|
Témaindító hozzászólás
|
2021.06.14. 01:30 - |
"The unexpected is usually what brings the unbelievable."
Lezárt kör |
[28-9] [8-1]
 HAILEY MEADOWS"i've got this weird thing, when i wake up i feel energized"
Lassan már idegesen fújtatott amikor Jonah hallgatta. Az egy dolog, hogy ez egy rémes este volt és persze teljesen érthető, hogy rémült, fáradt és miegymás, de hát ekkora hülyeséget beszélni. Még hogy leigázni az embereket, csak az kéne, egy jó kis háború vérfarkasok és emberek között. Hailey köszönte szépen, de ebből nem kért, még belegondolni is rémes volt. Nem mellesleg, Ő úgy gondolta, hogy nem lenne esélyük, szerinte nem voltak elegen ahhoz, hogy mindezt véghez tudják vinni, hogy átvegyék a hatalmat az emberek felett, de hát nem is ilyenek voltak. Legalábbis Ők nem, a falkájuk biztosan nem, Ők csak egy nyugodt életet szerettek volna, ahol nem kell attól félniük, hogy kiderül a titkuk, vagy hogy bezárják őket. – Jólvan okostojás. – rázta meg ingerülten a fejét – Örülök, hogy máris jobban tudod, hogy mi a jó a vérfarkasoknak és mi nem. – egy pillanatra a kelletténél jobban felment benne a pumpa, de amint rájött vett egy nagy levegőt és ahogy kifújta azt próbálta ezt a feszültséget is elengedni.
- Inkább spórolj az energiáddal. – vetette oda neki a kérdésére válaszolva, de a továbbiakat már nem hallgatta végig. Inkább elindult az autó felé, annak több értelmét látta, minthogy Jonah beszólásait hallgassa. Hát ez jár azért meg megmentettem az életét…? - futott végig a gondolatain, de végül csak emlékeztette magát, hogy a fiúnak sem lehet könnyű ez az egész helyzet. Próbált megértő lenni, nagyon igyekezett, de ahogy egyre fáradtabb lett, úgy lett egyre türelmetlenebb is.
Ahogy haladt a kocsiban ücsörgő férfi felé az rezzenéstelenül bámulta őket, majd csak Haileyt, még csak nem is próbálta leplezni. Persze nem keltettek túl bizalomgerjesztő látványt, érthető, hogy megnézik őket, na de akkor is.
- A… - kezdett bele tétován, fogalma sem volt, hogy minek is szólítsa Jonaht, de maradt a legegyszerűbb megoldásnál - … a barátom és én eltévedtünk, az erdőben, megtámadtak valami fura lények… - kezdett bele a magyarázásba, amikor a férfi félbeszakította. Egy pillanatra hitetlenkedve nézett rá, hogy félbeszakította, amikor láthatóan nem volt fényes a helyzet. De amint a mondandója végére ért Hailey is megnyugodott és egy reményteli mosoly ült ki az arcára. Már pördült is meg, hogy intsen Jonahnak, hogy jöjjön, itt a „felmentősereg”. De arra abszolút nem számított, hogy ez alatt a pár perc alatt képes és elájul. – Basszus. – motyogta aggodalmasan.
A férfi kérdésére félig visszafordult az autó felé és hitetlenkedve felvonta a szemöldökét. A jelenlévők közül ugyan Ő tűnt a legmegbízhatóbbnak, akitől úgy tűnt, hogy segítséget lehet kérni, na de, hogy ezek itt mind ilyen ignoránsak, na erre nem számított. De vett egy nagy levegőt, egy szava sem lehet, hiszen elviszi őket, hogy hova azt még nem tudja, de bárhol jobb, mint a nyílt utcán, ahol, ha nem vigyáznak, akkor könnyen további atrocitások is érhetik őket.
- Ne fáradj, megoldom. – mondta egy pillanatra sem rejtve el hangjában az iróniát. De nem tétovázott tovább visszasietett a kirakat mellett ájultan ücsörgő Jonahhoz, mielőtt még bármi nagyobb baj történne. Leguggolt elé és óvatosan kicsit megrángatta a vállait, hátha magához tér.
- Jonah! Térj magadhoz! – mondta kissé fojtott hangon – Az a fickó elvisz minket a… - hát fogalma sem volt, hogy hova, szóval jobb híján inkább kitalált valamit – … a kórházba vagy a rendőrségre. – fejezte be pár másodpercet várva, hogy vajon kinyílnak-e a szemei. Akárhogy is, tudta, hogy segítség nélkül biztos nem fog tudni elbotorkálni az autóig. Szóval befordult mellé, hogy Jonah egyik kezét át tudja tenni a vállán, a sajátjával pedig átkarolta a fiút, hogy el tudja támogatni az autóig. – Na gyerünk. Csak egy kicsikét bírd még ki. – és azzal a lendülettel óvatosan felállt magával húzva Jonah elgyengült testét. Halkan felnyögött, ahogy a fiú súlya is ránehezedett, ezzel újra belenyilallt tagjaiba a fájdalom. Lassan indult meg, nem lett volna szerencsés, hogyha sietnek, mert annak csak az lett volna a vége, hogy jól eltaknyolnak még több fájdalmat okoznak maguknak, és fájdalomból mára jutott bőven elég mára.
Fél szemmel hátrapillantott a bár előtt téblábolókra, akik őket figyelték, és így most még kiszolgáltatottabbak voltak, mint eddig. Szóval Haileynak abszolút nem tetszett a helyzet, de mindjárt elérik az autót és akkor megmenekültek.
Az autóhoz érve sem eresztette Jonaht, fél kézzel próbálta kinyitni a hátsó ajtót, hogy valahogy beborítsa oda a fiút, remélve, hogy annyira már magához tért, hogy legalább az autóba be tudjon ülni.
Amint sikerült Jonaht betessékelni a hátsó ülésre Ő is beszállt gyorsan. Pár percig csak tétován hallgatott, kezdte megkérdőjelezni, hogy biztosan jó döntés volt-e, hogy csak így ukmukfukk beültek egy idegen autójába, de jobb híján...
- Jonaht mindenképp be kell vinni a kórházba, nemtudom mennyire lehetnek súlyosak a sérülései... - kezdett bele végül bizonytalanul. |
 Hannibal RedwoodFournemouth, streetsHa bajba jutottakról van szó nem szokásom a válogatás, csupán a megállapítása annak, valóban megéri-e védelem alá helyezni, avagy biztonságban tudni, azt, aki most még áldozatként áll előttünk. Mert a látvány olykor csalóka. Vittem már haza kertből szökött, nyakörvnélküli kutyát és hajtottam el, olyat, aki tőlem kért segítséget, mert mondjuk piásnak találtam. De a szimatom nem is csalt, pia szaga volt. Szóval jól megszoktam gondolni kinek nyújtok kezet, nehogy a végén megszabadítsanak attól a végtagomtól.
Éppen ezért sem léptem közbe elsőre, látva a két jó madarat. Még akkor sem, mikor bizonyosságot nyert, hogy a vér és sár szag egyvelege mögött ott lapul a félájult valós miléte. Már pedig embernek itt segíteni Fournemouthban - legyen az ártó vagy ártatlan - veszélyes. És az sem szól előnyömre éppen, hogy egy maga fajtával van. A leányzónak is lehetne annyi esze, hogy nem áll mindenkivel bájcsevegni, mert ki tudja miféle bajt kever vele. Mondjuk speciel ki tudódik, hogy a Darren Shan által megírt könyvek valós alapúak, vagy, hogy az öngyulladás annyira nem is lehetetlen elképzelés, éppen csak vámpírnak kell lennie... a napon járva. Köztük is akad azért őrült...
Legszívesebben bele sem avatkoztam volna, de rossz szokásom, hogyha egyszer észreveszek valamit, elkezdem elemezni, s, ha éppenséggel nem stim valami, képtelen vagyok elengedni. Már pedig eme pillanatban csak úgy tovább hajtanom nem ment volna. De mire a cselekvésig jutottam volna, szemet szúrtam a kisasszonynak, aki aztán nem sokkal később irányt is vett felém. Egyrészem átkozódott, amiért nincs menekvás, a másik részem pedig pontosan tudta, hogy nem is adtam volna ennek lehetőséget. Ha ő nem jön ide, én megyek oda. Tekintetem sokszor tévedt hol a felém közeledő lányra - ki határozottságot imitálva indult meg felém, de minél inkább közelebb ért, annál jobban éreztem rajta az elveszettség kissé kesernyés illatát -, hol pedig a srácra, akire még mindig fenték foguk a környékbeliek, s aki láthatóan egészségügyileg sem volt a toppon. Hát igen, az emberilét tán leghátrányosabb oldala, hogy a sebek nem gyógyulnak be olyan hamar, így aztán elég nagy gondot okozva az elszenvedőnek. Pláne ebben a városban. Lejjebb húztam az ablakot, így beresztve a kocsiba a friss levegőt és kiszellőztetve a cigi füsttől. De így a lányra is kényelmesen felnézhettem, mikor beért. Megkérdeztem volna, hogy miben segíthetek, hisze egy jó kopó is ismeri a járőrök betanult kis szövegét, és persze nem is áll távol tőlem mindezek meginformálása, kiváltképp, ha a két jelenlévő igencsak eltért a városiak megjelenésétől... és viselkedésétől. Erős gyanúm volt, hogy nem csak a srác, de a lány se volt idevalósi. Akkor pedig felmerülhet az a kérdés is, hogy mégis mi a fenét keresnek itt, és hogy találtak ide?
- Hello... - ha már az illem még ilyen problémák mellett sincs mellőzve, s közben már most összevonom szemöldökeim vajon miféle kérdésel fordul majd hozzám. Előre leszögezném, hogy nem vagyok taxi, ám bár ebben az esetben mindannyiunk érdeke, hogy változtassunk a jelenlegi helyzetükön. Nekem már csak azért is, mert biztos vagyok benne, hogy legalább egy térfigyelő kamerának szemet szúrtunk, és nem hiányzik, hogy holnap kioktatásban részesüljek, ha ez most port kavarna egy verekedés kitörése miatt.
- Igyekszem... - válaszoltam továbbra is felváltva pásztázva a két fiatal közt, s egy szemöldököm felvonva a srác intésére, majd vissza a lány tanácstalan tekintetére. Vajon mibe kéne a segítségem? Irányítsam őket útba hazafelé, vagy a legközelebbi kórházhoz? Utóbbi egyébként nem volna akkora baromság, csak hogy feltételezem a kislánynak sincsenek papírjai és amit a kópét illeti odaát, nos, valszeg előbb ennék meg, mint sem tartanák bennek azt a kis életet, ami még maradt benne. Vigyem őket a rendőrségre valami kamu szöveggel? Hát, éppenséggel talán ez volna a leglogikusabb, de, mint vérfarkas, s mint a rend és mások védelmének őre, erősen kétlem, hogy rendes ellátásban részesülnének. Aztán ki tudja... Nem ismerem az itteni hozzáállást, noha kételkedni sosem butaság. Nem biztos, hogy ezidőtájt a kislány kifejezte volna, mire is fel kér segítséget, de ha el is mondta, valószínűleg figyelmenkívül hagytam, mialatt végig a megoldásukon törtem a buksim.
- Úgy gondolom nem ez a megfelelő hely arra, hogy az ittlétetek boncolgassuk, már csak a barátod érdekében sem... Szóval csüccs be, aztán kitalálunk valamit. - intettem fejemmel a hátsó ülésekre, s csak azért nem mutattam fel jelvényem, bizonygatva, hogy levegőben lógó bizalmuk nem hiábavaló, mert ha, kétely is lett volna bennük, a lány nem hozzám jött volna oda. Ám jobb lehetőségük egyelőre nincs. Csak közben vettem észre, hogy a srác magától már biztos nem fog idáig jönni a maga két lábán, szóval némi szünetet hagyva ciccentem egyet. - Segítsek? - értettem arra, hogy bedobjam e a kocsiba a cimbiját, vagy ő akarja felpofozni, hátha magához tér arra a kis időre. Tudom, hogy az illem úgy diktálja, hogy kérdés nélkül kellene cselekdnem, de lévén, hogy nem is akartam belefolyni, és a kocsim ígyis megjárja majd a kinézetük tekintve, én azért nem szívesen vérezném össze magam, ha nem muszáj. |
Ő se tudta pontosan mit is akart hallani még, mi többet kínálhatott volna fel még Hailey. Viszont sebzett lelkének velejéig érezte a gyomorforgató zavart, mely úgy nehezedett rá, mint súlyos kő kézfejére gyerekkorában. Mint mikor kegyetlen játékok szerencsétlen fekete bárányaként vált célponttá. Talán erre született, sokszor gondolta már akkor is, amit végül az elszökött évek alatt el is felejtett. Csakhogy a mai est, nem is, az egész nap egy rémálom volt. Visszahozva a régi idők elcsépelt gondolatait, vele csak pocsék dolgok történhetnek, nem igaz? Végülis tudta, hogy rossz ötlet felvenni egy új alkalmazottat. Rochusnak mindig szörnyű ötletei támadtak, s bár Jonah nem gondolt még csak hasonló végkimenetelre se, az elejétől sejtette a terv egyhamar bekövetkező romba dőlését. Igaz, egy hangyányit szolidabb kivitelben. Például Hailey elviharzik az első pár együtt töltött órában, vagy másnap felhúzott orral adja le a felmondását a korái órákban. Még élvezte is volna. Ehelyett itt ült a koszos földön megtépázva, vértől mocskosan és az eddigiektől is számkivetettebben. S egy pillanatnyira se tudta elfelejteni a szúró fájdalmat se oldalában, ahogy érzéketlen karja fölött se igen siklott át egykönnyen figyelme. Eközben pedig semmiféle jókedv nem kerítette hatalmába, mily érdekes. Csodálatos.
Valahol mélyen tudta, legalábbis érezte, hogy Hailey mindössze próbálta lenyugtatni és a sértések, amiket cserébe a fejéhez vágott, egyáltalán nem voltak fairek. Ha nem is akarta beismerni nyíltan és hangosan, márpedig a bocsánatkérések sose erősítették kevéske jótulajdonságai táborát, kifejezhette volna magát szebbet. Igen, persze, de minek az, ha úgyis ráborul a szar hátramaradt része? Mivelhogy épp benne ült már jó pár adagban, számított a következőkre is.
- Érdekes - horkantott fel, mely inkább fájdalmai nyögésének tűnt, mintsem szarkasztikus kifejezőeszközének. - Ha annyira féltek tőlünk emberektől, akkor miért nem igáztátok le a világunkat - meredt fel Haileyre értetlenül, mintha ez lett volna a legtermészetesebb reakció. – Ahogy elnéztem, meg se kottyanna pár emberi fej leharapása. És mint előbb említettem, úgy tűnik mégse vagy teljesen egyedül – vonta meg vállát. - Mellesleg szerintem mindenkin kísérleteznek. Legyen az állat vagy ember, vagy ti - gesztikulált először a lány, majd az őket nem is olyan messzi távolságból bámuló csoportosulás felé. Továbbra sem szimpatizált egyikükkel sem s ismerkedésük gondolata is viszolygással töltötte el. Szédülése lassan félig tudatlan állapotba helyezte a tétova percek teltével. Igazán törekedett a rémület bódulatában nem túl mélyre süppedni s tiszta fejjel a zavarodottan örvénylő víz fölött maradni. De épphogy valósult meg. A sokk és düh egyvelege mellett a fokozódó zavarodottság és pánik után a súlyos fáradtság és kezdődő krónikus letargia zsúfolódott egy helyre. Azt gondolná az ember, hogy ennyi érzés nem férne el egy helyen, ehelyett még kézen is fogták egymást nehogy véletlenül az egyikük elvesszen.
A fáradtságot nehezen elnyomva csukódtak le szemei miközben hallgatta a másikat, bár szavai egyre jobban összefolytak fülében. Légzése szaggatottabbá vált miközben az oldalába nyomuló szúró érzés erőteljesebben préselte össze csontjait. Ha maradt még olyanja egyáltalán, fintorodott el és erőt véve magán felnyitotta szemhéjait. Noha nem teljesen. Félig csukott szemeivel fókuszált, szintén inkább sikertelenül mintsem teljesen eredményesen, fel Haileyre.
Arcát hitetlenkedő grimaszba ráncolta, ahogy a lány rakoncátlan, néha vértől összetapadt tincseit igazította el portól koszos arcából. Mégis mit csinál? Tűnődött el, mibe belesajgott homloka. Feje egyik pillanatról váltott át ólomsúlyból pehelykönnyűvé és vissza, kezdte elveszíteni a realitása fonalát. Őszintén, annyira már nem is csimpaszkodott bele. Amikor Hailey a ruháját vette kezelésbe, nem bírta tovább;
– Hallucinálok, vagy tényleg épp kicsíped magad? – mérte végig némi gyanúval, majd a társaságra pillantott. Meglehet, nem a megfelelően fejezte ki magát, de védelmében szólva, összeszedett gondolatai elég rozoga lábakon tartották meg magukat. – A fajtád bukik a leharcolt állapotú csajokra? Vagy... – a végét nem fejezte be, mivelhogy Hailey egyszerűen elsétált, eleinte határozott lépteivel mely a végére elbizonytalanodott, ha jól vette ki ebből a távolságból. Abban a pillanatban vette észre az autót és a benne ülő egyént, akinek elmosódott formái férfire utaltak, azonban nem mert volna rá megesküdni. Vért ízlelt szájában s legszívesebben ki is köpte volna, ha biztos lett volna abban, hogy nem saját magán landol a vöröslő nyál.
Nem akarta szem elől téveszteni a lányt, így minden erejével az irányába koncentrált, hiába mosódtak össze az éjszaka színei és váltak az alakzatok eggyé. S mikor Hailey felé pillantott, félig-meddig a levegőbe emelve a kezét intett egyet jellegzetesnek szánt félvigyorával együtt, amely ugyan jobban hasonlított egy nehezen erőltetett vicsorgásra. Arra a fajtára, amit kellemetlen családlátogatáskor erőltet magára az ember nem túl sok sikerrel, míg szemei rémületében szüntelen segítségkiáltásokkal keresi azt az áldott megmentőt, aki kifogásként szolgálhat a lelépésre. Valahol ez és a félholt közé esett Jonah jelen pillanatban. A pubból kiszűrődő zene ritmusát hallgatta s Hailey vöröses hajkoronájának színe volt az utolsó, amit még felfogott a körülötte lévőből, mielőtt végleg elcsusszant az éberség talaján, bele a sötétségbe. |
 HAILEY MEADOWS"i'v got this weird thing, when i wake up i feel energized"
Sértődött pillantásokkal méregette a fiút maga előtt, akit éppen próbált megnyugtatni, próbálta elmagyarázni neki, hogy mégis mi folyik itt. Pedig hát még saját maga sem volt biztos abban, hogy mi is a helyzet, amire Jonah is könyörtelenül rávilágított. – Sok mindent nem, de azt hiszem többet, mint te. – vetette oda foghegyről, hiszen most nem ez volt a fontos, nem állhatnak le ilyen gyerekes dolgokon civakodni. – Hát most mit mondjak? – vonta meg kissé a vállát – És mégis létezem, hiába nem szabadna szerinted. – de ahogy kimondta sértődött szavait egy kicsit meg is bánta, hiszen azok után amin keresztülmentek lehetett volna kicsit kedvesebb. Neki is eléggé sokkoló volt, de Jonahnak ez még több lehetett. Látta az arcán, hogy próbálja egyben tartani magát, próbál nem szét esni itt az utca közepén. Hailey egy pillanatra lesütötte a tekintetét, hogy aztán arra kapja fel, hogy Jonah lesöpri kezeit és kérdőre vonja. – Mit akarsz, mit mondjak még? – tárta szét a kezeit. Tanácstalan volt, hát mégis mi többet kellene mondania azon túl, hogy vérfarkas? Fogalma sem volt, de ha tippelnie kellett volna, akkor azt mondta volna, hogy Jonahból most csak az indulatok beszélnek és idővel majd megbékél a dologgal. A hangsúly itt most az időn volt. – Hát lényegében elszigetelve élünk. Pontosan emiatt. – mutatott a fiúra, a reakciójára utalva. – Nyilván senki sem kockáztatja szívesen, hogy valami laborba zárják és kísérletezzenek rajta. – tette karba a kezeit. Hiszen nyilvánvaló, legalábbis a számára az volt. Soha senkinek sem mesélhetett róla, hogy mire képes, az nagy veszéllyel járt volna. Hiszen nem csak a kirekesztést kockáztatta, az lett volna kisebbik baj. De ha a napvilágra került volna, hogy vérfarkasok, ráadásul egy egész falkányi van belőlük, akkor biztosak lehettek abban, hogy levadásszák őket, de nem azért, hogy megöljék őket, sokkal rosszabb sorsra jutottak volna. Életük hátralevő részét bezárva tölthették volna valami laborban, ahol kísérlet követett volna kísérletet. Nyilvánvalóan ezt senki nem akarhatta, így hát Hailey és már nagyon korán megtanulta, hogy hallgatni erény, legalábbis erről a témáról. De ez most egy olyan helyzet volt, amikor a hazugság már nem segített volna, főleg, hogy ebbe a városba keveredtek, ahol mindez nem volt titok. Az, hogy más vagy, az volt a hétköznapi.
Szóval türelmesen hallgatta amint Jonah képtelenségeket beszél. Minden joga meg volt hozzá, ezután az éjszaka után, mindazok után, ami történt, amiket megtudott; egy percig sem tudta hibáztatni. Csak állt ott, egyik kezét az ellentétes vállán pihentetve, ha már Jonah nem kért belőle.
- Ha ez megnyugtat soha nem kívántam az emberhúst, ahogy senki más sem a falkánkban. – magyarázta talán egy kicsit hevesebben, mint szerette volna – A farkasok nem esznek embert, az ösztöneink nem ezt diktálják. Hiszen annyira hasonlítunk, te meg én. Az már kannibalizmus lenne. – rázta meg a fejét. Próbálta ész érvekkel meggyőzni Jonaht, hogy a vérfarkasoktól nem kell tartania. Hiszen Ők a jófiuk, akik a legndák szerint védik az embereket. Azt már csak remélhette, hogy az itteni vérfarkasoktól sem kell tartania, sem Jonahnak sem pedig neki.
- Akkor már rég halott lennél. – fonta karba a kezét maga előtt, hogy aztán sértetten a távolba meredjen. Majd tekintete visszavándorolt Jonahra, amikor az újra megszólalt. Szem forgatva hallgatta, amint arról beszél, hogy biztos kiszagolják egymást, mint a kutyák. És itt is vagyunk, a kutyás csipkelődéseknél és vicceknél.
- Hát farkas ide vagy oda, GPS még nem vagyok. – vágott vissza kissé megemelve a hangját – Ismeretlen helyen én is ugyan úgy elveszett vagyok, mint bárki más. Ha nincs mit követnem… - vett egy mély levegőt, inkább visszafogta a hangját. Majd egy szó nélkül nézte, ahogy a fiú a földre huppan. Hailey is sóhajtott egyet. A történtek után be kellett, hogy vallja, nem szívesen ment volna oda egyikükhöz sem segítségért, mert hát ki tudja. De aztán fura érzése támadt, mintha figyelnék, és itt most nem a bárban iszogatókra gondolt, az nyilvánvaló volt. Lassan végig jártatta tekintetét az után, hogy aztán nagy nehezen kiszúrjon egy férfit, aki a kocsijából figyelte őket. Mi tagadás, gondoskodott róla, hogy ne lehessen könnyen észrevenni. Nem kapta el a tekintetét, rezzenéstelenül nézett az őket figyelő szempárba, hogy a tudtára adja, tudja, hogy ott van.
- Jólvan. – hagyta rá. Nem fog vele vitatkozni. De ha eddig nem hagyta, hogy felfalják, akkor ezek után sem fogja hagyni, hogy az eddigi fáradozásai kárba vesszenek. Lassan kezdte magát valami őrző-védőnek érezni. Kisöpörte az arcából a haját és kissé megigazította magán a felsőjét, na nem mintha ez bármit is segített volna a kinézetén. Határozott léptekkel indult el a kocsiban ücsörgő felé, hogy segítséget kérjen.
- Hello. - kezdett bele bizonytalanul, amikor végre odaért a kocsi mellé. - Tudna nekünk segíteni? - kérdezte, miközben visszapillantott a kirakat előtt a földön ücsörgő Jonahra. Csak remélhette, hogy az illető nem hiszi őket valami őrült gyilkosnak őket, tekintve azt a sok vért ami rajtuk volt. |
 Hannibal RedwoodAz vagy, aminek látszolKésőre járt már, de legalább már kezdett hűlni az idő. A motor halk moraja, a rádióban szóló majdnem teljesen lehalkított True Faith és a cigi egyvelege nyújtott csak némi vigaszt, nyugalmat a város nappali zsongásától lezsibbadt agyamnak. Az ilyesfajta migrénekre az aspirin kevés, én pedig nem kimondottan vagyok az a nagyvárosokban furikázó járőr. Az én falka városom kisebb, csendesebb, meghittebb. Nincsen utcákon át tartó klubok tömkelege vagy minden sarkon bár és kocsma. Mi nálunk a családi házak és a farmok voltak inkább az elterjedtebbek. És mennyivel is jobb a kertben, kezed alatt nevelt étel, mint az itt boltban meg vett, talán, ha küllemre hasonlító. Más közeg, más szokások. Én pedig kifejezetten a szokások híve vagyok, abba születtem, ott nevelkedtem. Persze örülhetek, hogy legalább a négylábú családom elhozhattam. Így se volt könnyű, bár igaz, kikötöttem, hogy vagy velük, vagy sehogy. Bár, ha tudom, hogy errefelé nem ritkák a démonok, és a pokolkutyák, a vámpírokról nem is beszélve - s még ki tudja mikbe botlik majd szerény személyem - lehet átgondolom, hogy megér e ennyi kockázatot. És azért nekik is szenvedés mindent megszokni. A lakás bár tágas egy embernek, kissé szűkös és kényelmetlen 6 nem kimondottan aprócska ebnek, pláne, hogy egyikük sem az a panel kutya. A farkasok által biztosított erdő híján pedig be kell érnünk a parkban tett sétákkal és megjegyzem, az erdőben senki sem tett szemre hányást, ha nem szedted össze a kutyáid utáni dolgokat. Már pedig egy kangal vagy corso után takarítani... mintha egy csorda elefánttal élnék. És ha rájuk jön az esti ricsaj? Szerencsém, hogy az egyik szomszédom süket, a másik meg tündér. Merne szólni érte...
Most azonban hátra hagyva őket furikáztam a város külső részein, ismerkedve a tereppel, ami idekint sokkal elfogadhatóbb volt, mint a benti égig érő házak labirintusában. A napokban kezdem majd el az ügy itteni nyomozását, ami végett végülis idejöttem. És ami végén majd úgy elhúzom innen a csíkot, hogy azt még a gyalog kakukk is megirigyelné. Békés esti furikázásra számítottam, de ahogy haladtam el a buszállomás menti épületek mellett és elsandítottam a gyéren megvilágított járda felé feltűnt egy kisebb "falkaszerűség". Na nem, mintha olyan különleges látványt nyújtott volna számomra a kis farkas falka - ha más fajból lettek volna már inkább -, de arra viszont összerándultak szemöldökeim mikor látványosan szaglásztak az egyik irányba egy.... bújkáló fiatal párt méregetve. Na ez már kissé fura volt. Az ember azt hinné, hogy az újonnan érkezőket éri a meglepetés, mikor belépve ide összetalálkoznak a város... " sok színűségével". Erre az itt lakókat éri némi sokk, mikor két idegen lép a városba. Ha csak... az egyik nem idevaló... Lelassítottam, majd lassan beparkoltam egy másik kocsi mögé, hogy az eseményeket kémlelve, lehúzhassam az ablakot és jómagam is informálódjak arról ki is az, aki végett hamarosan kitörhet a balhé. Mert, hogy azok a srácok nem hobbiból ízlelgetik a levegőben terjedő számukra finom vagy kevésbé finom illatokat, és villantják meg olykor aranyban úszó szemeiket, az tuti. Amint pedig kicsit szertefoszlott a cigaretta füst a kocsiban, és az esti levegőbe szimatoltam, egyből megcsapott a... fiatalok bűze..? Hát be kell látnom, nem mindennapi páros voltak. Nyakig véresen, szétszaggatott ruhákban, sérülten és ki tudja még milyen állapotokban... Nem akadok fent rajta olyannyira, mint amennyire talán itt kellene, ugyanis odaát nálunk a fiatal még erejüket nem igazán kontrolláló farkaskák is hasonlóan néznek ki egy-egy alakváltás után, ahogy azon egyedek is, kik heccből, vagy bizonygatás gyanánt egymásnak esnek. De azért az összevont szemöldök megmaradt, hiszen a lány ugyan farkaskának tűnt, de a fiú...
Amit tudok, hogy ez a város, de úgy az egész világunk kirekeszti a halandókat, több egészen jól indokolható okból kifolyólag. És a város ebben kifejezetten szigorú, korlátozások, büntetések és ki tudja miféléket vetnek be ellenük még. Így aztán kénytelen kelletlen maradásra bírtam a formás kis hátsóm, noha kiszállni még nem szálltam. Tudom, hogy amit látok cselekvés köteles, de egyelőre csak megfigyelőként vennék részt rajta. Nem várom meg, míg nekik esnek, de egyelőre most még csak egy gyors bejelentéssel szolgálhatnék, hogyhát riadó, ember a városban. Viszont hülyét se csinálnék magamból, mert ennek eljárása még bizonytalan a számomra.. Miért dugjak rácsok mögé valakit, aki aligha tehetne itt bárkiben is kárt, sőt védelemre szorul? Jelen helyzetükben pedig talán némi ellátásra is... |
 Jonathan Walsh"if you find me offensive then i suggest you quit finding me"
Pontosan nem tudta mitől némult el. A lány ugyanolyan rémült tekintete láttán, vagy kezének gyöngéd simítása a karján? Bármelyik is, Hailey elérte a hatását; Jonah becsukta száját, hogy aztán a határozott kijelentésén miszerint vérfarkas, egy leheletnyit mégis eltátsa. Tényleg vérfarkas. Akkor ez az egész nem álom. Egy ideje fogalmazódott benne, talán munka után mégis betévedt az egyik sötét sikátor bugyrába és a mának élve vásárolt valami gyanús eredetű szert. Reményei azon nyomban elhaltak, mivel Hailey folytatta.
- Többnyire… -nyelte a lány szavait remegő lábain állva. Érezte, hogy kezd kicsúszni alóla a talaj, így minden erejével azon volt, hogy összeszedje magát. Nem lenne célszerű elájulni, sejtette. Ki tudja milyen emberi vérre szomjazó szörnyetegek bújnak meg az emberek… nem, itt mindenki szörny. Hallgatva Haileyt egyre nehezebben uralta arckifejezést, s bár eddig se rejtette véka alá érzéseit, egészen megkedvelte útitársát. Az arcára kiülő sokk és zavarodottság egyvelege mellett a csúf valóság realizálása is megjelent tekintetében.
- Sok mindent nem tudsz – állapította meg kisvártatva. A vérveszteség és düh lassan ködösítette el tekintetét.
- Nem is szabadna létezned! – sziszegte halkan, de erőteljesen. Semmi pénzért sem akarta ennél is jobban magukra vonni a figyelmet. – Éveket töltöttem el ilyen faszságokat hallgatva, mire megszabadultam tőlük! És most… Ezt nem hiszem el! - Igyekezte kihozni magából a legtöbbet, tényleg, ám elhatalmasodó haragjától dobogó szívét nehezen tudta ignorálni. A lappangó érzéssel évek óta élt már. Szerette, ahogy végigfutott rajta a mellkasától szétáradó erő mely bőrének feszült, szerette a rideg melegségét – mert bár teste remegett, fogai sosem koccantak. Szerette, hogy gondolatok nélkül is cselekedhetett, nem számolt következményekkel, egyszerűen megtörtént, aminek meg kellett. Ám bármennyire is akart engedni a késztetésnek, józan ítélőképessége még a helyes úton tartotta. Amely mélyedésekkel és bukkanókkal volt ugyan tele, és kanyargós végét hunyorogva se láthatta, mégis biztosabb talajnak ígérkezett. Behunyta szemeit és erősen a szájára harapott, felszakítva a gyógyuló sebet. Ha jól emlékszik, a temetőben hasította fel egy durva élű törmelék. A fájdalmaira koncentrált; az oldalára, mely régóta sajgott ahhoz, hogy hozzászokjon; a kezéhez, mely eléggé elzsibbadt, hogy erőtlenül lógjon teste mellett. Mélyet szippantott a meglepően meleg városi levegőből, már nem a hűs levegő lengte őket körbe, mint az erdőben, vagy a temetőben.
Durván ellökte Hailey vállaira feszült tenyerét, szinte lerázta magáról, mintha az érintés puszta gondolatától is ódzkodna. Ökölbe szorította ép kezét és a lányra meredt.
- Szóval azt akarod mondani, hogy vérfarkas vagy és ennyi? Semmi több? Mert az olyan rohadt egyszerű, nem? Csak egy vérfarkas vagy és kész?! – fakadt ki visszafojtott indulattal elnehezedett szavakkal. – Hogyhogy nem tudtatok mások létezéséről? Egy egész városnyi van belőletek! És nem kicsi város, hanem nagy. Nagy! – gesztikulált körbe kezével, nyomatékot adva mondatának. – Szóval te éppen nem eszel embert, de honnan tudhatnád, hogy más nem? Az előbb azt mondtat, hogy a létezésükről sem tudtál, mint valami elbaszott posztapokaliptikus filmben. Tehát, lehet, hogy ti olyanok vagytok, mint a vegetáriánusok. Itt meg nem ez a divat és kész. – Már maga sem tudta mit beszél, ám befogadni mindezt nem kevés idő, míg feldolgozza az emberfia. Kezdte úgy érezni, hogy instant kurzuson vesz részt a tudtán kívül és a bukás egyenlő a hallállal.
Pillanatra átsuhant fejében, hogy miképp reagálna, ha nem lett volna tudatában a megnyomorított éveinek. Ha átlagos gyerekként vált volna tinédzseré, majd fiatal felnőtté, aki most is. Netán nem hordozna magával ennyi agresszív gyűlöletet? Minden bizonnyal. Csakhogy a fagyban átélt telekre és a tikkasztó hőségtől terhes nyár hónapjaira olyannyira élénken emlékezett, mint az ősszel pocsolyáktól mélyedt laza földre a mocsárban és a színes vadvirágoktól tarkított napsütötte mezőre a halkan csörgedező patak mellett. Ha elég erősen koncentrált, lehunyt szemein keresztül látta is, nemcsak hallotta és ízlelte. Őrületbe kergette, mert hiába küzdött ellene, hiába zárta el és hagyta figyelmen kívül, elpusztíthatatlan féregként kapaszkodtak vissza fejébe az emlékek. Magára erőltetett némi nyugalmat, habár, valójában a kimerültség győzedelmeskedett felette.
- Otthon kellett volna maradnod – préselte ki magából összeszorított fogain keresztül. Egészen berekedt a több órányi normális folyadék nélkülözésétől, s bár az alkohol hatása rég kitisztult, nem hagyott kellemes ízt szájában. – Szóval kell keresnünk egy segítőkész, másik vérfarkast. Azt mondom válasz te, gondolom, kiszagoljátok egymást, mint a kutyák – jegyezte meg szarkasztikusan. – Az erdőből nem tudtál volna hazavinni minket? Lényegében farkas vagy, a tájékozódásnak nem kéne nagy kunsztnak lennie. – Kérdőn magasba emelte szemöldökeit, majd fájdalmában rándult egyet. Ennyi – gondolta és lecsúszott a biztos támaszként szolgáló üveg mentén. Az új pozícióval eltompult fájdalmai váratlanul nyilalltak belé, összes izma görcsbe rándult a hirtelenségétől. Remegő sóhajt hallatott és felpillantott Haileyre.
- Szerintem én itt maradok, míg farkaspajtit keresel. Ha addig mégis felfalnak, egy gonddal kevesebb – rántotta meg vállát.
|
HAILEY MEADOWS"i'v got this weird thing, when i wake up i feel energized"
Tagadhatatlanul egy főút volt, ahova kiértek és az emberek mennyisége is megnőtt, tekintve, hogy itt helyezkedtek el a bárok és egyéb éjszakai szórakozóhelyek. Jonah dünnyögésére csak felé pillantott, de nem mondott semmit. Ő is valami ilyesmiben reménykedett, de ezt igazából már akkor elengedte, amikor leszálltak a buszról és megérezte azt a fura szagot, a város nem éppen természetes kisugárzását. Hát talán tényleg nem a legjobb ötlet volt az, amikor felszállt a buszra. De hát mostmár késő bánat. Mindenesetre abban viszont elég erősen bízott, hogy itt senki nem fog rájuk támadni. Hiszen itt voltak az utcán, ahol mások is voltak, nem az erdőben, szóval itt azért többé kevésbé biztonságban vannak, legalábbis nagyon remélte.
Ő nem grimaszolt amikor a kicsit sem bizalomgerjesztő alakok méregették őket, az Ő szemeiben sokkal inkább ijedtség volt. Mert érezte, tudta, hogy itt most többről van szó, mint arról, hogy úgy nézek ki, mint valami sorozatgyilkosok. – Hát nem tévedsz. – erősítette meg Jonah-t abban, hogy méregetik őket. Kemény csaj volt, nehéz volt ráijeszteni, de ezután az este után, azért voltak benne kételyek, nem mellesleg fáradt is volt, és sérült, és fogalma sem volt, hogy hol van, szóval, igen, ez már Őt is bőven megijesztette. – Nem ment el az eszed, tényleg minket szaglásznak. – helyeselt ismét. – Jobban mondva, inkább téged. – súgta oda egy kis szünet után. Mert Ő is pontosan meg tudta mondani, hogy mikor áll szemben egy emberrel, és mikor egy vérfarkassal. És ahogy az alábbi ábra mutatta, itt nem Hailey volt az egyetlen vérfarkas, és ki tudja, hogy a vérfarkasokon kívül még miféle lények voltak itt. Mert Hailey érezte a szagukat, hogy mások, csak éppenséggel fogalma sem volt, hogy mifélék, hiszen soha eddigi életében nem találkozott hasonlóval sem. Na de azt már Ő sem tudta volna megmondani, hogy ez az itteniek számára mitől akkor nagy szám, mármint, hogy ember jár köztük, hiszen számára ezek voltak a hétköznapok, hogy az emberek között vegyül el.
Igazából oda kellett volna mennie az egyikükhöz, akiről biztosan tudhatta, hogy hozzá hasonlóan vérfarkas, de nem akaródzott neki. Egyik sem tűnt olyannak, aki szívesen segített volna nekik, vagy akiben így ránézésre megbízott volna, pedig jól tudta, hogy a látszat néha csal, de ettől most nem tudott elvonatkoztatni, még túl élénken éltek benne az este történései, még nem sikerült összeszednie a maradék bátorságát. Szóval örült, hogy Jonah félrehúzta a vizslató tekintetek elől, még ha tudta, hogy így is sokan látják őket. Még az sem zavarta, hogy a fiú úgy kifakadt, legalább egy kis beugróban tette mindezt, ahol nem láthatták őket annyian. Igazából már várta is, hogy mikor jön el ez a pillanat, furcsa is volt, hogy nem rögtön kérte ezt számon rajta. De igazából valahol értette, hogy nem az erdőben fakadt ki, ahol bármikor rájuk támadhattak volna. Szóval most itt volt az alkalom, hogy előálljon valami magyarázattal. Hazudni nyilvánvalóan felesleges lett volna ezen a ponton, főleg, hogy ahogy látszott, olyan helyen vannak, ahol a természetfeletti hétköznapi. Jonah érdeke is, hogy megtudja mi folyik körülötte. – Ha hagysz szóhoz jutni el is tudom mondom. – mondta pimaszzul, egy mosolyt erőltetve az arcára, egyik kezével végig simítva a fiú karján. Persze érthető volt a kirohanása, fogalma sem volt, hogy Ő hogyan reagált volna hasonló helyetben. – Igen, vérfarkas vagyok. – közölte tárgyilagosan. – De tőlünk nem kell tartanod, nem eszünk embereket. – magyarázta. Legalábbis Ő nem tudott olyanról, hogy egy vérfarkas emberhúson élt volna, de hát eddig az estéig azt sem tudta, hogy rajtuk kívül vannak mások is, szóval ezen a pontol túl már lassan bármit el tudott képzelni. – Akik méregettek minket, igen, ők is vérfarkasok, azt hiszem, többnyire. – mondta bizonytalanul. Olyan sokféle szag terjengett a levegőben, hogy egyáltalán nem volt biztos magában. – Akik megtámadtak, nem tudom mik voltak. Biztos, hogy nem vérfarkasok. – rázta meg a fejét bizonytalanul. – Nem tudom. Jonah, nem tudom. – mindkét kezével megfogta a fiú vállait, tekintetében látszott, hogy Ő is ugyan úgy meg van rémülve, mint Jonah, ha nem jobban. Szóval jobbnak látta, ha elmondja, hogy mi az, amit tud, ami lássuk be, nem sok minden. – Ahonnan jöttem, a birtokunk, ott van egy kis falkánk, a családom és még páran. De ez idáig fogalmam sem volt, hogy rajtunk kívül léteznek még vérfarkasok, nem, hogy esetleg más lények is. Azt hittük, hogy máshol már réges-rég kihaltak. – vallotta be. – Nem tudom mi ez a hely. De a legjobb esélyünk talán az lehet, ha egy másik vérfarkast keresünk. Mert ahogy elnézem, ember itt nem nagyon akad. – egy pillanatra körbejártatta a tekintetét az után. – Mármint téged leszámítva. – újra Jonahra nézett aggodalmasan. Majd újra vissza azokra az alakokra, akik mellett eljöttek, hiszen voltak köztük vérfarkasok, de továbbra sem érezte azt, hogy szívesen menne a közelükbe. Páran még így is, hogy egy kirakat beugrójába húzódtak, feléjük pillantgattak, összesúgtak. Abszolút nem volt bizalomgerjesztő, na nem mintha Ők annyira bizalomgerjesztően néztek volna ki a csupa sár és vér ruhájukban, de hát mégis csak Ők voltak a bajbajutottak, akik eltévedtek, akiket megtámadtak és most igencsak segítségre szorulnak. Otthon csak felvonyított volna, jelezve a falkának, a bátyjának, hogy baj van és pár percen belül ott is termett volna valaki, de itt hiába. Sőt talán még veszélyes is lett volna. Nem, az ösztönei azt súgták, hogy itt érdemesebb meglapulni. |
Jonathan Walsh"if you find me offensive then i suggest you quit finding me"
- Hidd el, hogy jól esne – forgatta meg szemeit. – Legalább az emberek nem úgy néznének ránk, mint a csatornából előmászott szörnyekre – húzta száját miközben óvatosan körbepillantott. Tagadhatatlanul megbámulták őket, s bár némiképp hozzászokott, hiszen utcai verekedésektől feldagadt arca, lila monoklitól fájó szeme nem egyszer vonta magára a szánalommal vegyült kíváncsi tekintetet, kényelmetlenül mocorgott szakadt és kosztol csatakos ruháiban. Az esetek többségében nem fordított rá nagyobb ügyet egy vállrántásnál, viszont azokat elsősorban ő kezdeményezte, míg ezt a háta közepére se kívánta, nemhogy bevitte volna az első ütést.
- Végül is, majd elfutunk – bólintott a fennmaradó kórház ötletére. Egyébként sem előszőr keveredett hasonló helyzetekbe, a felelősségre vonás alól könnyedén és előszeretettel szökött meg, vagy, ha jobban tetszik, menekült el. Mihelyst újra elindultak az újbóli ismeretlen felé, már csak a jövőbeni eseménytelenség után tudott fohászkodni. – Ajánlom, hogy normálisak legyenek – dünnyögte orra alatt bizalmatlan körbe pillantások közepette.
A hatalmas épület mögött valóban egy főút volt, legalábbis forgalmas széles sávjai és az utcákon hömpölygő tömeg erre utalt. Bárok ajtói előtt szívták cigarettájukat a legkülönfélébben felöltözött emberek és nevetve beszélgettek a kiszűrődő zene mellett. Olyannyira lekötötte őket egymás társasága, hogy kettőjük érdekes, szedettvetett megjelenésükre nem fordítottak figyelmet egészen addig, míg közelebb nem bicegtek. Viszont akkor hirtelen minden szempár rájuk szegeződött. Mert amint az egyikük észrevette őket, oldalba bökte a másikat, s míg egyesek diszkréten csak pillantásukkal jeleztek a többieknek, akadtak, akik ujjaik segítségével határozták meg a döbbenetet kiváltó célpontokat; Haileyt és Jonaht. Megfáradt grimaszba gyűrte arcát és fogai közé szívta alsó ajkát egy pillanatra. Miért is gondolta, hogy egyszerűen és feltűnésmentesen találják meg a kórházat?
- Gondolom, ilyen lehet celebnek lenni – horkantotta fejcsóválva. Nem tudta pontosan mi, de valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába, mint mikor az ember elutazik egy idegen országba és városnézés közben a tiltott negyedbe teszi be a lábát. Tisztára, mint a Zsebpiszokköz. – röpke mosoly csillant szemeiben, ám hamar feledésbe is merült. S ahogy haladtak beljebb, mindez változatlan maradt. Szerencsére senki se érzett hajlandóságot, hogy közelebb merészkedjen, de épp elég volt a különösen csillogó rájuk tapadt szempárok, melyek fesztelenül, talán még kihívóan is mérték végig őket. Azt is észrevette, hogy másként figyelték Haileyt, mint őt. Habár még képtelen volt meghatározni a miértét.
- Van ez a furcsa érzésem, hogy méregetnek – súgta a lánynak, le sem véve szemeit a fura emberekről. Közöttük elhaladva figyelt fel arra, hogy többen a levegőbe szimatolnak. Egyre inkább elbizonytalanodott, jó ötlet volt-e felszállni arra a buszra. Majd leszállni. – Hailey. Az én eszem ment el teljesen, vagy tényleg minket szagolnak? Mármint oké, nem vagyunk rózsaillatúak, de amikor két hétig nem zuhanyoztam volt olyan bukém, hogy három méteres körzetben menekültek. – Valaki az ajkait is megnyalta, látta szeme sarkából. Bizarr gondolatokat ébresztett benne; a helyi szokások mások, vagy tényleg kannibálok városába vagyunk. Nagyot nyelt kínjában. Lépteit megszaporázta amennyire sérülései engedték, viszont a kórház pontos helyét még mindig nem tudták. Persze megkérdezhették volna bármelyik helybélit, csakhogy eme ötlettől már önmagában kirázta a hideg. Hacsak Hailey-ben nincs annyi kurázsi, Jonah bátorsága alapján az út közben fognak meghalni.
Eleinte fel se fogta mit lát, olyan gyorsan történt, viszont amint elért agyáig, megtorpant. Kétség sem fért hozzá, hiszen a saját két szemével látta; az egyik vizslató szempár narancssárgán villant fel. Olyasmi színben, mint a lányé. Jonathan hihetetlen gyorsasággal vonta le a konklúziót. Az nem lehet. De miért is? Ha Hailey létezik, akkor bizonyára akadtak mások is. Majdhogynem a hisztéria szélén állt már. Sűrűn nyelte vissza a tömeg közepén kikívánkozó káromkodásait és esetleges stresszből fakadó ámokfutását. Finoman a lány felkarjára tapasztotta tenyerét és egy bolti kirakat üres hézagjába vonta. Tulajdonképpen csak félreálltak.
- Oké… oké… - idegesen nyalta meg száját. – Szóval mi is vagy te pontosan? Vérfarkas? Farkas? Farkasember? Vagy valami más? És ők? Jól érzem, hogy ők is azok? Mind azok? Felakarnak falni minket? Miért szagolgattak a levegőbe, hm? Felmérték mennyire vagyunk finomak? – hebegte egyre nyilvánvaló pánikkal a hangjában. – Nem borultam ki oké? – Ha ideges dadogása nem lett volna evidens, akkor veszélyezettségtől fájdalmas grimaszba torzult arca és rémülettől tágra nyílt szemei épp ellenkezőjét sugallta, ahogy nyugtalan zihálásba átcsapott levegővételei is ráírható a totális kiborulás listájára. – És akik majdnem felnégyeltek minket? Át tudnak változni emberré? Tehát köztünk is lehetnek. Mi a fasz – nyögte. Az egyre ránehezedő sokktól képtelen volt megtartani testét, nekidőlt a hűvös kirakati ablaknak, fejét halk koppanással ejtette neki. – Vannak mások is, akiket így nem mondtál el? Vámpírok meg tündérek és koboldok? Sellők? Tündérkeresztanya? – sziszegte összeszorított fogain keresztül. Persze aligha gondolhatta, hogy Hailey első napján így mutatkozott volna be; Hello, Hailey vagyok és vérfarkas. Valószínűbb, hogy képen is röhögte volna és még az elmegyógyintézettel is felvette volna a kapcsolat, de jelen helyzetben nem gondolkodott tisztán.
|
HAILEY MEADOWS"i'v got this weird thing, when i wake up i feel energized"
Jonah előbb kapcsolt, mint Ő, hogy bizony a sofőr nem csak jókedvében ordítozza azt, hogy „Végállomás”. A fiú után botorkálva mászott le a buszról, majd az ajtó hangos csattanása és már ott sem volt a vén tragacs. Végülis örülhetnek, hogy eddig elhozta őket, de lehetett volna kedvesebb. Mintha ez most annyira fontos lett volna... Egy pillanatra körbejáratta a tekintetét a buszpályaudvaron, de egyáltalán nem volt ismerős a hely. – Én is. – helyeselt, hiszen Ő is mindenhova busszal közlekedett. Egyszerűebbnek és határozottan olcsóbbnak is tűnt, mintha autóval indult volna neki a nagyvilágnak.
Úgy ült le egy közeli beton virágtartóra, mint egy öregasszony. Ez a pár óra alvás abszolút volt elég, hogy kipihenje magát, arról nem is beszélve, hogy a sérülései sem gyógyultak be ilyen gyorsan, habár látható volt már a különbség, de még mindig nem volt az igazi, ehhez jóval több pihenésre lett volna szükség.
Gondterhelten nézett Jonah-ra. Az egész hely aurája és a szagok, hát abszolút nem voltak biztatóak. És itt most nem a lepukkant buszpályaudvarok igencsak orrfacsaró bűzére gondolt - bárcsak az lett volna - hanem a természetfeletti lények szagának érdekes keverékére, amit Jonah ugyan nem érezhetett, de Ő igen, csak éppenséggel fogalma sem volt, hogy hová tegye mindezt, hiszen soha életében nem találkozott ilyesmivel. – Attól félek nem is állsz olyan messze az igazságtól. – jegyezte meg, miközben tekintete ide-oda cikázott a szinte üres pályaudvaron. Még szerencse, hogy éjszaka van, és alig vannak az utcán. – futott át a gondolatain. Az a pár ember is, akik éjszaka lézengtek, azok is jól megbámulták őket. Persze ezt nem lehetett felróni nekik, hiszen rémesen festettek. A vér és a sár egyvelege érdekes formákban tapadt ruhájukra, nem épp bizalomgerjesztő kinézetet kölcsönözve nekik.
Abszolút a kórházat akarta javasolni, hiszen Jonah sebeit mielőbb el kellett volna látni, de az, hogy a fiúnak nem volt egészségbiztosítása az felvetett némi problémát. Sebaj, majd improvizálnak. Hiszen csak nem fogják őket elküldeni, amikor így néznek ki, nyilvánvalóan segítségre szorulnak.
Gúnyos mosolyra húzta a száját a tündérpor illattal kapcsolatban. – Azt hiszem ez most a legkisebb gondunk. – az a gúnyos mosoly egy apró grimasszá alakult, ahogy a mondat végére ért. Azt gondolta, hogy amint kikerültek az erdőből és a városban lesznek, minden varázsütésre megoldódik. De nem így lett, milyen meglepő. Ami azt illeti ennek az egész helynek a kisugárzása sem tetszett neki, de hát, amíg csak ezzel van a gond, addig csak nem lehet nagy baj, ugye? – Én akkor is kórházra szavaznék. – bökte ki végül félrehúzva a száját. Ha neki nem is, de Jonahnak, akkor is előbb utóbb össze kellett fércelni a sebeit, biztosítás ide vagy oda. Majd ha megvannak, akkor futnak, az már úgyis olyan jól ment nekik.
Hagyta, hogy Jonah bökjön rá egy irányra, hiszen Ő ugyan úgy nem tudta, hogy merre is van az arra, jobbat Ő sem tudott volna, mint találomra elindulni valamerre. Szóval amint megvolt az irány, nagyot sóhajtva kelt fel a beton virágtartóról. A hangzavart Ő is hallotta, de azt nehéz lett volna megmondani, hogy az jó vagy egy rossz dolog, hogy abba az irányba mennek. De hát ez mégis csak egy város, csak nem zabálják fel őket az utca közepén, legalábbis nagyon remélte. Ahogy meg kinéztek, nos, a legrosszabb esetben is a rendőrségen kötnek ki, miután valaki bejelenti, hogy csurom véres alakok mászkálnak az utcán. És ez ebben a helyzetben nem is lett volna egy olyan rossz dolog, mert akkor ott jól rendbe rakták volna őket és talán még egy fuvart is nyernek hazafele. Az ötlettől fellelkesülve már arra is hajlandó lett volna, hogy valami bajt kever csak, hogy tényleg a rendőrségen kössön ki. De először is nézzék, meg mi van ebben az irányban, hátha szerencséjük lesz, legalább egyszer ez alatt a rémes éjszaka alatt. |
Jonathan Walsh"if you find me offensive then i suggest you quit finding me"
- Fournemouth? Az mégis hol van? – kérdezte némi szemrehányással, egyik szemöldökét felhúzva. A busz sofőrje lustán mérte végig, majd további időt sem pocsékolva rájuk zárta be az ajtókat. – Jól indul – sóhajtott fel. Amint leült, körbepillantott. Rajtuk kívül egy árva lélek se volt a viseltes buszon. A kényelmetlen székeket felüdüléssel fogadták elgyötört izmai, fájó csontjai. A megfáradt lámpák sárgásan pislákoltak a félhomályban, és a lassan döcögő busz kellemesen ringatta álomba utasait. Hailey egyenletes szuszogása a vállán furcsán komfortos érzést hagyott benne. Olyanokat, amikkel nem óhajtott most foglalkozni. Gondolatait egyhamar visszaterelte az elmúlt események mélyen ásott medrébe, a vér íze a szájában keserű emlékeztető a történtekre. Apránként tódultak be viharos elméjébe a múlt percei, zakatoló gondolataitól képtelen volt lehunyni szemeit. Letekintett a szundító lányra, mérlegelve a lehetőségeit.
- Az én cicaharcom el se kezdődött volna – súgta a levegőben lógott ironikus kérdésre, noha Hailey aligha hallhatta meg. Halk puffanással döntötte hátra a fejét, hogy aztán mereven szuggerálhassa takarításra ugyancsak rászoruló, kosztól ellepett mennyezetet. Mintha még mindig a temető sűrű ködében bolyongana, fogalma nem volt merre tartanak, a város nevét se hallotta itt tartózkodása alatt. A veszélytől elkerültek ugyan, de vajon mennyire bízhatott meg Haileyben? Semennyire - önmaga válasza fanyar grimaszt csalt arcára. Hailey nélkül a túlélési esélyei a nullához konvergáltak, és az eltöltött percek alatt sem javult a helyzete. Megkísérelte felidézni a falu bölcseinek elrettentő szavait a vérfakasokról. Gyanította, hogy az a három szörnyeteg nem egy családfába tartozott a lánnyal, bár némelyik távoli rokon kiléte mindig tartogathatott váratlan meglepetéseket.
Elméje fokozatos zsibbadása minduntalan szemeinek lehunyására késztette. Lüktető homlokát meggyötört ráncba szedte, és fogait összeszorítva halkan elkáromkodta magát; - Kurva életbe.
Észre se vette mikor szenderedett el a rémképektől foltozott sötétségbe, de, mint akit hideg vízzel csapnak pofán, úgy riadt fel a sofőr hangjára. Haileyre próbálta fókuszálni zavart tekintetét, s kellett pár másodperc mire sikerrel járt.
- Jó kérdés – összevont szemöldökkel bámult ki az ablakon, hátha ő képes lesz megtalálni a megoldást. Elmélázott rejtvényfejtésüket a morcos képű vezető zavarta meg;
- Végállomás! – baljóslatú érces hangja türelmetlenül zavarta meg kettőjük néma tanakodását. Jonah persze egykettőre megtalálta magabiztosságát. Hangosan felhorkanva állt fel ültő helyéből, s bár nem sikerült oly gyorsan, mint ahogy azt egy huszonévestől elvárnánk, így is öröm töltötte el meglepő lendülete miatt. Legalább nem ragadt ott. Ez is valami.
- Jólvan már, megyünk – mordult a nagydarab férfira. S ahogy leszálltak a járműről, még hozzátette; - Faszfej. – Körültekintően megvárta míg amaz kizárta őket, s csak azután merészelt bárminemű kedves megjegyzést hozzáfűzni. Épphogy félhullaként funkcionált, nem akarta még a saját gödrét is megásni.
A hasonlóan lestrapált buszok félkörívben sorakoztak a járdaszegély mellett, mindegyikre más-más szám volt biggyesztve. Jonah nem tudta leküzdeni az ismerős érzést. – Távolsági buszoknak tűnnek. Ugyanilyen leharcolt vacakokkal utaztam át az országot – magyarázta, majd megrántotta vállát. Nem tűnt rendkívülinek a hely, se szokatlannak, pont, mint egy város a sok közül. Magától értetődve, ez cseppet sem nyugtatta le kételyektől hangos belső énjét; hiszen az erdő is mindennapinak tűnt, s bár a temetővel már voltak kétségei, az eredeti lakók mégse másztak fel gödreikből. Így az eléjük táruló, látszólag hétköznapi várost nem tudta hova sorolni.
- Hát… nem is tudom. Civilizáltnak tűnő kannibálok? – ajánlkozott a lehetséges válasszal, mi is várhat rájuk a jövőben. Mindössze pár kósza ember lézengett a megállók között, néhányan rájuk se hederítettek, mások talán, ha egy pillantásra méltatták a két nem túl bizalomgerjesztő fiatalt. Jonah fekete farmernadrágja több helyen is elszakadt, nem is beszélve a sárról és porról, melyek második rétegként telepedtek nem csupán öltözékére, de sápadt bőrére is. A kemény ütések vöröses nyomai, mikor a fenevad kedvét lelte ide-oda repíteni az erdőben, egyhamar sötét lilává színeződtek. A megalvadt vér kényelmetlenül tapasztotta össze pólóját a sebekkel, kész tortúra lesz a kitisztításuk – nyögött fel fájdalmasan. Amíg sorra vette elrettentő kinézetének apró részleteit, több minden megfogalmazódott benne;
- Kórház vagy gyógyszertár? – tette fel a legfontosabb kérdést. – Nem azért mondom, hogy befolyásoljalak, de az egészségbiztosításom kizárólag egy szép gondolat. - S habár zsebeiből, amennyiben nem szakadtak ki, elő tudott volna halászni vagy tíz dollárt, azt még nem állt módjában kikotyogni. Nem mintha azzal bármire is mentek volna. – Meg jó lenne szerezni tisztább ruhákat. Ó, és lezuhanyozni. Elhiszem, hogy általában tündérpor illatú vagy, de ez most nem csak az én szagom. – Ép kezével lomhán gesztikulált maguk között, még jobban ráerősítve a kimondott tényre. Kimondottan honvágyat érzett silány egyszobás, a sarkaiban penészes apartmanja iránt. Tudat alatt még mindig reménykedett a váratlan felébredésre, hogy mindezt csak meghasadni látszó elméjében élte át.
- Most én választok irányt – közölte cserepes ajkaira téve mutatóujját. Jelentőségteljesen körbepillantott, míg megállapodott az egyik magas épület melletti sarkon. – Arra! – mutatott balra, bizakodva, hogy hallása még mindig a régi, s nem pedig beképzelte a robosztus épület mögül jövő hangzavart.
|
HAILEY MEADOWS"i'v got this weird thing, when i wake up i feel energized"
A földet fixírozta, próbálta összegyűjteni az erejét, amikor léptek zajára lett figyelmes. Hirtelen felkapta a fejét, hogy aztán Jonaht lássa maga előtt, aki kissé mereven állt meg tőle pár lépésnyire. Hát persze, hogy fél. – futott át a gondolatain. Olyan embert még nem hordott a hátán a föld, aki ne rémült volna meg egy vérfarkastól, még ha az amúgy egy ártatlan lány is volt. Persze meglepődött volna, hogy mi mindent nem látott még, de hát ügye ez még váratott magára. Mindenesetre Jonah csak közelebb jött hozzá. Talán kicsit túl meglepetten pillantott a fiúra, amikor az megkérdezte, hogy jól van-e. – Ez egy hülye kérdés. – válaszolta nagyot sóhajtva, de egy csepp rosszindulat sem volt benne. Gondolkodás nélkül fogta meg újra Jonah karját, mert egyedül nehezére esett volna feltápászkodni a földről.
Egyik szemöldökét felhúzva nézett a fiúra. Cicaharc?! Tessék? Hát talán még sem fél annyira, mint feltételeztem, de ez legalább jó jel. Vagy majd csak később fog hanyatt-homlok menekülni, ki tudja, majd az idő úgyis megmondja. – Azért kíváncsi lettem volna, hogy te, hogy oldottad volna meg ezt a „cicaharcot”. – mondta gúnyosan, de azért Ő is egy pimasz mosolyra húzta a száját. Fáradt volt, de azért pár kedves szó és egy mosoly mindig belefért, legalábbis Haileynél biztosan, mert ugyebár neki ez volt az alapbeállítás.
Egymást támogatva indultak meg a göröngyös terepen. Nagyon oda kellett figyelnie, hogy emelje a lábait, mert a szétszóródott kövek nem segítettek az előre haladásban. Mondhatnánk, hogy kellemes csendbe burkolóztak, de ez sokkal inkább volt síri csend. Mindeközben Hailey a gondolataiba merült. Furcsállta, hogy Jonah nem mond semmit vérfarkas mivoltára, meg erre az egész helyzetre, pedig biztos volt abban, hogy most látott először vérfarkast, hiszen olyan megdöbbent volt. Na persze, lehet, hogy csak róla nem feltételezte azért lepődött meg ennyire. Nem tudhatta, és amíg Jonah nem hozza fel a dolgot, addig Ő sem nagyon akarta. Nem mellesleg most sokkal fontosabb dolguk volt, mégpedig az, hogy végre kijussanak erről az átkozott helyről. Követte a fiút, bízott benne, hogy tényleg megtalálta a kivezető utat, hogy hamarosan már biztonságban lesznek és végre pihenhet. – De hát itt az út. Akkor meg…? – nem értette, hogy ez most minek szólt, hiszen végre elérték az aszfaltozott utat, ez volt a céljuk. Persze abszolút nem volt kellemes ez a hely, Hailey sem kedvelte éppenséggel. Ő is nézett jobbra, aztán balra, próbálta kitalálni, hogy merre is mehetnének, hiszen teljesen egyértelmű volt, hogy egyiküknek sincs fogalma róla.
- El ne merj ájulni. – nézett kissé riadtan a fiúra. Ez előtt még elcipelte volna pár kilométerre, de most, szinte esélytelen volt, így, hogy magát is alig bírta tartani. Ha elájul, akkor szinte biztos, hogy már csak reggel jutnak ki az erdőből és egy porcikája sem vágyott arra, hogy a kelleténél is egy percel többet időzzön itt. Főleg nem úgy, hogy azok a rémes teremtmények bármikor visszajöhettek, hogy újra bepróbálkozzanak. Habár Hailey remélte, hogy a vereség azért végleg elijesztette őket, de ebben nem lehetett biztos.
De akkor hirtelen motor zaja csapta meg a fülét. Fejét a hang irányába fordította, és már látszottak is a busz lámpái. Hogy mégis mi a jó fenét keresett itt egy busz, a temető közepén, na arról halvány lila fogalma sem volt. Csak annyit tudott, hogy megmenekültek, ez a busz biztos, hogy elviszi őket egy városba. Az szinte már mindegy is volt, hogy melyikbe, csak érjenek be a civilizációba, ahol van telefon, taxi, bármi amit csak akarnak, onnan már sétagalopp az egész. Tekintete találkozott Jonahéval, ahogy a busz ajtajai hangosan kivágódtak. – Hát, mire várunk? – tette fel a költői kérdést és fel is lépdelt a busz lépcsőjén, egy pillanatnyi kétely sem volt benne. – Melyik városba megy? – kérdezte a buszsofőrt.
– Fournemouth. – válaszolta egykedvűen, majd tekintetével végig mérte a két ágrólszakadt fiatalt és a fejével intett, hogy üljenek le.
Hailey csak megvonta a vállát és le is huppant az egyik ülésre, maga mellé húzva Jonaht. Kicsit furcsálta, hogy a sofőr még csak szóra sem méltatta nem épp bizalomgerjesztő látványukat, ez adhatott némi okot az aggodalomra, de hát már túl fáradt volt, hogy bármi ilyesmin agyaljon, hogy kitalálja, miért lehet ez. Nem ez volt a legtisztább busz, de olyan jól esett végre leülni egy zárt helyen. Még ezek a sárga fények sem zavarták, legalább nem volt sötét, mint az erdőben. Fournemouth. – fejében kereste a várost, hogy hol is lehet, hallott-e már róla, de abszolút nem volt ismerős. Semmi baj, majd most megismerjük. – nyugtázta magában, feltételezve, hogy Jonah sem ismeri, holott erről ugye semmit sem tudhatott.
A busz kellemesnek éppen nem mondható zötykölődése és a monoton zúgás hatására szemhéjai egyre inkább elnehezültek. Fejét Jonah vállára hajtva szundított el. Olyan kimerült volt, hogy amint lehunyta a szemeit, már aludt is.
Már csak arra ébredt fel, hogy a busz nagyot fékez és a sofőr elordítja magát.
- Végállomás!
Nagyokat pislogva próbált észhez térni. – Hol vagyunk? – nézett ki az ablakon, majd vissza Jonahra. Az, hogy mikor felszálltak és a sofőr közölte az uticélt az már olyan távolinak tűnt, már nem is emlékezett rá, úgy kiütötte magát. |
Jonathan Walsh"if you find me offensive then i suggest you quit finding me"
Fel sem fogta mi történik, ösztönösen Hailey felé kapott, viszont nem elég gyorsan, ujjai csupán felsője alját súrolták. A kétségbeesés mellett dühöt érzett. Mégis, hogy gondolhatta Hailey? Ügyetlenül ugrott talpra, hogy a lány elé vesse magát, ha kell, minden erejével ignorálva a testében szétterjedő kínt, de következő lépésében megdermedt. A szörny előtt ugyanaz a farkasszerű bestia állt, aminek furcsamód az életét köszönhette. Annyi különbséggel, hogy most már tudta, hogy nem a véletlen műve sodorta elé akkor. Ahol a lány kilépett, immár egy termetes fenevad terpeszkedett ugrásra készen, sűrű bundája véresen tapadt össze, pofáját vészjóslóan kitátotta, s megvillantotta vörösre maszatolt éles fogait. Amint brutális erővel egymásnak feszültek, Jonah is visszahuppant rejtekhelyére, tekintetét egy pillanatra se mozdította le a tornádóként romboló szörnyekről. Noha a repkedő törmelékek és morgások közepette aligha hallhatták, mégis, alig mert levegőt venni. Elméje racionális része futásra buzdította ugyan, mégse bírta megmozdítani egyetlenegy porcikáját sem. A sokkot áthidalva ugyanis a vörös farkas nem igazán volt már fenevad, sokkal inkább a vörös hajú lány, aki akkor is az életét kockáztatta egy semmirekellő alakért és most is. Nem lehetett gyáva. Most nem.
Épphogy sikerült előre vetődnie, mielőtt a rejtekhelyéjül szolgáló sírkövet is lerombolták volna. Fogait összeszorítva kúszott egy másik menedék után kutatva. Már nem tudta figyelmével követni őket, mozognia kellett, ha nem akart közelebbről megismerkedni a helyi lakossággal. A törmelékek fullasztó pora mit sem segített szerencsétlen helyzetén. Erőteljesen zihált már, ahogy a földön vonszolta magát ép kezével, olykor egy-egy repülő kődarab találta el, vagy kettétört fakereszt karcolta meg ruhájából kibukkanó fedetlen testrészét. Fel sem nézett merre tart; feje váratlanul vasnak ütközött. Remélte, hogy ez már a kijárat, nem pedig a balszerencse folytán visszafordult. – Csak ne a farönk legyen – suttogta magának. De nem az volt, mert amint felpillantott, erdő helyett keskeny aszfaltot látott. A megkönnyebbültség gyors hullámként áramlott végig testén. Csak ekkor vette észre, hogy saját tomboló szívverése miatt nem halhatta a csata végződését. Immár ismét csend telepedett rájuk. Jonah szerette a némaságot, ámbár mióta elvesztek az éjszakába, a hangtalanságat mindig valamiféle halálos csapda követte. A hátára gördült és felmeredt a sötét égboltra, mely mintha tisztulna. Megesküdött volna, hogy a sokasodó csillag az imént még nem tarkította égboltozatot. Visszakellett mennie Haileyhez, hogy megnézze, jól van, életben van-e egyáltalán, mik a sérülései. Ám habozott. A semmibe meredt, mindeközben gondolatai nem nyugodtak; képtelen volt ennyi mindent megemészteni. A három vérszomjas fenevadat, a rejtélyes erdőt és hátborzongató temetőt. Minden egyes részlet ugyanazt mutatta. Nemcsak nem szabadna itt lenniük, de valami minden erejével meg is akarta ezt gátolni. A lehető legtöbb csapást zúdítva rájuk, melyet egy Jonah féle embernek nem szabadna túlélnie. Majdnem sikerült – horkantott keserűen. A falu tanításai szerint földi létünk a Teremtő áldása, Ő dönti el, kinek adatik a szerencse s kinek nem. Szíves örömest arcon köpte volna azt, aki ezt kitalálta és volt joga emberek százait megfertőzni ezzel. Három ember felé érzett hálát, melybe saját magát is belesorolta, és most már Hailey is helyett kapott.
Sérült karja magatehetetlenül lógott oldala mentén, miközben lassan bicegve közelítette meg az összerogyott lányt. Pár lépésnyire gyökerezett fölbe a lába. Amit érzett, az nem félelem volt, ugye? Lassan körbe pillantott, de csak a rombolás nyomait vélte felfedezni, sehol a gyilkosszándékú szörnyeteg. Óvatosan lenézett Haileyre és megdörzsölte orrát. – Jól vagy? – reszelős hangjától saját maga is összerezzent. A sok por rátapadt torkára, s kellemetlenül birizgálta. Tisztában volt vele, hogy Hailey tudta, hogy tudta. Elég volt csak merev testtartását szemügyre venni, de sokat elárult az is, hogy nem nézett szemeibe. Nyomorultul érezte magát miatta, de nem segíthetett magán. Nehéz leküzdeni a nemtörődömséget, ha azt tartott idáig életben. Egész gyerekkorát egy tündérmese tébolyában élte, majd nemes egyszerűséggel csak behunyta szemeit. Erre itt állt a nem is olyan ismeretlen kapujában; hiszen tanult róla, ismerte a vérfarkas szót és jelentését. Az utolsó lépéseket határozottabban tette meg Hailey felé, aki festett jól véres ruhájával és fáradt arcával.
– Tovább kell mennünk, gyere. – Ép karjával talpra húzta a lányt és nyílegyenesen a szemébe nézett.
– Megtaláltam a kijáratot, amíg te cicaharcoltál – fáradt vigyorra húzta ajkait, s hiába a nyúzott szemei, nem is ő lenne, ha nem akarna mindenre valami gunyoros hozzászólást toldani. Haileybe karolt, ezzel támogatva a lányt és saját magát is. Apró léptekkel indult meg a kijárat felé, figyelembe véve ramaty állapotukat. Volt egy érzése, hogy semelyikük se fog felkelni, ha egyszer pofára esnek egy nagyobb kődarabban. Megannyi kérdés akart a felszínre törni, de a némaság kellemes tudatlanságba ölelte, egyébként se tudta volna megfogalmazni, vagy elkezdeni. Ha biztonságban tudhatják magukat, akkor talán a kérdések is válaszra lelnek. Mire elérkeztek a megváltásként szolgáló kerítéshez, amaz, mintha a köddel együtt elpárolgott volna, hűlt helye volt csupán. Szemöldöke felszaladt a homlokára, hitetlenkedve kapta a fejét jobbra, majd balra. Mi a tökömre csodálkozok rá? Komolyan. – Gyűlölöm ezt a helyet. – Csak ismételhette önmagát.
A hosszan elnyúló autóút láttán továbbra is halvány lila gőze se volt merre haladjanak a város irányába. A növekvő vérveszteségtől szemei fátyolosan csillogtak a sötét éjszakában, s nehezedő szemhéjai se jelentettek sok jót.
– Elég gáz lenne, ha végül én ájulnék el elsőnek… - motyogta.
A sötétségben váratlanul felbukkanó két kerek lámpafény világította meg kettőjük sziluettjét. Jonah fáradtan felhorkantott, el se tudta képzelni, megint mi vár rájuk. S ezért is lepődött meg, mikor mindössze sötétzöldre festett, egészen jó állapotban lévő busz gurult be eléjük. Motorja hangosan bőgött, mintha utolsó leheletét nyögné. Az ajtó hangos csattanással vágódott ki, bentről halk zene szűrődött ki, de rögtön felismerte. Ennél ironikusabb nem is lehetett volna. Várakozóan Haileyre pillantott, miközben Queen derűs hangja ölelte körbe őket; Don’t Stop me Now.
|
HAILEY MEADOWS"i'v got this weird thing, when i wake up i feel energized"
Végül Jonah is átmászott a kerítésen, egy kis tétovázás után. Habár Ő sem éppen sikeresen landolt. – Oh szerintem elég jól nyomjuk ahhoz képest, hogy nézünk ki. – jegyeztem meg, egy apró mosolyt villantva. Most, hogy a kerítés túloldalán voltak, talán egy kicsit nagyobb biztonságban érezte magát, úgy gondolta, hogy ez már a kaland vége, elérik az utat és utána már sima a terep.
- Hooo, azért ne szaladjunk ennyire előre. Nincs randim, de szeretném már nagyon magam mögött hagyni ezt az erdőt. – emelte fel két kezét maga elé, csak, hogy kicsit leintse Jonaht, aki nagyon belelendült. – De értékelem a virágkoszorút. – veregette meg a fiú vállát egy kedves mosoly kíséretében.
- Menjünk! – csapott bele Jonah kezébe, hogy aztán együtt induljanak meg a sűrű, átláthatatlan ködben. Nem elég, hogy éjszaka volt és így is alig lehetett látni, de még a köd is rátett egy lapáttal. Mintha nem lett volna így is elég nehéz a dolguk. Hiába, a ködön Hailey sem láthatott át sokkal sikeresebben, mint bármelyik másik ember. A rég elhagyatott sírok között botladoztak, néha majdnem orra esve, legalábbis Hailey. Neki is feltűnt, hogy ez a hely már nagyon régi volt. Minden reménye elszállt, hogy esetleg egy őrbe botlanak, aki kivezeti innen őket.
- Eleve ez erdőben sem kellett volna legyünk. – tette hozzá idegesen. Hiszen ki tudja, hogy meddig fognak még itt bolyongani. Csak azt remélhette, hogy legalább egyedül vannak, semmilyen rém nem les rájuk a bozótból és hogy tényleg egy zombi sem fog kimászni a földből. Vérfarkas lét ide vagy oda, akkor is csak egy lány volt, ugyan úgy félt a pókoktól és a sötét elhagyatott temetőkben, mint bárki más. Így hát jól esett neki Jonah közelsége, hogy nem egyedül kell mindezt átélnie.
- Nem baj, csak egyenesen kell mennünk és előbb utóbb az úton leszünk. – mondta határozottan. Nem számít, hogy most az orrukig is alig látnak, az út pontosan ott volt előttük, csak annyi volt a dolguk, hogy egyenesen mennek és majd észreveszik, ha már odaértek. – És akkor az első dolgunk lesz besétálni a sürgősségire. – tette még hozzá. Jonahnak mindenképp szüksége lesz arra, hogy ellássák, ami pedig Haileyt illette, nos, Ő úgy volt vele, hogy mire újra visszakeverednek a civilizációba és onnan egy kórházba, addigra már csak maximum felszíni sérülései lesznek. Hiszen most elég kilátástalannak találta a helyzetet, még sokáig fog tartani,mire innen kikeverednek, de úgy volt vele, hogy rosszabb már nem lehet. De nagy hiba volt még csak hasonlóra is gondolnia, mert abban a pillanatban rosszabb is lett. A vaskerítés hatalmas robajjal tört el. Ugyan nem láttak túl sokat a ködtől, de vas nyikorgó, csikorgó hangja egyértelmű volt, még a holtak is hallották. Majdnem hanyatt vágódott, amikor Jonah belökte egy hatalmas kőoszlop mögé. – Pedig azt hittem, hogy ezen már túl vagyunk. – legalábbis minden porcikájával remélte, hogy a nem sokkal korábban lefolytatott harcot már nem kell még egyszer átélnie. De végülis már akkor furcsállta, hogy hova lett a harmadik szörnyeteg. Hát most választ kapott az amúgy fel sem tett kérdésre. Egy pillanatra a teremtmény is megtorpant, a levegőbe szimatolt, őket kereste. Még neki is sűrű volt ez a köd, ezzel nyertek maguknak pár pillanatot.
Ekkor jött Jonah a képtelen ötletével. – Nem, nem, nem, nem. – tiltakozott heves fejrázással. De Jonah ellentmondást nem tűrve már számolni is kezdett. De nem várta meg amíg elér háromig. Amúgy barna szemei narancsosan izzottak fel. – Fuss! – parancsolt rá a fiúra, miközben kilépett a kőoszlop mögül, majd átváltozott, hogy hatalmas vörös farkas alakjában nézzen szembe a rémmel. Nem akart Jonahra ráijeszteni, de minden szándéka ellenére is elég rémisztő látvány lehetett, a sebes, néhol véres óriás farkas. A lény azonnal odakapta a fejét és gondolkodás nélkül ugrott neki. Hailey fogadta a támadást, minden erejével azon volt, hogy feltartsa, hogy Jonahnak legyen ideje minél messzebbre menekülnie. De baromi nehéz helyzetben volt. Hiszen ez a harmadik még ép és sértetlen volt, nem volt kimerülve, ellenben Hailey már jócskán ereje végén járt. Szerette volna rövidre zárni ezt az egészet, de ez sajnos nem csak rajta múlt. A teremtmény fáradhatatnul támadt újra és újra, nem egy sírkövet törtek darabokra harc közben. Mindegyik hatalmas hanggal roppant össze, jókora porfelhőt hagyva maga után, csak hogy még átláthatatlanabb legyen a köd. Ellenfele nagyon elszánt volt. Fogalma sincs hogyan, talán csak szerencséje volt, de sikerült a lény mögé kerülnie és úgy ráugrania, fogait a nyakába mélyesztve. Az volt a terve, hogy elválasztja a fejét a testétől, de ezt a teremtmény is megérezhette, így minden erejét latba vetve, kiszabadította magát a fogak szorításából, miközben ordított, hiszen a hatalmas fogak nem kis darabokat téptek ki belőle. És aztán, ahonnan jött, abban az irányban ez is eltűnt. Mind féltették az életüket, amint vesztes pozícióba kerültek azonnal el is menekültek. Na nem mintha bánta volna, sőt. Még soha senkit nem ölt meg, és egyáltalán soha nem is akart hozzákezdeni ehhez. Pár pillanatig csak állt ott mozdulatlanul, csak az látszott, hogy nagy levegőket vesz, próbálta kifújni magát. Nem látta Jonaht, de nagyon remélte, hogy biztonságban van. Szájából ismét vér csöpögött, így amikor visszaváltozott egy nagyot köpött, hogy megszabaduljon tőle. És ott helyben le is zuhant a földre, tulajdonképpen csak leült, de olyan fáradt volt, hogy nehezen bírta tartani magát. Csak pár percet pihenek és aztán megkeresem Jonaht. – egyezett meg magával. Nem festhetett túl jól, a már gyógyulásnak indult sebek újra felszakadtak, a bordái újúlt erővel kezdtek sajogni. |
jonathan Walsh"If you find me offensive then i suggest you quit finding me"
- Nem muszáj felmászniuk, a kimászáshoz. – nézett, reményei szerint erőteljesen a lányra. Azonban, amint Hailey felkapaszkodott a kerítésre és átlendítve magát puffanással a földre érkezett, bizakodása a képzeletbeli ablakon röppent ki. – Nagyszerű – mormogta orra alatt. Még utoljára körbe kémlelt, de az esetleges egyéb menekülő utak hiányában, csupán pár percet várt, hátha mégis elragadja valami Haileyt a túloldalról. Ám tézisei nem álltak olyan biztos lábakon, ahogy Haileyt sem ragadta el valami múlt századi kisértet. S minél többet várt a kerítés eme oldalán, annál inkább zsugorodott a gyomra a nyomasztó légkörtől. Ép kezével felkapaszkodva igyekezett felhúznia magát, majd lábaival meglökve magát, a kecsesség fogalmát teljes mértékkel mellőzve fordult át a temetőbe. Zsák krumpliként esett hátára, fájdalmas nyögéssel. Oldala lüktetett, de legalább nem a kezére esett, nyugtatta magát.
- Egy elefántban is több a kecsesség, mint bennünk – préselte összeszorított állkapoccsal. A borostyánba kapaszkodva, vigyázva emelkedett fel, bár az oldalába nyilalló éles fájdalomtól kiegyenesedni még nem tudott teljesen. – Talán randid van? – pillantott a lányra felhúzott szemöldökkel. – Nem akarlak megbántani, de kétségeim vannak a sikerességét illetően. – Jelentőségteljesen végignézett Hailey megtépázott külsöjén. – De, ha szépen megkérjük a zombikat, talán megengedik, hogy lezuhanyozz valahol. Még virágkoszorút is fonhatok a hajadba. – A hajdíszt ugyan tényleg meg tudta volna fonni, még haloványan emlékezett a mozdulatokra. – Viszont csak azok a fehér sírvirágok vannak. Lehangoló, de egyszerű – vonta meg vállát, majd a tőlük nem messze elterülő virágok felé bökött állával.
A sírkert belülről sem váltotta ki Jonah bizalmát és a ködtől, a farönk adta magasság hiányában, nem láthattak át a végébe, legalábbis ő biztosan nem. A kezét nyújtotta a lánynak; - Essünk túl rajta.
Nem tagadhatta, hogy a kísérteties helynek meg volt a maga bája, ettől függetlenül egy perccel se akart tovább maradni a kelleténél. A többnyire fa és kő anyagból formált sírkövek egyszerűek voltak, minden díszítést mellőztek róluk, mindössze dátumot és nevetett lehetett fellelni rajta, ha nem koptak meg annyira az évek folyamán. A múlt századbéli számokat egyenetlenül vésték fel rájuk, a merev oszlopok és keresztek görbén hajoltak meg, néhol teljesen megkopva, vagy már a földön heverve, növényzettel benőve tartottak ki az idő viszontagságai ellen. Nyomasztó érzés költözött gyomrába
- Nem kéne itt lennünk – csúszott ki a száján. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy a temetőt már rég nem látogatták. – Ez a hely nagyon régi lehet. – Ujjaival végigsimított egy követ, mely Dorothy helyét jelezte, az ezernyolcszázas évekből.
A fehér fátyol alattomosan terjeszkedett, a navigálást is ellehetetlenítve ezzel. Önkéntelenül közelebb simult Haileyhez, karjuk néha érintette a másikét. Egy másik helyzetben, mikor nem épp az életükért küzdek volna, Jonah nem engedte volna meg magának ezt a közelséget. A mai éjszaka során fittyet hányva szabályainak, többször is ösztönösen húzódott a másikhoz. Persze tudta miért; az évek alatt mindig magára maradt a végén, s ha sose ismerné is be, lelkének mélyén jól esett a bajtársiasság. Már ha lehetett ezt annak nevezni.
- Szart se látok ettől a nyomorult kődtől – sziszegte megrökönyödve. – Tökéletes alkalom a zombik támadásának – húzta el a száját egy grimaszra. Fázott, az oldalából kisugárzó fájdalom miatt egyre nehezebben vette a levegőt, a karját már nem is érezte a zsibbadástól. – Keresnünk kell valamit majd ezekre. – utalt sebeikre. Milyen ironikus lenne, ha a temetőben dobják fel a pacskert. A vas hangos törésének hangját már kevésbé találta szórakozottnak. Rosszat sejtve pördült meg, s bár már elhagyták a kerítést, nem szabadott volna ily hamar elnyelnie a ködnek. A pánikot visszaszorítva lökte magukat az egyik termetesebb oszlop mögé. – Miért nem lehet legalább öt kurva percig nyugton maradni! – legszívesebben vicsorgott volna. A nemrég megismert, de a nem könnyen elfeledhető, vészjósló morgást hallva, gyomra ideges bukfencet vetett. Még egy támadást már nem bírt ki a szerencséje, az égiek ennyire azért nem kedvelték. A bestia beleszippantott a levegőbe és elcsendesült, mintha várt volna.
- Ha elterem a figyelmét, talán el tudsz futni, találni egy kivezető utat. – Ami egyenlő volt a biztos halállal Jonah számára, de legalább az egyiküknek az esély megadatott volna. Hailey pedig többet ért, mint Jonah, ebben olyan biztos volt, minthogy két lábon jár. Nem akarta hallani a másik tiltakozásait, rövid ismeretségégük során annyit biztosan tudott, hogy ötlete nem volt szívesen fogadva. Nem mintha a vitára oly sok idő maradt. – Háromig számolok és elfutsz valamelyik irányba – bólintott a lánynak.
|
HAILEY MEADOWS"i'v got this weird thing, when i wake up i feel energized"
Gondolataiba olykor-olykor bevillant bátyja, hogy ő mennyivel ügyesebb lett volna, és bátrabb, és hogy milyen jó lenne, ha itt lett volna vele. Persze Ő egy alfa volt, így voltak kötelezettségei, nem lehetett mindig Hailey mellett, de erről neki is tudnia kell. Amint lesz rá lehetősége tudatnia kell vele, hogy amit eddig hittek, hogy rajtuk kívül nincs más természetfeletti lény, nos az úgy tűnik megdőlt, csak azt kéne kitalálni, hogy pontosan mik is voltak ezek.
Jonah kérdésére csak lepillantott oldalára, amit egyik kezével tartott, hogy minek az jó kérdés, talán, hogy így próbálja tompítani a belenyilalló fájdalmat. – Megleszek. – emelte el egy pillanatra a kezét, hogy lássa mennyire vészes, de a vér már megalvadni látszott, szóval a gyógyulás már elkezdődött.
- Nem tudom. – rázta meg a fejét. – Egyik pillanatban még ott voltam mellettem, aztán már nem. Aztán… nem tudom, talán megijesztette őket valami, vagy… - megvonta a vállát. Ritkán kellett hazudnia, így remélte, hogy nem árulja el a hangja. Vagy ahogy kétségbeesetten kutat a fejében, hogy mégis mit kellene mondania. – De nem ez a legjobb alakalom, hogy megbeszéljük mi is történt. – mentette ki magát gyorsan. Ez legalább nem volt hazugság, nem állhattak itt reggelik, indulniuk kellett, hogy ne legyenek túl könnyű célpontok, ha esetleg még visszatérnének ezek a teremtmények egy kis repetára. Botladozva, sántikálva indultak el abba az irányba, amit mutatott, inkább vonszolták magukat a kimerültségtől. Jonah megjegyzésére végignézett magán és Ő is egy félmosolyra húzta a száját. – Mint két ágrólszakadt. – helyeselt. Hát igen, most, ha végre visszatalálnának az emberek közé, bizony elég furcsán néznének rájuk, talán még a rendőrséget is kihívnák, hiszen koszosak és nem mellesleg véresek voltak. Abszolút nem nyújtottak bizalomkeltő látványt, de a fáknak mindegy volt.
Idegesen hallgatta Jonah találgatásait, hogy mik lehettek ezek, és hogy a farkas mi lehetett. – Ebben a sötétben szinte semmit sem láttam. Csak elmosódott, sötét alakokat. – hazudta újra, hiszen még Jonahnál is élesebben látott a sötétben. De örült, hogy aztán végre ejtette ezt a témát, a hazudozás nem volt éppenséggel az ínyére. Megállt Jonah mellett, várta, hogy kifújja magát, miközben Ő folyamatosan körbe pillantgatott, hátha észrevesz valamit. Ami a sérüléseit illette, fájtak, főleg a bordái, de tűrte, muszáj volt tűrnie. Legszívesebben lefeküdt volna és nem modult volna, akkor a gyógyulás is könnyebben menne, de akkor aztán tényleg könnyű préda lenne, így hát ez egy roppant hülye ötlet lett volna. – Az túlzás, hogy jól, de még talpon. – tekintete megállapodott Jonahn, aki elég látványosan szenvedett. – Nagyon kedves. – nyugtázta beszólását szemforgatva. – De te se ess össze, mert én, ha akarnálak, se tudnálak cipelni. – kontrázott ismét kamuzva. Egészen kezdett belejönni ebbe a hazudozásba.
Nem sokkal később egy magas vaskerítés keresztezte az útjukat. Hailey megfogva azt, nekidöntötte a fejét. Most már egyértelmű volt, hogy nagyon rossz irányba indultak, fogalma sem volt, hogy ez a temető merre lehet, a város melyik részéhez tartozhat. Igen, egy temető, de az erdő közepén? Ki van zárva, akkor ez csak is a széle lehet, akkor ez azt jelenti, hogy ha átvágnak rajta, akkor valami emberek lakta helyre érhetnek, vagy legalábbis ki az erdőből, valami útra, ahol aztán majd kitalálhatják, hogy hova is keveredtek. Figyelte ahogy a fiú felmászik a farönkre, hogy hátha messzebb is ellát a ködfátylon keresztül. Követte tekintetének vonalát, és valóban volt ott egy út, Jonah nem tévedett, habár a köd igyekezeett azt jól elrejteni. Hirtelen fellelkesedett, hogy most talán végre tényleg kijutnak az erdőből, és hamarosan maguk mögött hagyhatják ezt a rémes éjszakát. Hiszen nem volt titok, hogy eléggé meg volt rémülve, még ha ezt igyekezett nem is túlságosan kimutatni, hiszen nem mentek volna azzal semmire, ha mint a nyárfalevél remeg és ijedezik, szóval megemberelte magát. – Az tényleg egy út. – mondta, inkább csak magának. A köd tényleg aggasztó volt, de hogy megkerüljék az elkerített részt…, ki tudja, hogy meddig húzódik a kerítés, sokkal egyszerűbb és gyorsabb is, ha átvágnak a temetőn, bármilyen hátborzongató is legyen. – Csak halottak. – intett a sírok felé – Nem másznak fel. – próbált meggyőző lenni, de ezek után még ő is kissé kételkedett ebben. – Még ha fel is akarnának mászni, leszögezett koporsókban vannak eltemetve. Esélyük sincsen. – na persze ebben nem lehetett biztos, de hát azért még sem egy rohadt filmben vannak. Mindenesetre ez az érvelés saját magának is szólt, hogy egy kis magabiztosságot öntsön önmagába. Hangosan kifújta a levegőt, azt remélve, hogy akkor a torkában dobogó szíve egy kissé megnyugszik, hogy akkor a félelem is kicsit alábbhagy, de ez nem így történt. Szóval felugrott Jonah mellé a farönkre, hogy onnan a kerítésbe kapaszkodva húzza fel magát. Ez még rendben is volt, de a földet érés már nem volt túl kellemes. Egy tompa puffanással érkezett le a túloldalon. A földön ülve, a kerítésnek dőntve a hátát fogta az oldalát, felszisszenve a fájdalomtól. De legalább nem támadtak rá zombik azonnal, ahogy átért a kerítésen. Ezt jó jelnek tekintette. – Na mi lesz? – szűrte fájdalomtól összeszorított fogai között. – Nem érünk rá egész este. – igazából nagyon is ráértek, de szeretett volna minél előbb túlesni ezen az egészen. Minél hamarabb érnek el az úthoz, annál jobb. Ami pedig a ködöt illette, majd szorosan egymás mellett maradnak, még csak az kéne, hogy itt a temetőben bolyogva veszítsék el egymást. Ha szerencséjük van, akkor talán a temető gondnoka, vagy egy biztonsági őr beléjük botlik és akkor megmenekültek, az majd hazaviszi őket. Persze ha ez nem egy elhagyatott temető, mert akkor erre esélyük sincsen. |
Jonathan Walsh"if you find me offensive then i suggest you quit finding me""
Forgott vele a világ. S míg farkasszemet nézett a hátborzongató lénnyel, nem tudott másra gondolni, mint arra a sok gyűlésre és rituáléra, az imákra és tanításokra, melyet harsányan kinevetett és gúnyt űzött. És most itt volt. Itt állt vele szemben egy majd két méter magas bestia, fogait csattogtatva s vérfagyasztóan morogva. Csengett a füle, alig hallott valamit, szinte csak a saját zihálását. A fa göcsörtös tölgyének simulva várta a halál kezét. Önkéntelenül összeszorította szemeit. Még utoljára emlékezni akart Rá, de a sötétségen kívül nem talált semmit lehunyt szemhéjai mögött. Hirtelen egy hangos roppanást hallott, amire rögtön felriadt. Elakadt a lélegzete is, ahogy a sokk egyre inkább lebénította végtagjait. A lénnyel szemközt egy teljesen más, de szintén nem természettudományi könyvekből való hatalmas farkasszerű szörnyeteg állt. A két fenevad gyaníthatóan nem egy társaságból származott, konstatálta, amint egymás torkának ugrottak. A dulakodásuk közben felvert por és lendületes támadásuk miatt egészen elhomályosultak, Jonah már nem tudta megállapítani melyik-melyik. Csupán a csontok roppanását halhatta, majd a lény menekülve elrohant, utána a farkasszerű is. Nem sokkal később az éles vonyítás hangjára összerezzent. Majd csönd ülepedett le a fák közé, de csak egy pillanatra. Újabb motoszkálásra lett figyelmes, viszont Hailey vörös hajkoronájának előbukkanása némiképp kibillentette a sokkos állapotából. Tágra nyílt szemekkel követte a lány mozgását, mintha próbálta volna megfejteni rajta keresztül, mi is történt. – Nem igazán tudom – suttogta elhallóan az aggodalmas kérdésre. Valahogy nem jött cinizmus a szájára. Feltápászkodott a fa és Hailey segítségével. – Te jól vagy? – kérdezte óvatosan. – Nem láttalak… Hogy ráztad le a többit? – Nem fért a fejébe, hogy tudott elmenekülni. Neki is szerencséje volt. Ha nem jön az a másik bestia, már halott lett volna. Tekintete egy pillanatra elcsúszott abba az irányba ahová elfutott a két lény, s ahonnét előjött Hailey is. Lenyelte kíváncsiságát, még ő maga se tudta mire kellene gondolnia. Gyorsan végig pásztázta a lány horzsolásokkal és vágásokkal tarkított bőrét, majd végig követte keze vonalát és tenyerét, mely oldalába nyomva terült szét. Nyugtalanul pillantott vissza Hailey szemeibe. – Oké, menjünk arra. – bólintott némi tétovázás után. Halvány lila gőze nem volt merre indulnak. Annyival viszont tisztában volt, hogy mozogniuk kellett. Bármelyik pillanatban előugorhatna még egy rémség, s akkor nem biztos, hogy ennyivel túlélik. Egy ideig néma csöndben lépkedtek egymás mellett. Jonathan túlontúl elveszett kavargó gondolataiban, csak az egyre erősödő fájdalom csapta ki gondolatmenetéből. Az adrenalin lassan felszívódott, nem hagyva mást, csak a kínszenvedést. Bal karját esetlenül ölelte mellkasához, s szintúgy bal oldala miatt inkább bicegett már, mintsem sétált. Remek, arra az oldalára nyomorék lesz. Minél inkább beljebb haladtak az erdőbe, a hőmérséklet annál inkább esett. Csatakos haja homlokára tapadt és minden bőrfelületén érezte az izzadtságtól odatapadt koszt. – Fenomenálisan nézhetünk ki – kommentálta félhangosan, finom szórakozottság csengett hangjában. Jelentőségteljesen Hailey kócos fészekhajára pillantott, egy félvigyorszerűség játszott ajkain, bár szemei elárultak, mennyire riadt is valójában.
- Mik voltak ezek? Még sosem láttam ilyen… nem is tudom miket. Szörnyek? Démonok? Vérfarkasok. – Az utolsót már inkább lemondóan, tényként közölte. – Vagy valami olyasmiféle. Neked is megjelent egy másik fajta? Hasonló volt, de mégis más. Talán rendezettebb? És több bundája volt, vagy mije. Ééés megmentette az életemet, ami nem tudom szándékos volt, vagy sem, de ha látom, megköszönöm. – Felszisszent fájdalmában, kénytelen volt megállni egy röpke percre, ami elég is volt, hogy felelevenítse a mindössze pár perce történt eseményeket. – Vagy nem. Inkább nem. Még túl lelkesen fogadná és felfalna – grimaszolt egykedvűen. Újra Hailey irányába nézett. Látható volt, nem csak Jonah az, aki szenvedett, bár kettőjük közül mindenképp a hangosabb. – Biztos jól vagy? Nem fogsz össze esni, ugye? Mert nem foglak cipelni. – Na, nem mintha félig nyomorék kezével bármit is tudott volna csinálni, de így nem érezte idegennek saját bőrét. Végtére is nem lehetett túl sokáig kedves senkivel sem.
Tovább bolyongva az erdőben, kisvártatva egy vaskerítéshez értek. Egyre jobban kirázta a hideg ettől az egésztől. Pont, mint a gyerekkori esti mesékben. A kovácsoltvas kapun át belátva finom ködréteg feszült a föld felett, de ennek ellenére is kivehető volt néhány ferde oszlopszerűség, amely rendkívül hasonlított a sírkövekre. Ha nagyon hunyorgott az ember a legközelebbiről még a vésett évszámokat is ki tudta venni. Jonah inkább tippelt, távollátása az utóbbi időben érezhetően romlott. Maguk mögé pillantott, ahonnét jöttek, s furcsamód, mintha a fák sűrűbben keresztezték volna egymást, még a lombkoronájuk is lejjebb hajolt. Azért ekkora baj nincs a látásával. Jobbra és balra is végeláthatatlanul húzódott a vas, melyen terebélyes borostyán csüngött, a hátuk mögött pedig a fák minden kétséget kizáróan mozogtak. Lassú megtébolyodás, már váratott magára. Pár lépésnyire feküdt egy magas rönk, Jonah nem volt rest fellépni rá, annak reményében, hátha átlát a sírkerten. – Szerintem ott van egy út, de egy vakond is jobban lát távolra, mint én. – Kitartóan hunyorgott azért. Amin ma keresztülmentek, nem lepődne meg, ha mégis sasként látna.
- Nem tudom, hogy vagy vele, de én biztosan nem kelek át ezen – gesztikulált az igencsak temetőnek kinéző placc felé. Összes porcikájában, a feje búbjától a kislábujjáig megborzongott. – Remélem nem kell sorolnom, mik vannak ott. Szellemek, zombik, félzombik, vámpírok, szomorú bohócok. – Még ujjaival is számolt hozzá, nyomatékossá téve a fennálló veszélyforrásokat. – Plusz abban a ködben bújócskázhatnánk is. – tette fel a pontot az i –re, majd várakozóan figyelte Haileyt, remélve, sőt biztosra véve, hogy kellőképpen meggyőzően beszélt.
|
HAILEY MEADOWS"i'v got this weird thing, when i wake up i feel energized"
Kissé riadtan nézett körbe. Nem csak a lények miatt, hogy vajon visszajötteke, hogy újra bepróbálkozzanak, de amiatt is mert úgy tűnt teljesen elvesztek az erdőben. Fogalma sem volt, hogy pontosan merről is jöhettek, hogy merre kéne elindulniuk, hogy kijussanak az erdőből. Ismerős környéken bármikor kitalált volna, nem jelentett volna problémát. Azonban ez egy teljesen ismeretlen terep volt, így hát totálisan tanácstalan volt, hogy merre induljanak, ami az arcára is kiült. – Fogalmam sincs, hogy merre menjünk… - mondta ki a nyilvánvalót. - Talán arra...? - bizonytalanul mutatott egy irányba, de a legjobb indulttal is csak tippelni tudott. Pedig minél előbb ki kellett volna jutniuk az erdőből, az utcákra, ahol talán biztonságosabb. Egyelőre nem is gondolkodott azon, hogy mik voltak ezek, amik megtámadták őket, ráér akkor amikor már biztonságban vannak. |
HAILEY MEADOWS"i'v got this weird thing, when i wake up i feel energized"
A legkevésbé arra számított, hogy Jonahba botlik az erdő kellős közepén, vagy úgy általában, hogy bárkibe is belebotlik, de az, ami elől most bujkáltak, na az sem volt éppen semmi. Eddigi élete során megvolt győződve arról, hogy csak a vérfarkasok valóságosak, és rajtuk kívül - mármint a kis falkájukon kívűl - elég kicsi az esély, hogy mások is legyenek. Erre tessék, most itt lesett olyan lényeket, akikről fogalma sem volt, hogy mik lehetnek, mert, hogy nem emberek voltak az is biztos, a szagukról felismerte volna őket. Halottra emlékeztető szaguk volt, bár erre rásegített az őz teteme is.
Egy röpke fintor suhant át az arcán a fiú alkoholtól átitatott szávaitól. Remek, még csak nem is józan… - Én… én csak futottam. – mondta szem forgatva Jonah felháborodásán. De most abszolút nem ez volt a fontos. Tekintete újra a marcangolás felé fordult, majd az ellenkező irányba, amerről jöttek, hogy hogyan is kéne úgy visszalopakodni, hogy ne vegyék észre őket, és ne is hallják. De aztán azt kellett látnia, hogy Jonah elindult a lények felé. – Ne… - suttogta, de már elindult, és visszarántani nem akarta, mert az bizony hanggal járt volna, amit akár meg is hallhattak volna. Ott lapolt az ágak között mozdulatlanul, eleinte csak szemével követte Jonaht, hogy mit csinál, meddig merészkedik. Lassan araszolni kezdett utána, hogy ne távolodjon el tőle olyan nagyon. A bűz orrfacsaró volt, de Jonaht talán jobban megviselte. Nembaj, legalább visszafordult, hányás nélkül. – futott át a gondolatain, ettől egy kicsit megnyugodva, hogy igen, visszafordulnak, észrevétlenül elosonnak, nem lesz semmi baj. – Örülök, hogy erre te magad is rájöttél. – suttogta cinikusan. Ideges volt, nem is kicsit. Sohasem volt még ilyen helyzetben, szemben valami ismeretlennel, ami ki tudja, hogy mennyivel lehet erősebb nála, vagy veszélyesebb. Szeretett volna minél távolabb kerülni ettől a helytől. Mégis mit gondoltam, amikor a fura szagokat követve elindultam? Valami kopónak képzeltem magam?! – korholta magát gondolatban. Hát most egy életre megtanulhatta, hogy lehet kétszer is meg kell gondolni az ilyen kalandokat. De hát ki számít ilyesmire, amikor belevág? Akkor csak a felfedezés izgalma hajtja az embert. Amikor Jonah a keze felé nyúlt, habozás nélkül megfogta. Ez az, csak még egy kicsit messzebb. – biztatta magát, amikor egy ág hangos reccsenése töltötte be az erdőt. Hogy az a… - biztosra vette, hogy meghallották és így is történt. Ahogy felegyenesedtek véres pofájukat látva, Haileyben egy pillanatra megfagyott a vér. Ha Jonah nem rántja fel a kezénél fogva, lehet, hogy még pár másodpercig csak farkasszemet néz a lényekkel, mielőtt kapcsolt volna, hogy ideje menekülni. Lábai szinte maguktól mozogtak, tartva a lépést Jonahval, akinek még mindig szorította a kezét. De a futás hasztalan volt, még csak erőlködniük sem kellett ezeknek a lényeknek, hogy utolérjék őket. Már csak azt látta, hogy a fiú egy nagyot repülve puffan a földön. Hailey egy másodperc alatt pördült meg, hogy szemből fogadja a támadást. Jobb ötlete nem volt, inkább szemből, minthogy hátulról ugorjanak rá. Arra nem is gondolt, hogy azt kockáztatja, hogy Jonah rájön, hogy vérfarkas, ez most egy pillanatra sem számított. Hiszen vagy ez vagy a biztos halál, szóval a választás elég egyértelmű volt. Szemből telibe is kapta az egyik, és a földön gurultak párat, de mire mindketten felegyenesedtek már egy vicsorgó vörös farkas nézett szembe az iszonytató teremtménnyel. Azonnal a lényre vetette magát, ott marva bele, ahol csak érte. Nem látta Jonaht, de hallotta a kiálltásait, ahogy Őt hívja, de hát eléggé el volt foglalva. Már csak abban reménykedett, hogy még időben odaér. Tarts ki még egy kicsit. – futott át a gondolatain gondterhelten. Csúnyán megsebesítette a lényt, de kétség sem fért ahhoz, hogy Hailey is kapott pár jókora maflást. Morogva ugrott újra neki, a nyakát célozva meg, amibe sikeresen bele is tudta mélyeszteni éles fogait egy jókora darabot tépve ki belőle, majd elrugaszkodva róla, őrült tempóban a fiú után vetette magát. A sötétségből egy alak kezdett kibontakozni, előtte Jonah állt, megsérült, de életben volt és csak ez számított. Hátulról próbálta rávetni magát a Jonahval szemközt álló teremtményre, de az hallotta, hogy közeledik. Megfordult, amikor Hailey ugrott és egy nagyot hajított rajta. Nagy reccsenéssel csapódott egy fának. Pár pillanatig a földön feküdt, próbálta összeszedni magát. Úgy fáj… - csak úgy hasogatott az oldala. Pár repedt borda volt az alap, a felszíni sérüléseket, pedig ne is említsük. Nagy nehezen feltápászkodott, vicsorogva, lassan közelített a lény felé. Fogai közül vér csöpögött, a sajátja és a teremtmény vére. Elég horrorisztikus látványt nyújthatott. Igyekezett távol tartani Jonahtól. A lény újra támadásba lendült, de ezúttal Haileynek sikerült elkapnia. Fogai között csontok roppantak, de egy kis dulakodás után sikerült megfutamítania a támadót. Pár métert futott utána, csak hogy biztosra vegye, elmenekült. Majd megtorpant, vonyítása élesen hasított az erdőre telepedő csendre. Ösztönös volt, a dominanciáját hirdette, hiszen, ha komoly sérülések árán is, de sikerült elkergetnie ezeket a szörnyeket. Hogy a harmadikkal mi lett, azt nem tudta, de nem érezte a közelben, így hát bátorkodott visszaváltozni, hogy Jonah elé már emberi alakjában járulhasson. Elég ennyi sokk egy napra. A lépteit megszaporázva sietett vissza a fiúhoz, az oldalát fogva, amiben minden lépésnél éles fájdalom hasított. Amint meglátta a fák között, futni kezdett felé. Nem is törődött azzal, hogy Ő is véres volt, ruhája pár helyen meg volt szaggatva. De nem nagyon törődött saját magával, a sérülései gyorsan be fognak gyógyulni, még ha most eléggé fájnak is.
Amint odaért elé, sérült karja után nyúlt, hogy jobban megnézze. – Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan. Na nem mintha tudott volna segíteni rajta. Elég bugyuta kérdés volt, mégis ki lenne jól egy ilyen támadás után?
Kissé riadtan nézett körbe. Nem csak a lények miatt, hogy vajon visszajötteke, hogy újra bepróbálkozzanak, de amiatt is mert úgy tűnt teljesen elvesztek az erdőben. Fogalma sem volt, hogy pontosan merről is jöhettek, hogy merre kéne elindulniuk, hogy kijussanak az erdőből. Ismerős környéken bármikor kitalált volna, nem jelentett volna problémát. Azonban ez egy teljesen ismeretlen terep volt, így hát totálisan tanácstalan volt, hogy merre induljanak, ami az arcára is kiült. – Fogalmam sincs, hogy merre menjünk… - mondta ki a nyilvánvalót. - Talán arra...? - bizonytalanul mutatott egy irányba, de a legjobb indulttal is csak tippelni tudott. Pedig minél előbb ki kellett volna jutniuk az erdőből, az utcákra, ah |
 Jonathan Walsh"if you find me offensive then i suggest you quit finding me"
Elszántan kémlelt körbe a lány után, s habár torkán akadtak a szavak, mégis felnyögte: - Hailey!- hívogatta, miközben találomra elindult az egyik irányba. Ha három lépésnyire jutott, mikor hangokat hallott jobbról. Lenyelte a fájdalmat és a hang forrásába iramodott. – Hailey! – Ezúttal már kiáltott. Majd egyik pillanatról a másikra érezte, hogy kirázza a hideg és hatodik érzékének köszönhetően még épp időben vetette magát a földre, mielőtt a lény teljes testsúlyával rávetette magát. Minden olyan gyorsan történt, gondolkodni nem volt ideje. A lény újra feléje vetette magát, ezúttal Jonathan nem volt elég gyors. Csupán annyi ideje volt, míg bal karját maga elé emelte. A hegyes fogak kíméletlenül mélyedtek Jonah vézna karjába, szorításukra néma sikoly volt csupán a válasz. Jonathan hozzá volt szokva a fájdalomhoz, a szülői házban, az utcán, de nem ehhez. Ha jól emlékszik, még egy erdő közepén se akarta szétmarcangolni valamilyen elcseszett állat hibrid. A felette tornyosuló lény egyre erősebben szorította össze állkapcsát, Jonathan túl közelről halhatta csontjainak roppanását. Szabad kezével erősen taszította a hatalmas fejet, lábaival ott rúgta, ahol tudta, mindhiába. Összeszorított fogakkal, elkeseredve nyúlt a lény közelebbik eső szeméhez és gondolkodás nélkül nyomta bele hüvelykujját. Úgy tűnt ez hatásosnak bizonyult, a teremtmény egy szempillantás alatt kapta el fejét és egyúttal hátrébb ugrott. A lélegzetnyi idejében felpattant, talán az adrenalinnak köszönhette, hogy fájdalmai alábbhagytak. Nem tudta hova tűnhetett a másik kettő, vagy, hogy a lány. Csak reménykedni mert, hogy sikeresen elmenekült. A lény most már haragosan fújtatott, kérdés sem fért hozzá, hogy elvesztett szeme után szűköl. Pedig most már kalóz is lehetne – ismerte fel a lehetőségeket Jonah. Valahogy mindig a legveszélyesebb helyzetekben hagyja cserben az ép esze. A szusszanási ideje alatt sikeresen felmérte a tágra nyílt, véreres szemeket, a torz, összevagdalt pofát és az éles fogak csattogását. A lény nyúlánk volt, hosszú végtagjai hegyes karmokkal értek végett. A ruhák utolsó leheletükkel csüngtek a testén. Mindenhol csupa vér volt, főleg hatalmas szája körül, mellyel Jonathanra vicsorgott. – Baszki. |
Jonathan Walsh"if you find me offensive then i suggest you quit finding me""
Elmélázva kavargott a sötét lombok alatt, olykor gyerekesen ugrálva a föld alól kidagadó gyökereken. Még haloványan pezsdítette vérét az alkohol és a nyári hőségnek köszönhetően igencsak jólérezte magát a bőrdzseki alatt. Nyirkos hátához hozzátapadt vékony fakó fekete felsője. Már-már felötlött benne a kabát levétele, de gyorsan le is rázta magáról a gondolatot is. Gyűlölte a meleget, de a dzseki nélkül meztelenül érezte volna magát, amitől még jobban irtózott. Nem sok választása maradt így.
Céltalan kóborgása közben a belső monológjára jobban figyelve, ami igazából a jövőbeni elfogyasztott élelem kiválasztásáról szólt (száraz muffin a sarkiboltból, vagy gyorskaja az étteremből ahonnét kirúgták), észre sem vette merre felé halad, kik felé halad. A szeme sarkából éppen hogy elkapta egy sötét alak sietős lépteit, ugyan azt már nem ismerte fel ki az, bár a vörös hajkorona adott némi sejtést. Alig volt ideje értelmezni a lány csendre intő mozdulatát. Hailey megdöbbentő erővel nyomta le a földre, térdei fájdalmasan csuklottak össze, ahogy végül a fölre rogyott. Pusztán egy pillantásig nézett a lányra értetlenül, egyhamar dühös grimaszra húzta a száját, mely azon nyomban lelohadt arcáról mikor Hailey ujjának irányába fordította tekintetét. Jobban lelapult a földre és értetlenkedve a lányra nézett.
- Én mit keresek itt? – kérdezett vissza szinte rögtön. – Szerinted? Leugrottam egy kis esti piknikre... Te mit keresel itt? – alig bírta visszatartani felháborodott hangerejét. Nem tudta eldönteni a lány kíváncsi vagy számonkéri, bármelyik is, Jonah gyomra idegesen zsugorodott össze, egyáltalán nem szimpatizálva a helyzettel. Pár órája még, hogy ismeri Haileyt és újra össze kellett találkozniuk, aligha repesett az örömtől. Újból a szokatlan banda felé tekintett, jobban szemügyre vette őket. Három ember és egy tetem. Nem tudta pontosan kivenni mit is lát, de a különös morgó hangok éles késkén hasítottak az erdő komor csöndjébe. A három alak az állat fölött guggolt, kezük kis erőt kifejtve gyorsan járt, mintha turkáltak volna. – Mit csinálnak? – suttogta, inkább csak magának. Találkozott már vandálokkal, erőszakoskodókkal, olyanokkal, akik az utolsó leheletét is ki akarták verni belőle, és olyanokkal is, akik inkább csak megijesztették az embert túlzó beszédükkel. Viszont ritkán találkozni három rejtélyes sátánistának tűnő figurával, akik az erdőben zsigerelnek ki egy őzet. Jonah frusztrációja Hailey iránt rögvest elpárolgott, s kíváncsisága, mely egy napján biztosan a vesztét fogja okozni, átvette a helyet. – Megnézem mi az, te maradj itt – súgta, miközben a lányra pislantot. Nem fűlött a foga a magyarázkodáshoz, ha Haileyvel bármi is történne, nem mintha annyira érdekelte volna (egy kicsit azért igen - Jonah ölelkező barátsággal üdvözölte az önámítást). Nyakát nyújtogatva kúszott közelebb a célpontjaihoz, minden erejével küzdve, hogy olyan halkan másszon, mintha ott se lenne. Ámde nem jutott messzire, mikor meghallotta a csontok ropogását s az állati morgásokat. A bűz olyan hirtelen csapta meg orrát, alig bírta visszanyelni az öklendezést. Mint a több hetes hús ürülékben pácolva. A szíve a torkában dobogott, mikor a felismeréstől lebénulva, elakadt lélegzettel figyelte, amint az egyik alak nemes egyszerűséggel letépte hosszú karmaival az állat fejét és pofájába tuszkolta. Hirtelen már nem volt melege. Reszkető végtagokkal, továbbra is hasalva próbált visszaaraszolni eredeti helyére, tekintetét le sem véve a látványról. Az egyikük hangosan felhörögve emelte fel a fejét és pásztázott körbe. Jonah megdermedt, elmormolta az összes imát, amit azon az istenverte helyen tanult gyerekként. Az ember, nem is… A lény pofáját csak homályosan látta ebből a távolságból, de a hegyes karmok mellett a hatalmas szája is kivehető volt. – Hailey – suttogta kétségbeesetten. Riadtan kutatott a lány után. – Hailey, mennünk kell. Most! – sziszegte halkan, remegő lélegzetvételeivel elárulva, mennyire is érzi magát jól. Megragadta a lány kezét, nehogy elsietett mozdulatot tegyen, vagy inkább saját magának biztatására – már ő sem tudta. Viszont azt tudta, hogy lassan elérik azt a fát, aminek közelében elkapta a lány. Reménykedett benne, hogy onnantól már két lábon tudják folytatni. De a reményt úgy látszik nem mindenki engedheti meg magának, Jonah sose volt a szerencsések között. Most se. Az egyébként máskor halk gallyreccsenés fülsikítótan száguldott végig a fák között. Jonah nem tudta, hogy ő volt-e, vagy Hailey, vagy esetleg más. Nem is számított. A hang irányába kapta a fejét, majd figyelme újra a lények felé összpontosult, amint meghallotta a nem evilági hörgést. Minden kétséget kizárólag észre vették őket: felemelkedtek guggolásokból, fejüket határozottan kettejük felé irányították. – Oké, oké. Szerintem fussunk, nem? – nyögte idegesen. Mintsem várva fölpattant, ujjainak bilincsét le nem véve a lányról iramodott meg az ellenkező irányba. Jonah tudta mennyire gyorsan tudott futni, az elmúlt években volt ideje gyakorolni, tökéjre fejleszteni egyetlen igazán jó képességét, ami most olybá tűnt, ide igencsak kevés volt. Ideje sem volt felfogni mi történik, csupán az oldalába nyilalló éles fájdalomra tudott koncentrálni, na meg persze arra, hogyan repüli át a fél erdőt. A porban gurulva érkezett a kemény talajra. Lüktetett a feje, a saját zihálásan kívül nem hallott semmit. A hasára gördült, s bár minden mozdulatától sikított volna legszívesebben, feltápászkodott. Körbe pillantott Hailey után, de semmit nem látott a vaskos fatörzseken kívül. Kezdte úgy érezni magát, mint Harry Potter a Tiltott Rengetegben. Inkább Draco Malfoy. A helyzet szürrealitásán majdnem felnevetett, ha éppen nem szarta volna össze magát minden lélegzetvétellel az oldalába hasító fájdalomtól. Nem merte felhúzni a pólóját és megvizsgálni a sebet, igencsak érezte így is. Ott van baloldalt, egy leheletnyivel a csípője felett, ennyi információ elég is volt neki.
|
[28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
