" Fiam, számodra maximum csak 3 nő létezhet. Az egyik az édesanyád, a másik a kis húgod, és a harmadik pedig az a nő, akit a szíved kíván. Minden áron őket kell védelmezned, és tisztelned. Ha ezeket nem adod meg nekik, nem vagy és sohasem leszel igazi férfi. " Apám mindig ezeket a szavakat vágta hozzám, ha esetleg a húgommal Haileyvel valamin összebajhéztunk, még kis korunkban. Nem kell olyan nagy veszekedést elképzelni, hiszen minden rossz dolgot elkövettünk amit csak tudtunk, amíg nevelkedtünk a családi birtokunkon. De hát a gyerekek sosem tudnak ártatlanul jól viselkedni nem igaz? Valami csíntalanság mindig ragyog a szemeikben... mi se voltunk mások.
- Add vissza Candyt, én játszottam vele előbb!
- Dehogy adom, én fogtam meg előbb, tehát az enyém! - Feleltem gyermeki naívitással feléd, amikor te karjaidat magasan Candy felé emelted, hogy visszaszerezhesd. Én már akkor 12 éves voltam, te még csak 7 éves. Koromhoz képest, mindig is magasabb voltam nálad. Candy, egy már igen megviselt kis plüss maci volt, aki már megélte anyánk gyerek korát is. De ahhoz képest, szerintem még a mai napig is remekül néz ki.
- Olyan gonosz vagy... anyánk nekem adta, és nem neked! - Emelted fel kissé a hangodat, és pár könnycsepp is lehullot az arcodon. Engem ez akkor nem tudott meghatni, mert hát ilyen általában egy báty, hogy mindig a kis húga idegeire van, és hát én sem lógtam ki a sorból.
- De mivel én vagyok az idősebb, és nem pedig te, így Candy úrfi az enyém. - Pöcköltelek homlokon gyengéden, miközben közelebb hajoltam le hozzád, az arcodhoz. Ettől te jobban sírva fakadtál, és rám ordítottál. - Ő nem egy fiú, hanem lány! - Sírtál egyre hangosabban, aminek az lett a vége hogy a nagy lármára kijött hozzánk apánk a kertbe.  Amikor azt a pár mondatot elmondta nekem, hátranéztem egyetlen húgomra aki halvány piroskás arcán folytak le patakokban a könnyek, és szemezgetett Candyvel.
- Neked kell érettebbnek gondolkodnod, mert te vagy az idősebb. Neked kell megvédened Haileyt, mert ő a te testvéred. Ezt nem szabad elfelejtened. - Tette még hozzá szavait korábbi mondatához, majd visszapillantottam apánkra aki nagy mosollyal nézett bele szemeimbe. Akkor jöttem rá, hogy nekem mint egyetlen fiú örökösnek kell meghoznom olyan döntéseket, amik mind nekem mind húgomnak a legjobbat nyújthatom. Apánk megsimogatta fejemet, majd visszament dolgozni az állatokhoz, hiszen úgy gondolta most már többet nem kell tennie.
És ez valóban így is volt.
Odaléptem hozzád, majd leguggolva eléd átnyújtottam Candyt. Akkor te a meglepetéstől, kissé elakadt a lélegzeted mert nem tudtad hirtelen mi történik. De egyből le is törölted könnyeidet, majd boldogan, nagy mosollyal vetted el a plüss macit, majd a nyakamba ugrottál.
- Köszönöm Bátyus. - Szólaltál meg. Olyan nagy erővel ugrottál a nyakamba, hogy majdnem hátra estem veled. De végül csak átkaroltalak, és megsimogattam a hátadat egy szót sem szólva.
Már akkor is nagy erőd volt. És ennél erősebb is leszel.
Azóta a nap óta, mindig is igyekeztem jó testvér lenni. És úgy éreztem hogy napról napra, de egyre erősebb a kötelék köztünk. Védelmeztelek mindentől, főleg amikor az erdőbe szöktünk játszani hiszen ha valami bajod esett volna, azt biztos nem bocsátottam volna meg magamnak. Apánk büszke volt rám, mennyit változtam akkor. És ez reménységgel töltött el. Ezért még többet akartam beleadni.
A birtokon elég unalmas volt már az élet, amikor már voltam vagy 24 éves. Én is kivettem a részem az állatkiképzésben, de engem sosem fogott meg annyira, úgy mint a húgomat. Egy nap, egyedül maradtam otthon, mert szüleink és Hailey elutaztak a városba hogy bevásároljanak az állatoknak, és persze magunknak. Ugyan csak szorgosan dolgoztam az állatoknál, úgy ahogy apánk tanította.
De azon a napon, az életem gyökeresen megváltozott. Nem akartam azt a pillanatott elhinni. Nem akartam igaznak gondolni, hogy ez pont velem történhet meg egy nap. Olyan nagy düh keletkezett bennem, hogy legszívesebben mindent szét romboltam volna ami csak a közelembe került. A gyászt, talán elfelejted, túl lépsz rajta, vagy sem de akár hogy is mindig éled az életed ugyan úgy, mert az nem áll meg. De most más volt a helyzet. Furcsáltam is, hogy késő délután sem érkeztek meg a birtokra, és egyben egy különös érzés is elfogott. Nem mondanám aggódásnak, inkább rossz érzésnek ami egyre jobban eluralkodott bennem.
Majd amikor meghallottam azt az átkozott telefont, valamiért úgy éreztem hogy a szívem most fog kirobbanni a helyéről. Anyánk volt az... tisztán emlékszek rekedt, aggódó hangjára ami miatt csak egyre idegesebb lettem. Aztán elmondta mi történt veled, és apánkkal. Lesokkolva csak a kanapéra ültem le, és nem tudtam magamhoz térni. Egyre erősebben szorítottam a kezemben a telefont, ami ha nem lenne fontos számomra, most darabokban heverne a padlón. Mikor megtudtam meghalt, igyekeztem erősnek maradni. Igyekeztem férfinak maradni, mikor legbelül elemésztett az üresség.
- Meghalt Jeremy... meghalt... - Csuklott el anyánk hangja, már nem tudta visszfogni, hogy ne sírja el magát.
- Nem tudták megmenteni? - Halkultam el egyre jobban.
- Nem, sajnos már akkor életét vesztette...
- És te jól vagy?
- Pár sérüléssel, de igen én jól vagyok viszont a húgod... - Akadt el anyánk hangja, amire én egyre idegesebb voltam, és abban a pillanatban felpattantam a kanapéről pár lépést előre lépve a hatalmas ablakhoz. Abban a pillanatban, nem tudnám leírni mit éreztem.
- Mond hogy ő nem....
- Nem, ő túlélte... csak hát... - Csak nem akarta elmondani, ezért én idegesen felemelve a hangom szólaltam meg.
- Anya, mond már el... mi van Haileyvel?
- Kómában van Jeremy... olyan sérülései lettek, hogy kómában tartják.- Sírta el magát anyánk egyre jobban, és már lassan a telefonban sem tudott beszélni. Nem tudtam megszólalni, csak némán hallgattam zokogását, hiába mondtam volna el neki, hogy nyugodjon meg... esze ágában se lenne képes erre.
Nem is telt sok időbe, beszálltam a kocsimba és onnantól fogva nem volt kérdés hova megyek. Egyenesen a kórházhoz vezettem, ahol pedig anyámat szorosan magamhoz ölelve igyekeztem lelket önteni belé. Éreztem, ahogy remegő teste egyre jobban csuklik össze. Majd megláttalak téged. Ahogy ott feküdtél a kórházi ágyban, megkönnyebültem. Persze a látvány, ahogy kinéztél nem volt valami szép, és persze aggódtam is. Mi van ha nem éled túl... mi van ha, nem kelsz fel? De ennek ellenére igyekeztem erős maradni. Főleg, hogy most én voltam az egyetlen alfa a családban. Belül persze ordítottam volna, de nem hozná vissza apánkat. És konkrétan semmi sem hozta volna vissza őt közénk.
Anyánkat nehezen tudtam megnyugtatni. Nem akart haza menni mellőled, még kb 2 nappal később se. Várta, hogy mikor ébredsz fel. Egy anya aggódó törödése ellen, nehéz harcba szállni és ő igen akaratos személyiség volt. De végül csak rá tudtam venni, hogy most már ideje haza menni. Hiszen nálunk ott voltak az állatok, akiknek szükségünk volt ránk...
Teltek a hetek. Teltek a hónapok... de te még mindig nem keltél fel. Mindennap meglátogattalak a kórházban. Sérüléseid, már akkor nem is voltak. Mintha meg se történt a baleset. De tudtam, hogy túl fogod élni, és fel fogsz kelni. Egy nap pont melletted ültem, kezeimet arcomba temetve, mintha imádkoznék valami miatt. Egy váratlan pilanatban, felriadtál amire én is felkaptam a fejem de kissé talán meg is ijedtem, mert nem tudtam mi történik. Pár másodperc allatt pedig csak annyi jutott el az agyamig, hogy lehet orvosért kell kiáltanom, de aztán jobban megnézve téged nem kellett semmi ilyesmit tennem. Szerencsére. Ott ültél az ágyon, riadtan néztél körbe, majd megláttál engem. Akkor láttalak ismét sírni, ugyan is pár könnycsepp le is pergett az arcodon.
- Apa... - Csak ennyit tudtál kimondani, de nekem ennyi is elég volt, hogy oda sietve hozzád az ágy mellé üljek, és átkaroljalak. Némán karjaimba zártalak, és hagytam hogy ki adj magadból mindent, ami nyomta a szívedet. Miután megnyugodtál, összepakoltuk a cuccaidat, és haza vittelek kocsival. 
Emlékszem anyánkat akkor láttam ismét mosolyogni, bár láthatóan fájdalmasan, de piszkosul örült hogy jól vagy és életben vagy. Onnantól kezdve a birtokon, már semmi sem volt olyan mint régen. Egy pár hét után úgy döntöttél, hogy elköltözöl. Mi nem álltunk az utadba, sőt mi több segítettem is neked elköltözni. Miután pedig te is elmentél, én egy ideig még anyánk mellett maradtam.

 

***

Melletted ébredtem fel egy nyári napon. Az előtti éjszakán egy bulin ismerkedtem meg veled. Azt az estét sosem leszek képes kiverni a fejemből. Az arcodat, a tekinteted, ahogy szinte már-már móhon felfaltál volna, nekem estél volna. Mondjuk igaz, mind a kettőnkben volt már elég rendesen pia, és talán végül azért is kötöttem ki veled az ágyhoz, egy kellemes nyugodt kis szállodában. De egy percét sem bántam.

- Nem bánod, ha csatlakozom? - Jöttél oda hozzám szinte már csábító mosollyal, a bárpulthoz ahol én akkor magányomban italozgattam, hallgatva a zenét, és csak nézni a többi embert ahogy szórakoznak. Akkor még igen csak magam alatt voltam. De akkor te, abban a pillanatban elfeledtetted velem minden bánatomat. Azt nem tudom megmondani, hogy pusztán a jelenléted miatt, vagy mert olyan csábítóan néztél ki hogy nem tudtam neked elleállni. Így hát beszálltam én is a játékba. Végülis miért is ne? Egy kis kikapcsolódás nekem sem árthat, és igazából azt gondoltam hogy pár ital és beszélgetés mellett más nem is fog történni.
De tévedtem.
- Ugyan, tán ennyire antiszocnak nézek ki? - Válaszoltam, kissé felnevetve miközben jó nagyot kortyoltam az italomból. Mondtatomra felnevettél. Egy cseppet sem tagadtad már akkor sem, hogy jól fogod érezni magad mellettem. Végül beszélgetni kezdtünk.Valamennyi dolgot elárultál magadról, hogy éppen nemrég váltál, és ki akarod élvezni hogy szabad vagy. Milyen ételeket szeretsz, és amin meglepődtem, de szórakozottan hallgattam végig, hogy milyen álom pasira vágysz, mert olyan bolond voltál hogy egy olyan embernél mentél férjhez, akivel csak a baj volt. Majd mikor megtudtad, hogy más lánnyal kavar, máris beadtad a válópert. Talán azért beszéltél akkor este annyit, mert az ital nem kicsit a fejedbe szállt, és örültél hogy van kivel megosztanod a bánataidat.
Én csendben hallgattalak végig, de nem bántam hogy annyi mindenről beszéltél akkor. Sőt, élveztem és teljesen átadtam magam az estének. És mit mondtam az előbb, tévedtem hogy ennél több úgy sem fog történni. Végül a sok ital miatt, odáig fajult a dolog hogy én voltam az, aki neked esett már az ajtóban. Nem tiltakoztál...nem bántad, és nem is ellenkeztél. 

Elmosolyogtam látványod allatt, de végül nem tudtam tovább gyönyörködni benned, mert te felébredtél, miközben éppen az álmodból tértél magadhoz, hozzám. Gyengéden megfogtam arcodat, majd meg is csókoltalak. És nehezen váltam el tőled.

 

Az éjszaka után, már nem találkoztunk. Talán eltelhetett egy pár hét is, mire újra az utamba akadtál. Mert megismertelek, már jó messziről is. Belém rögzült az illatod, ezért nem volt nehéz dolgom. És onnantól fogva, nem akartalak újra elengedni. Talizgattunk, randiztunk, majd a végén, mikor már úgy éreztem hogy egy újabb magasabb szintre mehet a kapcsolatunk járni kezdtünk. Minden szép, és jó volt... tudjátok ez a tipikus romantikus film filling. De aztán, mint minden (jó talán nem mind) kapcsolatnál, ennél is az történt hogy kudarcba fulladt. Oh, hogy ezt el is meséljem? Nem, ugyan, hagyjatok békén. Nem akarok rá vissza gondolni...
Körülbelül úgy, fél év kapcsolat után véget vetettem a dolognak. Hogy miért? A válassz egyszerű. Baráti társasággal voltunk, és szórakozni mentünk csak úgy kikapcsolódni. Jól éreztük magunkat, és igen... ott is sikerült rendesen innom, ám még is nem ártott meg az alkohol. Éppen téged kerestelek, mert hirtelen eltűntél. Azt kell tudni, hogy ez egy laza házibuli volt, egy kellemes baráti társasággal. És mivel sehol sem láttalak, gondoltam körülnézek a szobáknál, hátha rosszul lettél és lepihentél valamelyikben. De még az alkoholtól is, de tisztán hallottam sóhajaidat az egyik szobában.
Most már sejted ugye? Felkaptam a vizet nem is kicsit, ezért benyitottam a szobába. De ami ott fogadott, teljesen lesokkolt. Ismered azt az érzést, amikor azt gondolod a másikról, hogy ő más? Hogy nem csal meg? Majd kibaszottúl kiderül, hogy nem így van és rájössz hogy amit magadnak felépítettél a személyről, az mind csak üres könny, és hazugság. - Látom jól szórakozol. - Szűrtem ki fogaim közt, de visszafogtam magam. Pedig simán megtehettem volna, hogy szét cincálom az alakot aki éppen húzogatta a nőmet.
- Jeremy, ez nem az aminek látszik, én azt hittem... - Igyekeztél magyarázni, de elakadt a hangod a meglepetéstől. Talán azért nem tettem, mert az az ember az egyik legjobb haverom volt. És az, hogy miért nem tettem nem akartam magamnak bemesélni. Pusztán csak leléptem, és nem néztem hátra, akkor sem amikor te könyörögve rohantál utánam, hogy álljak meg. Akkor nem is álltam veled szóba, egy jó ideig. Egy nap pedig konditerembe mentem, hogy legalább ezzel is levezessem azt a haragot, azt a feszültséget, csalódást amit te akkor azon az éjszakán okoztál. És te megjelentél. Úgy gondoltad, hogy jová teheted azt amit tettél pusztán egy bocsánat kéréssel. De mindketten tudtuk, hogy ezt nem lehet ennyivel letudni. Én meg belefáradtam. És onnantól fogva, tudtam hogy a nőkkel csak a baj van... de volt még egy meglepetés abban a napban. Megjelent az a gyerek is, és meglepődtem rendesen hogy volt képe elém állni. Te mit tennél ilyen helyzetben? Nos én majdnem neki mentem. Be akartam húzni annak a beképzelt fejének, de te elém álltál. Nem akartál balhét, pedig én szívesen átformáltam volna a képét de nem tettem. Megint visszafogtam magam, és akkor tudtam hogy egyszer megfogom bánni, hogy ezt nem tettem meg akkor. Onnantól fogva, hogy mi volt veled, mi történik veled, nem érdekelt. Igyekeztem elfelejteni téged... de tudom jól, hogy erre képtelen leszek.
Majd ahogy telt az idő, már egy pár hónap is el telt. Hiányzott a húgom, néha tartottuk csak a kapcsolatot, de amióta azon a Fournemouth nevű városban lakik, nehezen lehet őt felhívni hogy még is miújság vele. Egy nap, viszont meglepett a hívása. Különös volt, és nem is nagyon értettem hogy miről beszél. De éreztem hangjában, hogy aggódik, fél. Ezért nem is volt kérdés ismét, hogy kocsiba szálljak. Ám mivel új lapot akartam kezdeni, ide is költöztem. Vajon menni is fog?