SOFIA MILLE TVEIT"Books are a uniquely portable magic"Fújtatva léptem ki a gyógyszertárból. Végre nem csak egy egyszerű szünetre tértem ki, hogy némi friss levegő hatására kiszellőztessem az ostoba kérdésekkel teletömött fejemet. „Van ennek a gyógyszernek mellékhatása?” Ha tudnád, hogy hánynak a kedvező hatása a mellékhatás, és esetleg eredendően valami egészen másra gondolták használni… Nem baj, mára ennyi és több nem számított. Legalábbis ezzel igyekeztem nyugtatni magamat, miközben lábaimra húzkodtam görkorcsolyáimat.
Undok egy időjárás volt ma, a legfőbb felelőse annak, hogy miért lepték el tömegesen a körzet összes gyógyszertárát. Természetesen én egész nap ugyan abban rostokoltam, és igyekeztem a legjobb tudásom szerint segíteni mindenkinek, aki csak vénnyel, vagy bármilyen panasszal betért. Ahelyett, hogy orvoshoz menjen, mondván, hogy ígyis-úgyis itt köt ki, akkor meg már nem mindegy, ha mi mondjuk meg mi legyen, elvégre tudjuk mi is, hogy mi is segíthet, vagy nem? Aztán persze vitatkozhatunk azon, hogy ki a hibás, ha vény nélkül szart se tudunk kínálni neki a kínjára. Nem is tudom melyik a rosszabb, mikor erre úgy reagál, hogy akkor nem is kell neki semmi, vagy amikor nagy kelletlenül csak elmegy az orvosához és vérig sértődve jön elénk csapva, hogy van végre papírja. Ha nem egész életemben a helyes viselkedésre tanítottak volna, valószínűleg nem lennék képest mosolyogva visszaadni, hogy még alá is kellene írnia. Mondjuk jobb is volt így. Így legalább végig nézhettem minden alkalommal ahogy egyesek elvörösödtek korábbi viselkedésük indokolatlanságát realizálva. Esetleg a továbbra is kedves hozzáállásom volt, ami zavarba hozta őket. Erről lehetne elmélkedni.
Végül biztosan állva kerekeimet, a többit nyugodtan hagyva magam mögött elgurulva, belesuhantam a ködfelhőbe. A nyálkás, száraz köhögést és torokfájást előidéző pára már nem is tűnt olyan bosszantónak, ahogy még veszélytelen sebességgel szeltem benne. Hajamat még korábban összekötöttem, hogy az esetleges menetszél ne kócolja a hátam mögött kavargó fürtjeimet. Igazi kihívás másképp kifésülni, előfordul, hogy meg is sirassam korábbi ostobaságomat. Ezután nem is csoda, hogy dupla olyan kínossággal ügyelek arra, hogy mindig legyen nálam hajgumi és azt használjam is.
A hátizsákom, ami egyébként korábbi ebédemet rejtette és napközben az „abroncsos” lábbelijeimet is most közel üresen zötykölődött hátamon. Csupán egy vékony vászon cipő bújt meg rejtekében, egy-egy élesebb kanyarban még félre is csapódva. Természetesen ez inkább csak feltüzelt, sem, mint zavart. Egyáltalán nem volt ellenemre, ha gyorsíthattam, de mint az puszta létezésemből is kitudódott… Az ördög sosem alszik, így jobb, ha nem kockáztatok azzal, hogy valamelyik utcasarkon eltaroljak valakit. Ráadásul valahogy ahhoz se feltétlenül fűlött a fogam, hogy egy olyan zebrára sikerüljön kigurulnom, ahol épp váltott a lámpa. Az arcom még úgy ahogy rendben volt, nem állt szándékomban átrendeztetni egy motorháztetővel.
Nagyjából a következő kereszteződésnél is így járhattam volna. Néha tényleg hihetetlennek tartottam, hogy a városi közlekedésfelügyelet mit gondolt, amikor némelyik gyalogátkelőnél olyan időhatárt szabott, amin egy babakocsis nő szinte soha nem ért át időben. Hiába indult azonnal, mikor felvillant a zöld. A mozgáskorlátozottakat meg már ne is említsük. Nem azért mert baj lenne velük, bár a lámpa állító emberkének akár lehetne is… Mindegy is.
Tekintetemet általában a lámpára összpontosítottam, kivéve ezen a sarkon, ugyanis itt sokkal jobb látnivaló akadt, mint figyelni a „rajtpisztolyt”. Jó pár hete már, hogy erre az útvonalra ráakadtam, és habár hosszabb volt, mint amin ezelőtt jártam, de sokkal többször volt lehetőségem kerékpárútra térni ezáltal pedig gyorsabban megtenni a távot. Viszont most nem is igazán az irány változás mibenléte a lényeg, hanem az, ami minden alkalommal, ha elhaladtam, vagy megálltam előtte a figyelmemet élvezhette. A szemben lévő sarkon ugyanis egy könyvesbolt leledzett. Valahogy mindig az volt az érzésem, hogy ahogy minden más is ebben a városban a könyvek is természetfelettivel voltak megtöltve. Gyakran nyugtattam fellobbanó kíváncsiságomat a korábbi alkalmakkor azzal, hogy talán majd máskor. Ma úgy tűnt ez közel sem lesz elegendő. Csak nehézkesen nyeltem egyet, ahogy megnyaltam szájaz ajkaimat. Talán ajakbalzsamot alkalmazni okosabb volna.
A tömeg megindult, de én még pár pillanatig még a bolt látványának rabja voltam, mire végre megiramodtam. Végül is, ma ráérek, nem? Nem mintha máskor bármivel is több elfoglaltság várna rám, mint ma, de most tagadhatatlanul nagyobb érdeklődéssel bővelkedtem, mint korábban. Most már nem volt elég se a lustaságom se az alapvetően társaságkerülő természetem, hogy visszatartsanak.
-
Jó napot! – köszöntem viszonylag bátortalan hangon az üres eladós pultnak. Ajkaim magabiztos mosolyra húzódtak, ahogy felmértem a helyzetet. Egy igencsak terebélyes üzlet, igencsak kevés vásárlóval. Vagy szerencsém van és holtzónában érkeztem, vagy egyszerűen csak nem túl népszerű hely. Bár azon vitatkozhatnánk, hogy ez utóbbi inkább jobb vagy inkább rosszabb. Elvégre jelentheti azt is, hogy valami probléma akad a vásárlásra felkínált holmikkal. Ez mondjuk úgy általánosságban is elmondható lett volna. Bőven voltak azok, akik könyvvel inkább a házat, mint az elméjüket fűtötték volna. Viszont az itt jelenlevők meg nem adták vissza kielégítően azt, hogy egyébként pedig nem voltak kevesen azok, akik inkább élték mások, mint maguk életét.
Végül bizalmat szavazva léptem át gyenge anyagból készült surranómba. Azért azt mégsem mertem bevállalni, hogy kerekeken grasszáljak végig a polcsorok között. Néhány üres pillantást ugyan szereztem, ahogy viszonylag boldogan mértem fel a terepet, majdhogynem otthonos léptekkel járkálva.
Már kezdtem teljesen azt hinni, hogy minden apró zugot sikerült felfedeznem, mikor felfedeztem még egy átlagosnak tűnő átjárót, ami felé egy fekete gyöngyökből készült függönyszerű elválasztót erősítettek. Ujjaimat a hűvös gyöngyfűzérek köz csúsztattam, majd félre tolva azt átbújtam alatta. Mögöttem halk kis csörömpöléssel ütköztek össze, ahogy leeresztettem őket. Ennek a szobának már teljesen más hangulata volt, mint ahol eddig körbe néztem. Nem voltak az eligazodást elősegítő stílust feltűntető kiírások sem, csupán egy egy szó választotta ketté a tért. „Fehér” és Fekete”. Ami azt illette nem tartott sokáig, míg kitaláltam, hogy mire is hivatkoznak a besorolások. Szinte azonnal meg is indultam a fekete szó irányába, melyről azt feltételeztem, hogy a könyvek lapjai mind olyan tudást rejtegetnek, melyet egy magamfajta viszonylag kezdő boszorkány nagy becsben tarthat.
Az első könyv, amit leemeltem az alapokkal foglalkozott, mellyel nem igazán rendelkeztem, és tudásom minden volt csak nem rendezett. Révén, hogy alapvetően olyan család sarja voltam, mely megszállottan gyakorolta a fehér mágiát, így csekélynek mondható tudásomat a fekete mágiáról csak összejövetelekről sajátítottam el. Ezek tulajdonképpen nem érdemelték meg a „kevés” bármely szinonimáját is, alapok hiányában viszont igen is annak számított. Még a légzés gyakorlatok is teljesen másképp
AJÁNLOM AZ OLDALT
