Hogy milyen érzés álmodozónak lenni? Nem is tudom, hogy ez jó, vagy rossz érzés kell hogy legyen. Amikor szinte veszettül ragaszkodsz egy olyan dologhoz, amihez ha hozzá érsz szinte már óvatosan nyúlsz érte, és ragadod meg, hogy többé ne engedjed el, amikor már egyszer úgy érezted elveszítetted. - Most el kell, hogy menjek. És nem gondolom, hogy valaha találkozunk még. - Jelentetted ki szinte komor, és határozott hansúllyal hogy többé nem akarsz visszatérni. Visszatérni hozzám. De szemeidből ki tudtam olvasni, hogy igen is vágysz rám. Hogy nem akarsz elmenni. Még is ezt teszed, mert azt hiszed jobb lesz hiszen akkor még csak 15 éves voltam. Gyerekes, felelőtlen, és kamasz tinédzser akiről tudtad, hogy oda van érted. Mit számít az a rengeteg év? Igaz, hazudtam neked akkor a koromról csak hogy a magadévá tegyél. Mert éreztem azt a fajta tüzet, amit egyszerre gyújtottuk meg, és óvtuk, hogy ki ne aludjon. És számomra az a tűz még mindig ott lobog. Talán mérgedben azért nem akartál látni többet, hol ott még magadnak sem ismerted be, de kellettem neked.
A világon az egyik legrosszabb érzés a viszonzatlan szerelem. Nem is tudom mi is az, ami megfogott benned. Talán az egyik az, hogy teljesen más milyen alak vagy. Nem ember. Valami egészen más, ami a: Vérfarkas, az amit te képviselsz. Amikor először megtudtam, nem féltem tőled egy cseppet sem. Sosem voltam az az ijedős fajta. Mindig bátran álltam a rám nehezedő út elé, amit az élet elém tárt. Még ha sokszor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább.
- Ezt te sem akarhatod komolyan? - Nevettem fel enyhén, fejemet fogva. Hiszen nem tudtam akkor feldolgozni, az előbb elhangoztattakat. Még is csak ragaszkodtam hozzád. Hogy itt legyél mellettem, mert szükségem volt rád. Sosem voltam még anyira érzelmes mint akkor. - Még is miről beszélsz? - Vetetted fel a kérdést, látszólag forrtál a dühtől. Visszafogtad akkor magad, de nem tudtam miért.
- Hogy, hogy miről beszélek? Nem mehetsz el csak úgy... nem hagyhagysz itt. - Feleltem, de szemeimben ott táncolt a félelem. Az, hogy többé nem láthatlak. Ez az egész, ami köztünk volt legalább már egy több mint egy hónapja tartott. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer szerelembe fogok esni. Mindig is csendes lány voltam, főleg az általános iskolában. Csak akkor oldódtam fel, amikor már a gimit jártam. Új emberek, új élet, és új lap. Így vágtam neki az akkori első évemnek. Tokió mindig is híres volt a sokszínűségéről. Imádtam ott lakni. De leginkább az éjszakai életet imádtam. Akkor éltem ki magam, amikor bárokba, és szórakozóhelyekre jártam. Na és a karaoke, a gimis barátaimmal. Azokra a pillanatokra, megéri visszaemlékezni. Nem akartam befásúlt, unalmas embernek tűnni. Egy új Ént akartam, aki sok-sok barátot akart maga mellett tudni. Ami részben sikerült is. De az, hogy rávegyem magamat a fiúzásra egyenlőnek tartottam a nullánál. Nem érdekeltek, mert elvoltam a magam kis világában. Egészen addig, amíg nem jöttél be te abba a bárba. Tokió egy kis eldugott részében lévő, kis helységben húztuk meg magunkat, a tél elől. Szakadt kint a hó, és hideg volt így felakartunk melegedni pár ital társaságában, és jókat hülyéskedni egymással. Minek is nekem ennél több?
Nem tölthettem ott fél órát, és te be toppantál. És merem kijelenteni, hogy az életembe amint megláttalak. Szemeimet nem tudtam rólad levenni, hiába jöttem zavarba attól ahogy rám pillantottál. Azok a szemek, teljesen elvarázsoltak. A társaságom, már abban a pillanatban cukkolni kezdtek, ahogy meglátták hogyan is nézek rád. Elpillantottam, de nem szekálás miatt. Akkor éreztem először azt a bizonyos érzést, amikor hasadban ott táncikálnak a pillangók, és úgy érzed a szíved majd kiugrik a helyéről. Oda jöttél hozzánk, és meghívtál egy italra. De ki kötötted, hogy üljek veled máshova. Elfogadni egy idegen kérését? Magam sem tudtam miért, de szó nélkül veled mentem. Szinte azonnal elvarázsoltál, és egyből megkedveltem benned azt, hogy titokzatos voltál. Én is az akartam lenni, így elég kevés dolgot tudtunk meg egymásról.
Azon az estén, pár ital mellett nem is kellett több, hogy végül a karjaidban kössek ki. Akkor váltam a részeddé, és nem éreztem egyáltalán, hogy kiszolgáltatott lettem volna. Bennünk volt a vágy, és az egymás iránti vonzódás. Tudtam, hogy nem is kicsit ittam le magam akkor, még is észnél voltam. Furcsa kaland, egy aligha tinédzser lánynak nem igaz? Akkor hazudtam neked először, de utoljára is.
Reggel, már szinte az első napsugárra keltem fel ami nem kímélte a szememet, amikor azt résnyire nyitottam ki. Kerestelek magam mögött, de nem éreztelek. Riadtan ültem fel az ágyon, keresve téged, és reménykedve, hogy nem tűntél el. Egy igen szép szállodát vettél ki nekünk, számomra még ez is luxusnak számított. Drágának is találtam, nagyon drágának... de akkor azt mondtad hogy: - Nem számít a pénz, hogy ha a mennyekbe akarlak repíteni. Cheryl. - A vigyor ott ékeskedett az arcodon. Azzal a mondattal le is gyengítettél. - Később erre a névre azt mondtad, azért nevezel így mert illik rám. Az egyik tiltott gyümölcs a cseresznye. A hajam színe, már akkor is messziről felismerhető volt, és onnantól fogva nem is akartam más milyenre festeni. - Szomorúan jutott el az agyamig, hogy már nem voltál ott reggel. Csak egy kis üzenetet írtál nekem, amiben az szerepelt: Hogy nagyon jól érezted magad. Akkor már éreztem, hogy többé nem foglak látni. És akármennyire igyekeztem, nem tudtalak kiverni a fejemből. Mert nem is akartalak.
Egy hét után, viszont megtaláltál egy könyves boltban. Éppen egy ajándékot kerestem, egy barátnőmnek szülinapjára. Megleptél, hogy újra látlak. Azon a napon is, szinte pár elhangzott mondat után az ágyban kötöttem ki veled, ismét ugyan abban a szállodában amit legutóbb kivettél. És onnantól kezdve, pár nap kihagyásokkal de mindig megjelentél. Mindig megtaláltál. Addig-addig kerültél egyre közelebb hozzám, míg nem olyan szinten nem kezdtem el hozzád ragaszkodni, hogy ennél többet is akartam mint holmi egyéjszakás lenni. A barátnőd akartam lenni. Egyik nap, amikor erről akartam veled beszélni, akkor mondtad el mi is vagy. Talán azért, hogy megfélelmíts... de nem jött össze neked. Hittem neked, és hittem benned. Talán kicsit féltél is, hogy mit szólok hozzá.
- Cseppet sem rémültél meg tőlem?
- Miből gondolod? Nem hinném, hogy kellene félnem tőled. Engem csak is te érdekelsz, ami Te vagy. - Mondatom után, csak elmosolyogtál némán, talán kicsit elgondolkodtál valamin, de jobban magadhoz húztál az ágyban, majd megcsókoltál. Mélyen magamba szívtam az illatod, és egy percre sem akartalak elengedni. Talán azon az estén, jobban bújtam oda hozzád mert valamiért úgy éreztem, hogy ez volt az utolsó alkalom.
És milyen igazam is volt.
Múlt éjszaka sikerült annyit innom veled, hogy a táskámat csak úgy ledobtam a földre. Kiborult belőle a benne lévő holmik, de nem azzal törődtünk csak elnevettük magunkat, és már egymásnak is estünk.
Másnap reggel korábban akartam felkelni, hogy tudjak veled beszélni kettőnkről. De akkor már te idegesen szorongattad a kezedben a személyi igazolványomat. Mint kiderült az is kiesett a pénztárcámból, a többi holmival együtt. Előszőr hozzám sem akartál szólni, csak itt hagyni, de én nem hagytam annyiban. Utánad eredtem, és gyorsan átkaroltalak hátúlról. Nem engedtem, hogy elmenj.
- Engedj el! - Követelted, és egy kicsit a hangodat is felemelted. De én akkor sem engedtelek el, és erősen fejemet csóválva tiltakoztam. Remegtem kissé a félelemtől, hogy ha elengedlek megszünsz létezni. És akkor jelentetted ki, hogy nem térsz vissza hozzám. A meglepetéstől, vagy nem is tudom, de karjaim le estek rólad abban a pillanatban. Hátráltam tőled pár lépést, de nem tudtam magamhoz térni. Válaszomra, pedig idegesen feleltél.
- Mondtam én valaha is, hogy érdekelsz? Pár menetre jó voltál, de ennyi. Ráadásul te még szinte gyerek vagy. Jól átvágtál mondhatom. - Felelted egyre idegesebben, és talán csalódottan. De nem volt igaz amit mondtál. Láttam rajtad, hogy ugyan azt érezted mint én. És igyekeztem rá jönni, hogy most mire is gondolsz éppen.
- Te is tudod, hogy ennél többről is van szó. - Emeltem rád a hangom, mert nem tudtam mit tegyek. - Nem vagyok annyi, amennyit mondtam na és akkor mi van? Neked tényleg ez számít? Tényleg a kor? Ez nem igaz. - Csóváltam meg a fejem kétségbeesetten.
- Higgy, amit csak akarsz. Ennyi volt. Ezek után meg ne is várjál tőlem semmit. Most találkoztunk utoljára. - Ez volt az utolsó mondat, amit hallottam tőled, majd kisétáltál az ajtón. Utánad akartam futni, de nem tudtam. Könnyeim patakokban kezdtek el folyni az arcomon, és hiába akartam utasítani a lábaimat, hogy fuss, eredj utána... ne veszítsd el. Nem engedelmeskedtek. A földbe gyökereztek a lábaim, és csak némán néztem az ajtó után. Később hallottam meg csak lépteidet, ahogy egyre jobban távolodtak el tőlem amire felkaptam a fejem. Igazam volt. Igazam abban, hogy te is ugyan úgy akarsz engem. Csak ekkor szaladtam az ajtó után, de a folyosón már nem láttalak.
Évek teltek el, és már lassan kezdtél feledésbe merülni. Tény, hogy az arcodat tudtam a legnehezebben elfelejteni... de ma már arra sem emlékszem. Megváltoztam, azóta amióta elmentél. Már nem jártam szórakozni a barátaimmal, így lassan azok sem voltak. Egy-kettő kivétel volt csak, akik megkedveltek annyira hogy lelket öntsenek belém. Velük azóta is tartom a kapcsolatot. Amint kijártam a gimit, ismét egy új életet akartam ezért elköltöztem. Fournemouth volt a hely, amit kiválasztottam. Nem tudtam róla semmit, csak annyit hogy itt olcsó albérletek voltak egy ismerősömtől. A munkája miatt csak átutazóba lakott ott pár hétig. Csak ennyi információt tudtam róla, de nekem ez is elég volt.
Itt vagyok hát... de nem tudom, hogy felismernél ha egyszer újra összefutunk. Akármennyire is elképesztő felnőttem. Viszont megmaradtam kis alkatnak, olyan 165 cm-nek. A stílusom kialakult annyiban, hogy szeretem a nőies, elegáns ruhákat. De egyben a kényelmeset is nagyon szívesen hordom. Komoly lettem, és talán már nevetni sem voltam képes azóta. Egy valamit viszont nem változtattam meg magamon. A hajam színét... és nem is akarom!

Ahol az életem kezdődött.
Japánban, a felkelő nap országában látta meg a világot. Tokió szívében, egy igen forgalmas városi életben nőt fel. Sosem bánta, szeretett itt lakni. Kis korában szinte boldog volt, egy anyuka, és egy apuka mellett. Egyke volt, de nem bánta szeretett egyedül lenni, hiszen a legtöbb szeretetett még is csak a szüleitől kapta, és sosem gondolta azt hogy ez olyan önző dolog lenne. Ez természetes volt. Persze, ha véletlenül képbe jött volna egy kis tesó, biztos nem bánta volna. De a szülők fejében meg sem fordult bennük, hogy Diana ne legyen egyedül. Ahogy a lány kamaszodott, és idősebb lett, a szülei már azon a szinten voltak hogy vállásra adják be magukat. Persze onnantól kezdve magát hibáztatta, hogy a szülei végül szét mennek. Ki ne hibáztatná magát alig 12 évesen? Minden gyerek átesik ezen, aki hasonló helyzetben találja magát, mint Diana. Azt fontos tudni, hogy míg anyukája japán származású, az apja amerikai volt. Apjától kapta a Diana nevet, amit nagy becsben tartott, egészen addig amíg szülei szét nem mentek, és az apja vissza nem ment Amerikába új életet kezdeni.
Onnantól kezdve megváltozott a viselkedése. Az anyjával nem jött ki jól, és később kiderült hogy az anyját hibáztatja, amiért nem harcolt azért hogy a családjuk együtt legyen. Veszekedések, veszekedések hátán hiszen ilyen egy makacs kamasz lány aki mindig szülei ellen van. És a Diana nevet nem szívesen viselte magán. Ki kötötte, hogy ha lehet ne hívja őt senki a teljes nevén. A környezetében lévők, ezt tiszteletben is tartották.
Olykor meggondolatlan volt, ami az általános iskolai jegyein meg is látszottak. Nem kedvelte osztálytársait, ezért sokszor bajba került miattuk. Hiába húzták a fülét, ő cseppet sem akart változni.
Egy új életet akartam. Hiszen tele voltam álmokkal...
Elkezdődött nála a gimmi. Elég rémisztőnek hangzik, de főleg neki. Új embereket akart megismerni, de tartott a többiektől. Félt, hogy hogyan fogják őt fogadni. Talán ekkor már kicsit visszafogottabb volt annyiban hogy nem akarta magát senki miatt bajba keverni. Szerencséjére egy nagyon jó osztályt fogott ki, ahol már az első nap meg is lett a baráti társasága. Akkor festette át a haját vörösre, ami meglepően jól állt neki. Nem bánta meg azt, hogy új barátokra talált. Elment velük oda ahova csak tudott, hogy ki élhesse magát. Úgy érezte ennél több nem kell neki, mert hát a fiúk nem annyira érdekelték, hogy azonnal szerelembe akarjon esni. És úgy volt vele, hogy ahogy látta apja hogyan hidegült el anyjától, neki egyáltlán nem hiányzott az hogy ezt ő is átérezze. Mert tudta szép a szerelem, de sok fájdalommal jár. Így hát élte a kis életét, amit olykor unalmasnak talált.
Sosem történt semmi olyan, amitől úgy érezhette, hogy valóban él. Egészen addig amíg...
Be toppantál az életembe...
És tudtam, hogy mindenáron akarlak.
Vicces nem igaz? Amikor azt gondolnád, hogy neked senki nem kell hiszen te remekül megvagy a drámák nélkül is. Addig az ideig, amíg meg nem látod azt a személyt aki egyből levesz a lábadról. Biztos te is éltél már meg hasonlót. Akaratlanul is vágysz rá... hogy a karjaiban legyél. És ő is hasonlóan érzett. Tekintete megakadt a férfin, aki titokzatosan lépkedett a bárban. Végül a lány elemelte tekintetét, de csak mert olyan érzelem lett úrrá rajta amit nem tudott még magának sem megmagyarázni. Úgy gondolta, hogy miután elkapta a férfi tekintetét az ajtónál ennél több úgy sem fog történni. Sosem reménykedett feleslegesen. De tévedett, amikor a léptek egyre jobban erősödtek mellette. Lassan emelte fel a fejét, egyenesen a férfi szemeibe, aki elmosolyogva hívta meg őt egy italra. De csak is a lány társaságát akarta. Diana nem gondolkodott sokat. Fel is állt, elköszönve barátaitól és követte a férfit egy másik távolabbi asztalhoz. Mivel a férfi is titokzatos maradt, a lány is kivette ennek a részét. Kevesett tudott róla... szinte semmit a nevén kívűl. De úgy gondolta ennél több nem is kell. Pár ital után pedig már kisétáltak a bárból.
Emlékszem arra az estére. Kint szakadt a hó, és te azt mondtad: Milyen jól állnak rajtam hópelyhek. Csak mert rajtam nem volt sapka, se kapucni... így szépen rám tapadtak. Nem tudtam hova tenni, de rád mosolyogtam.
Onnantól kezdve már nem szólaltak meg egymásnak. Némán követte a férfit maga előtt, aki egy szállodába vezette. Nem félt. Sem attól, hogy most mi fog történni. Jól tudta, és egyáltalán nem is bánta. Pedig elég veszélyes egy idegennek csak úgy oda adni magad. Az éjszaka számára csodálatos volt, és megkönnyebűlve aludt el mellette.
Reggelt viszont megijedt, és csalódott volt hogy a férfi akkor már nem volt ott. Egy üzenetet hagyott csak maga után, így azt hitte többé nem fogja látni. De ahogy teltek a napok, a férfi hirtelen ismét felbukkant. És onnantól kezdve kezdődött el számukra a románc. Sosem jelentették ki egymásnak, hogy járnak ezért Diana igyekezett elmondani az érzéseit.
Nem akartam tőled sosem elszakadni...
De miután elmentél, csak ürességet hagytál magad után.
A férfi elment, és kis késleltetés után elhagyta a szállodát, magára hagyva a lányt könnyei közt zokogva. Az évek pedig csak teltek, de a lány nehezen akarta elfelejteni a férfit aki olyan fontossá vált számára. Sokáig kereste, de végül feladta. Azóta már felnőtt, 22 évesen pedig egy Fournemouth városban lelt új életet egy apró kis albérletben. Mivel anyukájától kapott egy kis pénzt, ami meglepte őt egy kis ideig teljesen jól megélt. Később munkahelyet akart keresni magának, és rá is akadt egy olyan kis kávézóra, aminek az volt a neve hogy Cheryl Coffe&Bistro. Nem volt számára ismerős az a név, mert már mint említettem elfelejtette azt a bizonyos férfit, és az együtt töltött időket. De belül érezte, hogy hiányzik neki az a pár óra amíg mellette volt. És igazából az sem okozott neki feltépedt sebeket, mikor belépve a kávézóba a hajához hasonló színűre volt festve a hely, nélhol fekete fallal egészítve ki a hely dizájnját. Megtetszett neki a hely, ezért szerencséjére tudott beszélni az üzlet vezető helyettesével.
Az öreg néni, meglepődve mérte végig Dianat de csak is a haja miatt. De sejtette hogy ki is lehet ő. Hiszen annyit áradozott neki, az üzletvezető hogy nem is volt nehéz felismerni azt a kisugárzást ami a lányból jött. Érezte, hogy ízig-vérig ember, és tudta sokat kockáztatt ezzel ha egyszer ő is betéved, és meglátja a lányt... de tudja onnantól kezdve elválaszthatatlanok lesznek. Hiszen nem fogja hagyni, hogy baja essen. És azt is tudta, hogy a férfi elég ritkán tér be körülnézni az üzleten. Diana kezdte magát kényelmetlenül érezni, és nem értette miért nézi olyan sokáig az öreg néni, de nyugtázta magának hogy biztos azért mert már nagyon idős. De végül megkapta az állást, így most már elkezdhet új célokat választani magának.
Viszont nem számít rá, hogy ismét látni fogja Őt.