|
Témaindító hozzászólás
|
2021.11.20. 14:26 - |
Mindenkiben van fény és némi sötétség is. A kérdés az, hogy melyik részre hallgatunk. Az jellemez minket. |
[3-1]
Killien Ifraenn
Egy szokásos napnak indult az egész, semmi őrület, semmi rendkívüli. Persze egy bentlakásos iskolában, ami tömve van természetfelettiekkel, ott igazából nem érdemes arra számítani, hogy a nap teljesen eseménytelenül fog eltelni. Mindig van valaki, aki okoz egy aprócska kis felfordulást. De hát erre van ez az iskola, hogy itt kövessék el azokat a hibákat és ne kint a való világban, ahol esetleg másnak is árthatnak. Killien már egészen jól tudta ezeket a természetfeletti gyerekeket kezelni, olykor még saját magán is meglepődött, de hát ügye gyakorlat teszi a mestert. Mindemellett esze ágában sem volt feladnia katonai pozícióját, miért is kellett volna? Hiszen Pokolkutyaként nem igazán volt szüksége semmire, pihenésre sem, így mondhatni könnyedén el tudta látni a feladatait. Habár az iskolai tanulói sokszor próbálták meghiúsítani ezt a kettősséget, már csak azzal, hogy nem mindig bírtak magukkal. De Killien már megtanulta, hogy a gyerekek már csak ilyenek, és neki egy egész iskolányi van belőlük, azt nem számítva, hogy a menedékházból is gyakran ide jönnek tanulni, de az már legyen Sasha gondja.
Szóval a lényeg a lényeg, hogy ma semmilyen rendkívüli esemény nem volt kilátásban, habár egy Pokolkutya mindig készen áll a legrosszabbra. És a mai napon nem is ártott, mert megcsörrent a telefon, hogy valami pokoli erő szabadult el egy romos házban. Összeráncolt szemöldökkel hallgatta a rendőr leírását a történtekről, már-már apokaliptikus eseményként mesélte el a történéseket. De ahogy sok mindenhez hozzászokott, így ahhoz is, hogy az emberek, esetünkben természetfelettiek is gyakran képesek túlozni az olyan dolgokkal kapcsolatban főleg, amit nem értenek és nem tudnak kontrollálni. Így hát fogta magát és sietős léptekkel el is indult a megadott helyszínre.
A romos ház valóban szinte reszketett a benne tomboló erőtől, az emberek biztos távolból bámészkodtak, hüledeztek. Egy apró grimaszt vágva pillantott körbe, hogy a mai akció sem marad közönség nélkül.
Gondolkodás nélkül indult meg a ház irányába, ahonnan törpök jöttek kifelé. Egy pillanatra csodálkozva nézett végig rajtuk, hogy mégis mi ütött beléjük, hogy megpróbáltak bejutni. Nem mintha valamiféle kincs lenne az okozója ennek a káosznak. Sokkal inkább egy személy, aki vagy valami rosszban sántikál, vagy bajban van. Általában ez a két véglet szokta fogadni, így most is valami ilyesmire számított.
Őszintén szólva nem volt nehéz kitalálni, hogy melyik szobában található a „probléma”, a sötét energia csak úgy áramlott a helységből. A tűzforró kilincsre tette a kezét, de az ajtó nem nyílt csak úgy ki, valami a túloldalon eltorlaszolta, így hát egy kicsit nagyobb erőbedobással kellett megejtenie azt a bizonyos belépőt. A szekrény egy nagy puffanással borult fel, így utat engedve Killiennek. Belépve repkedő tárgyak, szilánkok sokasága fogadta és pokoli forróság.
- Hát ez lehet a földi pokol… - jegyezte meg körbe pillantva, némi ironiával. Csak ezután szúrta ki a sarokban kuporgó lányt. Ebben az esetben az utóbbi eset állt fent, egy bajba jutott illetőről volt szó. A másik eshetőség eszébe sem jutott, hiszen a félelem a szemében túl őszinte volt, túl intenzív. Egy fiatal boszorkány túl sok sötét mágiával megáldva, amit fogalma sincs, hogyan kezeljen. Elnyomott magában egy sóhajt. Fogalma sem volt, hogy mit is mondhatna, nem volt a szavak embere, de tudta, hogy nem lenne szerencsés még jobban ráijeszteni a lányra, mert ugyan neki meg sem kottyan az a pár üvegszilánk, ami esetleg sebet ejt rajta, de a lány esetében könnyen halálos is lehet. Szóval a legokosabb dolog amit tehet, hogy igyekszik nem erőből megoldani a helyzetet.
Két kezét felemelve mutatta a lánynak, hogy békével jött, nem akarja bántani, de csak ki kellett találjon valamit, amivel megnyugtathatja. Így hát a világ leghétköznapibb dolgával kezdte, egy bemutatkozással.
- Hello. Killien vagyok. – mondta, majd egy kis szünetet tartott. – Megtudhatom, hogy téged, hogy hívnak? – kérdezte a lehető legkedvesebben. Majd szépen lassan közelebb lépkedett a lányhoz, remélve, hogy nem hozza rá a frászt. – Nem akarlak bántani. Segíteni jöttem. – mondta végül, biztosítva a kis boszit, hogy nem fogja kicsinálni. Talán más pokolkutyák gondolkodás nélkül végeztek volna vele, hiszen így veszélyt jelent minden élőre nézve, de Killien egy kicsit ellágyult ezen a téren, nem hiába hozta létre azt a fránya iskolát is.
| Colin O'Donoghue | The Savior Hellhound | Credit: Venus |
|
Tulip Ruelle West
Bár mindidáig úgy hitte a város lesz a valódi menedéke, mostanra rákellett döbbennie, hogy nem New Yorkkal volt a baj, s nem is a másságával. A világ rekeszti ki, s egyszerűen nem találja benne a helyét. Még annyit se, amelynek sarkába védve a hideg időjárástól, szelektől és egyéb veszélyektől behúzódhatna. Magába roskadva pityergett egy háznak már aligha nevezhető rom padlásán, ahonnan még a hidegtől bekucorodó egerek is fejvesztve menekültek beléptekor. Nem azért, mert csúnya, s nem is azért, mert ne volna együttérző lélek, ám sötétből táplálkozó ereje megszelídíthetetlenül söpör végig környezetében nem kímélve senkit és semmit. Már idejövetekor is estek áldozatul páran, noha azokat jobbára, ha véletlenül is, önvédelemből végezte ki. De akadt olyan, ki kezét nyújtotta és csontjáról úgy olvadt le húsa, akár a méz a kanálról. Ő nem kérte ezt az átkot, szabadulni mégse tud tőle. Élni akar, de még saját magát se tudja megvédeni a démoni erőtől.
Elkeseredéséből táplálkozhat a sötétség, mert pillanatokon belül feltámad körülötte a gonosz, s olyan hatalmas riadalmat keltve, hogy a környékbeli épületek is megremegnek a földet megmozgató rettegettől. Az omladozó ház falai, mintha omlós kekszből lenne, elkezd foszlani, morzsái pedig a levegőben táncolnak. A téli hideg járta, több helyen is lyukas épület belseje egyszeriben tikkasztó meleg lesz. falain festék és tapéta, akár a kígyó bőre vedleni kezd, levegőbe szállva pedig aprón szikrát kapnak és teljesen felemésztődnek. A gonosz járja át a házat, meggyötört padlózatán, mintha karmok húzódnának végig, különös zajt hallatt, noha senki, még a közelébe se mer menni a háznak. A bútorok és magukra hagyott tárgyak pihe könnyen lebegnek a házban, a törött üveg szilánkok, veszélyes formát öltve így. Fullasztó időjárás kering bent, a fémek mind tűzforróak. Még Tulip sem mer megmozdulni, karján, vállán, itt-ott lábán és arcán is több sebből vérzik, noha azok nem mélyek, nincs garancia rá, hogy a repdeső szilánkok, szálkás fadarabok ne okoznának súlyos sérülést neki. Semmi sem védi, saját maga sem. Így hát jobbára a padlás sarkában összekuporodva, amilyen kicsire csak tud, várja a megváltást, vagy mindennek végét.
Közben akad, ki kitudja miféle okból, de megpróbál bejutni, ám minden erre tett kísérlet csúfos véget ér. Egy fehérmágiábam jártas boszorkány ugyan elér a bejáratig, még az ajtót is sikerül kinyitnia, de szinte egyből eltalálja egy felé száguldó szekrény. Hatalmas riadalmat kelt az esemény, pláne, hogy úgy tűnik a ház lassan összefog roppani, s mintha a föld is magába próbálná süllyeszteni. Nem biztosak benne, hogy akad odabent valaki, ám végül egy kétségbeesett tündér lány értesíti a hatóságokat, mialtt egy csapatnyi törp próbál bejutni a házba. Az első telefont követően pedig hívások tömkelege érkezik be a rendőrségre, mondván, hogy Stephen King gyermeke, Carrie, újéletre kelt Fournemouthban és szedi az áldozatait. Még az őrsön is tudják, hogy az efféle elszabadult erőket akárkik nem képesek megfékezni. A pokoli erőt, csak is pokoli lények tudják kordában tartani, avagy megsemmisíteni. Éppen ezért a különleges kommandót riasztják a helyszínre. A cél megfékezni ezt a veszedelmet, bármi áron.
| Amelia Zadro | Nem kicsit megkéseveˆˆ" | Credit: Venus |
|
Mindenkiben van fény és némi sötétség is. A kérdés az, hogy melyik részre hallgatunk. Az jellemez minket. |
[3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
