|
Témaindító hozzászólás
|
2021.06.14. 01:30 - |
"The unexpected is usually what brings the unbelievable."
Lezárt kör |
[28-9] [8-1]
 HAILEY MEADOWS"i'v got this weird thing, when i wake up i feel energized"
Elégedetten tette karba a kezeit, amikor Jonah elismerte a teljesítményét. Az előtte tett csípős megjegyzésre rá sem hederített, mindig csak a pozitívumok. Kezdett egészen jól összebarátkozni a kutyákkal és amikor elindultak a kert felé, Hailey is egészen izgatottá vált, hiszen eljött a játék idő. Amint a kezébe kaparintotta a labdát, már el is hajította és a kutyák már rohantak is. Hol az egyik, hol a másik szerezte meg a labdát, de mindig egy csokorban tértek vissza egy újabb körre. Hailey mindegyiküket megsimogatta, volt amelyikkel kisebb harcba is keveredett a labda miatt, de a lényeg az volt, hogy mindenki élvezte a játékidőt. Néha-néha a fiú felé pillantott, aki az eddig megszokott komor ábrázatját öltötte magára még mindig, látszólag nagyon is jól megvolt a saját kis világában, szóval Hailey egyelőre nem nagyon akarta háborgatni; majd hozzám szokik egy idő után. De aztán mégis csak beszélgetést kezdeményezett, szóval Hailey készségesen válaszolt is. – Igen, de nem maradok túl sokáig. – kezdett is bele, de aztán újra a munka lett a téma. Ami mondjuk nem zavarta alapvetően, hiszen arra a kis időre is, amit itt fog tölteni, nem árt, ha hasznos tagja a kis csapatnak. Szóval, amikor a kutyák már egy kissé kifáradtak és más játékok is elvonták a figyelmüket, elindultak, hogy kitakarítsák a helyüket. Ahhoz képest, hogy a kennelek nem éppen mai darabok voltak, egész jól voltak tartva és az, hogy nagyjából naponta voltak takarítva, sokat segített a dolgon, így egész gyorsan végeztek is velük.
Kíváncsian hallgatta Jonaht, ahogy arról beszélt, hogy az egyik kutyát hamarosan örökbe fogadják. Látszott rajta, hogy egészen a szívén viseli a sorsukat, és ez nagyon szimpatikus volt a számára, még ha próbálta is ezt egy komor álarc mögé elrejteni. – Az emberek már csak ilyenek. – mondta végül – De amíg itt vagyok, azon leszek, hogy ezek a kutyák olyan jól neveltek legyen, amennyire csak tellik tőlük. – tette még hozzá magabiztosan, hiszen Ő is szerette volna, hogy ha mindegyikük egyszer megtalálná a szerető otthonát. És ahogy ezt Jonah is látta, az sokkal egyszerűbb, ha az adott állat már tud valamit és nem a nulláról kell kezdeniük velük. Mondjuk ezt az egészet nem teljesen értette, hiszen az állattartás része az is, hogy együtt közösen tanulják meg a dolgokat, és hogy ezt miért akarják a legtöbben lerövidíteni; talán az időhiány, vagy a lustaság, nem tudta volna megmondani. De nem is töprengett rajta tovább, mert már azzal volt elfoglalva, hogy az örökbefogadási lapot tanulmányozza. Roppant egyszerű kis nyomtatvány volt, a trükk abban rejlett, hogy az itt dolgozó tulajdonképpen „el tudja adni” az örökbefogadónak a kutyát.
Amíg várták, hogy elérkezzen a három óra, addig az egyéb más teendőkkel foglalatoskodtak. Tetszett neki, hogy Jonah hogyan is viselkedik az állatokat, hiszen aki az állatokat szereti rossz ember nem lehet, és Ő bizony elég lelkiismeretesen törődött velük. Abban a pár órában, ami még hátra volt Hailey Diegoval is foglalatoskodott, próbálta megtanítani pár dologra addig is; és az a pár óra, bőven elég, hogy egy-két jutalomfalat segítségével, valami alap dolgot elsajátítson a kutya. Mindeközben nem sokat beszélgettek. Jonah nem volt éppen a legbeszédesebb és legnyitottabb személyiség, és Hailey sem akart rögtön az első napján túl sok lenni. Egy-két semmiséget ugyan megosztott a fiúval, hogy tulajdonképpen világjáró körutat tart, de végül csak a csend maradt és az egyre növekvő feszültség, főleg Jonahban, az örökbefogadás kapcsán. De szinte érezni lehetett rajta a megkönnyebbülést, amikor Diegot hivatalosan is örökbe fogadták. Mosolyogva figyelte, ahogy kiviszik a kutyát az autójukhoz, de akkor betoppant a tulajdonos is. Már ment volna segíteni, de neki Jonah kellett, hát persze, hiszen a pasik cipelik a nehéz súlyokat. Kissé megszeppenve ált meg a tulajdonos előtt, aki azonnal bele is kezdett a hosszas üdvözlésbe. Hailey csak mosolygott és helyeslően bólogatott, néha közbe szúrva egy „Ühüm”-t meg „Igen”-t. Még javában hallgatta a férfi elképesztő ötleteit és terveit, amikor Jonah már szambázott is ki az ajtón, csak annyira volt ideje, hogy intsen a fiúnak. Még pár percig hallgatta a férfit türelmesen, mert hát mégsem szakíthatta félbe a tulajdonost, hogy most már Ő is menne, de szerencsére nem is kellett. Vállon veregette Haileyt, hogy mennyire örül neki, hogy itt van és foglalkozik majd egy kicsit a kutyákkal, aztán az útjára engedte. Hangosan kifújva a levegőt lépett ki az épületből, hogy aztán egyenesen hazafelé vegye az irányt. A délutánt elütötte egyszerű hétköznapi dolgokkal, mint rendrakás, felkészülés a következő napra és egyéb hasonló dolgok. De, amikor már kezdett kicsit lehűlni már a levegő, akkor fel is kapta a futóruháját, hogy elinduljon esti futására. A bérelt lakása nem messze volt az erdőtől így arrafelé vette az irányt, főleg mert ott jobb volt a levegő és mert szeretett a természet közelében lenni. Az eddig itt eltöltött napokon is mindig itt futott, de aznap este valami furcsa szagot érzett. Megtorpant és a szag irányába figyelt, messzebb volt, határozottan vér illatát érezte, de volt mellette valami más is, amit még nem érzett soha. És ilyenkor mit tesz az ember lánya, amikor valami olyasmi történik, ami egyértelműen azt sugallja, hogy baj van? Hát persze, hogy elindul egyenesen abba az irányba! A fák között szlalomozva haladt egyre közelebb a szag forrásához, de egy kis idő múlva újra megállt. Inkább átalakult, mert egy nagy farkas azért mégis csak félelmetesebb látványt nyújt, mint egy alacsony, vékonyka lány, akármi legyen is, ami felé éppen tartott. Hangtalanul lépkedett a szag forrása felé, amit hamarosan meg is pillantott. Pár ember szerű alak egy őz teteme felett görnyedtek; marcangolták? Hát nem kis ijedtség kerítette hirtelen hatalmába, de nem volt ideje elmélyednie benne, mert akkor észrevette, hogy egy srác botorkál a fák között. Jobban megnézve látta csak, hogy Jonah az. Mi a fene?! - futott át az agyán hirtelen a kérdés, hiszen eljesen értetlenül ált az egész helyzet előtt. Szóval jobb híján fogta magát, vissza változott és sietve a fiú felé vette az irányt. Amint oda ért mellé, egyik ujját a szája elé tartotta, csendre intve a fiút, és az alakok felé mutatott, majd egy határozott mozdulattal lenyomta Jonaht a földre, hogy meglapuljanak és ne vegyék észre őket. - Mégis mit keresel te itt? - kérdezte suttogva. Persze hülye kérdés volt, és Ő mégis mit keresett itt? |
 Jonathan Walsh"if you find me offensive then i suggest you quit finding me"
- Törődj a magad dolgával – morogta ellenszenvesen. Még a kecske is lesajnáló pillantást vetett rá mielőtt odébb császkált. – Egy félvak kecske ítélkezik felettem, hihetetlen.
Nem várta meg, hogy Rochus fenomenális ötletekkel traktálja az így is pengeélen táncoló türelmét. Hailey kedves és jószándékú lánynak tűnt, biztos, hogy nagyobb önfegyelemmel hallgatta végig az őrült elképzeléseket, mint; ha még színesebbre festjük a kócerájt, azzal több ember téved be, vagy szervezzünk gyereknapot. Már a gondolattal is kirázta a hideg.
- Kellemes csivitelést a világ megmentéséről, Hercegnő. Holnap tali, ha túlélsz – csipkelődött. Még rákacsintott a lányra, intett Rochusnak és már kint is volt.
A délutánok már nem töltötték el olyan szórakozással, mint a reggelek. Az emberek elhagyták korábbi fásultságukat, helyette élénken, de továbbra is ingerülten taposták életüket. Előhalászta a jól megérdemelt függőségét. A menhelyen nem gyújtott rá soha, tisztelte olyannyira az állatokat, ha az embereket nem is. Elmélázott Diegon. Összegyűjtötte legkedvesebb emlékeit, s míg hazafelé sétált végig pörgette amazokat fejében. Viszont amint belépett bérelt lakásába, egy mély s sötét gödörbe temette őket, mint mindent, ami már nem szerepelt életében. Az emlékek megfosztására mindig volt egy bevált ötlete – a vodka igazi gyógyír tudott lenni. Mérges vagy? Vodka. Frusztrált? Vodka. Éppen felvágnád a karodat? Vodka. Vidám? Vodka. Ha orvos lett volna, mindenkinek ezt ajánlaná. S épp ezért találta magát órákkal később valamely elhagyatott utcán, közel a sűrű lombú erdőnél. A baj, hogy csupán egy üveggel, az se tele, gurgulázott, így a mámoros hatás lassan, de biztosan enyhült, ahogy a keserű élet is a pofájába szakadt. Még rémlett, hogy anyja oly sokszor óvá intette az átláthatatlan sűrű erdőktől, melyre kísérteties ködfátyol ereszkedett az éjszaka eljöttével. Mindazonáltal felidézte örökös szófogadatlanságát, mely máig kísérte; erősen koncentrálva lépteire, de megindult a fák felé.
|
Jonathan Walsh"if you find me offensive then i suggest you quit finding me"
Hazugság lett volna, ha azt állítjuk Jonathan nem szórakozott jól. Kajánul vigyorogva próbálta lenyelni nevetését. S habár kívánta, hogy szórakozása tartson kissé tovább, elismerően füttyentett, mikor Hailey egyhamar rendre utasította a kutyákat s szemtelen mosollyal állt Jonah elé.
- Nehogy pofára es magadtól… - Forgatta meg szemeit. A kutyákra pillantott, majd vissza Haileyre. – De szép volt. – Elismerően bólintott. Lassan eltelt egy reggel és nem igazán tudott érvelni új kollégája ellen. Persze továbbra sem tapsikolt örömtáncot járva, de a lányra se akarta gyújtani az épületet, ami végtére is egy nagy lépés munkatársi jövőjük felé
Miután végeztek az etetéssel, és a kutyák is farok csóválva bökötték orrukkal főként Jonah lábát, míg Haileyvel óvatosan szimatolgatva ismerkedtek, a kennelek mögötti szabad térre vezette ki őket. A kertben csupán pár fűcsomó árválkodott szerteszét, ezzel is utalva a kutyák nem éppen finom fogócskáira. Izgatottan toporogtak Jonathan előtt, mikor a kezébe vette a frizbit, majd az elnyűtt labdát könnyedén a lánynak dobta. – Gondolom, ki találod mi lesz – emelte fel egyik szemöldökét, majd messzire repítette a frizbit, melyet a kutyák fele lelkesen követni is kezdett. A másik fele továbbra is Hailey lábai előtt mocorgott izgatottan. S ahogy Jonathan már negyedjére hajította el a koszos zöld, nyáltól maszatos játékot, a kíváncsiság el kezdte furdalni az oldalát. Ritka helyzetbe kerülve ezzel, hiszen egy kezén meg tudta számolni hányszor is fordult elő. Alkoholittasan se volt kibékülve az emberekkel, józanon pedig egyenesen fájt interakcióba kerülnie másokkal. Viszont Haileyvel együtt kell dolgoznia és eddig úgy tűnt, hogy a Hercegnő feleannyira se hercegnő, mint ahogy azt elképzelte. Azonban még nem jutott dűlőre, hogy ez jó, vagy sem. Ezúttal a labrador kinézetű öreg, de virgonc Pite szájából húzta ki a játékot. Némán figyelte az állatok földöntúli jókedvét, eltöprengve rajtuk, mikor Noah váratlanul tódult be elméjébe; mosolygós szeplős arccal, ahogy Jonah vállát megbökve noszogatta: „Nem a világvége barátokat szerezni.”. Frusztráltan felsóhajtott és legyeket elhessegető mozdulatot tett szemei előtt. Talán Hailey pont annyira nézi bolondnak, mint amennyire az is. S míg a kutyák végeláthatatlan erejük mégis a végére, de legalábbis a nyugodtabb állapotához közeledik, Jonathan magában tépelődött. Már csak egy szaros virág kéne. Szeret, nem szeret – morgolódott magában.
- Szóval, gondolom új vagy a városban – kezdte, majd kínosan megköszörülte a torkát s a cipője orrára nézett. Sötét haja arcába hullott, remélte, hogy eltakarja kínlódó arckifejezését. Egyedül Rochussal találta meg a hangot, valószínűleg a férfi nyugodt és türelmes kisugárzása miatt. Legalábbis Jonathan Őt okolta mindenért, ami az emberekkel való beszédfejlődéséhez vezetett. – Ha lenyugodtak, akkor kell kitakarítani a kenneleket, mert addig nem hagynak békén. – Váltott témát gyorsan. A játékot a földön hagyva vezette Haileyt vissza. Még oda dobott nekik párat, mint kötelet, amivel egymással viaskodhatnak, és szétmarcangolt plüssöket, amiket végül Jonathan varrt, foltozott össze, ha maradt ideje. Nem mintha ezzel büszkén düllesztené mellét, így csöndben is maradt.
A jobb napokat is megélt ketrecek tisztán voltak tartva, így viszonylag gyorsan ki lehetett söpörni és vizet cserélni bennük.
- Három órára jönnek Diegoért, azért a foltos foxiert – bökött fejével az említett kutya felé. – Több hete már, hogy jöttek volna egyáltalán másodjára is látogatni, nemhogy örökbe fogadni. Az elején mindig lelkesek. Kérdeznek meg csacsognak, hogy milyen jó gazdik is lennének, mint egy kibaszott show. – Hangja ugyan közömbösen csengett, de tekintete visszafojtott dühöt sugárzott. – Aztán Rochus elmeséli a történetüket, a viselkedésüket, hogy foglalkozni kell velük, és ott már látod. A szemükben. Továbbra is mosolyognak, de a szemükben látod a szánalmat, a viszolygást. Majd elbúcsúznak az ígéreteikkel és soha többet nem jönnek vissza. – És olyankor, mint a seb gyógyulása, kell pár nap, hogy az életkedv visszatérjen beléjük. Jonah pedig minden egyes alkalommal felháborodottan csapkodott, míg Rochus fura békével s beletörődéssel figyelte. Nem hiába volt itt Hailey, Jonathan ezt jól tudta. Minden bizonnyal Ő lesz az, aki a délelőtti látogatásokat le fogja vezényelni, megszabadítva ettől Jonathant, aki inkább szembe köpné a potenciális jelölteket, vagy rosszabb. A szürke menhely színes foltja, aki minden bizonnyal talpraesettebben fogja kezelni ezeket.
- Megmutatom az örökbefogadási lapokat – motyogta csendesen, szinte alig hallhatóan. Némiképp kellemetlenül érezte magát az elharapódzott mondatok miatt. Valahol saját nyomorúságát vélte felfedezni szavai mögött, s ennek tudatában csakis a szekrényében álldogáló, de szüntelen hívogató vodkára tudott gondolni. Erősen megdörzsölte orrát, majd sietősen távozott a recepció felé.
Nyugtalanul várta a – Jonathan szerint – ítélet óráját. Egyfajta feszült aggódalom sugárzott belőle, minél inkább közeledtek ahhoz a bizonyos három órához. Jonathan a háta közepére se kívánta ezeket a napokat, ahogy azt a kettőséget sem, ami a menhely velejárója volt; hol gyorsan, hol lassan telt az idő. Túlvoltak már több kör játékon, kifésülték a bundájukat, még azt is megmutatta, hogy Poco a szemtelensége ellenére milyen akrobatikus hajlamokkal rendelkezik. Mindeközben csukva tartotta a száját, félve, nehogy magánéletével hizlalja Hailey kíváncsiságát, ha egyáltalán volt. Az emberek nem törődtek vele, Jonah tett róla, és ez jó volt így. Mindössze csendesen hümögött, ha a Hercegnő beszélt egyáltalán. A végére csak a feszült csönd ásítozott közöttük, melyet néha megszakított Jonah idegeskedő piszmogása. Aztán eljött az idő és a fogadócsalád is vele, majd fél óra elteltével Diego már nem tartozott az állatmenhelyhez. Mintha ezzel együtt visszatért volna a fiú szokásos „jókedve” is. Vigyorogva fordult újdonsült partneréhez és már nyitotta a száját, hogy valami újabb gunyoros dolgot szúrjon oda, mikor a tulajdonos férfi vidáman libbent be, két kezével jókora száraztápot egyensúlyozva.
- Jonah, segíts, kérlek. – Alig látszott ki a halom mögül. Csüggedten összeszorította az ajkait és elvette a férfitól a csomagokat, hogy aztán hátra cammogjon velük. Még hallotta, hogy Rochus belekezd, minden bizonnyal hosszú üdvözlő monológjába; - Hailey! Úgy örülök… - kezdte. Már fájt a szeme a sok forgatástól. Szinte maga elé tudta képzelni az egész jelenetet, sőt abban is biztos volt, hogy Rochus tesz említést Jonathan jó szívéről is, mely valahol mélyen benne lakozik, csak még senkise találta meg. Amint lerakva a kutyatápot kifordult a szobából, szembe találta magát Bobbal.
- Törődj a magad dolgával – mo |
HAILEY MEADOWS"i'v got this weird thing, when i wake up i feel energized"
Talán túlságosan is a fiú sarkában loholt, de nem tudott magán segíteni. Jonah "kedvesen" a kezébe nyomta a jelenléti ívet, amire egy laza mozdulattal ráfirkantotta az aláírását. Felhúzott szemöldökkel hallgatta a fiút, aki arról magyarázott milyen kedves is Ő valójában, csak ne kelljen megszólalnia. - Azt meghiszem. - mondta egy flegma arc ksíéretében, viszonozva Jonah gúnyos mosolyát. Valahol azért mulatságosnak találta ezt az egész helyzetet. Szemforgatva tette a papírt és a tollat vissza a helyére.
Nem vagyok Hercegnő, de majd erre te magad is rájössz. – gondolta magabiztosan, ahogy eltökélten körbenézett a helyen és igyekezett mindent megjegyezni amit Jonah mondott. Hmm, a macskák nem biztos, hogy annyira kedvelni fognak. – pillantott a lakrészük felé, habár nagyon aranyosak voltak, de hát egy macska azért mégis csak ösztönösen nem kedveli a kutyákat, sem a farkasokat, szóval örült is, hogy neki jutottak a kutyák, velük hamarabb dűlőre fog jutni. – Már intézem is. – mondta és már el is libbent abba az irányba, amerre a félszoba volt, hogy megcsinálja a kutyák kajáját. Nem volt oda a tápért, sokkal inkább a nyersetetés híve volt, de ez mégis csak egy menhely, itt nem engedhetik meg maguknak az ilyesmit általában. A száraz táp jó nagy zsákban volt, de ez nem jelenthetett gondot Haileynak, szóval már keverte is a szárazat a nedvessel és már adagolta is ki őket a különböző tálakba. Már pakolta is ki a tálakat, hogy aztán a kutyákat is kiengedje és végre nekiláthassanak a reggelijüknek. Végülis sokban hasonlított az otthoni munkavégzéshez, szóval már most elég otthonosan érezte magát, csak meg kell tanulnia, hogy itt, mit hogyan csinálnak és aztán az egész sima liba lesz.
Sorra nyitogatta ki a kenneleket és a kutyák, már rá is rontottak a nekik szánt tálkára, hogy a tartalmukat olyan gyorsan eltűntessék amilyen gyorsan csak lehet. Egy pillanatig sem félt tőlük, nem csak azért, mert Jonah azt mondta, hogy nem bántanak, de azért is mert tudta, hogy Ő bizony nagyobbat harap, ha úgy van, és ezt álltalában az állatok is megérezték. Persze a túl barátságos kutyák, akkor is túl barátságosak maradnak, szóval amikor a nagy bernáthegyihez ért, majdnem a fenekére huppant, ahogy a nagytestű kutya meg sem várva, hogy rendesen kinyissa a kennelt neki rontott. Na persze nem támadó jelleggel, épp ellenkezőleg. – Ohhooo, lassan haver! – mondta a kutyának vigyorogva, aki már első két mancsát a vállán nyugtatta és minden erejével azon volt, hogy jó nyálas csókokat adjon Hailey arcára. – Le! – parancsolt rá a nagy kutyára, aki ugyan eleinte nem igazán akart elszakadni tőle, de Hailey hajthatatlan volt, ledobta a rajta támaszkodó lábakat. A Taknyosra keresztelt kutya táljára mutatott, mire a kutya is végre elszakadt tőle és a neki kikészített kajához ballagott. Elégedetten figyelte a művét, egy játékos kutyával könnyebb a dolog, de egy olyannal, amelyik harap és más állatra támad, hát az talán egy kicsit nehezebb falat. Szóval, amikor a keverek kutya kenneléhez lépett, becses nevén Bob, nyilvánvalóan fogalma sem volt, hogy mire számítson, így teljesen váratlanul érte, amikor az a lába felé kapott. Bokán ugyan nem sikerült harapnia, voltak olyan jó reflexei, hogy még időben elrántsa a lábát, de ezen egy cseppet sem akadt el a kis kutya, már el is iramodott a kecske felé. - Basszus... - Hailey azonnal utána rohant, bevetve magát a kutya és a kecske közé. Olyan pózt vett fel, amint aki ugrásra kész, hogy elkapja a kutyát, de az nem igazán akart megállni, nem adta könnyen a szabadságát. Fél szemmel a fiúra sandított, aki valószínűleg nagyon jól szórakozhatott a jeleneten. Végül csak megcsillogtatta farkas énjét, ugyanis egy alig hallgató morgás szakadt fel a torkából, hogy egy kicsit rendre utasítsa a szemtelen Pocot, aki erre egy kissé megszeppenve leült, Haileyt bámulva nagy szemeivel. – Na ezt már szeretem. – tette karba a kezét egy pillanatig a kutyát figyelve, majd lehajolt, hogy felvegye a kiskutyát. Magabiztosan Jonahra pillantott és egy kacsintás kíséretében visszavitte a kutyát a helyére. Próbáljuk megszívatni az új lányt? Még szerencse, hogy nem olyan könnyű velem kitolni. – összeszűkült szemekkel sandított a fiúra, de aztán már folytatta is a dolgát, elkerülve ezeket a kisebb atrocitásokat. Voltak köztük engedelmesebb és kevésbé engedelmesebbek is, de hát ez már csak ilyen. Legalább egyik után sem kellett a továbbiakban szaladgálnia. Jobban érdekelte őket a kaja, mint hogy rohangáljanak.
– Kösz, hogy szóltál. – mondta gúnyosan, karba tett kézzel, de a mosoly levakarhatatlan volt az arcáról. Hiszen tragédia nem történt, végülis egész mókás volt a helyzet, és úgy vélte, hogy egész jól teljesített mint amit Jonah várt volna ettől az egész helyzettől. – Na, átmentem a teszten? – bökött maga mögé, ahol a kutyák eltökélten ették az eléjük tett ételt. |
Jonathan Walsh"If you find me offensive then I suggest you quit finding me"
Jonathan megtorpant a jelenlétiív előtt, melyhez Rochus annyira ragaszkodott. Pedig csak ketten voltak a menhelyre, Jonathan általában reggeltől délutánig segített be, alkalomadtán estig maradva. Nem minthogyha jobb dolga lett volna az esetenkénti, de mindig szerencsétlenül végződő dulakodásokon és szájkaratékon kívül. Több napja már, hogy belekeveredett volna bármi rosszindulatú balhéba, ennek okán sápadt arcán se volt észrevehető a halványodó sárgás tónus, hacsak közelebbről szemügyre nem vette az emberfia. Jonathan pedig igen szemérmesen védte magánszféráját.
Gyorsan ráfirkantotta monogramját a papírra, melyen immáron Hailey neve is ott szerepelt Rochus girbegurba, firkantásnak is alig nevezhető kézírásával. Arcizmai megrándultak, ahogy átadta a lapot a lánynak, majd kifürkészhetetlen tekintettel meredt rá, hosszabban elidőzve kedves arcán s élénk tekintetén.
- Hidd el, én vagyok a földkerekség legkedvesebb embere, amíg nem szólsz hozzám – gúnyos vigyorra húzta száját. Lehet Hailey a sugárzó nap, de Jonathan attól még a folytatgató sötét égbolt marad, melyen csillagok sem ragyognak. – És általában a kutyák hangosak, de ha a Hercegnőnek baja van ezzel, talán előkereshetek egy pár füldugót – jegyezte meg. Egy másodpercre elgondolkodott, mintha a fejét törné, majd hozzátette; - Meg csipeszt. Tudod, a bűz miatt. – Azt már nem vallotta be, hogy néha őt is az őrületbe kergette a hangzavar, főleg korán reggel, mikor épphogy kijózanodott. A szagokkal viszont barátibb viszonyt ápolt – járt már rosszabb helyeken is.
- Mindösszesen tizenhárom kutyánk, három nyúlunk és egy rakás macskánk van, és persze Bob, a kecske. Szerintem vele van a legkevesebb gond, bár elég lármás tud lenni, ha a közelébe mész – magyarázta, miközben továbbra is mutogatott; a kennelekre, a nyúlketrecre, a macskák díszpáholyos tágas helyükre, s végül Bobra, aki a legmesszebbi sarokban legelt. Habár kedvességét a legmorcosabb pokollakó is megirigyelhette volna, szerette ezt a munkahelyét, mely olyan tényszerűen lerítt róla, mint az a meghatározás, hogy a Föld kerek. A boldog vakkantások és nyávogások között Jonathannak igazán meg kellett erőltetni magát a hangosbeszédre.
- Balra van egy félszoba, ahol tartjuk az ételt, plusz az egyéb eszközöket. Ott lesz nedves és száraz táp, keverd össze a kettőt és szed szét egyenlő részekre. Mindegyik kutyatál meg van címkézve, csak rakd ki a megfelelő kennel elé annyira, hogy teljesen kijöjjenek belőle, majd egyenként enged ki őket. A kenneleken látod majd a neveket. – vett egy mély levegőt. - Előtte engedd, hogy megszagoljanak. Egyik se bánt. – A végére kénytelen volt megköszörülni a torkát, aztán benedvesítette kiszáradt ajkait nyelve hegyével. Ki tudja mikor beszélt utoljára ennyire egybe függően, legszívesebben hátba veregette volna saját magát. Nem is volt hajlandó többet elvesztegetnie lélekjelenlétéből, így hát belépett a mindenes szobába, melybe léptnyi hely is alig volt. Ameddig Hailey a kutyákkal szórakozott, Jonathan előkészítette a kis bestiák eledelét; a macskákét. Lehettek úgy hatan, nem sok, de sziporkázó személyiségük nem a gyengéd dorombolásban nyilvánult meg.
Egy szürke esős napon hozta őket Rochus. Olyannyira dörgött, hogy a kutyák házaikban reszkettek félve, míg Bob a recepción hadakozott a narancssárga székkel mit sem sejtve a külvilágról. A három nyúl Jonathan ölében pihent, jómaga pedig valami borzalmas vérfarkasos sztorit olvasott Rochus ajánlásával („Fenomenális ez, én mondom! El kell olvasnod!”). Éppen ott tartott, mikor a két ellentétes klánból származó főszereplő megcsókolják egymást, már majdhogynem összeért az ajkuk, mikor Rochus hangosan káromkodva, csurom vizesre ázva beesett az ajtón. Szerencsére azóta nem esett szó a tiniregényről. Viszont történetesen lett hat fekete kiscicájuk, akikkel minden lépésnél veszekedni kellett. Noha a hetek alatt mindenki engedett a kezdetleges morgolódásból, s olybá tűnt csak Jonathant hajlandóak közelebbről is elviselni, nem jött álomcsalád egyikük számára sem.
Mire odaért a macskák ketrecéhez, a benne élők teljes hangtartományukat kiengedték. Jonathan grimasszal az arcán tette le táljaikat a földre. – Jézus, az egész város tud a létezésetekről – motyogta. Míg a macskák el voltak foglalva, kiszedte az almuk nem odaillő tartalmát, és a csomagot a kukába dobta. S míg a nyúlketrecet takarította kedélyesen, eszébe jutott a nagy bernáthegyi, nemes nevén Taknyos, aki imádott mindenkit lesodorni a lábáról, hogy aztán rongyosra nyaljon. De még ott volt Poco a kis barna keverék kutya. Amint kinyitottad a kennelajtaját - szeretetből és hálából, mert befogadtad – lábon kapott és elfutott, hogy Bobot zaklassa, amíg nagy nehezen el nem kapod. Hopsz – gondolta Jonathan. Talán Rochus mégse lenne annyira büszke rá.
- Talán szólnom kéne – motyogta maga elé. Majd, ahogy a gondolat jött s talán még egykört is tett Jonathan fejében, a másodperctöredéke alatt tova is szállt. Természetesen a másnaposságra fogta, nem pedig személyiségének visszamaradott mivoltára.
|
HAILEY MEADOWS"i'v got this weird thing, when i wake up i feel energized"
Egy újabb reggel egy újabb városban, és egy teljesen új munkahely. Már ez ment hónapok óta, mióta eljött otthonról, hogy kicsit világot lásson. És mivel annyi pénzük nem volt, hogy mindezt csak úgy zsebből finanszírozza magának, így kénytelen volt mindig valamilyen alkalmi munkát elvállalni. Persze igyekezett mindig valamilyen állat-közeli munkát találni, mert hát mégis csak ahhoz értett, de lássuk be, ez nem mindig sikerült. De ezen a helyen most egy állatmenhelyen dolgozhatott, szóval nem lehet olyan vészes, ugye? Ez alatt a pár hónap alatt találkozott igazán furcsa helyekkel is, de azt álmában sem gondolta volna, hogy ennél még durvábbak várnak rá.
De ezen a reggelen még csak az új menhelyi munkájába készülődött. Csak egy kis garzonlakást bérelt, semmi extra, de Hailey nagyon meg volt vele elégedve, hiszen a város szélén volt, ráadásul egész közel a menhelyhez. Korán kelt, kicsit talán még izgatott is volt, hogy milyen lesz ez az új hely. Vidáman ugrott be a zuhany alá, hogy aztán frissen és üdén magára kapjon valamit és elinduljon a menhelyre. Csak egy kopott farmert és egy fekete pólót kapott magára, semmi extra, hiszen egy menhelyen dolgozni koszos dolog. Nem mintha ez zavarta volna, ehhez volt a leginkább hozzászokva. Egész korán indult, semmiképpen sem szeretett volna elkésni az első napján. Habár a munkánál azért lettek volna jobb és szórakoztatóbb ötletei, de hát ez csak egy félállás, túl lehet élni, és ha esetleg a társaság is jó, akkor meg aztán pláne. A tulajdonos azt mondta, hogy egy Jonahtan nevű fiú fogja várni és majd Ő körbevezeti és megmondja, hogy a kutyák tanítgatásán kívül mi lesz még a feladata. Nagyon bizakodó volt ezzel az egésszel kapcsolatban.
Ott ált a menhely bejáratánál már kicsit korábban is, és befele kacsingatott a sok elárvult háziállat felé, amikor a háta mögül köszönést hallott. Hirtelen megpördült, de először nem igazán akartak a szájára jönni a szavak. – Hmm…? – nem volt biztos abban, hogy neki szólt, főleg mivel Hercegnőnek nevezte, de tekintve, hogy rajta kívül senki más nem volt ott, így hát kizárásos alapon csak neki szólhatott. – Oh, izé, Jó reggelt. Hailey… – viszonozta a köszönést kissé esetlenül. De még be sem fejezte a fiú már is jelentette, hogy nem lesznek barátok és meg is indult az épült felé. Haileynak csak arra maradt ideje, hogy párat pislogjon meglepetten, aztán már szaladt is utána. Ennyit a jó társaságról. – sóhajtotta, amikor beérte a fiút, aki rögtön magyarázni is kezdett. Kérdésére már nyitotta volna a száját, de akkor Jonah ismét elpályázott. Kezdte magát kicsit úgy érezni, mint egy hal, aki egész nap csak tátog. – Hééé! – szaporázta meg a lépteit, csak, hogy Ő is átsuhanjon az ajtón és az irdatlan hangos csaholás kellős közepén találja magát. – Lehetnél egy kicsit kedvesebb. – na nem mintha ki akarta volna oktatni vagy ilyesmi, de hát azért mégis. Illik így fogadni egy lelkes újoncot?! Egy apró grimaszt vágott. Ha nem lett volna ott a fiú biztos, hogy rámorog a kutyákra, hogy kicsit elhallgassanak, ez általában be szokott válni. De lássuk be, nem épp ez lett volna a legnormálisabb reakció az emberek előtt, ezt már nagyon jól tudta. – Jajj de hangosak vagytok. – jegyezte meg csak úgy magának miközben körbenézett. – Gondolom az etetéssel kezdünk? – tette fel a kérdést, már ha Jonah egyáltalán hagyta, hogy szóhoz jusson. Már abban sem volt biztos, hogy egyáltalán kinyithatja a száját. Semmi baj, ez is csak egy újabb részmunkaidős, alkalmi meló, csak egy kis ideig kell kibírnod. Menni fog! – biztatta magát. Meg különben is, nekem a kutyákkal kell jól kijönnöm, és az úgyis meglesz. Inkább arra gondolt, hogy a délután majd egy jót fut az erdő mellett és akkor elfelejtheti ezt az egész napot, pedig még alig kezdődött el. |
Jonathan Walsh"If you find me offensive Then I suggest you quit finding me"
A napkeltével a vaskos köd is visszahúzódni látszott a szürke utcákról, s míg Jonathan kínkeserves életét lehelte ki ajkain keresztül a csap fölé rökönyödve, a narancssárgás sugarak vidám táncot lejtettek a háztetőkön. Talán azaz üveg vodka mégse szerepelt a legjobb ötletei között, nem mintha oly pompás ötletei támadtak volna az évek alatt. Még egy utolsót köpött mielőtt kiöblítette volna száját. Arra se foghatta volna, hogy a barátai unszolására végezte ott, ahol éppen. Jonathan magányos farkasként szerette pusztítani józan eszének maradványait. Legalább nem kellett osztozkodnia – nyugtatta magát.
- Franc – sóhajtott. Feje fájdalmasan lüktetett minden egyes lépésnél, amíg elérte kicsinyke fürdőszobáját. A megmaradt csempéket csupán a kosz tartotta össze, még a mosdókagyló is szomorúan görbült a feltöredezett padló felé. Annak ellenére, hogy sose melengette testét a víz, az apró zuhanykabint szerette a legjobban. Talán valahol romlott lelkének bűneit is elmossa, hogy aztán a nap végével ugyanolyan mocskosan essen be a jéghideg vízsugár alá. Vannak napok, amikor egyszerűen ez sem adatik meg, hiszen a folytonos csőtörést ezen a környéken bónuszként a ház mellé ajánlják. A mai nap a megtisztulásé volt. Míg kimosta ragacsos hajából a több napi koszt, elgondolkodott a mai teendőin, és ekkor villantak be Rochus szavai; „Felvettem egy új kollegát félállásban. Kedvesség és pontosság, Jonah. Kedvesség és pontosság”. Szinte maga előtt látta a férfi húsos ujjának billegését és megrovó, de valahogy kedves tekintetét. Hangosan felszisszenve, de finoman ejtette fejét a csempének – végtére is nem fűlött a foga ahhoz, hogy pokolra kerüljön azért, mert a fejével rázúdította az épületet arra a sok tisztességes emberre, akivel együtt lakott.
A folytonos hányinger miatt a fogmosást tortúraként élte meg, noha a kutyákat sose érdekelte bűze, Rochus valószínűleg nem értékelte volna, ahogy az új kollégája sem. S miután kiválasztotta a viszonylag kevésbé szakadt és koszos ruháját, Jonathan büszke volt magára.
A nem is olyan kicsi, de nem is olyan nagy város egyik öt emeletes épületének harmadik emeleti piciny lakását bérelte immár majd fél éve. Még egy dolog, amire büszke lehetett a mai napon. S habár sokszor érezte úgy, hogy szomszédtársai a lépcsőházat preferálják gyors könnyítés céljára, melyért a lift hiányában cseppet sem hibáztatta őket, egészen a szívéhez nőtt az omladozó és bűzölgő romhalmaz. Mintha pont neki találták volna ki.
Amint kilépett a legkedvesebb lépcsőházából, rágyújtott. Cigaretta nélkül nincs felkelő nap, se csillagos égbolt, se pedig Jonathan hírhedt türelme, amelyre inkább a menhelyre betévedt nyúlszívű lelkeknek van igazán szüksége. Három hónapja dolgozott Rochus állatmenhelyén, saját magát is meglepve. Tisztán emlékszik arra napra, mikor a helyi hamburgeres tulajdonosa kirúgta modortalan viselkedése miatt az egész étterem előtt és Rochus a védelme alá vette egyazon napon. Jonathan pontosan tudta mit látott benne a megkopaszodott köpcös férfi: holmi elhagyatott kölyökkutyát, akit babusgatni kell. Talán emlékeztette egyik elhunyt palotapincsijére, Jonaht nem is érdekelte, amíg kézhez kapott annyit, hogy fizesse szükségleteit. Ráadásul könnyebb út volt az állatokkal foglalkozni; mindig örültek neki és sose panaszkodtak. Elnyomta csikkjét, majd újat halászott elő. A telep nem volt messze és a reggeli séta mindig kijózanította delíriumos állapotából.
Jonathan szerette megfigyelni az embereket, főleg ezidőtájt. Az álomból alig felpattant tekinteteket, csipás szemeket s lomha mozgásokat, reggeli forgalomban rekedt türelmetlen sofőröket. Teljes szívéből szánta őket, persze kit nem? Miközben befordult a színpompás virágbolt előtt, intett a nádszálvékony ezüsthajú virágosnak, Marynek. Már messziről kiszúrta a vöröses hajkoronát mely finoman lengte körbe újdonsült kollégáját, s melyre Jonathan arcára kedvtelen fintor ült ki. Bizonyára a sors akarata, ahogy az utolsó reménysugár is lebukott az épületek mögé. Rochus tehát nem volt vicces kedvében tegnap és tényleg felvett valakit. A lány háttal állt neki, Jonathan pedig sose tartozott az udvarias férfiemberek közé.
- Káprázatosan szép jóreggelt, Hercegnő – vakkantott oda gunyorosan. Talán valami kis modor mégis szorult belé. Szíve szerint csak elküldte volna a lányt, mondván rossz helyre jött, vagy halkan beoldalgott volna a kapun, úgyse figyelt rá. Rochus olyan büszke lenne rá. – A nevem Jonah és nem leszünk barátok. – tisztázta le a nyilvánvalót, majd hátra se pillantva lépett be a kapun, tovább a fehérre mázolt kis épületbe. Annak ellenére, hogy nem sok bevétele volt a menhelynek, igen takarosnak lehetett mondani. A kanyargós járda mentén felsorakozva kék és rózsaszín virágok díszítették az előteret, átlépve azt pedig zöldellő fű nyúlt el hosszan. A bejárati ajtó felett nyomtatott betűkkel volt felfestve: Rochus Állatmenhely. Ha az ember átlépett a küszöbön egy egyszerű letisztult recepcióval találta magát szembe, melyben csupán egy nagyobb faasztal és pár szék volt. Kettő az asztal két oldalán, a többi a falhoz szorítva. Mindet más színűre festették le Rochussal, egyiket zöldre, másikat kékre vagy pirosra és narancssárgára. A férfi szerint ezáltal barátibb lesz a hely, Jonathan szerint röhejes.
- Ez a recepció, itt töltjük ki az örökbefogadási papírokat, illetve Rochus elbeszélget a leendő tutyimutyi párocskákkal. Az a csapóajtó – mutatott rá a kék színű kopottas ajtóra. – amin keresztül van a menhely. Kérdés? Nincs? Nagyon jó. – Ha esetleg szólásra is nyitotta volna a száját a vörös, Jonathan kecsesen ellibbent a csapóajtón át a folyosóra, ahonnét már hallotta az őrült csaholást.
|
"The unexpected is usually what brings the unbelievable."
Lezárt kör |
[28-9] [8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
