|
Témaindító hozzászólás
|
2021.12.07. 22:15 - |
A kert sokkal többet ad, mint amennyit nekünk kell adni érte. |
[3-1]
Alethea
A mai nap egy kicsit más volt, mint a többi. Nem a boltba ment, hanem a tengerpartra; volt egy igencsak fontos találkozója. A part természetesen teljesen elhagyatott volt, csendes és békés. Csak a víz ringatózott a lábai előtt, illetve a szeme sarkából megpillantotta az illetőt is, aki miatt idejött. Egy szirén bújt meg a sziklák mögött, aki csak arra várt, hogy újra lábakat varázsoljon neki. Sóhajtott egyet, fogalma sem volt, hogy meddig kell még ezt játszaniuk, hogy meddig óhajt a szirén kettős életet élni, de egyelőre nem szólt semmit, hiszen mégis csak Ő volt az, aki felajánlotta a segítségét. Szívesen segített bárkinek, aki rászorult, de egy szirént bevinni a városba, rizikós volt, főleg, ha egy ilyen vadról volt szó; könnyen fenn állt a lehetősége annak, hogy éhségükben a nyílt utcán falnak fel valakit. Alapvetően nem azzal volt a problémája, hogy a szirének étlapján az ember előkelő helyet foglal el, tulajdonképpen Ő sem volt feltétlen ember párti, inkább az aggasztotta, hogyha a lány bajba keveredik, akkor az rá nézve is veszélyes lehet.
Odament hozzá, tekintve, hogy egyelőre még csak neki voltak lábai, amivel közlekedni tudott.
- Tudod a szabályt. Egy nap, maximum másfél. – mondta komolyan a szemeibe nézve, mire a szirén csak türelmetlenül bólintott. Nem ez volt az első alkalom, így hát már jól tudta, hogy mennyi ideje van, hogy kihasználja a lábait. – Ha az emberek között változol vissza, nem tudok rajtad segíteni. – tette még hozzá figyelmeztetésképpen. Nem viselte volna jól, hogyha valaki olyan kezére jutna, aki bántaná vagy bezárná, hiszen pontosan tudta, hogy milyen szörnyű is az.
Zsebéből előkapta a fiolát és a lány kezébe helyezte, mire az azonnal fel is hajtotta. Figyelte ahogy a pikkelyes uszony lassan lábakká alakul. Kezét nyújtva a lánynak, segített neki felegyenesedni és odaadta neki a szükséges ruhadarabokat. Végül egy kis gondolkodás után átnyújtott neki még egy kis fiolát, arra az esetre, ha nem tudna visszajutni a tengerhez, vagy valami miatt több időre lenne szüksége.
- Köszönöm. – motyogta a most már két lábon álló szirén.
Némi tétovázás után végül csak elindult. Figyelte ahogy a lány határozott léptekkel halad a célja felé, hajából még csöpögött a tenger sós vize. Ennél már csak a szemei árulták el sokkal nyilvánvalóbban, hogy miféle lény is ő.
Karba fonta a kezét, a gondolataiba merült, mire rájött, hogy neki is jó lenne elindulnia, mert a bolt nem nyitja ki saját magát.
Sietős léptekkel haladt végig az utcákon, mire a virágbolt üvegkirakata elé ért. Egy kis kotorászás után a kulcsot is megtalálta és már bent is volt a növényekkel zsúfolásig tömött helységben. Neki is látott, hogy a kisebb-nagyobb növényeket kipakolja a kirakat elé. Gondosan elrendezte őket, majd egyet hátralépett és elégedetten csodálta meg a művét.
- Ez is megvan. – állapította meg, most már sokkal derűlátóbb hangulatban és indult is vissza a pult mögé, hogy elkészítsen pár csokrot. Habár nem volt a vágott virágok legnagyobb rajongója, de azért a rendelést mégis csak illett elkészíteni. Egy egészen nagy vörös rózsákból álló csokorral bajlódott éppen. Valaki nagy bajban lehet… - futott át a gondolatain, amikor valaki megállt a kirakat előtt. Érdeklődve kapta fel a tekintetét. Egy férfi méregette a növényeket, hogy melyiket azt nem tudta volna megmondani, mert volt ott minden is. Egy pár pillanatig figyelte, hogy vajon bejön-e és közli, hogy mit szeretne, vagy kinn marad. Látszott rajta, hogy valamin nagyon gondolkozik. Félretette a csokrot és letámaszkodott a pultra, úgy figyelte, ahogy a férfi szájára egy mosoly húzódik. Végül csak rávette magát, hogy megkérdezze tud-e valamiben segíteni.
A bolt ajtaja egy halk csilingeléssel nyílt ki, de úgy tűnt, hogy nem nagyon érdekli ez sem. Megköszörülte a torkát, várva, hogy a férfi végre rápillantson.
- Segíthetek valamiben? – tette fel a kérdést kedvesen. Hiszen mégis csak egy vásárlóról volt szó, nem lehetett bunkó.
| Madeleine Liljestam | Dark Fey | Credit: Venus |
|
 Ragyogó napsütésben battyogtam, kezeimet a zsebeim mélyébe süllyesztve. Nem mondhatnám, hogy szokatlan volt a látványom, vagy úgy eleve a jelenlétem a városban a félhomály időintervallumán kívül is, de ugyancsak meg volt a sajátos jelentés tartalma. Még ha azzal körülbelül senki sem volt tisztában történetesen. Többnyire akkor vettem rá magam ilyen korai bóklászásra, ha rossz fát tettem a tűzre. Ebben is most annyi volt a különbség, hogy végül is inkább gyanúsítás áldozata lettem. Ki is kértem magamnak. Egyáltalán mi az az amerikai pite? Az már világos, hogy nem valami recept.
Csak összegyűrtem homlokomat, ahogy nagy gondterhelten mérgelődve egy mesének főcímdalát hümmögve. Az utóbbi időben nagy rajongók lettek a gyerekek. Meg hazudnék, ha azt állítanám, hogy nekem ne tetszett volna. Tudd meg hát, ki az a Kung-fu Panda! - Tum-tu-pum-pum-tum-tu-pum-pum – formáltam egyszer indulatszavakká a zene háttér ütemét, vagy mi az. Beatbox. Erre a gondolatra még felső ajkamat is felhúztam, hogy orrom körül is megjelenjenek az „öregség” jelei. Mert persze énekelni is kell a kölykökkel, nekik nem elég, ha ülsz felettük. Vegyél részt is benne. Mondjuk tegyem össze a két kezemet, hogy nem bábszín estekért vannak oda. Pokolkutya képességek ide vagy oda, biztosan ínhüvely gyulladás miatt kerülnék vissza a pokolba.
Itt már megenyhült arckifejezésem, kicsit kikuncogva saját magamat a nem túlzottan váratlan faszságért. Mi lenne, ha még én se lennék felkészülve a saját humoromra? Egyszerű leveses, soha nem volt híres s szent, Felment a hegyre, hogy majd sárkányharcos lehessen fent! Három ütés a levegőbe Kung Fu Panda! - Dum-du-dum-dum-suká-du-dum-dum! – haladtam tovább a kísérettel. Hogy nekem mennyi harcművészeti beiratkozó papírt kellett már átnéznem meg átfogalmaznom. Ha nem lenne számomra is teljesen felesleges még én is jelentkeznék. Mit csinálnék én? Figuráznék Sashanak, hogy aztán egy egyszerű paranccsal kiküldjön az utcára? Mondjuk, ha már másért nem az arckifejezéséért megérné kipróbálni.
Mestere, Si-fu, csak a harcra nevelte, és mester is lett nemcsak teste, de lelke! Kung-fu Panda! - Dum-du-dum-du-du-du – Bár mondjuk már csak azért se lenne hülyeség, mert ha tényleg sokuk kezdi el, és komolyan is veszik, akkor valakinek nem árt majd elkísérni és felügyelni őket. Mozogni meg máris izgalmasabb, mint a padon ülve nézni a kezdők bénázását. Az meg már csak a jövő zenéje, hogy mennyire lesz elragadtatott az edző egy pokolkutya kíváncsiságától. Igen, igazából már ott eldőlt ez a dolog, hogy felmerült a lehetősége egy nagyon szigorú szemöldökpár összeborzolásának.
Most már sokkal vidámabban fütyörészni is kezdtem. És ott élt, és edzett, és harcolt az ötök között, Őrzőkké lettek ők a béke-béke földje fölött! Ahogy a fejemet végre hajlandó voltam feljebb mozdítani, hogy ne csak a talpam alá feszülő járdalapokat nézzem, megtorpantam. Kellett egy pillanat, mire leesett, hogy a város melyik felén is járok pontosan. - Hu! Há! Hmmm. – dünnyögtem magam elé, a helyzethez meglehetősen jól illő sort. Kung. Fu. Pandaaaaaa! visszhangzott elmémben. – Ez aztán bareszság – tátogtam magam előtt meg se próbálva leplezni az ajkaimra kiülő vigyort, ahogy kiszúrtam csupán pár lépésre egy virágkereskedést. Kezeimet elővéve, csak alaposan összedörzsöltem őket… Mintha csak rosszban sántikálnék és elindultam. Majd ahogy kiszúrtam messziről rajongásom tárgyát ösztönösen felgyorsítottam tempómon. Zsííír!
Mohón legeltettem tekintettem a lábaim előtt heverő szépségeken. Peckesen nyúlándozó vagy éppen elterülő kis csöppségek voltak. Szinte azonnal elűztek minden féle ördögi tervet szemeim elől, csak az őszinte rajongást hagyták hátra. Az egyik kezemet a csípőmre helyeztem, míg a szabadon maradóval megtöröltem a számat, fejemet enyhén eldöntve oldalra. Úgy néztem ki, mint aki igen nehéz döntést készül meghozni. Természetesen ez így is volt. Valahogy ki kellett számolnom, hogy mi az a mennyiség, ami még észrevétlenül a Promissába csempészhető. Vagy csak egyszerűen beszambázok egy nagy raklap örökzölddel az ölemben. Végül is ez is egy opció ugye, az már más téma, hogy mennyire lenne népszerű ötlet. Talán mégsem az összeset viszem el… Csak néhányat.
Figyelmemet mindeközben annyira lekötötték a magukat előttem illegető növénykék, hogy környezetemre vajmi kevés figyelmet fordítottam. Persze érzékeltem, ha valaki mellettem vagy mögöttem elhaladt, csak egyáltalán nem izgatott. Most sokkal érdekesebb dolgok foglalkoztattak. |
A kert sokkal többet ad, mint amennyit nekünk kell adni érte. |
[3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
