ÁLTALÁNOS ADATOK

JELLEMZÉS ÉS KAPCSOLATOK

Nem gondoltam bele abba sohasem, hogy mennyire nehéz teljesen más embernek lenni. Hogy nem ahhoz a dologhoz vonzódsz, ami eleve természetes lenne mindenkinek. A múltam tett olyanná, aki most vagyok. Hogy büszke lennék rá? Akkori tinédzser fejemmel nem tudnék rá választ adni. De most? Hát persze, miért ne? Úgy érzem az egész életem egy színjáték, amiben tökéletesen és remekül kell hogy szerepeljek. Nem lehet hiba, sem következmény. Ha elbukok, fel kell álljak mégegyszer és folytatni mindent előről. Új álarcot felkapva lépek át a következő ajtóhoz, ami talán egy jobb, szebb úthoz vezet.
Ez az álarc, egy olyan falat húzott maga köré aki nem hagyja magát, vissza szól ha kell nem foglalkozva azzal, hogy mi is történhet velem az után. Vannak olyan szavak amiket nem szoktam átgondolni, ez miatt gyakran meggondolatlan vagyok.
Sosem voltam az a türelmes fajta, és ehhez nem is tudom, hogy büszkének kellene-e lennem hozzá. Talán azért, mert még nem éltem eleget ahhoz, hogy ilyen terekben bölcsességet szerezzek. Túl hamar kellett felnőnöm ami persze a gyerekkoromat teljesen tönkre tette, már ha azt lehetne annak nevezni.
Nem is tudom, hogy ez miatt meséljek-e az igazi énemről. Elég szánalmas, de korántsem vagyok erős, legalább is lelkileg.
Néha napján visszahúzódom, olykor egyedül szoktam lenni. Nem kell sajnálni, talán már megszoktam ezt a fajta magányt. Sokszor vagyok szégyellős, és az is előfordul hogy nehezen nyílok meg mások előtt. Sosem szerettem nyitott könyv lenni mások számára, hiszen már megtanultam gyermek koromban hogy nem minden az, aminek látszik. Jobban szeretem magamban megtartani a véleményemet másokról. Nem szokásom előítéleteskedni, az valahogy nem emberi dolog, még is rengetegszer találkoztam már olyan emberekkel is.
Van egy olyan gyenge pontom, amit még magam sem tudom, hogy az most jó, vagy nem. Más férfiak előtt, teljesen zavarba tudok jönni mert hát vonzódom hozzájuk ez nem is kérdéses.
De még is a rengeteg futó kalandom közül, nem egyszer volt már hogy egy kicsit talán jobban ragaszkodtam az illetőhöz, míg ő nem. Nem mondanám szerelmi csalódásnak, mert sosem éreztem olyat. De azt tudom magamról, hogy szeretet éhes vagyok. Ez az én gyengepontom, amit igyekszek titkolni ahogy azt is hogy mi is vagyok. Elég csalódás ért már, nem hiányzik nekem az is, hogy lelkileg mégjobban beletapossanak a lelkembe.
Szóval, ez vagyok én... aki inkább falat húz maga köré, megjátszva a kemény csávót de a falon túl, aki elég leleményes és szemfüles rá könnyen kiszúrja a gyengébbik oldalamat is.
Hát legalább könnyen rá lehet jönni, hogy néha erre is képtelen vagyok. Még a nyamvat érzelmeimet sem vagyok képes néha kezelni, de ki tudja talán majd egyszer, ha megtalálom azt a személyt aki ő is elfogad, biztos vagyok benne, hogy hűségem mellett igyekszek megtenni bármit hogy boldog lehessen. Legalább is, a magam módján hiszen még ebben is szinte tapasztalatlan vagyok.
De abban is biztos vagyok, rengeteg dolgot másképp fogok majd látni. Természet anyánk, 180cm-rel áldott meg. Szemeim szinte már a rubint kékbe mennek át, alakom vékony, kissé közepesen erős testalkatom van. Sosem vonzott az edzés, de valahogy muszáj voltam egy kicsit dolgozni a testemen. De számomra ez a legtökéletesebb, és így is fogadom el magam.
Hajam általában kócos, mert nem szoktam kifésülni így majdnem minden reggel elég viccesen nézhetek ki. A ruhák terén, leginkább a kényelmes dolgokat szeretem. Otthon leginkább mackó nadrágban, és egy jó nagy, puha és kényelmes pulcsiban szoktam lenni. Néha-néha csak egy egyszerű polót veszek fel egy farmernadrággal.
A divatot egyáltalán nem szoktam követni, megvan nekem a saját kis stíllusom amivel teljesen megvagyok elégedve. Alkalmakra persze kiszoktam öltözni, és munkámhoz nékülöhetetlen az egyszerű öltöny. De haza érve, szinte már megkönnyebbűlve dobom le magamról a nyakkendőt, és ha olyan napon vagyok túl, esténként egy ital társaságában merengek a semmibe. Hogy miért? Sajnos, azt még magam sem tudom.

 

KAPCSOLATOK

 

Elfeledett Édesanya

Hogyan tudtam elfelejteni, egy olyan személyt mint az édesanyám? Kicsi voltam még, amikor utoljára láttam. És azóta már lassan az arcára sem emlékszem. Ha meglátnám újból, biztos minden eszembe jutna róla. Az a szeretet is akár, amit ő adott nekem. Amikor utoljára láttam, tekintete óvatosságra utalt, de egyben ott táncikált a félelem is, a szorongás, és az aggódalom talán. Ezekre persze évekkel később jöttem rá, mialatt apám tett róla hogy a gyermekkorom legsötétebb oldalát éljem meg. Az ember azt mondaná, ez maga a pokol, de szerintem van ennél rosszabb élet is.

Hogy mérges lennék rá? Nem tudom. Megígérte nekem, hogy nem hagy el, hogy ott lesz mindig mellettem... de eltűnt. Nem tudom merre lehet, hogy jól van-e, vagy az is lehet hogy... Oh nem! Tudom, hogy életben van valahol.

De már régóta nem reménykedek már, hogy valaha újra láthatom őt. Az egyetlen nőt az életemben.

Asmodeus Shamdon

Az egyik olyan ember, aki miatt valamilyen oknál fogva gyülőletet érzek. Sosem adtam ezt a tudtára, bár szerintem sejtette. Talán még színéskedésemen is átlátott, mialatt vele töltöttem el jó pár éjszakát. Ezt is apámnak köszönhetem. Hogy jó dolog-e vagy nem?! azt nem tudom, hiszen ő egy újabb kuncsaft lett számomra. Ő volt az egyetlen, aki nem adott pénzt bár nem tudom miért, és apa sem hozta őt szóvá.

Ami számomra meglepő volt, hogy olyan nagy természetességgel állt elém, mintha ő lenne a megtestesült valaki.

Mindig is furcsa érzéseim támadtak, és némelyik éjszakából csak halvány foszlányok jutnak az eszembe. Nem kerítettem rá nagy figyelmet, csak azt akartam hogy végezzünk és mihamarabb távozzon. Távol legyen tőlem. Hogy érzelmileg is hatna rám a férfi, sosem akartam megtudni. Miután megszöktem, azóta nem láttam. De van egy olyan érzésem, hogy nem utoljára láttam őt.

Sebastian Sparks

Őt legelőször egy vámpír lány által ismertem meg. Aki Amarának hívta magát, és ő is ott volt. Annyit sikerült csak megtudnom róla, hogy hozzám hasonlóan ő is ember. És, hogy viszonya van azzal a lánnyal.

Legalább is nem volt nehéz leolvasnom gondolatait, miután az a csók elcsattant a démon srác és Amara között.

Valamilyen szinten megtudtam érteni, de nem, nem azért mert ő is ember. Hanem mert tudom milyen érzések támadhat rád, a szerelem kapcsán akár fellángolásról van szó, akár nem. Sokan vágynak rá, pedig nagyon fájdalmas tud lenni. Normálisnak tűnik, és van bőven tapasztalata az élet terén. Remélem azért később lesz szerencsém jobban megismerni.
Annyira azért nem vagyok antiszoc... tényleg!

Darius Mason Bertram

A híres Pandemonium Nightclub tulajdonosa. Hát mit is mondhatnék róla? Egyből lejött számomra, a dominancia erős kisugárzása. Talán sokban hasonlít Thaddeusra is. Nagyon nem ismerem, de nem áll távol tőlem hogy ne ejtsek szót vele. Egyik éjjel, a vámpír kilétem miatt döntöttem úgy, hogy egy olyan munkát szeretnék keresni, ami nem akadályoz semmiben. Szerencsémre, eltudtam menni hozzá személyesen és mindent megbeszélni a munkával kapcsolatban. Annyira jól alakult a dolog, hogy fel is vett próbaidőre.

Egyáltalán nem aggódok a munka miatt, hiszen a Whasingtonban lévő irodai munkám mellett, hogy eltartsam magam mellékállásként fogadtam el párszor pultos melót. Így hát, valamilyen szinten hálás is lehetett amiért befogadott.

Amara Eden Collins

A korábban említett vámpír nő, aki tele van félelmetes kisúgárzással. De talán csak a tekintete miatt. Úgy gondolom, ő egy igencsak határozott személyiség aki olykor tele van ember iránti dühvel. Hiszen a lekezeltsége miatt, ezt nem nehéz észrevenni. Ám nekem nincs semmi problémám vele. Igen, éreztem azt az ember utálatott, ami ő érez... de ha már egyet magához tudott fogadni, annyira rossz személyiség még sem lehet.

Panaszra sincs okom ellene, hiszen ő volt az, aki segített rajtam hogy én is vámpír lehessek kockára téve azt, hogy lehet nem térek vissza. Igaz, hogy egy alku által de simán mondhatott volna rá nemet is.

Minden esetre remélem a kapcsolatunk nem lesz borús. Mert tudom, hogy ő is járkál a Pandemoniumhoz így nem kizárt, hogy látni fogom őt.

 

Ji-Woon Hak

A démon, akinek eladtam a lelkem, azért hogy mindent feláldozzak egy valakiért, és persze magamért. Mivel Thaddeus említette számomra, hogy kitoloncolhatnak és ezt Mori is megerősítette. Szinte teljesen váratlanul ért a tekintete, miután valamilyen oknál fogva felmászott az ablakon keresztül hogy leszólítson. Számomra nehéz volt még elhinnem ezt a sok marhaságot, hogy léteznek bukottak, és démonok is. De az akkori sérülésemből ítélve rá kellett jönnöm, hogy ez a valóság, és igen is minden valódi.

Mori sárgán világító szemei megkellett volna hogy félelmítsenek, de nem. Nem féltem tőle. Sőt mi több, tetszik a kisugárzása. Ő volt az, aki alkut ajánlott számomra hogy vámpírrá változhassak. Nem tudom később milyen lesz a kapcsolatunk, de érzem talán egy barátság kezdete is lehet.

De ha mégsem, örülök, hogy akkor az ablakhoz tévedt.

 

Thaddeus Wright

Milyen érzés valakit szeretni? Milyen őszintén vágyni rá? Megérinteni, és persze vitatkozni vele órákon keresztül? Számomra ő az egyetlen olyan ember, aki áttört a falakon amiket éveken át olyan gondosan húztam évről-évre magam köré. Szinte pillanatok alatt át látott rajtam, és egyre jobban igyekezett a közelembe férkőzni. Ami sikerült is, mert elérte azt, hogy érezzek valamit iránta, ez pedig félelmetes számomra, és megrémít.

Még ha bosszantó, makacs, és erőszakos. Ezekkel együtt tudom elfogadni.

Sosem voltam szerelmes, ezért olyan érzelmeket képes kihozni belőlem, ami még számomra is teljesen ismeretlen. Elég szemeibe néznem, és már lebilincselve érzem magam. Ő tudja az érzelmeimet, de az ővéi számomra nem világosak. Próbáltam már, hogy kiszeressek belőle de... nagyon is ragaszkodok hozzá. És nem tudom hibát követek-e el.

TÖRTÉNET

Emlékszem, akkor éjjel szakadt kint az eső. A következő megállóm, egy szállodába vezetett. Csak azért nem tértünk egyből a lényegre, mert igyekezett megismerni. Próbálkozhatott, de a nevemen, illetve hogy mit szeretek az ágyban, mást úgy sem tudott meg rólam. Nem hagytam neki, így egy hosszú próbálkozás után végre elkezdődött az éjszaka.
Az a kesernyés dohányfüst belengte az egész szobát, amely olyan szinten fojtógatott ami miatt már teljesen elkábultam. Különböző illatuk volt, a szivaroknak és a különböző dohányoknak. Hol kellemes, hol kevésbé… de mindegyik valamit elmond ezekről a személyekről. Aki kesernyéset szív, jobban szereti a durvább, erőszakosabb játékokat. Ki a kellemesebbet, az inkább a lassúzós, erotikusabbat kedveli ami talán, kicsit átmegy romantikusba.
A plafon színe fehér volt, apró aranyló indákkal díszítve. Elég gusztustalan egy szoba volt. Ahogy vettem a levegőt, egyre szaporábban, halk hangokat kiadva szépen megjegyeztem minden apró kis dolgot a helységben, csak hogy hamar vége legyen. Semmi mást nem vártam jobban, csak hogy le lépjen, és egyedül lehessek az est további részében.
A felém tornyosuló férfi, viszont megzavarta gondolataimat, főleg amikor megcsókolt, és még többet akart.
Játszd meg, hogy akarod őt. Játszd meg, hogy fontos vagy neki. És játszd meg, hogy mindennél jobban vágysz rá. És ha ez mind megvan... elégedetten távozik.

***

- Anya, ne menj! - Fogtam meg pólójánál fogva, amit aprócska kezeimmel épphogy elértem. Szipogva, kétségbeesetten kapaszkodtam belé. Éppen a kilincset szorongatta, mikor már csak pár másodperc múlva fordult meg lenézve rám, akkori gyermeki aggódó arcomra.
Fél mosolyra húzta száját, ám az is fájdalmasan látszódott, és a vér ami ott ékeskedett ajkai szélén csak még jobban eluralkodott bennem a féltés. Csak a lámpa fénye világított a szobámban, de az is igen halovány fényt adott így alig láthattam. A szoba túlsó végén már a sötét uralkodott, a nyikorgó ablakokon pedig az eső kopogott, a szél pedig könnyedén átjutott az apró réseken, hogy a szoba még ennél is hidegebb lehessen.
Leguggolt hozzám, kezeivel végigsimította arcomat és csak mosolygott némán.
- Ne menj vissza hozzá! Nem akarom, hogy bántson. - Csuklott el hangom, ugyan is már nem bírtam tovább hogy ne eresszek el pár könnyet.
- Ha nem teszem, akkor téged fog bántani. - Szólalt meg kimerülten.
- Megint megfog ütni… maradj itt kérlek.
- Te is jól tudod, hogy azt nem tehetem. - Karjain apró véres horzsolások, bőrén lila-zöld foltok takarták be testét. Nyakán apám kéznyomai, és ha nem lépek közbe tudom hogy rosszabb is történhetett volna.
Én a lépcsőn ülve, a rácsba kapaszkodva hallgatóztam, ahogy ők veszekednek. Az egész ház bezengte vitáikat, ami nem volt nehéz elérni egy ilyen félig romos háztól, mint ami ez is volt. De a szomszédok még sem hallottak semmit sem. És ha még is, nem foglalkoztak velük.
- Egész nap mást sem csinálsz, mint rohasztod a segged a fotelben, leiszod magad... a helyett hogy munkát keresnél. - Ordította apámra, nagyon is dühösen.
- Kérlek, ne kezd már megint... - Csuklott egyet apám, a pia hatása miatt.
- Ne kezdjem? Egy semmire kellő vagy, még a fiadra sem vagy képes figyelni, vagy vennéd a fáradtságot hogy foglalkozz vele! - Ráncolta össze homlokát, miközben a dohányzó asztalra csapott mérgében.
- Sőt, még a születésnapját sem tudod mikor van... nem is értem minek is tartunk még mindig itt?! Mikor már egy csepp szikra sincs. Még csak bátorságot sem veszel, hogy megváltozz! Hiszen mi vagyunk a családod a rohadt életbe! - Halkult el anyám, ahogy bele gondolt hogy rengeteg évet vesztett el azzal hogy vele összejött. Persze egy cseppet sem bánta, hogy a világra jöttem hiszen több szeretetett kaptam tőle, mint az apámtól.
- Te mocskos szajha! - Ütés hangja hallatszódott, amire felkapva a fejemet rögtön anyámra néztem, hogy jól van-e. A földre kényszerűlt, aminek következtében apám ránehezedve, olyan nagy erővel szorította le kezeit, mélyesztette belé körmeit hogy karjain meg is látszódtak a horzsolások, és a vér. Majd nyaka után kapva, megakarta fojtani.
- Most legyen nagy a pofád! - Morogta, anyámra.
- Ne, hagyd békén! - Futottam le egyből a lépcsőn, lihegve.
- Ne bántsd anyát! - Kiabáltam gyermeki hangon kétségbe esetten, és mind hiába, mivel gyerek voltam persze hogy patakokban kezdtek el folyni a könnyeim.
- Te büdös kölyök! Semmi közöd hozzá, hogy mit teszek vele. Takarodj a szobádba, de azonnal! - Ordította, majd még nagyobb erőt magára véve erősebben szorongatta anyám torkát.
Mit tehet ilyenkor egy gyerek? Sír, és végignézi... vagy cselekedik, ahogy az ösztönei súgja. Nos én cselekedtem. Oda rohanva apámhoz, szépen a hátára ugortam belekapaszkodva a nyakába, így képtelen volt elengedni anyám torkát. Ám másik kezével, továbbra is szorította őt, de lényegében velem volt elfoglalva. Anyám, viszont nem tétlenkedett. Mindenáron megakart védeni, és nem akarta hogy bajom essen. Hirtelen felindulásból, ki villantva fogait a nyakába harapott. Szemeit hajától nem láttam, de azzal nyugtattam magam hogy biztos csak magunkat akarta kimenteni ebből a helyzetből.
A fájdalmaktól ordítozó apám, felegyenesedett annyira mígnem leestem a földre. Nem volt különösebb bajom, egy fejbe verésnél mikor szembe találkoztam a plafonnal. Anyám nem engedte el őt, míg végül össze nem esett a férfi a földre zuhanva. A nő, aki lihegve, majd reszketve nézett utána, igyekezett minden erejét össze szedni. Felkapott engem, szorosan magához ölelve. - Kicsi Rayle... nagyon bátor vagy. - Mosolyodott el. Szorosan nyakába kapaszkodva, némán bújtam hozzá.
- Félek. - Böktem ki végül, amire anyám nem válaszolt. Megsimogatta hátamat, majd vissza vitt engem a szobámba.
- Tudod kicsi Rayle, neked mindig ott leszek bármi is történjék. Lehet, hogy majd a jövőben nem úgy fogod látni a dolgokat, ahogyan azt kellene. - Szólalt meg halkan. Majd egy apró mosollyal folytatta.
- De ez nem baj. Majd én teszek róla, hogy majd megértsd mit miért tettem. De annak nem most van itt az ideje. - Adott homlokomra egy apró csókot, majd az ágyhoz vezetett és be is takart.
- Apád miatt pedig ne aggódj, most mélyen alszik. Úgy hogy te is aludj most már, mert késő is van. - Simogatta meg arcomat, és azzal fel is állt hogy elinduljon az ajtó felé. Ahogy őt néztem, láttam rajta valami megmagyarázhatatlan érzést.
- Anya! - Szólaltam meg, szinte már felemelt hanggal. Anyám megtorpant az ajtónál. Lassan hátra fordította fejét, én pedig kerestem tekintetét de sajnos már csak az árnyékát láttam, ami a kinti utca lámpa fénye haloványan csupán de megvilágította de sajnos csak az egyik szemét tudtam kivenni a sötétben.

- Ugye, nem hagysz magamra? - Szólaltam meg akkori gyermeki ártatlansággal. De ő nem felelt, ezért pár másodperc csend után felültem az ágyon.- Ugye, megígéred, hogy velem maradsz? - Tettem fel szinte ugyan azt a kérdést, csak kicsit máshogy. Ha csak félig is láttam őt, tekintetéből kitudtam venni, hogy valami nincsen rendben.
De végül nagy nehezen megszólalt.

- Soha nem foglak magadra hagyni. Hiszen az én kis bátor kisfiam vagy. Persze, hogy megígérem mindig ott leszek melletted. - Hangjában érződött a nyugalom, ezért én is megnyugodtam.

- Szeretlek pici Rayle. - Szólalt meg utoljára, amikor már kinyitotta szinte már reszketve a szobám ajtaját. Ami olyan fagyossá vált az idő alatt, hogy onnantól kezdve nem volt semmi, ami felmelegítette volna.
Ugyan is, a történet csak innentől kezdődik...
- Én is téged Anya. - Válaszoltam, most már nyugodt hangon. De belül feszült voltam, így aznap éjszaka semmit sem tudtam aludni. Nem is tudom mikor aludtam egy jót utoljára.

***

Erősen a férfi hátába mélyesztettem körmeimet, lassan végig húzva rajta. Tudtam, hogy ezt szerette. Úgy mozgott, úgy váltott egyre gyorsabb tempóra ami ezt kiváltotta, hogy karmoljam őt. Talán az élvezettől… talán mert gyűlölöm őt de nem sajnáltam, ezért olyan szinten tettem kárt testében, hogy az egy jó pár napig ott fog ékeskedni. Nem bánta azt sem, hogy vérzett. Láttam a tekintetében, hogy ezt mennyire élvezi.
- Tökéletes vagy. - Szólalt meg azzal az undorító arcán egy mosollyal.
“Ezek csak üres szavak.” Csupán azért mondta, mert jó kedvre derült. Képtelen voltam megejteni egy színpadias mosolyt. Ami tőlem távol állt, és ami nem volt igazi.
- Csak te teszel ilyenné. - Feleltem.
Egy csepp bűntudatott sem érzett. Apám lefizette, hogy csak úgy megkaparintson magának, akár egy pár órácskára is. Fogalmam sem volt miért. Miért pont én? Nekem meg már akkor mindegy volt.
- Helyes. - Felelte elégedetten, de persze gondolhatta nem ő az első a többi közül. Megcsókolt ismét, majd lassan folytatta azt, amit eddig is.A férfi, aki felettem volt, Damonnak nevezte magát. Furcsa név... de úgy voltam vele nem törődök a formalitásokkal. Ahogy másoknál sem, mert nem láttam annak értelmét. Ez egyáltalán nem rossz szokás.

- Ugyan már, adjál már még egy vo-vodkát. - Kiabálta, az akkori ismeretlen férfira atom részegen az aki egyik volt, aki életet adott nekem.
- Egy garazsad sincs. Még is hogy várod el, hogy hagyjam ahogy mindent megiszol? Akkor mit fog inni, a többi vendégem? - Kérdezte felvont szemöldökkel, és bár hangjában nem is, de tekintetében igen szórakozott volt. - Washingtonban volt egy apró bordély, ahol apa szívesen császkált el inni, és holt részegen hazamenni. Volt olyan éjszaka, amikor ez nem sikerült és nekem kellett elmennem a bolondért.Nem szerettem őt, megvetettem minden tettéért. De valamilyen szinten még is csak az apám, és félő hogy valamit én is örököltem tőle. És bár hiába reménykedek, sosem fog megváltozni. Soha nem fog engem a saját gyermekeként kezelni. Ezt már ő is a fejemhez vágta.
- Fizettem én már, szóval kérem azt a vodkát! - Csuklott el hangja, az alkoholtól majd elnevette magát. - Nem hiszel nekem, igaz?
- Én? A hit az, ami örök vaksághoz vezet. - Nevette el magát Damon.
- Jó, tudod mit? Mit szólnál más fizetési módhoz? - Tekintete határozott volt, mert alig várta, hogy legurítson pár pohárral. Kezei már szinte remegtek, annyira kívánta teste az alkoholt.
Damon elvigyorogva felelt. - Hallgatlak, vénember.
- Van egy mihaszna kölyköm. Oda adom neked, azt csinálhatsz vele amit akarsz, engem aztán nem érdekel. - Először komolyan nézett, a nála magasabb férfira, majd elmosolyodott.
- Ahányszor neked jól esik, az ital értékével együtt. Na mit szólsz fiam?
A férfi, szinte nem is gondolkodott sokat, bele is egyezett a vénember ötletére. Nem látszott rajta, hogy meglepődött volna. Szinte már örömmel gurította oda, a vodkás poharat hozzá, a kis régimódi pulton amely az évek során kopott és megviselt volt, de nagyon is erős fából készült így bírta a sok éves terhelést a vendégektől. Ő pedig elégedetten gurította le torkán az égető folyadékot, majd pedig frissen felsóhajtott.
- Holnap éjszaka gyere a Hariston Hotelhez. Ryan ott fog várni rád. - Bólogatott helyeslően, majd pedig énekelgetve távozott a bárból, egy kicsit sem zavartatta magát. Mosolya pedig gonosszá vált.

Apám éveken keresztül azon volt, hogy meg gyötörjön. Megalázzon, ám az helyett, hogy mondjuk kidobott volna az utcára, mocskosul játszott ki engem. Éveken át férfiaknak adott oda pénzért, és az abból összegyűjtött összeget pedig saját szórakozására fordította.
Ha pedig ellenszegültem neki, megvert, majd legalább két hétre az ágyhoz bilincselt. Éheztetett, de ha éppen kuncsafttal kellett találkoznom, ő is velem együtt jött el a megbeszélt helyszínre, így a pénzt is rögtön oda kellett adnom neki. Hagytam, hogy az uralma alá hajtson, hiszen sokáig vakon követtem utasításait. Nem csak fizikailag voltam levert, de tett róla hogy lelkileg is megviselt legyek. Így hát nem csoda, hogy annyi alkalmam lett volna, hogy végett vessek az egésznek egy szempillantás alatt. De nem tettem.
Valami azt súgta, hogy életben kell maradnom. Volt olyan időszak, amikor apám nem törődött velem, én meg alig vártam hogy kiszakadva tőle máshol legyek és igen... pénzt gyűjtsek. Ugyan is szökésemet terveztem.
Már annyira nem foglalkozott velem, hiszen egyre több piát vedelt magába így konkrétan még a világát sem tudta.
Mikor már sikeresen össze tudtam szedni annyi pénzt, hogy leléphessek elkapta a karomat, mikor már mellette haladtam el. Ő a már éveken át megviselt foteljében ült, részegen tévét nézve. Látta rajtam a táskámat, így hirtelen szemet szúrhattam neki.
- Mit gondolsz hová mész? - Szólalt meg nyersen, és persze részegen.
 Kikaptam kezemet szorításából, olyan erőt kifejtve amin ő majdnem előre bukott a földre. Mérgesen pillantottam rá.
- Még annyira sem vagy méltó, hogy elmondjam. - És azzal leléptem.

Washington hatalmas város, még is sokszor azon agyaltam vajon melyik kuncsaft, vagy személyesen ő talál meg. Sikerült egy apró cégnél állást találnom, mint irodai asszisztens. Egyedül kellett megélnem, így mindent elkövettem, hogy ne bukjak fejre. Így mellékállásként is elfogadtam pár bárpultos melót. Ami talán jobban tetszett, mint az irodai meló.
Kemény két évet húztam le így, aztán kaptam egy különös e-mailt egy FCPD nevezetű őrstől, akik aszisztensi munkát ajánlottak fel;

Tiszteld Ryan Hyland!
Hallva, munkateljesítményéről Washingtonban az úgy nevezett Siemens Co. cégtől, mint irodai aszisztens szeretnénk önnek felajánlani munkalehetőségünket, az Ön számára. Fournemouth városában.
Kérjük, hogy amennyiben felkeltettük érdeklősédét, válaszoljon erre az e-mail címre és megkapja a címünket, és a további részleteket.
Üdvözlettel, az FCPD RENDŐRKAPITÁNYSÁG.

***

És ahogy az életem alakult, Fournemouth városában...
És amikor téged megismertelek...

Halk szunyálásom közepette, meghallottam magabiztos lépteidet amik talán tétován, de egy percre megálltak az ajtó előtt. Ez a helység igencsak kicsi volt, de még úgy is halványan de éreztem parfümöd illatát, ami rögtön megcsapott amint beléptem ide. Édeskés volt, még is erős jellemre utalhatott. És nem tévedtem sokat. Végül amíg hezitáltál kinyitottad az ajtót.
Felkaptam rá fejem, és lassan kinyitva szemeim rád pillantottam. Majd amint szemeidbe néztem, valami miatt leblokkoltam.
Te valamilyen oknál fogva meglepetten emelted rám tekinteted, bár fogalmam sincs miért, de nem is érdekelt.
Ahogy akkor sem a neved, se semmi ami te voltál.
- Te meg ki a tököm vagy? - Kérdezted égnek állt szemöldökkel. Innen már tudtam, hogy az akkori napom a munkahelyen nem fog jól fog kezdődni. Viszont volt benned valami.
Tény, hogy nem voltam már egy jó ideje férfival kettesben, ezért ezt betudtam annak, hogy ez csak egy mérhetetlen vágy. Hogy más karjaiban lehessek, hogy érezzek mindent mint akkor. Legalább is, az a fajta szorongás, ahol a hasam szinte megállás nélkül táncot jár amint a közelembe jössz ugye? Az a fajta idegesség, hogy vajon mikor érintesz meg?
- Nos, látszólag az asszintensed... - Feleltem nyugodt hangnemben.

Különös, de valamilyen oknál fogva mindig engedelmeskedtem attól a perctől kezdve. Nem érdekelt a neved, még is elmondtad. Te viszont nem akartad megtudni az enyémet, de jobb is volt így. Ugyan is, volt egy határ amit helyetted is túl léptem, mialatt te szépen elemezgettél arra fogva hogy te nyomozó vagy. De elkövettem azt a hibát, hogy elmondtam a múltam egy apró szeletét, mialatt te elrontottad a hangulatot.
A dolog odáig fajult köztünk, hogy te olyan szinten felkaptad a vizet, hogy vitába is kezdtünk. Előítéletes voltál, hol ott nem ismertél. Végül kihajítottál, mint egy darab rongyot, mikor magam is éppen távoztam volna. Onnantól kezdve pedig megfogadtam, hogy akkor látlak utoljára. De a sors talán, azt akarta hogy ez ne így legyen. Vagy mert te így akartad?

Már rég az utcán jártam, hogy a nagy vita után egy kis levegőhöz jussak, majd kiszellőztetve a fejem hazaérhessek, a pletykás öreg nénik mellé, akik előszeretettel beszélgettek milyen drága éppen a zöldség a sarokban lévő kis boltban. Vagy hogy, az egyik szomszéd még hány lányt vitt fel azon a héten a lakásába.
Ahol én laktam közel sem volt mondható egy luxus lakásnak. Ez egy igen nagy társas ház volt, régi módiasan megépítve lépcsőkkel körülvéve. Középen egy régi szökőkút, ami körbe volt rakva virágokkal, padokkal. Az épület mellett, volt a parkoló, és egy apró játszótér. A maga a lakás ahol laktam, egy szinten feljebb volt. Pont az alatt a padnál, ahol az öregek társalognak. Szerencsére ritkán hallgattam őket, mert volt olyan napom, amikor csak este értem haza a költözés miatt. Nem könnyű, Washingtongból idáig költözni.
- És ez az utolsó doboz. - Tette le megkönnyebülve a srác, aki furgonjával segített nekem a költözésben. Már vettem is elő a pénztárcám, hogy kifizethessem őt. De ő visszatolta karomat a pénzzel együtt, és mosolyogva elutasította. Pislogva emeltem rá tekintetem.
- Tedd csak el. Szükséged lesz rá. - És azzal beszállt a furgonba és elhajtott. Én még értetlenül néztem még mindig utána. Még megköszönni sem volt időm. Azóta pedig nem is láttam őt többet.

Betértem aznap éjszaka, egy tágasnak mondható sikátorba. Még mindig feldúlt voltam, az incidensünk után pedig már rég elkellett volna felejtenem amiért olyan könnyen felidegesítettél. De nem ment. Idegesen váltottam egyre gyorsabb tempóra, mialatt pár ember mellett elhaladva észrevettem, hogy nagyon is végigmérnek. De én ügyet sem vetettem rá. Csak mihamarabb haza akartam érni.
Talán a fáradtságom miatt, de lassítottam végül lépteimen ahogy nagy levegőt véve próbáltam megnyugodni. De hogy egy könnyedén lépdelő személy mögöttem sétál?! Tisztán hallottam, de először azt hittem te jöttél utánam. Nem törődtem veled, mert a történtek után biztos hogy nem akartam hozzád szólni. De mint minden ember türelme, lassan nekem is elfogy.
- Senki se kérte, hogy... - Fordultam meg idegesen, de amit láttam az egyenlő volt a semmivel.
- Köves? - Halkultam el, ahogy néztem az előttem álló hosszan megtett utat. Meg kellett hagyni, hogy ez a sikátor a maga módján ijesztő volt, de felesleges volt azon rágódnom, vajon melyik oldalról törhetnek rám.
Így hát éppen fordulni készültem. De csak szerettem volna, ugyan is abban a pillanatban egy ékes, erős fájdalmat éreztem meg a hátamban.
Az erő miatt, előre buktam, de sikeresen megtudtam magam tartani mielőtt még porfára esnék a földön, ami ebben a helyzetben nem igen lenne szerencsés. Hátrakapva a hátamhoz, erősen felszisszentem, és látva vért tudtam, hogy a seb mély, és a vért gyors ütemben vesztem el.
Már csak egy női hangot hallottam felnevetni, majd megszólalni amire én az illetőre is pillantottam kinek mosollya nagyon rosszalóan festett.
- Szegénykém, hát eltévedtél? Mindegy, a friss húsnak csak örülni lehet. - Nevetett fel ismét, előre téve pár lépést. Én készültem volna, valahogy szembe szállni vele de te hirtelen megjelentél közénk.
Aznap reggel nem ettem semmit. Így gyors ütemben éreztem, ahogy lábaimban egyre jobban vesztem el az erőt, a vér vesztesége pedig még segít is ebben... de felismertelek. Bukott angyal...
Meglepett hogy itt voltál, pláne mikor hirtelen szárnyakat is növesztettél. Majd könnyűszerrel kivégezted az előtted álló vérszipolyt.
- Bukott angyal? Nem is vagy olyan angyali... - Szólaltam meg kissé szaggatottan a levegőt, de amint ezt kimondtam, minden elsötétült.
- Sosem mondtam, hogy az vagyok.
Majd csak elkaptál, mielőtt még a földhöz vágtam volna magam.

Talán több nap is eltelhetett, azóta az esett óta. Sosem kérdeztem eddig tőled, mennyi ideje feküdhettem az ágyadban, és úgy voltam vele, hogy azok után amit tettél, nem is akartam. Valamiért az ágyhoz voltam kötözve, és nem akartad hogy elmenjek a hatalmas sebbel a hátamon, amire nem értettem miért fel, hiszen egy kicsit sem kedveltél, és elég mogorván válaszoltál mondataimra, mondván hogy nem segítesz, mert azt kértem. Végül aztán nélküled is sikeresen kiszabadultam, csak hogy megmondva neked, nem fogok itt maradni, hogy újra egy zárt térben legyek veled. Ám te okos húzással ismét csak megleptél, mikor én egyáltalán nem gyanakodtam rád.
Megfenyegettél, hogy ha kilépek az ajtón, vagy ha teszek bármit is a nyakörvvel megjárom. Semmi szükség nem volt erre a lépésre, ám ezt neked hiába mondtam. Csak fújtad az okoskodó szövegeidet, amit én elengedtem szépen a fülem mellett.
Így hát maradtam. Bár nem tudom miért. Utáltalak akkor még, hiszen tettél róla, hogy meglegyen a véleményem rólad. Azt az utálatott viszont nem éreztem őszintének. Miután felvettem, egyik pulcsidat a szekrényedből feléd indultam. Mialatt te a szabályokat ecsetelted oly határozottan, és szórakozottan.
A mi játékszabályainkat.
- Tehát, az is szabályszegés lenne, ha rád másznék? - Vetettem fel a kérdést, mialatt egyik kezemmel végig tapogattam mellkasodon, majd azzal a lendülettel, magam elé fontam karjaim mialatt én kérdőn néztem rád. Nálam persze semmi ilyen szándék nem volt, ám te mást gondoltál erről. Szórakozottan, fél mosollyal csak ennyit feleltél:
Az igazság, a hazugság része.
Végül te voltál az, aki valamilyen oknál fogva rám másztál a nappaliban. Hogy adjak neked hálát amiért megmentettél, ám nem is akármilyet... hiszen te ennél többet akartál. Mialatt én igyekeztem tőled távol maradni, vágyaim ellenére.
Ugyan is volt egy hibám, amit általában mindig sikerült akkor is elkövetnem amikor nem kellett volna. Túlságosan is ragaszkodok, de nálad talán már az első pillanattól fogva mást éreztem. Ami megijesztett.
Ám mialatt te kezdeményezni akartál, megcsörrent a telefonom. Végül az idióta apámnak hála, tudtad meg a nevemet, aki részegen felhívott. Viszont te nem álltál meg, szépen feszegetni kezdted a határokat, és sikerült is elérned hogy azonnal legyengíts.
Hagytam, hogy a magadévá tegyél, és talán belül akartam is. És onnantól kezdve az érzéseim feléd megerősödtek. Pusztán ennyi is elég volt, és ez percről percre nyomasztott. Ezért, a fejembe vettem hogy igyekszek tényleg távol maradni, és ez a zuhanyozásunk alatti veszekedés miatt ez észszerű opció volt. De még is bolond voltam, hiszen elmondtam neked mit érzek ami talán az első perctől fogva így volt. Ki hoztad belőlem azt, amit én egyáltalán nem szeretek. Hogy rád emeltem a hangomat, mialatt szerelmet is vallottam neked. Annyira megijedtem ettől az érzéstől, hogy még magamnak sem akartam elismerni. Így hát örlődtem, és sokáig némán álltam, szinte már reszketve a fürdőszoba előtt.
Kellett, egy kis idő, hogy erőt vegyek magamon, viszont úgy láttam hogy neked is. Mikor te már kijöttél, megváltozott a hangod, és talán kicsit borús voltál de nem tudtam eldönteni miért. Én a tárt ablakod előtt álltam, hogy egy kis levegőhöz jussak a teliholdas éjszakán.
Később rájöttem, hogy a feleséged említése volt az ami miatt más volt a hangulatod. Amit mondtam róla, hogy: Bármit megtettél érte, mert szeretted. Elég volt ennyi is, hogy az emléke feleméssze a szíved, ami talán az még nem vált feketévé. Mert miután bocsánatot kértem tőled ez miatt, te folyton folyvást nevettél rajtam, én meg csak zavartan hagytam hogy magadhoz húz, és átkarolj. Ismét csak nevettél, és talán sikerült elérnem, hogy egy időre ne gondolj rá. De ki vagyok én, hogy az ő helyére lépjek?

Az nap éjszaka, egy nem várt idegen került az ablak párkányhoz felmászva, amíg te egy általam kedvenc ételt rendeltél. Hagytad, hogy egyedül legyek, az alatt én igyekeztem mindent átgondolni. Ám nem a múltammal kapcsolatban, hanem rólad. Továbbra sem tudtam mit tegyek veled, és az érzéseimmel. De az a srác, ki sárgán világító szemei engem pásztáztak valamilyen oknál fogva segített. Nem ember volt, ha nem démon. Aki talán rossz szándékkal, vagy sem ajánlatott tett.
Segít elérni, hogy vámpír legyek, és így itt maradhatok ebben a városban. Mert ha ezt nem teszem meg, visszaküldenek Washingtonba amit te is nem olyan rég meséltél, amit én egyáltalán nem akartam.
Nem akartam újra apám közelébe lenni. De egy részt, érted is tettem volna valamit. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy a feleségedet az idő vette el. Ember volt, mint én. És ha átváltozok, az idő nem fog velem tenni semmit.
Így hát szinte, kapásból elfogadtam a démon kérését. És tudtam, hogy onnantól fogva nincs visszaút... de nem bántam.

Miután téged félrevezettek, és az őrsre igyekeztél, egy lépést előre haladtam az ajtó felé. Azon túl pedig, elkeserítettél, hogy hazudtál a nyakörv miatt. Mert az nem működött. Ez az egész csak a játékod része volt. Ami alatt, jót szórakoztál és hagytam, hogy azt tedd ami kedved tartja.
A garázshoz érve, két alakot láttam meg akiket a démon keresett. Később megtudtam a nevüket is. Amara és Sebastian. Hosszas beszélgetés után pedig, végre Amara akcióba is lendűlt.
Előtte tartottam attól, hogy vajon te hogyan fogsz hozzám viszonyulni. Az is bennem volt, hogy akkor láttalak utoljára mert megfogsz utálni annyira, hogy többé még rám nézni sem akarsz. De valahogy tudtam, hogy utánam fogsz jönni. Valamilyen szinten már kiismertelek.
És mikor már átváltoztam vámpírrá, nem sokkal később meg is jelentél. Forrtál a dühtől; ami a megfagyott ablak, és az azonnal elhervadt virágok is elmondtak. És onnantól kezdve, ismét csak veszekedtünk. És abban a pillanatban túl messzire mentél, és miután a garázsból kiléptünk a szavaid erősen a szívembe szúrtak. Hiába nem dobogott már akkor, de éreztem szavaidnak a súját, amik egyre jobban a hátamba fúródtak.
De téged ez egy cseppet sem érdekelt, amit nem is vártam volna el. Hiszen alig ismertük egymást, de én még is a lakásodhoz mentem. Fogalmam sincs miért, szinte magától mozdult a testem. Igyekeztem távol maradni tőled, hiszed véred illata számomra nagyon is csábító volt. De nem ment.
Valami miatt bosszankodtam, és nem gondolkodva semmi következményen az öledbe ültem. Nem ellenkeztél, és nem löktél el magadtól miután ajkaidhoz tapadtam. Elhatároztam magam ugyan is, hogy valamilyen úton módon, de kiengesztellek... mert az én hibám volt az, hogy annyira mérges voltál.
Akkor már tudtam, hogy az érzéseim irántad őszinték, szerelmes lettem beléd. És ha az ez jelenti, hogy vágyok rád, hogy megszerettem bizonyos dolgokat benned, hogy a csókjaidra áhítozom, és hogy imádom minden mozdulataidat, mikor végigsimítasz arcomon, vagy bárhol máshol amitől én beleremegek... vagy amikor a fülembe súgsz, vagy búgsz valamit... akkor igen, ezek őszinte érzések.
Viszont az, hogy ez később milyen eseményeket hoz magával, és hogy mi alakul ki közöttünk nos... arról fogalmam sincs.

KÉPEK