|
Témaindító hozzászólás
|
2021.06.23. 19:11 - |
Erről szól az élet: szobák sorozatáról, és az ezen szobákban rekedt emberek határozzák meg leginkább az életünket.
Lezárt kör |
[27-8] [7-1]
 William Harris"silence isn't empty it's full of answers"
Ha pedig más nem történt, kihúzva magát fordult sarkon, s míg kisétált a teremből, pár mondatott elmormogott orra alatt; - Egy kolléga elvisz egy ideiglenes cellába, míg tisztázódik ez az egész. Maradj nyugton és ne próbálkozz. – Hangja éppen csak nem hajlott a kérlelés szokatlanul csengő tónusa felé. – Hamarosan találkozunk.
Kilépett az élettel telibb, sokkalta nagyobb terembe. A nyüzsgő párbeszédek és kedélyes csevegések zsibogva hatottak füleire, teljesen megtöltötték zajjal őket. Nem bírta tovább; orrnyergét összepréselte ujjai között ahogy masszírozta a lüktető érzés enyhítésére. Szárazon kijelenthette, de a legkevesebb, hogy önmagának beismerte a jóravaló kísérlete teljes kudarcát. A helyszínen röptében kialakuló tervei, melyek célja az indulatokat lecsillapító kommunikáció lett volna, már fogantatásuk pillanatában rozoga lábakon álltak. És miután a kocsiba gyömöszölte Tiffanyt, nos, kártyavárként össze is hullott. Azonban jóhiszeműsége, miszerint a lányt még az est folyamán, de leghamarabb a reggeli órákban haza engedheti, egyhamar szertefoszlott. Balszerencse-balszerencse hátán. Viszont amellett se tudott elsiklani, hogy mióta a lány a szemei elé került, azóta nem járt sikerrel lényegében semmivel sem. Ha csak kollégái elővigyázatos tekinteteire gondolt, amelyeket olyan fürgén kaptak el, mikor észrevette őket. Tisztában volt vele milyen óvatosakká váltak körülötte munkatársai. Kivéve egyet, persze.
Lucas arckifejezése mindig sokat elárult számára. Széles mosolyakor szeme is vidáman csillogott, míg komor tekintete mellé kelletlenül társultak homlokának bús ráncai. A sietős léptek számtalan dolgot jelenthettek, viszont a hozzá társult zavarodottság és az ideges mozdulat, ahogyan túl sokszor túrt a hajába igen csekély idő alatt, csak egy valami lehetett. Félúton találkozott vele, a kényelmes távolságot megtartva köztük. Lucas megköszörülte a torkát, míg ő maga egyik szemöldökét emelte meg kérdőn.
- Szóval, ha emlékszel rá – kezdte aggasztóan érdekes hangleejtéssel. Mint aki nem tudta eldönteni, hazudjon vagy sem. – van ez az új nyomozó. Hannibal, ha esetleg a neve nem rémlik. – Lucas persze tudta, hogy barátja tudta. Will kevés dolgot felejtett, ha egyszer már hallotta, látta. – A lényeg, hogy fogta magát és elment. Szóltak neki, hogy várjon és nem várt. – Mondata végén megdörzsölte orra hegyét és a választ várva felpillantott Will rezzenéstelen arcára.
- Kapott anyagot a terepről? – kérdezte mindössze. Lucas tétován biccentett erre. Egyfajta bosszúság kerítette hatalmába, de épphogy. Ha elfojtotta a benne motoszkáló rátarti alfát, tiszta és objektív ítélőképességgel igazad adott a másik nyomozónak. Minden bizonnyal ő maga sem várt volna, főleg, hogy a gyilkost tudomása szerint nem kerítették kézre. – Megyek. Ha van valami csörögj. – Már túrta elő zsebéből a cigarettáját és az öngyújtót. Hacsak a szájába rakhatta, az is egyfajta megnyugvásként szolgált. Nem teljes egészében ugyan, mert semmi sem hasonlított igazán a valós cselekvéshez. Mielőtt azonban eltűnt volna az ajtó mögött, visszafordult Lucas felé.
– A lányt, Tiffanyt vigyétek el az egyik üres cellába. Hagyj gondolkozzon el, ráadásul ő az egyetlen lehetséges nyomunk eddig. Nem engedhetjük el – és ezzel kilépett a felkelő égbolt alá. Meggyújtotta a szájából kiálló mentolos rudat és mélyet szippantott. A szabadtéri parkoló felé indult meg. Most nem a rendőriautóval szándékozott menni, azokba csak Lucas miatt, vagy különleges alkalmak során szállt be. Jobb szerette a saját régi, fekete Volvoját. Nem a legújabb modell volt, de nem is a legnyúzottabb fajta. Mire elérte az autót, leejtette a cigit a betonra és cipője orrával alaposan eldörzsölte, majd még a szemetesbe dobta. Beszállás után hatalmas sóhaj szakadt fel belőle, olyan, amit nem engedett ki ha körülötte voltak. Leküzdve a szánalom érzetét indította el a járművet és hajtott ki az útra.
|
William Harris"silence isn't empty it's full of answers"
Eltűnődve hallgatta a szemei előtt kibontakozó, kaotikus állapotba kerülő lányt. S egy pillanatra akaratlanul is elmorfondírozott. Elcsigázott évek teltek el mire képes lett anélkül feltenni egy-egy kérdést, mely akár erős érzelmeket vonzott maga után, hogy ne kérdőjelezze meg saját szavait. A körülötte dolgozó kollégák szerettek feltekinteni rá, mint egy sztoikus márványra, a szférája mintapéldájára. A néma óhajoknak sokáig eleget is tett, noha nem csillogó fogsorú mosolyok miatt tette, hanem természetéből fakadóan. Sose erőltette magát jellembeli kifinomultságok tanulásával, fölösleges időt és energiát szánva, legalábbis, semmiképpen sem. Mostanra viszont levetkőzte a kétségeit olyannyira, hogy tulajdonképpen akkor se érdekelte a feltett kérdése, ha az illető öngyilkossággal fenyegetőzve vergődne előtte.
Tiffany reakciója kevésbé lepte meg, mint sejtette. S ugyan kitartott álláspontja mellett, miszerint a lány ártatlan, mindenképp érdekesnek tartotta válaszát. Lehet mégis bujkált más benne, az esetlen betörés mögött talán más is akadt, mint ahogyan korábban is megvetette magját a gyanú halovány elképzelése fejében.
- A szexuális életedre kevésbé lennék kíváncsi, viszont továbbra is tartom magam ahhoz, hogy sokat segítenél magadon, ha válaszolnál a feltett kérdésekre. – Habár hozzá volt szokva a hasonlóan körülményes kihallgatásokhoz, eddig egyiket se mondhatta a szíve csücskének. Azt aláírta, hogy időhúzásnak mindenkorra egy tökéletes opció volt. Ráadásul a legtöbb kollégáját ki lehetett kergetni ezzel a világból, legalábbis a rendőrőrsről biztosan. – Nem veszem le rólad a bilincset – válaszolta a követelésére, némi értetlenkedés gyanánt ráncolt homlokkal. – Én nem tudom mit miért csináltatok. – A kimondatlan még szócska ott lebegett kettőjük között, mígnem folytatta; – Viszont te magad mondtad az előbb, hogy ki tudja mit hoz a jövő. Egyik nap még balszerencsés tolvajok, másnap Harley és Joker, Bonnie és Clyde. Ezek a nagy szavak csak jelentenek valamit, nem igaz? – Hacsak Tiffany párhuzamát vette alapul a megnevezett párosok és bűntársával alkotott kettősök között, okkal feltételezte a megszöktetés lehetőségét. Noha betörni az épületbe szinte az esélytelenhez húzott, sosem becsülte le az ellenfeleit. A lány heccelő becsmérlései hangtalanul suhantak el fülei mellett, s beleivódott a sokat megélt falakba. Szorította az idő, a tetthelyszín csalogatóan hívta magához. Gondolatai pillanatok alatt elvándoroltak a látottakhoz, így minél rövidebbre akarta ezt zárni; viszont a szót belé is fojtották.
A váratlanul reá sújtó bűntudat keserű ízt hozott szájába, míg úgy érezte torka megdagadt. Tiffany nyilvánvaló provokálása megfelelő helyre szúrt mellkasában. Az ott pangó érzelem régóta a felszín alatt hánykolódott, néhol fellobbanó vággyal megkapargatva azt, olykor pedig egészen mélyre süllyedve. Elakarta mondani, hogy nem, nincs tapasztalata a vámpírok gyilkolásában, ahogy a lány pedzegette. A gyilkosok üldözésében azonban igen, és az lehetett bárki bárhonnan. Akár vámpír is, s ha a vérszipolyok okozta halálozási rátát nézték volna, a számok nem hazudtak. Viszont saját védelmébe is állhatott, mert ezen esetek kevésszer kerültek asztalára, ellenben azzal, ami nemsokára teljes egészében a terítéken lesz. Ujjai finoman megrándultak, ám nem engedte, hogy ökölbe is szoruljanak. Félt, hogy ezt is másként venné ki magát, egy újbóli rossz szándéknak.
- Én... – szavaiban megtorpant és nyelt egyet, bár a rosszullét kerülgette tőle. Tiffanyira meredt nyílegyenesen. Megfigyelte a kedves arcát, az izzó szemeit, melyek immár felforrt dühvel tapadtak vissza rá. Egyszerűen csak bocsánatot kellett kérnie, tudta jól. Ám valami mégis visszatartotta. S mikor a lány tovább folytatta az értelmetlen piszkálódását, mély levegőt vett. – Nem gyilkolászok kedvemre vámpírokat, sőt, egyetlen egy fajt sem. Meg sem tehetném, hiszen törvénybe ütközik. Amit teszek viszont, hogy börtönbe zárom azokat, akik gyilkolnak – felelte végül, kompletten ignorálva a sértegetéseket. – Nem fogom levenni a bilincseket – sóhajtotta unottan. Amikor Tiffany meglepően sebesen felpattant ültéből és az asztalra csapott, mely hosszasan csengett utána, Will majdhogynem össze is rezzent. De csak majdhogynem. Nem feltétlen számított rá, holott a lány egyre növekvő haragja sejtette. Inkább feltételezte az esztelen kiabálás kimenetelét, mintsem az agresszív megnyilvánulás tettekbe való torkollását. A szeme sarkából észrevett valamit, így lenézett a lány lábaihoz s még elkapta a kés végét szemeivel, majd a lány cipőjét fürkészte egy percig.
- Így pedig pláne nem – pillantott vissza Tiffanyra. Gondolataiban átkozta a másikat, miért kellett ilyen meggondolatlannak lennie. Bár az tény, hogy ügyesen tartotta magát, mintha nem épp most húzta magához az éles eszközt azt tervezve, hogy felnyisszantja William nyakát vele. – Nem tudlak elengedni. Ahová betörtetek, hogy kölcsön lopjatok valamit, a mellette lévő lakásban meggyilkoltak egy nőt. Nem rég történt, így ahhoz, hogy elmehess kelleni fog valami alibi, amivel igazolod, hogy nem te tetted. Viszont a te esetedben ez nem más, minthogy a mellette lévő hálószobát akartátok kipakolni – ingatta fejét röviden hozzá. Az asztalra támaszkodva állt fel, de egy percre sem vette le tekintetét a másikról. Lehet, hogy bilincs szorult a csuklója körül, de látott már meglepő dolgokat, ezért nem akart kockáztatni. – Bent tartunk addig, amíg nem tisztázódik a helyzeted. – Odalépett hozzá és óvatosan leguggolva halászta ki a pillangókést a cipő alól. Őszintén sajnálta, hogy idáig jutottak, és igen, legszívesebben hangot is adott volna ennek. De ezek a szavak nehezen formálódtak ajkaira, olyannyira, hogy nem akart velük bajlódni. A lökéstől felborult széket visszatette a helyére és megköszörülte a torkát.
- Hamar ki fog derülni, ha nincs közöd hozzá. És akkor szabadon elmehetsz – igyekezte megnyugtatni. – Ahogy az is, ha mégis – tette hozzá kisvártatva. – Tehát felesleges az aggódalom, amennyiben ártatlan is vagy – zárta le végleg témájának mondandóját ezzel. Még utoljára elidőzött a lányon tekintete, de zaklatott szemeit gondosan elkerülte. Ha pedig más nem történt, kihúzva magát fordult sarkon, s míg kisétált a teremből, pár mondatott elmormogott orra alatt; - Egy kolléga elvisz egy ideiglenes cellába, míg tisztázódik ez az egész. Maradj nyugton és ne próbálkozz. – Hangja éppen csak nem hajlott a kérlel |
 Hannibal RedwoodMinden élet egy zenemű, s mint a zene, befejezettek vagyunk. Egyedi alkotások. Olykor harmonikusak, olykor disszonánsak.Már későre járt. A hold büszkén virított a tiszta égen csillagai körében, a város forgalmi zaja tompult, a klubok azonban mégcsak most zendítettek rá igazán. Szerencsém, hogy nem a bulinegyed jutott nekünk, mert a kutyák biztosan zokon vették volna az éjszakai ricsajt. Épp eleget panaszkodnak a park nyüzsgése és az utca szűke miatt. Én sem vagyok elragadtatva tőle, hogy egy panelban kell élnünk, a megszokott emeletes házhoz képest, távol mindenkitől, az erdő szélében. De mit tehetnék? Amúgy is csak ideiglenes forma az egész. Igaz, itt az ideiglenes szócska sem feltétlen jelenti, hogy majd aztán hazajutunk egyből, mert lehet tovább kell állnunk, és tudom jól, hogy lehetne sokkal rosszabb is.
Az ágyon dögölve félkézzel az ügy korábbi aktáik már vagy ezredszerre átrágva próbáltam elütni az időt, mielőtt túl korán feküdnék le aludni. Ez amúgy se szokásom, se farkas, se nyomozói létem miatt, de az unalom gyakorta űzi ördögi játékát velem. És aztán majd reggel nem megy az ébrenlét 4 kávé után sem... A néma csendet is olykor, csak én az orromon keresztül kifújt levegővel törtem meg, ahogy próbáltam összefüggéseket keresni az eddigi ügyek közt. Abban sem lehettem biztos, hogy a gyilkos jeleng is a városban lapult. Bár remek terepet szolgálna számára az esti nyüzsgés, a sokféle lény kavalkádjában, mint egy csupa farkas városban, arról nem is beszélve, hogy elhintették, hogy eme rothadásnak indult várost lassan a démonok is ellepik, így nem meglepő hát, ha belebotlok egybe olykor-olykor, ezáltal pedig a mi gyilkosunknak szinte már gyerekjáték a beolvadás. Ugyanakkor én azt sem vetném el, hogy pusztán átutazóban van. Talán kicsit meg is pihen, de lehet nem szívesen élne a város előnyeivel, mert attól még a hátrányok is nagyobbak.
Ezen elgondolásom közepette kaptam fejem Baxter felé, aki úgy szint fekvő helyzetéből csapta fel fejét és rövidre nyírt füleit az irányomban. Azt hittem rám néz, de érdeklődése mégsem felém irányult.
- Mi a baj, cimbi? - vontam fel egyik szemöldököm kérdőn rá, mire néhányszor, mint aki mondani vagy mutatni akar valamit, megemelgette fejét, majd végül vakkantott egyet, amire a többiek is odakapták fejük. Mondanom sem kell, ezzel sem lettem jobban informálva, és ezt bizonyára ő is tudta, ezért egy hangos szusszanás közepette felkelt a szőnyegről, és a mellettem lévő éjjelihez ballagott, majd állát rátámasztva nézte a halkan rezgő tárgyat mellette.
- Ó, basszus! - ültem fel gyorsan és félig felült, támaszkodó helyzetben vettem fel és kaptam fülemhez a telefont. Az őrsről hívtak. Tájékoztattak egy különös gyilkosságról, és hogy jó volna, ha csatlakoznék a nyomozáshoz, mert szerintük emiatt jöttem a városba. A dolog indulásra késztetett, de azért az némileg sértett, hogy úgy hivatkoztak rám, mint egy vendég, akinek örülnének, hol ott az ügy az enyém. Max hozzám csatlakozhatnak...
Előbb az őrs, aztán onnan irány a terep. Hogy miért nem egyből a gyilkosság helyszíne? Mert mint ahogy említve lett, én csupán egy vendégnek számítok. De ezt majd rendezem az őrsön, mert azért jobb szeretem, ha már az elején tisztázzuk ki a főnök. Eleinte a srácokkal is meggyűlt a bajom, de hamar letudtuk az alapokat. Ma pedig már Baxter sem rágja szét a cipőim és Eden sem érzi, hogy félnie kellene tőlem.
Szóval betérve az őrsre, sietősen futottam fel a lépcsőkön, majd be az épületbe, hogy a pultnál megkapjam az eligazításhoz járó adatokat, amiket telefonon keresztül nem kaptam meg. Ez nem olyan nyomozás, ahol egy teremnyi kis katonának magyarázzák ki mit fog majd csinálni. Itt a nyomtatványok az én kezemben landolnak és kész. Sőt, már ide sem kell eljönnöm, mert telefonon minden fontosat közölnek, míg úton vagyok a helyszín felé. Ám miközben próbáltam mindezt letisztázni a minderre hebegve reagáló recepcióssal, belebotlottam egy kollégába, aki csak azért került a látókörömbe, mert ő is a recepcióssal akart váltani pár szót, de visszafogott, ám de koránt sem kedves modoromra rám nézett. Én pedig rá. Ha egy alfát kérdőre vonnak, igenis a sarkára fog állni. De tekintete nem a leteremtésemről árulkodott, ahogy a halovány félmosoly sem az arcán, mi elsőre azt juttatta az eszembe, hogy talán emberére akadt bennem. Pedig útólag tudom, hogy nem ő inkább a fapadról fogja nézni a műsort.
- Ön bizonyára Hannibal. - nyújtotta kezét, s noha barátságos fickónak tűnt, azért arcáról lerített, hogy őt sem kímélték a gyilkosság részleteivel, amiről én vajmi keveset tudok egyelőre.
- Maga pedig bizonyára az, akivel nem fogjuk egymást kedvelni. - ráztam vele kezet én is, kissé barátságtalan pofát vágva mindehhez, mert szeretem úgy intézni a dolgokat, hogy idő húzás nélkül elintézhessem, amit akarok. Sosem megyek úgy boltba, hogy előtte ne tudjam, mit akarok. A céltalan kóválygás a halálom.
- Ó, nem, nem. Én itt csak nézők leszek jobbára. De egyébként Lucas vagyok. - legyintett szabad kezével és a másikkal is elengedett közben.
- Amíg Harris nyomozóra vár, legyen szíves helyet foglalni. - szólt közbe óvatosan a recepciós, miközben átnyújtotta a terepszemlével járó engedélyt, és az azon szereplő adatokat, amik jobbára a helyszínt hivatottak körbeírni. De nálam ez a hiszem, ha látom dolog működött eddig is. A papír meg csak papír.
- Jó, köszike. Akkor odakint megvárom. - biccentettem oda egy mosolygósat, majd egyet a nyomozónak is, aztán kifelé vettem az irányt. Dee majd biztos várok rá, mert a gyilkosok is így működnek nem. Totál értelemszerű, hogy amíg én lezavarom a kávét és fánkot, addig ők csendben várnak, és csak aztán csapnak le. Meglesve a lapon szereplő címet, mentem a kocsim felé. |
 Piroska és a farkasReménytelen helyzetek kétségbeesett lépéseket szülnekNem tudtam meddig tarthat a kinti csevej, vagy hogy egyáltalán őt küldik e vissza, hiszen elvitte a lapot is, de kiakartam használni a lehetőséget, hogyha most lehet, elszökjek. Igaz, ha a lánc meg is adja magát, a minden bizonnyal éppen ajtó előtt őrt álló farkasokkal már meg gyűlhet a bajom, azért megpróbáltam hajlítgatni a fémet, tépkedni, de még az is megfordult a fejemben, hogy leharapom a kezem vagy addig húzom, míg le nem szakad és akkor már is elszabadulhatok. De tartok tőle, hogy akkor nem nőne vissza és hát... ez is csak Hook kapitánynak állhat jól.
Mikor azonban megmozdult a kilincs, mint egy mindvégig fegyelmezett kis katona, kihúzva és látványosan sunnyogva, de meredten bámultam a szemben lévő széket. De a vele együtt betévedt bajszagra nekem is rossz előérzetem támadt. Arról nem is beszélve, hogy félszemmel felé sandítva nem úgy tűnt, mint aki épp elengedni készülne. Se kulcs, se megadó sóhaj, hogy ezt is letudtuk végre. Jaj nee, mit akar mééég?
Ami még rosszabbat sugallt, az a számomra rég lezárt - valahol hülyeségnek szánt - téma Bonnie-ékat illetően. Baszki, ez nagyon nem hangzik jól... De a társam és köztem lévő kapcsolat fejtegetésére bukott csak ki belőlem elsődlegesen a felháborodás. Na nem azért, mert ehhez semmi köze, bár ehhez semmi köze, de vicces lenne elképzelni én meg őt... Viszont mivel erről nem tájékoztatnám, így maradjunk annál, hogy nem, ehhez semmi köze.
- Mi a szaar...? Talán arról is számoljak be, hogy hányszor és hogyan csináljuk? Érdekes megközelítése a balszerencsésen alakult lopásunknak... - húzom szám, mert igazán nem értem, hogy jön ide a köztünk lévő bármilyen nemű kapcsolat is. Pláne, hogy elvileg már mindent megbeszéltünk. Nem is akartam ezen tovább rágódni, ellenben a bilincs egyre jobban bosszantott, kiváltképp, hogy miatta az asztalhoz voltam láncolva. - Vegye le a bilincset. - utasítottam már kiérezhetően türelmetlenül, de leginkább úgy, mint akinek már nagyon mehetnékje is volt. Mert így volt. Feltételeznem kell, hogy le se tojta így elsőre, de engem is meglepett a következő dolog. Célozgat, nagyon erősen, ahelyett, hogy kibökné mi a fasz van már. Értetlenkedve és kérdéseiben mégis keresgélve az összefüggést próbáltam rájönni mire akar kilyukadni, mit akar tőlem. Mert, hogy egyre inkább azt érzem, hogy a szabadság, mint opció egyre távolabb sodródik mindettől. Mielőtt egyáltalán visszakérdezhettem volna, újfent beelőzött.
- M-mi? Mégis miért tettük volna...? - értetlenkedtem, mert egy ház is épp elég fárasztó, pláne, ha sok mindent akarunk kirámolni, de kettő már igen kockázatos és veszélyes mutatvány volna. - Maga bolond. - állapítom meg nemes egyszerűséggel, lenézve kezeimre, lévén, hogy hátra sandítani aligha fogok tudni rá. - Vegye-le-a-bilincset. - ismételtem el ismét, hátha csak nem sikerült elsőre meghallania. Ha persze közben megszabadított tőle, nyilván nem bosszantom ilyen dolgokkal, de ha még mindig csuklóimon volt a pocsék karperec, akkor igenis követeltem tőle. A hülye és számomra még mindig totál értetlen kérdések miatt morcosan néztem rá, mikor vissza helyezte seggét a székbe, és már harmadszorra szajkóztam volna ugyanazt, mikor jött az óminózus kérdés. Helyben vagyunk. Magasba szöktem szemöldökeim, de nem amiatt, mert elkezdtem volna összerakni a dolgokat, hanem, mert arra gondoltam, hogy próbáljak minél hihetőbben hazudni. Nem tartom kizártnak, hogy valami szart akar a nyakamba varrni.
- Mert különben erről is kis előadást fog tartani, hogyan kell...? Kétségkívül nagy tapasztalata lehet a vámpír gyilkolászásokban, nem igaz? - szúrkálódtam picit, ha csak korábban nem adott okot arra, hogy ne tegyem, mert akkor nyilván nem lett volna ekkora szám. - Nem szeretem ismételgetni magam, de tudom, hogy az ülés parancsot is több órás gyakorlat után képesek megjegyezni, némi jutalomfalat végett, szóval... - a gyomromban megült görcs teljesen felszívódott, a mellkasom viszont enyhén szorítani kezdett, ahogy éreztem, hogy kezd felforrni az agyvizem. Szemeim meggyújtott gertyaként kapott lángra, s egy percben mély levegőt vettem, majd fújtam ki orromon keresztül. Hát nem is segített. - Vedd le ezt a kibaszott bilincset rólam!! - vágtam rá ökleimmel az asztalra, rá mordulva és felpattanva a székből, ami dobott is egy hátast tőle, amíg az asztalra támaszkodtam De éreztem, hogy a zoknimból is kiesett a pillangókés. Úgy téve, mintha ez meg sem történt volna, a szemeibe nézve léptem rá a késre, egyrészt, hogy eltakarjam, másrészt, hogy könnyebben felkaphassam, ha levenné a bilincset. Mert hogy itt vér fog folyni az kurva élet... |
Piroska és a farkasReménytelen helyzetek kétségbeesett lépéseket szülnekAz általa vissza ismételt és kérdéssé formált szavacska az ő nem éppen elragadó arc kifejezésével együtt nem, már valóban nem hangzott olyan mondatba illően, s kevésbé sértően. De mit mondhatnék, így is nagyot kellett nyelnem, hogy ne használjak ennél nem kevésbé trágár kifejezéseket, mint a kutya, korcs vagy a még mindig szimpatikusabb szörnyeteg. Hisz lássuk be, kettőnk közül ő képes magára ölteni valami ocsmányság alakját, aminek erejével és hatalmával aztán szórakozásból vissza is él. Mert biztos vagyok benne, hogy nem csak engem tepert le azzal a lehengerlő vicsorával, és a legkevésbé sem a jó értelemben. Így hát értelemszerűen kevésbé hatott meg a második kérdésének sértő része, mégha valamelyest igaz is. Ezt pedig egy közömbös felé tett hunyorgással és egy laza váll vonással reagáltam le. Más lett volna, ha felkapja a vizet, és igazából nem is a türelme megtörésére hajazok - pláne, hogy ki tudja mikor hogy van vele -, de lévén, hogy ő se vette magára, tükörképeként hagyom, hogy rólam is leperegjen minden. Igaz, a tükör játék hosszútávon a sakkban sem kifizetődő módszer, de idő húzásra jó lehet. Míg a másik rá nem jön a turpisságra. Amíg pedig kényelmesen ül a kényelmetlen, hátsó zsibbasztó széken, addig én is nyugodt lehetek.
- Pff, tőőlem... - forgatom szemeim a javított verziójára. Farkas, vérfarkas vagy farkasember, nem mindegy? Még az emberek közt sem váltak túlzottan kedvencekké, nem úgy, mint a vámpírok. Oh, lécci, nevezz már meg híres farkasembereket, akik szerepeltek filmvásznon is esetleg. Bocsánat, vérfarkasokat! Nem kételkedem benne, hogy még mindig játszik, bár azt nem tudnám megállapítani a szikla szilárd pofázmányán, hogy az idegein táncolás mennyire volt eddig célravezető, vagy ha az is volt, megérné-e kihúzni a gyufát. Egy részem még mindig hiszi, hogy a kamerák előtt is képes volna karóba húzni.
- Mennyivel jobban hangzik, mint a tolvajok, nem? - néztem rá egy apró félmosoly kíséretében, de el is kaptam róla tekintetem, mielőtt miatta alább hagyott volna a megjegyzés által okozott muslicányi jókedvem. Nem azt mondom, hogy nem hibáztunk. Elvégre akkor nem is lennénk itt. De ha jobban belegondolunk, akkora kárt nem okoztunk volna. Hiszen mi sem fontosabb az emberi életnél, nem? Fúú, na ha ezt most így elő merném adni neki, az Oscar vagy Nobel mellé még egy kézfogást is kaphatnék tőle, ami által útnak is eresztene.
Felvont szemöldökkel, némi meglepettséggel szemeimben figyeltem, ahogy az általa ismeretlen kifejezés talán a második alkalom, hogy kivált belőle bármiféle valamivel látványosabb reakciót is. Ez nem feltétlenül rossz, mert azt jelenti, hogy akár el is indultuk valami felé. Az ő esetében nem feltétlenül a barátság bárminemű megjelenésére gondoltam, mint inkább, hogy belássa, éretlen vagyok én ehhez az egészhez és inkább... nos igen, utamra enged.
Újítások? Még nekem mondja? Mi nálunk a misztikumoktól mentes világban a kutyának max az asztal mellett a helye, ha jelvénye is van. Menhelyekre való korcsok, akik jó nagy része 2 héten belül nem, hogy új gazdára nem lelnek, de a napvilág helyett az utolsó, amit látnak, az a méreg injekció. Én mindenképp bevezetném itt is ezt a sintérekkel elvégeztetett vészhelyzetet, mert egyre több helyen bukkannak fel ezek a semmirekellők. Ezt viszont jobb, ha csak fantáziák közepette adom elő neki, mert még ott sem jövök ki túl jól belőle.
- Hát nem egyértelmű? Eltulajdonítom, ami nem az enyém, de visszaadom, mikor már nincs szükségem rá. - magyaráztam mindezt úgy, mintha ez egy teljesen megszokott, valóságban már évek óta alkalmazott módszer volna. Mert nekem az is. Persze itt sem tartott sokáig a szemkontaktus, amitől már én is kezdtem kényelmetlenül érezni magam, ha csak nem az órákon át tartó ülés tehetett róla. Nyughatatlanságom azonban rendesen összekutyulta a lelkem tengerét, ami bár kereste módját, hogy el egyengesse a hullámokat, a mélyében lakozó rémek, vulkán és ki tudja még mik, nem hagyták elcsendesülni. És őszintén... a levegőben éreztem, hogy hamarosan vihart kavar a bent töltök órák kínja, a közelsége okozta görcs a gyomromban, mi egyrészt a félelemé, másrészt a haragé. Mennék már, de nem hagyja. Frusztrációmon a bilincs bekorlátozása sem segített, ami végett se karba tenni nem tudtam kezem, se rá könyökölni, se semmit.
Morcos, de valamelyest titkoltan kíváncsi ábrázattal hallgattam okfejtését az általam mondottakról, miközben természetesen az asztal fürkészve olykor arról ábrándoztam, hogy nemes egyszerűséggel, ahogy Edward de Diszkógömb fékezte meg erejével a kocsit az Alkonyatban, úgy én azzal a semmiségnek tűnő mozdulattal borítanám rá az asztalt a farkasra. Kár, hogy le van szögezve...
- Ki tudja miféle szinteket lépnek meg egyesek. Most csak kölcsönlopunk, holnap már mi leszünk a fournemouth-i Harley és Joker. Vagy Bonnie és Clyde, részlet kérdés, de mit kell ezen úgy meglepődni...? A kutya egyik nap még a saját farkát kergeti, a következőben meg már rendőrt játszik... - jegyzem meg mindezt úgy, hogy az újabb vállvonást követően sem esik le, hogy megint kezdem akaratlanul is tesztelni a határait. - ...Elbaszott egy világ ez. - és ennek ellenkezőjét senki sem tudná bebizonyítani.
De az elkapott fenyegető tekintet elégnek bizonyult, hogy megtörjek annyira, hogy legalább néhány adatot papírra vessek. Annak befejeztével is ezerszer megbántam, de tudtam, hogy nem tettem volna másként. Ez nem gyávaság, csak a maradék realitás, ami emlékeztet rá, hogy a láncok rajtam és nem rajta, a védelem és biztonság legkisebb lehetősége sem érint, ellenben a másik dologgal. De beláttam, hogy semerre sem haladunk, és bár nehéz lett volna hinni a szavainak, bízta, benne, hogy tényleg elmehetek, ha ezt befejeztük. Már pedig befejeztük. Igazából a szófecsérléses része se érdekelt, csak szabadítson meg a bilincstől és köszönöm, magamtól is kitalálok. De ha bármikor is mellém állt volna a jó szerencse, biztos nem itt lennék. A kopogás és az azt követő engem nem érintő, de őt a távozásom eshetőségének eltereléséről is ezt bizonygatja. Persze megoldhatnánk egy sietős bilincs ledobással és az ajtó nyitva hagyásával, de neeem, hát mégis miért tenné? Gyűlölöm a fazont, de olyan szinten, hogyha tehetném egy kanál vízbe is belefojtanám.
- Farok... - jegyeztem meg halkan szám húzva az ajtó csukódása után. |
William Harris"silence isn't empty it's full of answers"
– Pár lakással arrébb, de az ablak ugyanúgy tárva nyitva volt. - Mi a fene. Egymásra néztek röviden és Will bólintott. Bár azt maga se tudta mire. Lucas otthagyta hurrikánként tomboló gondolatival, melynek középpontja nyugalmában Tiffany állt. Eddig biztosra vélte a lány ártatlanságát, de semmi sem az aminek látszik, nem igaz?
- Megharapták? – szólt utána némi távolodó lépés után, de még éppen hallótávolságon belül.
- Azt még nem tudom. – Röviden megrázta fejét Lucas. – De jobb lenne, ha magad mennél ki. Úgyis te kapod majd. – Ezzel vitatkozni nem tudott. Ugyan elkapott halk pusmogásokat egy új nyomozó kiléte felől, sőt még a nevét is hallotta innen-onnan, a bemutatás eddig elmaradt.
A látottak feldolgozása során lassabb léptekkel közelítette meg a termet és annak fémajtaját, mely szokatlannak hatott az általában sebes léptei helyett. Mikor újra belépett, fókuszában széke volt, mint a lány, akit elkerülhetetlenül ki akart zárni fejéből. Hacsak ilyen egyszerű lett volna. Kisugárzása borús felhőket vont maga után.
- Említetted a szerelmes kettőst, akik gyilkolva utaztak végig Amerikán – kezdett bele elmélázva, még szavait is ízlelgette, merre is terelje ezt az egészet. – Bonnie-hoz hasonlítod magad? A társad pedig Cylde? Szerelmi kapcsolat is áll köztetek?
Viccesnek is találhatta volna, hogy az előbb még az is megfordult fejében, hogy felkínálja Tiffanynak a biztonságos hazautat. Talán ott a kocsijában, mialatt hazafelé vitte volna, valami furfangos módon bevallhatta volna, mennyire sajnálja a múltat és a tisztességes bocsánatkérés után fátylat is boríthattak rá. Persze, kevés dolgot talált humorosnak a valóéletben, és ez sem akadt közéjük.
- Máshoz is felugrottatok kölcsön lopni valamit? – folytatta álcázatlan változással hangulatában. Nem volt dühös, sokkal inkább komorság csimpaszkodott elcsigázott tekintetére. – Pár ablakkal arrébb. Hm? – Elsétált a lány mellett, pár pillanatig elidőzve torpant meg mögötte és a barna hajkoronára meredt, mintha koponyája hátuljából válaszok reppennének elő. Még mindig neme hitte, hogy bármi köze is lehetett ehhez, ám egyedüli gyanúsítottként nem tehetett mást. Előbb a helyszínt és a holttestet akarta felmérni, mielőtt bármiféle helytelen következtetést leszűrt volna. – Öltél már, Tiffany? – szegezte kérdését neki, miután székébe ült. Kevesen gondolták és hittek a nevek erejében, melynek tudása egyfajta intimitással ért fel. Képes volt személyesebbé tenni a kérdéseket, mert William szerint, erővel bírtak.
|
William Harris"silence isn't empty t's full of answers"
- Azzá? – ismételte felvont szemöldökkel, kissé felhorkanva orra alatt. – Nem igazán ismered a fajokat, nem igaz? – szűrte le a nyilvánvalót. Őszintén, nem csodálkozott. A lány esetlensége mellett felfedezni vélte a világra rácsodálkozás erejét is. Legalábbis erről a városról és a benne meglapuló megannyi fajról hiányos ismeretségei erről árulkodtak. – Ha a fajtám érdekel, akkor a megfelelő szó a vérfarkas lenne. – A többit, úgy gondolta, meghagyja a lánynak. Ha lesz benne kellő érdeklődés, felüti valamelyik fajtaleírásokról foglalkozó könyvet, vagy utána kutat az interneten. Bármelyik is, úgy vélte, ez már igazán nem az ő dolga.
- Tehát egy segélyszervezet tagjaként látod magadat? – kérdezte eltöprengve. Lenyűgöző elképzelés, ezt elismerte. Biztosra vélte ugyan, hogy egyedisége megkérdőjelezhető. De mivel keresve se jutott eszébe hol hallotta, nagyobb erőfeszítést nem fordított rá.
- Kölcsön lopni? – ráncolta homlokát megjátszott értetlenséggel. – Kérlek, világosíts fel – dőlt hátra székében, miközben összefűzte karjait mellkasa előtt. – Ez a kifejezés nem szerepel a rendőri Bibliánkban. Új utcai szleng? – Humortalan szórakozottság gyűrte halovány grimaszba arcát. Megannyiszor halhatta a hasonló ostobaságokat, de mindig megtalálta bennük a maga kíváncsiságát. Ahány bűnöző, annyi gondolkodás és magyarázat. William pedig szerette rothadó gyökerükig megismerni őket és képtelenségekkel vetekedő agyszüleményeiket.
- Csak mert tudomásom szerint a lopás, mint szó, nem összeegyeztethető a kölcsönvétellel. De mindig akadnak újítások, kérlek, ne fogd vissza magadat. – S valóban elcsöndesült a lány válaszára várva, habár arckifejezése nem árulkodott túlzott kedvvel. William híres volt kizökkenthetetlen, neutrális ábrázatáról, noha az asztal másik végén aligha nyugodtan ülő lány súrolta a láthatatlan határát. Elmélázva figyelte a lány belső vívódásait, aki tekintetével továbbra is igyekezett másfelé nézni. Viszont testtartása, lábai ideges mozgása és nyakának folytonos oldalra csavarodása eleget elárult. Ilyenkor nem is sejtették, mennyire nyíltak és sebezhetőké válnak, legfőképpen egy tapasztalt rendőr kezei alatt. Apró, észrevétlen mozdulataikkal is árulkodó bizonyítékokat adnak el önmagukról, s ha még olyan cserfes a testbeszédük, mint az előtte szorongó lányé is, nyitott könyvként olvashatták.
Az újabb érdekes hasonlatra fáradtan ingatta a fejét. Ismét erős késztetést érzett orrnyerge megmasszírozására, ám kezei továbbra is mozdulatlanul feküdtek egymáson. Bonnie és Cylde – tűnődött el. Tehát a lánynak mégis adatott vajmi világi tudás. Ironikusan lebilincselőnek vélte, hogy míg akár saját fajtájáról is kevéskét tudott, nemhogy másokról, addig hírhedt bűnözök neveivel könnyűszerrel dobálózott.
- Biztos vagy ebben? – érdeklődte fürkésző kék szemeivel. – Előbb még a kölcsön lopás mögé bújtál, most meg már gyilkosok példáját hozod fel – ismertette következtetéseit a másik légből kapott fecsegéseiből levonva. – Hogy jutottunk idáig? Azok ketten raboltak, ami nem mást jelent, minthogy erőszakot alkalmaztak a céljuk megszerzéséért. Öltek. Az előbb azt állítottad, hogy loptál. Elnézést, kölcsön loptál – húzta cinikus félmosolyra ajkai szegletét. Arra nem is akart kitérni, miként látja cukiknak a gyilkosokat. Egyébként se jött szájára a túl édes szó, nem is erőltette.
Merev tartással és szinte lélegzetvisszafojtva vizslatta a lány megtörni látszó tekintetét, s ahogy kecses, vékony ujjai közé vette a hideg tollat. Tudta mennyire gyötrelmesnek, már-már kínzásnak élte meg ezt az egész helyzetet, amiért nem hibáztatta, viszont elindultak a válaszok felé. Így, ha akarta sem hátrált meg, hiszen a remegő kezű írás információkat tartogatott. A lányról a papírra pillantott, mikor vissza tolta elé. Tiffany. Épphogy visszafogta arcára szökő apró mosolyát. Feleslegesen nem szándékozott további kérdést feltenni, inkább formálta következő mondatait, miszerint a nyögvenyelős adminisztrációs folyamat után valószínűleg távozhat.
Kopogtatás hangja húzta ki gondolataiból és szakította ki körbe-körbe táncoló beszélgetésükből, majd Lucas ismerős arca tűnt föl a nehéz ajtó mögül. Félig a terembe lépett, arcán szokatlan komolyság telepedett meg, ráncai gondterhelten gyűrődtek szeme sarkában. Fejével kifelé bökött egyet, majd eltűnt. William az asztal sarkára pillantott, majd a lányra emelte tekintetét és elengedett egy fáradt sóhajt. Mindenféle magyarázat nélkül emelkedett fel ültéből, kapta kezébe a papírt és sétált ki az ajtón.
Lucas pár lépésnyire ácsorgott tőle, kezében telefonja képernyőjét bámulta immár leplezetlen baljóslatú grimasszal. Felé lépett és szólásra nyitotta a száját, de kollégája megelőzte.
- Egy férfi hívta ki a rendőrséget úgy tíz perce. A feleségét holtan találta a hálószobájukban. A kollégáink már ott vannak, ezt küldték, nézd. – Telefonját Will elé tartotta. A fotón egy nő látszódott, véres tenyere a támlának kötve, míg teste élettelenül terült el a fehér lepedőn. Makulátlan, mezítelen lábait behajlítva szélesre tárták, köztük, közel az ágyékához feküdt valami, amit a képen keresztül nem tudott beazonosítani.
- Az ott a szíve - hallotta barátja hangjában a borzongást. – Kivágták a szívét és a lábai közé tették.
William hosszan elnézte a telefont, mintha bármit is képes lett volna megfejteni. Például, miért volt meztelen deréktól lefelé? S míg felsőteste ruhái rendezetten, de vértől maszatosan feküdtek rajta, addig combjain egy cseppet sem látott. – A nő vérfarkas. A férjjel nem beszéltünk még, teljesen kiborult. Annyit tudtam meg, hogy ma este ért haza egy utazásáról. Viszont ami igazán érdekes, az a helyszín. Kitalálod? – Szívesen hozzátette volna, hogy a bizarr módon meggyilkolt nő így is elég érdekes volt számára, de amint Lucasra pillantott, aki válla fölött elnézve egyenesen a kihallgató teremre szegezte tekintetét, meggondolta magát. – Pár lakással arrébb, de az ablak ugyanúgy tárva nyitva volt. - Mi a fene. Egymásra néztek röviden és Will bólintott. Bár azt maga se tudta mire. Lucas otthagyta hurrikánként tomboló gondolatival, melynek középpontja nyugalmában Tiffany |
Tiffany Bertram
De ha be is áldozok pár bábut, még koránt sem veszett az ügy, nem? Csak adjam fel itt és most és bízzak a legjobbakban? Nos, nehéz is volna elhinni, bármit is ígér, vagy éppen nem.
Mély sóhaj. Döntöttem. És ekképp mozdul meg a toll is a kezemben. Sose hittem volna, hogy valaha is ekkora gyötrelem lesz papírra vetni a nevem, de most igazán megizzasztott a dolog. Ami a születési adataim illeti, nos, az igen csak kurta válaszként került a lapra, mivel csak az volt biztos, hogy az oregon-i Salemben láttam meg a nap világot. Hogy mikor, az kétes, de ha tippelnem kéne, talán ikrek vagy oroszlán a horoszkópom. A lakhelyem kétségtelenül a nagy semmi, ha csak a kanapé annak nem számít, de ha megkérdeznék, azt is csak illegálisan használom. Szóval jobb híján egy vonalkával húzom ki a dolgot. És jön az ominózus kérdés, aminek részleteiről se szívesen számolnék be, nem, hogy annak idejéről vagy helyéről. Hosszas percek telhettek el, mire kiszenvedtem magamból azt a pár nevet, és a végén az uccsó kérdés is kihúzásra lett ítélve. Hazudni sem tudnám, hogy vénséges vámpír vagyok egy tini bőrében, mivel jelenleg a képességeim is csak épp most fedezem fel. Miután pedig letudtam a magamrészéről a firkálást, letéve a tollat, visszatoltam neki a lapot. Na és akkor, mi van, ha tudja a nevem? Én is tudom az övét. |
Tiffany Bertram
Még mindig elég félelmetesnek hatott, hogy egy veszélyes gyilkossal voltam összezárva egy aprócska szobában, egy olyan helyen, ahol tulajdonképp engem tekintenek rossznak, így tehát még jogosnak is találnák, ha ő esne nekem. Amire ugye már volt példa... Ám a lehetőségeim minden mondatommal és az arra adott válaszával csökkenni látszottak, lévén, hogy ez egy sakk játszma, ahol ő sarokba próbál szorítani, én pedig megpróbálom őt megkerülvén a gyengepontján érni. Az ő részéről sajnálatosan haladást érzek míg én a gyomromban megült gombóc miatt - amit a félelem okoz iránta - nem igazán haladok a célom felé. Tartok tőle, hogy az a pont lesz az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban. A félelem pedig korlátozza a képességeim, olykor a gomdolataim is, a megítélő képességemről nem is beszélve.
Hát ebben igazat kell adjak neki, akármennyire is csak gonoszkodó döfésnek szánta. De ha az ember valamit nem tud, hazudni se nagyon tudna róla. Nem vagyok benne biztos, hogyha most 20-at is mondanék, vámpírként ilyen kinézettel nem kéne e mondjuk az ötszörösének kinéznem... Olvasgattam én a neten, de ugye a Fournemouthon túli, rólunk mit sem sejtők találgatásait sem vehetem készpénznek. Megkérdezni meg egy magamfajtát... na az volna az igazán gáz. Válasz helyett, csak vállat vontam elpillantva, mint egy "És akkor mi van?" néma megjegyzéssel. Nekem egyenlőre elég, ha ő nem jut több infóhoz vagy előbbre mindebben. De azért az újbóli szúrkálódása mellett nem tudok elmenni.
- Mert maga talán mindenkinek beszámol arról mikor változott... azzá...? - keresgéltem a megfelelő szót, ezért lett elharapva a mondat vége, de örülök, hogy nem a "szörnyeteg" szóval dobálózom, míg kettesben vagyunk, ráadásul egy asztalhoz bilincselve. Meg lehet ez sem az a finom kifejezés a fajtájukra, de őszintén, azt sem tudom, hogy ez náluk, hogy működik. Hogy így születnek-e vagy sem... A vámpírokról is csak azért tudom, mert anyám volt szives bemutatni. Persze, ha Mr. Egycsokiértismegharaplak mindezek ellenére is az orromra kötötte, ami egyáltalán nem érdekelt, minden bizonnyal zavart pislogások közepette néztem volna el, egyrészt, hogy megerősítést nyert, miszerint ez tényleg nem akkora titok, másrészt, hogy mostmár bizony ezt is tudom.
Nehéz egyenlően mérlegen tartani és kontrollálni a félelmet és a dühöt, de olykor nehéz megállni, hogy ne ránuljon meg a szemem, vagy csikorgassam fogaim, amiért folyamatosan játszik itt velem. És az idegeimen.
- Pff, mégis maga kérdez itt hülyeségeket... - jegyzem meg halkan szám húzva, s ha nem félnék, hogy e végett letépné a csinos kis buksim, bizton állíthatom, hogy a szemébe mondom. Így meg egy puszta gondolatnál kicsit hangosabbra sikeredett, de halk megjegyzésként hagyom elillani. Pedig, ha egy kicsit is erősebb lennék, úgy, de úgy megmondanám neki!
Megjegyzése nyomán, azért erősen kételkedtem szavahihetőségében, mikor arról beszélt, hogy más biztos vissza adná azt az órát. Na itt speciel nem tudtam elkerülni a szemkontaktust.
- Ha vagyok olyan béna, hogy az óra lemászik a kezemről, így jártam. És egy percig sem fogok reménykedni benne, hogy valaha visszakapom. - és tudom, hogy ő sem. Kizárt. Noha a szemeiből nem tudom kiolvasni, hogy tényleg ezt gondolja-e vagy csak a jó zsaru beszél belőle. - Én nem így gondolom. Szerintem az a bárki nekünk köszönheti, hogy legközelebb kétszer is ellenőrzi, hogy bezárta e az ablakot. Velünk jobban járt, mint egy viharral vagy egy veszett mókussal. - tettem hozzá, hogy védjem az igazam, mégha én is tudom, hogy ez igen gyenge próbálkozás volt a kosárra dobáshoz. Egy sakk-matthoz meg pláne. A magyarázkodás sem feltétlen erősségem, pláne, ha a másiknak van annyi gógyija, hogy sarokba szorítson, de jelen helyzetemben sok mindenre nem támaszkodhattam sajna.
- Egyébként se loptunk volna el semmit... - tiltakoztam némi felháborodással a hangomban, de elég hamar rájöttem, hogy ezt átkellett volna gondolni, legalább a megfogalmazást. A pillanat nyilvánvalósága pedig nem tagadta meg mire készültünk. Intettem egyet. - Oké, talán kölcsön loptam volna ezt-azt... de az csak félig számít lopásnak, mert vissza vittem volna. - javítottam magamon. Aha, na erre varrjál gombot, öreg!
A kellemetlen, kényszerített beszélgetés alatt, azért mindig tudta mivel húzzon fel. S bár tudtam, hogy erre megy ki a játék, nem tudtam úgy tenni, mintha nem zavarna, mintha minden rendben lenne. Morcosan pillantottam oldalra elfordítva a fejem is, az asztal alatt fel-le járó térddel. Ha most megpróbálok visszaszólni ismét, az újfent neki egy pont, én pedig lassan elkezdhetek aggódni a hajhullás miatt. Felvetésére, miszerint többen vagyunk, mint kettő összevontam szemöldökeim. Bizonyosan a paranoia, de egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy igazából ez már csak amolyan kamu vallomás, vagy bizonyosságot akar szerezni, de tudja, hogy kik vagyunk. Elárultam volna magam? Nem, csak játsza itt a maga kis játékát, csapdába akar csalni, hogy véletlen elszóljam magam. Elbizonytalanítom magam, a hülye gondolataim végett, emiatt pedig nehéz a kitűzött célra összpontosítanom. Tartok tőle, hogy annyira védeni akarnám őket, hogy ezzel árulnám el mindjüket.
- Kész hadsereget állítana mögénk, pedig csak egy cuki kis Bonnie és Clyde vagyunk... - füllentettem, de minden ilyennél újfent elkerülve a szemkontaktust. Nem tudom a farkasok milyen képességekkel rendelkeznek, de tökre eltudom képzelni, hogy már csak a nyomozói tapasztalatai végett is megmondaná a szememből, hogy hazudok-e.
Hogy eltöprengtem-e? Igen, állandóan azon kattogok vajon melyikük módszerét tudnám alkalmazni? Némi keserűséget érezve a számban hallgattam, ahogy leírja a társaim. Akikről talán nem is tudja, hogy vannak, akiket nem ismer, de biztos elég sablonosak lehetünk, ha ilyen könnyűszerrel körbe írta őket. Wendell közre működésével észre sem vettek volna. Ha mégis, mindenkinek megfelelő menekülési utat talált volna. Nem hagyta volna, hogy ennyire szorult helyzetbe kerüljünk. Ha ő itt is ülne, lazán válaszolna, hitelesnek tűnő, de totál kamu szöc0vegekkel traktálná őket. Candice nagy eséllyel kereket oldott volna, ha mégsem, itt ülve sem esett volna kétségbe. Bedobta volna báját, s ha az nem használt volna... nos... meg lehet tényleg köpött volna, de csak egyikünket beáldozva. Nem tudom, talán nem tenné, de mégis úgy hiszem, ő volna köztünk a gyengeláncszem. Dexter pedig, nos... most is hálát adok az égnek, hogy a puffanáson kívűl, épségben elrohant. Nehéz volt leszoktatni róla, hogy ne menjen neki az ellenségnek. Legutóbb kishíján agyonlőtték, előtte pedig majdnem odalett az egyik karja. Én pedig... fogalmam sincs. Ha tudnám, most minden bizonnyal nem itt ülnék. Oké, meg lehet, valóban önfeláldozó voltam, de nem ez a szerepem. Sosem kérte senki sem, én döntöttem így. Egyre kevésbé ment a játék, a szerepben maradás, s már nem tudtam meddig húzhatnám. De aggódnom sem kellett emiatt, ő ugyanis elég világossá tette, hogy vannak durvább módszerei is. Igen, sikerült elkapnom azt a nem kívánt pillanatot, ami épp elég volt ahhoz, hogy nos... tova legyen minden maradék bátorságom.
Képes volna megölni az őrsön? Minden bizonnyal. Mit neki egy vámpír. Biztos elnéznék neki. Nem hiszem, hogy én volnék az első áldozata. Lelkem mélyén próbáltam ellenállni, de az éjben hagyott izzó tekintet olyan emlékként vésődött tudatomba, hogy észre sem vettem, de a toll már az ujjaim közt pihent, bizonytalan nyomást gyakorolva a papírra, a vonalak mentén, míg szám szélét harapdálva próbáltam gondolataim a józanság felé vezérelni. Hogy ez épp kinek mit takar, maga dönti el. Úgy őrlődtem a kitöltendő lap felett, mint valami komoly vizsgánál, mikor rádöbbensz, hogy a "ráér az még holnapig" dolog itt már nem segít. Minden porcikám remegett és nem tudtam eldönteni, hogy a felhasított emlékkép az oka, vagy mert még mindig az ellen küzdök, hogy legalább egy rohadt sakkot adhassak neki. |
William Harris"silence isn't empty it's full of answers"
Rezzenéstelen arcán a lenyűgözöttség hiányának halovány jelei mutatkoztak. Pillanatra összeszorított állkapcsa például nem tanúskodott pozitív végkimenetelről, sem pedig bosszúságtól összehunyorított szemei. Nem tudta elégszer végig tanulmányozni a nyilvánvaló sületlenségeket összehordó lányt. Egy másfajta szituációban még szórakozottan forgatná a szemeit is, viszont ennek esélye tulajdonképpen erősen a nullához konvergált.
- Úgy látszik, igencsak önismereti hiányban szenvedsz - jegyezte meg halkan, mintegy mellékesen. Kecsesen pördült ujjai között a toll, míg szabad kezével lassan gyűrögette a papírlap jobb felső sarkát. – Igazán aranyos ilyen vehemensen védened magad egy olyan dologgal szemben, amit minden itt lakó polgár természetesnek vesz. – A fáradt cinizmus kristálytisztán kihallatszódott tényként közölt mondatában. Ámbár még ízlelgette a nem épp szavajárásában előforduló aranyos szót. De ennek ellenére tökéletes eszközként funkcionált a lány további enyhe kigúnyolására. Még nem tervezte a drasztikus módszerekhez való folyamodást, melynek oka a kitalálás elodázása lehetne, de foghatná a fárasztó helyzet vontatottságára is, vagy – s épp ennek kellene a meghatározóbbnak lennie – csupán nem lelte kedvét a másik rémálmainak főszerepében. Persze aláírta, összeegyezhetetlen jellemét a társasági normákhoz vajmi kevés eséllyel lehetett illeszteni. Ám a bilincsben látványosan szenvedő hölgy se ismerte az irányadó társadalmi értékeket. S míg William a kérdező fél, nem fogja egykönnyen szabadjára engedni. Azt már rég meg kellett volna tennie, mielőtt beszálltak volna az autóba. Nagy eséllyel ezt a kálváriát is megúszták volna.
- Nem. Nem egészen – nézett jelentőségteljesen a lányra. – A te szereped már nyilvánvaló. Amúgy se gondolnám, hogy a csapat esze ül itt velem szemben. – vont vállat. Egykedvű hangjában némi irritáló érdeklődés és kedélyesség is lappangott immár, noha egy pillanatra se ijedt meg a lelepleződés esélyességétől. A bűnöző úgy kerülte Will tekintetét, mintha szemkontaktusán át terjedne a pestis. Ha nem kereste okát, egészen humorosnak tűnt. Amennyiben pedig felötlött az indok, hangulata hangyányit savanyodott csupán.
- Érdekes elgondolás, de ha egy tisztességes ember lát egy nyitott ablakot az éjszaka közepén, nem érez késztetést a kifosztására – emelte meg egyik szemöldökét várakozóan. – Tehát az órát is leadja, mert te se örülnél, ha ellopnák. És felesleges érv az elhagyatott holmi elvétele nem lopás. A te esetedben már csak azért is, mert vitathatatlanul ennek lehetősége fent sem állt. Egy berendezett lakás magától értetődően tartozik valakihez, nem? Vagy ezek logikája is nehezen megérthető? – Egyre inkább egy okitani kívánó szülői attitűd beszélt belőle, vette fanyar tudomásul. Nem csupán a legrosszabbat hozta ki belőle a lány, de a legváratlanabbat is.
- Nem loptatok el semmit, mert fel lettetek jelentve – apró, majdhogynem kétségbeesett sóhaj hagyta el ajkait. Visszatartotta kényszerét s nem nyúlt orrnyerge megmasszírozásához. Még ő se hihette, hogy segítene ebben a küzdelmes időkben, mit kénytelen végig ülni. – Talán a kooperatív szóból tanulnál – vetette fel, némi kérdő éllel. Legalább improvizálni tud – dünnyögte magában. Elmorfondírozott Lucas megszakíthatatlan jókedvén és másokat elbűvölő laza modorán. Saját maga oly feleslegesnek tartotta, mint szívószálat a pohárba, ellenben nem cáfolhatta, hogy az életet esetenként megkönnyíthette. Meglehet a lány húzta a száját Willamre, ki tudja, Lucasnak meg elfecsegné egész családtörténetét messzemenőkig belemenve a sötét titkokba. Azonban mégis érezte ennek valószínűtlenségét. Egyszerűen egyértelmű volt, hogy mennyire áhítozott egy figyelő családért, legalábbis azokért, akiket ostoba tudatlansága ellenére is védett. Egy szedettvetett család, akihez tartozhatott.
Kirohanása mit sem segített gyenge pontjainak eltakarásában. Haladunk valamerre.
- Akkor mi vagy? Ha nem az ész, sem pedig az erő, akkor szerinted mi marad? – kérdései tónusa keményebben hangzott, mint aki visszafojtott dühét próbálja leplezni. Testtartásában is megváltozott; az előbb még kényelmesen hátradőlt, most felegyenesedett, könyökével a fémasztalon támaszkodott, míg ujjait összefonta maga előtt, tán még kissé előre is dőlt. Alig, de épp eléggé, hogy megfeszült arcvonásairól tisztán kivehető legyen, befejezték a játékukat. A kacifántos valóságban ez egy újabb taktika a másik megértéséért. Ám röpke óráik összegyűjtött információ alapján előbb foglalja le könnyeinek törlése, mintsem William újabb játéka. Csodák persze bármikor történhetnek. – Mert szerintem oly világos, mint a nap. Úgy viselkedsz, mint egy gyerek, közben játszod az agyad egy egyszerű kérdésre. Eltöprengtél, vajon társaid mit válaszoltak volna? – látványosan körbe kémlelte a kihallgatótermet, majd mély levegőt vett és tovább folytatta a közöny álarca mögé bújva. – Persze sose tudjuk meg, mert ők nincsenek itt. Csak te. Az eszes megoldotta volna már rég, az erős nem engedte volna magát elkapni, a fürge el is menekült, míg a gyenge válaszolt volna a kérdéseimre és már hazafelé tartana… - szája sarkába örömtől mentes kegyetlen mosoly görbült. – Míg az elfeledett feláldozható itt csücsül előttem. Tehát elmondom mi lesz. Nem hazudsz többet és leírod erre a lapra az összes adatodat, ahol üres helyet látsz. Ha ez megtörtént elbeszélgethetünk arról, mikor engednek ki innen. – A lány elé csúsztatta az említett papírt, s tollát is mellérakta. - Ha nem… - narancssárgán felizzó szemei könyörtelen döfés, ámde rögvest visszafakult rideg kékére. Ha a lány továbbra se vette a fáradságot, hogy nyíltan szemébe nézzen, mindössze kimondatlan fenyegetés nehezítette el szavait.
|
 Tiffany BertramFournemouth, rendőrségen (már az őrsön, a fenébe, ezt megszívtam)
- Oké, lássuk csak... - fészkelődtem kicsit a székemben, gondolván, hogy normálisan felülök majd rajta, de nem lett kényelmesebb, szóval folytattam a a süketdumát. - Hm, szóval nem. Gőzöm sincs róla. Nincs ééés... huh, hát ne is haragudjon, de ahhoz senkinek semmi köze... - ha ez meg is ütötte a szemtelenség címét, csak azért mertem idáig menni, mert mindeközben mindehová el-el néztem, kaptam a tekintetem, forgattam a szemeim, csak rá nem néztem. De a helyzet az, hogyha nem is hoztam nyilvánosságra semmit, attól még nem lesznek kevésbé igazak a válaszaim. Valahogy kellemetlennek is hatna, ha mindezekről beszélnem kéne. Kiszolgáltatottnak érezném magam, és az is volnék. Visszaélne vele. Ha nem az lenne, aki, akkor sem adnék a kezébe ilyen információkat. És ha csak nem tett olyan lépéseket eztán, ami miatt okkal pisiltem volna a nacimba, akkor ugyanilyen stílusban nyitottam volna a szám, hogy hablatyoljak valami majdnem elfogadható, de mégsem olyan szörnyű hazugságot, ami végett fátylat boríthatunk erre a dologra és mindenki jól végezve dolgát, haza mehet, befogtam a csőröm egy pillanatra. Kérdéseit hallva azonban ismét csak értetlenkedve pislogtam rá, hol magasba szökött szemöldökkel, hol összevonva őket.
- Komolyan kinézi belőlünk, hogy ennyire megterveztük volna? - húztam a szám. Neem, az előbb még lehülyézett minket a kocsiban. Most valami játékot játszik. - Improvizáltunk... hülyeség volt. Nem gondoltuk át. Ha az ember lát egy gazdátlan órát a földön, nem fogja rögtön idehozni, hogy megtalálják a gazdáját, hanem örül neki és elteszi... - azt hiszem. Hát legalábbis én így gondolkodom. Jézusom, ki jár manapság társastáncra...?
- Nem értem miért kell ebből ekkora ügyet csinálni... Végtére is nem loptunk el semmit, mindenki él, és mi is tanultunk belőle. - egy újabb száj húzással nyomatékosítottam, hogy hát őőő izé, a második ablakon is befogunk mászni, ha alkalom lesz rá. Mondjuk elég furán hathatott ez az egész csevegés, látványosan kerülve a szemkontaktust vele, de tény, hogy így könnyebben megtaláltam a hangom. Ugyanakkor mindez egy-kettőre megváltozott kijelentése nyomán.
- Nem vagyok feláldozható, bassza meg! - csaptam az asztalra lángoló szemeket meresztve rá, még a tenyerem is bele bizsergett utána, pedig a bilincs korlátjai miatt nem is volt az olyan nagy. De a vihar is csillapodhat váratlan, így béna próbálkozások közepette próbáltam visszább venni vérmérsékletemből. - Oké, nyugi. - mondtam ez neki, de magamnak szánva. Nem kell felvenni, amit mond, mert ő se gondolja komolyan, csak próbálkozik... Nem is értem mire fel morgok itt össze-vissza, miközben pontosan tudom, hogy a többiek is ezt tennék a helyemben. Semmi gáz, kislány, csak az idegeiden próbál táncolni, de tudjuk jól, hogy azok vasból vannak, ugye.
|
Tiffany BertramFournemouth, rendőrségen (már az őrsön, a fenébe, ezt megszívtam)
A nő válaszok nélkül hagyása végtére nem is volt olyan borzalmasan nagy kihívás. Ha az embert - esetünkben vámpírt - nem tartják nyomás alatt, könnyebben veszi fel álarcát, azt amelyikre éppen szüksége van. Nem tűnt hosszú időnek és a sok hablaty, amit levágtam lefoglalt, hogy ezzel foglalkozzak. Éppen ezért az utána lévő csend egy hosszadalmas és kínos némaságban eltöltött napnak tűnt. Na ez volt az igazi kínzás. Az az idegesség és félelem, amivel az elkapásunk óta küzdöttem, a gombóc a torkomban és az a kellemetlen szorító érzés a hasamban lassan felszívódott, de a csend még mindig ott honolt. Én is csak egy pillanatra, ha meg tudtam törni a mocorgásom okozta szék nyikorgásával - mert ugye a hintázásban akadályozva voltam - vagy egy hangosabb, unott sóhajjal, de utána szinte egyből ismét beállt a nagy semmi. Nem tudom, hogy ez a végtelennek tűnő szünet most az előnyömmé kell váljon vagy adjam át magam annak, amit okozni akarnak vele. A halálra unástól való pániknak. Túl lazán veszem az itt létem? Meg lehet. De nem volt ez mindig így.
Mikor Salemben éltem, jobbára egy nem kívánt, sarokba hajított macska kölyök voltam, akit anyám csak azért nem csomagolt kukás zsákba és hajított a folyóba, mert lusta lett volna odáig elcipelni. Nem sajnáltam magam és nem is sajnáltattam. Nem volt kivel, ugyanis a világ nem tudott a létezésemről, én pedig az övéről. Nem voltak gondos nagyszülők, nagynénik vagy nagybácsik, esetleg valami apaféle. Nekem pedig természetesnek tűnt a körülmény, amiben voltam. Születésemtől kezdve így éltünk, épp csak nem haltam éhen, de a "normális" szülő és gyermek közti viszony maximum a tévéből villogott vissza rám, teljesen idegenként hatva gyermeki lelkemnek. Piciként meggyőződésem volt róla, hogy a lakásajtón túli világ nem nekem való, halálosan veszélyes. Tévedni nem tévedtem, csak épp mindez nem a lépcsőházig korlátozódott le. Valójában Fournemouth is bőven rejt magában veszélyes dolgokat, de az embernek meg kell tanulnia észrevenni és kikerülnie ezeket. Nyilvánvalóan, ez most nem jött össze...
Életem első gáncsa volt, mikor kiléptem azon az ajtón titokban. Mármint szószerint, ugyanis megbotlottam a küszöbben. Viszont az alatt a röpke félóra alatt találkoztam egy kis fiúval is, aki elsőre rettentően ijesztő és izgalmas felfedezés volt a számomra. Anyám viszont teljesen begőzőlt miatta. Ugyanis, ha valamit titokban akart tartani, akkor az bizony a jelenlétem volt. Komolyan, még pasizni sem pasizott. De nem a vámpírrá válás volt az első próbálkozása. Megpróbált belefojtani a kádba is, csak balszerencséjére közben megérkezett a pizzafutár. Idősebb koromra pedig nyilvánvalóvá tette, hogy nem akar tudomást venni a létezésemről és mégis idegesíti, hogy vagyok. A gyűlöletét nem csak szavaiból vettem ki, de azon jelekből is láttam, hogy míg ott voltam óczkodott bárkivel is ágyba bújni, nehogy ismételten bekövetkezhessen egy ilyen véletlen baleset. Hamar rájöttem, hogy nem lesz ott jó nekem. Iszonyatosan neheztelek rá azért, hogy hónapokig hagyott kínlódni, minek után átváltoztatott. Hogy hányszor gyulladtam meg, mert nem tudtam, hogy miért történik ez. Hogy miért morgott megállás nélkül gyomrom, mikor már a sokadik valamit tömtem magamba. És hát mindezen a kamaszkor sem segített. Elkellett őt hagynom, ezt tudtam, s amint tudomást szereztem Dariusról és erről a sosem hallott városról, útnak eredtem. Kurvára nagy reményekkel, de újabb pofára esés várt az ajtóban állva. Megint ki lettem gáncsolva, minek után közölte, hogy nem tart rám igényt, de, mert itt törvény írja elő az átváltoztatott gondjának viselését, ráadásul rokonok is vagyunk, így inkább átadta nekem nagylelkűen a kanapét, csak ne járjanak a nyakára.
Szóval az évek megerősítettek, bár máig pofára esem, de valahogy mindig talpra is állok. Az, hogy vannak végre valakik, akikkel nem csak kerülgetjük egymást, de még jóban is vagyunk... felbecsülhetetlen. Görcsösen ragaszkodom a létükbe, abba, ami azt hiszem azóta is tartja bennem a lelket. Mikor először került sor gyilkosságra a Légióval, az sem azért történt, mert megakartuk ölni a fickót, hanem, mert felvetődött a továbbiak lehetősége. Nem akartam gyilkossá válni, pláne nem néhány csomag chipsért, csokiért, de mikor szóba került, hogy börtönbe kerülhetünk, és elválasztanak, gondolkodás nélkül kivettem az egyikünk kezéből a kést és leszúrtam vele az illetőt. És akkor bevillant...
Basszus, hát a pillangóm még nálam! Bár jelen esetben nincs lehetőségem a bokámig nyúlni, hogy előhúzzam a nadrágom szárának rejtekéből, de ha tényleg idebent kell éjszakáznom és lesz akkora mázlim, hogy a kamerák se figyelnek minden percben, simán meglépek. Ho-hóóó, Stormie, mire nem jók ezek a csendes pillanatok...
Gondoltam nem pazarolják többet az idejük, hogy beszédre bírjanak, és esetleg a cellában töltött idővel fognak a továbbiakban büntetni, de mikor a számomra még mindig mumusként kezelendő fickó lépett be, azért összerándult a gyomrom. Már a jó zsaru, rossz zsaru-féle módszerek végett sem tartottam jó dolognak az elkövetkezendő ki tudja mennyi időt, pláne, hogy a jó zsarut valamerre elhagyhatta, de ki tudja mit művel azokkal, akikből kiakar húzni valamit, ha én csak egy csokit csórtam el a sarki boltból és kishíján darabokra szedett. Na tessék, most megint beparáztatom saját magam. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogyha magamra is erőltetem a bátor lány álarcot, és rá csap az asztalra, akkor nem rémülnék meg annyira, hogy mindent bevalljak. Még azt is, amire rá se kérdezett.
Arcomról jól leolvasható értetlenkedéssel próbáltam rájönni, miről is beszél. Mármint koopera, mi? Ami viszont tuti, hogy bármennyire is jól hangzik, tapasztalatból tudom, hogy amit jónak állítanak be vagy jobbnak a rosszabbnál,az általában telis-tele van buktatókkal, amik végett még szarabul is jövök ki, mintha mondjuk a rosszabb rosszabbat választanám. És arra is rájöttem mind e közben, hogyha nem nézek a szemébe kevésbé rémít meg a lénye. Talán csak azért, mert akkor és ott is főleg ezek maradtak meg bennem leginkább. Mikor azonban ő is az adataimmal jött, félig szájhúzva, félig mosolyogva csóváltam meg kissé fejem, mint, aki csak azon bosszankodna némán, hogy már megint ezzel jönnek.
|
William Harris"silence isn't empty it's full of answers"
– Megyek kihallgatni, akit elkaptunk. Úgy tűnik nem áll szóba akárkivel. – már el is indult a kettes számú szoba felé. Szeme sarkából elkapta Lucas vigyorát és felfelé forduló hüvelykujját. Erre már nem tudta megállni, hogy ne forgassa szemmeit. Mielőtt benyitott volna, ismét hezitált, de nem sokáig; elkerülhetetlen sorsával szembe nézve nyitott be a vaskos ajtón. Nem sok minden változott a röpke órák alatt, tűnődött el. Az elkövető ugyanabban a pózban ült, bár William tisztában volt a látszattal. Annyiszor láthatta már; a magába roskadt tettest, miként csendben ül a fenekén, alig mozdulva, de az igazság az, hogy biztos megpróbálta lefejteni magáról a bilincseket pár elkeseredett pillanatában. Annyira fűlött a foga ehhez, mint valószínűleg a lánynak. Semennyire.
- Harris nyomozó vagyok, nem hiszem, hogy bemutatkoztam volna – kezdte közönyös éllel mondandójában. Amint a szék erőtlen nyekkenéssel fogadta súlyát, barátságtalan szemeit a lányra emelte. Maga elé helyezte a kitöltésre váró lapot és előszedte megkopott régi tollát zsebéből. – Nem bűn kooperatívnak lenni, sőt, sokat javítana a helyzeteden. – Végigmérte a csüggedt lányt maga előtt, bár, mintha szemeibe visszaköltözött volna egyfajta harsány tűz. Kevésbé tűnt elveszettnek.
- Szükségem lesz a nevedre, a születési adataidra, lakhelyedre, és, hogy mikortól vagy vámpír. - Az asztalra könyökölt, ujjai írásra készen tartották a tollat. – Utána folytathatod azzal, hogy mit kerestetek ott a barátoddal és hova tartottatok – egy levegővételnyi szünet után folytatta; - És ne hazudj.
William híresen jól törte meg az emberek büszkeségét. Néha könnyebben, olykor időt rászánva, de végeredményében nem változott a kimenetele; megkapta, amit akart. És, hogy most mi volna az? Egy könnyed beismerővallomás, mely feltárja a balszerencsés történések összeütközését. Persze William, ha már akaratán kívül ide kényszerült, nem adta magát könnyűszerrel.
- Vagy szánt szándékkal törtetek be? Kifigyeltétek Mrs. Brown napirendjét? Hogy a héten kétszer jár társastáncra? És minden reggel korai sétára indul a barátaival? – a sorakozó kérdések közben nem vette le áthatoló tekintetét a lányról. Sejtése szerint ezek közül egyik sem lehetett igaz. Tartotta magát eredeti megfejtéséhez, miszerint pusztán a szórakozás szabadsága terelte őket a törvények megsértésére. Viszont tapasztalatai szerint a nyomás kedvező válaszokat adhatott így esze ágában se volt engedni a feszélyezett légkörön. S habár fogalma nem volt az áldozat kilétéről, azonkívül, hogy nő, gyanította a lány tudatlanságát.
- Ketten terveltétek ki? Többen? Azt már tudjuk, hogy te vagy a feláldozható. – Közben hátradőlt székében, karjait kinyújtva továbbra is az asztalon tartotta, míg ujjai között komótosan pörgette írószerszámát. – A saját dolgodat nehezíted meg, ha hazudsz – emlékeztette kimérten.
|
William Harris"silence isn't empty it's full of answers"
Nem szeretett álmodni. A súlytalan sötétségben bolyongva talált menedéket, mintsem kontrolálhatatlan élénk képek között tévelyegve. A szürke plafon lassan tisztul fáradtságtól elhomályosult látása előtt. Alig két órára, ha lehunyta a szemeit. A redőnyön át betolakodó kinti fény színes csíkokat festett a papíroktól rökönyödött asztalra, és komor falakra. Megropogtatta nyakát egy laza mozdulattal, majd több időt nem vesztegetve állt talpra, s ugyan teste sóvárgott a további pihenés reményében, elméje pörgött. Átvette az utóbbi órák rémes pillanatait, elfuserált mozzanatait, s viselkedésének katasztrofális kinyilatkoztatását. Nem csupán hamar eltért eredeti tervétől, miszerint beszél a szerencsétlenül járt lánnyal, de, ha jól emlékszik még sikerült megfenyegetnie is. Legalább nem a megölésével – könnyebült meg. Bár gyomrának legmélyén érezte helyzetének reménytelenségét. Orrnyergét irritáltan csippentette ujjai közé, miközben kisétált lehangoló irodájából, egyenesen az emeleti kávégép felé. A jellegzetes irodai kávéautomata, mint általában mindenhol, itt is csak a túlórák túléléséért volt felértékelve, ellenben igen kivetnivaló szerepéért. A vizezett sötét lötty jó szándékkal se lehetett kávénak hívni, inkább volt placebo a lestrapált elmének. Ám mégis hasznát lelte benne - a hosszú nappalok és éjszakák alkalmával különös barátságot kötött a hangos masinával.
A fémesen csillogó lift előtt, mely jóval messzebb helyezkezdett el kisebb zöld párjától, várva kereste elő cigarettáját, egyet kihalászva rögtön ajkai közé dugta a kártékony szenvedélyét. Aligha érdekelte. Epekedett a kinti levegőért, hogy végre mélyen magába szívhassa megszokott füstjét. Az épületben szabály tiltotta az efféle dolgot, s bár olykor szívesebben gyújtott volna rá a helyzet pillanatában, nem igazán kellett várnia, míg a lift levitte a földszintre. Lefelé menet immár összeszedettebb tükörképét mérte végig; testtartásába erőnlét költözött, szemei alatti karikák jelentősen halványodtak. Halk csilingelés mozdította ki gondolataiból, jelezvén a földszintet. Öblös léptekkel szelte át az aulát, s mikor már végre pár méter választotta el a jóleső nyári szellőtől, hangos cipők kopogása visszhangzott. Bosszúsan felsóhajtott, mert érezte, hogy küldetése sikertelenül fog záródni.
- Héj, Harris! – kiabált utána Lidy. William épphogy megállta, hogy az égre emelje tekintetét. A nő hangjában lapuló elégedettségtől felállt a hátán a szőr. – Héj – intett vidáman még egyszer. – A vámpírkád nem mondott semmit, gondoltam inkább veled beszélne. Tessék – nyomta kezébe a csiptetős táblát, rajta a megválaszolatlan adatok üresen tátongó helyével.
- Nem a vámpírkám – mormogta látható bosszankodással szemeiben.
- Ó! – Lidy oly értetlenül pislogott rá, hogy William elgondolkozott egy pillanatra, talán ő nem ért valamit? – Lucas visszajött. Mondta, hogyha látlak, akkor adjam át, hogy az asztalánál lesz ééés hozott neked valamit – kacsintott, mielőtt halkan dúdolva tovább libbent eredeti céljához. Nem kedvelte a bohókásan cseverésző kollégákat, így remélte, nem találkozik többet a túl barátságos nővel. Hatalmasat sóhajtott, szíve mélyén szomorúan gyászolva elmulasztott cigijének emlékét. Mire odaért a zsúfolt asztalok közé, kávéja utolsó cseppjeit is felhörpintette. Lucas valóban az asztalánál várt elgondolkodástól összegyűrt homlokával és az előtte kiterített bizonyítékok halmával. Amint elég közel került, felpillantott rá, s ekkor látta Will a javarészt csibészes szemeket, mely most idegesen szűkölt össze, noha némiképp felengedett, mihelyst megpillantotta barátját. Will kihúzta a legközelebbi széket és közel az asztalhoz ült le. Várakozóan pillantott a rendőrre.
- Nem sikerült elkapni a tettestársát, de őszintén nagy kárt nem tettek semmiben sem. Egy pár kihajított cipő és egy törött zenedoboz, amit majdnem sikerült ellopni. Nem nagy szám – rántott vállat Lucas. Nem tűnt lenyűgözve, mintha többet várt volna az estétől. William őszintén nem tudta hibáztatni a szegényes esetek között. Fournemouthban pezsgett az élet, de jobbára összeverekedő alkoholisták, lopások és elfajult szerelmi drámák színhelyévé vált az impozáns rendfenttartó épület alsó szintje. – Hátha te találsz valamit. – Egykedvűen tolta a zenélő dobozt Will felé, aki nem több lelkesedéssel vette kezébe azt.
Gyengéden forgatta kezei között a több darabra esett díszes zenedobozt, eltöprengve simította a törés érdes éleit ujjbegyeivel, mikor a körülötte mozgó emberek lelassulni látszottak s összemosódtak. Minél mélyebben fókuszált a kacskaringós festésre, annál inkább maga előtt látta a lány gyöngéd érintését, ahogy kezében tartotta a kisméretű zenedobozt. Megesküdött volna a puha mosolyára is, amit hamar felváltott a tornacipő által okozott bosszúság. De ezt saját szemeivel is látta, nem mondott semmi újdonságot. Visszapörgetve az epizódot kissé, érezte a doboz könnyed esését, mielőtt a lány markában landolt volna. Még mindig nem jó. Majd kibontakozott előtte a rendezett hálószoba és egy férfi körvonala. Még épphogy kivette, ahogy a zenedoboz felé nyúlna, mikor az emlék elhomályosult teljesen, kivehetetlen masszát hagyva maga után Fejét csóválva tette vissza az asztalra a rémes este bizonyítékát.
- Semmi új – dünnyögte. – Csak szórakozni akartak.
- Szórakozhattak volna egy kicsit vadabbul is – viccelődött kollégája csipkelődő vigyorra húzva száját. – A legjobb estét ígértem neked, szóval ciki. Véletlen megölik a nő papagáját, vagy valami…
- A véletlenben nincs semmi szórakoztató. – Dőlt hátra székében és összekulcsolta mellkasa előtt kezeit. Arca egészen felengedni látszott, mielőtt értetlen grimaszba ráncolta. – Papagáj?
- Papagáj – bólintott Lucas megerősítésképpen. – A nappaliban szundított békésen. A ház tulajdonosa teljesen kitért a hitéből, hogy nem riasztott.
- Nem is akarom tudni – ingatta meg fejét, aztán komótosan feltápászkodott kényelmes ültőhelyéből. – Megyek kihallgatni, akit elkaptunk. Úgy tűnik nem áll szóba akárkivel. – már el is indult a kettes számú szoba felé. Szeme sarkából elkapta Lucas vigyorát és felfelé forduló hüvelykujját. Erre már n |
Tiffany BertramFournemouth, rendőrségen (már az őrsön, a fenébe, ezt megszívtam)Hát a jó édes... kávészagú kölnidet...
Mikor hajolni láttam a szemem sarkából ösztönösen odébb hajoltam tőle kicsit, és úgy néztem fel rá félig meddig ijedt, félig meddig morcos fejjel.
Az adataim? Hogy is volt...? Hallgatni és hazudni. Ha nem megy az egyik, ott a másik. Most talán nagy a szám, de merem állítani, hogy belőlem semmit nem húznak ki. De ezt nyilván nem adtam tudomására. Másnál menne, de nála most még nem. És a nála való határ feszegetéssel is csak óvatosan bánok. Mármint, ha éppen szemtől szembe vagyunk, mert mikor elindult az ajtó felé, saját magam stresszoldására és elégtételére kiöltöttem rá a nyelvem. Mindaddig, míg meg nem állt. Akkor gyorsan vissza az egész. Mikor viszont kilépett a mondasójával ellentétben elkezdtem nézegetni a bilincset. Oké, láttam videót, hogy lehetne kihúzni belőle a kezem, s igazából vámpír vagyok, így az ujjam kiroppantása sem okozna nagyobb kárt, mert rendbe jönnék, csak hát... jó volna tudni a dolog titkát és persze, azt sem ártott volna meginformálni, hogy miként is tegyem vissza. Francba... akkor ez kuka. Nem tudom mennyi időm lehet, ezért kicsit meghuzogattam a bilincset, mert ha valami isteni csodaképp véletlen pont most adja meg magát egy csavar, egy fém alkatrész, akkor egy halk újongás kíséretében már megyek is. De a dolog nem ilyen egyszerű. Egy pillanatra a székből is felálltam, hogy egész testemmel megfeszítve húzzam meg a bilincses kezeim, de akkor tűnt fel, hogy az asztal sem mozdul.
Pazar...
Viszont azon nyomban visszaültem és mint egy jó diák, érdeklődve néztem az ajtó felé, mikor amaz kinyílt. Csak egy nő, de azért, akkor is megzavart. Oké, Stormie, most szedd össze magad! Nem tudom milyen kaliberű hölgyeménnyel hozott össze a sors, de ha csak nem vált köddé mosolygós, kedves énje, én mind végig némán ültem, semmiféle információt nem adva a kezükbe. Ha türelmét vesztve esett nekem, noha, amíg nem növeszt farkat, vészjóslóan sárga szemeket és vicsorgó, ordas nagy fogakat, nem esem kétségbe, és maximum hárítok, másról beszélek, kikerülöm a kérdést. Megkönnyíthettük volna egymás dolgát a fogócska nélkül, de nem tettük. A sakk játszma már ott elkezdődött, mikor leütötték az egyik bástyát, most mi jövünk. |
Tiffany BertramFournemouth, rendőrségen (már az őrsön, a fenébe, ezt megszívtam)A Légióban sokszor hívnak Stormienak, mint inkább Tiffnek vagy Fannynak. Utóbbiról inkább ne is beszéljünk. S nem azért, mert annyi köze lenne a nevemhez ehhez a becenévhez, még csak a betűiből sem lehetne kirakni. Nem, ne is próbálkozz, ha akarnánk se menne. A storm vihart, a stormie pedig viharost jelent angolul. Noha távol áll tőlem a folytonos harag, a többiek szerint jellemző rám a hangulatingadozás. Számukra olykor teljesen indokolatlanul, valójában azonban saját gondolataim által válok olyanná, amilyenné. Néha fellelkesedem, máskor éppen ezt követően válok haragossá. Többet gondolhatok a dolgok mögé, úgy sejtem ez okozza a kellemetlen váltásokat, amik szerintem még nem kórósak, csak éppen nehéz követni őket. De ha folyton magamban tartanám ezeket az intenzív érzéseket, azt hiszem előbb vagy utóbb felrobbanék. Mármint szószerint.
A félelem és kétségbeesés egyvelege, s az aezekkel járó gondolatok, tervek egyszerre váltották ki belőlem a szomorúságot és a haláltól való félelmet. Egyszerre voltam dühös és ijedt, amit elképzelni is nehéz lehet, hát még kezelni. Éreztem a teljes elveszettséget, a tudattól, hogy nincs kire számítsak, a társaimra pedig ezúttal éppenséggel nem szeretnék számítani, és közben ott volt bennem az erős élni akarás, ami végtére is mindig kijutatott a bajból. Nem lehet, hogy így legyen vége. Nyilván nem a halálommal dobálózott, de ha kinyitom a szám és akár egy apró titkos is megejtek mindazt teljesen véletlenül, elindítok egy lavinát. Egy lavinát, amit senki nem fog tudni megfékezni. Ez sem volna jobb a halálnál, hiszen ha fokozatosan is, de ugyanúgy kötnék ki, csakhát... az utolsó reményeimet is elárulva. Ugyanakkor a hallgatás végetti börtön sem lehet opció. Elfogadható semmiképp sem. Ha most csekély esélyt is látok, nem törhetek le emiatt, nem tudhatom valóban így van-e. S ha meg se próbálom örökké átkozni fogom magam. Ha pedig sikerül, az is lehet valamiféle Happy End. A magát lassan megadó ablak néhány centije is fokozta bennem a lelkierőt, hogy sikerülhet, nagyjából addig, míg nos... meg nem szólalt. Ha verne a szívem, most biztosan megállt volna. Lefagytam egy pillanatra, de odanézni nem néztem. Jól van, Stormie, jól van, nem kell kétségbeesni és hülyének sem kell érezned magad. Gondolj arra, hogy a helyedben biztosan ő is próbálkozna. Tudod, akik nem mer, az nem is nyer. Nem húzom ki a gyufát, amit szerintem az ő esetében elég volna csak megpöckölni és már is ki törne a balhé, de nem hagyom, hogy a könnyeim tovább homályosítsák a képet. Ujjaim elhúztam az ablak üvegről, és gyorsan megtöröltem szemeim a pulóverem ujjába. Mostmár inkább a bosszúskodás ülte meg kedvem, mint sem a félelem, ami persze szintén körbe-körbe ugrált, éreztetvén, hogy tartsam meg a határokat, de mostmár akaratlan is rándult egyet a szám széle.
- Nem hisztizek. - jelentettem ki a lehetőleghalkabban, szinte csak tátogva. Ám egy olyan városban reménykedni a végett, hogy meg se hallja, ahol szinte mindenkinek perfekt hallása, látása és szaglása van, nos... De nem ez a lényeg. Tapasztalataim szerint, míg le nem törik kibújó ördög szarvaim, úgy lassacskán ismét felébred bennem a határozottan ellenséges Stormie, aki jobb híján, ha tartózkodóvá is válik, nem fogja megrémíteni a gondolat, hogy bent éjszakázzon. Mert a mondottakkal ellentétben, én már tudom, hogy ez egynél több lesz, ha csak alánk nem robbantanak. S abba perpill bele sem akartam merülni, hogy lehet ezen gondolataim is csak azért születtek, hogy lelket öntsek saját magamban, amiért tisztán láthatóvá vált a parkolóban, hogy hamarosan szakadékba löknek. Nem riogattam magam, hogy mit találhatnak majd rólam, mikről szerezhetnek tudomást, de azt igen, hogy a filmekben is előszeretettel játszák ki a semmit nem tudásukat, hogy információt csaljanak ki a másikból. Erre ügyelnem kell.
Az más dolog, hogy magam sem tudom, de mivel nem ide születtem, s a legkevésbé sem volt törvényes az átváltoztatásom, ami úgyszint városon kívül, nos... a fürdőnkben történt meg, így nagy eséllyel nem csakhogy hiányos a mappám, de nem is létezik. Maximum a kórháztól tudhatják meg a nevem, születési helyem és időm, esetleg megerősíthetik a fajtám, de még a megadott lakcím se az enyém. Dariusnál lakom, de csak, mint egy megtűrt muslica.
Mikor kiszállt próbáltam nem érezni a gombócot a gyomromban, tudván, hogy az igazán kemény dolgok most jönnek még csak. Hallgatni, hazudni és ügyet sem vetni arra, ami fontosnak tűnik. Ezeket ismételgettem magamban, mikor nyílt az ajtó. Nem mondom, hogy hisztérikus rugdalózásba kezdtem, nehogy kiszedjen, de azért az ösztöneim még mindig tartották volna a távolságot tőle, az élénken élő pillanat végett, mikor a zsákutcábba ragadtam.
- Hé..! - szaladt ki a számon, éppen csak megállva a lábaimon, mikor kirántott a kocsiból. Nyilván nem várom, hogy ölbe vegyen, de... ah... igazából nem is számítottam ennél jobbra tőle. A legrosszabb elképzelésemben esetleg még a hajamnál fogva is képes lett volna végighúzni a földön.
Ha nem is engedelmesen, de próbáltam tartani a lépést, főleg amiatt, nehogy pofára essek közben. De a lépcsők után ez már nem tűnt olyan nagy kihívásnak. Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy az új környezet rácsodálkozása mellett se felejtsek el kicsit körbenézni taktikai szemmel, ha esetleg úgy adódna, hogy bárhol lehetőségem volna szökni. Mondjuk megboltik, neki megy valaki... akármi. Már az ilyen apróságok is remek egérútnak tudtak számítani. De mindent összevetve a kinti szellős, és lényegében élőktől mentes terep sokkal nagyobb eséllyel nyújtott volna szabadságot, mintha itt menne a falnak. Többen voltak bent így este is, mint gondoltam. Nálam a szagok nem mondanak semmit, és ránézésből sem lehet mindenkiről megállapítani ki micsoda, de sejtéseim szerint akad itt mindenből. Szerintem még vámpír is, csak épp ezúttal nem egy oldalon állva velem. Menet közben erősen fürkésztem az ajtók felett jelezni kívánt neon zöldben világító kis ürgét, hogyha futni kell, minél kevesebbet kelljen fékezni, és céltudatosan rohanni, mert úgy nagyobb az esély rá, hogy nem kapnak el, mintha percekig azon agyalnék, hogy most jobbra vagy balra.
Basszus, de sok az ajtó és ezek a kanyarok, a sok mindenki...
Nem szabad elveszítenem a fejem. Vágj morcos képet, és akkor legalább van rá esély, hogy elhigyjék, keményebb fából faragtak, mint tűnik. Mire viszont ráeszméltem volna, merre tudnék kereket oldani, ha... már bent is voltunk a kihallgatóteremben. Nos, hát hasonlít a filmekben látottakhoz, csak így élőben... sokkal rémísztőbb, tudván, hogy te itt most nem egy vendégszereplő vagy. Vajon itti s agyonverik a hallgatag népséget? Esetleg nem rég mosták fel a padlót, azért ilyen tiszta? Elsandítottam a kamerák felé is, de csa egy pillanatra, mert hamar a székbe lettem ültettve. Már épp megfogant a kérdés a fejemben, hogy vajon mire kell az a fém karika az asztalon, de a kattanás hamar választ adott. |
William Harris"silence isn't empty it's full of answers"
- Kapacitás… na persze – mormogta utána. Feszülten dörzsölte meg tarkóját, próbálta leküzdeni az órák óta benne kavargó irritációt. Rendben, de előtte szerez normális öltözéket, eszik és végre a jól megérdemelt kávéját elszürcsöli, esetleg kettőt, és majd csak azután fog foglalkozni vele. Csupán remélte, hogy a lány lesz oly kedves és nem okoz több galibát, s próbálkozik meg valamiféle eszement ötlettel, mint rátámadni a furcsa mosolyú Lidlyre, vagy hasonló.
A fehérre festett falakkal ellentétben a sötétzöld színű lift virított az egyöntetű színvilágban. Nem volt túl tágas, de kicsinek se lehetett mondani a belül tükrös felvonót, ellenben lassúnak igen. William elgyötört képmása tekintett vissza rá. Tekintete elcsigázott, szemei alatt sötét karikák jelezték fáradtságát, és kissé megesett testtartása szokatlanul állt neki. Ha bárki vérszomjas farkasnak nézte volna ebben a pillanatban, megilletődöttséggel átitatott csodálattal kérdezne rá okára.
Irodáját a hetedik emelet sarkában eldugva lehetett megtalálni a maga zsúfolt módján, már akinek lett volna bátorsága még csak a közelébe is menni. Elterjedt szóbeszéd járt a folyosók között, miszerint William haragja a szemein át gyújtotta fel az irodába betolakodókat. A mai napig emlékszik Lucas hangos hahotázására mikor eljutott az ő fülébe is. Miközben majd’ megfulladt a nevetésben, olyannyira kétrét görnyedt, hogy épphogy nem fejelte le az asztal sarkát. Az emlék apró mosolyt húzott ajkaira. Az irodájában minden esetben hagyott váltó ruhát, nem feltétlen az ilyen esetekre. Oka inkább az egyre többször előforduló éjszakázásainak köszönhette. Amint átcserélte a farmernadrágot, jóleső sóhajjal csúszott bele székébe, fejét nekidöntve a háttámlának. Ha behunyja egy pillanatra a szemeit, nagy baj abból nem lehet – noha halványan felrémlett neki, mintha az autóban is ezt gondolta volna, mielőtt a kávé végigcsurgott combján.
|
William Harris"silence isn't empty it's full of answers"
Ha az ember a csendet választja a beszéd helyet, rendben van. Még a dühödt ordítozást és bosszútól telt fenyegetések se változtattak véleményén; rendben van. Mindezekre ugyanazt választotta: a nyugodtság látszata, akkor is, ha legbelül tajtékzott. Ellenben a sírástól elcsukló hang, a könnytől maszatos orca inkább kellemetlenséggel töltötte el, mintsem együtt érző szándékkal. Nehezen jöttek a puhaságba ölelt megnyugtató szavak, a biztonságot adó tekintet és elcsitító ölelések. William inkább hasonlította ezeket a kényelmetlen hosszú perceket a kilöttyent kávéjához a nadrágján, mint normális emberi interakcióhoz. Egyszerűen nem az ő asztala volt és kész. Ezért is járatta inkább a motort és szöszmötölt a kormánynál, minthogy a lányra figyeljen. A másik zokogását ismerte már amúgy is, nem talált volna semmi újat. Ahogy a percek lassan vánszorogtak, úgy lett figyelmes a halk matatásban eltompuló szipogások hiányára. Fásultan hunyta le szemeit, teljes tudatában a lány esetlen ügyködésének. A bőgés tehát csak elterelés – mosolygott magában. Ritkábbak, mint az őrült ökörázások és megfélemlítéssel próbálkozok, de nem elenyésző a kisírt szemű ártatlannak tetsző, de velejéig romlott bűnöző sem. Persze nem bánta, így már könnyebben vonta le a következtetéseket is, noha aligha gondolta, hogy a lány olyan romlott lenne. Szerencsétlennek, aki rossz helyre keveredett, annál jobban. Végtére is nem ez lenne az első eset. Vajon hányszor került ilyen helyzetekbe? Ezzel pedig visszakanyarodott eredeti céljához, melyet majdnem sikerült magába temetnie, de minduntalan megakadályozta valami. Ugyan a lány viselkedése se adott időt, hogy meg legyen hallgatva, hisz oly vehemensen tiltakozott, mint akit máglyára visznek. Talán meg se akarta hallgatni a mondandóját, lehet, csak őt marcangolja a röpke pillanatú, viszont annál emlékezetesebb közös múltjuk. William tudott ezzel élni.
Az ablak kínkeservesen, ha lecsúszott pár centit, nem nagyon foglalkoztatta. Adott volna több időt szívesen, esetleg megvárja a következő ötöt, azonban nem csak éhesen zsugorodott a gyomra, az elvesztegetett kávé is keserű ízt hagyott szájában. Feltekintett a visszapillantó tükörbe, onnét jól rálátott utasára.
- Segítsek? – tette fel az ironikus kérdést, bár nem csengett szórakozottság hangjában. Ha a lány azt hitte, hogy a rendőrség épülete előtt fog kereket oldani, nos, akkor nem csak szerencsétlen, de megkérdőjelezhető józan gondolkodása is. Holott Wiliam fejében is megfordult a gondolat, így az ő épelméjűsége is mondhatni kockán forgott. Pedig milyen egyszerű lett volna! Csak elengedi, remélve, hogy nem találkoznak többet és kész. Ha már az elején nemet mond Lucasnak, most nem tartanának itt. – Mint mondtam, valószínűleg csak egy éjszakát leszel bent. Megesik az ilyen. Nem kell hisztizni. – nézett a lányra higgadtan. Ámbár azzal nem volt tisztában, hogy esetleg a rendszerükben mit találhat róla. Ki tudja, lehet egy gyilkostól akart bocsánatot kérni mindeddig.
Leállította a motort és kikecmergett a kormány mögül, majd megkerülve az autót, ajtót nyitott a lánynak is. Megragadta a könyökénél fogva és erősen felrántotta ülő pozíciójából, jelezve, innen nem lesz menekvés. A bejárathoz lépcsők vezettek, fekete szögletes korláttal a közepén. Az automata üvegajtó hangtalanul siklott két oldalra, mikor beléptek az épület tágas előterébe. Határozott lépésekkel haladt a balszárnyba, olykor odabiccentve egy-egy kollégájának, ám egyikkel se váltott szót. Egy hosszú, fehérre festett ablaktalan folyosón vitte végig, mely végében kiszélesedett. A tágas terem ugyanolyan ridegen festett, mint az épület legtöbb része, s bár Williamet hidegen hagyta, mások panaszkodtak egyhangúságán. Ez nem szálloda – felelte, ha kérdezték, rövidre zárva a további ötleteléseket. Négy sorban sötétbarna asztalok sorakoztak, egymástól egy-két méterre, a terem hátuljában pedig egy ajtón át jutott el az ember a cellákig. Balról ajtó nyílt, eredetileg azon hozták be az elkapott bűnözőket, és a mellett lehetett várakozni a magas pulttal szemben, melyen a „Kérjük itt várakozzanak, míg munkatársunk nem jön” feliratú tábla informálta a betévedőket. A terem másik irányába, jobbra, már csak a kihallgató szobáknak maradt hely, abból is mindössze négy, ha volt. William nem sűrűn járt erre, a gyilkossági osztály jóval feljebb helyezkedett el. Pusztán Lucassal eltöltött közös idejük kedvéért tért be, a többieket névről se akarta ismerni.
Az első számú kihallgatószobában már helyet foglaltak, így a második fémajtót tárta ki s taszította be a lányt. A helyiség szürkére mázolt sima falai a szoba közepén elhelyezkedő leszegezett asztalra meredtek, két oldalán kényelmetlen székek árválkodtak. Az egyikbe nyomta le a lányt és az asztalhoz rögzítette a bilincsét. Habár sötét üveg itt nem volt, a kamerákon át beláttak kintről. Tenyerét az asztalra simítva görnyedt le, a lány felé hajolva kissé.
- Hamarosan jön valaki és felveszi az adataidat – kezdte magára erőltetett türelemmel, mintha nem lett volna jobb dolga, mint egy vámpír tinédzsert pesztrálni ének idején. – Válaszolj rájuk. Az még nem a kihallgatás, azt később veszik fel. Addig vagy itt, vagy az egyik cellában fogsz várni – fejezte be végül elnyúzott unottsággal, mely nemcsak hangjában, tekintetében is meglátszott. Sóhajtva egyenesedett ki, majd sarkon fordult, viszont még mielőtt kilépett volna, hozzátette; - Meg se próbáld törni a fejedet olyan hülyeségeken, mint kiszabadulni. Légy jókislány.
Amint kilépett onnan, máris felszabadult vérfarkasnak érezte magát, mint mikor egy fáradt nap végén leveted magad az ágyadra – noha eszébe se jutott innentől elhagyni a helyet, csak a lifthez érjen oda.
- Ó, hello-hello! Rég láttalak idelent. – Fókuszába egy szőke hajkorona lépett, kedvesen mosolyogva nézett fel Willre. Talán Lidy-nek becézték?
- A kettesbe bevittem egy lányt. Vámpír. Lucassal kaptuk el egy betörés miatt, a társa elmenekült. – Kollégái egyik fele átkozta lényegre törő mondatait, a másik része ellenben szerette a felesleges sallangoktól mentes összefoglalóit. Viszont ennél tovább nem jutott, mert a tenyérbemászóan kedvesen mosolygó hölgy egyhamar közbevágott;
- Sajnálom, de nincs kapacitásunk rá. Neked kell kihallgatnod. De az adataid felveszem – Willre villantotta bocsánatkérő mosolyát, ami hamar vigyorrá húzódott foltos nadrágja láttán, és elment.
- Kapacitás… na |
Tiffany BertramFournemouth, rendőrségen (már elég közel)"Azonban... ez el is kanyarított azon aggodalmam felé, hogy eljöhetnek értem. Bár jól esne és szuper lnne megszabadulni eme stressztről, de... ha megjelennek maszkban, tudni fogják, hogy kik vagyunk, nem csak, hogy reggelig nem engednek el, de kb. még ki is nyírnak. Ha maszk nélkül jönnek, egy idő után összefog állni a kép, és onnantól tudni fogják kiket keressenek. Bár szívem mélyén nagyon futhatnékom van, most mégis azért imádkozom, hogy senki se jöjjön. Nem tudom mi vár rám, de ha meg is történik, ők maradjanak ki belőle.
A kanyarnál a szemembe világító felirat végett behunyt szemekkel tekertem el fejem, miközben tetszik vagy sem, a mai napra már nem tudtam legyűrni a folyamatos félelmet, így halk pihegések közepette, kipirult nózival elkezdtem pityeregni. De olyan némán, hogy még szipogni sem szipogtam mellé. A kilátástalan helyzet valahogy megtört annyira, hogy nem tudtam már magamban tartani, pedig nem szokásom a nyomoromon bőgni. Picsába, Stormie, mégis csak lány vagy, nem gáz, ha néha elpityeredsz... Amikor pedig megszűnt a neon vakító fénye, kinyitva pilláim elpillantottam az ablak felé, mert úgy hiszem, nem mostanában fogom látni a csillagos eget. S akkor...
Mi a szar...?
Elkerülte a figyelmem, és jó későn vettem észre, de a nappali döglesztő meleg végett, biztosan nem figyeltek oda és az utolsó börtöntölteléknél résnyire nyitva maradt az ablak. Amit tudok, hogyha betudom préselni az ujjaim a nagyon milliméteres kis résbe, akkor némi feszegetéssel lejjebb tudom tolni az ablakot, mindaddig, amíg már ki is mászhatok rajta. Nos, eme procedúra némi időt, nem kevés energiát és tekintve, hogy egy szörnyeteg ül elő, sok bátorságot igényel, de úgy tűnt, eddig ügyet sem vetett rám, talán még van pár percem, míg megáll. Ide lebukás, oda szabadság, ha nem próbélom meg, esélyt sem adok neki. Még az is lehet, hogy 5 percig úgy eldumálgat elől, hogy fel sem tűnne neki, hogy én közben, mint valami elcseszett hernyó ki kúsztam mögötte. Ezen fellelkesülve - s mert megcsapott a kávé, fánk és cella wc szele - néma csendbe neki is álltam betuszkolni össze bilincselt, de még a hadakozás közben, előlre küzdött kezeim az ablakba. Nagyon össze kellett szednem magam, hogy kitudjak préselni némi vámpír erőt, de sikerült, és érezhetően elindult lefele az ablak. Közben sűrűn nézegettem előlre, pláne, mikor meg is állt. Nagyjából addigra le is húztam 5 centire. Úgy voltam vele, ha le is bukok, majd úgy teszek, mintha gőzőm se volna miről van szó. Mondjuk azt sem akartam, hogy bosszúból - mert kinézem belőle - levágja az ujjaim, így már csak emiatt sem mertem nem odalesni néha, nem e fordult e meg. |
Tiffany BertramFournemouth, rendőrségen (már elég közel)"Hazudnék, ha azt mondanám, nem félnék a másik vérfarkastól, aki mint valami rongybabát, úgy hajította ki a tolvaj partnerem az emeleti ablakon keresztül, de... A trauma, az trauma. Egy démonnal is előbb szembe szállnék, mint azzal, aki egy tábla csokit miatt kis híján széttépett. Mondanám, hogy hé, legalább láthattam élőben, hogy változik át egy vérfarkas, vagy hogy olyan közelről a fogait is megszámolhattam volna, dee... Ezek a dolgok, ha viccesnek is tűnnek, akkor és ott... A rettegés talán nem is elég kifejező arra, amit éreztem. Voltak már húzós és elég necces pillanatok az életemben, amikor majdnem ott maradtam, de itt ténylegesen azt mondanám, hogy vagy a szerencse vagy akármi is volt, ami végül visszatartotta, csak is, de tényleg csak is azon múlt az egész. Úgyhogy, hát jah. Azzal, hogy társa még arra sem veszi a fáradságot, hogy legalább ő is becsatlakozzék a fuvarozásba, elég nagy rémületet okozott. Na meg... sokatmondó. Vagy nem kedvelik egymást, vagy ő is tudja mire képes a másik. S jelen helyzetemben úgy érzem utóbbi...
Tudtam, hogy mentegetőzéssel sokra nem mennék, hiába nem loptunk el semmit, kárt okoztunk, noha én jobbára csendes megfigyelő voltam mindebben, de tudom, hogy a bűntársság is épp olyan rossz, mintha magam követtem volna el mindezt. Akkor is csak egy tábla milkára pályáztam, és akkor sem kaptam kegyelmet... legalábbis az utolsó pillanatig, szóval, most sem számítottam semmi jóra. Félelmemben nem tudtam eldönteni mi lenne a jobb, ha beszélnék, vagy kussban maradnék. Más esetben minden bizonnyal be nem állna a szám, olyan szinten elhordanám a másikat, mint egy orosz kamionos a nyugdíjas nénit a sor elején. De őszintén, most még a nyeléssel is úgy voltam, hogy minél ritkábban, halkan, és lehetőleg észrevétlenül.
Mikor rám parancsolt, mint akinek beragasztották volna a száját, vagy megszűnt amaz létezni, eldugultam. Ez nem megjátszott félelem, nem is a kifigurázása a cél, féltem. A kocsi egyébként sem túl nagy, és ha akad is bent elválasztó rács, hát lássuk be, aligha tartaná vissza.
Nem fog bántani...? Hát ezzel vitába szállnék, de mert éppenséggel ellenkezőjét tartom valószínűbbnek, nem teszem.
Aztán egy rövidke időre magam maradhattam. Nem sokáig, kb. egy 5 másodpercre, ha de ez alatt a röpke pillanatra is elkezdtem ezerrel agyalni mi tévő legyek. Tudok feltörni kocsit, hellyel- közzel még gyorsan is, de ahogy végignéztem az ajtó oldalán, láttam, hogy nincs semmi felfeszíthető. Oké, akkor ez jelenleg felejtőssé is vált, ám a kezeim az őrsig ki tudnám szabadítani egy hajcsattal. A kérdés az, hogy utána mi lesz? Ha le is szedem, nem tudok kiugorni, ha ő nyitja ki és meglátja... nem szeretnék okot adni, hogy megöljön. Nekem ez a Nem foglak bántani mondat se éreztette, hogy valóban így lenne, ha. Mondjuk volt egy "csak azért is" megérzésem egy pillanatra,. hogyha mégis eloldoznám magam, rákészülnék, s mikor ajtót nyitna, megpróbálnék kicsússzanni mellette, vagy megrúgni, vagy... de bevillant a pillanat, mikor a másik a betonba kente a társam, szóval, a-a.
Ha belegondolok, hogy mindez csupán egy teljesen átlagos kis lopásnak indult... Mintha csupán a sors akarna folyton folyvást kigáncsolni, bármit is akarnék tenni. Az, hogy pont ők kaptak lopáson se semmi, de, hogy a társa helyett is vele kelljen egy kocsiba ülnöm. Tény, mintha jobban ragaszkodott volna ehhez, mint a maradáshoz, bár szerintem csak a paranoia beszél belőlem, azért a másikat talán időlegesen is lebirkóztam volna. Rettegni legalábbis nem rettegtem volna, de így, hogy még a szemfogaimmal sem tudok rásziszegni.
Őszintén szólva még sosem voltam a rendőrségen, sosem fajultak odáig a dolgok, hogy betudjanak vinni. Szóval nem nagyon tudtam mire számítsak, csak reméltem, hogy a tévében, kicsit túl tolják a dolgokat. Ahogy azért is szorítottam, hogy legalább ne vele legyek bezárva egy szobába. A kocsi se semmi, de ideiglenes, ott meg ki tudja meddig rontanánk a levegőt. Nem lenne jó az senkinek sem. Felhagyva a bilincs leszedésével, inkább összekulcsoltam ujjaim. Ha vallásos lennék, most tutira ejtenék egy imát, de, ha vallásos lennék, az is tuti, hogy kiöngyulladnék miatta, mielőtt befejezném az ima első sorát.
Ha most bocsánatot kérnék, segítene? Oké, ezt én sem gondoltam át... Viszont arra felkaptam a fejem, mikor a holnap reggelről beszélt. Bent tartani?! Erre tényleg szükség van??? Nem azért, mert bárki is hiányolna odahaza, vagy, mert meg kellene etetnem az aranyhalam, ami nincs, de ott éjszakázni...? Nem gondoltam volna, de ez a nap zuhanó repülésbe válik egyre borzalmasabbá. Meg se lepődnék, ha félúton oldalról belénk csapódna egy busz. Olyan... várható lenne... Lebiggyedt ajkakkal koccantottam fejem az ablak üvegnek, hogy kissé elveszetten pillantsak ki. Nem tudom, miként is tovább. Hogy mi volna jobb, ésszerűbb, reaálisabb, ami történhetne, amit irányíthatnék. Nem szeretek az árral menni, de ez most olyan dolog, ahol egyszerűen nem tudom miként szeljem át a hullámokat, s vagy azokkal együtt kapálózom a víz felszínén, vagy megfulladok.
Nem bántam a zenét, bár maga a műfaj nem fogott meg, de egy pillanatra elfeledkeztetett róla, hogy nem sokára bitóra kerülök. Pedig én tényleg, de tényleg próbálok jó lenni. Akkor most tényleg ennyi volt? Életem hátra levő részében börtönben élhetek majd? Baszki, hát az kurva sok idő. Már majdnem elpityeredtem, mikor megszólalt. Az fel sem tűnt odáig, hogy a zene elhalkult, az önsajnálat eléggé elterelte figyelmem.
Olvastam is egy oldalon, hogy onnan tudod, hogy valaki hazudik, vag éppenséggel te tapintassz rá az igazságra, hogy a másik akaratán kívül, de feltűnően pillantgat el, vagy kapja el tekintetét. S bár én ennek tudatában voltam, nos... maradjunk annyiban, hogy, jó is, ha nem tekintgetett hátra, lévén, hogy ráhibázott a dologra. Az ő esetében még azt sem vettem magamra, hogy feládlozhatónak titulált. Nem vagyok én Diana. Ha már választanom kell, én Scooby vagyok. Nem túl bátor, de végtére is helyesen cselekvő. Hm, hát nos... ha magamról van szó. Én azonban mélyen hallgattam. Naná, majd kiadom a társaim... Arra is csak homlokom ráncoltam, mikor arra is rájött, hogy vámpír vagyok. Jaj, és honnan? Abból, hogy minden vámpír beszari, ha vérfarkasokról van szó? Jaj hagyjuk már... Itt nem a gyávaság a lényeg, hanem az erőviszonyok. De... kit is akarnék meggyőzni erről a saját fejemben?
Ami kissé meglepett, hogy valamiért abba a hitbe ringattamm magam, hogy a kocsi, ha zenétől nem is, de egyébként kínos, néma csendbe torkollik, míg oda nem érünk. Bár lett volna mit mondanom a vállamon ülő kisangyalka, minden alkalommal két kézzel tapasztotta le a szám, és emlékeztetett rá, hogy a rácsok csak engem tartanak vissza tőle, fordítva nem. De meg kell hagyni, a gyilkos kisugárzása mellett is képes kiprovokálni, legalább egy bosszús grimaszt tőlem. Tény, hogy nem a legjobb ötlet pucér képpel kirabolni bárkit is, de ha csak nem vagyunk meg mind a négyen, tilos a maszkokat hordani. Pontosan ezért. Ketten kiszolgáltatottak vagyunk, ha elkapnak, elkapják a másik kettőt is. Így pedig megmaradunk a szemükben... ostobáknak. |
[27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
