére egy kis feszültség oldás. És igazam lett, mert míg velem foglalkozott, jobban megnyílt, mint előtte. A családja sajnálatra méltó, de a múlton már nem változtatatunk, így a jelenben pedig kár ezeken rágódni. Csak rajta múlik mit kezd most az életével. Csodálom, hogy anyja lelépése végett éppen, hogy nem anyakomplexusa lett. De a bántalmazás sok esetben olyasfajta sérülést okoz melyből egy kevésbé kívánatos, személyiség torzulást okozó vadvirág nő azt kigyomlálni pedig aligha lehet.
- Feljelenthetted volna. Előbb ott hagyhattad volna. - ötletelgettem, de már minek is. Bár úgy hallom az emberi gyámhivatal és árvaház rosszabb, mint a börtön. Hagytam, hogy kedvére tegyen velem most, bár meglepett, hogy csak a nyakkendőmig jutott. Ám mikor az ölembe ült jogomban éreztem átkarolni s derekáról a fenekére csúsztatni kezeim. Ez már úgyis az enyém lesz.
- Nem csak kuncsaftokból áll a társadalom. Van, aki partner az örömszerzésben. - jóó, nem ezt akartam mondani, nem így, hogy úgy tűnjön, mintha mindenkinek csak a dugáson járna az esze, de tény, hogy nem mindenki a saját malmára hajtja a vizet. Van, aki osztozkodik is. Igen, itt vagyok én. Mikor a nyakamba tette saját nyakkendőjét azt hittm megcsókol, de nem. Tétovázott talán. Jelző értékűen, türelmetlenül a fenekébe markoltam.
Mikor bevallotta, hogy izgatottá vált általam - mit jómagam is tudtam, ez nem is oly meglepő -, elmosolyodtam.
- Jaj ne rontsd el ezzel a bókot. Tőlem mindenki lázba jön, kölyök. - vigyorodtam el, előre csúsztatva egyik kezem, mellyel állára fogtam finoman és közelebb húztam arcomhoz. Orrunk hegye csak azért nem ért össze, mert még ültében is alacsonyabb volt pár centivel. Magamfajta... Abból kiindulva, hogy bukottal még valószínűleg nem találkozott, kétlem, hogy így volna. De ez egyelőre maradjon az én titkom. - Csak ne légy túl hangos... - búgtam ajkainak, lassan elvéve azt a pár centit is, s lágy csókba forrasztottam enyéimmel. De nem ez volt a legfőbb, csupán elakartam terelni kicsit. Idő közben másik kezem is visszatért közénk és hevesen bontogatásba kezdett, míg nem sikerült annyira meglazítania a nadrágját, hogy egyből benyúltam alsója rejtekébe. Sokat nem kellett keresnem, a lassan meredező tagja, szinte belesimult a tenyerembe. Helyes, helyes...
- Jófiú... - fogtam rá halk megjegyzésem közepette, s finom kényeztetésbe kezdtem, lassan, semmit se elsietve, s közben meg-megszakítva, de mindig visszataláltam ajkaihoz. |
Ryan Hyland"Kevés dolgot tudok pillanatok alatt megváltoztatni de egyet bármikor: A hozzáállásomat"Azt hiszem teljesen más, a világról alkotott képünk. Vagy nem is tudom, mi erre a megfelelő szó. Ő leginkább a pozitív dolgokat látja, én viszont semlegesen fekete-fehéren látok mindent. Számomra minden ember egyforma, sosem tudtam különbséget tenni másokon. Tény, fiatal vagyok, de ez a lélek, aki ebbe a testbe van zárva, nem élt meg mást, mint csak a rosszakat. Itt most mondhatnánk estig az erről alkotott vitánkat, de valljuk be egyikünk se jutna semmire. - Jól megvagyok így is... - De kösz, hogy aggódsz. Ebbe már nem akartam belekezdeni, inkább rá hagytam.
Ahogy a holttestekről beszélt, konkrétan arról, aki öngyilkosságot követett el szinte már elgondolkoztam azon, vajon nekem milyen lenne a tekintetem. Persze, a csecsemő story is sajnálatos... tény, hogy rengeteg a beteg elméjű ember. Ezt nekem nem kell megmondani. Végül, aztán válaszolt a kérdésemre és meglepett, hogy ezt őszintén mondta el. Pedig nem számítottam rá, azt hittem terelni fogja a dolgot és mást fog mondani. De azt egyáltalán nem értettem, mért is érdekli őt, hogy feszült vagyok. Ha tudná, hogy mi miatt... az miatt a sokat mondó tekintete miatt, ami legszívesebben felfalna rögtön.
Az rendben, hogy nyomozó vagy de... kicsit talán pofátlanság csak úgy agyalni a kollégáidon. Pláne, hogy én nem vagyok az. - Túl sokat akarsz tudni. - Szólaltam meg halkan, de amikor az öngyilkosságot, és a családomat vetette fel egy kissé összeráncolt szemöldökkel bámultam a falat. - Pedig elég csábító gondolat, és még csak nagy felhajtás se lenne az egész ahogy csendben elhagyom ezt a világot. - Pillantottam ismét rá, de igyekeztem ismét megtartani ezt az álarcot, amit az évek alatt fejlesztettem. Eltalálta, sajnos... mind az öngyilkosság gondolatát, mind a családomat is. Mit ne mondjak elég okos nyomozó... biztos élvezi is ezt csinálni.
A játékban már ő következett, és egyből bele is taposott a lelkembe csupán azzal az egy kérdéssel. De még válaszolni sem volt időm, mert ami ezután tett az már túlment minden határon. Ahogy hozzám simult, érezve a leheletét, érezve ahogy az ágyéka a fenekemhez ér majdhogynem felnyögtem egyet, de csak is a meglepetéstől, amit okozott. Kezeimet lefogta, ahogy hozzá szorította az övéit is. De csak majdnem. Majd mikor fülembe súgott, átjárt rajtam a hideg ahogy jobban hajolt oda az arcomhoz. Éreztem a pillantását rajtam, ahogy arra volt kíváncsi mit felelek ezután. De..., még is van egy határ basszameg.
Ismét összeráncolt szemöldökkel pillantottam rá, csak a szemem sarkából de láttam, hogy élvezi. Valahogy sikerült egyik kezemet kiszabadítani, majd szépen toltam hátra fele, hogy azért legyen egy tisztes távolság közöttünk. Persze semmi esélyem nem volt erőből ellökni magamtól, de nem is akartam. - Nem semmi egy nyomozó vagy... rögtön a lényegre akarsz térni igaz? - Tettem fel kérdésem miközben tekintettem csupán az idegességet árasztotta felé. Rendben. Szegjük meg azt a határt, ha erre vágysz.
Kissé lazítottam arcomon, majd megengedtem magamnak egy kis apró mosolyt is. Ez a mosoly teljesen szokatlan, és új volt nekem még sem zavart. - Igen, meleg vagyok. - Jelentettem ki egyszerűen, kezemet továbbra is ott tartva a mellkasán. - Gondolom akkor a családomra is kíváncsi vagy. - Folytattam tovább, ahogy lassan felé fordultam. - Nos, az nincs. - Kezdtem bele, ahogy szépen lassan hátra felé toltam az íróasztala előtti kis fotelbe. Ahogy a férfi leült, én nem csináltam semmit egyenlőre. - Édesanyám, már kiskoromba ott hagyott engem, mert nem bírta a szegénységet apám mellett. Igen szegény családból származom. - Nyúltam oda a nyakkendőmhöz, hogy lazítsak rajta majd szépen kibogozzam azt majd folytattam. - Apám ezek után konkrétan leszarta a fejemet, volt hogy még ételt sem kaptam tőle. Napokig, sőt hetekig bezárt a szobámba, majd mikor már elég érett lettem szexuálisan árulni kezdte a testemet hogy pénzt szerezzen, és abból még több italt vegyen magának. És persze nem nehéz kitalálni, legfőképp férfi kuncsaftjaim voltak szóval az hogy mért vagyok meleg... nos úgy gondolom mindent megmagyaráz. - Nyakkendőmet, lecsúsztattam a nyakamon majd azt a kezembe tartva megindultam felé. - És most gondol el... ha egy gyermek semmi szeretet nem kap, az egész élete tönkre megy. Ezért sem érdekelnek a nevek, mert tudom hogy jönnek, és mennek. Felesleges, és időpocsékolás. - Vállán kapaszkodva, lassan beültem az ölébe, lábaimat szépen behajlítottam így leesni sem tudtam.
Azt nem tudtam, mennyire jön be neki ez a helyzet, de maximum elküld. Nyakkendőmet az ő nyakára tettem, de nem csináltam semmit csupán a két végét fogtam. - De akkor már elmesélem mért vagyok olyan feszült, ha már ez is foglalkoztat. - Engedtem el a kendő egyik szárát, majd a kezemmel hozzáértem a férfi nyakához és végigsimítottam rajta, leérve a mellkasáig. Közben kezemet figyelve szólaltam meg ismét. - Még magam sem tudom, de elég ha rám nézel és máris úgy érzem mintha a szívem ki akarna ugrani a helyéről. - Pillantottam rá, most már igazi énemet mutatva. Nem szoktam így viselkedni, hogy én irányítok... de be kell valljam nem zavart. - Az még egy kis plusz, hogy már elég rég voltam kettesben egy magad fajtával... bezárva egy helységbe. - Emeltem el a kezem, majd magam elé helyeztem kezeimet nézve a férfi reakcióját. - Szóval Drága, Ms. Wright nyomozó... mire várunk még? - Kezdtem el gombolni kifelé az ingemet, de tekintetemet továbbra sem vettem le róla. Ha megállít, akkor én leszek az első most aki lelép. Ha pedig nem, és kedvet kap hozzá.. Nos akkor jön aminek jönnie kell. |
Thaddeus Wright"Szeretni valakit, az több, mint egy erős érzés - az döntés, ítélet és ígéret."Bölcs mondatai mögött kiéreztem, hogy fele annyira sem veszi komolyan, mindezt, mint kellene. Pedig az ember is folyton tanul, akár a többi élőlény, s bár úgy sejtem, fiatalon, az ismeretlen világgal szemben, sok mindenre vágyva még félvállról vesszük ezeket az üres idézeteket, minél előbb ébredünk rá értelmére, annál könnyebben boldogolunk az életben és lesz részünk kevesebb csalódásban. De azért ígyis kiéreztem szavaiból, hogy érték már kevésbé pozitív pillanatok. Bár meg kell jegyeznem, a fiataloknak szokásuk túlzásba esni és a kisegérből elefántot csinálni. Az viszont feltűnt, hogy kiesett az eddig megjátszott szerepéből, legalábbis feszültebb lett, többször kapta el tekintetét és nehezebben találta meg a kettőnk közti kapcsolatot, mint beszélgető társak. Mintha már is menni akart volna, hol ott eddig csak szimplán kedvetlenül állt a dolgokhoz, de elmenni, azért nem ment volna.
- Szomorú. Foglalkoztasson. Egyrészt, mert ez jó táptalaja a kapcsolat építésnek, másrészt, mert a hasznos infókon túl, olyasvalakit ismerhetsz meg, kit talán mindeddig kerestél. - magyaráztam, majd a hozzátett szaivra fejem csóváltam. - Hidd el nekem, vannak, akiknek sokat számító szavak hagyják el szájuk.
- Nem, e? - néztem le rá, s be kell valljam, igen aranyos volt, hogy egy fejjel kisebb volt nálam. Domináns férfi vagyok és ezt szeretem is kimutatni, mindegy milyen neművel állok szembe. - Amikor meglátod a merev, kihűlt testet, persze elborzatsz rajta, de végig ott van benned, hogy bár tekintete üresen mered rád, ő ezt akarta, nem látott kiutat, s most minden bizonnyal jobb helyen van. De egy tehetetlen kisbaba, mikor rácsukják a mikró ajtaját és bekapcsolják, másodpercek alatt gyötrelmes fájdalom éri aprócska testét, mikor a kis szervei belülről kezdenek el forrni, égni. Rosszabb, mint a legnagyobb láz. Az agya is forrni kezd, elképzelhetetlen fájdalmakat kell elviselnie mégha csak néhány másodpercig is, míg végül a mikró pontosan azt teszi a kisdeddel, mint a túl melegített chilis-babbal. - bár a hasonlat szörnyen morbidra sikerült, teljes mértékben így van. De már mind hiába, nyugodjon békében...
Az viszont, hogy hazugságon kaptam remek lehetőséget nyújt arra, hogy eljátszak vele, nem feltétlenül a kárára. Ő is feszült, és én is szívesen élek ilyen alkalmakkal. Szóval kezdődjön a játék... Utasítottam, ő pedig engedelmeskedett, noha nehezen marad a pózban. A kérdésre nem feleltem, mert úgy vélem, nem akarja ilyesmire pazarolni a játékban levő kérdését.
- Á-á, ez bizony két kérdés, kölyök. - figyelmeztettem, de most az egyszer elnézem neki. - Mert titkolózol és tudom, hogy így van, kár is volna tagadni. És mert veled nincs minden rendben. Veszélyes közegbe kerültél, akkor ki tudja, honnan jöttél... Láthatóan érdekel az öngyilkosság gondolata, pedig Isten bűnnek tartja. Menekülsz, de lapjaid nem tárod fel egy nyomozó előtt. Így azt kell mondjam, a bizalmad nulla mindenki felé, tehát a legközelebbiek okozhatták a csalódást. A családod elől menekülsz. - válaszoltam még az előzőleg feltett kérdésemre helyette is. - Én jövök.
- Meleg vagy? - kérdeztem az előző témát kicsit sem érintőlegesen, nem kicsit a személyes terébe tiporva, de nyomozó vagyok, ráadásul bukott, szóval ez egyébként sem meglepő. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, vissza fordította, majd hátulról hozzásimulva, ágyékom fenekéhez nyomva, kezeimmel előre nyúlva az övére fogva a füléhez hajoltam. - Tagadd csak le, és abban fogod csak igazán örömöd lelni. De ha bevallod, és szépen kérlelsz, akkor is eljátszhatunk. - búgtam a fülébe halkan. |
Amit észre vettem a férfi tekintetéből, az az hogy igyekezett rájönni, miért lehetek olyan feszült. Legalább is hirtelen ez volt a megérzésem, mikor arról kezdett el mesélni, hogy egy ember nem hagyja ott a jól fizetett munkahelyét csak úgy. Nem is tudom mit szólna hozzá, ha tudná a múltamat. Hogy szinte eddig egész életemben bábként kezeltek, habár annyiból hálás lehettem nem bántottak fizikailag, mint egykor apám. Egy kicsit talán ideges is lettem a gondolattól, de mint ahogy eddig is most sem akartam kimutatni. Jobban szeretném ezt az álarcot megtartani. Talán nem csak undorodna, de egyből más képet festene le rólam. Hisz az emberiség olyan előítéletes. - Sokat jelent, kikkel… vagy mikkel fut össze az ember élete során. - Szólaltam meg, válaszolva a cég kapcsán. - Az már más kérdés, ha a sötétségből akarsz kiszabadulni. - Folytattam de itt én már nem akartam tovább folytatni a témát. Éreztem magamon, ahogy elönt kissé nem is a harag, hanem tán a csalódottság, akár a magány is. Miért ilyen nehéz most játszanom a szerepem? Pedig eddig gördülékenyen ment, persze eddig senki sem igyekezett ilyen sokáig beszélni velem egy-két szót kivéve.
Meglepetten tudtam meg tőle, hogy egyáltalán nem vagyok teher a nyakán. Pislogtam is párat rá, hisz még nekem is új volt ezt hallani pláne egy olyantól akit körülbelül félórája csak hogy ismerek. Bár a másik felét, hogy nem árt tudni kivel állunk szembe nem igen értettem. Nekem ezzel sosem kellett foglalkoznom. Sem a nevekkel, sem azzal milyen munkája van az illetőnek, vagy hogy milyen élettársi, akar házastársi kapcsolatban áll… és így megy úgy csalja azt akit szeretnie kellene. Ezek mind csak üres, semmit mondó szavak amik engem egyáltalán nem érdekeltek. - Engem az sosem foglalkoztatott, hogy ki az illető akivel beszélnem kellett. Csak üres szavak. - Válaszoltam rá szinte már kissé unottan. Hisz tényleg untam azt a sok nevet, történetet amit hallottam. - De persze, mindenkinek más a véleménye. - Vontam vállat egyszerűen.
Ahogy ez a téma sem, a gyilkosság sem hatott meg annyira hogy fintorogni kezdjek el előtte. Persze elég durván hangzottak, de tudtam vannak ennél rosszabb esetek is mint például egy kisbaba a mikróban. - Annyival nem lehet rosszabb mint az öngyilkosság. - Itt talán már kissé megcsillant a szemem, ennek a gondolatától de tán csak azért mert nem egyszer futott át a fejemen mi lenne ha… különös, még a mai napig is itt vagyok és élek. Talán harcolok is ellene csak nem veszem eszre.
De nemsokára át tértünk a kis játékára, amit nem tudom miért de belementem. Igaz azért is, mert kíváncsivá tett a férfi a büntetés szó kapcsán. Lehet talán be is golyóztam az alatt a pár év alatt, de nem tudom sajnos megmondani. Viszont észrevettem, nagyon kiakarja olvasni a gondolataim ezért inkább igyekeztem nem feltűnően viselkedni. Gyakran kaptam is el a tekintettem, és inkább a földet, vagy éppen a könyvespolcot kezdtem el bámulni, végignézve milyen könyvek is sorakoznak ott. Az első válaszom után, rögtön rá is jött hogy nem mondtam igazat. Rá is pillantottam mikor ki jelentette a rossz választ. Még sem vagy olyan ostoba. Könyveltem el magamban, pedig még csak az arcom sem rebbent meg mikor válaszoltam neki.
Aztán követelni kezdte, hogy tegyem az asztalra a kezeimet. Hátra is pillantottam a mögöttem levő asztalra, majd vissza a férfira aki a redőnyt kezdte el lehúzni. Ismertem ezt a szokást, és valahol legbelül tudtam mire akar kilyukadni ezzel a játékkal. Annyiszor kellett már végigjátszanom. Még is könnyedséggel, teljesen nyugodtan már ösztön szerűen cselekedtem és megfordulva, kezeimet az asztalra téve tekintettem előre és a csupasz falat kezdtem el bámulni. Hallottam lépteit, ahogy visszajönnek felém és mögöttem megáll. Éreztem lábát az enyéim közt, amik arra követeltek meg hogy álljak kis terpeszben. Ennek eleget is tettem, bár ha még nem is érintés volt, ennek hatására is kissé beleremegtem bár alig érzékelhetően. Régen voltam már ilyen helyzetben így elég nosztalgikus volt ez az egész helyzet. A kérdésére hogy biztos nem motoztak még meg, majdnem felnevettem de arcom nem rezdült meg, egy kicsit sem. Hátrapillantottam rá. - Tán ki akarod próbálni? - Kérdeztem meg, de azzal a lendülettel vissza is fordítottam a fejem. Nem foglalkozva a férfi reakciójával. Majd megemlítette hogy én jövök. Egyből gondolkozóba is estem mit is mondhatnék. De legyen ez az egyik:
- Miért érdekel a kilétem? Hogy mért látod azt, valami nincs rendben? Látom rajtad, nagyon elgondolkodtál rajta. - Tettem fel az én kérdésem. De nem is vártam rá őszinte választ, egyszerűen csak érdekelt miért akarja kideríteni a múltamat. |
Thaddeus Wright"Szeretni valakit, az több, mint egy erős érzés - az döntés, ítélet és ígéret."Az első percekhez képest, igen nagy változáson ment keresztül. És igazándiból csak egyszer figyelmeztettem. Különös. Na de most vagy, igazából nem is olyan rossz gyerek, vagy csak beijedt, mert tudja, hogy igazam van. Talán el is hiszi, amiket mondtam. Nagyon helyes, mert tényleg nem üres fenyegetés volt.
- Igen, nos, ebben nem lehettem elég biztos, mert egy jól menő vállalati céget, aligha dob el magától az ember. Annak pedig általában nagyon nyomós oka van. Pláne, ha egy olyan irodai munkát fogad el, mely jóval távol áll az eddigiekhez. - magyaráztam meglátásom, de szinte nyakamat tenném rá, hogy ez ígyis van. Nem a munka miatt utazott idáig, hanem menekült onnan. Ebből kifolyólag pedig azt hiszem, mégis csak lesz egy kissá távoli, de felgöngyölítendő ügyem. S ezzel tán még jót is tennék vele, amellett, hogy jól megleszünk egymás mellett. Persze előfordulhat, hogy mindezeknek ellentetjére leszünk kivételes példák, de annyi baj legyen. A célom akkor is az lesz, hogy a fiút biztonságban haza küldjem. De legalábbis el Fournemouthból.
- Nem, dehogy. - csóváltam meg fejem, arra, hogy teher volna. - De a másik megismerése mindig hasznos és elengedhetetlen, legyen szó egy bárban ülő italozó társról vagy a neten összeszedett idegenről. Nem árt tudni, kivel állunk szembe. - tettem hozzá vállat vonva, s némi jó tanácsként a számára. Ezt szerintem egy átlagos halandó is tudja, de itt Fournemouthban születésed második napján jól az eszedbe vésed. Mert, ha nem, és nincs ki megóvjon a mumusoktól, igen könnyen valaki gyomrában végezheted.
Nem alszik jól. Hát, meg is lepődnék, ha úgy durmolna itt, mint egy kölyök macska. Nem csak az ijesztő szörnyek és a tőlük való félelem okozhat alvás hiányt, de az itteni energiák, melyek talán a természetfelettieket vonzák, a halandóknak talán kevésbé tesznek jót. Legalábbis míg hozzá nem szoknak. De az több év is lehet. Az első hetemben még engem is megzavart, pedig én lényegében ide tartozom. Ám az, hogy a Mennyekből pottyantam ide, épp elég távolságnak bizonyult, hogy megérezzem, hogy Fournemouth nem szívesen engem magába akárkit.
- Igen, tulajdonképpen igen. De ha abból indulok ki, hogy nyomozóként nekem is el kell végeznem a papírmunkát, nem kizárt, hogy egy-egy helyszínelés alkalmával már csak a friss lejegyzések végett is ki hívnak. És akkor neked részletes leírást kell adnod a mikróban szárított kisbabáról vagy az élve elásott asszonyról. - mert szokott ilyen lenni. Ezért is van pszichológusunk.
Felvetettem a felelsz vagy mersz, egyedi változatának lehetőségét, mint egyetlen lehetőséget, hogy valamiképp elüssük az időt. Persze előtte figyelmeztettem, hogyha füllent, visszaküldetem onnan ahonnan jött. De aztán... belém bújt a kisördög, amikor láttam, hogy kapja el tekintetét rólam, vagy áll meg előttem. Feszülten. És nem a félelem miatt. Biztos a titka miatt vagyok ilyen elfogult, de ha már meg van a képességem, hogy tudjak ilyesmiket, ráadásul bukott vagyok, akkor miért ne élhetnék vissza vele. A végére ő se bánná meg. Azt hiszem... Na de, hogy elsőre hazugságon kapjam... Talán nem hitte el, hogy kiszúrom. Oké, talán el is hittem volna, ha nem tudnám, mitől tart annyira és nem tudnám abból kiszűrni a problémáját.
- Rossz válasz. - néztem le rá, bár be kell valljam, legbelül jobban örültem neki, mint a jó válasznak. Ilyen szempontból elég telhetetlen vagyok, voltam, de már minek is aggódjak emiatt, vagy váljak mértékletessé ebben, ha a szárnyaim ígyis-úgyis szurok feketék maradnak. A hibáimért már nem jár büntetés. A Pokol tárt karokkal vár.
- Fordulj meg és tedd a kezeid az asztalra. - szóltam rá, jómagam pedig elsétáltam addig az egyetlen ablakig, mely bevilágította így fényes nappal az irodámat, és lehúztam a redőnyt. Mert ami most majd itt történik, jobb ha nem látja senki. Amennyiben addigra teljesítette egyszerű kérésem, anélkül, hogy akadékosdott volna, visszasétáltam ezúttal mögé, és egyik lábammal a lábai közé nyúlva, távolabb csúsztattam őket egymástól, hogy kisebb terpeszbe állhasson. De ettől még majd a nadrágjától könnyen meg fogom tudni szabadítani.
- Gondolom még sosem motoztak meg... - jegyeztem meg csak úgy mellékesen, bár mondanám, hogy készüljön fel rá, nem egészen így motozzuk a gyanúsítottakat. Mindenesetre a terpesznél többet most nem lépek. Lassú előjátékkal kezdünk, talán még a kedvére is tesz, és ha így van, ezt bizony egy ilyen fiatal fiúnál, úgyis látni fogom. Amiatt nem aggódom, hogy feljelent vagy segítségért kiabál. Ugyanúgy beváltom fenyegetéseim rajta, ráadásul, ha a falak nem is teljesen hangszigeteltek, s én ügyelni fogok rá, hogy ne legyen túl hangos, ha ki is hallatszik, senki sem fog rajta segíteni, mert van ennél nagyobb gondjuk is. Biztos rászolgált... - gondolják majd.
- Te jössz. Kérdezz. |
Ryan Hyland"Kevés dolgot tudok pillanatok alatt megváltoztatni de egyet bármikor: A hozzáállásomat"Csak egy egyszerű “hagyjuk” szó hagyta el a férfi ajkait, amit gyakran pillantottam egy-két másodpercre de csak egy pillanatra. Legalább is igyekeztem nem feltűnően viselkedni. Nem lenne szerencsés helyzet, ha felfedném magam főleg nem egy idegen előtt. Tény hogy azóta elég régóta voltam kettesben egy férfival, így számomra kissé nehéz helyzet főleg, hogy csak mi ketten vagyunk ráadásul az ajtót is bezárta, aminek okát még mindig nem tudom.
A bukott angyalos dolgot szerintem nem is fogom megtudni, miért is hozta csak fel hirtelen. Bár nem mintha érdekelt volna, ezért nem is kérdeztem rá vissza hogy ugyan mondja már el milyen okból kezdett el beszélni róluk. De aztán válaszolt a másik kérdésemre is miután megkérdeztem miért is fontos ez neki merre dolgoztam. - Eladó? - Vetettem fel egyik szemöldököm, értetlenül nézve rá. - Nem vagyok eladó. - Válaszoltam tömören, kissé felvont vállakkal miközben a mozdulatait figyeltem.
Ahogy elnéztem, valami nem tetszett neki de sajnos erre most nem tudtam rá jönni, hogy mi is járhat a fejében. Ismét egy apró sóhaj után megszólaltam. - Nézze, ha ennyire gond vagyok a nyakán el is mehetek. - Szólaltam meg halkan, érzéstelen tekintettel az ajtóra mutatva. - Itt se jártam, maga pedig nyugodtan egyedül lehet a gondolataival mert ahogy látom elég nagy teher lehetek. - Bár kinek ne lennék az? Mármint ha megvolt pár menet, konkrétan már akkor szartak a fejemre miután elégedetten öltöztek fel és hagyták el a helységet. Sokszor gondolok bele, milyen lennék ha más fordulatot venne az életem. Maradnék ugyan ilyen zárkózott, vagy egy kicsit szórakozottabb figura? Igaz messze áll tőlem a szórakozás. Igazából ha vissza gondolok, sohasem nevettem, vagy mosolyogtam kivéve ha kérték. Felkaptam enyhén a fejem az unatkozó szóra. De végül enyhén megráztam a fejem. - Csupán nem alszok jól. Szó sincs unatkozásról. - Felelve a férfi mondatára remélve, hogy megérti és nem gondol valami másnak. A férfi leszállt az asztalról, majd fejével biccentett hogy lépjek oda hozzá. Nem értettem, hogy még is miért de ha ez az óhaja akkor legyen. Ha ettől ő boldog lesz. Futott át a fejemen. Majd lábammal meglökve a széket, hátra fele gurultam és felállva odasétáltam mellé. Szép lassú léptekkel mentem, egy percet sem kapkodva. Kezeimet nadrágom zsebébe bújtattam hogy ott pihenjenek. Közben csendben hallgattam végig a szavait, amit igazából ugyancsak nem tudtam hova tenni. - Általában olyanok mennek helyszínre, akik nyomozók vagy rendőrök nem? - Tettem fel a kérdésem, de lehet hogy tévedek. - Egy olyan embert mint amilyen én vagyok, egy egyszerű unalmas személyt nem hiszem, hogy oda akarnának hívni. Főleg nem irodistát. - Vontam vállat ismét, miközben hasonló szinte tengerkék szemeibe fúrtam tekintetem. Már megint az a különös érzés. Futott rajtam át a gondolat, de talán erősebbnek és gyorsabbnak hatott ahogy már a torkomban éreztem a lüktetését főleg hogy mellette álltam. Talán már kissé feszültnek éreztem magam, ennek az érzésnek a hatása miatt, hisz nem tudtam miért éreztem ezt. De visszatérve gyorsan a jelenbe szét tártam karjaim. - De nem tudom mihez kezdenék. Nem volt alkalmam egy ilyet se látni. - Fejeztem be, ahogy karjaimat magam mellett pihentettem most már.
Elég érdekes kis játékot vetett fel amit nem értettem, mért akarna megbüntetni ha rájön esetleg hazudok-e. Nem tudom hogy neki ez nagy szokása, de valamiért érdekelt miféle büntetést akarna végrehajtani. Ahhoz képest hogy nyomozó, simán elmehetne akár katonának, vagy valami igazgatónak. Talán egy cég fejese is lehetne. Valahogy elképzeltem ahogy osztja a feladatokat másoknak, és aki nem végzi rendesen a munkát azt kirúgja.. vagy fogalmazzunk úgy hogy megbünteti az ő szavaival ítélve. - Legyen. - Válaszoltam halkan majd várva kérdését kicsit elgondolkodtam mit feleljek neki. Mért vagyok itt? Na ha azt tudnám… - Érdekelt milyen ügyek vannak erre felé. - Feleltem, bár tény nem az igazat. Csak kell a fizetés hogy megéljek, és ha lehet minél messzebb kerülni attól a személytől akit sajnos az apámnak kell nevezzek. Minden esetre örültem a szabadságnak, bár elég unalmas volt hogy mindig reggeltől estig megy a robot munka aztán este fáradtan térek haza, és általában még kipihenni se tudom magam. Mint ahogy most sem. Na de… lássuk mit akarsz tenni.
|
Thaddeus Wright"Szeretni valakit, az több, mint egy erős érzés - az döntés, ítélet és ígéret."Válasza egyértelművé tette, hogy nem ide valósi, és azt is, hogy most sem kéne itt lennie. Nem azért, mert nem látjuk szívesen a bajkeverőket, de elég nagy bajba keveredhet, ha nem vigyáz magára. Már pedig itt aligha tudna. Nem szeretném mindenről felvilágosítani, hiszen az nem vezetne semmire jóra, ugyanakkor egyelőre gőzöm sincs miként oldjam meg, hogy haza menjen. Ha kirugatom, kerít valamit a szomszédban. Az sem lehet véletlen, hogy ilyen messziről jött. Talán menekült otthonról. Azért itt is élnek fiatalok, kik inkább világgá mennének, mint sem, hogy családjuk körében nőjjenek fel. A gond az, hogy nekik ez a lehetőség nem adott. Az viszont tény, hogy haza kell mennie, ma vagy holnap, de mielőbb.
- Hagyjuk... - lgyintettem a kérdésemre feltett kérdésére. Ez is elég volt válasznak. Az viszont meglepett, milyen hamar vált szófogadóvá. Pedig voltam már egy szobában rendőr kutyával is, és még azzal is félnapig tartott, míg megtanulta, hogy ne ugasson folyamatosan. Persze megértem, hiszen félt tőlem, de azért ez elég kellemetlen, hát még mikor van fontosabb dolga is. Nem véletlenül nem hívnak drog ügyekben, mert ahelyett, hogy kokó után szimatolna a bolhása, inkább betojik, mikor meglát.
Washington és vállalati cég. Ami bizonyára nem fizetett rosszul, de valamit titkol. Hiába vagyok angyal és több száz éves, az emberek - s sok másik lény - is örök rejtély marad a számomra. Az egyedüli, amiből olvasni tudok, az a félelme. Meglepő módon legtöbbjét gyorsan feldolgozta, de azért akadt egy. Furcsa gondolkodásúak az emberek. Az elfogadás elutasításától való félelmük gyakorta megüti a haláltól való félelmük szintjét. Bár tény, hogy a másság örökké vitás dolog lesz köztük. Bezzeg nálunk angyaloknál, abból sem csinálunk gondot, hogy lényegében nemtelenül születünk, aztán ki melyik nem alakját veszi fel. Kezdem egészen megsajnálni, de attól még nem feledkezhetem el róla, hogy nagyobb biztonságban lesz városon kívül.
- Csak érdekelt, nem e egy eladót küldtek irodai munkára... - vontam vállat. Szóval egy hete...
Faszkalapok. Egy felnőttet se kéne ilyesminek kitenni, de egy kölyköt. Pont emiatt válik sok fiatal béna vadásszá, mert beleőrülnek, abba, amit látnak, s amit a hitetlenek nem hisznek el.
Látom rajta, hogy fáradt, hogy álmos, bár ezzel sem tudnék most mit kezdeni, emberi problémák. De munkát adnom kell neki, mert egyrészt utálom, ha henyélnek az alkalmazottjaim, másrészt, gyanússá válhat, hogy bejön 8 óra semmittevésre, pláne, hogy azt hiszi, nem is szimpatizálok vele.
- Szóval unatkozol... - nem, gondolom nem ez a fő problémája, mint inkább, hogy alig aludhatott. De valamit meg kellett ragadnom, mert bajban lennék, ha még témába se tudnék elegyedni vele. Leszálltam az asztalról és kissé távolabb léptem tőle, majd biccentettem a fejemmel neki, hogy jöjjön oda.
- Az a helyzet... Hogy zöldfülüekkel nem tudok együtt dolgozni. De legalábbis ismernem kell, ahhoz, hogy tudjam, képes e követni. Az engedelmesség egy dolog... - bár nagyon is imponáló. - De tudnom kell, hogy tényleg a szakmába illő ember vagy. Gondolj csak bele, mi történne, ha helyszínre hívnánk és feldarabolt hullák maradványaival találnád szembe magad. - na jó, azért ne menj messzire Teddy. - V agy akár képeken. - jobb egy kicsit.
- Szóval egy időre mellőzzük a papír munkát. - és igazából, igen büszke voltam magamra, amiért így letudtam annak okát, miért nem nyúlhat a mappákhoz. Jobb, ha nem látja mi van bennük. Nem a hullák miatt, hanem a fournemouth-iak miatt. - Szóval játszuk azt, hogy egy kérdés egy válasz. De jól vigyázz, rengeteg évnyi tapasztalat van már a hátam mögött, és simán kiszúrom, ha hazudsz. Ha pedig rájövök, hogy füllentessz, akkor... - na basszus, akkor mi lesz...? Jézusom Teddy, mondj valamit... - fogalmazzunk úgy, hogy nem kell nagyon kipakolnod. - hm, hát... nem a legjobb, de talán megteszi.
- Én kezdem. Nyilván volt közelebb is állás, de te inkább idejöttél. Miért? - kezdtem el faggatni. Bár nem vagyok egy szörnyeteg, a finomságokat nem szokásom megvetni. Már pedig tudván, amit tudok, és erre még lehetőségem is nyílt, lehet megkockáztatom, hogy másként büntessem meg, ha megpróbál hazudni. Ó, add, hogy megpróbálja. Egy-két büntetés után pedig már szinte könyörgően fog füllenteni. |
Ryan Hyland"Kevés dolgot tudok pillanatok alatt megváltoztatni de egyet bármikor: A hozzáállásomat"Elég sokat kellett várnom a válaszra, ami igazából nem is volt az mert hát egyáltalán nem tért ki arra, hogy minek is álljak neki a munkának. Ahogy láttam, miként veszi le öltönyét és tűri fel az ingje ujját nem igazán tetszett neki a dolog, ahogy viszonyultam hozzá. Pedig semmi rosszat nem mondtam, akkor mi lehet a baja? De számomra még az is furcsa volt, hogy bezárta kulcsra az ajtót, amire fel vontam egyik szemöldököm es próbáltam rájönni ezt miért is tette. Mi van ha történik valami, és hirtelen a férfit akarják oda hívni “tárgyalni” vagy mi a fene, de nem fordítottam rá nagyobb figyelmet.
Most jobban szemügyre tudtam venni őt. Talán ha egy fejjel magasabb nálam, simán a mellkasáig is érhettem. Sokkal erősebbnek is tűnt. De amin megugrott egy kicsit a szívem, az a tekintete volt ahogy egyre jobban közeledett felém. Nem tudtam hova tenni ezt az egészet… talán volt valami benne amitől talán izgatott lettem volna? Persze ezt az egészet igyekeztem eltitkolni, és szinte érzéstelen tekintettel figyeltem minden mozdulatát. Végül rájöttem mi is volt a gond korábban, ahogy egyre közelebb lépett az asztalomhoz, bele kezdve a monológba. - Igen, azt én is látom de ez meg egy iroda, miben is lenne más? - Persze ezeket magamban válaszoltam meg, mert tudtam ha ezt kimondom azzal csak rontanék a helyzetemen. Ezért nem válaszoltam semmit, csak felegyenesedtem székemből, egyik kezemmel jobban mondva két ujjammal támasztva meg a fejemet, míg a másik karomat szépen az asztalon pihentettem és vártam a folytatásra.
De aztán egy olyan kérdést tett fel, amire nem tudtam miként reagáljak, még is miféle bukott angyalokról beszél? Fel is kaptam rá a fejemet, és egy pillanat alatt elemeltem a kezemtől, majd kissé értetlenül néztem a férfira. Nem azért, de ez most hogy jött ide? Persze lehetetlen hogy ilyen bukott angyalok, vagy mik léteznének, de ha ő hisz az ilyenekben vannak gondok nála. - Ne haragudj, de honnan is jött ez most? Miféle angyalokról beszélsz? - Kérdeztem végül rá. Hiszen isten sem létezik, nem hogy angyalok. Csendben figyeltem, ahogy rágyújt egy szál cigire. Az illata be terítette az egész helységet. Jól ismertem ezt az illatot… eszembe is jutottak azok a szállodában töltött esték, miután az egy éjszakások után rágyújtottak egy-két szál cigire. Éreztem már mindenfélét. Édeskéset is, de talán azért mert már illatosított cigaretták is voltak. De leginkább a fű, és a szivar illata volt az amit éreztem. Én magam sosem próbáltam ki, nem éreztem azt hogy fontos lenne rá szoknom erre a káros illatra. Az asztal sarkán pihent, úgy vetette rám tekintettél amitől ismét nagyot dobbant a szívem egy pár másodpercre. De ahogy előbb is most se fordítottam rá nagy figyelmet. Végül bemutatkozott, de elég érdekes lenéző stílusban adta elő magát. Pedig mondtam neki, hogy nem szükséges rá térnünk a formaságokra. De hát nem tudtam mit tenni ellene. Hogy úgy mondjam nem vettem magamra ezt a fajta beszéd stílust. Kis korom óta ehhez vagyok hozzászokva. Persze nem mintha rosszul esne, mert ki ne örülne ha így beszélnének vele. De vállat vontam a Kölyök megszólalására. Ha tudnád mennyiszer hívtak már így. - Rendben Ms. Wright, ahogy jónak gondolja. - Szólaltam meg, most már magázva hiszen ahogy rájöttem az volt a baja, hogy egyből letegeztem. Bár igaz nem szokásom magázni, hozzá voltam szokva a tegeződéshez. Mikor megkérdezte hol is dolgoztam ez előtt hirtelen nem tudtam mit feleljek. Most mondjam a kuncsaftjaimat? Vagy az unalmas irodai melót? Jobban átgondolva nem lenne okos dolog, nem veszik jó néven az ilyen munkát.. ha ezt lehet annak nevezni. - Washingtonban, egy vállalati cégnél. - Válaszoltam a kérdésére, de hozzá tettem egy kis pluszt is. - Egy hete ajánlatot kaptam, így most itt vagyok. - Tettem még hozzá ezt is. - De miért is fontos ez? - Kérdeztem meg tőle, kissé aprót sóhajtva miközben egyik szememet kezdtem el dörzsölni. Igen, így hogy nem figyelek, vagy nem olvasok jobban rám ragad az álmosság így könnyen lehet, hogy lassan a padon fogom számolgatni a bárányokat. De valami azt súgja, nem szabad el szenderednem, legalább is egy belső hang most ezt súgja nekem.
|
Thaddeus Wright"Szeretni valakit, az több, mint egy erős érzés - az döntés, ítélet és ígéret."Meglepett a pofátlansága,mármint, hogy így simán letegezett. Nekem szabad mást, na de egy ilyen kis taknyosnak? Félreértés volt, és a döbbenet szólt belőlem, miként én a tündérkét vártam, de az se semmi, ahogy a gyerek leközölte a dolgokat. Egyből meglegyintett az apai gondoskodás szele, miszerint az iroda ezernyi lehetőséggel járul hozzá, miként neveljek bele egy kis tiszteletett. De szeretem a tökös kölyöket, mert azokat mindig be lehet törni. Gondoltam ehhez nem árt egy kis magamrészéről biztonságos légkört teremteni, így lassan behúzva magam mögött az ajtót, kattanása után szépen be is zártam, a kulcsot pedig a hátsó zsebembe tettem.
Nem ismerjük még egymást, de most majd változtatunk ezen.
Kényelmesen levettem az öltönykabátom és felakasztottam az ajtó melletti akasztóra, majd kigombolva az ingujjak végét, könyékig feltűrtem őket, miközben közelebb sétáltam, mintha pofozkodáshoz készülnék. De erről egyelőre szó sem volt.
- Tudod, kölyök, nem tudom hol dolgoztál ezelőtt, de ez itt egy rendőrség... - kezdtem bele, bár nem szándékoztam magam ilyen szépen kifejezni. Nem arra akartam utalni, hogy a rendőr bácsikkal szépen kell viselkedni, mert megrovást kap és mehet isten hírével, hanem, hogy húzza meg magát, ha a közelében vagyok - pláne ezek után -, mert az, hogy elporolom a kis seggét, finom kifejezés arra, amit tennék vele. Aztán feltűnt egy újabb furcsaság. Se frissen nyírt fű illat, se ördögi aura, de még csak hegyes fülek sem. Mi a fene? Ember volna? Vadász semmiképp, de akkor mit keres a városban? Eme kérdésre, azonban könnyen választ kaphatunk egy egyszerű kérdéssel.
- Gondolkoztál már azon, hogy a bukott angyaloknak, miért nincs glória a fejük felett? Mekkora hülyeség, már nem? - csóváltam fejem, miközben az asztal fiókjából előszedtem az itt hagyott cigis dobozt, amiben már alig akadt valami, de volt még benne néhány szál. Kihúztam egyet és rá is gyújtottam, miközben az asztal sarkába ültem és onnan néztem le rá, addigra nyilván választ is adva a kérdésre, mi megerősítette, hogy itt bizony valaki, nagyon elkúrt valamit. Ráadásul fiatal. Csoda, hogy útközben nem falták fel.
- Thaddeus vagyok, de hívhatsz Mr.Wrightnak is. Te pedig egyelőre Kölyök leszel. Aztán, ha már magadtól is tudod, hogy kell pórázon sétálnod, bemutatkozhatsz. De ha a szőnyegre pisilsz... - mutattam el felé figyelmeztetően ujjaim közt a cigivel. - Úgy megnevellek, hogy mire betörik azt a keményfából készült faajtót, te már térdre rogyva fogsz pitizni. - fenyegettem meg a végén elmutatva az ajtó felé. És ez nem üres fenyegetés volt. Ha a tündér szájaskodott volna, őt is meglegyintettem volna a tenyeremmel. De ő csak.. simán, levegő vételek nélkül beszélt...
Az egyértelmű volt, hogy a munkánk valahogy el kéne végezni, de mivel a Kölyök nem csakhogy fiatal, de még egy véletlenül ideérkező is, semmire nem mennék vele. Már az első mondatnál hátast dobna, hogy a gyanúsítottak közt szerepel farkas, vámpír és kobold is. De az időt valamivel el kellett ütni. Remélhetőleg vette az adást és visszább vett, ezért bátorkodtam kitalálni neki valamit, hogy addig se csak nézzük egymást, noha be kell valljam szemre való egy kölyök volt. Ahh, Teddy, elég legyen... Korán van még...
- Akkor lássunk is hozzá... - nyomtam el a maradék csikket. De minek, Teddy, minek?
- Mit is mondtál, hol dolgoztál ezelőtt? - igen, tudom, hogy elég béna kitérő, de most miért a gyereken bosszúskodjak, mikor gőze sincs az egészről? Majd nyakon csípem azt, aki ideküldte. |
[63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
