Ha valaki találkozik Maddivel, mik azok az első dolgok, amikkel jellemezné őt? Bolondos, kissé gőgös, egyébként jószándékú lány, aki bármibe benne van, és talán nem becsüli eléggé azt, amilye van.
Neveltetése miatt kitanulta az etikettet, hogy hogyan kell bájosan és meggyőzően viselkedni, még ha nem is szó-szoros értelmében órákat kapott könnyen elleste a trükköket másoktól. Érett, okos, fiatal nő, itt-ott egy jópofa odaszólással, lehengerlő, megnyerő stílussal.
De mi lapul a felszín alatt, jön a jogos kérdés.
„jaj ne vedd már magadra” „most, miért kell ilyen komolyan venni, nem annak szántam” „csak vicc volt” „ne legyél már ilyen érzékeny” „ne akadj ki ezen” „ha így viselkedsz hosszútávon senki nem fog elviselni”
Megannyiszor hallott, többnyire ártalmatlan mondatok, melyek végig kísértek a lány életét. Ugyanis Madeline egy elképesztően mélyérzésű és érzékeny lány. Ha öröme van le se lehet törölni a mosolyt az arcáról, és sugárzik belőle a boldogság. Viszont ellenkező esetben is ez történik, egy-egy mondat képes a szíve mélyéig hatolni, és nem tud egy-egy beszólást könnyedén venni, nem tudja elengedni a füle mellett, ha valaki csak viccből megbántja. A sok apró sérelem folyamatosan rakodott egymásra, és egyre jobban viselte meg. Azonban a sok „jó tanács” is állandó jelleggel érkezett, amiket a lány egyfajta sebtapaszként használt. Azonban ezek a sebtapaszok egy akkora toronnyá nőtték ki magukat, hogy a lányt lassan már semmi sem érdekelte, elnémította az érzelmeket ez a hatalmas szigetelőszalag.
Emellé jön az, hogy Madeline utálja a magányt és az egyedüllétet. Nem szeret egyedül lenni a gondolataival, ha nem lehet társaságba egyből hiányérzete van, de a társas magány fogalma se ismeretlen számára. Mindig is kereste az embereket, és egyébként nagyon szociális ember, bárkivel szívesen elbeszélget nyitott szívvel áll a világhoz. Azonban ez a hatalmas vágy a társaságra, a párra, és talán az elfogadásra, társulva minden előbbivel egy új oldallal árnyalja személyiségét: egyre egyre több mindent tűrt el. Nagyon nagyon sok mindent megengedett másoknak, csak azért, hogy ne kelljen elveszítene őket, egy mérgező kapcsolatban is ott ragadott akár. Ezért azt is lehet hallani róla, hogy „jaj ennek a lánynak semmi önbecsülése”, ami egyáltalán nem igaz, önbecsülése érzéseivel együtt zokog és küzd a háttérbe, miközben a lány újabb dolgot tűr el.
Bár egy kicsit úgy tűnik, hogy egy nebáncsvirágot festettem le, nem kell őt se félteni. Gyönyörűen ki tud állni magáért, és megvédeni a becsületét olyanokkal szemben, akiket nem ítél fontosnak, vagy véleményükre nem ad, esetleg nem állnak hozzá olyan közel. Sőt a sok belső frusztráció miatt, talán túlságosan is agresszívan, mintha szó szerint eltőrt volna nála a mécses.
Jelentős jellemformáló szereppel bírtak nála még a közelmúlt eseményei, felfordult az élete a városba való érkezése előtt megtudott igazság. Úgy érezte teljesen elárulták, és életében most először gondolkozott el rajta mire is vágyik igazából. Eddig tiszta sor volt, hogy apja vállalatába fog dolgozni, és majd azt veszi át, viszi tovább az örökséget, most viszont nem igazán tudja mit is akar. Eljött a városba, hogy megismerkedjen örökségével. Azt mondja magának, nem érdekli anyukája, és iszonyatosan haragszik rá – pont ugyanúgy, mint apjára -, azonban mégis vágyik arra szíve mélyén, hogy egymásra találjanak, azonban elhatározta, hogy az ujja hegyét se görbíti a cél érdekében.
Hatalmas csalódásként érte az is, mikor megtudta, hogy félvérként nem lehet a közösség tagja, nem vehet részt a rituálékon, nem lehet a szertartások tagja, se az ünnepek tisztelője.
Szóval itt tart most. Egyedül, egy ismeretlen helyen, cél nélkül, de egy rakat lehetősséggel, és energiával fedezi fel az új várost, vakmerően, meggondolatlanul, látszólag gondatlanul vidáman.
Elizabeth és Nathaniel mindketten Boston szülöttjei voltak, mindketten elit családok tagjai. A Welch vállalat már a függetlenségi háború idején Bostonba érkezett, és a polgárháború előtt a gyógyszeriparban tevékenykedtek. Azóta is sikeres vállalatuk van. Bár a Welch név névről nem feltétlen mondja meg egy ember, hogy honnan ismeri, vagy találkozott-e már vele, egészen biztosan volt már olyan, hogy a vállalat egyik termékét használta.
És Elizabeth családja? Ez egy felettébb jó kérdés. Befektetésekkel foglalkoznak. Többek között a Welch vállalatnak is a részvényesei, de ez még a jövő zenéje. Honnan tudják, hova kell, mikor és mennyit befektetni, mi éri meg és mi nem? Boszorkányság. Szó szoros értelmében. Ugyanis Elizabeth sokadik generációs boszorkánycsaládba született, akiket személyes veszteségként is értek a salemi események. Azóta se mentek sokkal messzebb, de megtanulták, hogy sokkal óvatosabbak és titokzatosabbaknak kell lenniük tevékenységükkel. A későbbi generációk, már annyira nem őrizték a hagyományaikat, mint az őseik, sokkal fontosabb lett számukra a vagyon, mint a tradíciók, de azért arra mindig ügyeltek, hogy az erős vér a családba maradjon. Bár azt is fontos megjegyezni, hogy a feltűnés elkerülése érdekében annyiszor nem is nyúltak élethosszító szerekhez, vagy ha mégis az adott illető elhagyta a családot, legalább annyi időre, hogy ne legyen gyanús az esemény.
Nathaniel és Elizabeth gyerekkoruk óta ismerték már egymást, egy közegben nőttek fel. Középiskolai szerelmük elég viharos és szenvedélyes volt, viszont ahogy ők egyre komolyabbak lettek, a kapcsolatuk is úgy lett egyre stabilabb. Ezt növelte az is, mikor Beth családja elég megbízhatónak tartotta Nathant ahhoz, hogy beavassa a családi titokokba. Persze, az is sokat segített a helyzetükön, hogy könnyedén elfelejthették volna az egész szituációt az ifjúval, viszont Nathaniel nem rettent el. Elvégre ő is egy üzletember volt, látta mekkora haszna származhat ebből. Talán ezért is volt a család ennyire befogadó, hiszen bár a férfi „közönséges” ember volt, sok hasznuk származhatott belőle.
A szerelem tehát nem apadt el, szóval a kis életük haladt szépen sorjában, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Eljegyzés, Házasság, Gyermekáldás. Ebbe a világba született tehát Rosamund, és innentől kezdve tudjuk felgöngyölíteni, hogyan is került egy ilyen jó háttérből származó lány ilyen instabilan és egyedül Fournemouthba.
***
- Ne menj el kérlek – szólalt meg a vékonyka hang az elegáns nő kabátjának szélét szorongatva. – nem akarok újra egyedül lenni.
- De kincsem nem leszel egyedül – mondta a nő, és lassan lefejtette a kislány kezét a ruhájáról. A kacsó így egyből erősen megmarkolta a nő kezét. Elizabeth elengedett egy sóhajt, majd elmosolyodva a leguggolt a kislányhoz, és végigsimított haján. Megszakadt a szíve, hogy itt kell őt hagynia. – Maddie csak pár napra megyünk el apukáddal, de muszáj a munka miatt. Meglásd seperc alatt hazaérünk.
Rosamund dölyfösen összeszorította ajkait, és elengedte anya kezét. – mindig ezt mondod, aztán olyan sokáig nem jöttök.
Halk neszezés, valaki belép a szobába. Elizatbeth szeme felcsillan és int a dadának, hogy jöjjön oda, miközben szavaival a még mindig haragos kislány dühét próbálja enyhíteni. – Látod itt van Katie, olyan jól elszoktatok lenni – mondta miközben felállt, és elkezdte megigazítani kabátját és sálját, ami előbb a kislány kapaszkodása miatt szétzilálódott. A helyzetben éppen csak belecsöppent lány mindeközben megpróbálta megvigasztalni a gyermeket, és átkarolta, hogy felvegye. A kis Rosie viszont toporzékolva kitépte magát a kezéből. Apró szemében könnyek gyűltek, és anyukája után akart eredni, aki viszont már kisietett a házból. – Anyuu – szólt utána elhaló hangon.
Elizabeth épp az autóba szállt be, és ahogy elhajtottak, visszanézett otthonukra, és egy sóhaj hagyta el újra. Szerette a lányát, viszont utálta, hogy minden alkalommal ekkora műsor kerekedik ki.
***
-Maddie, most már muszáj enned valamit – beszélt egy aggodalmas férfihang egy robosztus barna ajtónak. A lány kedvenc ételeit tartalmazó tálcát megtámaszotta rajta, és bekopogott, bár pontosan tudta, hogy a lány az ágyába gubbaszt, és minden szavát hallja. Semmi válasz. – Legalább, csak had vigyem be, és ha megkívánod eszel róla valamit – még mindig semmi válasz. Gondterhelten nekihajtotta a fejét az ajtónak. Ezért ő felelős. Ő tehet erről az egészről. Ha nem hagyta volna, hogy ennyire elsokasodjanak a varázslatok, sosem került volna erre sor.
Megzörrent a zár, ezért azonnal elhátrált az ajtótól, és várta, hogy mit reagál a lány. Olyan érzékeny szegény – gondolta, miközben kitárult a faszerkezet. Madeline arca teljesen be volt esve, szemei, teljesen fel voltak püffedve és vörösek voltak, mind az alváshiánytól, mind a rengetek sírástól. Borzalmasan festett. – Ó, kicsim… - szólalt meg lágy hangon férfi, de Madeline csak érzelemmentesen bámult maga elé. Annyira vágyott, hogy megossza vele az igazat, és ez a hónapok óta tartó rémálom egycsapásra véget érjen. A lány a tálcáért nyúlt, és már csapta is volna be az ajtót, de Nathaniel elég gyorsan kapcsolt, és odatette a lábát, hogy megakadályozza ezt. Gyermeke fáradt szemekkel nézett rá, nem volt ereje ellenkezni. Arrébb túrt egy-két dolgot a földöt ellepő holmik közül, hogy helyet csináljon az ételnek, majd egy elég biztosnak tűnő ruhahalmazra helyezte az ágyán. Nem nagyon érdekelte mi történik értékeivel.
Visszaült az ágyára, és kezeivel oldalt megtámasztva magát. Apja csak tétován és elképedve állt a sötét szoba bejáratában – nem is nagyon tudott volna máshová lépni -, de egy szót sem szólt.
Maddie sürgetően nézett rá, nem volt lelki ereje sokáig fenttartani egy társalgást, vagy más jelenlétében lenni.
- Kedden elutazom Chichagoba, a városvezetésnek aggodalmai vannak az új gyárrészleg megnyitásával, és tárgyalnom kell velük, de igyekszem hétvégére visszaérni - kezdett el feleslegesnek tűnő dolgokat zúdítani a lányra. Már évek óta nem érdekelte, mikor hova megy az apja, megszokta, hogy sokat van távol. Ráemelte a fáradt tekintetét az apjára. Nem értette mi értelme ennek. A férfi megköszörülte a torkát. Átfutott a fején a gondolat, hogy milyen ironikus, hogy szinte bárkit le tud venni lábával szónoklataival, és a saját lánya előtt kezd el makogni.
- Kicsim.. Ideje lenne újra elkezdeni iskolába járnod. Ha többet hiányzol, még évet kell ismételned.
- Azt hiszed érdekel? – szólalt meg rekedtesen a lány hangja, enyhe fenyegető tónussal.
- Mindig az volt az álmod, hogy a Harwardra járhass… Oda nem fognak felvenni ekkora kihagyással.
A lány gúnyosan felhorkant. – Nem mintha nem csak bevásárolnátok akármibe, amit el szeretnék érni – itt egy pillanat alatt belefagyott a szó. A többesszám… Ijedten apjára pillantott, aki egyből értette kislánya gondolatát. Neki is egy nagy gombóc keletkezett a torkába. Hiszen bár felesége nem halt meg, mégis elvesztette. Lelkiekben megrázta magát, és megerősödött hanggal így szólt:
- Madaline Rosamund Welch. Hónapok óta nem mozdultál ki. Mindenki aggódik érted, és nem állapot, hogy nem eszel semmit. Nézz magadra, nemrég még rosszul lettél volna a tükörképedtől. A héten még lesz időd összeszedni magad, de jövőhéten fogod magad, és visszamész az iskolába, és folytatod az eddigi életed. Édesanyád halála óta hónapok teltek el. Nagyon fájdalmas esemény, de el kell kezdened tovább lépni rajta. Az ő élete szűnt meg nem a tiéd.
Mindketten sokkban álltak. A férfi szívét már egy ideje nyomta ez a dolog, legszívesebben felrázta volna a lányát ebből a beteg világból, de bűntudata is volt, mert felelősnek érezte magát a történtekért. A lányával még sosem ütött meg ilyen közönyös és szigorú hangnemet, viszont úgy érezte ezt az ő érdekében teszi.
Az ágyon ülő lány szemébe könnyek gyűltek, és elképesztő harag öntötte el. – Mégis, hogy mondhatsz ilyet? – támadt rá apjával. Úgy érezte elárulták. Seperc alatt felpattant, és a dühből merített újonnan jövő minden erejét apjára zúdította. – Lépjek tovább? Hova lépjek tovább? Hogyan? Neked könnyű ezt mondani, hiszen te évekig éltél úgy, hogy nem ismerted, én viszont sosem léteztem az ő gondolata nélkül? Hogyan tanuljak meg édesanyám gondolata nélkül élni? – mondta az utolsó mondatot már újra sírva.
Nathaniel szíve majd megszakadt, viszont tudta, hogy most nem gyengülhetett el. A lánya érdekében cselekszik. Személytelen hangon ismételte el a következőket, mint egy jól begyakorolt szöveget. – Szóval kedden elutazom, viszont hétvégére már itthon leszek. Addig szedd össze magad, hétfőn iskolába mész, és nem szeretném, ha bármiféle szégyent hoznál rám.
Megfordult, hogy kimenjen az ajtón, viszont ekkor valami kemény csapódott hozzá. A tálca és tartalma. Nagyon komoly erőveszítést kellett vennie, hogy ne tegyen és mondjon semmit meggondolatlanul, így viszont csak mielőtt behúzta volna maga előtt az ajtót annyit mondott: Hétfő.
***
Legdrágább Madelineom!
Nehéz számomra e sorokat megírni ennyi év után, nem egyszer nekifutottam már. Számodra ezeket a sorokat lesz nehéz olvasni, de végre megtudhatod az igazat, a színtiszta igazat.
Gyönyörű fiatal nő lett belőled. Bár az életed része csak kriminálisan kevés ideig lehettem, ezalatt a kevés idő alatt is rájöttem milyen csodálatos jelenség vagy.
Elválásunk után is nyomon követtem életed minden szakaszát. Elképesztő fájdalom volt látni, ahogy engem gyászolsz, pedig én nem is haltam meg. Tudom, hogy ez az egész helyzet összezavar és feldúl, de nemsokára mindent megértesz, és remélem újra találkozhatunk.
A szavaimmal küszködök a levél fogalmazása közben, nem is tudom, hogy vágjak bele az egészbe. Drága kislányom, te nem közönséges ember vagy, ahogy én sem. Ha megjelent a gúnyos vigyor az arcodon, amit már kiskorodban is mesterien fakasztottál, mindjárt lefagy. Ugyanis boszorkány vagyok, és ezáltal részben te is.
Amilyen hihetetlenül hangzik az egész, úgy igaz minden szava. Az egész családom boszorkányokból és boszorkánymesterekből áll, egészen az XVII. századig visszavezetve. És hogy ez mit takar? Bár bibircsókunk és seprünk nincs a modernkori ábrázolások nem állnak olyan messze a valóságtól.
Elhiszem, hogy mindez egy rossz tréfának tűnik, és kérlek ne sétálj ki a teremből, és dobd el a levelet. Nem akarlak az unalmas részletekkel untatni, de mindez fontos szerepet játszik abban, hogy miért kellett olyan fiatalon elhagyjalak titeket.
Az én hibám az egész. Mohó voltam és felelőtlen, Túl sokat akartam. A befektetéseink mindig is azért voltak ilyen sikeresek, mert mágiával segítettük a sikerességüket. Azonban én túlságosan visszaéltem a hatalmammal, és olyan nagy hasznot akartam magunknak, hogy mind a varázsvilágban, mind a közönséges halandóknak kezdett gyanússá válni.
Semmiképp nem veszélyeztettelek téged, titeket és az egész Morrison famíliát. Bár nem én voltam az egyetlen, aki ezen szertartásokon részt vettem, én voltam a legveszélyezettebb helyzetre, és voltam a legbűnösebb, és én voltam a tökéletes személy arra, hogy megszűntessem a kétségeket, és halálommal újra megnyugodhasson ez az önző világ.
Ezért tűntem tehát el. Azonban ne gondold egy pillanatra sem, hogy követtem nyomon életed minden egyes pillanatát, és nem éltem át minden örömödet és bánatodat veled együtt! Ne hidd, hogy nem akartam letörölni a könnyeid, mikor fájdalom ért, és ne hidd, hogy nem akartlak magamhoz ölelni, és elmondani, hogy semmi rossz nem történhet, hiszen én itt vagyok.
A csomag többi részében megtalálhatod az a helyet, ahol jelenleg lakom, remélem minél előbb találkozhatunk!
Ölel és Csókol:
Édesanyád
AJÁNLOM AZ OLDALT
