Már kisgyerekként is megállíthatatlan voltam, egy tornádó, ami elsöpör mindent, ami az útjába kerül. Vagy legalábbis szeretném ezt hinni. Még ha nem is söpörtem el mindent, azért megpróbáltam.

Egy lázadó tini;, elég klisés, nem? De hát mit tehetnék, ha a szüleim minden áron gúzsba akarnak kötni? Ne is beszéljünk róluk, sosem voltam velük túl jó viszonyban, mindig én voltam a fekete bárány a családban. Persze értem én, a nővérem mellett, aki maga a tökéletesség senki nem rúghat labdába. Szóval Ő a tökéletes Én meg a lázadó, így van ez rendjén minden családban. Ő a tűzoltó én pedig a gyújtogató, mert a testvérek már csak így működnek. Amíg Ő tanult Én imádtam bulizni járni, igazából még most is, csak pörögni, átadni magam a zenének. Az alkohol sem olyan fontos, Én vagyok az, akinek nincs szüksége arra, hogy berúgjon ahhoz, hogy jól érezze magát. Azt persze nem mondom, hogy sosem iszom alkoholt, de azért csínján bánok vele.

Mindig is hajlamos voltam elbóklászni, nem is én lettem volna, hogyha 5 évesen nem veszek el, majdnem végleg. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi is történt, minden olyan homályos, de arra tisztán emlékszem, hogy abban a pár évben boldog voltam, tényleg boldog. Akkor mégis, hogy lehet, hogy semmire sem emlékszem?

Öt év teljesen kiesett, na persze az emberek általában nem emlékszenek a kisgyerek korukra, de ez teljesen más érzés, mintha mindent kitöröltek volna. De ez nem lehetséges, igaz? Hát sokáig én is ezt hittem. De ez most nem lényeges.

Mindenesetre az amúgy sem könnyű természetem ezek után abszolút elszállt. Mindig mindenért addig harcoltam amíg meg nem kaptam, vagy amíg büntetésbe nem kerültem, és akkor duzzogva megszereztem, amit akartam a magam módján. Mindig vakmerően cselekedtem, mintha érinthetetlen lennék; és itt kezdődött kibontakozni önpusztító magatartásom is. Szó sincs öngyilkosságról, dehogy is, szeretek élni, egyszerűen csak hajlamos vagyok kockáztatni, kicsit talán többet, mint kellene, és mindig keresem az újdonságot. Szóval egy kicsit kaotikus vagyok, de legalább nem unalmas, ez csak számít valamit.

De ha nem a családommal vagyok, akkor azért van egy olyan oldalam is, amit talán könnyebb megkedvelni. Mert kedves vagyok, de tényleg, van bennem valami, ami megfogja az embereket, talán csak a folyton sugárzó mosolyom, nem tudom. Mindenesetre a számomra különleges személyeknek tartom fenn ezt a kedves oldalamat.

Impulzív személyiség vagyok, hajlamos vagyok a rosszfiúba vagy éppen lányba belezúgni, aki általában sosincs rám jó hatással. Mert ilyen ez a baj, folyton rám talál.

Ami pedig a stílusomat illeti, hát legyen elég annyi, hogy szeretek kitűnni, és különbözni mindenki mástól.

Hosszú sötétbarna hajam van, a frufru már elengedhetetlen tartozéka. Csupán csak 166 cm vagyok, de ez tökéletesen passzol egy magamfajta lányhoz. Barna szemeimben mindig huncutság csillog.

Körömsötét éjszaka volt, a holdat is felhők takarták és Én ott ácsorogtam az út szélén, mindössze 5 évesen, teljesen egyedül. Végül csak elindultam egy irányba. Féltem, nem tudtam, hogy miért vagyok itt egyedül, hogy miért nem jön értem senki, de egy könnycsepp sem látszott az arcomon, csupán csak a légzésem volt szaporább. Igazából elszánt voltam, hogy minden rendben lesz. Nem tudom meddig bolyonghattam az út mentén mire a nagy semmit felváltotta egy város, ami úgy vonzott magához, mint bogarat a lámpa fénye. Tátott szájjal botorkáltam a villódzó fények és emberek kavalkádjában. Elég kicsi voltam, így alig tűntem fel bárkinek is, akinek mégis, az sem szentelt rám több időt egy pillantásnál. Elég sokáig voltam egyedül, éhes voltam, olyan régóta nem ettem, hogy kezdtem aggódni, hogy talán éhen fogok halni. De aztán megjelentél, megálltál előttem, egy pillantásnál sokkal több időt szenteltél a tanulmányozásomra. Fölém tornyosultál, sötét aurád árnyékot vetett rám, de én nem féltem, soha olyan biztonságban még nem éreztem magam, mint akkor, amikor rám találtál és felemeltél, hogy az öledben tarts. Csillogó szemekkel vizslattam komoly, már-már barátságtalan arcodat, míg végül megszólaltál.

- Mit keresel itt bogaram? – kérdezted karcos, mégis kedves hangon. De nem válaszoltam, egy hang sem jött ki a torkomon. Pedig tudtam beszélni, egyszerűen csak nem találtam a hangomat.

- Gyere, menjünk haza. – adtad fel a várakozást, hogy esetleg megszólalok. Hiszen jobbnak láttad, hogy ha biztos helyre viszel, ahol nem vagyok a különféle lények szeme előtt. Nem értetted, hogy mégis hogyan lehetséges mindez, hogy egy ember kislány Fournemouth utcáin bolyong és még életben van, de hát nem kísértetted tovább a sorsot, amilyen gyorsan csak lehet zárt helyre vittél engem. Nem sokkal később aztán csak megtaláltam a hangomat.

- Maradj velem örökre. – csak ennyit mondtam kérlelően, fejemet a válladra hajtva, kis kezeimmel úgy csimpaszkodtam beléd, mintha az életem múlna rajta. Mondjuk ezzel nem álltam túl messze a valóságtól, de akkor erről még mit sem sejtettem. De te habozás nélkül beleegyeztél. Mintha csak a sors keze lett volna, hogy Rám találtál.

 

Álmosan nyitottam ki a szemem visszaemlékezve az álomra, az álomra, ami olyan valóságosnak tűnik. Szinte érzem a bőrömön az érintésedet. De az arcod mindig a homályba vész, sosem emlékszem rá, hogy nézel ki és mégis legbelül érzem, hogy ez nem csak egy álom, hogy ez valami több.

 

És hogy mégis, hogy derült ki, hogy törölték öt évnyi emlékemet?

Nos, hallgatóztam. Milyen eredeti. Attól kezdve biztos voltam, éreztem a csontjaimban, hogy amit eddig csak álomnak hittem az valóban létezik, egy röpke kis emlékfoszlány, ami megmaradt abból az öt évből. Nem tudom ez hogyan lehetséges, de igaz, igaznak kell lennie, mert ha nem, akkor azt hiszem megbolondultam.

Szóval azon a napon határoztam el, hogy megkereslek, hogy megkeresem azt a helyet, amiről azt állítják, hogy nem létezik.

De hogy találsz meg egy olyan helyet, ami nem is létezik?

Hát fogalmam sincs, de muszáj megpróbálnom. Így hát érettségi után leléptem. Fogtam magam és elszöktem, persze egy nagy halom pénzt is felmarkoltam. Igen, megloptam a szüleimet, de hát gazdagok vagyunk, ennyi csak nem számíthat, ugye?

 

Mondanom sem kell, nem egyszer keveredtem bajba. A pénz is gyorsan elfogyott, kellett nekem szép szállodákban megszállnom. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek, honnan fogok még több pénzt szerezni.

A hotel bárjában ücsörögtem, pár könnycsepp is lecsordult az arcomon kilátástalanságom okán. Egy középkorú férfi ült mellém, egész jóképű volt, meghívott pár körre, fizetett nekem egy szobát.

Egészen az ajtóig kísért, hogy aztán ott megálljon és várakozó tekintetét rajtam pihentesse. De végül megszólalt.

- Jó éjszakát. – csak ennyit mondott és már csukta volna be maga mögött az ajtót.

- Várj! – mondtam tétovázva – Itt alszol ma velem? – tettem fel végül a kérdést egy kis habozás után.

- Aludni? Nem. – megrázta a fejét egy mosoly kíséretében és már indult is volna, hogy magamra hagyjon szobám magányában.

- Szeretném meghálálni a kedvességed. – léptem oda az ajtóhoz, hogy megfogjam mielőtt még becsukódik. Egy elégedett mosolyt villantott, de nem mondott vagy kérdezett semmit, máris ott állt előttem, hogy hevesen megcsókoljon.

 

 

Reggel arra ébredtem, hogy a férfi már nincs mellettem, ellenben egy rakás pénz hever az éjjeliszekrényen. Szégyelltem, megalázva éreztem magam, de a pénz, arra nagy szükségem volt, hogy tovább tudjam folytatni a keresésedet. Így hát fogtam a készpénzt és eltűntem. De nem ez volt az utolsó eset, hogy ilyen eszközökhöz folyamodtam csak, hogy legyen hol aludnom. Nem vagyok büszke rá, így hát nem is nagyon hangoztatom, életem ezen részét inkább megtartom csakis saját magamnak.

 

Már olyan régóta kerestelek, hogy már-már kezdtem feladni a reményt, hogy valaha rátalálok arra a helyre, arra a városra, hogy megtalállak téged. Dühös voltam, hiszen azt ígérted, hogy örökre velem maradsz. De aztán végül ráleltem arra az útra, ahol 5 évesen elvesztettek a szüleim. Ott álltam és pontosan tudtam, hogy merre kell menjek, egy láthatatlan erő vonzott magához. Már csak abban reménykedtem, hogy ha elérem a várost, akkor rám fogsz találni, hogy téged is hívogat ez az erő. Nem számított, hogy az arcodra nem emlékszem, biztosan tudtam, hogy ha megpillantalak tudni fogom.