ÁLTALÁNOS ADATOK

KERESETTEK

JELLEMZÉS ÉS KAPCSOLATOK

Amikor egy olyan családban kell felnőnöd, ahol a tökéletesség az elvárás, akkor két lehetőséged van. Vagy megfelelsz ezeknek az elvárásoknak, vagy nem és te leszel a fekete bárány. Nos én voltam a harmadik gyerek, egyben adoptált is, így hát az előző lehetőségek már foglaltak voltak, és ami azt illeti, amúgy sem voltak szimpatikusak, szóval kitaláltam magamnak egy harmadik alternatívát, de nem az őrületet az égnek hála.
Szerencsére eszes gyerek voltam, könnyen tanultam, így hát az elvárások egy részének csak sikerült megfelelnem. De a viselkedés része és az úri modorosság nem nekem való volt, ahogy a világnézetüket sem tudtam a magamévá tenni. Inkább szabadszellemű voltam, szerencsére nem voltam teljesen egyedül ezzel.
Képtelen voltam lekötni magam egyetlen egy dologgal, azt hiszem ez még most is így van, de már sokat fejlődtem, de sosem akartam egyszerűbb lenni. Túl nagy szükségem van a szabadságra, egyszerűen képtelen vagyok elviselni a túl sok szabályt vagy előírást. De nem azért, mert túl vad lennék, oh nem, az távol áll tőlem, meglepődnél néha milyen csendes tudok lenni. És mégis imádom a kalandokat, ugyanakkor nyugodt és békés vagyok, akinek időre és helyre van szüksége ahhoz, hogy újra és újra felfedezzen. Nem hiszem, hogy lázadónak tűnnék, én nem tartom magam annak, egyszerűen csak azt teszem, amihez kedvem van és ami jól esik.
Talán egy kicsit érzékenyebb vagyok, mint kellene, de az évek megedzettek, hála a szülői szigornak, tökélyre fejlesztettem a rezzenéstelen és érzelemmentes nézést, amíg éppen ordibálnak velem. Persze belül volt, hogy már zokogtam, de soha, semmilyen körülmények között nem mutattam ki nekik, ezt legalábbis nem.
Lehet furcsa, de nem akarok mindenáron kötődni valakihez. És mégis, olyan könnyen szerelembe tudok néha esni. Mit mondhatnék, szenvedélyes, érzelmekkel teli személy vagyok, aki másokban először a szépet és a jót látja meg. Utána persze sokszor jön a hideg zuhany, de szerencse, hogy nem vágyok arra, hogy magamhoz láncoljam a személyeket. Nyilván vannak, akik közel állnak hozzám, antiszociális azért nem vagyok, és barátokra is mindig szükség van. Néha túl közvetlen vagyok, máskor meg azt sem tudom, hogyan kell viselkedni emberek közelében, nincs középút. Van hogy egyszerűen döntésképtelen vagyok, de csak mert mindenben ott látom a lehetőséget, de azért határozatlannak nem mondanám magam.
Nyilvánvalóan én vagyok a család törpéje a magam 168 cm-vel, mert akárhogy is én valamilyen teljesen más genetikát örököltem, egyértelmű okokból. Szóval hosszú csokoládébarna hajam van és hatalmas, kék szemeim. Az ezer wattos, sugárzó mosoly sem maradhat el, de hát azt előbb elő kell csalni, mert nem vigyorgok állandóan.

 

KAPCSOLATOK

 

Napoleon Wynte - A bátyja, habár nem vér szerint, de rengeteg közös van bennük. Gyerekként csak egymásra számíthattak szüleikkel szemben, így elég szoros a kapcsolatuk. Hazudna ha azt mondaná, hogy nem hiányzik neki, de az egyetem és Leo rengeteg munkája mellett is igyekeznek időt szakítani egymásra.
 

Amicia De Ven - Alias Miss Tökéletes. Szintén nem a vér szerinti nővére, de sosem kerültek közelebbi kapcsolatba. Habár Flo sosem volt vele ellenszenves, mindig azt érezte, hogy lenézi.
 

 

Arthur Wynte - Leo kedves férje, aki tökéletesebb nem is lehetne a bátyja számára. Ha őszinte akar lenni, akkor azt kell, hogy mondja, mindig is kissé irigykedve nézte a kapcsolatukat. De Arthurt is úgy szereti mintha a bátyja lenne, sőt igazából a 2. fogadott bátyjának tartja.
 

Theresa Wynte - A lakótársa, egyben sokszor nővére helyett nővére is. Ebből kifolyólag vele is testvéries a viszonya, jól kijönnek egymással, ami nem hátrány ha egy lakásban élnek.

 

 

Tanárbácsi - A boszorkányság csínjára-bínjára tanítgatja a szülők kérésére. Csak azért nem kapott instant dührohamot, hogy megint irányítgatják, mert nem éppen közömbös számára a tanára.

 

TÖRTÉNET

Örökbefogadott gyerek vagyok, ez sosem volt titok mégis mindig úgy éreztem, hogy ízig vérig Belanger vagyok, mintha mindig is ehhez a családhoz tartoztam volna. Igazából nem sokra emlékszem, hogy mi volt ezelőtt, hogy milyenek voltak a vér szerinti szüleim. Nem is csoda, csupán csak 3 éves voltam, amikor Ők meghaltak. Azt mondják tűz ütött ki a házban, csak én éltem túl, egy 3 éves kislány. Mégis hogyan? Hogy történhetett meg mindez? Hiszen a szüleim erős boszorkánymesterek voltak, simán túl kellett volna élniük. És hogy én hogyan maradtam életben? Senki sem tudja. Viszont van egy valami amire emlékszem életem ezen részéből, pontosan ezen az estén történt. A szobámban voltam, a füsttől szinte semmit sem lehetett látni, amikor egy vakító fehér fény vett körbe, és ennyi. Már a mentősök karjaiban tértem magamhoz, csodákról hadováltak, de én túl kába voltam ahhoz, hogy bármit is felfoghassak.
Az életem valószínűleg teljesen máshogy alakult volna, hogyha a vérszerinti szüleim nevelnek fel, de nem így történt. A család legjobb barátjához kerültem, a Belanger családhoz. Jogos a kérdés, hogy miért nem rokonokhoz? Nos, a szüleim mindig is óvatosak voltak, mindenről már jóval előre gondoskodtak, így végrendeletük is volt, amiben azt kérték, hogy Ők neveljenek fel engem. Talán nem akarták, hogy elkerüljek Fournemouthból, vagy ki tudja, mindenre volt jó okuk, de ezt az okot sajnos már sosem tudjuk meg. Mindenesetre akár jó döntést hoztak, akár nem, nem mondhatom, hogy rossz életem van. Persze a Belangerék, vagyis a szüleim szigorúak, mindig is a tökéletességre törekedtek, vagy legalábbis annak a látszatára mindenképpen. Engem is úgy kezeltek minthogyha a sajátjuk lennék, így hát a tökéletesség volt a minimum, amit elvártak tőlem is. De én másmilyen voltam.

***

Az iskola nem jelentett gondot, lett légyen szó bármilyen tantárgyról, még csak egy aprócska csínyt sem követtem el. Majdhogynem mintadiák voltam, szóval a szüleim már azt tervezgették, hogy hol és mit fogok tovább tanulni. Engem nem igen kérdeztek, szóval tudtam, hogy nekem kell közbeavatkoznom, ha nem egy előre eldöntött forgatókönyv szerint akarom élni az életem. Így hát egy szép napon összeszedtem a bátorságomat és eléjük álltam.
- Biológiát akarok tanulni. A növényekkel akarok foglalkozni. – jelentettem ki. Talán volt egy kis rémület a szememben, hogy vajon most elküldenek azzal, hogy nem, mi már kitaláltuk mi lesz a legjobb neked vagy tényleg beleegyeznek.
- Szó sem lehet róla. – hördültek fel egyszerre. – Jogot fogsz tanulni, már ki is választottuk neked a tökéletes egyetemet. – anya hangja ellentmondást nem tűrő volt, de mégsem hagyhattam, hogy Ők döntsenek az életemről.
- De nem tehetitek ezt. – kétségbeesetten pillantottam rájuk. – Ígérem tökéletesen fogok teljesíteni.
- Tökéletesen fogsz teljesíteni, a jogi karon. – apa csak ennyit mondott, tekintetével belém fojtotta a szavakat. Éreztem, hogy a gombóc a torkomban egyre elviselhetetlenebb, így hát azonnal hátat fordítottam és elviharzottam, mielőtt még a könnyeimet megláthatták volna.
Az egyetlen, akire számíthattam az Leo volt, még ha tudtam is, hogy nem tudja megváltoztatni a véleményüket. Mindent elmeséltem neki, de a legnagyobb meglepetésemre volt megoldása.
- Ne aggódj, megoldom. – jelentette ki mintha ez volna a világ legegyszerűbb dolga.
- Hogyan? – néztem rá értetlenül – Te is tudod, hogy nem lehet megváltoztatni, amit ők kigondoltak.
- Nem is kell. – rám kacsintott – Csak bízz bennem.
Összeráncolt szemöldökkel néztem, fogalmam sem volt, hogyan fogja megoldani, anélkül, hogy meggyőzze azt a két hajthatatlan rabszolgahajcsárt. De ha azt mondta, hogy megoldja, akkor biztos úgy lesz.
Szóval ejtettem a témát a szülők előtt, ami talán egy kicsit fura lehetett mert sosem hagytam, hogy ilyen egyszerűen irányítsanak.
Aztán sorban érkeztek a levelek az egyetemekről. Egyetlen egyet kaptam, a biológia szakról. Örömömben felkiáltottam és gondolkodás nélkül szaladtam, hogy az én drága bátyám nyakába ugorhassak.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm. – örömködtem a képét puszilgatva. De az öröm egy pillanat alatt szertefoszlott, ahogy a szüleink szúrós tekintetét éreztem a hátamban. Félve fordultam feléjük, talán kissé Leo karja mögé bújtam.
- Várjuk a magyarázatot. – ez a kemény hanghordozás mindig is a frászt hozta rám. Mondanom sem kell, hatalmas vita kerekedett ebből az egészből, de mivel erre az egyetlen egyetemre lett leadva a jelentkezésem, így kénytelenek voltak belemenni a dologba.

***

Imádtam az egyetem minden egyes pillanatát, talán azért is mert kollégiumba kerültem, így végre távol lehettem az otthoni folytonos irányítástól. De hát mit csinál egy tinédzser az egyetemen? Hát nem csak tanul. Én is imádtam szórakozni járni, és az is elkerülhetetlen volt, hogy egyszer szerelmes legyek. Az én esetemben egy kicsit más volt, mint az átlag, de mindjárt rátérünk arra is. Szóval összeszedtem a bátorságomat és léptem.
Valamiért mindenki úgy gondolta, hogy Leo van rám rossz hatással, hogy tőle tanulom el ezt a sok hülyeséget, amit művelek, de az igazság az, hogy csak önmagamat adtam, de persze nem mondhatnám, hogy sosem bátorítottuk egymást azoknak a hülyeségeknek az elkövetésére. És hogy miért mesélem most ezt? Nos, ha emlékszel még, akkor Leo említette, hogy a szüleink mennyire ki voltak akadva amikor egy másik sráccal smárolt. Szerintem sejted már, hogy hova akarok kilyukadni. Én ugyan ezt tettem, természetesen egy lánnyal. A bökkenő csak ott volt, hogy ez a másik lány nem éppen úgy gondolta ezt a dolgot, ahogy én. Így is elég kínos lett volna a dolog, de itt sajnos nem volt vége a dolognak, ugyanis az igazgatóiban találtam magam. Azzal vádoltak, hogy szexuálisan zaklattam a lányt, és hogy már értesítették a szüleimet. Őszintén szólva, majdnem elájultam, úgy megijedtem, hogy most mi lesz. Azt kívántam bárcsak megnyílna alattam a föld, és azonnal elsüllyednék, még ha a Pokolba is, az is jobb lenne ennél. És akkor nyílt az ajtó. A szüleim. – villant be pánikszerűen. Kétségbeesetten fordultam meg, hogy aztán Leo-t pillantsam meg az ajtóban. Igyekeztem elnyomni a hatalmas megkönnyebbült sóhajt.
- Elnézést kérek, a szüleink nagyon elfoglaltak, csak én tudtam bejönni. De átadok mindent, következményei lesznek ennek a deviáns viselkedésnek. – mondta a tőle telhető legkomolyabban. Az ajkamba haraptam, nehogy véletlen elnevessem magam, még soha életemben nem láttam ilyen komolyan viselkedni, még ha tudtam is, hogy csak megjátssza magát. Aztán átkarolta a vállam és kisétáltunk az irodából.
- Jesszus, hogy kerülsz te ide? – kérdeztem hitetlenkedve, amikor már biztos távolban voltunk az irodától.
- Gondoltam jól jönne egy kis segítség. – rám villantotta cinkos mosolyát.
- Hát nem mondom, szó szerint életmentő vagy. – végre elereszthettem a sóhajt – De úgyis rá fognak jönni. – húztam félre a szám. Nem reménykedtem benne, hogy teljesen szárazon megúszhatom.
És nem is úsztam. Az igazgató még aznap e-mailt írt a történtekről a szüleimnek.
Délután anyám süvöltő hangját hallgathattam a telefonban. Hogy mégis mit képzeltem magamról, hogy biztosan Leo-tól tanultam ezt a viselkedést és nem kéne annyi időt együtt töltenünk. Csak engedelmesen helyeseltem, reménykedve, hogy hamarosan belefárad az ordibálásba.

***

Most mondjam azt, hogy nehéz volt az egyetem? Hogy majd belegebedtem a tanulásba? Végül is, nem volt a legegyszerűbb, de mint mondtam, könnyen tanultam, legyen szó bármiről. Talán nem minden nehézség nélkül, de csak lediplomáztam, a kezemben tarthattam azt a csodás papírt, amiért megdolgoztam, amiért annyi bajba keveredtem. Ott álltam és csak arra tudtam gondolni, hogy és most mi lesz? Egyvalamiben biztos voltam, hogy nem akarok haza költözni, oda, ahol megmondják majd, hogy mit és mikor csináljak. Ki máshoz is fordulhattam volna, mint az én kedves, már férjezett bátyámhoz, akinek mindig volt valami jó megoldása.
- Nem tudsz valami jó kis lakást, ahova elköltözhetnék? – kérdeztem reménykedve, amikor végre kettesben maradtunk.
- Ami azt illeti… - kezdett bele elgondolkodva. Rögtön felcsillantak a szemeim. Magam sem reméltem, hogy rögtön tudni fog egy helyet. – Theresa úgy tudom lakótársat keres. Habár talán még csak Arthurnak említette… - rám sandított, mintha valamilyen titkot fecsegett volna el.
- Úristen, már megyek is és szólok neki, hogy nehogy feladja a hirdetést. – pattantam fel azonnal, hogy a telefonom után menjek és már pötyögtem is az üzenetet, „Had mutassam be neked a leendő lakótársad.” és küldtem utána egy selfiet is.
És így történt, hogy amint lediplomáztam, már költöztem is ki az addig otthonnak nevezett házból, hogy végre teljes lehessen a szabadságom. Habár abban nem reménykedtem, hogy így majd nem próbálnak meg beleszólni az életembe, de lényegesen nehezebb lesz, az is biztos.
Ami pedig a munkát illeti, egy laborban kaptam állást, szerencséjükre a kutatást végző részlegen, ahol sok a terepmunka is, így talán nem unok majd rá olyan hamar, persze csak gyakornokként.

KÉPEK