|
Témaindító hozzászólás
|
2021.11.14. 20:20 - |
I used to like liquor to get me inspired
But you look so beautiful, my new supplier |
[6-1]
- De hát mi nem is vagyunk idegenek… Hiszen álmainkban már találkoztunk – kacagtam rá hosszas monológja után, ahol kifejtette, hogy milyen felelőtlenség itt lennem, ilyen állapotban. Egyáltalán nem értettem vele egyet akkor is ott, pedig utólag végig gondolva teljes mértékben igazat adtam neki. De akkor úgy gondoltam, hogy már vagy ötmilliószor fordult elő velem ilyen vagy hasonló, és még sosem lett belőle problémám miért hagynék fel ezekkel a csodálatos kalandokkal, ha ilyen hercegekkel találkozhatok? Herceg… Ha már hűek akarunk maradni a Csipkerózsika referenciához. A járdán ülve se jutottam túl gondolatmenetemben ezen frappáns válaszomon, szórakozottan kezdtem el dúdolni az oly’ népszerű gyermekmesedalt. Kiskoromban nagyon sokszor voltam dadákra és bébiszitterekre bízva, akik sokszor benyomtak nekem egy mesét, ezért ez egy főemlékként tárolódott el bennem.
- Na meg amúgy se vagyok védtelen – kezdtem el bizonygatni neki, miközben próbáltam megfelelően megfogni és elhajítani a csikket, hogy ne égessem meg magam vagy bármi egyéb finomság. Felettébb meggyőzhető leszek. – Hiszen csak elbájolok bárkit a közelembe jön - kacagtam fel saját kis tréfámon. Érdekesen működik az emberi agy meg kell hagyni. Mert bár folyamatosan szórakoztattam el újabb és újabb felettébb pompás és díjat érdemlő tréfáimmal, már ilyen állapotban is, teljesen beállva is elkezdett az agyam mélyébe gyökeret verni a gondolat, hogy tényleg nem vagyok a legbiztonságosabb vagy legszerencsésebb helyzetben, de ezt akkor még teljesen figyelmen kívül hagytam.
Ugyanolyan könnyed jókedvvel és vidám hangsúllyal avattam be a dolgok jelenlegi állásban, mint korábban poénjaimat dobáltam irányába, de arckifejezését böngészve valahogy úgy láttam ő még se tartotta olyan szórakoztatónak. Az eddig összeütögetett ökleimet ledobtam magam mellé, és igyekeztem megkeresni szemeimmel tekintetét, hogy száz százalékig rá figyelhessek. Vagy legalábbis amennyire most sikerülni fog.
Összeráncolt szemöldökkel teljes koncentrációval hallgattam szavait, mert valahogy most először éreztem át a helyzet fontosságát. Pontosabban úgy éreztem, hogy valami nagyon nagy jelentőséggel bírót fog mondani. Na meg a nagy sóhaját hallva szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy ő mégsem találja olyan szórakoztatónak ezt a mostani szituációt, mint azt én teszem. Önkéntelenül felcsillantak a szavaim a jó hír hallatára, majd enyhe kacaj hagyta el torkom, amint meghallottam a beharangozott információt. Az élet apró örömei. Mondandója végére azonban már alábbhagyott jókedvem. Őszintén egy enyhe szégyenérzet fogott el. Lehajtottam a fejem, tekintetem pedig a járdára szegeztem, és azt mustráltam, egyelőre ennyivel kitérve a válaszadás elől. Nem is tudom mit mondhattam volna, abban a pillanatban nem is gondolkoztam sok mindenen, mégis kavarogtak a fejemben a gondolatok.
Nagyokat pislogtam, és elkezdtem manuálisan, önmagam által kontrollálva levegőt venni. A környezeti tényezők olyan aspektusai kezdtek előttem kirajzolódni, amire eddig nem is figyeltem oda. Végül sóhajtottam egy nagyot, és kinyújtottam a férfinek a kezem, mert arra már ekkor is rájöttem, hogy nem fogok tudni magamtól felállni a földről.
Ahogy tenyerébe helyeztem kacsómat döbbentem rá, hogy milyen hideg is van, vagyis hogy én mennyire alul vagyok öltözve. Nem sikerült teljesen zökkenőmentesen a felállásom, mert egy kicsit elveszettem az egyensúlyom a végén, de szerencsére felbukni azért nem buktam, bár ennek köszönhetően egyre kellemetlenebbül éreztem magam, és az se segített ezen, hogy egyre-egyre tudatosabb lettem. Kezdett elmúlni az annyira jó mámorító hatás. Nem húzhattam tovább a dolgot kénytelen voltam színt vallani.
- Az a gond, hogy nem igazán tudom hol lakok, vagyis nagyon valójában sehol – kezdtem neki annak, amit már egyszer elmondtam, csak kicsit más megfogalmazásban. – Egy hotelban szállok meg, de nem tudom a címét, vagy hogy pontosan merre van. Nagyon szép környéken – mondtam az utolsó mondatot egy kicsit lágyabb hangon, bár őszintén nem voltam benne teljesen biztos, hogy ez is igaz-e, majd következő gondolataimat már a titokzatos idegennel is megosztottam, bár utólag belegondolva lehet nem az egész élettörténetemre volt kíváncsi. – Igazából csak most ide pár napja, és nem igazán ismerem a várost meg semmit. Elég impulzív döntés volt, hogy idejövök – zártam le a kis beszédemet, majd átlibbentem egyik lábamról a másikra. Észre se vettem, de beszéd közben kezemmel elkezdtem másik karomat dörzsölni, szóval azt most leejtettem, tűnődve mi legyen.
- És ha hívnánk egy taxit? – csillant fel szemem, és kaptam fel fejemet. Egyből visszajött az előbb elvesztett jókedv. – Az haza tudna vinni, nem? – olyan okosnak éreztem magam, nem realizálva, hogy a taxi nem egy olyan csodálatos mechanizmusú dolog, mint egy postagalamb, hogy csak úgy hazatalál, hanem a sofőrnek is be kell táplálnod a címet, ahova menni akarsz. Lelkesen vigyorogtam rá, neki, hogy tetszik a felvázoltam ötletem ő is olyan izgatott miatta-e mint én. Vicces, hogy így várok megerősítésére, mintha egy kis csapat lettünk volna, akinek egy csoportfeladatot kellene megoldani, és boldog voltam, hogy végre én is valamit beletehettem. |
 Egy, csak egy gondolat bánt engemet... Mi lehet oka annak, ha rád a csinos lány kezet emel? Pontosítanék, a csinos lány a járdán. Nyilván a mondat ezen része volt leginkább a korrigálásra szorulva. Nem is az, hogy valójában ez nem ütlegelést, hanem megadást takarna. Na meg arra is rá fért volna némi jra komponálás, ahogy ott előtte álltam, kérdőtekintettel pásztázva. Mármint, egyértelmű, hogy géniuszom előtt hamarabb tudna feltett kacsókkal áldást mormogni, mint elszörnyedni, rusnyaságomon. - Igen, ma este ezt fogom mondogatni magam, nehogy sírva virradjon rám a reggel. - Ettől még természetesen nem lett kevésbé meglepő ijedtségre utaló mozdulata. Összevont szemöldökeim közül a jobbat felvontam, megköszörülve torkomat, felkészülve ezzel a megszólításra. A reakció, nos hogy fogalmazzak, hogy ne tűnjek nagyképűnek? Jaj ugyan ki a faszt akarnék lóvá tenni. Természetesen máskor is találkoztam már a kéjvágyó asszonyok efajta buja mustrájával, de ettől még nem jelenti azt, hogy rosszul érintett volna, vagy unom. Hiszen kinek ne esene jól néhány elismerő pillantás?
Kedves invitálását a földön való csücsülésre kénytelen voltam elutasítani. Az állás jobban illett hozzám amúgy is. Csak lassan megráztam a fejem, ilyen formán is tudtára adva döntésem végeredményét. Bár jobban elnézve és hallgatva, a szapora szívverés és tág pupillái alapján az se lepne meg ha fel se tűnne neki korábbi cselekedetem. Vállám felett hátratekintettem a Promissára, aztán az időt próbáltam megsaccolni. Sasha nem kifejezetten rajong a váratlan vendégekért, de tisztán látható, hogy a hölgy lényegében igenis segítségre IS szomjazó. Nekem nem sokára már illene visszaérnem, főként társaság nélkül. Talán ha a vállamra csapva kiraknám valamelyik közeli hotel portáján... Megéri megmenteni egy idegent, egy tökéletesen jó állapotban lévő bőrkabát lehányásáért cserébe?
Szavaira tekertem szinte azonnal vissza nyakam irányába egy ostorcsapás sebességével. Felelete csupán egy visszafogott mosolyt váltott ki belőlem, nem tudtam őszintén örülni egy kiszolgáltatott személy félelemérzetének hiányán. A szánakozás meg sosem volt igazán az asztalom. Ajkait néztem, ahogy előbb a parázsló rúd túlfelére lehelnek csókot, majd füstölögve formál velük újabb mondatot.
Csak összefontam magam előtt a karjaimat, ahogy továbbra se kaptam kielégítő választ feltett kérdésemre, ugyanis a hangsúly nem a mit vagy magány témáján volt, de még csak nem is a kései órán, hanem az itt-en. - Nem minden védtelen lány gondolja úgy, hogy este, egy sötét, kihalt utcában, szerencse egy idegen férfival összefutni - mondtam ki végül, amit gondoltam felvonva a szemöldömömet kihívóan. Kitudja, talán ezzel némi józan ítélőképességet is ébreszthetek benne. Valahol viszont tényleg szerencse, hogy velem futott össze. Főleg neki, az egyik legveszélytelenebb éjszakai ragadozóval hozta össze a sors, engedély hiányában ritkán harapok.
Feszült türelemmel hallgattam további magyarázatát. Hiába a több éves kiképzés, ez még mindig nem ment zökkenés mentesen, de már legalább eljutottam arra a szintre, hogy a lehető leghiggadtabban meghallgassam a mesék végét. Csak azután reagáljak. Már pedig a kölyköknek ettől vadabb el regélni valóik voltak. Nem is nagyon haragudtam tehát az ismeretlen szépségre, inkább csak egy sóhajjal megszabadultam a tüdőm fogságába ejtett levegő feleslegemtől. Hajamba túrtam, hogy addigis teljen az idő, míg kitalálom mi is lenne a legmegfelelőbb megoldás közös helyzetünkre. Nem igazán engedhettem meg magamnak az itthagyás lehetőségét az ösztöneimnek köszönhetően. Hiszen új kínálja itt magát a sötét lélekkel megáldott teremtményeknek, mintha éhes vámpír orra előtt véres madzagot húzna.
- Na akkor egy jó hírem máris van - kezdtem bele, igyekezve fenntartani az érdekldését az üggyel kapcsolatban. Igazán örültem volna ha ez a menedékházon kívül megoldható lett volna. - Én tudom hogy hol vagyunk, és ha te tudod hová tartanál, akkor ma éjjel máris a saját ágyadban alhatnál - ajánlgattam, viszont még egy dolog hátra volt. - Csak a címedre lenne szükség - mosolyogtam ártatlanul, remélve, hogy a korábban elültetett tudatosság nem most fog csírába szökkenni és tagadja meg tőlem ezt az egyszerű, de nagyszerű információt. Mármint valahol a helyes az lenne, ha nem köté a lakhelyének elhelyezkedését egy vadidegen orrára, viszont vannak külöleges esetek, mikor a szükség törvényt bont. Ez most pont egy ilyen. Reméljük ezt nem csak én egyedül érzékelem. |
Fejemmel követtem a szó szerint előttem elrepülő kő útját, egészen addig míg túl távolra nem került, és túl messze volt, hogy lássam is, így csak lassan elveszett az éj sötétjében. Akkor még nem társítottam hozzá, hogy egy repülő kőnek bizony mozgatója is van, az agyam csak a jelenség feldolgozáság jutott el. Egészen elmerengtem a távolba esett kis tárgyon, el is felejtettem mit is csinálok én itt pontosan, de egy kis gondolkodás után hamar rájöttem. Cigarettázok. Rápillantottam a mutató és középső ujjam között feszülő kis csikkre, majd hamar el is kellett kapnom ugyanis majdnem véletlen a combomra hamuztam, már pedig nem akartam megégetni csinos kis lábam. Jaj nem is tudtam, hogy ilyen egy bonyolult egy dolog tud lenni a cigarettázás.
Még mielőtt azonban újra a számhoz emeltem volna a bűnös élvezetet egy hatalmas árnyékot pillantottam meg ott, ahová előbb a kis szemcsék estek. Úristen egy óriás! Hallottam, és tudtam már erről a helyről, hogy itt mindenféle és fajta természetfelletti van, de nem hittem volna, hogy egyből bele is botlok valamibe. És pont egy óriásba! Remélem észrevesz és nem tapos agyon! Gyors reflexeimnek hála, volt időm odakapni kezeim arcom elé, hogy legalább azt megvédjem a becsapódástól, de csodák csodájára nem történt semmi. Legalábbis semmi rossz. Az óriás kedves hangon hozzám szólt, én pedig összezavarodottan engedtem le kacsóimat, és kerestem meg a hang forrását. Mikor megleltem, eleinte csak elmerülve néztem a szemeibe, majd mikor felfogtam, hogy egy férfi áll előttem, hamar összekaptam gondolataim, és egyáltalán nem feltűnően végig mértem. Egy kaján vigyor ült ki az arcomra. Helyes volt. Meg is paskolgattam magam mellett íziben a mocskos járdát, hogy üljön le hamar mellém, és egyből elöntött a jókedv. Hisz társaságom van, és nem is akár milyen!
Ekkor realizálódott bennem, hogy a csábos ajkakat nemrég egy kérdés is elhagyta, és bár kicsit késleltetve, de elkezdtem válaszolni, azonban előtte kuncogtam egyet azon, hogy milyen jó poént fogok mondani. – Hát, cigizek, minek tűnik? – tettem fel a kérdést álirritáltsággal, majd csak újból elmosolyodtam, hogyha nem esett le neki, hogy csak viccelődik, tudjon róla, majd, hogy fokozzam a hatást még szívtam is egyet.– Egyébként is, most már itt vagy szerencsére, szóval nem vagyok egyedül – tártam szét a kezeimet bölcselkedően. Reakcióját várva a kis tréfámra, újra elkezdtem vele keresni a szemkontaktust, majd amikor meglett újra felkunkorodott a szám széle. Jaj annyira szerte széjjel vagyok! Nem teljesen kérdésére, nem teljesen választ adtam, azaz elkezdtem a cigitől félig prüszkölve bólogatni. A végét járta már, ezért a szemembe ment a füst, amitől a légzőrendszerem is beindult, és ilyen gyönyörű reakciót váltott ki belőlem. Inkább el is dobtam a szolgálatót beteljesítő kis rudat, bár annyira nem állt meg messzire, mint az előbb fel-fel dobott kő.
Viszont nem akartam lógva – vagy lehet inkább állva – hagyni a kedves partnerem, ezért felkészültem a hosszabb, érthető válaszadásra, ami nem a buszra várás. Ch… a buszok olyan alpáriak! Koszosak…
- Igazából pihenek – kezdtem újra rátekintve magyarázni, olyan átéléssel és megfontoltsággal, mintha éppen Tüphon és Ekhidna gyermekéről beszélnék neki. Átfutott a gondolataim között, hogy talán kiteljesedettebb magyarázatra vágyik, na meg az is, hogy olyan szépen cseng a hangom, így tovább csacsogtam. – Igazábóóól – kezdtem választékosan, és még amíg elhúztam az ó betűket egyre közelebb húzódtam irányába is felsőtestemmel. – hazafele indultam el, mert olyan erősek voltak a fények, csak aztán rájöttem, hogy nem is tudom hol van haza. Vagyis hát lehet tudnám, de azt se nagyon tudom, hogy én hol vagyok – fejeztem be az apró kis történetem, aminek pont olyan gyönyörű és összeszedett volt az eleje, mint a vége. Büszke voltam magamra, hogy ilyen ügyesen elmeséltem a történetet, ezért bárgyún még rá is mosolyogtam, majd ökleimet gyengén magam előtt összeütögetve vártam reakcióját a mesélésemre. |
- Bassza fasz - hangzott el a mondat számból, lezártnak tekintve a mai késő estébe nyúló kiruccanásomat. Nem mondanám sikertelennek feltétlenül, sem unalmasnak a mögöttem álló éj eseményeit, inkább sótlannak. Már ha egyáltalán nekem módomban áll így fogalmazni. Vagyis hát módom az még csak van rá, csak éppen hitelessége alig van eme összehasonlításnak. Ismételhetném magam, de nincs kedvem, vegyük úgy, hogy az előbb elhangzottak erre a gondolatmenetre is kiterjeszthetőek.
Végül csak unottan dugtam kézfejeimet a langymeleg vízsugár alá, ami a mosdó csapjából kellemes erővel szivárgott. Meglepett, hogy nem volt kézmelegnél sokkal hőfokon. Ezt valószínűleg bármelyik részeg még képes lenne pofájába engedve buzgón lenyakalni, hogy dehidratációján enyhíthessen. A szórakozóhelyek, vagy bárok bevett szokása volt tehát, hogy csupán egy hőmérsékleten lehetett vizet ereszteni. Számomra érthetetlen, számomra, akiből hiányzik a szomjúság képessége, hogy mégis miért rosszabb a meleg víz ennek csillapítására. Csupán elmesélésekre hagyatkozhattam, azok is megoszlónak bizonyultak. Volt aki szerint többet ártott, mint használt, más szerint meg egyenesen a wc kagylóra száműzte és szinte abban a pillanatban, hogy az első korty a gyomráig ért, már igyekezett is volna vissza a tartalom, mintha hátra arcot kiáltottak volna. Persze erre mondhatnánk, hogy mezei gyomorrontásról beszélünk, de ezt részegség, vagy másnaposság mellett nem feltétlenül lehet egyértelmen megállapítani. Na meg aztán ott van az is, hogy a beszámolók többnyire természetfeletti lényektől érkeztek. Kizárt hogy egy szimpla baktérium ilyen pusztítást végezhessen közöttük.
Lerázogattam ujjaimról a vízcseppeket ahogy elapadt a vízfolyam, nélkülözve a szárító használatát. Valljuk be szart se érnek ráadásul átkozott hangosak, amire pont nem vágytam. A tükörbe nézve helyére sepertem rakoncátlanabb, homlokomra lógó tincseimet, ehhez még jól is jött a nedvesség. Ehhez is. Hátrébb lépve meg még bőrkabátomra is vetettem egy pillantást, majd rántottam is egyet alján, mintha ettől olyan nagy változást remélhettem volna. Egy lehengerlő mosolyt villantottam tükörképemre, majd zsebre vágva egyik kezem már nyújottam is a másikat, hogy az ajtónak támaszkodva kinyissam. Mutatóujjammal egy tapintásra zsepkendő zafattal játszottam, majd visszagondolva rájöttem, hogy valószínűleg arról a szalvétáról van szó, amire korábban egy rúzsfolt társaságában egy számsor nyújtott át az egyik "jól felszerelt" hölgy még a Pandemonium-ban. Talán maradhattam volna ott és most nem egyedül hagynám el a terepet. Viszont valamit az is elárult, hogy annyira nem is bántam a magányt ahogy hagytam, hogy az égetően hűs levegő elárassza tüdőmet kilépve a járdára.
Lustán végigjárattam tekintetemet a környéken, inkább megszokásból, mint tényleges keresésből, vagy érdeklődésből adódóan. Végül saját lehelletem halovány gőzének kijózanító látványa arra ösztönözött, hogy elinduljak. Szám sarkához érve végig töröltem a nagy semmit nagyujjammal közvetlenül az alsó ajkam alatt. Ezt követően a babráló kéz is eltűnt, vagy legalábbis a feje, a szabadon maradt zsebem rejtekében. Egyesek szerint ez rossz ötlet és késleltetheti a reakciót. Én meg azt mondom, hogy akad elég pénzem arra, hogy helyettesítsem egy vészhelyzetben kettétépett bőrkabát hiányát. Akinek meg ez még így is problémát jelent, azt őszintén sajnálom. Szar lehet hogy senki nem akar együtt élni vele.
A már jól ismert útvonalon magabiztosan és gyorsan mozogtam. Nem kifejezetten voltam rajongója a lassú andalgásnak, pláne nem egymagamban. Enyém a világ összes ideje, hogy elmélkedjek magamnak, egyáltalán nem volt szükség arra, hogy ezt tovább tetézzem holmi pikadatba nyúló bandukolással. Ki tudja, talán ha jól időzítek még Sasha-t is elkaphatom egy esti magas röptű csevelyre. Meggyőződésem, hogy neki is ez lenne minden vágya, ha nem a kölykök akkor én nyúzzam a hülyeséggel. Magának se vallja be, de valószínűleg több szórakoztatást okozok, mint bosszúságot. Legalábbis jobb napokon mindenképpen. A gondolatra csak egy sanda vigyor feszült ki ajkaimra, ahogy kicsit meggörnyedtem a rámtörő jókedv alatt. Figyelmemet egy épen lábam útjába kerl kavics ragadta meg, majd kapva az alkalom moderált erőbevitellel rúgtam egy jót rajta. Fejemet hátra vetettem, hogy szemmelkövethessem röppályáját, majd egy kisebb szívelégtelenség beállása után tulajdonképpen nyugtáztam, hogy nem bombáztam fejbe egy a közelben ülő hölgyet. Hölgy... Hm. Itt a menedékház előtt ebben az órában?
Némi értelmes arckifejezést próbáltam arcomra ölteni, ami abból állt, hogy a tőlem telhető legtöbbet megtettem annak érdekében, hogy ne vigyorodjak el, és nem röhögjek fel hangosan, amiért majdnem szabotáltam a kisasszonyt. Közelebbről megvizsgálva azonban a helyzetet, meg azt is, hogy nem igazán váltott ki belőle semmilyen reakciót egy idegen látványa, csak nyugodt, elégedett mosollyal az arcán kuncogva szívta meg cigarettája végét. Némi torok köszörülés mellett húztam ki magam, hogy ne gondoljak arra, hogy milyen fajta és más márkájú bőr szivarra is meghívnám, de állapotából kiindulva nem tnt a legtisztességesebb ajánlatnak. Még akkor sem, ha történetesen igent rebegne.
- Hát te mit csinálsz itt egymagadban éjjnek idején? - érdeklődtem elővéve egy illedelmesebb formámat. Ha nem tettem volna, félő, hogy Sasha valamelyik árnyékból mőgém ugrana, hogy tarkón basszon, amiért rontom itt a levegőt a Promissa előtt. Ráadásul valószínleg nem csak nekem járna ki a kettőből az atyai pofon. Végül aztán csak egymásba ért tekintetünk a lánnyal, majd nem túl meglepő megállapításra jutottam. - Valld be, hogy nem a buszodra vársz - s azzal hagytam, hogy néhány kuncogás feltörjön torkomból. |
Suhanás. Rohanás. Szabadság. Korlátlanság. Lebegés. Boldogság. Megállíthatatlan vagyok. Erőteljes vagyok. Egy vagyok a természettel Ezek a „gondolatok” suhanták át a fejemen, ahogy vándoroltam az utcákon. Elképesztően kész voltam, viszont tökéletesen éreztem magam egyfajta eufórikus, katartikus élményben volt részem. Nem tudtam volna elmondani, hogy mennyi idő telt el, hol vagyok, és hogy kerültem ide, de azt igen, hogy mennyire élvezem minden percét. Mintha az én belső világom kívülre került volna, és csak én léteztem volna, a többi ember csak egy mellékszereplő lenne, és igazából nem is igazi, ami most történik, bármit megtehetek. Át se suhant a fejemen milyen kiszolgáltatott helyzetben vagyok bizonyos szemszögből, olyan apróságok meg végképp nem ronthatták el a kedvem – tekintve, hogy tudatában se voltam akkor ezeknek, - hogy kényelmetlen a szandálom, nem elég meleg a ruhám, a hajam hátul el van kocólodva, és a rúzsom is elkenődött, és hogy kitágult pupillámat elképesztően bántották a forgalmas utca fényei.
Igazából akkor még nem is tudtam milyen jelentőségteljes lesz számomra az este, és hogy milyen kalandosan fog eltelni. Előtte néhány nappal mentem le reggelizni, és ismerkedtem meg egy szomszéddal, és beszéltük meg hogy eljövünk ebbe az állítólag elképesztő szórakozóhelyre, és hogy jön még néhány barátja is. Természetesen belementem, hiszen imádtam bulizni, és az ismerkedésből se sülhet ki rossz, főleg, hogy ő is ugyanolyan keményen nézett ki, mint én akkor, és ezt jó jelnek vettem. Az este el is érkezett. Iszonyatosan jól éreztem magam, az emberek is szórakoztatóak voltak, bár a nevüket nem tudtam megjegyezni. A bárból indultunk tovább, de arra már nem emlékszem pontosan merre mentünk. Csak arra táncolok, és egyre és egyre beljebb keveredek az emberek tömegébe, és ahogy kezd elönteni az az érzés, amit minden alkalommal hajkurászok a kavalkádba, ahogy egy idegen férfivel táncolok. Időközben teljesen elszakadtunk egymással a társasággal, de ez akkor egyikünk fejében sem tudatosult, mindannyian túlságosan szerteszét voltunk.
Visszagondolva se értem mi volt a motivációm arra, hogy elrohanjak, legalábbis úgy éreztem rohantam, valójában csak botladozhattam az utcán. A hideg csípte az arcomat, és egyre és egyre messzebb kerültem a zajos utcáktól, és a nagyon bántó fényektől. Egy fél pillanatra rám tört egy megvilágosodásnak érzett állapot, és megmerevedtem. Egy széles utcán voltam, ahol legalább 4 sáv volt az úton, mellettem butikok voltak, és kávézók, az épületek tetején lakások. Az utón egy-két autó ment el, inkább taxik, és járókelők se nagyon voltak. Elfordultam, hogy belenézhessek a mellettem lévő bolt tükröződő kirakatának üvegfelületébe, és beletúrtam hajamba, ahol az előbb említett szépséghiba volt. Átfutott fejemen, hogy mennyire jól nézek ki, és mennyire összejönnék magammal, ha nem én lennék. Mondanom se kell nem egészen voltam az eszemnél.
Viszont itt ahogy a rögtönzött tükörbe néztem magam tudatosult bennem, hogy egyedül vagyok. Körbepillantottam, és rájöttem teljesen ismeretlen a környék, ahol állok, és semmi útmutatást nem látok. Elvigyorodtam helyzetemen. Hogy fogok így hazatalálni? Ott ez a kérdés inkább tűnt nevetségesnek, mint ijesztőnek, így megengedtem magamnak egy halk kuncogást, majd tovább indultam. Azt tűnt a leglogikusabb, hogy addig sétálgatok, míg egy ismerős környékre nem tévedek, és onnan már tudni fogom az utat.
Nem tudom mennyit bolyonghattam, mikor úgy voltam, hogy ideje pihenőt tartani, mert elfáradtam. Nem is tudtam, hogy ez a város ilyen hatalmas. Az emberek kezdtek megint össze-össze mosódni, így a leglogikusabb megoldásnak az tűnt, hogy egy viszonylag elhagyatott utcában lepihenek egy kicsit. Úgy tűnt, a kutya se járt erre, ezért egy falnak nekidőlve leültem a járdára. A szaténruhám két oldalt fel volt sliccelve, így ezt a részt beigazgattam középre, és kinyújtottam lábam. Ezután körbe néztem, hogy most mi tévő legyek. Kezdtem unatkozni. Kis glitteres táskámhoz nyúltam, ami apró láncokon lógott vállamon és apró örömmámor tőrt rám, mikor láttam, hogy maradt még cigarettám, így rágyújtottam egyre, majd vártam, hogy valami történjen, vagy visszatérjen az energiám,
|
I used to like liquor to get me inspired
But you look so beautiful, my new supplier |
[6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
