Körömsötét éjszaka volt, a holdat is felhők takarták és Én ott ácsorogtam az út szélén, mindössze 5 évesen, teljesen egyedül. Végül csak elindultam egy irányba. Féltem, nem tudtam, hogy miért vagyok itt egyedül, hogy miért nem jön értem senki, de egy könnycsepp sem látszott az arcomon, csupán csak a légzésem volt szaporább. Igazából elszánt voltam, hogy minden rendben lesz. Nem tudom meddig bolyonghattam az út mentén mire a nagy semmit felváltotta egy város, ami úgy vonzott magához, mint bogarat a lámpa fénye. Tátott szájjal botorkáltam a villódzó fények és emberek kavalkádjában. Elég kicsi voltam, így alig tűntem fel bárkinek is, akinek mégis, az sem szentelt rám több időt egy pillantásnál. Elég sokáig voltam egyedül, éhes voltam, olyan régóta nem ettem, hogy kezdtem aggódni, hogy talán éhen fogok halni. De aztán megjelentél, megálltál előttem, egy pillantásnál sokkal több időt szenteltél a tanulmányozásomra. Fölém tornyosultál, sötét aurád árnyékot vetett rám, de én nem féltem, soha olyan biztonságban még nem éreztem magam, mint akkor, amikor rám találtál és felemeltél, hogy az öledben tarts. Csillogó szemekkel vizslattam komoly, már-már barátságtalan arcodat, míg végül megszólaltál.
- Mit keresel itt bogaram? – kérdezted karcos, mégis kedves hangon. De nem válaszoltam, egy hang sem jött ki a torkomon. Pedig tudtam beszélni, egyszerűen csak nem találtam a hangomat.
- Gyere, menjünk haza. – adtad fel a várakozást, hogy esetleg megszólalok. Hiszen jobbnak láttad, hogy ha biztos helyre viszel, ahol nem vagyok a különféle lények szeme előtt. Nem értetted, hogy mégis hogyan lehetséges mindez, hogy egy ember kislány Fournemouth utcáin bolyong és még életben van, de hát nem kísértetted tovább a sorsot, amilyen gyorsan csak lehet zárt helyre vittél engem. Nem sokkal később aztán csak megtaláltam a hangomat.
- Maradj velem örökre. – csak ennyit mondtam kérlelően, fejemet a válladra hajtva, kis kezeimmel úgy csimpaszkodtam beléd, mintha az életem múlna rajta. Mondjuk ezzel nem álltam túl messze a valóságtól, de akkor erről még mit sem sejtettem. De te habozás nélkül beleegyeztél. Mintha csak a sors keze lett volna, hogy Rám találtál.

* * *

Már olyan régóta kerestelek, hogy már-már kezdtem feladni a reményt, hogy valaha rátalálok arra a helyre, arra a városra, hogy megtalállak téged.

 Dühös voltam, hiszen azt ígérted, hogy örökre velem maradsz. De aztán végül ráleltem arra az útra, ahol 5 évesen elvesztettek a szüleim. Ott álltam és pontosan tudtam, hogy merre kell menjek, egy láthatatlan erő vonzott magához. Már csak abban reménykedtem, hogy ha elérem a várost, akkor rám fogsz találni, hogy téged is hívogat ez az erő. Nem számított, hogy az arcodra nem emlékszem, biztosan tudtam, hogy ha megpillantalak tudni fogom.
Szóval újra itt vagyok elveszetten, téged keresve, bízva abban, hogy rám találsz újra.

* * *

Hogy mik történtek veled előttem, és azután, hogy megtaláltak azt nem tudom. Valószínűleg valami nagymenő lehetsz, aki nem fél a szabályok ellen menni, de hát miért is félnél, hiszen Pokolkutya vagy, nem igazán van nálad erősebb lény ezen a földön.