|
Témaindító hozzászólás
|
2021.06.23. 19:11 - |
Erről szól az élet: szobák sorozatáról, és az ezen szobákban rekedt emberek határozzák meg leginkább az életünket.
Lezárt kör |
[27-8] [7-1]
 William Harris"silence isn't empty it's full of answers"
Arca, mint a tökéletesre faragott szobor, semmit nem lehetett leolvasni, pedig legbelül küzdött a saját, felszínre epekedő érzelmeitől. Érezte Lucas tétovázó tekintetét, szinte lyukadt égetett koponyája hátuljába, viszont nem akart magyarázkodni, így léptei is tovább vitték az autó felé. Erősen fogta a halálrémülettől vonagló lányt, ugyan nem akarta szándékosan bántani, de ujjai szorításából sem engedett. A hold sajnálkozva tekintett le az ormótlan magasba emelt, széles lakóházakra. Árnyékuk baljósan húzódott keresztül az épületek völgyében. William akaratlanul megfeszült, titkon várva, hátha valamelyik sarkon előugrik valami borzadály. És akkor elengedhette volna a bilincsbe vert bűnözőt, hagy menjen szabadon. Egészen ideáig kereste, kutatta a lányt, remélve az ésszerű szóváltás végkimenetelére. Ám torkára fagytak a szavak, ajkai nem moccantak összepréselt állapotukból. Feszülten szusszantott saját képtelen jellemén, majd letekintett a riadt lányra.
- Elég legyen. – Hangja parancsolóan csengett csendessége ellenére. – Nem foglak bántani – tette még hozzá szemöldökét összevonva. Bár megnyugtatásnak szánta, aligha tudta elképzelni, hogy egyáltalán nyugtató volt-e. Lucas számtalanszor csipkelődött kifejezőképessége hiánya miatt. Nem hiába jönne fel a neve utolsó lehetőségként egy öngyilkosságos szituációban. Nyelve hegyén ott időzött az ígéret is, de végül visszanyelte. Bármit is mondhatott, nem változtatott volna semmin.
Felrántotta a hátsóülés ajtaját, majd a lány fejét lenyomva tuszkolta be hátulra, aztán rácsapta. Pár perce szüksége volt, hogy mélyet szippantson a városi szmogos levegőből és halja annak nyüzsgését. Majd megkerülte a kocsit, még egyszer körbepillantott, a szokás hatalma, és beszállt. Kimérten vágta el a lány könyörgését;
- A rendőrségre viszlek be. Ott pedig valaki ki fog kérdezni. – aki remélem nem én leszek, tette hozzá gondolatban. – Ha jól válaszolsz, holnap reggelre akár kint is lehetsz. – Bár nem szánta fenyegetésnek, hamar belátta szóhasználatának helytelenségét, viszont nemigen akaródzott a magyarázkodás. Sose szerette jártatni a száját, nem is beszélve növekvő morcosságáról. Nem düh lappangott benne, inkább kellemetlenül szorító frusztráció. Az a fajta, mely gyomrodban veti meg gócát, s lassan, de biztosan mindenhová elterjed, míg át nem veszi tested fölött az irányítást. Szerencsére épphogy csak elkezdődött.
Az állomásig tartó úton, mellőzve mindenféle lehetséges tiltakozást vagy könyörgést, bekapcsolta a rádiót. A dalok jó ürügyként szolgáltak beszédképtelenségére, és talán a hátsó ülésen kuporgó lány nyugtalansága is lejjebb apadt. Türelmetlenül dobolt a kormányon, de legalább a késztetést, hogy a visszapillantó tükrében az utasára nézzen, leküzdte. Az ignorálás technikáját közkedvelten használta más helyzetekben, más bűnözőkkel, de ebben az esetben nem a számító szándék miatt kerülte el a szemkontaktust. Talán érdemes lenne megfogadni Lucas tanácsát és beszéd órákat venni – na nem mintha ez a közeljövőben bármikor is bekövetkezhetett volna. Ellenben nem sokáig tartotta magát saját döntéséhez, elméjének fogaskerekei újra elindultak. Lejjebb vette az idétlenül nyekergő énekesnő hangját a rádióban.
- A társad elég hamar elfutott – jegyezte meg hirtelen. Tekintetét továbbra is az útra szegezte. – Vagy nem vagytok igazi partnerek, vagy pedig többen vagytok. Te lennél a feláldozható közülük? – Persze nem gondolta, hogy a lányból bárminemű választ is kicsikarna, de az ilyesmi sosem gátolta meg. – Vámpír vagy, igaz? A társad is? – Már régen rájött. William számára minden fajnak volt egy jellegzetes illata, amit bárhogy is próbáltak eltakarni, bélyegként tapadt rájuk. Nem voltak büdösek, habár nem szívesen tartózkodott egy szobában élőholtakkal, ahogy a szirének, vagy más vízi lények sajátos illatát se kedvelte túlzottan. Inkább egy mellékes aromaként lengték körbe az illetőt, egy alig felismerhető plusz, mégis nagyon hasznos tudott lenni. Nem mindegyik társa érezte olyan erősen ezeket, mint Ő. Habár senkit se lepett meg, William mindenben jobban teljesített egy kicsit, leszámítva persze az érzelmes beszélgetéseket, meg aminek bármi köze is volt egyáltalán az érzelmekhez. Volt, ami még az ő képességeit is meghaladta.
- Semmi maszk, kendő, napszemüveg… bármi, ami a kiléteteket fedte volna. – Már a második piros lámpánál kellett megállnia. – Vagy szörnyen ostobák vagytok, vagy naivak. Bármelyik is, mindenképp ostoba – nyomta meg a szót másodjára. Elcsigázottan dörzsölte meg szemét, míg a lámpa zöldre nem váltott volna. Öregnek érezte magát a fiatalok szabályfeszegetéseihez. Ugyan nem ismerte a lány korát, még a nevét se tudta, de viselkedése alapján nem sorolta volna be az idősebb vámpírtársadalomba.
Gondolataiba elmélyülve elcsendesült. A nadrágját díszítő folt beszívta magát az anyagba, kezdett megszáradni, noha a kocsi félhomályában nem tudta kivenni, mekkora a kár. Jól jönne egy cigi.
- Remélem megjön az eszed – sóhajtotta, miközben befordult a túl sokat rótt belvárosi utcára. Az állomás parkolójában húzódott le, pár lépésnyire a bejárattól. Nem is akarta elhinni, mekkora megkönnyebbülés árasztotta el a jellegzetes rendőrségi tábla láttán. A termetes, fehér színű épület a város fő rendőrőrse volt, melyet hatalmas betűkkel hirdetett is. Már csak leszállítja a lányt az alsó szint bal szárnyába, ahol a kihallgató termek voltak, és már foglalkozhatott is saját dolgával.
|
 Tiffany BertramFournemouth, rendőrségen (hamarosan)"Nem hazudtam, mikor azt mondtam a Légió a mindenem, de abban a pillanatban, s ahogy belém csapott az emlék, mint viharban a villám, csak is a menekülés opció vált választhatóvá. Lábaim mégsem akartak engedelmeskedni, térdeim remegni kezdtek.
- Ne...! - hangzott el valami elhalkuló és befejezetlen kiáltás tőlem. Hogy azt akartam e mondani, hogy " Ne állj meg, fuss!" vagy, hogy " Ne ölj meg!", nem tudom. Gyorsan elfelejtődött a dolog, ellenben a most ismét élénken villogó emlékképekkel a fejemben. Sűrűket és nagyokat kellett nyelnem, hogy pár másodpercre legalább visszafojthassam a könnyeim, amik a feltépedt sebek végett kezdtek el majdnem peregni, de tudtam magam annira tartani, hogy legalább bent tartsam őket.
Nem szóltam arról az eseményről senkinek. Szégyennek éreztem és érzem most is, azon túl, hogy elkapott az a mozgásképtelenné tévő rettegés. Vagy csak azért nem mertem futni, nehogy megismétlődjön az a pillanat? Minden arra emlékeztető dolgot próbáltam elkerülni onnantól. Ha a boltban megláttam a sorok közti milkás táblákat, már összerándult a gyomrom. Miatta a csokoládéról is lemondtam egy időre.
- Fuss!!! - ordítottam, de ez csak a maradék lelkierőmből összekaparva sikerült. A srác nem kérdezett, csak rohanni kezdett. Nem azért, mert gyáva, hanem, mert tudta, hogy egyedül nem fog tudni segíteni. De majd a többiekkel... Én nem voltam olyan biztos benne, hogy az ő társaságában megérném a holnapot, de nem rántottam volna magammal egy testvéremet se. Mikor a srác futni kezdett, és esetleg az ő irányába kapták tekintetük, egy pillanatra mintha leszakadtak volna bokáimról azok a mázsás súlyok és egy gyors hátra arccal - mert bolond lennék az ő irányába rohanni - futni kezdtem. Messzire nem jutottam, nagyjából, ha őt lépést tudtam tenni, mert hamar megfogtak, igazából... nagyon meg sem mozdult a fickó, de így még az a parányi remény is tova szállt belőlem, hogy hazáig fussak és a párnámba nyomva az arcom, ennek feldolgozása mellett, próbáljak úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
Az, hogy nevetést előidéző helyen volt foltos a nadrágja, most teljesen mellékes volt - amúgy biztosan kinevettem volna -, de jelenleg a halálfélelemmel küzdöttem. Nem voltam benne biztos, hogy a cimborája előtt ne lenne képes széttépni, mert kisugárzása nem arról árulkodott, hogy szégyenlős volna, ha marcangolásról van szó. Ám mikor közölte, hogy inkább átvesz és elindult felénk, biztos voltam benne, hogy elégtételt fog venni, amiért akkor valamilyen oknál fogva nem sikerült megölnie. Nem szokásom a jó kislánykodás, a könyörgés pedig a legtávolabb áll tőlem, de ott, ahogy a halál szele kerülgetett közeledtével, elkezdtem hátrálni, és húzni a karom a társa fogságából, miközben fejem rázva, továbbra is a ne szócskát ismételgettem. Nem akarom. Ne öljön meg.
- Ne, kérem, ne...! - mint egy pórázra kötött kétségbeesett kutya, kit a sintér a kocsijához vonszol, s tudja jól, hogy a ketrecen túl a halálos injekció várja, úgy próbáltam visszább tartani, vonszoltatni magam, noha a pofára esést elkerülvén, olykor-olykor azért előre lépkedtem. Annyira féltem, hogy még a vámpír fogaim sem tudtam volna előhívni, bár meg sem fordult a fejemben megharapni. Ha egy tábla csoki híján majdnem szanaszét kapott, egy harapás végett ki tudja miféle halál elé néznék. |
 Tiffany BertramFournemouth, rendőrségen (hamarosan)"Ez a lakás kifosztás egy előre nem tervezett mókának indult. Ha négyen lettünk volna, alaposan megtervezzük ki és mit fog csinálni. Ha négyen vagyunk hordjuk a maszkokat, mint egyfajta láthatatlan köteléket. Egy mindenkiért, mindenki egyért. Ez sosem volt kérdéses, ha egy bajba is került, nem kellett aggódnia, mert tudta, hogy a többiek megmentik. A többiek pedig nem aggódtak, mert tudták, hogy bármi áron is, de célt fognak érni. Ám a mai eset maszk nélkül történt, bizonytalan lábakon, elhamarkodott terveken alapulva. Nem csoda, hiszen a csapatban nem a mi dolgunk kitalálni kinek hol lenne a legjobb helye. Ráadásul társam poénkodásai és sértő feltételezései - mi szerint én is olyasfajta dolgokkal élnék, mint az, aki ott lakik - elterelte figyelmem. S minél inkább elterelte, annál kevesebbszer jutott eszembe körbenézni. Utoljára az elejtett dobozka után pillantottam lopva körbe, fogva a fejem, de már csak látszatból. Körül sem kémlelve... Pedig ha figyeltem volna, ha reagáltam volna a szellő által felénk sodort illatokra, a baj szagára...
- Miattad a zenedoboz is darabokra tört, te semmirekellő! - vádoltam meg elég gyengén megjátszott haragvással hangomban, miközben a mosoly végig ott ült a képemen már-már idétlen vigyorrá válva. Őket bántani sosem tudnám...
- Igyekezz, még én is körbenéznék ám odafent... - szóltam fel, de már közben egy pillanatra szemöldököm összevonva, mert feltűnően csendes lett. Egy pillanatra mintha megcsapott volna a baj szaga, de hamar tova szállt...
- Ne sietess egy férfit, ha női hálóba tör be... - válaszolt vissza, mire halkan fejem csóválva nevettem fel. - Ohó! Találtam neked még valamit! - kiáltott le, s hallottam, ahogy hangos kotorászásba kezd. Fel is tartottam kezeim, ha zuhanna valami, és esetleg nem egy zongora, akkor elkaphassam, mielőtt újabb pup nő a fejemre. Ismét beállt a csend. S most túl hirtelen. Semmi válasz, reakció, de még csak zörgés sem.
- Hé, élsz még...? - kérdeztem bizonytalanul, annyira, hogy a végére el is halkultam, így habár neki szántam, aligha jutott volna fel hozzá a kérdés. Kezeim is leengedtem közben és szórakozott mosoly, aggodalmas, zavart mosollyá vált. Már majdnem feladtam a felfelé bámulást a lassan beálló nyakam miatt, mikor ijedtemben összerándultam az ismeretlen hangra. Azt gyorsan leszűrtem, hogy nem a lakó lesz az, s még csak nem is egy szomszéd. Azok nem így figyelmeztetnék. Azok talán meg sem próbálnák. Na és ezen a ponton kezdtem el ténylegesen aggódni.
Bassza meg, bassza meg... Mit csináljak...?
Ők odafent vannak, én odalent. Ha nem a Légióról lenne szó, simán kerekedt oldanék, de értük meghalni is képes volnék... Már azon voltam, hogy akkor én most esetleg felmászom és közéjük állok vagy besegítek lefegyverezni az illetőt, de olyan váratlan ért, hogy fel sem merült, hogyha egy van, akkor lehet kettő, három, de akár négy is. És ha nem ott fent, akkor idelent. Fegyverekkel és ki tudja miféle képességekkel. De ha a testvéreid veszélyben vannak, nincs azaz erő, amely visszatartanak, ha a halálba is futsz. Már épp rugaszkodtam el, hogy egy ugrással felkapaszkodhassak, mikor újabb váratlan hang ütötte meg füleim, noha most mögülem. A helyzet szerencsés kimenetele számunkra még kisebb lett. S bár én a fenti srác miatt aggódtam, éreztem, elmém jelezni próbálta az akkor még be nem azonosított hang végett, hogy az idelenti események miatt kéne jobban aggódnom. Aggódásom elnyomta megérzéseim, felismeréseim, hogy tudjam hová kötni a hangot, noha mélyen magamban tudtam, hogy ismerős. Talán, ha morgott is volna mellé... De mindkettőnk szerencséjére nem tette...
Nem is volt túl sok időm ezen agyalni, mert igen hamar a tégla fal érdes felületéhez nyomva találtam magam, ami... távolról sem mondható kényelmesnek.
Picsába..
Nem voltam együttműködő, próbáltam én kiszabadulni, de csuklóm erős fogáságból hamar rájöttem, hogy nem egy tündér seriffel van dolgom, akit megállítana egy egyszerű tökönrúgás. A lényeg, hogy a harci szellem meg volt bennem, az, amelyik csak a kávé illatát nem nyomta el - amit nem is tudtam hová tenni hirtelen -, de az ismerős illatát már nem éreztem, noha tudatalattim szinte sikított, hogy ugyan rakjam már össze a puzzlet, értsem meg, hogy ban van.
- Bazd meg...! - mordultam fel erőlködés közben, de leginkább csak a szégyen szólt belőlem, amiért bevetve erőmet sem tudtam megfékezni annyira, hogy legalább a bilinccsel való procedúrát megússzam, vagy elhúzzam. Hátha idő közben a partneremnek szerencsésebben alakultak odanfent a dolgai, és esetleg már el is vette a megölt fegyverét, hogy engem is kisegítsen. Mert, hogy általában sikerül kereket oldanunk, ha egy csapatnyi fakabát is van a nyakunban. Igaz, akkor mi sem csak ketten vagyunk.
Nyikkantam is egyet, mikor a váratlan húzó ereje elrántott a faltól, én meg azt sem tudtam merre, hogy lépjek, hogy ne vágódjak el a saját lábamban, vagy az övében, esetleg forduljon ki a bokám. De mikor a puffanás felé kaptam a fejem, rémülten láttam, hogy az nem zongora, és még csak nem is a rendőr teste, hanem az én társam lett kihajítva. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy pokolkutyákba botlottunk, mert ha nagy erőről van szó, akkor egyből ők jutnak az eszembe, de miért foglalkoznának ilyen semmi dolgokkal?
Eme dolgot azonban már nem volt időm átgondolni, mert jelenleg nem elég, hogy meg voltam bilincselve, de még taszigálnak is, ami ilyen helyzetben általában fel bukással jár. A földdel való találkozásom mégis alig okozott zajt egy kisebb puffanásnál -ahhoz képest, ami körülöttem történt - és egy későbbi "Fuh te..!" felmordulásnál.
Erőteljesen bíztam benne, hogy képes lesz lefoglalni az idegent, amíg én valamiként kiszabadulok a bilincs fogságából. Persze vámpír vagyok, akinek nem kéne, hogy gondot okozzon egy ilyen kényelmetlen kis karperec, de ez itt Fournemouth. A természetfelettiekre szabták a bilincseket. Fel sem néztem, már az oldalamra vágódás közben elkezdtem mocorogni. Nem próbáltam ketté tépni a láncokat, mert arra ilyen fizikummal képtelen volnék, de a földbe vert kissé sajgó karom ellenére, éreztem annyi erőt magamban, hogy legalább előre varázsoljam a bilincses kezeim. Nem nagy cucc, de legalább a pofára esést tompíthatom.
Anno, egy időben a többiekkel tanulgattuk a krav maga harcstílust, ami nem is igazán az erőn múlik, mint inkább a reakció időn. Sok esetben vált hasznossá az a kevés is, amit elsajátítottunk, ezért gondoltam ketten csak leszereljük a fickót, aztán majd sort kerítünk a másikra is. Az elszántságom meg volt, még a lépéseket is láttam lelki szemeim előtt, ahogy mögé kerülve lábammal kirúgom legalább az egyik lábát és onnantól pite az egész. Az egésznek az a lényege, hogy mikor harcra kerül a sor, ne riadjunk vissza, azonnal reagáljunk. Nos ez nálam fordítva történt meg. Ugyanis mikor megfordult és szembe találtam magam azokkal az ismerős szempárokkal, melyek anno vérben forogva meredtek rám a könnyeimtől homályos képben, finoman szólva is a földbe gyökereztek lábaim. |
William Harris"silence isn't empty it's full of answers"
Fentről hangos puffanás, mintha egy szekrény dőlt volna, vagy egy kanapét forgattak volna a feje tetejére, hangzott. Felkapta a fejét, épp időben, mielőtt egy másik alak majd a fejükre esett. Ösztönösen mellkasához szorította a lányt és hátrébb ugrott. A másik, feltehetőleg a lány bűnözőtársa, nem értékelte annyira a kitérését, újra támadt. Gyors mozdulattal csattintotta a jobb csuklót, majd erőteljesen taszított rajta. Remélte nem pofára esett, bár szeme sarkából, mintha pont ezt kapta volna el, mielőtt a másik ütéssel próbálkozott. Elkapta az öklöt és kicsavarta, de a térdre már nem készült fel olyan gyorsan. S habár nem okozott nagy kárt, annyira elég volt, hogy megrökönyödve hátrébb tántorodjon és elengedje a kezét.
- Nem hiszem el – sóhajtotta némiképp a türelme határán táncolva. A srác valószínűleg érezte az elfojtott haragot, és láthatta a másik rendőr közeledő alakját, ahogy William eltévedő pillantását is, mert a következő pillanatban eggyé vált a sötétséggel. – Ezt nem hiszem, a rohadt életbe – átkozódott. Csupán egy pillanat volt, de nem érezte a lány jelenlétét, muszáj volt oda pillantania.
- Komolyan, öreg vagy én már ezekhez a mutatványokhoz – Lucas jajveszékelve tárta ki egyik karját, másikkal az egyetlen elkapott bűnözőt tartotta; a lányt. Valahogy egyáltalán nem örült, s ezt nem lehetett fogna az érzelmek amúgy is igen passzív kimutatására. – Beviszem én. Már úton az erősítés, átfésülitek a területet, aztán…
- Majd én beviszem – vágott hirtelen a szavába. Mindössze egy vállrántással válaszolt a másik vérfarkas. Mintha tüske lenne talpaiban, úgy vonszolta magát, mindez persze mit sem látszott rajta. Letekintett arra az arcra, mely nem is olyan rég félelemtől eltorzult. Megragadta a másik könyökét és az autó felé vette az irányt, mit sem mondva. Azóta is kereste a szavakat. Kellemetlenül érezte magát, s ezen a kávéfoltos nadrágja sem segített. |
William Harris"Silence isn't empty it's full of answers"
Az utolsót szippantotta cigarettája végéből mielőtt a jól ismert mozdulattal a közeli kukába pöccintette. Fáradtan sóhajtva dörzsölte meg szemeit, kellett pár perc, míg összeszedte magát. Mostanában egyre többször kapta magát azon a kellemetlen érzésen, hogy nemcsak fáradt, de nyűgös is volt. Zsörtölődött, ha hosszabbra nyúlt a sor az őrs melletti közértben, ingerlékenyen szuszant, ha a lámpa pirosra váltott, s majdhogynem vérben forgott a szeme, mikor Lucas kollégája a minap a hátára csapott jókedvűen és elrángatta magával egy esti (ahogy ő nevezte „fontos feladatra”) unalmas rendfenntartó, utcákon keringő autózásra. Még erősebben nyomta ujjai végét a megfáradt területre, a körkörös mozdulatok mintsem segítettek nyűgjén. Mondhatott volna nemet, persze, de az igazság, hogy tartozott a kollégájának. Az egyetlen társa, aki nem nézett rá ferde szemmel a tragédiába torkollott incidens után, még meg is látogatta nyomorában a kényszerszabadsága alatt. S pont ezért várt a szivárványszínben villódzó bolt előtt, mely a város legfinomabb fánkjait hirdette gusztustalanul giccses kirakatában. Milyen klisés – futott át fejében a gondolat. Már vette volna elő az újabb füstölgő rudat, mikor Lucas diadalittas mosollyal hömpölygött ki az ajtón pár fánkot zabáló tinédzser előtt. Meglebegtette kezében a tele tömött papírzacskót, majd William kezébe nyomta a megígért kávét.
- Sokáig voltált bent – dörmögte.
- Tudom, tudom. De nehéz ennyi közül választani! Ha egyszer te is bevonszolnád magad, akkor… - Lucas hangja lassan a háttérbe szorult, míg beültek a kocsiba. Nem mintha William képes lett volna egy perccel is tovább ráfókuszálni. Kávéját óvatosan lötyögtetve, olykor belekortyolva meredt ki a nyüzsgő utcák jókedvű társaságaira. A motor halkan elindult, az alakok pedig összehomályosodtak szemei előtt. Összeráncolta homlokát, egy szokás, amely egyre gyakrabban tűnt fel homlokán. Lucas továbbra is a fánkjairól beszélt, így egy csöppnyi bűntudat nélkül lazította vissza magát az anyósülésen és hunyta le szemeit. Kávéját lazán tenyerében tartva egyensúlyozta a combján. Talán, ha egy pillanatra lehunyja a szemét, senkinek se fog feltűnni.
- Rohadék! – ordította el magát Lucas, miközben erőteljesen a fékre nyomott. Az autó épphogy megállt a kiugró srác előtt, aki középső ujját felmutatva tátogott el egy; Rohadj meg! Vagy ahhoz hasonlót. William sose érezte a védelem szükségét, nem is kötötte be magát sohasem. Fájdalmasan előre bukott, de még épp idejében tenyerelt bele a kesztyűtartóba, mielőtt a fejével tehette volna meg. Lepillantott kávétól átázott nadrágján s behunyta a szemeit. A felettese tanácsolta a húszig való elszámolást, azt is jóindulattal. Feszülten sóhajtott egyszer, kétszer. Az ösztönei tomboltak, legszívesebben feltépte volna az ajtót, hogy a fiú után eredjen és széttépje. Viszont mielőtt komolyan fontolóra vehette volna a kecsegtető gondolatokat, a rádió megszólalt.
- A negyedik és hatodik utca kereszteződésén lévő panelparknál betörést észlelt az egyik szomszéd, ahhoz kellene kimennetek. Ti vagytok a legközelebb, srácok. – a diszpécser ismerős hangja csendült fel Lucas káromkodásai közepette. De hamar lerázta magáról sértődöttségét. Felvette a rádiót és miután beleegyezett, újra elindultak. – Látod, mondtam, hogy izgalmas lesz – vigyorgott a másik férfi. William mindig is lenyűgözőnek találta, milyen könnyen lerázta magáról a frusztráltságot és már villantotta is ezer wattos vigyorát. Ő mindössze csak a kellemetlenül combjához tapadt nedves farmernadrágot érezte.
Az út mindössze pár percet vett igénybe. Mindeközben idegesen a térdén dobolt. Rablás, betörés… Az isten szerelmére, hiszen a gyilkosságiaknál volt. Főnöke javasolta az esetenkénti környezetváltozást. Úgy gondolta, hogy jót tenne neki, ha néha kiszellőztetve a fejét, mással is foglalkozna. Most nem volt megoldandó rejtélyes gyilkosság, így pont kapóra jött a szabadidője arra a bizonyos környezetváltásra. Tudott volna vele tiltakozni. Elérték a célpontjukat, közben kaptak még pár utasítást, hogy melyik épület, emelet. Rutinosan mozogva osont a megjelölt lépcsőház felé. Lucas ment az épületház második emeletéhez, míg William körülötte biztosította a helyet. Ilyen közel a talajhoz könnyen törhettek be az ablakon át is, és még csak azt se tudták mire számítsanak.
A környék nem esett távol a belváros zajától, viszont jóval csendesebb volt attól. Nem volt nehéz meghallani a kedves dallamot sem, ami pontosan meghatározta a betörő helyét. Az épület aljában ácsorgott egy szörnyes ismerős sziluett. Nem tehetett róla, hogy agya minden egyes apró részletet rögzített és gondosan tárolt. Amint pedig pillantást vethetett az arcra is, köszönhetően egy sportcipőnek, William megtorpant. Ritkán tétovázott rendőri beavatkozások során, úgy tűnt, ez is felkerülhetett a szegényes listára. Visszanyelte a mardosó bűntudatot, mely maró epeként akart a felszínre törni torkában. Tétova lépést tett a lány felé, mikor meghallotta kollégája éles hangját: - Azonnal tedd le és térdelj a földre! – a második emeleti ablakból kristálytisztán hallatszott minden. Talán a lány megriadt, nem tudta biztosan, de lökést adott neki, hogy hirtelen előre lendüljön és két lépéssel a háta mögött teremjen.
- Bármit is gondolsz, nem tenném a helyedben – hangja meglepően nyugodt volt, ugyanaz a monoton tónus, mint mindig használt. Az a fajta, amelyről nem tudod, mit várhatsz. Elkapta a lány egyik csuklóját, kisvártatva a másikat is, majd a panelház durva felületére nyomta. Ügyelt rá a szemkontaktus elkerülésére is, noha biztosra vette, hogy fel fogja ismerni. Gyakorlott mozdulatokkal halászta elő a bilincset, hamar kattant a lány bal csuklóján először. Minden felvélt ismerni; a magasságot, a könnyű alkatát, az illatát. Melyek kisértették azóta is, s melyeket makacsan agya legtávolabbi pontjára száműzött.
|
Tiffany BertramFournemouth, rendőrségen (hamarosan)"Meg van a maga szépsége ennek a városnak az éjszakában. Az idő néhány fokkal hűvösebb lesz, ami számomra üdítő, lévén, hogy vérszívóként aligha táncikálhatnék a nap sugarai alatt, ha csak nem szándékszom tűztáncot járni. De nem szándékszom. Az időjárás melett pedig az sem hátrány, hogy a város bizonyos részei valahogy békésebbek, mint nappal. A park, a játszóterek, sőt egy-két sétáló utca is. És akkor még nem beszéltem az éjszakai teremtmények lassú ébredezéséről, mikor az első csillagok megjelenésével együtt, világító szempárok és barátságosnak kicsit sem tűnő lények bújnak elő rejtekükből. Van benne egy fajta borzongató érzés, hogy köztük lehetek én is. Valahogy kevésbé taszít a jelenlétük, mint mondjuk egy tündéré vagy törpé-é. Bár ki is tudna meglenni egy olyan folyton morgó, alacsony emberke mellett? Kevésbé vannak fenntartásaim a démonokkal szemben, noha tudom, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem támadhatnának rám vagy ölhetnének meg.
És ilyen késői időkben tudok igazán magam lenni, mikor végre az igazi családom körében lehetek, ahol nem kell megjátszanom magam. Ők elfogadtak olyannak, amilyennek. S ez fordítva is igaz. Köztük kevésbé félek, vagy érzem, hogy határokat szabjak annak, aminek. Igaz, most csupán egyikükkel jártuk az utcákat...
- Szóval szerinted a művészet és a gyilkosság összeegyeztethető valami eggyé válás útján? - kérdezett vissza a fiú, minek után elmeséltem neki, mi jár már napok óta a fejemben, bár mindez nem magamtól jött. Igazából lelkesítettek az alkotnivalóra. Meglátásom szerint, ha valaki alkots formájában tennénk ki a közönség szeme láttára, egyrészt elég nagy hangja lenne, másrészt... nem is tudom. Nincs bajom a ténnyel, hogy kevésbé jókat bántsunk igazságosan, de alkotás formájában valahogy mindez nem is tűnne gyilkosságnak. Áldozat volna, ahogy a palettának a megannyi festék, víz és cset. Ahogy a papírnak a tinta, ceruza és radír. Kevésbé lenne érezhető a tragikussága, mint inkább, az a tény, hogy egy olyasvalamit hagyjunk ott, ami tán még üzen is a világnak. Szerintem csodálatos volna. De a csuklyás srác vonakodóan és elég bizonytalanul pillantott fel rám, száját húzva. Vagyunk annyira jóban, hogy őszinték legyünk egymással, akár szóban, akár arc vonásainkkal. És ez bizony sokat elárult. Egy üzenet tőle, hogy: Egyedi ötlet, de fura és nem igazán összeegyeztethető a Légió munkásságával. Inkább tartsd meg magadnak, amolyan másodállásként. De nem török le - nem annyira -, hiszen nem ez volna az első elvetett ötlet a többiek közt. Ezt is tudni kell elfogadni, ahogy azt is, hogy a jó irányba való változás nekünk nem módi. A normális, ahogy Harley is mondta egy program a szárítón. Eltöprengésem közepette riasztott fel ebből jelenlegi társam. Vigyorogva lökdösött oldalba könyökével, miközben mutogatott fel egy második emeleti panel ház nyitva hagyott ablakára. Ritka dolog, éppen ezért nem szokásunk kihagyni a lehetőséget, ha lopásról van szó.
- Hát nem is tudom... - figyeltem az ablakot, noha valójában nem a bizonytalanság szólt belőlem, mint inkább a tudatalatti bosszú, amiért az én ötletem sem volt támogatva.
- Ugyan már, Stormie! Mikor tudtál te ellenállni egy nyitott ajtónak vagy ablaknak, hm? Ráadásul le van oltva a villany. Nagy eséllyel nincsenek is otthon. - nézett rám erősen győzködve, mire igazából semmi szükség nem volt. Persze, hogy szétnéztem volna, hiszen egy üresen álló lakás sokkal jobb és könnyebb préda, mint mondjuk egy polc a polcaival. Legutóbb szereztem egy szép nyakláncot és egy menő nike cipőt. Csábít a hely, nem tudok ellenállni.
- Oké. - mosolyodtam el lassan alsó ajkam is beharapva.
- Ez a beszéd. - vigyorodott el kajánul, miközben rólam visszapillantott az ablak felé. - Akkor mondom, hogy legyen. Előbb felmegyek én, körbenézek, amit tudok elteszek, addig te őrködsz idelent. Aztán cserélünk. De gyorsnak kell lennünk. Jó? - mosolygott bíztatóan, amire lelkesen bólogattam. Általában is hasonlóképp csináljuk. S most is így történt. Ő felmászott az emeletig, ami az itt-ott hiányos téglafal végett nem is volt olyan nehéz, aztán bebújt az ablakon keresztül. Én addig figyeltem jár e erre valaki, de úgy tűnt, eddig minden oké.
- Huhú! Mit találtam neked! - kuncogott, de a ablak közelében, mert jól lehetett hallani. Már majdnem nyújtottam is fel a kezem, hogy leszórja bármi kedvemre való is legyen, mikor felmutatta az ablakon keresztül a rezgő, nem éppen több személynek szánt, magányos hölgyeknek szánt... játékszert? Morcosan el is kaptam a kezeim fejem fölül.
- Kapd be! Én nem használok ilyesmiket... - morogtam. Nem hiszem, hogy a békülés érdekében, de nem sokkal a mondatom végére már repült is le egy kis dobozka. Díszes fedele és az oldalán lévő kis kulcsszerű tekerő hamar elárulta mi az. Szeretem a zenedobozokat. Nem is tudtam megállni, hogy ne húzzam fel és nyissam ki. Helyes kis pár táncolt benne körbe-körbe. Annyira elvonta figyelmem, hogy nem vettem észre a repülő sport cipőket és az egyik jól fejbe is talált, ami által kissé meginogtam és fejemhez kapva a dobozkát is elejtettem.
- Basszus! Lehetnél kicsit óvatosabb is... - lapogattam az ütés helyét. Addigra arra már ügyet sem vetve, hogy esetleg valaki meglátott, vagy akár közben riasztották is a szemtanúk a rendőröket. |
Erről szól az élet: szobák sorozatáról, és az ezen szobákban rekedt emberek határozzák meg leginkább az életünket.
Lezárt kör |
[27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
