Tökéletes katona, az Őrangyalok vezére; ez voltam én. Amíg egy szép napon az érzelmeim át nem vették az irányítást. Meredek volt az a lejtő, ami a bukásomhoz vezetett és ahhoz, aki most vagyok.

Hideg és távolságtartó, nem engedek közel magamhoz senkit, a falak, amiket magam köré építettem vastagok, szinte áthatolhatatlanok. Maradt bennem némi kedvesség, habár azt csak ritka alkalmakkor lehet látni, amikor tényleg jó kedvemben vagyok, ami szintén nem egy gyakori jelenség.

Megvannak a saját magam módszerei, a szabályok számomra csak amolyan útmutatók, amik azért vannak, hogy megszegjem őket. Így hát én eleget is teszek ennek. Leginkább közönyös vagyok az engem körülvevő világra, ritkán mozgatnak meg bennem a történések bármit is.

És mégis, ha feldühítenek, akkor hajlamos vagyok azonnal, elvakultan, dühből cselekedni, ahelyett, hogy higgadtan átgondolnám a dolgokat. De amúgy is mindig harcra kész vagyok.

Ezen a világon a magány jutott nekem osztályrészül, de én ezt nem bánom, szeretek egyedül lenni. Akkor legalább nem kell mások problémájával foglalkoznom, mert be kell, hogy valljam igencsak fárasztanak és untatnak. Így hát jogos a kérdés, miért is éppen magánnyomozó vagyok? Azt hiszem, talán így volt a legegyszerűbb szemmel tartanom Edent, anélkül, hogy túl sok figyelmet vontam volna magamra. Nem mellesleg a világ szemetét sokkal élvezetesebb így, nem túlságosan körbe határolt keretek között levadászni. És amúgy sem vagyok jó a parancsok és utasítások követésében. Én inkább vagyok vezér alkat, aki az utasításokat osztogatja és nem az aki, követi őket, azt hiszem ez a véremben van.

Előszeretettel élek vissza az erőmmel, hiszen azért van, hogy használjam. Angyal vagy bukott, mindegy, hiszen bármelyik is voltam, mindig volt hatalmam, és őszintén hiszem, hogy nem azért kaptam őket, hogy aztán az évek során feledésbe merüljenek, mintha sohasem lettek volna. Nem mellesleg a helyzettel is készséggel élek vissza, ha úgy hozza a helyzet, elvégre nem vagyok szent. Soha egyik kis kalandom iránt nem éreztem semmi. Nem tudom, hogy képes lennéke újra szeretni valakit.

Ez alatt a sok év alatt sikerült magamra szednem pár rossz szokást, ilyen a dohányzás és az alkohol fogyasztás, de mentségemre szóljon, rám ugyebár nincsenek olyan rossz hatással. Szabadidőmet hajlamos vagyok a bárban iszogatással eltölteni.

A hajam sötét, viszonylag rövidre vágva hordom, mindig kócos. Mélykék szemeimben, a fájdalom és a veszteség már örökre ott fog tükröződni. 180 cm vagyok, szálkás testalkattal. Komoly arckifejezésemen túl nem valószínű, hogy mást is látnál. Hacsak nem kedvelteted meg magad valami Isteni csoda folytán, mert ugyan azok a falak vastagok, de abban még én sem lehetek biztos, hogy nem lehet őket lebontani.

 

Hogy Isten megbocsájtó lenne?

Aligha. Hacsak nem tartozol a kedvenc gyermekei közé, és én nem tartoztam. Így hát a sorsom már nagyon régen megpecsételődött, amikor fellázadtam Isten ellen. Kegyvesztettként a Földre lettem taszítva, de a zuhanás itt még nem állt meg. A sors tartogatott számomra még meglepetéseket. Így hát egy szép napon a szárnyaim koromfeketében bontakoztak ki, bukott angyal lettem.

 

Az 1700-as évek vége felé történt minden. Szerelmes lettem. Mert ez az összes élőlény legnagyobb gyengesége, legnagyobb fájdalma, ez az, ami bűnbe csábít minket, még egy olyan tiszta lényt is mint egy angyal. Szembe szálltam érte mindennel, minden, amiben addig hittem, semmivé lett. Hátat fordítottam Apámnak, akarata ellenére a Földre jöttem, lázadó lettem, érte. De, mint kiderült, elkéstem.

- Most már itt vagyok. Itt is maradok. Maradj velem, én vigyázok majd rád. – öleltem magamhoz, miközben fülébe suttogtam. Olyan szorosan ölelt magához, azt hittem most már minden rendben lesz, együtt lehetünk. Éreztem forró könnycseppjeit a nyakamban, éreztem, hogy valami nincs rendben.

- Nem lehet. – tolt el magától, arcomat két keze közé fogta úgy nézett a szemembe.

- Miért nem? – hangomban érződött a kétségbeesés. Tekintetében próbáltam megkeresni a választ, de ott csak szomorúság volt.

- Terhes vagyok, Barnabas Collins-tól. Nem maradhatok veled. Vele kell lennem. – kissé megrázta a fejét, könnyei patakokban folytak az arcán. Nem tudtam megszólalni, bármit is mondtam volna, tudom, nem számított már. Csak néztem az arcát, a Nőt, aki soha nem lehet már az enyém. Még utoljára megcsókolt, majd hátat fordított és elsétált. Én csak álltam ott, néztem, ahogy magasra szegett fejjel, büszke léptekkel távozik. Életem legnagyobb hibáját követtem el akkor, amikor ezek után úgy döntöttem nem figyelem, nem őrzöm lépteit.

 

 

Kilenc hónap múlva jelent meg újra az éjszaka leple alatt, de akkor már minden más volt. Az élet végleg elhagyta, minden melegség távozott a testéből, szemei vérben forogtak.

- Nem, nem, nem, nem. – dadogtam reményvesztetten, miközben térdre rogytam a Nő előtt, akit szeretek, aki végérvényesen vámpír lett, lelke örök kárhozatra ítéltetett. Dühös voltam, Barnabasra, az egész világra, de főleg magamra, hogy hagytam mindezt megtörténni, csak azért, mert elvesztésének fájdalmát nehezemre esett feldolgozni.

- Végezz velünk. Kérlek. – megtébolyodott tekintete az enyémet kereste, miközben felfedte a karjában tartott gyermeket, akit ez idáig észre sem vettem. Kétségbeesett tekintetem Josette és a gyermek között cikázott. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, de egyre csak kérlelt, hogy öljem meg őket. Nem tudom mit tettem volna, belegondolni sem merek, ha Barnabas akkor nem jelenik meg, hogy a gyermeket mentse.

- Josette, kérlek, add át a gyermeket, add nekem Edent. – nyújtotta felé a karjait a férfi, hogy elvegye tőle a kislányt. A nő zavaros tekintettel figyelte a férfit, a férfit, aki megnyomorította. Görcsös ujjakkal szorította magához gyermekét, esze ágában sem volt elereszteni. Ekkor végre magamhoz tértem a sokkból, a bénító fájdalom végre elengedett, legalább annyira, hogy cselekedni tudjak.

- Kedvesem, kérlek, hagyd, hogy segítsek. – léptem oda a nőhöz. Egyik kezem hűvös arcára simítottam, az arcra, ami egykor élettől és vidámságtól sugárzott, míg másikkal finoman elvettem tőle a csecsemőt. A nő reményvesztett tekintettel figyelte, ahogy gyermekét elveszem tőle, de hagyta, nem tiltakozott. Csak pár könnycsepp gördült le az arcán a felismeréstől, hogy örökre elvesztett mindent.

- Tűnj el innen. – szűrtem összeszorított fogaim között miközben odaléptem Barnabashoz, átnyújtva neki a tiszta vérű vámpír kislányt. De csak erre volt szüksége, amint nála volt a gyermeke már köddé is vált. Visszafordultam Josette-hez, a karjaimba zártam.

- Nézd meg velem a napfelkeltét. – suttogta bizonytalanul, hangja tele volt félelemmel, ahogy az éjszakát lassan kezdte felváltani a hajnal. Nem szóltam semmit, csak még jobban magamhoz szorítottam. Nem akartam újra elveszíteni, de azt sem, hogy úgy kelljen élnie az örökkévalóságig, hogy egy olyan szörnyeteg lett, amivé sosem akart válni. Így hát teljesítettem a kérését.

A karjaim közt lelte halálát, amint a nap első sugarai elértek minket. Én továbbra is csak ott ültem, néztem a felkelő napot. Fogalmam sincs meddig ültem ott, hogy hányszor néztem végig, ahogy újra és újra felkel a nap, míg végre megmozdultam. Forrt bennem a düh, a méreg majdhogynem elemésztett; azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor végérvényesen bukott angyal lettem. A dühtől elvakultan keltem fel, hogy bosszút álljak, végezzek azzal a férfival, aki ezt tette.

A Collins család birtokán azonban ugyancsak megkeseredett emberek fogadtak, egy vámpír kislánnyal az oldalukon, aki pontosan olyan gyönyörű volt, mint az anyja, minden porcikájával Josette-re emlékeztetett. Így hát megfogadtam, hogy bármi is lesz, vigyázni fogok az árnyékból, hogy Josette emléke benne örökké megmaradjon.

 

Amikor felnőtt és elhagyta a családját én követtem, egészen Fournemouthig. Végig néztem minden szörnyűséget amit elkövetett, de egyszer sem avatkoztam közbe, egy volt a fontos, hogy éljen, még ha csak a maga halott vámpír módján is. Mindenki Amarának hívta, de nekem örökre Eden marad.

 

Egy csendes kis bárban ücsörgött, egy újabb üzlet megkötése után; a cége egyre csak nőtt. Pár percig csak az ablakon át figyeltem, míg elhatározásra jutottam. Belépve egyenesen felé vettem az irányt, leültem mellé.

- Pont olyan gyönyörű vagy mint Josette. – mondtam mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül, miközben a szemeibe néztem. Ő csak egy félmosolyra húzta a száját.

- Azael. –mondta ki a nevem. Legnagyobb meglepetésemre, tudta, hogy ki vagyok. – Már vártam, hogy mikor jössz végre ide hozzám. – mondta már-már egy kárörvendő mosollyal az arcán. – Igen, tudom, hogy ki vagy. A nagyszüleim meséltek rólad, nem sokat, de megemlítettek. A többit kikövetkeztettem azokból a mondatfoszlányokból, amiket hallottam hébe-hóba. – válaszolt a fel sem tett kérdésemre. – Miért jöttél? Miért pont most határoztad el, hogy felfeded magad előttem?

Összeráncoltam a szemöldököm, pontosan még Én magam sem tudtam erre a választ.

- Csak figyelmeztetni akartalak. – kezdtem bele kissé tétován, de aztán végül összeszedtem magam – Eden, ez, amit csinálsz veszélyes. Sokakat magadra fogsz haragítani. – intettem óva, mint egy apa a gyermekét. De általában a gyerek sosem hallgat a szüleire, hát még ha a tanács egy tulajdonképpen idegentől jön.

- Nincs szükségem a tanácsaidra. Tudok magamra vigyázni. – jelentette ki határozottan. Azzal ledöntötte a pohár maradékát, lecsapta az asztalra és kiviharzott a bárból.

Nagyot sóhajtottam, orrnyergemet ujjaim közé csippentettem, hogy kissé megmasszírozzam. Majd én is felálltam, hogy a bár előtt rágyújtsak egy cigire.