ÁLTALÁNOS ADATOK

JELLEMZÉS ÉS KAPCSOLATOK

A legnagyobb hazugság, amit valaha mondtam?
Nem, nem az volt, hogy meggyőzzem a világot, hogy nem létezem; sokan hiszik, hogy létezem. Nem is az, hogy meggyőzzem őket, hogy Isten nem létezik. Ez elrontotta volna a kis játékunk lényegét. Nem azt mondtam, hogy csak Menny, vagy csak Pokol van. Nem az volt, hogy úgynevezett „pogány istenségekhez” vezettelek titeket. A legnagyobb hazugságom csupán csak két szó: Isten parancsolja. Meglepődnél, hogy milyen könnyű eltéríteni Tőle semmi mással, csak a nevével és egy gyenge kifogással.

 

A legtöbben úgy ismerhetnek, mint a rosszindulat, terror és rombolás megtestesítője. Szadista, szarkasztikus, vérszomjas és erőszakos, ez vagyok nektek Én, a Harag démona. Be kell, hogy valljam, nem sokat tévedtek. Könnyen fel lehet dühíteni, de az az igazság, hogy szinte mindig dühös vagyok. Egy arrogáns és önző démon, ahogy szinte minden egyes démon. Kíméletlen vagyok, ezért is féltek tőlem. Pedig, ha egy kicsit jobban ismernétek, ha figyelnétek rám, akkor akár meg is érthetnétek Engem.
Mindig is nagy büszkeséggel viseltettem hatalmam és miben létem felett, hogy démon vagyok, a hét főbűn egyike. Vannak pillanataim amikor törődők a testvéreimmel, de ezek a pillanatok gyorsan elszállnak, olykor mintha nem is lettek volna soha.
Mindig is jobbnak tartottam magam másoknál, szeretek „Istent” játszani, sőt mi több, ha jobban belegondolok Isten vagyok a magam módján.
Ha azt mondom, hogy a háború iránti szeretetem a legnagyobb erősségem, akkor szerintem nem árulok el nagy titkot. Nincsenek kifejezett ellenségeim, nem azért szítok háborúkat, hanem mert ez a lételemem, akkor érzem, hogy igazán élek, hiszen ilyenkor szabadíthatom csak igazán haragomat a világra.
De állandó haragomat megtanultam elrejteni azok elől, akik még nem ismernek, ettől leszek kiszámíthatatlan a számukra. Mindemellett persze karizmatikus vagyok, egy tehetséges manipulátor, hiszen mindezekre szükség van, hogy akár a legerősebb lélekben is bosszúvágyat ébreszthessek, akár valótlan dolgokkal kapcsolatban is.
Mint a hét főbűn egyik démona így Én is saját testtel rendelkezem. Azon túl, hogy egy baljós fekete füst vagyok emberibb alakom 185 cm magas, sötétbarna hajjal és mélykék szemekkel, melyekben mindig ott rejtőzik valami, ami bizonytalanságot ébreszt másokban.
Ebben a modern világban azt hiszem több dolog is megragadott. Kezdjük a videójátékokkal, bevallom az évek során kissé ellustultam, így hát vannak napok, amiket szívesen töltök inkább saját kis zugomban a kontrollert nyomogatva. Mit mondhatnék? Senki sem tökéletes. Habár én már majdnem. Na meg ott vannak azok a sportautók is, na olyanokat előszeretettel kötök el, ha éppen az utamba akad egy. És a kaja, arról se feledkezzünk meg, eléggé szeretem a hasamat. Mindemellett a bárokba járás sem maradhat el, hiszen annyi minden történik ott, kár lenne lemaradni egy kis mókáról.

 

KAPCSOLATOK

 

Ji-Woon Hak - Szintúgy káoszt kedvelő démonnal mi mást csinálhatnék, mint még nagyobb káoszt? Így hát remek partner a szórakozáshoz. Habár mélyebben nem ismerem, a démonok nem szoktak érzelgősködni, legalábbis én biztosan nem. Nem mellesleg, ha egy démont sikerül befolyásolni csak, hogy egy kis csetepaté alakuljon ki, akkor az csak jó lehet, hát ha még valami nagyobb kirobbantásáról van szó.
Valamiért ki akarja nyitni a Pokol Kapuját. Ha tudná, hogy Én képes vagyok rá, akkor biztos megromlana a kapcsolatunk. Milyen szerencse, hogy eddig sikerült titokban tartanom.

 

Darius M. Bertram - A Pandemoniumban ismertem meg Mori által, de hazudnék ha azt mondanám, hogy nem tudtam kicsoda ez előtt. Amikor a démonnal szövetkezett, hogy kinyissák a Pokol Kapuját, akkor már figyeltem, hiszen ez mégis csak az én kiváltásgom volna, nem az Övék. Később csak Dariusnak megsúgtam, hogy én bizony képes vagyok rá, de nem árulhatja el senkinek és akkor minden rendben lesz és a világ sem fordul ki önmagából. Ezután kicsit többször jártam el arra a szórakozóhelyre csak, hogy lássam, hogy megy a titoktartás és hát sikerült egy kicsit összemelegednünk a tulajdonossal. Ez az emberi test teli van vágyakkal.

 

Sebastian Sparks - Ha tippelned kéne, akkor vajon kinek köszönheti Sebastian, hogy elvesztette a feleségét? Jó, igen, ezzel most lebuktam. Én voltam, egy percig sem tagadom. És hogy miért tettem? Mert én vagyok a harag démona, az éltet, hogy viszályt és háborút szítsak, Melanie is ehhez volt csupán csak egy eszköz, hogy egy jófiút a harag és bosszúvágy útjára tereljek, hogy egy nagyobb káosz része lehessen.

Thaddeus Wright – Angyalok és démonok, az ellentét az idők kezdete óta feszül köztünk. Viszonyunk nem éppen baráti, sőt. Chaos a gyilkossági nyomozásai során sokszor bukkant a kezem nyomára, de hát ugye nem olyan egyszerű engem csak úgy elkapni. Mit mondhatnék? Annyira élvezem ezt a mi kis játékunkat.

Aaron Watcher – Azael esetében hasonló a helyzet, amikor a rendőrség már nem tudott mit tenni a gyilkosságok esetében akkor hozzá fordultak, mint magánnyomozó, aki Thaddeushoz hasonlóan be kellett lássa, hogy az én eszemen nem olyan egyszerű túljárni. Habár Ő nem vette annyira magára ezt a dolgot, így a viszonyunk talán nem olyan ellenséges.

A hét főbűn démonait, vagyis a testvéreimet természetesen ismerem, habár egyikükkel sem vagyok szoros kapcsolatban. Azt azonban tudom, hogy Asmodeust, a bujaság démonát merre találom, mert Ő bizony felbukkant Fournemouthban, de hogy a többiek miben sántikálnak, az jó kérdés, de nem is nagyon érdekel, mindaddig amíg nem tesznek nekem keresztbe.

TÖRTÉNET

Sok sok ezer évvel ezelőtt lettem a Harag démona, már jómagam sem tudnám megmondani, hogy mikor. Megszámolni sem tudom, hogy hány viszályt szítottam, amikből véres, kegyetlen háborúk lettek. Legyen szó háborúról a Földön vagy a Mennyekben, elég nagy az esélye, hogy volt szerepem benne. A halandó emberek világában elég sok időt töltöttem, játszadoztam velük, mígnem egy másik játék vonta el a figyelmemet, ahol most a változatosság kedvéért természetfeletti lények lehetnek a bábjaim.
„Üdvözlünk Fournemouthban!” hirdette a tábla, amit csak az láthatott, aki képes volt átlépni a védővarázslatokon, ami rejtve tartotta a várost.
- Kezdődjön a móka. – csaptam össze tenyeremet egy ördögi vigyor kíséretében.

* * *

- Melanieee! Oh Melanie, merre bujkálsz? – baljóslatú hangom törte meg a csendet, amit vágni lehetett a sötét lakásban. Persze hallottam zilált lélegzetvételeit, de hát hol lett volna abban a móka, ha csak úgy rárontok? Így hát játszottunk egy kis bújócskát, hogy azt higgye, hogy van esélye megmenekülni, hogy el tud rejtőzni. De előlem senki nem menekül. Megálltam a gardróbszekrény mellett, lassan körbejárattam tekintetem a szobán, mintha fogalmam sem lenne, hogy merre keressem. Majd végül odafordultam a szekrényhez és lassan kinyitottam az ajtaját, hogy a rettegő nőt a földön kuporogva találjam reszketve. Gonosz mosolyra húzódott a szám.
- Kérem… - mondta a könnyeivel küszködve. Leguggoltam elé, hogy rendesen a szemébe tudjak nézni, hogy tisztán lássam bennük a rettegést. Egyik kezemmel gyengéden végigsimítottam könnyektől áztatott arcán. – Kérem…
- Ssshh. – csitítottam. Egy pillanatig még néztem a nőt, egy arcizmom se rezdült, a teljes nyugalom látszott csak rajta. Majd hirtelen álla alá nyúltam, szorosan tartva, hogy kirángassam a szekrényből a szoba közepére. – Semmi személyes. De Sebastian, van benne valami. Remek alanya lesz egy aprócska kis viszálynak, esetleg háborúnak ha úgy tetszik. – magyaráztam kissé elgondolkodva terveimen egy ördögi mosollyal az arcomon. Kapva ezen az alkalmon kitépte magát a szorításomból és a betört bejárati ajtó felé vetette magát, mintha bármi esélye is lett volna. – Menekülj csak, állj ellen, semmi haszna. De legalább mókásabb. – mondtam utána kiáltva, nevetve, hogy aztán rögtön utána vessem magam. Mielőtt elérte volna az ajtót elkaptam. A remélt szabadság, az ajtó kilincse ott volt tőle csupán csak pár centire, de már nem érhette el. Megpördült, egy vázát tartva a kezében, remélve, hogy leüthet vele, de csak egy nemtörődöm mozdulattal kivertem a kezéből, nagyot sóhajtottam. – Azt hittem ügyesebben küzdesz majd. – mondtam csalódottan – Sebaj. A végeredmény számít. – azzal két kezem közé fogva arcát kitörtem a nyakát. Élettelenül csuklott a padlóra. – És most jön a munka mocskos része. – mondtam most már csak magamnak. Egy mozdulattal téptem fel a torkát, karmoltam végig a karjait, hogy a lehető legnagyobb felfordulást hagyjuk magunk után. Visszavonszoltam a nappaliba, hatalmas vértócsákat hagyva magunk után. A nappaliban pedig nekiláttam felnyitni a mellkasát. Nem éppen az én műfajom, az ölés egy dolog, de ez; mindenesetre úgy akartam az egészet beállítani mintha egy vérszipoly vagy egy veszett vérfarkas műve lett volna ez az egész. És minden remekül is ment, amíg a férje be nem állított. Be kell, hogy valljam, meglepett, későbbre számítottam az érkezését, de hát ez most így alakult. De le a kalappal a férfi előtt, gondolkodás nélkül nekem rontott. Az ördögi mosoly újra ott játszott ajkaimon, amikor megpróbált legyőzni, megpróbált végezni velem. De csak egy ocsmány vágást sikerült ejtenie egyenesen az arcom közepébe. Még szerencse, hogy ez mit sem számított, mert eléggé elcsúfította volna az arcomat, ha sosem tűnt volna el.
- Megöllek! – ordította elvakultan a dühtől, mire csak felnevettem.
- Megpróbálhatod. – löktem le magamról, hogy aztán az ablak felé hátráljak, arcomat homályba burkolva, hogy csak villogó kék szemeim láthassa. – Már ha ki tudod deríteni, hogy ki vagyok, hogy mi vagyok. – mondtam sejtelmesen, azzal kivetettem magam az ablakon. Mielőtt földet értem volna fekete füstté alakultam, hogy teljesen nyomtalanul tűnhessek el a tett helyszínéről.

* * *

Egyik este a város talán leghíresebb démonjával mulattam az időt. Míg Ő vígan hablatyolt valamiről, mint általában mindig, addig én a gondolataimba merültem, a következő lépésen törtem a fejem, nem is figyeltem arra, hogy mit mond, valószínűleg nem lehetett fontos. Minden további nélkül vágtam a szavába.
- Mikor mutatsz már be a Pandemonium tulajdonosának? – kérdeztem szemöldököm árnyékából pillantva a mellettem szökdécselő démonra. Hirtelen megtorpant, egy pillanatig teljesen csöndben állt. Talán elgondolkodott, hogy miért is akarom én megismerni, hogy mi szükségem lehet az Ő közreműködésére ebben? Ki tudja, nem látok a fejébe, de szerencsére Ő sem az enyémbe.
- Akár már most is megtehetem. – válaszolta végül.
- Remek. – húztam mosolyra számat, ezzel kivillantva fogaimat. És már indultunk is a szórakozóhely irányába. Mori persze tovább folytatta a csacsogást. Ezúttal kicsit nagyobb figyelemmel kísértem, hogy miről is magyaráz éppen. Egy kisebb incidensét mesélte el, egy bizonyos vadásszal kapcsolatban. Sejtelmes mosollyal hallgattam a beszámolóját. Igen, Ő volt az a vadász, akinek végeztem a feleségével és lám micsoda véletlen egy démontársamba botlott. Csodálkozva hallgattam végig, hogy minden további nélkül sétált ki a kávézóból vagy miből, sorsukra hagyva az ott tartózkodókat. Hmm, érdekes, az évek keményen bántak vele, meg persze Én is. – futott át a gondolataimon.

Ahogy közeledtünk a Pandemonium felé a messze dübörgő zene úgy vált egyre felismerhetőbbé. Lények tömkelege mulatott önfeledten, amíg meg nem láttak minket. Én ismeretlen voltam még a számukra, és ami azt illeti, ezt szeretném is így tartani, a túl nagy ismertség nem feltétlen jelent előnyt. Ellenben a mellettem ördögien vigyorgó Morival más volt a helyzet. A szórakozóhelyek már elég jól ismerték, talán a Pandemonium tulajdonosa a legjobban, de hát éppen ezért voltunk most itt. Szóval mintha kicsit megfagyott volna körülöttünk a levegő, de nem sokáig. Ugyanis volt egy alku, az a bizonyos, ami biztonságban tartotta ezt a helyet, legalábbis egy ideig biztosan. Persze Én mit sem tudhattam ennek az alkunak a mibenlétéről, azt leszámítva, hogy a Pandemoniumot nem verjük szét, vagy hát legalábbis Mori nem.
Szóval bemasíroztunk a szórakozóhelyre, ahol Dariust már értesítették is, hogy ma este nem lesz nyugta a démonoktól, szóval már ott is termett, hogy fogadjon minket szigorú tekintetével végigmérve.
- Csak semmi vérontás. – nézett Morira jelentőségteljesen, mintha én mit sem számítanék. Kissé felkuncogtam, a gonosz mosoly nem tűnt el az arcomról. Darius hideg pillantását rám vetette, újra végig mért. – És ez a barátodra is vonatkozik. – mutatott rám.
- Lazíts egy kicsit vérszívókám. – karolta át a vámpírt Mori azzal a jellegzetes őrült vigyorával az arcán. – Nincsen gáz, nem ég a ház. – legyintett egyet nemtörődömül, mire a tulajdonos csak a szemét forgatta, megmasszírozva orrnyergét. Láthatóan semmi kedve nem volt ahhoz, hogy ha mégis balhézni támadna kedvünk akkor utánunk keljen rendet raknia. De most nem ezért voltunk itt, egyelőre.
- Hadd mutassam be egy kedves barátomat… - mutatott felém, még mindig Darius nyakába karolva. Be kell, hogy valljam, a vámpír elég türelmesen tűrte ezt az egészet.
- Samael. – mutatkoztam be a kezemet nyújtva felé illedelmesen. – A Harag megtestesítője. – tettem még hozzá egy ördögi vigyorral amint kezet ráztunk. Egy arcizma sem rezdült, de bármibe lefogadtam volna, hogy nem erre számított. Nyilvánvalóan a háta közepére sem kívánt minket.
- Na jólvan. Ismerkedjetek csak! – Mori Darius háta mögé szökkent kezeit a vállára helyezte és pár masszírozó mozdulatot tett – Én megyek szórakozok egy kicsit. – de fejben már máshol járt, ahogy egy csinos pofi suhant el mellettünk. – Oh hello Édesem! – és máris hozzácsapódott a sráchoz. Fél szemmel követtem ahogy démontársam elszambázik, de jobban érdekelt Darius fáradt arckifejezése, amivel engem vizslatott.
- Hát kettesben maradtunk végre. – villantottam rá sugárzó mosolyomat. De ez sem törte meg a jeget. Egy mellettünk elhaladó pincér tálcájáról lekaptam egy dobozos sört. Mielőtt a pincér leállt volna velem veszekedni, hogy mégis, hogy gondolom Darius tovább intette.
- A vendégem. – rendezte le ennyivel, majd visszafordult hozzám – Hallgatlak.
Felszisszentettem a sört majd feltartva a mutató ujjam párat kortyoltam belőle.
- Tudok a kis alkutokról. – intettem Mori felé, aki láthatóan nagyon jól elszórakozott. Vigyorogva integetett felém, amit viszonoztam is. – Mármint erről a Pokol Kapujának kinyitásos hülyeségről. – legyintettem, majd újabbat kortyoltam a dobozból. Darius csak összepréselte a száját, dühös volt, hogy tudok a dologról, hogy miről tudhatok még, de engem az alku egyéb részletei annyira nem érdekeltek.
- És akkor mi van? – kérdezte karba tett kézzel, mintha a legkevésbé sem érdekelné.
- Oh semmi. – ráztam meg a fejem vigyorogva. – Csak, hogy Én ki tudom nyitni azt a bizonyos kaput. – kacsintottam rá és újra a számhoz emeltem a sört. - Habár van egy olyan érzésem, hogy te annyira nem örülnél annak, ha ez a kis tervetek sikerülne. – kissé közelebb hajoltam hozzá, mintha csak meg akarnám ezt súgni neki. - Bevallom, engem sem villanyoz fel annyira a dolog. - tettem még hozzá. Nem mondott semmit, csak várta, hogy mi sül ki majd ebből. Végülis okosan tette, nem tudhatta, hogy vajon ezt a beszélgetést mennyire fogom Mori orrára kötni, szóval érthető volt. – Szóval annyi lenne a lényeg, hogy ezt próbáld eltitkolni attól a kis jókedvű démontól, és akkor nem lesz baj, a kapu csukva marad. Mi sem egyszerűbb nem? – továbbra is csak vigyorogtam, mintha ez lenne a világ legjobb vicce.
- Mi sem egyszerűbb. – sóhajtotta egy pillantást vetve a bulizó Morira. – De ezt mégis miért osztottad meg velem? – pillantott vissza rám összeszűkült szemekkel. Gyanakodott, persze, hogy gyanakodott, hiszen mi hasznom van abból, hogy Ő ezt most tudja? Nos, egy újabb konfliktus helyzet, egy újabb lehetőség arra, hogy nagyobb balhé keveredhessen. De nem szóltam semmit, csak lazán megvontam a vállam és ördögi vigyorral kortyoltam újabbat a sörből.
- Ne aggódj, csak tartsd magad az alkutokhoz, mintha semmit sem tudnál és nem lesz gond. – tettem még hozzá, megveregetve a vállát. Azzal tovább álltam mintha csak egy könnyed is kis csevej után lennénk. A magasba emeltem a sörösdobozt és felkiáltva indultam meg Mori felé, hogy átbulizzuk az éjszakát.

KÉPEK