|
Témaindító hozzászólás
|
2021.06.01. 23:22 - |
"Without darkness, there is no light either."
Lezárt kör |
[26-7] [6-1]
 Ji-Woon Hak"az ember nem azt kapja, amit érdemel, hanem amit kap."Milyen különös, mikor valaki olyan fontossá válik valaki számára, hogy amaz még az ördöggel is üzletet köt, csak hogy életben tartsa őt. Mert lényegében most ez történt. Tagadja csak Amara, még egy ostoba is látja mi folyik itt. De ha már ilyen mértékben képes felaádlozni magából bizonyos dolgokat, miért nem változtatja át? Erre kerestem a választ. S ha elsőre nem is, de másodszorra, azért elárulta az igazat.
- Szerinted inkább meghalt volna, mintsem elfogadta volna tőled ezt az... áldozatot? - vontam össze szemöldökeim. Nem vagyok egy túl élethez ragaszkodó, lévén, hogy meghalni sem nagyon tudok, de azt hiszem, főleg, ha halandó az illető, nagyon is élni akarnak. Kölyök kutya biztosan, hiszen szerelmes.
- Pff, viccelsz? A nagyszájú kiskutya bőrébe bújva ronthattam a levegőt! Ennél mókásabb dolog, aligha volt mostanában... Bár tény,.. ennek most ő issza meg a levét, de ezzel vele járója a dolognak... - vontam vállat finoman, hogy azért ne szakítsam szét a varratokat. Persze nem csak erről volt szó. Jófej akartam lenni, ráadásul tettem egy ígéretet. Addig nem megyek sehová, míg szépen nem kér és nem ad egy csókot. Így állt az alku...
- De azért ne bánkódj... Ha el is patkol, én megszállhatom a testét, ha csak kis időre is, és tudunk még mókázni. Vagy ha valaki feltámasztja a testét, akkor tovább is... - mosolyodtam el. Aztán kisidőre beállt a csend, s amíg körbenézett, én őt figyeltem. Mikor pedig rákérdezett a dolgora, "pff"-tem egyet.
- Hálából ötös, kislány. - bár ezzel erősen meg kockáztatnák, hogyha rosszabbra fordulna a helyzet, a lélek a fény felé haladjon, de ez már egyébként sem az én dolgom. Szemeim forgattam. Ennyit az alkuról. Még, hogy én vagyok a rossz. Aztán ha felhozom csalódottságom e végett, miközben előttem haldokolva kérnek tőlem segítséget, megint csak én leszek a szar...
Na pontosan ezért nem mondok le terveimről. Démonokban csalódni ugyanis nem szokásom.
Egy mély sóhajt követően felhagytam Fricimackó módszerével és elengedve mindkettőt, egyszerűen kiszivárogtam belőle és rögtön utána az ajtón keresztül távozva, Ji-Woon után indultam. Szegénykém... hogy oda lehet... |
 AMARA E. COLLINS"our destiny to rule over all others"
Amíg a sebbel foglalatoskodott, olyakor-olyakor azért felpillantott a férfi arcába. Mori érdeklődve nézett körbe a lakásban. Abszolút nem szerette volna, ha a démon is itt van, nem akarta, hogy Ő mutassa meg neki, hogy gyere, nézd meg itt élek, itt bármikor megtalálsz, így jutsz be, stbstb, de nem nagyon volt választása, ha meg akarta menteni Sebastian életét. Viccesnek szánt megjegyzéseire nem reagált, túlságosan is lekötötte, hogy elállítsa a vérzést és életben tartsa Sebastiant.
Nem kicsit lepődött meg, amikor a férfi a kezére tette a kezét és próbálta megnyugtatni. Összeráncolt szemöldökkel ült és figyelte, próbált rájönni, hogy miért mondja ezt. Az meg sem fordult a fejében eleinte, hogy pusztán kedvességből mondja. Lássuk be azért ez egy démonnál újdonság volna.
Egy pillanatig gondolkodott a kérdésén. – Akárkit nem változtatok át. – hangzott a semmitmondó válasz. Nyilván nem, csakhogy Sebastian már csak akárki volt, még a vak is látta. Nagyot sóhajtott. – Ha megpróbálom átváltoztatni ilyen legyengült állapotban, akkor még kevesebb esélye van a túlélésre. És valószínűleg nagyon nem örült volna neki. – vallotta be végülis. Ezen a ponton már felesleges volt a hazudozás, a félrebeszélés és a titkolózás. Nyilván nem fog kitálalni, mert van egy határ. – És te miért segítettél nekem életben tartani? – úgy érezte, hogy most rajta a sor, ami a kérdéseket illeti, szóval kíváncsian várta a választ.
Végignézve a lakáson, a bejárattól egészen a kanapéig, minden csupa vér volt. Persze, emiatt nem aggódott, majd feltakaríttatja, inkább azzal volt problémája, hogy ez minden a vadász vére volt. Ami pedig saját magát illette, ennyi vérben már rég úszott. A szája hagyján, hogy véres volt, de az egész nyaka, a ruhája, és mindkét keze ragacsos volt a vértől. Mindezek után, milyen jó lesz majd lezuhanyozni. – futott át a gondolatain, most, hogy már nem volt más dolga, csak várni, hogy Sebastian jobban legyen, márpedig nagyon remélte, hogy jobban lesz.
Ismét a férfira emelte tekintetét csak, hogy újra a sárga szemek nézzenek vissza rá. – Most már hagyod pihenni? – kérdezte olyan hangon, amit ritkán hallani tőle, arra utalva, hogy mostmár jó lenne ha egy kis démonűzést hajtana végre magán. Az őszintét megvallva talán gyerekkorában volt utoljára ilyen halk a hangja. Pedig nem akarta magát gyengének mutatni, oh nagyon nem, főleg nem egy démon előtt, de mindhiába, elfáradt. |
Ji-Woon Hak"az ember nem azt kapja, amit érdemel, hanem amit kap."A kocsi hangos motor zaja mellett, azért volt időm ezen-azon töprengeni. Idegesnek nem voltam ideges, hisz a halál szele nem engem fenyeget, kár is lett volna megjátszani. Ám attól még éreztem, hogy ez a helyzet rám is hatással van. Olykor Amy baba arcára tekintettem.
Vajon milyen érzés lehet aggódni? Mármint nem saját magunkért, hanem másért? Jobban aggódik, mint magáért? Netán inkább félelem tölti el a szívét? Vajon milyen lehet? Pláne, ha szerelmes is. Halk sóhaj hagyta el ajkaim. Ezen töprengenem kár is.
Szerencsére hamar megérkeztünk, ám bár kiszállásnál kénytelen voltam ismét csak rászorítani a vérző sebre, mely felett a ruha anyaga már csak nem teljesen beitta a vért. Sőt, csöpögött is belőle. Nem számítok semmi jóra. Érzem, hogy a test is kezd ernyedni, csak is a démoni erő tartja ébren. Pihenni akar, de azt nem engedhetem. Tartok tőle, hogy ez amolyan örök álomba ringatná. Sietve hagyt6k hátra a kocsit és rontottunk be egy igen kis modern házba. A stúdióhoz képest is kész luxus volt. Bár kinek mi a luxus ugye? A haldoklás lévén, hogy nem érintett, nem is váltott ki belőlem akkora riadalmat, mint mondjuk babygirlből, így a liftezést is a villogó számok figyelésével és persze a seb leszorításával töltöttem el. Beérve aztán a kis lakályba füttyentettem egy elismerőet, de rögtön utána meg is kellett köszörülnöm torkom. Kiszáradt ajkak, és kellemes fémes íz a nyelvemen, ez semmi jót nem jelenthet. Felakartam hívni figyelmét rá, hogyha a kis herceg fel is akarná dobni a pacskert, még mindig átváltoztathatja. De nem tettem. Azért, mert úgy vélem, ez már a cicusnak is eszébe juthatott egyszer. Ha nem ezerszer. Ám minden bizonnyal okkal nem teszi. Talán csak bízik? De miben? Isten kegyelmében? Nem hiszem, hogy szolgálatára lenne. Egy démon uralja a haldokló testet és egy vérszívó reménykedik. Isten ebben az esetben elfordítja a fejét, ebben biztos vagyok.
- De gyorsan a lényegre tértél, baby... - viccelődöm, de csak ennyire futja, mert úgy tűnik ő most nem partner a mókában. Elfeküdtem, ahogy kérte és a kanapéról bámulta körbe, már amennyire tudtam. Nálam még a villan se ég, szóval itt minden más színben pompázott a leégett épülethez képest. Volt tv. Ha nem látnám az arcán a riadságot, megkérdezném tőle bekapcsolhatjuk e, de így... Némán figyeltem, ahogy tett vett a seb körül, amit mozdulatlanul hagytam lekezelni. Olykor rá is rápillantottam. Ideges volt, ezt pedig a sebhez érő, néhol megremegő keze is alá támasztotta. Mikor pedig könyökig véres lett Seby fiú vérétől, de legalább ellátta a sérülést, vértől ragadós kezem az övére simítottam.
- Nem lesz semmi baj. - mosolyodtam el. No persze csak látszatra vagyunk túl a nehezén, a kutyusnak ugyanis még ki kell húznia ezt az éjszakát anélkül, hogyhát... nyugalomba nem helyezi magát, mondjuk úgy mind örökké. Aztán mielőbb pótolnia kell a vérveszteséget. Nem feltétlenül vérrel, lehet az étel is. Hogy honnan tudom ezt a sok mindent? Szálltam már meg orvost, ha nem is hosszú ideig.
- Miért nem változtattad át? - kérdeztem meg végül, ha túl nagy csend ütött volna be. |
AMARA E. COLLINS"our destiny to rule over all others"
Bármelyik másik alkalommal tetszett volna neki, amit Mori mond. De tényleg, nem gyakran mondják azt egy vámpírnak, hogy milyen szépen marcangolt szét egy embert, de ez most akárhogy is nézzük nem épp a megfelelő alkalom volt.
A lehető leggyorsabban próbált hazajutni, még az előzőnél is őrültebben vezetett, már ha ez egyáltalán lehetséges volt. Szemöldök ráncolva pillantgatott Morira, aki valami értelmetlen magyarázásba kezdett. De a lényeg kristály tisztán érthető volt, nagy a baj. – Remek… - sóhajtotta. Az egészben az volt a pláne, hogy a vére illata olyan ínycsiklandó volt. Ebben a kettős érzésben még sosem volt része, de ezen a napon, sok olyanban volt része, amit legszívesebben elkerült volna. És mindezt miért? Egy emberért? Egy vadász miatt? Halkan felkuncogott ezen a képtelen helyzeten.
De az sem kerülte el a figyelmét, hogy a démon is magához képest csendben volt. De hát mégis mit mondhatott volna? Mindezek ellenére fura volt ez az egész helyzet.
Csikorgó, füstölő kerekekkel ált meg lakása parkolójában és már ki is ugrott az autóból egy pillanat alatt ott teremve a másik oldalon és már nyitotta is a jobb oldali ajtót. A lakásába a lift eddig még soha nem látott lassúsággal haladt, de nem volt más út. Ahogy felértek odavezette a legközelebbi kanapéhoz. – Feküdj le. – mondta, miközben már ment is át a másik szobába, hogy kerítsen valamit, amivel elállíthatja a vérzést és összevarrhatja a sebet. Na már most egy vámpírnak nem gyakran van ilyesmire szüksége, nyugodtan mondhatjuk azt, hogy szinte soha. De csak összeszedett pár rongyot, tűt, varrófonalat, gézt és tapaszt. Nem gyakran csinált ilyesmit, habár volt benne némi kis tapasztalata, az más kérdés, hogy gyerekkorából, ami csupán csak röpke 200 éve volt. Egy gyors mozdulattal darabokra tépte a felsőjét majd a közeli kis báron pihenő vodkásüveg után nyúlt és miután húzott belőle egy nagyot, nem sajnálva azt a sebre öntötte, hogy fertőtlenítse. Letisztította a sebet és sikerült a vérzést is elállítania. Így, hogy Mori a bőrében volt talán egyszerűbb is volt, mert nem kellett a fájdalmas ordításokat hallgatnia, mert bizony ez tuti baromira fájhatott. Már csak a seb összevarrása és leragasztása maradt, szóval úgy érezte a nehezén már túl van, hiszen több vért már nem vesztett. Amikor végre végzett mindennel, nagyot sóhajtva leült a földre, véres kezét az ölébe fektette és úgy nézett a sárga szemekbe. – Ezt is megoldottam. – mondta most már egy kicsit megkönnyebbülve. |
Ji-Woon Hak"az ember nem azt kapja, amit érdemel, hanem amit kap."Az nem okozott meglepetést, hogy már megint igazam volt, miszerint a királylány kishíján sokkot kapott, amiért a kishercege... ki lett lyukasztva, miattam. De annak milyensége már igen. Gondoltam én, hogy többet érez a vérénél, de azt nem, hogy ilyen erősen.
- Heh, már ne is haragudj, de ez a te hibád. Ha valaki ilyen szexin zabál fel épp egy embert, az bármelyik démont megtudja hatni. Elvontad a figyelmem, Piroska... - vontam vállat, de azért szorítottam a szúrás helyét, mert két oldalt, ígyis lecsordogált. Talán pöppet súlyosabb, mint gondoltam. Ha viszont ezt most beközlöm, még a végén én leszek a szar, mert hagytam. De érzem még kiskutya jelenlétét, szóval míg a lelke itt van, nincsen semmi baj. Szemeim forgatva ültem be az autóba, tudatában annak, hogy azt is jól összefogom vérezni, dehát ha neki ez kell. Fogalmam sem volt hová megyünk vagy meddig fog tartani az út, ezért tetszik vagy sem, két ujjam a vágásba dugtam, míg hátul is megpróbáltam elszorítani a sebet, így valamennyire fékezve a vérveszteséget. Olykor azért elsandítottam felé, de az arcára volt írva mennyire aggódik. Na már most, hitegethetem azzal, hogy nem lesz semmi baj, de mivel mit sem tudhatok a vérveszteség gyorsaságáról és az emberi élet törékenységéről, nem erősíteném meg üres ígéretként, hogy minden rendben lesz, mert nem, nagy eséllyel, semmi sem lesz rendben. A fagyott szívű vámpír, kétségbeesett s ezt már alig-alig titkolt arcát látva olyan érzés keletkezett bennem, mit még sosem éreztem. Bűntudatot. Cseppet sem volt jó érzés, noha olyannyira intenzív se. Már csak azért is, mert lemerném fogadni, hogyha most hallaná Amara a kisherceg ordítását kínjában, szerintem még könnyet is ejtene miatta. Ennek tudatában pedig, hogyne lett volna szar érzés, hogy miattam szúrták át.
Ha elhagyom a testét?
- Hát ismered azt a félpucér, piros felsős mackót abból a meggágyult meséből? Frici vagy picimackót? Fogalmazzunk úgy... hogy Seb a lufi, én a lufit fogó mackó és a karom szorongató kiscsávó Seb teste. - néztem ki oldalt. Bár a lélek nem kapaszkodik belém még, de a haldoklás előbb őt fogja kivetni a testből, majd aztán engem. De amíg kapaszkodom belé, bár nem vagyok jótékony hatással rá, azonban a szorításom van olyan erős, hogy egy ideig egyikünk se menjen sehová. Persze megtehetném, hogy itt és most szarban hagyom őket, végtére is nekem akkor is ott lesz Ji, és mentségemre lehetne, hogy démon vagyok. S talán ez is volna helyes a részemről, mert ezen maximum csak én bukhatok, már ha maradok, - hisz megkockáztatom, hogy a Pokolra jutásom során a nagy főnök kinyiffant - de ha meg sem próbálok példát mutatni, minek papolok, nem? Remélem a jóságom miatt, azért nem válok hamuvá. Az nagyon nem állna jól nekem... |
AMARA E. COLLINS"our destiny to rule over all others"
Nem sokat törődött azzal, hogy Sebastian testében támadja meg azokat a vadászokat, akiket ismert. Hiszen elég egyértelművé tették a sárgán világító szemek, hogy megszállta egy démon, legalábbis szerinte. De ha mégse, hát akkor ez van. Nem az ő tiszte volt ezen rágódni. Sőt, még egy kicsit mókásnak is találta ezt az egész helyzetet.
De nem figyelt, elkövette azt a hibát, amit nem kellett volna, de hát olyannyira elveszett a vér ízlelgetésében. Na nem mintha ennek a semmirekellőnek lett volna a legízletesebb vére, az átlagosnál is átlagosabb volt és mégis. Hagyta, hogy magával ragadja, ahogy patakokban folyik és csillogóan vöröslik, végighömpölyögve a vadász nyakán, a kezén. Hagyta, hogy az érzékei lekorlátozódjanak erre ez egy dologra és nem figyelte, hol van a harmadik. Azt gondolná, hogy ezt ennyi év után már nem követi el, de az édes bosszú mégis csak magával ragadta. Már csak arra lett figyelmes, hogy Sebastian vérének illatát érzi, amit ugyebár nem kellett volna, határozottan nem. Azonnal megpördült, elengedve a vadászt, aki a sok tátongó sebtől és vérveszteségtől holtan esett össze. Amara is csupa vörös volt, körben a szája, az állán csöpögött a vér, ruhája és kezei is pirosban pompáztak, körülöttük hullák. Igazán horrorisztikus látvány lehetett volna, de nem egy démonnak, akivel szemben állt. De mindez most nem számított. Egy pillanatra rémület ült ki az aranysárga szemekbe, ahogy lenézett a cseppet sem apró sebre. Öles léptekkel sietett oda a megszállt férfihez. – HUPSZ?! – förmedt rá, megkeményítve tekintetét, de a kezét ő is a sebre szorította. Tekintetével kereste Sebastiant a sárgán izzó szemek mögött, de mást se látott csak a démont. - Nem kértem tőled túl sokat... - szűrte az összeszorított fogai között a szavakat.
- Ülj be az autóba. – parancsolt rá, ellentmondást nem tűrve. Miért esett így kétségbe? Hiszen Ő csak egy ember, ráadásul egy vadász. Soha nem szabadott volna hagynia, hogy ilyen érzései legyen, soha, soha, soha.
Az, hogy hova is vigye pontosan, az még nem volt tiszta, de mire újra ott ült a kormány mögött, már indult is. Reflex szerűen a lakása felé vette az irányt. - Ha elhagyod a testét...? - nem fejezte be a kérdést, de így is egyértelmű volt, hogy mire gondol. Fél szemmel Morira pillantott várva a választ, hogy akkor vajon mi lesz; összeesik, elájul, netalántán meghal? Legszívesebben utasította volna Morit, hogy engedje el Sebastiant, de nem volt biztos abban, hogy azzal milyen következmények járnak. Hiába, nem szerette volna a démont is magával vinni a lakásába.
Csak addig bírja ki, amíg visszaér vele, ott majd kezelésbe tudja venni. Ha nem is feltétlen Ő, akkor valamelyik neki dolgozó vámpír. |
Ji-Woon Hak"az ember nem azt kapja, amit érdemel, hanem amit kap."Egy ponton biztos vagyok benne, hogyha nem démonként jöttem volna a világra - s nem is halandóként - biztosan jól meglettem volna ezzel a két jó madárral. A céljaink ugyan nem közösek - ó, nagyon nem -, de a módszereink hasonlóak. Mármint a vérrontás, gonsozkodás, mások kihasználása. Ha nem volna komoly célom az alku végett, és el tudnám rejteni félelmet keltő, világító szemeim, simán megszállhatnám akár Bertramot is, és becsapódnék közéjük. De a dolog nem ilyen egyszerű, mert mindenkinek meg van a maga ki titka.
Többségükön? Ah, hát nem tanult ő történelmet? Ha csak a többség marad életben, újabb háborúk lesznek. Pláne, ha emberekről van szó. Nem tanulnak semmiből. Ha azonban az össze vadászt megöli, alaposan elgondolkodtatná őket, hogy megéri e nekik ismét betérniük akár csak egy sörre is Fournemouthba. De a vámpírok még számomra is rejtélyek olykor. Kijelentésére és a finom pofozgatására csak elmosolyodtam.
- Ezzel viszont hamar elárultad magad... - jegyeztem meg halkan, majdnem vigyorrá formálva mosolyom.
Autózni szeretek, mert kényelmesebb és gyorsabb is. Bár a dugókkal nem békültem meg azóta sem. Mert az ember mehet akármilyen gyorsan is, a dugó, az dugó, nincs kibúvó. Szerencsére ilyen időtájt, ezen dolog nem okoz problémát, s végtére is célt értünk. Én is szagok alapján találom meg áldozataim, de míg ő talán a vérüket szimatolja ki, addig én a lelküket érzem meg. Hát ugye a hasonló módszerek...
Összevont szemöldökkel figyeltem, ahogy "kisminkeli magát", bár erre nekem éppen nincs szükségem, noha a szemeim ígyis-úgyis elárulnak majd. A muris az egészben mégis az, hogy a kölyökkutya testében vagyok, így ha majd el is hagyom azt, az marad majd meg bennük, hogy végtére is ő volt, aki rájuk támadt, démoni megszállás ide vagy oda. Kirekesztetté válik, és ha csak a királylány be nem fogadja, nem lesz többé bulizás a haverokkal, mert nem lesznek haverok. Zsebre dugott kezekkel sétáltam a kislány mögött és figyeltem az első felvonást, amiként színrelép és megmutatja nekem, mire is képes. Nem mondom, hogy nem tetszett, amit láttam, ám valahol mégsem érte el azt a szintet, amit én vártam. Mikor nekem lökte a másik fickót, természetesen lefogtam, de nem öltem meg elsőre, ó nem. Gondoltam nézze csak végig a másik kínhalálát. Jól be is tojt, mert a szíve majd kiugrott a helyéről, és úgy zihált közben, mint, aki most futotta le a maratont. Mivel én nem vagyok vámpír, s nincs szükségem a vérére, csak stílusosan egy kölyök által is utált csókkal kicuppantottam a lelkét, ami fele annyira sem volt finom, mint gondoltam, de azért ez is valami.
Szeretem a vért. A színét, az állagát, az illatát. Ahogy az apró kis buborékocskák elvegyülnek, majd kipukkadnak benne, mikor frissen ömlik a földre. Ahogy utat tör magának a vörös tengere a piszok és por közt, a bakancsomig. Szinte megbabonázódva figyeltem, ahogy körbe öleli a ki tudja hányas lábbelit, majd lassan felpillantottam a kislányra, aki még mindig lakomázott. S bár éreztem a harmadik férfi közeledtét a hátam mögött, túlságosan lefoglalt a műsor. Egyébként sem tartok a halandóktól, ösztönösen tojom le őket, hiszen nekem nem árthatnak, a gazdatest pedig számomra csak egy eldobható ruha. Ezért is ért váratlanul a nagy lakoma figyelése közben, ahogy valaki átdöfött egy vadász késsel. Azt egyből éreztem, hogy a gerincem nem érte, s talán más létfontosságú szervem se, mármint a kiskutyáét, de ez mégis csak egy vadász kés volt, ami hagy maga után némi tátongó lyukat, és hát nem kevés fájdalmat. Ebből én ugyan semmit sem érzek, de ha most elhagyom a testet, kölyök kutya a fájdalomtól fetrengve vérezne... nos talán lassan el... Megfordult miután kihúzta a kést, és egy nyaklevessel eltörtem a nyakát. Aztán lassan lenéztem a sérülésre, mármint a hasamon lévőre, mert a hátulsót aligha láthatom. Vérzett, elég csúnyán, ha kezem oda is szorítottam, de úgy gondolom simán megmenthetővé válna a kutyus, ha még most elindulunk segítségért... vaaagy Amara bedobja magát.
- Hupsz...! - pillantottam el a kislány felé elmosolyodva, de eskü nem szándékosan hagyva, hogy leszúrjanak. |
AMARA E. COLLINS"our destiny to rule over all others"
Hogy a rengeteg démon közül pont egy ilyen nagyon beszédeset kellett kifognia. De végülis nézzük a jó oldalát, így nagyobb az esélye, hogy valami hasznos információt is kifecseg. Szóval, ahogy eddig is, türelmesen hallgatta, hogy mit fecseg neki ott össze. Pókocskák meg férgecskék, kösz. – futott át az agyán egy szemöldökráncolás kíséretében. És úgy is maradt, annak említésére, hogy Sebastian szíve viszont pont az ellenkezője. Nem volt már tini lány, oh nagyon nem, nála kimaradtak a tomboló hormonok, tekintve, hogy születésétől kezdve vámpír volt, így hát akkor sem és most sem öntötte el ettől szinte semmi. Bár be kellett, hogy vallja, valahol sejtette, de ez főleg az egójának is köszönhető volt.
- Mindenkin vagy a többségükön. – vonta meg a vállát. De arra már nem helyeselt, hogy milyen jó is ölni. Alapvetően nem volt a híve a nagy mészárlásoknak, de az tagadhatatlan volt, hogy egy-két ember megölését igenis élvezte. Nincs mit tenni vámpír volt, így ez az élete része volt.
Mori csipkelődésére csak megforgatta a szemét. Eszébe sem volt erre reagálni, és magyarázkodni. – Ezt legalább nagyon jól látod, hogy nem a te dolgod. – mondta nyugodtan, kissé meglapogatva a férfi arcát.
Amikor végre Mori is behuppant mellé az autóba és elárulta, hogy merre menjenek kérdés nélkül taposott bele a gázpedálba. A sebesség nem okozott gondot Amarának, így is tökéletesen tudta irányítani az autót. Az más kérdés, hogy nagyon sok másikat leszorítottak az útról csak, hogy elférjenek. Nem volt hosszú az út mire megérkeztek arra a helyre, amit Mori mondott. Egy épület mélygarázsa volt ahova nagy lendülettel hajtott be. Kicsit ismerős volt a cím Amarának, de először nem tudta volna megmondani, hogy honnan. Csak később esett le, hogy azért ismerős, mert Ő is ezt a címet nyomozta le mint a vadászok rejtekhelye. Szóval vagy visszajöttek, vagy éppen készülnek valahova. De ez mindegy is, mert a végcéljukat már úgysem érik el. Mielőtt kiszállt volna az autóból előtte még képességét kihasználva megváltoztatott pár vonást az arcán, illetve a hajszínét, ami így platina szőkében pompázot egy kis pink színnel megspékelve, hiszen ezek a vadászok pontosan tudták, hogyan is néz ki, így azért nehéz lett volna közelükbe férkőzni anélkül, hogy rálőttek volna, és lássuk be, azért az még neki is elég fájdalmas lett volna, szóval inkább megpróbálta azt okosan elkerülni. Kék szemével nem sokat kellett törődnie, azok reflexszerűen már aranyban csillogtak.
- Akkor kezdődjön a móka. – pillantott a mellette ülő démonra egy gonosz mosoly kíséretében azzal ki is szállt az autóból. Ha jól tudta – és általában jól tudta – akkor összesen öten voltak ezek a vadászok, de itt a közelben csak három férfi illatát érezte. Kilépett egy sarkon és nem is messze tőle ott is voltak ketten, a harmadikat nem látta, de érezte, hogy a közelben van. Természetesen fegyver volt náluk és bármibe lefogadta volna, hogy a harmadiknál is van. Magabiztos, határozott léptekkel indult meg feléjük. Nekik pedig nem volt okuk megállítani vagy félni tőle, mert fel sem ismerhették. – Egy kismadár azt csicseregte, hogy naagyon rossz vadászok voltatok. – mondta gúnyosan, és ahogy odaért eléjük, jó messzire dobta a fegyverüket, csak utána hagyta, hogy elváltoztatott arca ismét a régi pompájában tündököljön. Gonosz mosolya ott játszott az arcán miközben fogai tűhegyesre váltottak. Torkon ragadta a két férfit, és egyiküket hátralökte, hogy Mori legyen kedves gondját viselni, amíg feltépi a torkát a másiknak. – Remélem nincs harag. – jegyezte meg gúnyosan, azzal minden további nélkül belemélyesztette a fogait a vadász torkába. Azt hinné az ember, hogy ennyi év után már nincs olyan nagy hatással rá a vér, de az továbbra is olyan mámorító volt. Na persze nem volt fogható Sebastianéhoz, de még így is képes volt beleveszni. Nem lehetett túl szép látvány, mert ígéretéhez híven nem volt Úrihölgy, így a vér patakokban folyt, ahogy több helyen is belemélyesztette hegyes fogait. |
Ji-Woon Hak"az ember nem azt kapja, amit érdemel, hanem amit kap."Úgy élveztem eme rögtönzött, de nagyon is mókás szituációt, mint kisgyermek az első csokoládé fagyiját. És nem csupán a kölyök testének uralma alá hajtása volt ilyen élvezetes, de az is, hogy a királylány alig-alig mutatta jelét, hogy továbbra is tartanan némi távolságot. Nem, kifejezetten vonzotta ez a kettőség. Persze, nem csodálkozom. Ki tudja mennyivel többet nyújthatnék a kisfiúnál. De ki vagyok én, hogy tönkre tegyek egy ilyen civakodó kapcsolatban élő párt?
- Nem én! - emeltem fel kezeim megadóan, csupán egy pillanat erejéig. Csak figyelmeztetni akartam, hogy most sem járt túl jól, de járhatna rosszabbul is.
- Ó, abban biztos vagyok... - húztam széles vigyorra ajkaim, miközben bólintottam egy mélyet, arra, hogy jó lehet a védelme alá kerülni. Nem azért, mert bárkit bármitől megtudna védeni, hanem, mert akkor is a közelében kell, hogy legyen. Bár, mint a jelen helyzetünk is mutatja, az se segít mindig.
- Nem csak vadászok vannak ilyenek, de értem én, és egyáltalán nincs ellenemre a haláluk, vagy a velük való játék. Az emberi lélek amúgy is finomabb... ham-ham... - somolyogtam. - Nyugi, meg lesznek... - karoltam át újfent, vagy kicsit jobban, nyugtatgatva heves természetét.
- Mit mondhatnék... még mindig jobban hangzanak, mint amiket ő talált ki a buksijában... - vontam vállat mosolyogva, talán egy picit csiholva köztük a jövendőbeli vitákat. De azért abban megegyezhetünk, hogy szabok határt. Egyszer. Már ami a beceneveket illeti.
- Cicám, ez nem hízelgés volt, csupán lelkesítelek arra, amire. Aztán majd úgyis fogom a fejem, mikor végül az ellenkezőjét erősítgeted a végén. - mert mindig így van. Nehéz annak maradni, aki, mégha eleinte élvezzük is felvállalni.
- Fizikailag biztosan, már ha nem lepik el pókocskák, meg férgecskék. Deee... ezt a jelenlévő harmadik személyről nem igazán mondhatjuk el, haa érted mire célzok. - kacsintottam a végére. Ajajj, lehet picit visszaélek az új öltönyömmel? De végtére is, előbb vagy utóbb kiderült volna. Vagy neem?
- Jaaa, példát. De mindenkin... - mosolyodtam el. - Egyen mit sem ér a példa, kettőre sem igazán figyelnek fel, de mindent megölöd, nincs mirét fájjon a fejed. Ahww, és ölni nagyon jó dolog. - hunytam le szemeim, jólesően mély levegőt véve, majd ránézve. - De azt hiszem, ebben egyet tudunk érteni. - cirógattam meg arcát.
Kijelentésére elvigyorodtam.
- Ó, hát végre! Egy vámpír ne finomkodjon... - vontam vállat. - Azon is elcsodálkozom, miért nincsen tele harapásokkal a hideg szíved hőn szeretett vérzsákja. De végtére is a ti dolgotok... - tettem hozzá, de azért csípkelődésnek szánva.
Ú, autó! Ezer éve nem ültünk már kocsiban Ji-vel. Az is csak akkor volt, mikor koncertezni jártunk. De azt tudom, hogy kényelmesek, bár irányítani azt nem tudnám őket. Maximum a magam őrült módján. Szóval szépen behuppantam mellé, aztán ránéztem. Nem kellett hozzá a kiskutya gps-e, mikor én magam jobb nyomkövető vagyok, mint itt bárki más. Az emberi lélek illata ugyanis kilóméterekről csábít a megzabálására, így azt is tudom, kimerre halad, mint sem, hogy egy címre loholhassunk, ahol vagy vannak, vagy nincsenek éppen.
- Előre, baby! - mutattam felkiáltva, aztán persze mondtam merre menjen. |
AMARA E. COLLINS"our destiny to rule over all others"
Hagyta, hogy Mori visszaéljen a helyzettel, de azért figyelt és hiába hagyta, hogy átkarolja, azért egy tisztes távolságot azért igyekezett tartani. Hiszen, hiába nézett úgy ki, mint Sebastian, egyértelműen egy démon bújt belé, a sárga szemek is határozottan erre figyelmeztettek mindenkit. De azért mulatatta, hogy mennyire élvezi Mori a helyzetet. Ez még akár jól is jöhet. Persze a megszállás azon túl, hogy nem te irányítod a tested rejtett más veszélyeket is magában, a drága kis lelke számára, de pár óra valószínűleg meg se fog neki kottyanni.
- Ezzel te ne is törődj. – legyintett arra utalva, hogy a pimaszsága nem fogja segíteni a túlélésben – Azért vannak előnyei annak, ha valaki egy vámpír védelme alatt áll. – kacsintott a férfira, sokatmondó tekintetekkel. És ki tudja, ha kiérdemli talán még arra is hajlandó lesz, hogy átváltoztassa. Még sosem csinált ilyet, nyilvánvalóan senki nem volt méltó arra, hogy ezt a kegyet megkapja Amarától.
- Áh, ezek csak önjelölt vadászok, nem rendőrök, nem olyanok, mint például egy pokolkutya, csak egyszerű emberek, akik hősködni akarnak. – vont vállat egyszerűen. – Nem lehet sokat várni tőlük, de van egy-kettő, akik igazi tenyérbe mászó, idegesítő, mihaszna, felelőtlen alakok, akiket el kell tüntetni a föld színéről. – magyarázta talán egy kicsit nagyobb hévvel, mint elsőre gondolta volna. De aztán a csibém megszólításra egy kissé összeráncolta a szemöldökét.
- Pedig már azt hittem, sikerült megtalálni azt a megszólítást, ami mindkettőnk kedvére való. – rázta meg a fejét megjátszott csalódottsággal. – A hercegnő, királynő… de az Istennő is teljesen megfelelő lesz. – nem is törődve azzal, hogy milyen lehet az előtte álló démon, ha kihozzák a sodrából. Neki abszolút nem volt ez a szándékában, legalábbis nem most, szóval ettől most nyugodtan el is tekinthetett. De azért érzékelte a kacsintás alatt lapuló enyhe figyelmeztetést, hogy ne húzzon vele ujjat. Azt hiszem mindketten alattomosan és okosan játszunk. Nehezebb falat leszel, mint gondoltam. – futott át az agyán egy röpke pillanatra. Örök igazság, hogy nem árt ismerni ez ellenjeidet.
- Nincs szükség arra, hogy hízelegj. – intette le mosolyogva. Hiába azért mégis csak tetszik az embernek, jelen helyzetben vámpírnak, ha legyezgetik az egóját. Nem mintha Amarának szüksége lett volna rá, de ezt valószínűleg Mori is tudta.
- Oh az én szívem… nos, az többnyire hideg. – állapította meg a nyilvánvalót, de nem is pazarolt erre több időt. Ez van, a vámpír az vámpír, nem nagyon lesz szerelmes sem, hacsak nem valami csoda folytán. És Amara ezt nem is hívta volna szerelemnek, mondjuk nem igazán tudhatta, hogy milyennek is kellene lennie, de ezt a fura mégis jóleső bizsergető érzést, amit emellett a vadász mellett érzet, hülye lett volna nem kihasználni. Még ha csak ez egy buta kis fellángolás, legalább addig, amíg tart, hagy élvezze ki. Hiszen ez alatt a rengeteg leélt év alatt még nem igen találkozott ilyesmi érzéssel.
De előbb a munka és csak aztán a szórakozás. Vagyis hát lássuk, be ez is tartogatott magában szórakoztató dolgokat.
- Hát te mit tennél, ha lenne pofájuk és megpróbálnák romba dönteni a birodalmadat? – tette fel a költő kérdést, amit rögtön azután meg is válaszolt – Hát, példát statuálnál. – vonta meg a vállát, mintha mi sem volna ennél természetesebb. Csak mondjuk nála ez a példa az volt, hogy kivégzi azokat, akik voltak olyan arcátlanok és megpróbálták megölni és elvenni családi örökségét, ami vér és jog szerint az övé. És egy vámpír sohasem viccel a vérrel.
Gonosz mosolyra húzódott a szája, amikor Mori megemlítette, hogy nem látta még pirosban. – Ohh, hát akkor ez tetszeni fog, mert most nem leszek Úrihölgy. Akkora felfordulást fogok csinálni, hogy másnak még csak eszébe se jusson ujjat húzni velem. – mondta fenyegetően. Mindemellett teljesen meg volt arról győződve, hogy a démon is élvezni fogja ezt az egészet. Mondhatni két legyet egy csapásra. A vadászoktól is megszabadul és mindemellett Morit és Sebastiant is szemmel tudja tartani. Tiszta haszon ez a mai nap, pedig úgy tűnt, nem így fog indulni.
- Nem tudom merrefelé lehetnek, de biztos nem itt a közelben, hogy könnyű legyen. Ott a sarkon túl vár egy csini kis fehér Mercedes. – mutatott a sikátor túloldala felé. – Akkor mehetünk? – kérdezte, de meg sem várva választ, kipördült a férfi karjai közül és határozott léptekkel elindult az autója irányába. És a sarkon túl ott is lapult a kicsit sem feltűnő - áh dehogy - fehér Mercedes vérvörös felnikkel. Igazán illettek egy vámpírhoz. Behuppant a volán mögé és már fel is bőgött a motor. – Szóval hova megyünk? – tette fel a kérdést egy cinkos mosoly kíséretében, amikor már Mori is ott ült mellette. Hiszen ott lapult minden szükséges információ Sebastian fejében, Morinak csak elő kellett őket kaparnia. Amint megkapta a címet már rá is taposott a gázra és őrült sebességgel, az autók között cikázva tartottak a cél felé.
Talán némi kis bűntudat kezdett kibontakozni a szíve leges legmélyén, hogy ilyen csúnyán kihasználja Sebastiant, de hát a szükség nagy úr. De ezen később is ráér gondolkodni, szóval ezt a kezdetleges kis érzést félre is tette gyorsan, most csak szerette volna kiélvezni ezt az egész helyztet. Na meg letudni ezt az egészet, és megszabadítani a saját bejáratu kis vadászát a démon fogságától. |
Ji-Woon Hak"az ember nem azt kapja, amit érdemel, hanem amit kap."Noha nem szokásom, bevallom kezdem igazán megkedvelni ezt a párost. A folytonos marakodásuk, az előttem próbált titkolózásuk, a finomkodó, ám de mégis igen csípős megjegyzéseik egymásnak. Nem tudom biztosan, hogy valóban ez volna-e a szerelem, de ha igen, még külső szemmel is nagyon szórakoztató. Egész álló nap elhallgatnám a civakodásuk még úgyis, hogy néhol én is kapnék belőle. Ami pedig azt illeti ez még az esemény egyik főszereplőjének bőrében is igen mulatságos volt. Jahj, de irigylem ezért őket.
- Brr, semmiképp se! - ráztam meg fejem, mikor rám szólt, de persze huncut kis mosolyom végig ott lapult pofikámon. Belátom, hogy kölyök kutyusnak nem állna jól a folytonos vigyorgás, na de a mosoly. Mókás volt a bőrében, pláne, hogy a kislány sem húzódott el. Eme lehetőséggel pedig illik élni, főleg, ha láthatóan az érintett is élvezi.
- Tény. De ne felejtsük el, hogy velünk elletétben ő nem él 100 évig se. Pláne ilyen pimasz hozzáállással. - mosolyogtam olykor formás ajkaira beszélve, bár nem utalgatva. Azonban meglep, hogy ennyire nem zavarja a dolog. Jó, jó, mondta, hogy neki okés, de mindenki mindent is mond, szóval erre adni nem lehet. Én pedig abszolút nem vagy jótékony hatással babyboyra, hisz a megszállással automatikusan labdázni kezdek a lelkével. A labda pedig, mint tudjuk, előbb vagy utóbb kilyukad. Persze nem hagynám idáig fajulni a dolgokat, mert még a végén jól meghariznának és akkor hogy fogom páholyból hallgatni őket.
- Ez így van, hercegnő. - értettem egyet bólogatva mindenki sajátosan mérlegelt büszkeségének határára.
- Az ember hibázik, többet is, mint amennyit kellene, de ő vadász. Egy rendőr sem a csinos övtáskájáért lesz rendfenntartó. Hanem, hogy védje a polgárokat, kerül, amibe kerül. - vontam vállat, bár arról nem kell tudnia, hogy eme okosságot éppenséggel egy újságban olvastam.
- Őrjöngök én anélkül is, csibém. Ha kihoznának a sodromból az nem volna olyan mókás. - kacsintok rá félmosollyal, noha a vicceskedés mögött nagyon is komolyan beszélek. Viszont azt nem tudom megállni, hogy alkalmam lévén ne simogassam meg az arcát, vagy húzzam finomabban közelebb a derekánál. Nem mintha egy vámpír testének melegét lehetne érezni, de a jelenlétét nagyon is. Az illatáról nem is beszélve. Nem mondtam, mert túl jófiúsan hangzott volna, de nem öltem volna meg őket, ha ő is tartja magát az alkuhoz. Remélem ezt a kislány is tudja. Ha valamit megígérek, mind addig ahhoz tartom magam, míg az alkut el nem vágják a másik oldalról. Ez tesz azzá, aki vagyok. Ez tesz Morivá. Ha nem így tennék egy lennék a sok közül, de mert kiharcoltam, engem látva mindenki felismer. Kétlem, hogy a hatalomvágy mellett nincs benne meg az érzés, hogy akár mindenek istene is lehetne vagy már az, de tény, hogy érettebben gondolkodik, mint a többi. Már amikor... Viszont kijelentésére széles mosoly ült arcomra, amolyan elismerő, büszke féle.
- Ez a beszéd! Így is van! Mégha csupán egy névtelen kis vámpír is volnál, eszedbe kell, hogy jusson, te vámpír vagy! Rengeteg, rengeteg sok más lény és megannyi halandó álmodik róla, hogyha egy napra is, de olyan lehessen, mint te. Így meg, hogy az illegális vérkereskedés dívája vagy meg pláne! - lelkesítettem, bár aligha volt rá szüksége. S bár démon vagyok, attól még támogatom a mondást, hogy Légy, aki vagy!. Egyedül azt sajnálom, hogy néhány évvel ezelőtt mégcsak titokban sem kellett vért inniuk és szomszédjával egy vérfarkassal lakniuk, de ezen változtathatunk, ugye.
- Az ajkaid ezt mondják, de a szíved másként gondolja. - somolygom, mert hát még a hülye is látja, hogy néz erre vagy arra. Azon is csak mosolyogtam, mikor bizonygatta, hogy ő figyel a részletekre, mindennek és mindenkinek meg van a maga dolga.
- Úgy legyen. - mosolygom. Minél inkább erősítgette meglátásom ellentéteit, annál inkább élveztem az egészet. De a vélemény különbség határozottan jó dolog. Sokat tanulhat belőle az ember.
- Jaj, hát nagy fejfájást okozhatnak ezek a fránya vadászok, ha ennyire sokat emlegeted őket. - forgattam szemeim mosolyogva, s egyúttal beadva a derekam.
- Legyen, nézzünk rájuk. Úgy sem láttalak még talpig pirosban. - utaltam itt arra, hogy minden bizonnyal nem hagyná kárba veszni a vérüket. Én megölöm őket, ő szárazra szívja a hullákat. Kevesebb mocsok marad utánuk. Kellemest a hasznossal... Bár a megtalálásuk nem fog gondot okozni, az inkább, hogy sokat kell majd föl-alá mászkálni, mert kissé szétszóródtak a mai nap. |
AMARA E. COLLINS"our destiny to rule over all others"
Mori nagyon élvezte ezt a helyzetet, hogy Sebastian testében lehet, mintha csak egy színjáték lenne úgy adta elő a szépfiú szerepét. Még mulatságos is lett volna ez az egész, ha egy kicsit máshogy alakulnak a dolgok.
Amara ugyan sosem kedvelte a démonokat, sem, semmi személyes, de Ő csak kevés embert vagy inkább lényt volt hajlandó kedvelni, magán kívül persze. De minél többet volt kénytelen ezzel a démonnal beszélgetni, annál inkább rá kellett jönnie, hogy nem is sokban különböznek. Azt az aprócska tényt leszámítva, hogy Mori szórakozásból ölt és tartotta terrorban a városlakókat. És tényleg, ha most nem olyasvalakiket fenyegetne, akikkel Amara történetesen törődött, kezdve Darius-szal, akkor talán még jóban is lehettek volna. De egy ilyen démon, mint Mori, nos veszélyes tud lenni, ha egyszer azt éli meg szórakozásnak, hogy keresztbe tesz jelen helyzetben Amarának. Még talán azt sem bánta volna, hogy Sebastiannal szórakozik, ha biztos lehetett volna abban, hogy Mori nem töri össze a játékát. Mindenesetre ez egy elég erőteljes, HA volt, amire felesleges is időt pazarolni, mert a valóság merőben eltért mindettől jelen helyzetben.
- Ne forgasd ki a szavaim. – jegyezte meg, de ez mit sem számított már, mert Mori már bele is kezdett a nagy monológjába. Micsoda beszédes egy démon vagy te. – futott át a gondolatain szórakozottan.
Kicsit meglepte amikor a derekára simította a kezét, de magának már nehezen tudta tagadni, hogy ezt a féle érintést kedvelte. Így hát hagyta, hogy ott játszadozzon az ujjaival. Türelmesen végig hallgatta és nem is mondott hülyeséget. Tényleg jóban lehetnénk te gonosz kis démon, ha nem fenyegetnél… - gondolta egy pillanatra elkalandozva.
- Ugyan-ugyan, még olyan fiatal. – kezdett bele miközben végigsimított a férfi arcán, kissé félredöntve a fejét. Az nem nagyon foglalkoztatta, hogy miatta Mori egy egész kávézónyi embert és más egyéb lényt mészárolt le. Ugyan mégis miért érdekelte volna? Hiszen miatta is naponta haltak meg emberek, ilyen az élet. – Majd szépen megtanulja, hogy hol a helye. – vonta meg a vállát. – Azért mégsem hibáztathatsz egy embert mert a büszkeségét előrébb tartja. Lássuk be, hogy ha a te büszkeségeden esett volna csorba, akkor te őrjöngtél volna. És tessék, így is történt. Hiszen lemészároltál mindenkit csak mert valami nem úgy történt, ahogy te akartad. Alku ide vagy oda. – vetette ellen. Nem tagadhatta Mori sem, hogy azért ebben volt némi igazság. – Tudom, tudom, te démon vagy. – tette fel a kezeit megadóan, mielőtt bármit is szólhatott volna. – De én nem hiszem, hogy Istennek vagy esetleg démonnak képzelném magam. Oh nem. Jó nekem így vámpírként és javíts ki ha tévedek, de szerintem elég jól hozom a szerepem, szerintem nem akarok én másnak látszani mint, aki vagyok. – vonta fel a szemöldökét, de igazából nem várt választ vagy megerősítést. Szemmi szüksége nem volt rá. Volt, aki volt és ez így volt jó. Legalábbis neki, másnak, főleg az embereknek már korántsem biztos, de ez legyen az ő bajuk.
- És most ugyan miért ne volnék megfontolt? – érdeklődött összeráncolt szemöldökkel. – Azért mert te így gondolod... Megmondtam, már a Pandemoniumban is, hogy nem bízok senkiben. – jó persze akadtak kivételek, példának okáért Dariusban egész jól megbízott, az ő ismerőseiben és úgy általában azokban az emberekben, akik neki dolgoztak. De természetesen mindig fel volt készülve arra, hogy bárki és bármikor elárulhatja, így aztán sosem érhette meglepetés. – Ne gondold, hogy rá bízom majd a titkaimat. És látod ezért vagy itt te is, hogy ez a fajírtás véletlenül se történhessen meg. Hiszen az volna a feladatod, hogy végezz ezekkel a vadászokkal. Látod, gondoltam mindenre. – magyarázta magabiztosan, bár kicsit bosszantotta, hogy tulajdonképpen bizonygatnia kell. Hiszen lássuk be több mint 200 évig képes volt kézben tartani a dolgokat, nem egy férfi fogja elvenni az eszét. Nyilván mindenki követ el egy-két hibát, de azért már nem volt zöldfülü. – Ami meg engem illet. Nos, nekem is kijár egy kis szórakozás, mint ahogy már említettem. Ennyit talán csak megengedhetek magamnak én is hébe-hóba. – vonta meg a vállát. Nem fog magyarázkodni senkinek, legyen az démon vagy akárkicsoda.
- Feszültnek tűnők? – kérdezte felvont szemöldökkel – Mint ahogy már mondtam, addig is egyben tartod. – legalábbis nagyon remélte, hogy addig is képes lesz legalább annyira vigyázni rá, hogy ha elhagyja, akkor egy kis ájuláson kívül nem lesz nagyobb baja.
- Nem fournemouthi lakosok legyilkolása? – kérdezett vissza lebiggyesztett ajkakkal – Jaj ne kelljen csalódnom benned. Azok a vadászok pedig úgy kívánják a halálukat. Ide hallom a gondolataikból. – füllentette játékosan mosolyra húzva a száját, de persze ez nyilvánvaló volt, hiszen egyikük sem volt a közelben. Jó lett volna ha bízhat Moriban, legalább annyira, hogy biztos lehessen abban, nem fogja hátba szúrni se képletesen, se fizikailag. De most így játszottak, szóval ahelyett, hogy feleslegesen küzdött volna és árral szembe megy, inkább most hagyta, hogy az magával sodorja. Volt már elég ideje arra, hogy megtanulja, mikor érdemes erölködni és mikor nem. Mellesleg ez a helyzet még előnyös is lehetett még. |
Ji-Woon Hak"az ember nem azt kapja, amit érdemel, hanem amit kap."Mikor a szőkeség kijavított ejtettem egy színpadias szemforgatósat, majd elmosolyodva válaszoltam:
- Kislány, ha nem vigyázol a kutyusodra, s az megharap valakit, a sértettnek jogában fog állni megnevelni. Vagy... - és a végét direkt haraptam el, szószerint beleharapva az alsó ajkamba. Nyilván a nevelés sem rossz büntetés, de a halál. Nyam-nyam! Ha a kis pimasz belém köt, alku ide vagy oda, én a magam módján fogom seggbe rúgni. De félreértés ne essék, szeretem én az alkukat. Azt annyira nem, mikor pont az illető nem tartja magát hozzá, én meg igen, de tulajdonképpen akkor a legédesebb a bosszú. Nincs is finomabb hang annál, mikor az áruló csontja kicsavarodás közben ropogni kezd, majd egyszerűen eltörik.
S a dolog itt vett igazán izgalmas fordulatot, természetesen általam. Nem szántam ekkora műsort rendezni - most nem -, de olyannyira kérleltek és a kócos olyannyira büszke volt rá, hogy szembe mert szállni velem, hogy nem tudtam megállni ezt a kis játékot. Egyszerre szórakoztattam is magam és állt szándékomban ismét valami tanító jellegűt mutatni nekik. Mi lenne a világgal nélkülem, nem?
Így hozzáférhettem az emlékeihez, bizonyos fordulópontokhoz életében, melyek nyomást gyakoroltak sorsára. A vágyai, tervei, múltja, titkai mosttantól a kezemben voltak és lesznek ezentúl, ha el is hagyom a testét. De hallott már bárki is vissza élni ezekkel? Nem. Mert nem szokásom, pedig sokaknak vannak bizar titkai, emlékei.
Hercegnőnk kijelentésére - ami lényegében engem erősített meg - felnevettem röviden, mert ez bizony így van. Bár démon vagyok, nem teljesen romlott, de attól még gonosz, hisz ez nekem pont olyan fontos részem, mint másnak a levegővétel. Nélküle nem létezem és ennek értelme csak miattam van. A démoni szó, mint rosszra utalás sem véletlen terjedt el... A kölyök kutyával folytatott egyoldalú párbeszéd után viszont csak a leányzóé voltam. Sűrű sörényembe fúrva ujjaim dobtam el a kezemben lévő pisztolyt. Nem szándékozom vele megölni egyiküket sem, hisz annak mi értelme volna? A pisztoly amúgy sem az én fegyverem, gyors és precíz alkotás, bár attól függ kinek a kezében van s mire használja. De a kés és az ütő szerszámok már inkább vonzzanak.
- Minden rosszban van valami jó is, nemde? - tártam szét kezeim mosolyogva, miután közölte velem, hogy nem esik kétségbe, amiért egyetlenkéje testébe bújtam. - Ah, mi, hogy één?! - néztem rá játszott döbbenetséggel. Butaság? Mit nekem az! Én jó gyerek vagyok! Amíg ízlelgettük ezt az egészet, jómagam a téglafalnak vetettem hátam, bár Őt aligha fogom tudni eljátszani, ellenben a szép fiúk viselkedést már szépen sikerült lecopyznom.
Mikor Amy baba közelebb lépett én a szemeibe nézve hallgattam, sunyi, de szexi mosollyal a borostás képemen. Lágy hangján piszkálódásba kezdett, de a mellé járó simi és "hízelgő" viselkedéssel kiegyenlítette, hogy bármiféle csípős megjegyzést is tegyek felé. Így már nem félt a közelemben lenni, pedig én mit sem változtam, éppen csak a csomagolás lett más. De mindig is erről szólt a dolog, nem? Kár is tagadni, vonzódik hozzám, a lényemhez. S miért, mert mindkettőnkben meg van a sötétség. Csak annyi különbésggel, hogy míg ajándékba kapta, én ebből születtem.
- Ó, igen, mert a démoni erő a gyengédség és szeretet hívó szavára jelenik meg, nem? - vigyorodtam el, hogy jelezzem felé is, mellé fogott. Pedig a kislány elmúlt már pár száz, ebben biztos vagyok, s mégsem tapasztalta a világ igazán büntetni való oldalát? Szerintem látta, csak nem vesz tudomást róla, vagy nem akar. Ha még nem félt elmenni a közelemből, gyengéden a derekára simítottam mindkét kezem, hogy ott is tarthassam magam előtt és úgy nézzek égkékjeibe.
- Ahh, ennél sokkalta egyszerűbb a dolog. - forgattam meg szemeim ismét, miközben egy pillanatra fel is emeltem fejem, majd visszanéztem rá, mert nem szeretem ismételgetni magam, bár igaz, ő előtte még nem tiszta miféle szándékaim vannak. - Egyszerűen csak nem szeretem, mikor mindenki azt hiszi magáról, hogy isten vagy még rosszabb, hogy démon. Olyan engem ne pocskondiázzon, akik lehetősége idejében végül csak megmutatja, mire képes. Pontosabban, hogy mire nem. - válaszoltam mosolyogva, ujjaimmal néha végig zongorázva derekán.
- Nem az a baj, hogy sokatok rühell, hanem, hogy közben ugyanazok vagytok, mint mi. Tagadjátok, mert sokatok tagadja, sőt kiröhög, de végül... bebizonyosodik, hogy igazam volt. Talán öntelten hangzik, de aki nem születik démonnak, az maradjon az, ami. - emeltem el egyik kezem derekáról és az arcára simítva lassan elértem ajkaihoz, amiken végig simítottam hüvelkyujjammal.
- Jó, példa erre a te jövendőbeli szeretőd. Lenéző azon vadászokkal szemben, kik feltételek nélkül, kegyetlenül mészárolnak le minden fajt, kortól, nemtől függetlenül. Ártatlanokat is. Felháborítja a gondolat, hogy odasorolják közéjük, de mikor választás elé állítottam, egy kis semmiséggel, zok szó nélkül a halálba küldött egy egész kávézót, pultos lányokat, takarítót, időseket, fiatalokat, vámpírokat... Én felajánlottam neki, hogy bizonyítsa be, milyen jó vadász ő, hogy más, mint a többi. Még le is alkudtuk egy arcra puszira. Vágod? Egy arcra puszira, az ottaniak életéért cserébe. Mindenki életéért cserébe. Én tartottam a szavam. Ő nem. Vajon akkor most melyikünk is a démonibb? - hajoltam közelebb az arcához és úgy fúrtam aranysárga íriszeim az övéibe.
- Az én mentségem az, hogy démon vagyok, hogy nézett volna már ki, hogy életben hagyom őket, ha már megalkudtunk. De neki mi a mentsége? Ha veszélybe sodorja a fajod s ne talán tán majdnem ki is írtja a barátaival, csak mert te megbíztál benne, neked mi lesz a mentséged, mikor a fajtársaid hamvaiban térdelsz majd egy halandó miatt? Félre ne érts, engem ugyan nem zavar, sőt szórakoztat, hogy alakulnak különös dolgok ebben a városban, min még egy démon is jól mulat, de a klubban, egészen a megemlítéséig megfontolt nőnek tartottalak. Ne légy bolond Amara, járj két lábon a földön, mert őrangyala csak a halandóknak van. - simogattam meg az arcát, de hamar ki is léptem ebből a komoly beszélgetésből, mert bár szokásom néha napján ennyire megkomolyodni, mégis csak Mori vagyok, a szórakozott kölyök, vagy hogy is becéznek... Szóval elmosolyodtam.
- De hé, azért ez nem a világvége. Még nem... Szóval mielőtt megejtenénk ezt a démonűzős dolgot, mit szólnál egy kis mókához? Ó, és ne aggódj, most speciel nem épületek leamortizálásáról és fournemouth-i lakosok legyilkolászásáról beszélek. Hanem ilyen halandószerűségekről... Tudod, unalmas kóválygások, egymás folyamatos piszkálása, meg ilyenek... - simítottam hátra arcán lévő kezemmel szőke tincseit.
- Vagy nagyon be vagy feszülve, mert a barátocskád most nincs itt? |
AMARA E. COLLINS"our destiny to rule over all others"
Hiába utasította Sebastiant hallgatásra nyilvánvalóan képtelen volt befogni a száját. Oh, te ostoba… - gondolta összeszorított fogakkal. Hát persze, tálalj ki Mori előtt, mutasd meg neki hol a gyenge pontom. – ha tehette volna egy intéssel elvette volna a férfi hangját, hogy most már igazán hallgasson, de nem volt varázsló, ezzel a képességgel bármennyire is szerette volna, nem rendelkezett. – Ne üsd bele az orrod abba, amiről fogalmad sincs. – szűrte a fogai között, a válla felett átpillantva Sebastianra. Ami pedig a korábbi kifakadásait illeti, még számolnak, de nem itt és nem most, amikor egy démonnal álltak szemben, aki baromi jól szórakozott. Hát legalább ezt az egy aprócska dolgot nem akarta megadni neki, de az élet nem kívánság műsor ugyebár.
- Akarod mondani, VOLT a játékszered. – helyesbítette Mori mondandóját – Hiszen a kis alkunknak köszönhetően, nem bánthatod. – emlékeztette a démont. Nagyon remélve, hogy a démonok valóban kötik magukat az alkukhoz és nem csak a levegőbe beszélnek. Az lett volna aztán az igazi fejetlenség. Ami pedig Sebastian beszólását illette, nos, most az egyszer Morinak igaza volt. Talán innen ered ez a meggondolatlan nagyszájúsága is, nem élt még eleget ahhoz, hogy tudja, mikor kell befognia. De ne aggódj Sebastian, majd megtanítalak, erre is. – gondolta gúnyosan.
Közömbösen hallgatta végig, ahogy Mori elmesélte, hogy tulajdonképpen minden hozzátartozóját halott a kislánynak. Na jó, talán nem mind, de, akik ma voltak olyan szerencsések és idetévedtek. Lehet, hogy Amara szívtelen volt, de alapvetően nem hatotta meg ez a tény. A lány vagy boldogul egyedül vagy nem, ez már nem az Ő dolga volt, Ő nem holmi szeretetszolgálat. Különben is, van a városban Árvaház, lesz neki helye, így vagy úgy.
Egy pillanatra szem ráncolva nézett a kislány testébe bújt démonra, nem értette, hogy Mori mit is ért az alatt, hogy csak akkor hagyja el a testet, ha megcsókolja. De amint elengedte a lányt tudta, hogy miről van szó. Hirtelen felállt és megpördült, de újra Morival szemben találta magát. Oh ha tudnád… - válaszolt gondoltban Mori kérdésére, amikor a sárga szemek felizzottak. Legszívesebben kicsavarta volna a fegyvert a kezéből, de inkább nem kockáztatott. Feszülten figyelte, ahogy Mori tulajdonképpen magával folytat egy kis beszélgetést, a lehetőségeit latolgatva. Ahogy befejezte, végre neki is sikerült rendeznie arcvonásait. Csak egy csók és pár szép szó, mi? – emlékezett vissza a pár másodperccel elhangzottakra.
- Melletted senki sincs biztonságban. – jegyezte meg halkan ezt az aprócska kis tényt, ahogy gonosz félmosolyra húzta a száját. – De addig is egyben tartod. – vonta meg a vállát – Csak ne csinálj semmi butaságot. – sandított rá, hiszen az előbb épp demonstrálta is, hogy mennyi lehetősége lenne. Nyilvánvalóan nem tetszett neki ez az egész helyzet, de nem tehetett semmit, nem tudta kiűzni belőle a démont.
- Mond csak… - kezdett bele közelebb lépve hozzá – Miért egy csók? –egyenesen a sárga szemekbe fúrta a tekintetét. – A démon csak nem szeretetre és gyengéd érintésre vágyik? – tette fel a kérdést gúnyosan. – Fekete füstgomolyagként nehéz mindezt átélni, ez igaz. – kezével végigsimított a férfi karján. – De így… - nem fejezte be a mondatott csak széttárva a kezét mutatott felé. Halkan felkuncogott. Persze, megcsókolja, ha kell, ezen ne múljon, de szépen is lehet azt kérni. – Csak szépen kellett volna kérned és lehet, megkaptad volna. – megvonta a vállát – Na, mondjuk lehet nem tőlem, ne érts félre. – gonosz félmosolya továbbra is ott játszott az arcán. – Szóval miért is egy csókra vágyik a nagy és hatalmas démon? – tért vissza az eredeti kérdésre, mert nagyon is izgatta ez a dolog. Habár volt egy olyan érzése, hogy Mori kitérő választ fog adni, de sebaj. |
 Ji-Woon Hak"az ember nem azt kapja, amit érdemel, hanem amit kap."Imádom hallgatni, ahogy a párok civakodnak, miközben előtte engem próbáltak meggyőzni arról, hogy ők igenis szeretik egymást, megbíznak egymásban ecetera. Nem mintha amúgy ez olyan gyakran előfordulna, mert hát... Ki panaszkodna egy démonnak, nem? De ezt a kis kitérőjüket, a kölyökkutya hisztijét és a kislány megjátszott "nem is érdekel ez a fazon" című előadását egy élmény volt figyelni. Nem is bírtam vigyorg nélkül, hiába osztozzák itt nekem közben az észt is.
- Ó, hát persze... - bólogattam hevesen a szöszkének, miközben azért bőven kiérezhető volt az irónia a hangomban. Aztán jött ismét egy kis szemkikaparás a részükről, amit szintén élvezettel hallgattam. Főleg amikor a "múltkori" volt a téma. Ez már nagyon kétségbeesett védekezés, és úgy hiszem hamarosan ehhez a kártáyhoz fog nyúlni a szőkeség is.
- Már ne is haragudj, baby, de nekem is jár a szórakozás a munkám mellett. Az meg, hogy pont ő mindkettőnk játékszere... pff, hát az véletlen... - vontam vállat összevont szemöldökkel, bár valójában kicsit sem haragudtam vagy voltam mérges. Kurvára élveztem a civakodásuk. MIlyen fasza lehet a gyerkőcöknek ezt hallgatniuk egész nap.
Felnevettem, mikor a kislány csendre intette a kisfiút, aztán "húú"-ztam egyet, mikor a halálára célozgatott. Vajon melyikünkre gondolt? Én is szívesen megteszem, ha kell. Na jó, nem szívesen, én előbb eljátszanék vele. Mókás volna... Viszont mikor a képzeletbeli tojáshéjről kezdett papolni a kölyök kutya, kibukott belőlem a röhögés.
- Annyira édes, nem? - vigyorogtam el a csajszika felé a palimadárra utalva, akire aztán rá is néztem.
- Hármunk közül, éveinket tekintve, te vagy itt a kis pelenkás... De azért imádlak... alig várom, hogy megint kettesben lehessünk és eljátszunk egy kicsit... - emeltem ajkaimhoz a kézfejem, és halkabban beszéltem hozzá, de csak a poén kedvéért, mert nyilván való volt, hogy hallani fogja a szöszke is.
- Mégis te hordod a láthatatlan nyakörvét... - kacsintok a kócos felé szélesen vigyorogva, mikor azzal jön nekem ki-kit füzöget. Nem is tudom követni, hol ott én igyekszem leinteni, olykor még talán bókolni is, mégis minden egyes nekem szánt mondatával bántani próbál. Babyboy, tényleg azt hiszed, hogy egy nagyon is halandó pofa nem koppanna, ha felbőszít egy démont? Én csupán játszom, komolytalanul és legtöbbször egész kíméletesen, de azt hiszem ő még nem találkozott igazán elvetemült démonnal. Ha valóban szereti szöszke, vigyázhatna rá jobban is, mert ha más démonba fut bele, ha elé áll sem fogja tudni megvédeni.
- Azért mert nem érted a felnőttek dumáját, még nem válok unalmassá, babám... - somolygok, majd némileg megkomolyodva- de tényleg csak egy pöppet - a kislányra néztem. - Figyelj oda rá jobban, ha akarsz is tőle valamit, mert szerintem nincs tudatában, milyen az, ha rászabadul egy elvetemült szörny. - és ezt most mindeféle negatívum nélkül, figyelmeztetésnek szántam. És azért neki és nem babyboynak, mert az eddigieket hallva sokra ne mennék vele. Csak vissza csipogna, de úgy kb. fel se venné. Bár nekem aztán tök nyolc... Ha meghal, én találok másik babát... na de úgy tudom a szőkeségnek ez már nem menne ilyen egyszerűen.
- És az engem hol érdekel kinek mije? Különben meg a farkasod kinyírta a szüleit, én meg azt a másikat. Szerintem nem várja haza senki sem... - emeltem meg szemöldökeim, visszabeszélő hangnemben megjegyezve mindezt a pelusosnak. De mikor a kislány kérlelt nem tudtam ellenállni. Vigyorogva figyeltem, ahogy leguggol, és még simit is kaptam tőle. Na és te babyboy?
- Viccelsz? Egy cuki kislányt előbb engednek a közelükbe, mint egy popsztárt... - somolyogtam, de igazából már eldöntöttem, csak kicsit húzni akartam. Nagyot sóhajtottam, ám mielőtt arra vetemedtem volna, hogy a hazáig szaladó Ji után reppenjek, eszembe jutott valami.. valami rettentően csúnya dolog...
- Legyen... - simítottam kis tenyerem az ő kézfejére, és pofikám az ő tenyerébe hajtottam mosolyogva. - Ha már ilyen szépen kérted, békén hagyom a kislányt. De a legközelebbi gazdatestem csak akkor hagyom el, ha megcsókolsz és persze szépen kéred... - suttogtam neki pimaszul. Jaj, mintha az olyan nehéz volna a helyzetében, ugye... S mielőtt még rákérdezett volna, elhagytam a kislány testét, aki a sokk és a démoni erők hatására egyből el is ájult, s legközelebb már babyboy testében ébredtem.
Éppen csak megtudtam állni a lábaimon, mert a lendülettpl, majdnem hátra estem. De amint átvettem az irányítást a teste felett, felegyenesedtem. Szemei pedig - amiken keresztül már én láttam általa - égő aranysárgába borult.
- Szia cica, hiányoztam? - húzta, félmosolyra ajkaim, miközben hajamba túrtam.
- Ahh, ugye-ugye, babyboy. Már nem is tűnik olyan okos dolognak egy démoni lénnyel háborúskodni? - kérdeztem bár érdemleges választ nem vártam, pláne, hogy jelen helyzetében most még levegőt is én veszek helyette. Aztán a kezében felejtett pisztolyra néztem, amit lassan szemmagasságba is emeltem, mi által igen csúnya ötleteim támadtak. A pici lányt most egy kis időre figyelmenkívül hagytam, mert kiakartam élvezni, ahogy uralmam alá hajtom a kutyuska egész testét, mialatt ő szabadulni próbálna, de nem tud. Ha elég erős lett volna, meg se tudtam volna szállni, de a bosszú gyengévé teszi a lelket.
- Megmutassam neked, mit tud ez az unalmas kölyök...? - néztem le a pisztolyra, s ha nem gondolnék rá, még a hülye is tudná mi jár a fejemben. - A tisztázások végett, ha az életed gyetyája kihuny, téged a Pokolban fognak várni tárt karokkal, nem a Mennyekben, ahol... az asszony vár... Milyen csalódott lesz... - vigyorodom el, aztán feltűnt, hogy nem csak pisztoly van nála, de egy vadászkés is lapul a huncutka zsebében.
- Húha, mit szólnál egy kis érvágáshoz? Simán mondhatnánk, hogy öngyi lettél... - kuncogtam el magam. Olyan mókás érzés volt megszállni és ezzel visszaélni, mint, mikor Ji-Woont először szálltam meg és senki sem tudta mi történt, ellenben ökörködhettem nyugiban és még tetszett is a népnek. Micsoda idők voltak azok...
Aztán eszembe jutott, hogy nem vagyunk egyedül és neon sárgán világító szemeim a kislányra emelte.
- Most mondanám, hogy nagyobb biztonságban nem is lehetne a szerelmed, deee... hát valljuk be, ismersz már szerintem... - forgattam kezemben a vadászkést, végére pedig el is nevettem magam. |
 Sebastian Sparks"always before dawn, the darkest is the thickest""Sokszor, az ember megfontoltan cselekszik legalább tízszer átgondolva a következményeket, de itt Fournemouth városában sosem történt így. Aki teheti fenekestől beleugrik a harcba, leszarva a saját vagy akár mások életét. Mindenhol pusztítás, és halott. És még így is tévednek ide emberek, akik beteszik a lábukat a városba. Aki nem igen erős hozzá, egy napig sem élné túl. És én? Elmondjam az őszintét, amit most jelenleg érzek?
Még is hol járt az eszem, amikor hagytam magam...hagytam, hogy hirtelen fordulatot vegyen az életem. Hagytam, hogy Amara a véremből igyon. Hagytam, hogy beleássa magát a fejembe azzal a csókkal... és azt, hogy eltűnt minden érzelmem volt feleségem után. Tényleg, hova gondoltam ezt az egészet? Hogy majd jókislány módjára tovább áll, hallgatva a szavaimra? A francokat... hisz teljes mértékben lenéz, undorodik tőlem. És még ezek után is aggódok érte.
Most is így volt, amikor mérgesen kirántotta a kezét, igaz nem volt nehéz nem szorítottam meg erőből. Csak egy gyengéd érintés volt... de minek ide gyengédség?
Most őszintén... két faj egyike állt előttem, és mindegyikük lebecsül engem csak mert halandó vérből származom. Útálom ezt az érzést, hogy mennyire semmibe vesznek. De hát, nem tudtam ellene mit tenni a gondolkozás menetüket nem tudom megváltoztatni. Egy halk nevetés hagyta el a számat, Amara rám intézett utolsó mondatára miközben mind kettőjüktől elfordultam és kicsit távolabb sétáltam tőlük. - Akkor mire vársz még? - Vontam meg mindkét vállam, miközben karjaimat nadrág zsebembe csúsztattam ahogy visszatértem hozzájuk, de most Amara mögött álltam meg pár centivel. - Undorodsz tőlem, még is akarsz... akkor most, hogy van ez? - Kérdeztem tőle halkan, majd eltávolodtam tőle és visszatértem korábbi helyzetemhez. Végig hallgatva a kis beszélgetésüket, eszembe jutott a lány akkori ajánlata miszerint tartsam távol társaimat a várostól, és dolgozzak neki... vagy mi? - Még hogy szórakozás... ugyan már. - Vágtam közbe a lány szavaiba, összefont kézzel. - A múltkori játékunkat még se élvezted, amit te kezdtél el. - Itt ugyan is a csókra emlékeztettem, miután már bűbáj használata nélkül tapadtam az ajkaihoz. Amit már ugye, nem olyan élvezettel tűrte. Tudtam, hogy nem tetszik neki, ha nem ő irányít. Én meg arról nem tehettem, hogy a magam ura voltam, és azt teszem, ami éppen a kedvemre van.
Ahogy hallgattam a kis beszélgetésüket, hogy én itt vagyok és nem a bázison egy kicsit megfogva a fejemet válaszoltam nekik. - Még is, hogy lennék, ha a rendes munkahelyemnél hívtak, hogy ez az aranyos farkaska szétszedi ezt a várost? - Vágtam ugyan csak közbe, csak azért se hagyva magamat. - Már megint ez? - Néztem rájuk felvont szemöldökkel. A srác szavait teljesen elengedtem a fülem mellett, hiszen hiába beszélnék neki nem értené meg azt az üzenetet, amit szeretnék továbbítani abba a borsónyi agyába. Ráadásul megint el kezdené az unalmas szövegelést, az meg nekem nem hiányzik. Főleg most. - Mind hiába, ez a nagy tervetek... ugyan is egyik vadász sincs a bázison. Rengeteg a meló, úgy hogy ezt benéztétek. - Válaszoltam nekik megvont vállal. Szóval, ha jól értem... alkut kötött ezzel a szörnyeteggel, hogy ő majd megöli a vadászokat, ezzel ki irtva a városból kivéve engem mert hogy szórakozni akar. - Komolyan képes voltál, csak ez miatt alkut kötni egy ilyen kölyökkel, akinek még ott a tojáshéj a seggén? - Kérdeztem meg Amarától, miközben rápillantottam. - Átlátok rajtad... hiába nem akarod elmondani. - Mind ezt azért, mert félti az életét. Persze érthető, hogy a cége miatt most rátaláltak, de ez akkor sem okos dolog mindenkit megölni. - Azt hittem ennél okosabb döntést hozol... - Futott át a fejemen igen mérgesen. - Itt vagyok én basszus... nekem nem tudna szólni? - Hiszen, ha netán azt kérné segítenék neki mivel eddig is azt tettem főleg azzal, hogy elmondtam mi a tervük ellene. Illetve segítettem csillapítani az éhségét.., és ez a hála? Eltemettem a gondolataimat, mert csak jobban felidegesít a helyzet. Most okosan kell cselekednem, ha esetleg rosszabbra fordulna a helyzet.
Micsoda megtiszteltetés... de cseppet sem hatott meg ez az egész. - Füzögetni? Kérlek...az az én asztalom. - Szólaltam meg. - De látom, most se tudtál megkomolyodni egy kicsit sem a legutóbbi találkozásunk után. Ugyan olyan unalmas vagy, mint akkor. - Intéztem ezt most a srácnak. Bár ebben a kislány testben elég nehéz komolyan venni. Nem illik hozzá. De már nem volt kedvem beszélgetni... hagytam, hogy Amara intézze, amit jónak lát. Mért nem indultam még haza? - Elég volt szegény kínoznod. Ráadásul, a családja bármelyik pillanatban megjelenhet miatta. Ugyan is nemesi család sarja. - Segítettem még rá én is, hogy végre engedje el, és térjen vissza a sajátjába. Szerencsére ezek nagy családdal rendelkeznek, így nem aggódtam annyira a kislány sorsáról, hogy esetleg vérszipoly legyen belőle. - Gondolom nem hiányozna, ha a te bábudat szétmarcangolnák. - Fejeztem be ennyivel. |
AMARA E. COLLINS"our destiny to rule over all others"
Már az elejétől kezdve tudta, hogy hatalmas hiba egy démonnal összeállni, de hát ugyebár nem sok választása volt, ahogy Dariusnak sem. Mégis neheztelt egy kissé a férfira, hogy ebbe így belerángatta. De ezt most végig kell szenvedni, így vagy úgy, a legtöbbet kihozni ebből a teljesen elbaszott helyzetből, és aztán amint lehet lezárni. De sajnos ez még nagyon a kezdeti fázis volt, a lezárás még váratott magára.
Az, hogy ezek ketten mit beszélgettek még akkor, amikor a sötétben figyelt, azzal nem sokat törődött, az az Ő dolguk, és nem is nagyon érdelete.
Gonosz mosollyal, karba tett kézzel hallgatta Morit. Tudta, hogy ki akarja hozni a sodrából, fel akarja bosszantani, hogy dühből reagáljon, de igyekezett megőrizni a hidegvérét. Jajj de nehéz ez, amikor legszívesebben darabokra szaggatva küldenélek a pokolra. – gondolta egy cseppet sem kedvesen. A démon első kérdését inkább csak elengedte a füle mellett és inkább a második mondatára reagált. – Emiatt nem kell aggódnod. – kezdte, miközben végig mérte a vadászt – Ha valami butaságot csinál, én magam végzek vele. – fordult vissza a kislány alakba bújt démonhoz. – Mint ahogy említettem korábban, nekem is kijár egy kis szórakozás. – tette még hozzá, gonosz mosolyra húzva a száját. Tény, hogy nem egyszer elfordult már elő, hogy élvezettel végzett az áldozatával. Még Sebastian esetében is úgy gondolta, hogy képes lenne rá, mármint, hogy végezzen vele. Hogy élvezné-e? Nos, ki tudja, az a helyzettől függ. Mindenesetre, ez csak rá tartozott, Morinak elég azt hallania, hogy Ő is kimondottan élvezné a helyzetet.
– Mondtam, hogy nem lesz ott a többi vadásszal a bázisukon. És lám igazam volt, itt van kinn az utcán. – magyarázta – És te ahelyett, hogy ott végeznéd, ami rád lett bízva, itt vagy. – tárta szét a kezét, számonkérően tekintve Morira. Az hogy valóban füzögeti-e, nos igen, bár valószínűleg teljesen másra gondoltak ez alatt. De az még mindig nagyon zavarta, hogy kislányozza. Nagyot sóhajtva próbálta elengedni ezt az egészet.
Amikor Sebastian elkapta a csuklóját, haragosan pillantott a férfire. Túl sokat enged meg magának. – futott át a gondolatain. Hihetetlen, hogy képes azon aggódni, hogy ez veszélyes, amikor Amara volt a szinte sebezhetetlen vámpír, és Sebastian a törékeny ember. Habár egy démon ellen Ő is gyengének tűnhetett. – Nem szükséges mindenről tudnod. – fordult oda Sebastianhoz. – Nos, a veszély az életem része. – válaszolta megvonva a vállát, ezzel lezártnak tekintve a kérdezősködését. Már fordult volna vissza a démonhoz, de a vadász még nem fejezte be. Szemforgatva pillantott vissza rá. – Hallgass, ha nem szeretnél itt és most azonnal meghalni. – szűrte a fogai között, arra utalva, hogy valóban lecsavarja a fejét, ha szükséges. Ideje észrevenned, hogy nem barátokkal és szövetségesekkel vagy körülvéve. Hihetetlen, hogy nem képes hallgatni, még akkor sem, amikor egy démonnal néz farkasszemet, aki ellen, nos lássuk be, nem sok esélye van. Dühösen kirántotta a kezét a férfi szorításából és újra a kislányt méregette.
- A nagyok játszmájáról a bábuknak nem kell tudniuk. – szúrós tekintettel nézett a vigyorgó kislányra. Végül Ő is egy gonosz félmosolyra húzta a száját. Egy pár másodperc gondolkodás után leguggolt a kislány elé. Kezével a lány álla alá nyúlt, egyik ujjával megsimogatva az arcát. – Miért nem engeded el ezt a szegény kislányt? – kérdezte kissé félrebillentve a fejét – És költözöl vissza a „saját” kis testedbe? Úgy lehet többre mész a vadászokkal. – célzott arra, hogy nem itt lenne a helye, hanem az alku rá eső felét kellene teljesítenie. Továbbra sem egyenesedett fel, úgy várta Mori válaszát. |
Ji-Woon Hak"az ember nem azt kapja, amit érdemel, hanem amit kap."Ha az emberek nem volnának ennyire önteltek és ezáltal mulatságosak, mi démonok biztosan messziről elkerülnénk a földet. Ám így, hogy meg van ez a lehetőségünk és szeretünk jót nevetni mások kárán, mégha olykor próbáljuk is a magunk módján orvosolni a helyztet, vagy ráébreszteni őket, hogy nem jó, amit tesznek, vicces, hogy mindezek ellenére is elkövetik a hibákat, utána meg siránkoznak.
Nem értem ezt a palit. Emberként nem is, de vadászként lehetne annyi gógyija, hogyha már ilyen szépen felismert, megpróbáljon legalább nem hergelni. Persze nem hergel, türelmes egy démon vagyok, na de ha nem lennék, vagy nem én lennék, akkor bizony nagy.. nagyon nagy bajban lenne. Össze vont szemöldökkel hallgattam, de sértegetései ellenére sem értettem vele egyet. Ami ebben a városban feltűnt, hogy pokolkutyák védik. És bár jómagam sem vagyok akármi, velük még én is megtartom a tisztes távolságot. Az igazság azonban az, hogy ezek a pokolbéli kapuőrzők köztudottan háknisak a gyerekgyilkosságokra. Így ritka, nagyon ritka, ha kölyköket ölnek. Éppen ezért, gyereket én sem ölnék. Tudják hol találnak meg, és biztos vagyok benne, hogy rá két percére, már a stúdióban várna rám, nem egy, de legalább a félvárosnyi, hogy a pokoli út előtt még ellássák a bajom. Ami pedig még feltűnt...
- Úgy beszélsz, ezekről a "vadászokról", mintha te nem közéjük tartoznál. Hát hogy van ez? Jelenleg pedig, ha hiszed, ha nem, alig néhány démon ólálkodik a városban. És a gyilkosságok nagy részét nem ők, vagy én követjük el. - szökött magasba az egyik szemöldököm, ahogy a mondat végére értem, figyelve érti-e miről beszélek. Hahóóó, éppen az előbb ölt meg egy farkast, aki legalább 3, de szerintem annál is jóval több áldozatot szedett csak ma. Szóval, ha már ujjal mutogatunk...
- Ha nem adsz neki is, megszállom, ez tőled és a véredtől függetlenül történt. - nevettem el magam. - Én csak a bőrébe bújtam, te agyon akartad lőni, akkor most ki is akarta bántani? - mosolyodtam el. Helyben vagyunk. Megint. Nem ismeri be, de sokkalta rosszabb eset nálam. Pedig én sem vagyok semmi. - Van fogalmad róla, miért olyan ritka, ha egy ember vérét adja egy vámpírnak, s miért kell a vámpíroknak mindenki háta mögött emberi vérre vadásznia? - de minek is tépem a számat megint, lefogadom, hogy meg se hallja. Egy kutyatréner szerint, ha a kutya nem ért a szép szóból, másként kell engedelmességre bírni. Nos az én megállapításom szerint, ugyanez a helyzet az embereknél is.
Ám mielőtt igazán elmélyedhetünk volna a témában, ismerős illat csapta meg az orrom. Már előbb is éreztem, de általában jobban leköt az, amit éppen csinálok, mint az, amit majd fogok. Mit mondhatnék a pillanatnak élek... Jelenléte nem is lepett meg, ám, hogy pont ez az alaka az, akiről szó esett a klubban, nos az annál inkább.
- Uram isten... Komolyan vele szűrted össze a levet? - kérdeztem kissé elutasítóan értetlenkedve, mindezt egy 5 éves kislány arc kifejezésével. Természetesen az előzőket elengedtem a fülem mellett. Még...
- Hidd el nekem, halála áldás volna a világnak... - tettem hozzá szemeim forgatva, de amit már megtanultam, hogy szerelmeseket egymásnak úszítani nem könnyű. Szinte lehetetlen. És éppen ez az, ami sebezhetővé is teszi őket. Hozzám hasonlatosan feltett kérdésére azonban akaratlan is pimasz vigyor jelent meg arcomon.
- Nem tudhattam, hogy egy ilyen semmirekellőt füzögetsz, kislány.
Vigyorom nem szűnt meg, csak egy "bizony-bizony" bólintással egészítettem ki, mikor halk, de számomra is hallható sutyorgások közepette tolta el a kislány a csokis kiflis fószer kezét, amiben a pisztolyt szorongatta. A döbbent arc kifejezése viszont mindent felül írt, alig bírtam röhögés nélkül. Alig vártam, hogy hallagassam az igaz vagy épp kamu mesét, és azt, ahogyan majd reagál rá a vízi pisztolyos kölyök. - Ajajj, a vadász fiú nem lett be avatva.. - vigyorgom. |
Sebastian Sparks"Always before dawn, the darkest is the thickest"Számomra, csak az volt a baj hogy hiába lőnném le a kislányt, az a gyökér nem fog felszívódni vissza a pokolba. És ahogy néztem, még rá ijeszteni sem voltam képes. Viszont megint kezdte a szolnoklatát, már kezdtem úgy érezni, hogy ismétlődik újból a múltkori kis csevely. Csak annyi különbséggel, hogy majd szét tudok robbanni a dühtől de most jött el annak az ideje, hogy megtanuljam kezelni a dühömet. Ami nem egyszerű feladat, egy ilyen idegesítő alak mellett.
Engedtem a fegyver szórításán, amit eddig szinte már teljes erőből a kezemben tartottam miután 5ig elszámoltam egy nagy levegővel együtt. De majdnem megint felidegesítettem magam, ahogy így próbált rájátszani még egy kicsit. - Nem gondolod, hogy messzire mész? - Emeltem fel az egyik szemöldökömet. Majd a másik mondatára, hogy még nem látott vadász által lelőtt gyereket egy apró kuncogás hagyta el a számat. - Túlságosan lefoglalhat más, ha ennyire vak vagy de akkor felnyitom a szemed. - Kezdtem bele.
- Rengeteg vadász leszarja kit, vagy mit öl meg... legyen az egy gyerek, csecsemő... akár még családokat mészárólnak le. Miért is néznék, ha ti tesztek róla hogy tönkre tegyetek több ezer életet?! - Hangomban már lehetett hallani ismét a dühömet, ahogy felidéztem azokat az emlékeket amiket legszívesebben nem éltem volna át. Itt senki sem szent, és nem is lesz. - Én éppen megmenteni szeretném, a ronda képedtől. Nem ezért adtam neki a véremből, hogy te csak úgy játékszerként bánj vele. - Itt már felemeltem egy kicsit a hangomat, de igazam volt. Nem hiába sajnáltam meg, ami történt a szüleivel, hisz én is ugyan ezeket éltem át. Nem mondom azt, hogy jobb ember lettem azóta, hisz ez a poros város tesz róla, hogy teljesen "átalakuljon" egy bizonyos erkölcsi elvhez amit eddig nem csinált még az életében. De végighallgatva a kölyköt, már a fejemet fogtam hogy mennyire előítéletes tud lenni.- Azt sem tudod miről beszélsz... azt hi.. -
Ekkor, ebben a pillanatban egy igen ismerős hangot hallottam meg mögöttem. Még is mi...? Néztem hátra felé. Nem is kicsit lepődtem meg, ahogy Amara feltűnt a sötét árnyékból. De ami a legfontosabb... hogy mi a francot keres itt, főleg hogy itt van ez a semmirekellő is. De amit ez után mondott a démonnak, az döbbentett meg igazán. Még is csendben figyeltem, ahogy körbesétálja szegény kislányt majd nem messze megáll mellettem. - Még is miféle üzletről van szó? - Ez volt az első gondolatom, de ki is akadtam rá persze ennek semmi jelét nem mutattam. Hogy tud lepaktálni, egy démonnal csak úgy? Nem arról beszélt nekem, hogy nem kedveli a fajtájukat? Valahol mélyen viszont, megnyugodtam hogy jól van és hogy nem vadásztak rá a lányra. Bár amennyi munka van mostanában, mintha egyre jobban szaporodnak az őrültek a városban pánikot keltve mindenhol. - Mi az, hogy kérte ne tegye? - Teljesen össze voltam már zavarodva, és a tekintetem már szinte komorrá, és igen haragossá vált és összehúzott szemöldökkel vetettem a pillantásomat Amarara. Amikor a fegyveremhez nyúlt, és a föld felé írányította a szabad kezemmel gyengéden megfogtam a lány csuklóját, és kicsit elfordulva a démontól közelebb hajoltam Amara füléhez. - Még is mit csinálsz itt? Miféle üzletről van szó? Ugye tudod, hogy ez veszélyes? - Tettem fel sorba a kérdéseket, ám kicsit sem titkolózva igazából az sem érdekelt ha a megszállt kislány is hallja. - És még is mi az, hogy kérted ne jöjjön a közelembe? - Húztam fel az egyik szemöldököm, miközben már Amara arcára néztem le. De láttam rajta, hogy valami nem stimmel vele. Mintha valami miatt aggódna... nem mutatja de érzem hogy így van. Csak reméltem, semmi hülyeséget nem csinált, bár ha már az üzlet szó elhangzott éreztem hogy rólam, és a többi vadász társamról lehet szó. - Mond, hogy nem igaz... - Magyarázatott követeltem ezek után, igyekezve nyugodt hangon beszélni.
|
AMARA E. COLLINS"our destiny to rule over all others"
Csendben a sötétben várakozva, figyelte az eseményeket. Ugrásra kész volt, ha Mori megtámadta volna Sebastiant, de ez nem következett be, ami egy kicsit meg is lepte. Sőt, a vadász felismerte, hogy itt bizony valami nem oké, bár először azt hitte, hogy gondolkodás nélkül újra felajánlja a vérét. Hmmm, okos fiú… - nyugtázta egy félmosoly kíséretében. Mondjuk arra nem számított, hogy fegyvert is fog majd a kislányba bújt démonra. Ez a nap tele volt meglepetésekkel. Az előző napok unalmához képest éles váltás volt, de végülis ideje volt, hogy Mori munkához lásson, csak éppenséggel sikerült az egyetlen tiltott személybe belebotlania.
Nem szívesen látta volna, hogy egy fajtársát csak így megölik, hiszen a démonnak ettől aztán tényleg semmi baja nem lett volna. De legalább nem rángathatta volna a lány testét kénye kedve szerint, ettől legalább megszabadult volna. Habár ez sem volt teljesen igaz. Most mégis mihez kezdjen? Ha ki tudta volna űzni belőle a démont, akkor már előrébb lettek volna, de ahhoz előbb csak kellett volna találkozni azzal a fránya boszorkánnyal. Már réges-rég meg kellett volna tanulnia, hogy űzhet ki egy démont a porhüvelyéből, de lássuk be ezzel sosem foglalkozott, főleg mert sosem volt rá szüksége. De most már itt volt az ideje, csak az a fránya boszorkány hiányzott. És most itt állt tehetetlenül, mástól függött, és ez igencsak dühítette. Hiszen mégis mit lehet kezdeni egy alaktalan, testetlen füsttel? Hát nem túl sokat. De végül csak elhatározta magát, hogy nem nézi tétlenül ezt az egészet. Lassan kilépett az árnyékból és feléjük sétált. – Azt gondolnám, hogy egy ártatlan kislány bőre nem méltó hozzád, és lám, mégis egyben talállak. – jegyezte meg gúnyosan. – De nem is ez az, ami zavar engem… - folytatta kissé elgondolkodva - …hanem hogy akörül a vadász körül ólálkodsz, akit kifejezettem kértem, hogy ne tedd. – a kislányt méregette, egy pillantást sem vesztegetett Sebastianra. Nem volt oda a gyerekekért, tartozzanak bármilyen fajhoz, de azért Ő sem szívesen ölt volna meg egyet. – Most akkor, hogy is van ez? – ráncolta a szemöldökét, miközben körül járta a démont. – Azt hittem, hogy a démonnak az üzlet az üzlet. – tette még hozzá, miközben megállt a kislány előtt, várva a válaszát. Végül mégis csak Sebastian felé pillantott, aki a egyverét egy pillanatra sem engedte le. - Tedd csak le, itt most, nem sokra mész vele. - vetette oda halkan, miközben közelebbi kezével a föld felé irányította azt. |
[26-7] [6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
