|
Témaindító hozzászólás
|
2021.06.01. 23:22 - |
"Without darkness, there is no light either."
Lezárt kör |
[26-7] [6-1]
 Ji-Woon Hak"Az ember nem azt kapja, amit érdemel, hanem amit kap."Meglepően hamar kiszúrta mi vagy ki vagyok. De ugye, vannak, akik mély benyomást tudnak kelteni másokban... De nem mondom, azért mókás lett volna játszani az ártatlant, aztán utánna rávetni magam. Letörölve arcomról azokat a piszkosul nehezen ki erőltetett könnyeket, néztem fel rá, miközben elszívta a cigit és elindult felém.
Mivel szerepben maradt, én is így tettem, mert kíváncsi voltam, mikor bukik ki belőle a dolog. Szóval türelmesen vártam, míg letérdelt elém és felkínálta a karját. Ja, nem. Ám mikor elhúzta szabad kezét, és a fejemhez nyomta a pisztolyát, először ejtettem egy megszeppent hüppentést.
- De bácsi... h-ha... ha... ha egy zenész srácot nem bírt agyonlőni, miért próbálja elhitetni, hogy majd egy cuki kislánnyal ugyanezt megtudná tenni? - vigyorodtam el a végére, és egyszerűen elsöpörtem a pisztolyt az útból, majd ismét ártatlan pofinkóval néztem fel rá.
- Láttál már vadász által agyonlőtt kisgyereket? Nem. Én sem. Ennek pedig bizony oka van. - somolyogtam, mert megtehettem. Egy pillanatig sem tartottam tőle, ha másik testben lennék se. Minél inkább próbálkozik annál mókásabban hat ez az egész. Képtelen vagyok komolyan venni őt. AMikor viszont üres fenyegetésbe kezdett, felnevettem. Cuki kislány hangomon ugyan nem ment volna az ördögi nevetés, de szerencsémre, ebből is éppen olyan előnyt tudtam kovácsolni, mint a srác testéből. Ha ránk is találnak, és adom itt az ártatlant, ő meg itt láthatóan az előbb rendezett vérengzést, engem fognak védeni. Ha rá is jönnek, hogy sunyiskodom se bántanak, mert mégis csak egy gyerekről van szó. Ha mégis megölik, nos lelkük rajta, én megyek tovább.
- Különben? - kacagtam, jaj még a könnyem is kicsordult. - Én nem ártok neki, de azt tudnod kell, hogyha te viszont igen, azt ő jobban fogja érezni. És tudatában lesz annak, hogy te támadtad meg. Már pedig tudjuk jól, hogy a gyermeki traumák igen komoly hatást gyakorolnak az életben. Ugye nem akarod, hogy rossz emlékei legyenek a vadászokról? Ugye nem bántanál egy ilyen pici kislányt? - kulcsoltam össze elől kéz fejeim, miközben ide-oda forgattam derekam.
- Dehogy nem. Szarsz te mindenkire. Bárkit megölnél, csak nehogy neked kelljen egy picit is engedned, igaz? Miért nem lövöd le egy nemesi család talán legkisebb vérét, hah? - néztem fel rá, és tagadhatatlanul élveztem a jelenlegi helyzetem. Lényegében ő kezdte. A kávézó tragikus vége is csak az ő hibája.
- Na mi lesz, bácsi, a nyakadba veszel vagy sem? - nyújtottam fel kezeim. Asszem ezt szeretik csinálni a kölykök. |
 Sebastian Sparks"Always before dawn, the darkest is the thickest"Lehet, hogy meggondolatlan volt az amit tettem, de ki tudja lehet ezek után az a kislány máshogy fog tekinteni az emberekre. És ha mégsem, ha még is olyanná válik mint a vámpírok többsége, nos akkor ez van. Csupán egy esélyt adtam hogy éljen. Mint tudni szokás, nem minden vadász mészárol le minden fajt... bár rajtam kívűl még nem találkoztam olyan kollégámmal aki hasonlóan cselekedett mint én... de bassza meg. Akkor sem vagyok többség, még ha ezt ki is akarják erőszakolni belőlem.Miközben szívtam ezt a mérget, előkapva a telefonom hívásba elegyedtem az egyik vadásszal, hogy egy kis csapat eltűntesse majd innen a holttestet később ha már megnyugodott a környék.
Hátradőltem a tégla felépítésű lakás falának. Rögtön éreztem is a hideget, nem is volt olyan jó idő így estére. Tekintetemet felszegeztem az égre, csak hogy bámulhassam az ott ragyogó csillagokat. Mikor kifújtam a füstöt, a lámpa tompa fénye megvilágította azt és most már a táncoló füstöt kezdtem el bámulni. Szerencsére, nem éreztem semmi olyan tünetet mint akkor Amaránál történt. Kis lüktetést, apró fájdalmat éreztem a karomnál, de nem tapasztaltam szédülést és egyéb dolgokat. Amikor Amara harapott meg, ott egy jó pár napig is éreztem a nyakamnál a fájdalmat még ha a seb, ami ott volt már el is tűnt. Sokáig nem élvezhettem a magányt, ami az egyetlen hű társam és mérhetetlenül imád engem mert hát egy vékony, törékeny hangot hallottam meg nem messze tőlem. Lepillantva a hangra, a korábbi kislányt láttam meg ugyan úgy könnyes szemekkel bámult rám repetáért. Itt már, azonnal gyanús volt a dolog. Nem igazán szoktak 2. menetet kérni, ha már egyszer "jól laktak". És a tekintete a kislánynak... nem az övé. Éreztem ezt a fajta csavart a történetben, de úgy tettem mint aki nem jött volna rá, és játszom egy kicsit a bolondot. Legbelül forrtam a dühtől, ez azt jelentette hogy figyelt valahonnan... de még is mikor? Ekkor ugrott be, az a selyem hajú srác aki itt állt közvetlen a sikátor bejárata mellett. De... ő is ismerős volt. Hát persze, a kávézó... a nagypofájú kölyök volt az csak máshogyan nézett ki. - Azt hittem, lesz eszed hogy messzire elkerülsz. - Gondoltam magamban, miután az utolsó slukkot szívtam a cigarettából. Majd ledobva azt a földre, eltapostam. Nem szóltam semmit neki, csak letérdeltem elé, és rápillantva egy apró mosolyt ejtettem. - Hát persze, mért is ne? - Nyújtottam felé a karomat. - De... - Húztam vissza a kezemet, majd a másikkal a fegyvert rántottam elő. - Túl gyenge próbálkozás. - Szegeztem azt a fejéhez... ismét. - Ugye, nem akarod úgy végezni, mint az a semmire kellő farkas? - Most ha a pillantásomtól megtudnám ölni megtenném. Nem is kicsit voltam mérges, hogy szegény lánnyal ezt tette. Nem hiába hívják démonnak ezt a fajt. Felálltam, fegyveremet magam mellé húzva, és úgy pillantottam arra a srácra aki még gyermek arccal bámul rám. - Most azonnal szállj ki, és hagyd őt békén. De, ha bántódása esik le lövöm mielőtt még kiszabadulhatnál. Ő még gyerek, nem játékszer. - Mordultam rá, de persze a hangom nem ment át ordításba. - Tudom, hogy te vagy az kölyök. - Ezzel vártam is, de készenlétben is voltam ha kislányt netán bántani fogja.
|
 AMARA E. COLLINS"our destiny to rule over all others"
Lakásában a könyvszobában ücsörgött egy ősrégi, poros boszorkánykönyvvel a kezében, ami természetesen a démonokról szólt. Már jó pár nap eltelt azóta, hogy Dariusszal és Morival üzletet kötöttek, de Ő azóta sem találkozott azzal az említett boszorkánnyal, hiába jelentette ki, hogy azonnal látni szeretné. És ez lássuk be nem kicsit dühítette Amarát, hiszen szeretett felkészülni a legrosszabbra is, azonnal. De ez most nem így alakult, most nem Ő irányított, ami szintén nem a szájíze szerint volt. Szóval azt az ősrégi boszorkány könyvet lapozgatta, de semmi új nem volt benne, amit eddig ne tudott volna. Tetoválásai mind rejtettek egy-egy védő jelet, a biztonság kedvéért, de sosem tudta, hogy bármelyikük hatásos is lenne, hiszen igyekezett minden esetben kerülni a démonokkal való kontaktust. És most mégis itt ült, egy démonnal megköttetett üzlet után. Azóta az este óta egy embere folyton figyelte Morit, persze illúziókat nem dédelgetett, tudta, hogy előbb utóbb ki fogja szúrni az illetőt, de ez egy cseppet sem zavarta, hiszen ez még nem bűn. Illetve Sebastiant is figyeltette. A napjai azóta azzal teltek, hogy próbált valami fegyvert, vagy bármit találni a démonok ellen, illetve, hogy a kémei jelentéseit hallgatta, és nem mellesleg türelmetlenül várta a találkozást azzal a bizonyos boszorkánnyal. Ilyen is ritkán adódott, de ez most minden szempontból egy különleges helyzet volt.
Egy halk kopogást hallott az ajtófélfán. Persze már előbb hallotta, hogy a lifttel érkezik valaki, de eszébe sem jutott, hogy elébe menjen. Az egyik embere volt, éppenséggel az, amelyik Sebastiant figyelte. Jelentése alapján a férfi egy vérfarkast indult levadászni, aki vérengzést rendezett a város közepén. – Köszönöm, elmehetsz. – legyintette el a férfit, nagyot sóhajtva. Csak keresi a bajt… - egy csattanással ledobta a könyvet az íróasztalra és lendületesen elindult a garázsba, hogy azonnal a helyszínen legyen. Behuppant az egyik luxusautójába és már száguldott is. Persze lehet, hogy „futva” gyorsabb lett volna, de most így tűnt észszerűnek. Persze kicsit messzebb állt meg a helyszíntől, hogy ne keltsen feltűnést. Egy sötét sikátorban meglapulva figyelte a történéseket, ahogy Sebastian hagyja, hogy a kislány igyon a véréből. Oh te ostoba, csak egy leendő vérszipolyt segítesz. Mégis milyen vadász vagy te? – rázta meg a fejét. Szülők nélkül ugyanis a kislány nagy eséllyel veszti majd el az önuralmat és változik vérszipollyá. Szemével követte, ahogy a lány elszalad, de a figyelmét az sem kerülte el, hogy Mori is feltűnt a színen, habár most kevésbé volt harsány a megjelenése. Hát csak nem bír magával ez a démon sem. – szinte biztos volt benne, hogy nem bízhat benne, hogy békén hagyja Sebastiant, nem hiába figyeltette mindkettőjüket. És a kislány már szaladt is vissza egy újabb adagra, csak éppenséggel legbelül már a démon volt. Csak remélhette, hogy Sebastian nem hagyja neki megint, hogy van annyi esze, hogy feltűnjön, valami nem stimmel. Már amúgy is, ennyi vérveszteség is veszélyes lehetett, de még több… Amara már nagyon jól tudta, hogy mi az a mennyiség, ami már megzavarja az embereket, hiszen ez az életéhez tartozott, tekintve azt, hogy mi volt a megélhetése. De addig nem akart beavatkozni, amíg nem tudta, hogy Sebastian visszautasítja a lányt vagy sem. Ha hagyja, ha nyújtja a kezét, hogy a lány újra igyon belőle, akkor azt biztos, hogy nem fogja hagyni. Ismerve Morit az utolsó csepp vért is kiinná a vadász testéből. |
 Ji-Woon Hak"Az ember nem azt kapja, amit érdemel, hanem amit kap."Sötétre festett hajamba fúrtam ujjaim, ahogy lassan feltekintettem a már csillagokban gazdag, fekete égboltra. Még fiatal az este - számomra legalábbis biztosan -, így meg sem fordult a fejemben visszavonulni. Bár a nap nem ártalmas rám s porhüvelyemre, míg azt uralom, nem szívesen járkálok akkor föl-alá. Az annyira... menőtlen lenne. Az este a számomra legideálisabb időszak, mikor a klubbok és éjjel-nappalis boltok neon fényei az úton lévő pocsolyák tükréből tekint vissza ránk és az emberek valahogy sokkal fesztelenebbek a sötétben, mint fényes nappal. A démoni miléte ellenére is könnyen elvegyülhetek köztük, ha nem teszek róla, hogy kitűnjek.
A mai azonban izgalmasabbnak ígérkezett, amikor elsuhant előttem egy sietős, szirénájától kissé fülsüketítő mentő és mögötte még pár rendőr autó. Valaki tombol... Ez nem volt ritka, főleg, ha egy frissen átváltoztatott akármiről is volt szó, de jobbára eltudták intézni nagyobb hűhó nélkül is. Ám az egyik utcába érve, lépteim mellett már itt-ott meglátszott a probléma súlyossága, tönkre tett autók, elgörbített jelző táblák, betört kirakatok, sérültek és persze... halottak. A démonja azt hinné, ilyesmire maximum egy kistestvére volna képes, de élek már itt egy ideje, hogy tudjam, akadnak még meglepetések a városban.
Későn érkezhettem meg, mert a mentősöknek csak akkor szokásuk megjelennie egy helyszínen, ha már elmúlt a rájuk leselkedő veszély. Kissé csalódott voltam, mert érdekelt volna ki okozta ezt a káoszt, de végtére is mindegy, mert meghalt. Mondanom sem kell, ha túlélte volna, én öltem volna meg. Nem a város védelmében, hanem, mert jó muri. A nyomok végén azonban egy ismerős palimadárkával hozott össze a sors, ki éppen gyümölcslevet játszott az egyik vérszívónak köszönhetően. Milyen lovagias, nem? Egyből meg is jelent egy világító villanykörte a fejem felett és egy nagyon gonosz, pimasz mosoly a képemen. Ajajj, valaki itt nagy bajban lesz hamarosan. Pillantottam el oldalra sunyin vigyorogva.
Még akkor visszább húzódtam a falmentén mindenféle kapkodás nélkül, mielőtt megfordult volna. A felnőtt és a gyerek kilépve a zsákutcából észrevettek, de különösebben nem zavarta őket jelenlétem. Még biccentettem is egyet feléjük köszönésképp. Jaj, Mori, annyira elvetemült egy kis dög vagy...
Amint elég távol kerültek a jótékonykodó véradományozótól, hátulról megleptem őket. Félreértés ne essék, egy pillanat volt az egész, apuci semmit sem érzett, csak roppant egyet a nyaka, a kislány pedig fájdalom nélkül - és most igencsak kiszolgáltatott lelkiállapotban - szinte örömmel fogadta jelenlétem. Na jó, az örömmel túlzás... De mindez némán zajlott le a már kihalt utcában. Senki ügyet sem vetett ránk... Bár a vámpír test nem újdonság, gyerkőcöket még nem szálltam meg. Egész... fura érzés... Főleg egy kislány testében, noha.. elvileg én se nem férfi, se nem nő nem vagyok, szóvaal... Akárhogy is, mókásnak indul ez a kis huncut játék.
 Még éreztem a számban a bolondja vérét, aki önszántából ajánlotta fel magát a kislánynak, de addig nyaldostam fogaim, míg teljesen ki nem veszett az íze. A cigaretta füstjét viszont még lehetett érezni, így bizony nem volt nehéz kitalálni, hogy még bőven szívta a csikket, mire szépen vissza tipegtem hozzá. Amiatt nem aggódtam, hogy egyből kiszúrja ki vagyok, mert Ji-Woon nem sokkal a kislány megszállása előtt magáhoztért és némi csalódottsággal az arcán haza mehetett tele sírni a párnáját, a bácsika testét pedig nem volt nehéz kevésbé feltünő helyre vonszolni, lévén, hogy ígyis akadnak elszórtan hullák. Ami pedig a szemeim illeti, csak kevés lény képes kiszúrni a különbséget, és mivel vámpír testében bvagyok, ez külön kihívás. A sikátorba érve vettem észre, hogy még ott van, noha nem is telt el sok idő azóta.
- Kaphatok méég? - lépkedtem beljebb a kislány lehető legártatlanabb könnybe áztatott kis pofikáját elővéve. |
Sebastian Sparks"Always before dawn, the darkest is the thickest"Sokszor átgondolja az ember, hogy mért is cselekedett a múltban úgy ahogy. Mért nem tette másképp a döntéseit, vagy válogatta meg a szavait és annak megfelelően viselkedett. Beszélek én, aki a mának él leginkább de cseppet sem bánva a dolgokat. Csupán egy pár percre elmerengtem ezen amíg unottan a székembe szinte már feküdve lábaimat pedig az irodai asztalra téve dobálgattam a tollamat amíg a plafont bámultam. Igen, sajnos dolgoztam és meglehetősen teljesen leszartam a sok papír munkát. Egyet gondolva, ellöktem magam az asztalról és székemmel együtt pördülve már a csodás városi tájat bámultam a hatalmas ablakom előtt, másra sem gondolva mint a legutóbbi kis találkámra Amara személyében. Ugyan is nem tudtam megfeledkezni a múltkori kis játékunkról, ami egyben idegesített, mivel teljesen más érzelmeim(?) lettek, illetve az hogy Melaniera se tudok úgy gondolok mint mikor a feleségem volt. Valamiért ez zavart, mert fogalmam sem volt mihez kezdhetnék ezek után. És még tegyük hozzá azt, hogy Amararól sem hallottam már egy ideje. Legalább egy hét is el telhetett azóta, akár még baja is eshetett hiszen vadásztak rá. Igaz tud magára vigyázni ez tény, de nem lehet résen mindig az ember és így a figyelme is lankadhat. - Mi a faszért gondolok én erre? - Gondolataim közben felpattantam a székből idegesen zsebre téve kezeimet és ide-oda lépkedni az irodában mint aki éppen egy ördögi tervben gondolkodna. Persze semmi ilyesmire nem gondoltam. - Még is hova gondolok én? - Támaszkodtam meg karjaimmal az asztalon, azon pedig ott volt a mappa a dokumentumokkal Amararól. - Jól belemásztál a fejembe… jobb ha rám se nézel. - Hajtottam be a mappát, hogy ne lássam a róla készült képeket. Persze egyáltalán nem zavartattam magamat, ahogy magamba beszélek, bár ez is ritka esett. Nagyot sóhajtva túrok bele a hajamba, csak hogy összeszedjem magam. Morogtam egyet, mikor megszólalt a telefonom.
A hívás egy vadásztól jött. Nagy balhé kerekedett egy tébolyodó vérfarkas miatt, aki az utcákat járva mindenkit darabokra szaggat aki az útjába. Már az utcákat jártam, hogy a lény nyomába akadhassak, természetesen nem fegyvertelenül. A helyszínhez érve, nagy pusztítást hagyott maga után a vérfarkas… épületek voltak megrongálva, egy-két autó is lángra kapott az őrjöngése miatt. Pár sérült áldozat is volt akiken már segítettek a szemtanúk amíg a mentők kiérkeznek. De sajnos pár holttest is volt szétszórva az úton. Rezzenéstelen arccal néztem körbe még is milyen pusztítást okozott ez a szörnyeteg. Sokáig nem időzhettem itt, ugyan is nem is olyan messze sikoltozást hallottam meg ami egy kislánytól jöhetett. Bele telhetett pár percbe, de megtaláltam a célpontot és az új áldozatát. Jól gondoltam, hogy egy 6-7 éves kislány lehetett aki sírdogálva próbált segítséget kérni. A farkas egy kihalt sikátorra vezette és ott akart végezni az életével. Mikor éppen támadni készült a farkas, én abban a pillanatban kislány elé ugorva, a célponthoz szegeztem a pisztolyom.
- Megvagy. - Szólaltam meg rideg hangnemben, kifejezéstelen tekintettel és már abban a pillanatban lőttem is. A farkas azonnal belehalt a lövésbe, a golyó felismerhetetlenségig szét roncsolta a fejét, és a fej nélküli test a földre esett. Megkönnyebbüléssel nyugtáztam magamban, hogy elmúlt a veszély és több áldozatot már nem fog magával vinni. De hogy mitől őrülhetett meg, hogy mészárlásba kezdett az talán örök rejtély maradt. Egy pillanatra el is feledkezdtem a kislányról, aki még mindig zokogott a félelemtől. Nem csak a farkastól de tőlem is. Nem egy szokásos kislányról volt szó. Rá pillantva szemei szinte aranyban pompáztak, pont úgy mint Amaranál. - Egy nemesi vámpír… - Nyugtáztam magamban. És már ennyi évesen tudja hogy ki kicsoda ezen a szörnyű helyen. De még is még oly ártatlan volt. Csak később fog veszélyessé válni. Éhesnek tűnt a már elhunyt vérfarkas vérének láttán. A kislány felé fordulva letérdeltem, hogy vele egy magasságban lehessek és ejtve egy nyugtató mosolyt megszólaltam. - Ne aggódj. Nem foglak bántani, megígérem. - Nyugtattam amennyire lehetett, de sajnos szemeiből ott folytak patakban a könnyei. - Mond csak, a szüleid jól vannak? Életben vannak? - Ezt azért kérdeztem meg tőle, mert az is megeshet hogy először a szüleit támadta meg a lény, és azután akarta a kislányt is elkapni. És sajnos igazam is volt. A kislány megrázta a fejét nemet mondóan. Kicsit össze szorult a gyomrom, hogy ilyen fiatalon vesztette el a szüleit. Hisz én is ugyan ebbe a helyzetbe kerültem, annyi különbséggel hogy kicsit idősebb voltam. - És van dadusod, aki vigyázz rád? - Tettem fel a kérdésem ugyan olyan hangnemben. Erre szerencsére bólogatott így megkönnyebbülten mosolyogtam el. - Éhes vagy? - Nyújtottam a karomat felé, arra utalva hogy bátran ehet a véremből. A menekülés közben nem csodálom ha megéhezett. - Csak nyugodtan. Nem fog fájni. Amennyi jól esik. - Bíztattam egy kicsit mert nem igen mert a közelembe jönni. Végül beadta a derekát és rám vetette magát. El mosolyogtam egy kicsit, hogy milyen kis félénk. Ez a harapás kevésbé fájt illetve hatott rám, mint amikor Amara a nyakamba esett. Talán azért mert fiatal, és nem akar megölni mindenáron. És nem is evett sokat, kevés is elég volt neki hogy erőre kapjon. Legalább én sem gyengültem el. Megtörölte száját, megköszönve és most már a könnye se folyt mint korábban. Örömmel bólogattam egyet, örültem hogy tudtam rajta segíteni. Nem sokkal később kilábalást hallottam hogy valakit keresnek. A lány felkapta a fejét én meg innen levettem, hogy hozzá tartozik. - Menj csak. - Szólaltam meg majd elköszönve egymástól a hang forrásához futott. Kilépve a sikátorról, meg is láttam azt a személyt aki aggódóan magához ölelte a kislányt. Egy ideig figyeltem őket, ahogy eltávolodnak a messzeségbe. Ezután rágyújtottam egy szál cigire, pihenés képen és hogy kifújjam magam. |
"Without darkness, there is no light either."
Lezárt kör |
[26-7] [6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
