|
Témaindító hozzászólás
|
2021.10.04. 23:58 - |
Halloween van, és ezt az ünnepet a kitaszítottaknak, a beilleszkedni nem akaróknak és a bolondoknak találták ki, mindazoknak, akik sehova sem tartoznak. |
[19-1]
Diana Ayoki The Sorceress
 Felmerült bennem egy érzés, hogy lehet nem is kellett volna ide jönnöm. Igazából semmi értelme sincsen, hogy én is itt vagyok egy régi kastélyban, rengeteg idegennel. De már késő is lenne hátat fordítanom ennek a bizarr helynek, ugyan is elvileg az ajtókat másnap reggelig nem nyitják ki. Nagyot felsóhajtva kortyoltam bele az italomba, amíg körbe pillantottam a nagy tömegen. Egy alkalomnál lenéztem a poharam tartalmára, és elmerengtem a saját kis gondolataimba.
Nem sokáig merenghettem, ugyan is a túl oldalon egy lány olyan szinten megijed, hogy csetlik-botlik és mindenkinek neki megy aki az útjába kerül. Valamilyen oknál fogva, nem értettem hogy még is mi okból törtek elő bennek ezek az erőteljes érzelmek, de persze tisztán látható volt hogy ez a lány mennyire megijedt.
Persze én sem maradhattam ki a "sorból" ugyan is amint neki ütközött egy másik előttem nem messze lévő fehér ruhás hölgynek, ügyetlenségében én is az "áldozata" lettem. Én még időben megtudtam állni a lábaimon, még abban is szerencsés helyzetben voltam, hogy még időben le tudtam fogni a poharat, hogy a benne tátongó folyadék ne a földön kössön ki. Nagyot sóhajtottam fel, megkönnyebbűlve, hogy egy csepp sem került a padlóra, de tekintetem rögtön vissza is tért, a rémült lányhoz aki bármi áron de menekülni próbált.
Mielőtt még szólhattam volna neki, fogta magát és mint a szél elviharzott előlem. Értetlenül néztem utána, majd a fehér ruhás hölgyre, akinek ugyan az járhat a fejében mint nekem. Egyikünk sem értette a helyzetet, hiszen az ilyesmi elő szokott forfulni. Ebben nincsen semmi szégyelni való. Hiszen az ügyetlenségünk is egyfajta tulajdonság, ami rengeteg emberben megforul. Még régen én is ilyen voltam. Valahol viszont, én még is azt a férfit kerestem, bár tudom ez is egy fajta "álmodozás" volt. És ha most bele gondolok, mit csinálnék? Az eszem azt mondja, csak lépj tovább, a szívem meg persze ennek az ellentetjét mondja.
Igen, kissé ismét elmerengtem a gondolataimban, de sokáig nem is gondolhattam a múltra amint megláttam, hogy a nő, egy ablakhoz lép ahol a függöny mögött bújdosó lányt próbálta nyugtatni. Valamit tenni akartam én is, még ha a bizonytalanságom ezt próbára is tette. Régóta nem voltam már úgy igazán társaságba. Istenem ezt még megfogom bánni.
Oldalra lépve, leraktam a poharat a svéd asztalra majd kissé határozatlan, lassú léptekkel mentem én is oda közéjük. Először a nőre pillantottam, majd a földön kuporgó lányra. Egy igen apró félmosoly kúszott a számra, majd szépen leguggoltam elé. Karjaimat térdeimre raktam, amiket átfontam, fejemet majd rá támasztottam, és kissé oldalasra döntve fejemet mosolyogtam el jobban, kedvesen hogy éreztessem vele, nincs semmi baj. - Szia. -Kezdtem bele. - Nem kell félned, nem történt semmi baj. Senki sem haragszik rád. - Próbáltam én is valahogy nyugtatni. Bár látva a légzését kissé egy fajta aggódás lett úrrá rajtam. Mármint reméltem, hogy nem lesz rosszul, vagy történik vele nagyobb baj. - Én Diana vagyok. Téged hogy hívnak? - nyújtottam felé egyik kezem. Ha elfogadta a kezem, és a nevét is elmondta mosolyogva segítettem fel a földről, majd csak akkor engedtem el a kezét.
Végignéztem jelmezén, persze az-az apró mosoly nem tűnt el az arcomról. - Nagyon aranyos ez a ruha. - Jegyeztem meg. Majd a nőre pillantottam. - Örülök, hogy megismerhetlek titeket. - Nyújtottam felé is kezem, egy aprót lehajolva. Hiszen tudni szokás, Japánban ez az egyik jele annak a bizonyos tiszteletnek, amit már kicsiként belénk neveltek a szüleink.
| Lisa Mao | Little Cherly | Credit: Venus |
|
Sebastian The Joker
 - Hát persze, azt meghiszem. - Széles mosolyra húzódott a szám, megfogva kezét amit mellkasomra helyezett hogy aztán párszor végigsimítsak rajta. Nem volt ellenemre, hogy elmenjünk és nem is akartam hátráltatni. Miért is tenném? Legalább egyikünk se unatkozik. Persze nem mintha most is unatkoznánk. Átkaroltam őt derekánál fogva. - Akkor készülődjünk. - Mosolyodtam el, ahogy egy apró csókot nyomtam az arcára majd el is engedtem.
Már a bejáratnál megkérdeztem tőle készen áll-e. Amint bólintott egyet, elmosolyogva megindultunk hogy neki vágjunk ennek az érdekesnek tűnő estének. Már akkor hatalmas tömeg várt minket, és meg kell hagyni remekül ki tett magáért az a bizonyos házigazda, mert mind a zene és a dekor is egész tűrhető volt. Persze semmivel sem érhet fel mondjuk egy luxus party, ahol mindenki azért megy el, hogy ő elmeséje miben jobb. Viszont most volt más is amit észre kellett vennem. Amikor oda vittem neki az italt, akkor is még mindig azt a fazont bámulta, hogy vajon mit csinál azzal az alakkal. Egy pár másodpercig Amarát figyeltem, majd mellé lépve át karolva derekát most már én is oda néztem, ahova ő.
- Utána akarnál menni? - Suttogtam fülébe, egy apró félmosollyal arcomon. Legalább is annyira bámulta azt a lépcsőt így is, hogy az a Darius eltűnt, hogy ezt nem nehéz nem észre venni. De ezen csak elmosolyogtam. Nyílván a házigazda jelenleg jobban leköti mint én, és nem arra igyekszik hogy pár ital társaságában jól érezze magát. Na persze, ezt is nehezen lehetne kinézni belőle, hiszen egyáltalán nem az a bulizós típus. Ami nem baj, mert nekem sem a kenyerem. A lány válaszán pedig elmosolyogtam ismét.
- Ugyan, ne foglalkozz az erőddel. Úgy is vigyázok rád. - Igen, engem tényleg nem izgatott annyira mivel nekem nincs képességem, nincs ami miatt aggódnom kellene. Nekem ott a távoli, vagy a közelharc ami úgy is fizikai erő... azt meg senki sem veheti el. Még egy varázslatba burkolt hely sem.
Majd Amara tekintete ismét elkalandozott, majd egy páron akadt meg. Én is ugyan úgy tettem, miközben belekortyoltam az italamból. Meg kell hagyni később vettem észre én is, hogy azzal a fiatal sráccal már találkoztunk. És az pedig a bukottja. Bár nem úgy tűnt, mint aki most rombolni akar mivel a szarvakkal felruházott srác teljes mértékben lefoglalta. - Na, mondtam én hogy együtt maradnak. - Törtem meg a csendet végül.
Majd Amara rám pillantott, hagyva hogy végigsimítson kezemen halvány mosoly jelent meg arcomon. - Rendben van. Nézzünk körbe. - Bólogattam egy aprót, majd miútán letette a poharat, én is így tettem. Kérdésére, csak aprón megvontam a vállam. - Hozzá lehet szokni. - Legalább is nekem, az hogy Amara, vagy más nem így gondolja biztos egy apró éket ver az estének, de legalább pár ember tényleg azért jött ide, hogy jól érezze magát. Miután Amara elindult, én is követtem őt nadrágzsebembe vágva kezeimet merültünk el a tömegben. Ám nem sokkal ez után egy igencsak apró termetű lány zavarta meg a többi vendégeket ide-oda botladozva. Ami rögtön feltűnt, hogy eléggé megvolt rémülve. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá, ám nem azért mert idegesitő volt számomra. Csupán nem volt olyan jó nézni, hogy ennyire megijedt. Amara kikerülte az ott lévő tömeget, így nekem is követnem kellett lépéseit.
De végül megragadtam kezét. - Gyere. - Simítottam párat rajta, majd megindultam. Hogy hova? Hát persze hogy a lépcsőhöz, ahol természetesen Darius és társa is az imént mentek fel. - Csak utánad. - Vigyorogtam el végül, előre engedve a lányt, majd ismét zsebrevágott kezeimmel én is felindultam utána. Amikor már mi is felértünk, még ott tartózkodtak. Bár akin megakadt most a szemem, egy pillanatra megtorpantam. Hirtelen valamiféle düh kerített hatalmába de fogalmam sem volt miért. Milyen fajta düh lehet ez. Ugyan is a vérben áztatott valaki fogalmam sincs ki nagyon is hasonlított valakihez a múltamból. Nem ismertem fel, de a tekintete igen ismerős volt. De eközben már Amara is odalépett mellém, ezért megzavarta a gondolataimat.
- Vonjatok be minket is, milyen buli készül? - Amaráról pillantottam vissza rájuk. - Ugyan is mindenáron követni akar. - Pillantottam itt Dariusra. Tekintetem olyan fagyossá vált, mintha éppen ölni készülnék valakit. Persze erről szó sincs... de ez az érzés...
A francba de idegesítő...
| Jon Kortajarena | The hunter | Credit: Venus |
|
Ryan Hyland The Dark Fey
 Hogy őszinte legyek, nem szívesen akartam az emerek közé menni. Hiába lettem egy valaki felé szinte majd hogy nem nyitott, a világ elé nem igazán akartam az lenni. Igen, ahogy nem igazán akartam beöltözni sem. De mivel hogy ide csak jelmezben lehet bejönni, így nem tehettem mást. Talán Thaddeus kedvéért? is jöttem volna... ezt még magam sem tudom. De a rengeteg embrek között, én is bőven feltűnősködhettem a jelmezem miatt. Amit jó messziről mindig is el akartam kerülni. De hát akadtak bőven jóval szemre tűnőbbek az enyémnél, szóval röviden ideje lesz ezen túl lépnem, és megkeresnem Őt.
Nem volt nehéz, egy italt szorongatva a kezében bámult morcosan... idegesen? az előtte lévő tömegre. Mintha éppen zavarta volna valami. Kissé oldalra döntve fejemet figyeltem őt pár másodpercig, de végül odaléptem hozzá mögé. Mivel teljesen lefoglalta magát, így nem is vett észre mind addig amíg szeme világát egy kis ideig el nem vettem. Éreztem, hogy arca mosolyra kúszik.
Szóval ennyire örül, hogy lát? Persze nem kellene meglepődnöm. Azt hiszem. De még mindig szokatlan számomra ez az egész. És még nehezen tudom megszokni azt, hogy valakivel hirtelen egy fedél allatt kell élnem. Idő kell nekem is, és úgy gondolom hogy neki is. - Nem akartalak megváratni. De sokan is voltak a bárban, és mire haza értem már készülődtem is ide. - Szólaltam meg, kezeimet nadrág zsebembe téve, és kicsit megrántva vállaimat kaptam el pillantását. Tekintete végig járt rajtam, ezt tisztán éreztem. De kijelentésén felvontam szemöldököm. - Kizárt, hogy Drakulának öltözzek. - Szólaltam meg továbbra is szemöldököm fenn tartva. Ezzel a leírással legalább is nekem a Drakula jutott eszembe.
Végül bele kezdett mondatába, de közben közelebb hajolt hozzám. Nem hajoltam el tőle, sőt igazából hirtelen azt hittem meg akar csókolni, de nem így lett. Kezét aztán a fenekemen éreztem, és ezzel a lendülettel elvigyorogva bele is markolt. Bár az érzés hirtelen jött, de a mondata lepett meg jobban, amire nem tudtam mit felelni. Tény, nem egyszer hallottam már ezt a bizonyos mondatott, ez az ő szájából még is csak más hallani, így nem is kérdés hogy igen zavarba jöttem ettől az aprócska mondattól. - Azért nem kell túlózni... - Legalább is magamat sosem tartottam szexisnek, de még csak nem is gondoltam bele. Ám hamar elterelődött a téma, hogy járjuk körbe ezt a helyet, így mellém lépve el is indultunk valamerre. Közben persze végig is hallgattam mondani valóját a helyről, miközben tekintetem a tömeghez tévedt, ahol pár ismerős arcot is megláttam. Tekintetem találkozott azzal a nővel aki átváltoztatott. Igen, még így is felismertem. De ennél több nem történt, ugyan is egy lány megzavarta. Majd ugye ott volt a barátja, majd végül a főnököm. Az viszont még engem is meglepett, hogy Darius is megjelent. Mármint róla nem tudtam volna elképzelni, hogy ide jön. Pláne, hogy egy igen lármás fickóban talált társat. - Nem rossz hely, de rengetegen vannak. - Értettem ezt arra, hogy igen, kicsit sem szeretem a tömeget. Bár az is igaz, hogy a bárban is legalább ennyi van, vagy még több de még is más hiszen dolgozok. Szerintem ha még Mori is itt lenne, ki törne a káosz... vagyis a káosz angyala és nagy felfordulás történne itt. Hiszen tudtam, még mindig gyűlöli a legútóbbi akció miatt.
- Na és merre akarsz menni először? Van valami érdekes ebben a helyben? - Pillantottam fel közben Thaddeusra, kezeimet mellkasom elé téve vártam a válaszára. Valóban régi volt ez a kastély, és régen talán több generációt is megélhetett... csoda igazából az is hogy megannyi évet megélhetett, és még mindig áll. Még az sem lepne meg, ha leszakadna a plafon. - És történik valami, ami miatt ennyien összegyűlnek... vagy csak beszélgetnek vajon melyik lehet az a bizonyos házigazda? - Valamennyit elmondott ugye a telefonba, és igazából az is elég feltünő, hogy sokuk igen idegesen néz körbe. Jómagam nem igen izgat, vagy is nem nagyon érdekel ki-kicsoda. Hiszen nekem elég, a saját képességeimet megszoknom, nem hogy azon gondolkodjak ki milyen faj tagja.
| Manu Rios | Little Rayle | Credit: Venus |
|
Alethea The White Shaman
Az asztalok felé vettem az irányt, abban a reményben, hogy a pezsgő mellé haraphatok is valamit. Lágy zene szólt, mégis félelmetes, pontosan ehhez az estéhez illett. Meg kell hagyni, ez a valaki nagyon értett ahhoz, hogyan kell hangulatot teremteni. Tekintetem egy fiún akadt meg, aki nem éppen mindennapi jelmezben feszített. Hatalmas szarvaival és sötét szárnyaival büszkén feszített ezen az estén. Talán egy kissé irigykedve dőltem neki az asztalnak, továbbra is őt figyelve, a pezsgőt kortyolgatva. Habár, ha valóban sötét tündér lenne, akkor kötve hiszem, hogy az utcán is ilyen magabiztosan viselné azokat a szarvakat. De hát most nem az utcán voltunk, itt most mindenki valaki más volt, mint a valós életében. Habár hazudnék, ha azt mondanám, hogy még sohasem voltam Sámán az életemben. Talán egy kicsit túl szúrós tekintettel és túl hosszan szuggeráltam a srácot, de talán még mindig őt bámultam volna, ha nem történik valami. Gondolataimból egy lány zökkentett ki, aki egyenesen nekem esett. Ijedtemben úgy pattantam fel, mintha áram ütött volna belém. A poharat eltartva magamtól csak a földre löttyentettem ki a pezsgőt, de ez mit sem számított. Másik kezemmel próbáltam megtartani, hogy azért mégse a földön terüljön el a lány. Máris szabadkozni kezdett, de még mielőtt válaszolhattam volna, hogy semmi nem történt, már futásnak is eredt. Habár túl messzire nem jutott, egyenesen beleszaladt egy másik vendégbe. Habozva léptem egyet utána, feltartva a kezem. – Várj egy kicsit. – mondtam, de hiába. Amint visszanyerte az egyensúlyát a második ütközés után már futott is tovább. Bizonytalanul néztem a vörös hajú lányra, akit szintén majdnem feldöntött. Őszintén szólva, abszolút nem értettem, hogy mi az oka annak, hogy így bepánikolt. Habár, a tömeg nagyon sokakra lehet rossz hatással, őszintén szólva én sem voltam túlzottan oda érte, de egy városban gyorsan hozzá lehet szokni, hogy mindig emberek vesznek körül. Nem voltam biztos abba, hogy jót teszek azzal, ha utána megyek, de végül csak elindultam a terem széle felé, ahol egyre ritkult a tömeg. Kiérve közülük megtorpantam, körbe néztem, először nem vettem észre, hogy hova is rejtőzött el. Végül a függönyök mellett, egy félreeső kis sarokban láttam meg, ahogy szaporán veszi a levegőt, mint aki teljes pánikban van. Lágy félmosolyra húztam a szám és elindultam felé csak, hogy megbizonyosodjak róla, minden rendben van. Óvatosan a vállára tettem a kezét. – Minden rendben van? – kérdeztem kedvesen, remélve, hogy nem ijesztettem rá még jobban. Ami azt illeti már hozzászoktam, hogy az emberek megrémülnek tőlem, hogyha az eredeti alakomban látnak, de hát most abszolút nem erről volt szó, hiszen ez egy Halloween-i buli volt, mindenki jelmezben volt, így hát én is, tehát a valódi alakom rejtve maradt. Talán nem is én voltam az ijedtség okozója.
- Próbálj meg mély levegőket venni. Kontrolláld a légzésedet. – utasítottam a szemeibe nézve, látva, hogy a légzése egyre szaporább, és a pánikroham egyre inkább a hatalmába keríti. Álltalában a légzés a legegyszerűbb módja, hogy az illető visszanyerje az irányítást, hiszen, ha már a légzését tudja irányítani, akkor az egy kisebb győzelem, ami talán megnyugvást adhat, hogy igen, képes vagyok rá. Nem mellesleg nem lett volna éppen szerencsés, ha ez a pánikroham valami komolyabb dolgot is hoz magával. Hiszen persze, a kastélyt borító varázslat elvette az erőnket, de ki tudja, hogy annak hol vannak a határai és mekkora erő képes ezeket átlépni.
| Madeleine Liljestam | Dark Fey | Credit: Venus |
|
Amara The Siren
- Ez nem olyasmi, amit csak úgy vissza lehet utasítani. – válaszoltam sejtelmesen, miközben mellkasára simítottam a kezem. Mert valóban nem az a helyzet volt ez, amit el lehet utasítani. Egy rejtélyes illető a rejtélyes elvarázsolt kastélyával, aki minden évben ezen az átkozott napon party-t rendez. Senki sem tudta, hogy kicsoda Ő, vagy, hogy micsoda, hogy hogy lehet ilyen varázsereje. Pedig bármiben lemertem volna fogadni, hogy ott van a kastélyban, hol máshol lenne, de az a fránya varázslat, egyszerűen eltompított minden olyan érzéket, amire szükség lehetett volna, hogy megtalálja bárki is.
Sebastian kérdésen csak felkuncogtam, hogy készen állok-e. Igazából mindegy is volt a válasz, már itt voltunk, és amúgy sem fordíthattunk hátat ennek az egésznek. Nem is akartam, ami azt illeti. Szóval csak bólintottam.
Egy szó nélkül fogadtam el Sebastiantól a bort, sokkal inkább azzal voltam elfoglalva, hogy Dariust figyeljem, aki elindult az emeltre. Rosszalló pillantásaimmal szinte lyukat égettem a hátába, miközben oda sem figyelve kortyoltam egyet a bornak vélt folyadékból. Meglepetten kaptam Sebastianra a tekintetem figyelve ahogy Ő is iszik a sajátjából, mert ami az enyémben volt az egyértelműen vér volt, de az övé nem. – Azt meghiszem. – helyeseltem kissé elgondolkodva. Ismét visszapillantottam a lépcsőre, de Dariusnak már hűlt helye volt. Legszívesebben követtem volna, hogy mégis mit csinál, hogy ne merészeljen kihagyni a házigazda felkutatásából, mégsem mentem utána.
- Nem rossz, csak idegesítő. – fejtettem ki én is a véleményem a hellyel kapcsolatban, kissé frusztráltan. Vettem egy nagy levegőt és rendeztem a vonásaimat. Nem a rengeteg ember előtt fogom majd azt mutatni, hogy bizonytalan vagyok ezzel a hellyel kapcsolatban, oh nem.
Hogy kit szeretnék köszönteni? Elgondolkodtam ezen a kérdésen. Az őszinte válasz talán az lett volna, hogy a házigazdát, de ez nyilvánvalóan a lehetetlennel volt határos. Tekintetem megakadt egy férfin, aki szintén engem figyelt, akivel már találkoztam, aki nem keltett bennem éppen jó benyomást, de hogy miért, azt már nem tudtam volna megmondani. Tekintetem kissé összeszűkült, de a „szemezgetésünket” megzavarta a párja. Akkor bevillant, hiszen én változtattam át azt a srácot, valószínűleg ez lehet a konfliktus oka, de micsoda Ő? Visszafordítottam tekintetem Sebastianra, végigsimítottam a karján, amit a kerekamra helyezett.
- Inkább csak nézzünk körbe. – javasoltam. Elnézve, hogy milyen sokan voltunk, feltételeztem, hogy már mindenki megérkezett. Lopva a bejárati ajtó felé tekintettem, amit lemertem volna fogadni, hogy reggelik nem nyílik ki újra. A kezemben szorongatott pohárra néztem, kiittam a tartalmát, az üres poharat pedig a legközelebbi asztalra tettem. Kiráz a hideg ettől a helytől. – futott végig a gondolataimon. – Hogy tetszik ez a zűrzavar? – kérdeztem, habár talán ez számára kevésbé zavaros. De biztos voltam abban, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit zavar, hogy tulajdonképpen lekapcsolták az érzékeit. Közben elindultam az emberek között, hogy kicsit jobban felfedezzük a helyet. Nem kellett sok, hogy azt vegyem észre, hogy valaki épp mindenkit felborogatva jobbra-balra botladozik. Szememet forgatva haladtam tovább, gondosan kikerülve az eseményeket. Még csak az hiányzik, hogy az est hátralevő részét vörösborral, vagy esetleg vérrel leöntött ruhában töltsem. Persze a vér talán kevésbé zavart volna, de lássuk be, azért nem szívesen flangál az ember csurom véresen egész éjjel, még akkor sem, ha vámpírból van. Bár ahogy az előbb láthattuk, vannak kivételek. Lopva újra a lépcső felé pillantottam, ahol Dariusék eltűntek. És még alig kezdődött el az este.
|
Samael The God
Gonosz mosoly suhant át az arcomon Darius válaszának hallattán, hogy milyen könnyű engem csapdába csalni, de nem kommentáltam. Most inkább azzal voltam elfoglalva, hogy kiderítsem, hogy miféle lény műve lehet ez, és hogyan tudnék rá hatni. És ha mindez nem jön össze, akkor hogyan fullasztom vérbe ezt az egész bulit. Mert hát hiszen Halloween van, mindenki rettegésre vágyik és hát tőlem megkaphatják.
Egy cseppet sem zavartattam magam a rám szegeződő tekintetektől, ami azt illette, miután végig mértek máris inkább a saját dolgukkal voltak elfoglalva. Nem csoda, hiszen fogalmuk sem volt, hogy ki vagyok, vagy hogy éppenséggel mi vagyok, hiszen én sem tudtam, hogy kik vesznek engem körül. Lehet, hogy éppen egy pokolkutya mellett ácsorgok és fel sem tűnik egyikünknek sem, hogy épp esküdt ellenségük az. Érdekes, nagyon érdekes. – gondoltam körbe pillantva a nagy termen.
Tekintetem Dariusra emeltem amikor előált az ötletével.
- Oh igen, bújócskázik. – játékos vigyorom is igen nyugtalanítóan hathatott azokra, akik véletlen odapillantottak. – Meg kell hagyni, nagyon ért ez a valaki ahhoz, hogyan tegye a dolgokat még szórakoztatóbbá. – jegyeztem meg teljesen felélénkülve. Mert hát nem titok, imádtam amikor az áldozatok valami izgalmat vittek a levadászásukba, egy kis bújócska, egy kis fogócska és mi egy más, nagyon kreatívok tudtak lenni. Az emelet említésére tekintetemmel megkerestem a lépcsőt. Ez egy hatalmas kastély, rengeteg szobával, több emelettel, valószínűleg hiába kutatnánk át az egészet, akkor sem találnánk meg a házigazdát. Legalábbis ez volt az én gondolatom, hiszen aki ilyen varázslatra képes, az nagy valószínűséggel nem egy emelti szobában ücsörög védtelenül, arra várva, hogy valaki rátaláljon. Nem, valószínűleg saját magát is valami varázslattal védi. Így hát elő kell csalogatni valamivel, és erre talán a legjobb megoldás, hogyha felfordulást csinálunk. De Dariusnak igaza volt, nem kell elkapkodni a dolgokat, először mérjük fel a terepet. A Dariustól kapott poharat, akármi is legyen benne egy húzásra ledöntöttem a poharat magam mögé hajítva, ami csörömpölve tört darabokra. – Akkor induljunk, az emeltre. – jelentettem ki rákacsintva, máris utat törve magamnak a lépcső felé. Nem sokat törődtem a félrelökött egyénekkel. Egyes ránk szegeződő tekinteteket követtem, kacsintva egyet rájuk, hogy ne aggódjanak, nem feledkeztem meg róluk sem, hamarosan visszatérek, hogy kicsit feldobjam a bulit.
A lépcsőt a hatalmas csarnok fényei világították meg eleinte, de egyre feljebb érve a fény halványodni kezdett. Az emelet nem volt úgy kivilágítva, mint a bálterem, de hát ez logikusnak tűnt. A félhomályos emeletre érve tekintetemmel végig pásztáztam a folyosót mindkét irányba.
- Legalább a nevét tudnám. – zsörtölődtem, hiszen így nem tudom a házigazda nevét kiáltozni, hogy előkerüljön. Mennyivel mókásabb lett volna úgy, de hát azzal kellett beérnem, ami volt. – És mi volna a terved? – néztem a vámpírra. – Végig nyitogatjuk az összes ajtót remélve, hogy találunk valakit? – vontam fel a szemöldököm. Már éreztem, hogy ha a sokadik ajtó mögött is üres szobát fogunk találni, akkor megunom ezt az egészet és kezdődhet az őrület a földszínten. Na nem mintha nem borított volna már most elegendő vér így is, de valószínűleg Darius szem bánta volna annyira, ha friss vér fröccsen a ruhájára, meg azok a vámpírok sem, akik még lent tartozkódtak, még ha most jelenleg fogalmam sem volt, hogy kik lehetnek azok.
| Alex Hogh Andersen | The Wrath | Credit: Venus |
|
 Little Tulip"Egy elvarázsolt kastélyban Halloween éjszakáján"Miközben majszoltam a finomabbnál finomabb süteményeket, azért adtam időt magamnak a körbenézésre is. Azt tudtam, hogy ebben a városban több a különleges, mágikus lény, mint sem az ember, meglepődtem a látottakon. Nem éreztem a belőlük áradó mágiát, és sok jelmez is biztos szándékosan megtévesztő, de állítom, hogy eme különös este bizony, jóval természetfelettibb lesz, mint ez idáig. Vajon, ha én nem, ők vajon tudták ki micsoda? Hogy én mi vagyok? Még én sem tudom ki vagyok, így meglepődnék, de talán van itt olyan, aki nem rejti véka alá. Biztos van, akinek az álcázásnak szánt jelmeze épp, hogy az, ami, s ezzel próbálja elfedni lényét.
Egy apró váratlan grimasz jelenik meg sütivel teli arcomon, mikor belép újabb két idegen és egyik mintha vérben ázott volna. Bármilyen meglepő, az agresszió nem kedvencem, és jobbára el is ítélem. A hangos belépővel azonban lehetőségem volt még jobban szemügyre venni azokat is, kik föl alá járkáltak eddig. Vajon akadnak itt rosszak is? Vagy csupa jó szándékú kapott ide meghívást? Tekintetem lassan visszatéved a véres, vigyorgó fickóra. Talán inkább a rosszabbak vannak többségben...
Ahogy pedig fordultamban indultam volna a tömeg sűrűjébe, megbotlottam az asztal földig érő terítőjébe és majdnem hanyat vágódva, nekiestem egy magas nőnek. Ám még mielőtt perverznek tartott volna, gyorsan felegyenesedtem és szokásomhoz híven aggodalmas hebegésbe kezdtem.
- E-elnézést! Úgy sajnálom! - ha jól látom ital volt a kezében, bár hirtelen nem látom, hogy le is öntötte volna fehér ruháját, vagy gyorsabbak voltak a reflexei. Gyorsabbak, mint az enyéim. Alig mertem felnézni rá szégyenemben, ám mikor megtettem az első jelző, ami eszembe jutott róla a királynő volt. Nem a jelmeze, inkább különös arc vonásai. De őszintén valami sötét boszorkánynak is elnéztem volna, ám volt benne valamiféle uralkodói kisugárzás, tekintély, ami aztán nem könnyített a dolgomon. Nem vagyok a szavak embere, hiába az ügyetlenségem, szóval úgy gondoltam, inkább futásnak eredek. Újabb hátra arcot vettem és most terítő se kellett hozzá, menekülésem első lépései után nekimentem valaki másnak is. Remek, remek... Ha létezik elátkozott, az tuti én vagyok, mert ilyen béna embert, mint én, még nem láttam. S erőmmel keresztezve kész káosz. Nem véletlen menekülök a múltam elől.
A vörös hajú lánynál is volt egy pohár, így csak reméltem, hogy jobbára inkább engem öntött le, mint sem magát. Éreztem, hogy a kellemetlen percek okán hamar ellep a feszültség, és a feszültség pedig általában rossz hatással van arra az átokra, amit más ajándéknak nevezne.
- É-én úgy... sajnálom... - kezdtem el hiperventilálni, miközben szemeimmel valami kis kuckót kerestem, hogy elbújhassak. Azt hiszem pánikrohamot kaptam... Mikor legutóbb emberek közt voltam... mindenkit megöltem. |
 Darius Demonic Preacher Bertram"Egy elvarázsolt kastélyban Halloween éjszakáján"Mint sötétben ólálkodó, rosszban sántikáló vámpír, tapasztalatból tudom, hogy sosem árt az óvatosság. Bár nem először járok a kastély falain belül, mindig is negatívumként hatott rám, hogy van valaki, aki figyelhet, aki ismerhet és tudja minden titkom. Ezeken felül pedig még el is varázsol. Bár, ha jól sejtem ezen problémával sokakkal osztozom a jelenlévő helyen, szerintem aligha akad még olyan, akinek annyira sötét titkai lennének, mint nekem. A problémások részeiről nem is beszélve. Arról, hogy az egyik épp úton van ide. Ha jön. De lehet csak blöffölt. Sőt. Mégis csak egy démon. Nem is értem magam, de, ha el is fogna a csalódottság, az sem azért lenne, mert nem jött, hanem, mert... nem volt elég chilis az a csoki vagy mert kialudt egy gyertya. Egyedül mégsem tudom rávenni magam, hogy belépjek. Pláne, hogy az udvar nyikorgó kapuján túl hirtelen, mintha csupán szaglászom veszteném, az érzékem, amivel eddig olyan könnyen beazonosítottam mindenkit, nincs. Beteg vagyok? Sosem volt még ilyen tünetem. Ah, ateista vagyok, de tartok tőle, hogy talán mégsem volt jó ötlet papnak öltözni. Most csak az érzékem, de ki tudja mi a következő? Elvesztem az egyetlen és nehezen megszerezhető alakom, amiért olyan sokat szenvedtem? Vagy a szemfogaim? Na jó, azok nélkül is tudnék vért inni. De mi van, ha vissza változtatnak emberré? Az már kegyetlen tréfa volna, Halloween ide vagy oda. Égő tarkómon érzem, hogy egyre inkább megmártózom a pesszimizmusban. Ezen érzés pedig, mintha vállamra is kisugározna kicsit. Na várjunk, ez vér szag?Felkapva fejem fordulok meg, és tekerem fejem a meglepetés felé. S a pesszimizmus mintha tova tűnne, inkább kisebb görcsbe rándul a gyomrom a démont látva. Akiben biztos voltam, hogy el se jön. Most pedig itt áll előttem, s nem csak, hogy itt van, de... hű, nos még nem láttam mindenki jelmezét, de az tuti, hogy csak utána maradnak majd véres lábnyomok. - Pedig pontosan ezért hívtalak ide... Könnyű téged csapdába csalni. - mosolyodtam el, noha az én gonoszkás mosoly inkább volt kedves, mint sem az övénél... gonoszabb. Basszus, mi van velem?Időm sem volt megkérdezni, hogy minek öltözött, mert még koboldot sem láttam ilyn hacukában, bár meg kell hagyni, az aroma avagy "különleges parfümje" igen tetszetős volt. Ha nem volnék hűséges - csak tudnám minek... - elfantáziálnék róla, ahogy egy sötét szobában, magunkra zárt ajtó mögött vad táncba kezdünk, s mely alatt ledöntve őt megkóstolom vér áztatta bőrét.Ahh, ez már tényleg gáz. Mély levegő. Nagy fiú vagy már, nem vagy ennyire vérre cuppanós.Elpillantva azért nyelek egyet, noha a démonnak köszönhetően igencsak hangosra sikeredik a belépőnk. Jó néhány évvel ezelőtt én is ilyen suhanc ünneprontó fajzat volt, de mára kinőttem. S bár most elég savanyúnak érzem magam mellett, annak ellenére, hogy legszívesebben úgy tarkón vágnám, hogy tenne egy tigris bukfencet, azért tetszik a merészsége. Mori és az alkunk után belőlem valahogy kiszállt eme jó jegy.A jó pár meglepett szempár által volt rá lehetőségem, hogy körbenézzek és akkor szúrtam ki Amaráékat. Mi? Ők itt? A képességem hiánya megőrjít. El is kapom tekintetem, időt sem mernék hagyni, hogy végignézzek rajtuk. Túl régóta ismerem már, hogy szemeiről felismerjem. S hogy tudjam, minden bizonnyal a szégyenemmel sem érném el bocsánatát, hogy egy újabb démonnal szűrtem össze a levet. Mintha csupán én akartam volna... Noha igaz, ha most keresne magának másik piszkálni való vámpírt...azt hiszem... zavarna kissé. Viszont bíztam benne, hogy Morit kihagyták a vendégek közül. Épp elég, ha miatta is nekem kell el vinni a balhét.Minek után a tö meg képes volt szemethunyni a démon felszólalása felett, folytatódott a parti, mintha mi sem történt volna. Így belőlem is feltört egy halk, relax féle sóhaj. - Legalább nézzünk körbe mielőtt romba döntenénk mindent... - pillantottam rá és hamar el is kapva tekintetem, inkább kerestem valami neki valót. Bár pontosan én sem tudom, mi a nekivaló... - Van egy sanda gyanúm, hogy a házigazda is itt van, de talán csak bújkál. Gondolom téged is érdekel ki lehet az, és ami azt illeti engem is vonz a hatalma, szóval... az emeletre szavazok. - kaptam el a szabad oldalam mellett elsuhanó pincér tálcájáról egy pohár bort, ami most vagy csak beképzelem, vagy tényleg vérrel ízesített. Felteszem, nem mind, vagy mágiával biztos korrigálja ez a valaki, ha ne tán egy nem vért fogyasztó vendég kapna el róla egy poharat. Mindenesetre bíztam benne, hogy ez a kis mennyiség is elég lesz arra, hogy a későbbiekben elkerülje figyelmem az arcáról lecsordogáló vér.Amit én csak sejtek, hogy az emeleti, talán nem is vendégeknek szánt helyiségeknek is meg van a maga rejtélye, így ha tehetem, majd mindig a démon küldöm előre. Nehogy a végén én hamvadjak el... |
 Mad Thaddeus Hatter"Egy elvarázsolt kastélyban Halloween éjszakáján"Kissé még frusztráltan pillantottam egyik alakról a másikra, idegennek éreztem magam, s őket is. Még az ismerős arcok melengető érzése sem fogott el, pedig jó pár keblemre ölelnivaló arcocska tűnt fel, régi barátok, kollégák, s még mind idegen. De az érzés nem csak engem nem hagyott nyugodni, a tekintetekből láttam, hogy hasonlóak érez még sok másik is. Ki vagy te? Fordul msg tán ezernyi elmében. Az összetartozás szimbolikájának szöges ellentétét kezdem érezni. A biztonságot és némi információt nyújtó képességem híján kiszolgáltatottnak érzem magam. És szerintem mindenki más is. A bizalom tova száll. Kezemben egy puncsos pohárral - melyet még odakint kanalaztam magamnak az almahalászó hordó mellett - Rayt kerwstem tekintetemmel. Bíztam benne, hogy nem fog sokat késni. És abban, hogy a megérző képességem ellenére is kiszúrom őt. De figyelmem közben elterelték mások. Egészen különös volt a jelmezekbe bújtakban felismerni, akit már régóta ismerünk és rácsodálkozni. Igaz, Amarat és társát nem ismerem oly annyira, de meg kell mondjam, ezzel a külsővel nem is ismertem rá először. Bár a leányzó, nem szivem csücske, meg kell hagyni, ma este igazán ki tett magáért. Mr.J-ről nem is beszélve. Hirtelenjében az sem ugrik be, hogy a férfi mellette vámpír-e vagy más? Fenébe! Bárki is a házigazda azért alapos fejmosásban részesíteném. Mindazonáltal bízom benne, hogy annyi esze csak van, hogy akárkiket nem hív meg. Gondolok itt az emberekre és démonokra... Aztán minden elsötétült.Na nem mintha elájultam volna, de egyből leesett az a bizonyos kő a szívemről és mosolyra fakadtam, mert túl sok ember, nem merészkedne idáig. Egyébként is, úgy emlékeztem alacsonyabb. Mikor előttem térdelt mindig jóval kisebbnek tűnt. - Ami azt illeti, azt hittem már el se jössz... - somolyogtam mialatt megfordultam. Nem tudtam mibe fog öltözni, de bíztam benne, hogy kreatívan megoldja majd. Ígyis lett? Na de pont tündér? - Mi az, a vámpírság már nem is olyan menő? Hát hol marad az öltöny, a hegyes fül és az a nagyon is csinos köpeny? - kócoltam hajába, persze kikerülvén a szarvakat, nehogy kárt tegyen bennük. - De persze... - hajoltam közelebb hozzá, csak hogy hátra nyúlva a seggébe markoljak elvigyorodva. - ...azért elég szexi vagy. - Na de... nézzünk körbe, mert elég nagy a hely, sok a látnivaló, aztán kitaláljuk hogyan tovább... - egyenesedtem fel és mellé lépve elindultam vele. - Jómagam csak másodszorra járok itt, és minden alkalommal más és más a dekoráció, de azt tudom, hogy a kastély már jó ideje itt áll egymagába... - meséltem neki kicsit a helyről, mely bár nekem is elég titokzatos, de lévén, hogy ő mégcsak most ismerkedik a világunkkal, biztos, hogy okoz majd némi meglepetést. |
Diana Ayoki The
 Halloween éjszakáját, az otthonomban töltöttem magányosan az erkélyemnél, szokásosan a kis fotelemben ülve, az eget bámulva. Egy pohár bor társaságában. Japánban, az akkori barátaimmal gyakran elmentünk ezen az ünnepen is sok halloweeni buliba. Visszaemlékezve Tokióra pedig, kissé elmerengtem a csillagok között. Nem mondom azt, hogy hiányzott az ottani élet, de az a bizonyos forduló pont ami akkor történt velem évekkel ez előtt... na az, az hiányzik nekem nagyon. Ha bár már felhagytam annak a bizonyos férfinak felkeresésével, igazából bármit megadtam volna, hogy újra láthassam őt. Egy apró levegőt véve, majd kifújva igyekeztem másra gondolni. És azon gondolkozni, mivel töltsem el ezt az éjszakát.
Ám amikor erre gondoltam, valami hangot hallottam meg bent a nappaliban, ami a nevemet szólította. Kissé majdhogy nem felugrottam a fotelből. Rápillantva a helységre, egy pillanatnyi füstfelhőt véltem felfedezni, de mire be siettem hogy jobban szemügyre vegyem, eltűnt. Ezen viszont nem volt sok időm gondolkodni, mert egy ajándék dobozt pillantottam meg a dohányzó asztalon, egy hatalmas masnival, és egy szépen kidíszített levéllel. Értetlenül nézve a dobozra, kissé oldalra döntve a fejemet. De gyorsan benéztem minden szobába, minden kis zúgba nem-e betörtek a lakásomba, amíg és kint tartózkodtam az erkélyen. De nem láttam semmit sem. Kissé félve, de térdelve ültem le a földre, az ajándék előtt és sokáig hozzá sem nyúltam. - Biztos, hogy csak képzelődök. - Szólaltam meg. De csak sikerült összeszednem magam, és megfogtam a doboz tetejét. Ez valódi...
Felkaptam a kezembe a borítékot, amit kinyitva el is olvastam. Nagy szemekkel bámultam a levélre. Egy bálba hívott, ahol kötelező volt a jelmez viselete. Fogalmam sem volt, hogy ki küldhette mert név nem volt rajta. Csak az én nevem. Ami azt jelentette, hogy valaki tudja a nevem. Kissé feszülten vettem ki azt a valamit a dobozból, ami meglepetésemre egy nagyon szép gótikus lolita ruha volt, és egy hozzá tartozó boszorkány kalap, hozzá amin láncfüzér díszítette, kis csillagokkal. A ruhához pedig még nyaklánc is volt. Nem tudtam elképzelni, ki akar engem ott látni azon a bálon, és nem is tudtam még eldönteni egyáltalán érdemes-e elmenni.
És talán megbánom, vagy sem, de pár óra után már itt álltam a kastélynál. Szépen felöltözve, borszorkánynak kiadva magamat. Vajon ő is itt van? Áhh... kizárt hogy itt legyen. - Ráztam meg erősen a fejemet, kissé szomorkásan. Hiszen tudtam, kevés annak az esélye, hogy láthassam Rent. -
Nagy levegőt véve, ahogy jobban szemügyre vettem a hatalmas kastélyt én is beléptem az épületbe. Ajkaim enyhén tártva maradtak, ahogy a plafontól kezdve minden apró kis részletet átnéztem az aulán keresztül. Körbe forogtam egyszer, hogy megbizonyosodjak arról, nem álmodok-e. Hiszen kívülről majd összeomlik az egész kastély, de belülről mintha valami régimódi luxus lakosztályon lennék. Lassan végül végignéztem a tömegen, és nem tudom miért, csak is egy valakit akartam észre venni. Aki igen... kizárt, hogy ő is itt legyen. Hiába volt valóban varázslatos ez a hely, a kedvemet aligha tudta jó kedvre deríteni. Nem ismertem senkit, és igazából nem tudom miért jöttem el. Miért is vagyok itt? Mit keresek itt? El se kellett volna jönnöm.
Persze amíg ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, megláttam egy nálam magasabb hölgyet, aki gyönyörűen volt kisminkelve, fehér ruhában ami jobban kiemelte arcát, és alakját. Megláttam ahogy egy pezsgőt emel fel, az egyik pincér tálcájáról, amíg a nő távolodott tőle, a férfi felém közeledett, aki megkínált engem ugyan abból a pezsgőből. Álarcot viselt, így csak a szemeit tudtam kivenni, ami gyönyörű barna volt, mint René. Egek, verd már ki a fejedből.
Elemeltem a poharat, ami keskeny de még is elegáns, egyszerű volt. - Köszönöm. - Szólaltam meg halkan, majd el lépett tőlem, más vendégekhez lépve hogy felszolgálja őket. Egy pillanatig a férfit néztem, majd egy aprót kortyoltam a pezsgőből, szépen az egyik falhoz lépkedve, és figyelve csendben a tömeget, ki milyen jelmezt viselt. Tokióban is voltak nagyon szépek, és rémisztőek. És úgy tűnik, hogy itt sem volt más a helyzet. Mindig szebbnél-szebb ruhákat véltem felfedezni.
| Lisa Mao | My Little Cheryl | Credit: Venus |
|
Sebastian Sparks The Joker
Ma mindenképpen az estémet Amaránál töltöttem. Hiszen úgy voltam vele, hogy munka után benézek egy kicsit hozzá, és el töltünk egy kellemes estét. És ez így is volt. Gondoltam egyet, és elmentem egyet lezuhanyozni. Addig Amara kint az erkélyen élvezte az est további részét. Nem telhetett el körülbelül 10 perc de a fürdőből kilépve, egy száll törölközőben a derekamra kötve néztem a lányra kissé értetlenül, hogy miről is beszél. Hiszen ami azt illeti volt ötletem, hogy mondjuk elvinném egy-két szép helyre. De jobban furdalt a kíváncsiság mi lett hirtelen, amiért azt vágta a fejemhez közömbösen, hogy egy romos kastélyba megyünk holnap este. - Oh, valóban? - Léptem végül oda hozzá, kivéve kezéből azt a bizonyos levelet amit éppen a kezében tartott, és én is elolvastam. Egy pillanatra meglepett a meghívás, halloween éjszakáján egy jelmezes bálba menni, de nem volt ellenvetésem. Ha el akar menni, akkor elmegyünk. Elmosolyogva karoltam át, derekánál fogva, majd egy apró csókot leheltem ajkaira.
- Rendben van. Ha elakarz menni, akkor elmegyünk. - Ugyan is egy meghívást nem szokás lemondani. És hát igazából teljesen mindegy, hogy mit is fogunk csinálni holnap este. De azt már most tudtam, hogy minek fogok felöltözni. És hát...
Igen, már itt áltunk a hatalmas bejárat előtt, én Jokerként, Amara pedig szirénnek öltözve. Hogy miért pont Jokert választottam? Erre erősen vállat rántanék, de bejön Joker személyisége, világnézete az emberek ellen. Nem azt mondom nagy hatással van rám, de mint karakternek nagyon is nagy kedvenc.
Másnap este, kilépve az autóból felfedeztem magamnak a kastélyt, ami hatalmas volt. Mindenhonnan fények világítottak, ami innen nézett ki valami kisérteties háznak. Ugyan is nehéz lenne arra gondolni, hogy itt egykor élet is volt a kastély falain belül. Egy pillanatra megálltunk a bejárat előtt. Már bent gyülekezett a tömeg, hol ki-be járkáltak, más és más jelmezekbe bújva. Amara említette, hogy valami varázslat hatására nem képes a másik rá jönni ki-kicsoda. Ami számomra annyira nem volt fontos, vagyis annyiban volt másabb a helyzet, hogy nem érzik mások amíg itt vagyunk, hogy ember vagyok. Nekem nem okozott gondot, hiszen amúgy sem volt fontos nekem hogy tudjam ki melyik fajt képviseli sem most a bálon, sem pedig máskor. Hozzá voltam már szokva réges-régen, hogy Fournemouth amúgy sem egy megszokott város.
Messziről ugyan, de lehetett hallani a varjúk károgó hangját a fák között. Ami azért dobott a hangulaton is, ami nem volt nehéz. Mikor már Amara a karomba karolt, szabad kezemet a nadrágom zsebébe helyeztem. - Készen állsz? - Mosolyogtam el végül, hiszen volt sejtésem, hogy ismerős arcokkal is fogunk találkozni. Ez pedig eddig sosem vezetett jóra, példáúl amikor Ryant kellett átváltoztatnia. De nem vártam meg a válaszát, elindultunk szépen, és átlépve a bejárat küszöbét szinte fényes aula tárult elénk, ahol a tömeg jókedvűen társalogtak egymással. Csendben néztem körül a helyen, szemügyre vettem azokat az illetőket is, akiket ismerek. Majd a lány pillantását éreztem magamon, így hát én is rá pillantottam egy percre. Majd egy hangos kiabálás zavarta meg a "nyugalmat" amire Amara is oda kapta a tekintetét. Én is így tettem, és azt a bizonyos tulajt fedeztem fel, amire Amara kissé feszülten reagált le hogy az a bizonyos Darius, nem egyedül volt. Ám tekintetem nem messze megakadt Thaddeus, és Ryan között. Akik végül együtt jöttek. De néhány új embert is fedeztem fel. - Azt hiszem érdekes estének nézünk elébe. - Szólaltam meg suttogva a lány fülébe. Egy felszolgáló elénk lépett, bort kínálva, amit természetesen el is fogadtam, és Amarának is nyújtottam egy pohárral. - De nem rossz hely, meg kell hagyni. - Ejtettem egy apró mosolyt, a lány felé majd szépen belekortyoltam egyet a borba. Ami nagyon is finom volt, vörös, édes bor, amin nem volt meglepő hogy hasonlított a friss vérre. De biztos voltam benne, hogy azt is szolgálnak fel.
- Na és, kit szeretnél köszönteni? - Karoltam át végül derekánál fogva.
| Jon Kortajarena | The hunter | Credit: Venus |
|
Ryan Hyland The Dark Fey
A mai napot munkával töltöttem el. Thaddeus ma szabadnapos volt, így legalább most tudunk találkozni ha végeztem a melóban. Úgy hogy most alig vártam, hogy leléphessek. Akármennyire is fárasztó dolog kiszolgálni a vendégeket. Főleg, amikor rengetegen vannak és türelmetlenek, nem tudják kivárni a sorukat. Amióta itt dolgozok már rengeteg "lénnyel" és személyiségű emberrel találkoztam. Mindig volt valami meglepetés, így nem unatkoztam. Annak ellenére, hogy igen fárasztó, élveztem ezt a melót. A mai napon is zsúfoltig volt a tömeg, de amikor már úgy éreztem kell egy kis szünet, megkértem az ottani kolléganőt, hogy váltson le amíg én kimegyek a levegőre. Szükségem volt rá, hogy egy kicsit ha kis időre is de egyedül legyek. Hogy legyen egy kis csend. Így hát kilépve a hátsó ajtón át, neki dőltem háttal a téglalappal felépített épülethez. Egy kisebb sikátor volt, de legalább nyugodt eldugodt rész volt. Amikor kijövök ide, sokszor eszembe jut az a nap, amikor az a vérszipoly megtámadott. Ez a kis sikátor valamiért mindig emlékeztetett arra a nőre. Kinek nevetése is rémisztően hatott a tekintete mellett. Hátra döntöttem a fejemet, így már a csillagos éggel találtam szembe magam. És ahogy mindig, most is csak bámultam az eget. Válaszokat nem várva, hiszen már nem hiszek bennem lévő kisgyermeki lényemre, aki kérdései megválaszolását követeli ezektől a csillagoktól.
Sokáig nem érezhettem azt, hogy egyedül vagyok. Valamit hirtelen megéreztem, és a megérzésem nem is volt alaptalan, amint valami furcsa árnyat véltem felfedezni magam mellett. Előszőr azt hittem, hogy valaki hirtelen megjelent előttem de nem láttam semmit csak egy apró füst felhőt ami végül amilyen hirtelen, úgy gyorsan szerte is foszlott.
- Még is mi... - Kezdtem volna bele, de szavamba vágott egy éles hang mögöttem. Egy madár hangja. Hirtelen magam mellé néztem, egy-két lépést oldalra lépve. Hiszen ami hirtelen megjelent mellettem, egy kuka tetején ücsörgő sas volt. Éjben fekete, ami szinte elveszett a sikátor sötét árnyaiban, és csak vörös szemeivel bámult rám. Nem ijedtem meg, de a hirtelen megjelenésétől meglepődve szúrtam vele farkas szemet. - Mit bámulsz? - Vontam fel szemöldököm, mire még egyet megszólalt ám csak most vettem észre, hogy a csőrében tart egy fekete borítékot. Nem tudtam mi lehet abban a levélben, de tudtam, hogy nekem szánta. Így pár lépést a madár felé lépve, végül csak elvettem tőle. Abban a pillanatban pedig a madár is szerte foszlott, mint ahogy korábban azt a füstfelhő. Egy ideig csak bámultam a tollas hűlt helyére, de aztán a borítékra néztem. Apró kis indák díszítették a borítékot, és nem csak az én nevem volt rajta, ha nem Thaddeus is. Kissé értetlenül álltam efelett a boríték felett, de aztán végül kinyitottam azt.
A bortítékban, egy állarcos, jelmezes bált írtak le, ahol meglettünk hívva.
Halloween alkalmából rendezett bál, ahol rengeteg más faj gyűlik össze. Legalább is Thaddeus ennyit említett nekem, miután felhívtam a borítékkal kapcsolatban. És azt is elmondta, hogy természetesen elmegyünk. Én és a halloween két különböző dolog volt. Mint ahogy eddig, most sem szerettem a nagy felhajtást, és feltűnést. De az, hogy egy romos kastélyban lesz megtartva, engem is érdekel-t ez a bál. És hát ki tudja... kiket ismerhetek meg még ezen az estén. Így hát Thaddeus miatt is beleegyeztem, ám külön megyünk. Ő már úton volt legalább is, amikor felhívtam. Azért beszóltam, hogy most lelépek, és elkészülök a ma estére. Hiszen a jelmez kötelező volt, ám az hogy minek öltözzek, nagyon jó kérdés volt. Haza fele menet pedig ezen agyaltam.
Pár óra után már az említett kastély előtt álltam a bejáratnál, és egészen a legtetejéig néztem fel. Ahhoz képest, hogy kívűlről nem volt olyan fényűző, belépve a belső része szinte tényleg lenyügöző volt. Minden ragyogott, és régimódi volt de mindennek megvolt a maga varázsa. És átnézve a tömegen, mindenki jelmezben, vagy állarcban volt. De volt olyan aki elvetette annak használatát. A tömegen keresztül kiszúrtam pár ismerős arcot, de én még is Thaddeust kerestem a tekintettemmel. Végül meg is pillantottam őt, nekem háttal állt pezsgőt kortyolgatva. Halvány mosoly jelent meg arcomon, majd oda lépkedve hozzá hirtelen eltakartam hátúlról szemét. Szerintem már sejtette, hogy ki áll mögötte. De nem is akartam, hogy eltalálja. - Remélem nem várattalak meg. - Szólaltam meg végül, majd elengedve őt hagytam, hogy megforduljon. És hát... itt álltam előtte egy sötét tündérnek öltözve. Egy kényelmes piros ing volt rajtam, ami könyékig fel volt törve, s félig kigombolva. Hozzá illő fekete farmer nadrág volt még, és persze a kihagyhatatlan szarvak a fejemnél. A fekete kontaktlencse pedig még fel is dobta a kinézetett. Persze a vér is kihagyhatatlan volt, ami arcomat "díszítette". Az hogy miért pont egy sötét tündér, még magam sem tudom. De talán a szarv az, ami bejön náluk. Végignézve pedig Thaddeust, valamiért vicces volt abban a kalapban, de nagyon is jól állt neki.
- Mikor érkeztél meg?
| Manu Rios | Little Rayle | Credit: Venus |
|
Alethea The White Shaman
Egy teljesen átlagos nap volt a virágboltban, csendes, nyugodt, pont ahogy szerettem. A növények gondozásával voltam elfoglalva, amikor úgy éreztem, hogy valaki figyel, valaki ott van mögöttem. De ez lehetetlen volt, hiszen az ajtó feletti kis csengettyű nem jelzett, hiszen, hogy ha az ajtó nyitódik, akkor elkerülhetetlen, hogy ne ütődjön neki. Hirtelen megfeszültem, sosem tudhattam, hogy álcám mikor bukik le, hogy mikor talál rám egy fejvadász, aki a jó kis pénz reményében próbál megölni vagy éppen elfogni. Ahogy megpördültem mintha fél szemmel egy sötétségbe burkolódzó árnyat véltem volna felfedezni, de mire szembefordultam volna vele, köddé vált, mintha sohasem lett volna ott semmi. Pár pillanatig értetlenül nézetem körbe a teljesen üres kis boltban, amikor egy kicsit sem bizalomgerjesztő csokrot vettem észre a földön, beletűzve egy fekete boríték, rajta a nevemmel. Újra körbe néztem, a sötét alak után kutatva, de esélye sem lett volna elbújnia, így hát csak egyre gondolhattam, valaki varázslattal próbál elrejtőzni előlem. Mindenesetre már nem volt a boltban rajtam kívül senki, így hát lehajoltam a csokorért, hogy kiderítsem mi lehet a levél tartalma. Habár volt egy elég erős sejtésem, hiszen, minden évben, ugyan ezen a napon hasonló furcsaságok történtek, csak azért, hogy egy titokzatos meghívó a megfelelő lények kezébe kerüljön és egy még annál is titokzatosabb elvarázsolt kastélyba invitáljon minket. Ahogy a kezembe vettem a borítékot már magam előtt láttam, hogy a romos kastély előtt állok, készen arra, hogy belépjek. Jóslás ide vagy oda, ehhez nem kellett képesség, hogy tudjam, mint minden évben most is ott leszek. Hogy miért? Nos, a hosszú életem során már nagyon sok mindent láttam, talán mindent is, de ez a varázslat, eszméletlen volt, jó volt mindenféle erőfeszítés nélkül „elrejtőzni” a tömegben. Mert senki nem tudta, hogy mi vagyok, sőt a kastélyt átölelő varázslat még segített is rejtve tartani koránt sem barátságos szarvaimat, hiszen ez volt az egész este lényege, hogy a jelenlévők mibenléte titok maradjon. Így hát másnap estére már meg is volt a program.
Be kellett, hogy valljam, amikor a sötét erdőn keresztül sétáltam a kastély irányába körbe övezve a maszkos árusokkal, akkor mindig kicsit nyugtalanul éreztem magam. Sosem az erdő keltett bennem félelmet, hiszen az volt az otthonom, hanem az elrejtett arcok, a némaságuk, ahogy tekintetükkel követnek. De mindez az érzés halványodni kezdett ahogy egyre közeledtem a kastélyhoz, és a varázslat egyre inkább átölelt. A hatalmas ajtók nyikorogva tárultak ki előttem, hogy aztán belépve mögöttem baljóslatúan záródjanak be egy tompa puffanás kíséretében. A városban élő lények sokasága keveredett ezen az estén, és nekem ötletem sem volt, hogy mifélék lehetnek, ahogy Ők sem tudták, hogy Én mi vagyok. Egészen megnyugtató érzés volt. Ismerős arcok tűntek fel, akiket nap mint nap látok elsuhanni az üzlet előtt. A bejárat mellett egy álarcos pincér állt, kezén tálca, tele vékony üvegű elegáns poharakkal, pezsgő gyöngyözött benne. Óvatosan leemeltem egyet, majd belevetettem magam a tömegbe, ami nagy valószínűséggel még gyarapodni fog, tekintve, hogy az este még csak most kezdődött és még koránt sem érkezett meg az összes vendég. De már így is furcsábbnál furcsább alakokat véltem felfedezni, és azt sem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy egyesek nem átallottak igazi vért magukra kenni, csak hogy az amúgy is félelmetes halloweent még félelmetesebbé tegyék.
Egyvalamiben biztos voltam, hogy egy igazán érdekes estének nézek elébe.
| Madeleine Liljestam | Dark Fey | Credit: Venus |
|
Amara The Siren
Kivételesen nem az üzleti dolgaimmal volt elfoglalva, nem az irodámban ültem a papírok felett, hanem a hatalmas erkélyen élveztem a hűvös este szinte holdtalan sötétségét egy whisky társaságában. Nagyot sóhajtottam, miközben a sötétségbe bámultam, egy pillanatra kiélvezve, hogy nem kell semmire sem gondolnom. De ez a pillanat nem nyúlhatott túl hosszúra, mert a távolból hatalmas szárnycsapások hangja csapta meg a fülemet. A hang irányába fordultam, csak hogy a sötétből egy hatalmas Hárpia sas alakja bontakozzon ki. Sötét szárnyai szinte beleolvadtak az este sötétségébe, fekete szemeivel meredten nézett rám. Rezzenéstelenül bámultam vissza a két feketelyukba, majd észrevettem, hogy a hatalmas karmok között egy levél lapul. Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen furcsa és titokzatos levél érkezik, volt egy határozott elképzelésem arról is, hogy mi állhat abban a levélben. Hiszen Fournemouthban, az évnek ebben a szakaszában a legtöbben kaptak egy titokzatos meghívót, és tekintve, hogy már elég hosszú ideje élek itt, így nem ez volt az első alkalom, mégis meglepetéssel töltött el. A madár felé nyúltam, hogy elvegyem a borítékot mire ez éles csőrével felém kapott. Elrántottam a kezem, összeszűkült szemekkel vizslattam a madarat, ami üzenetet hozott, de esze ágában sem volt azt megosztani velem. Újra felé nyúltam, ezúttal gyorsabban. A levél immáron a kezemben volt, de annak a fránya hárpiának így is sikerült megkarmolnia. – Rohadék. – morogtam egy gyilkos pillantást küldve az elreppenő madár felé, de a tekintetem csak visszavándorolt a borítékra. Meglepetten húztam fel a szemöldököm látva, hogy idén a nevem mellett egy másik is szerepelt, nem is akárkié. Tudtam, hogy ez lesz, hogy sokáig nem maradhat rejtve a kapcsolatunk. Mindemellett évek óta frusztrált ennek a titokzatos személynek a kiléte, hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem próbáltam meg kideríteni, hogy ki is lehet, és hogy nem voltam dühös, amikor nem sikerült. Mindenesetre ez a titokzatos személy pontosan tudta, hogy köztem és Sebastian között van valami és ezt nem is titkolta. Hát eddig tartott a nyugalom, így hát felállt, hogy bemenjen és közölje Sebastiannal a hírt, hogy holnap bizony programjuk lesz.
- Bármit is terveztél holnap estére, felejtsd el, egy romos elvarázsolt kastélyba megyünk. – jelentettem ki fennhangon, amint beléptem az erélyajtón és a levelet olvasgattam. Amint Sebastian ott állt előttem átnyújtottam neki a meghívót, hogy Ő is megnézhesse. De igazából mindegy is volt, hogy mi a véleménye, ez nem olyan meghívó volt, amit csak úgy visszautasítasz.
Így hát másnap este ott álltunk a kicsit sem bizalomgerjesztő kastély előtt. Már messziről lehetett érezni azt a varázslatot, ami átjárta ezt az egész helyet. Mondanom sem kell, kicsit sem tetszett, hogy így befolyásolnak, de ha hosszú évekig képes voltam elviselni, akkor ma sem okozhat problémát. Belekaroltam Sebastianba, hogy aztán az ijesztő álarcosok között elvonulva együtt lépjünk be a terembe, ami ahhoz képest, hogy a kastély külsője úgy néz ki mint, amelyik menten összeomlik, a belseje hihetetlenül fényűző volt. Belépve azonnal éreztem, ahogy a varázslat azonnal kifejti hatását, ha nem tudtam volna, hogy a mellettem álló Sebastian ember, akkor most biztosan nem is jöttem volna rá, ami lássuk be egy kissé nyugtalanító volt, mint mindig. Lopra Sebastianra pillantottam, figyelve a reakcióját. De aztán a tekintetem a tömegbe kalandozott, pár ismerős arcot fedezve fel köztük.
Összeráncolt szemöldökkel vettem tudomásul, hogy Darius nem egyedül van, hanem egy korántsem bizalomgerjesztő férfi mellett. De hát a történtek után, ki vagyok Én, hogy beleszóljak, hogy kikkel szűri össze a levet, ugyebár, hiszen ugyan egy nagyon jóképű vadász mellett feszítettem, de azért mégis csak egy vadász.
|
Samael The God
Hogy őszinte legyek nem igazán akaródzott elhinni Darius kis meséjét, hogyan is akadt a kezébe ez a fura meghívó, amin történetesen ott állt a nevem. „Samael, A Harag Démona” – olvastam összeráncolt szemöldökkel majd a vámpírra néztem, valami turpisságot gyanítottam a dologban. Főleg mert mégis miféle lény lehet az, amelyik így el tud rejtőzni előlem, ilyen trükkökre képes és még csak észre sem veszem. Be kell, hogy valljam, a kíváncsiságom felébredt. Mégis melyik az a lény, aki képes elrejteni magát előlem, amelyik nem fél megbűvölni egy démont és ami a legfelháborítóbb ebben, hogy sikerül is neki. Ördögi vigyor kúszott az arcomra. Már magam előtt láttam, hogy egy ilyen estén, összezárva egy kísérteties kastélyban miféle viszályok lobbanhatnak fel, micsoda vérontás lehet ebből az egészből. Oh Halloween, nem gondoltam, hogy így a kezembe adod a lehetőséget. – futott át a gondolataimon, alsó ajkamat egy kissé beharapva. Hát, hogy is utasíthattam volna vissza egy ilyen ajánlatot, főleg a kedvenc kis vámpíromtól. Szinte gondolkodás nélkül belementem.
Ott állva a romos kastély előtt, érezve a varázslatot, ami belőle áradt még inkább gondolkodóba ejtett, hogy ki az, aki ennyi erő birtokában van. A legjobb tippem talán egy boszorkány lett volna, de ezt a gondolatot felháborítónak találtam, hiszen egy fránya kis banya nem lehet erősebb Nálam. Mindenesetre alig várta, hogy az este folyamán kideríthessem mindezt, de ha ezt nem is, akkor azt lemertem volna fogadni, hogy remekül fogok szórakozni.
És amint megláttam amint Darius ott áll nem messze a bájárattól, kezében a meghívót szorongatva az a nyugtalanító gyilkos vigyor újra ott játszott az arcomon. Most minden lehetőséget megadtam neki, hogy észrevegyen mielőtt teljesen mellé érnék. És hogy miért? Mert történetesen a vér, ami rajtam volt korántsem kamu volt. Hogy kinek a vére azt nem tudtam volna megmondani, de nem is ez volt a fontos, hanem hogy mindezért a Halloween-i kis partiért képes voltam jóformán vérben fürödni. Na jó, bármikor szívesen „fürödtem” vérben, hiszen mégis csak ez volt az életem, ha úgy tetszik. Habár nem igazán értettem, hogy mi ez a nagy felhajtás a jelmezesdi miatt, de úgy voltam vele, hogy akkor adjuk meg a módját, biztos jó móka lesz. Szóval a vámpír mellé lépve kezemet a vállára tettem, imádtam hátulról meglepni.
- Remélem démonűzőzni nem fogunk. – utaltam a férfi öltözékére miközben nyelvemmel végigsimítottam felső fogsoromon. Pár pillanatig még méregettem a bejáratot, de hát, ha idekint ácsorgunk semmi nem fog kiderülni, uye?. Szóval még mindig átkarolva Dariust löktem egyet az ajtón, ami egy cseppet sem bizalomgerjesztő módon nyikorogva nyílt ki. Ez tetszik. – futott át a gondolataimon, majd megindultam befelé továbbra sem eresztve a vámpírt magam mellett, ha akarta, ha nem, most már bent voltunk, nincs visszaút. Érdekes élmény volt ahogy a varázslat, amint beléptem az ajtón, hatni kezdett, némi ellenérzést váltva ki belőlem, de az elvetemült őrült egészen élvezte, hogy most egy kicsit nehezített pályán játszadozhat. Mint aki teljesen felpezsdült úgy ráztam meg magam és kiáltottam fel. – Ezt nevezem! Nem kis munka lehetett mindezt összehozni. – csaptam össze a tenyerem, mint aki máris kész, hogy „munkához” lásson. - Szórakozzunk!
| Alex Hogh Andersen | The Wrath | Credit: Venus |
|
Little Tulip"Egy elvarázsolt kastélyban Halloween éjszakáján"Pár napja már, hogy magam mögött hagytam eddigi életem. Legalábbis próbálkozom vele, s egy új helyen újat kezdeni. Egy térképeken is névtelen és minden bizonnyal titokzatos városban, melynek talán létjoga sincs eme világban. Ám rejtélyességére nem tudtam mind ezidáig fényt deríteni, mivel féltem a város sűrűjébe vetni magam. Féltem, hogy papírok nélkül, múltam homályba burkolva nem szívesen fogadnának. Én sem tenném egy vadidegennel szemben, pláne, ha amaz vért ont, mégha akaratlan is. Hamar hozzászoktam az utcai élethez, noha a kora ősze nem kis kihívást nyújtott mindezalatt. A hideg pedig aggodalommal töltött el, hisz az ősz csípős, szeles időjárása semmi lehet a télhez. Kilátástalannak tűnő jövőm azonban egy nap igen nagy fordulatot vett.
A buszállomáson kóboroltam valami meleg és száraz helyet keresve, mikor az ottani biztonságiőr egyike észre nem vett s meg nem kergetett. Azt hittem feladja majd, de nem így lett, végül pedig én futamodtam meg és letérve a városba vezető útról, a túloldalon leledző mély vörösben úszó erdőbe futottam. Vászon cipőm mely már korábban átázott most sárban cuppogva kezdte feladni, ahogy minden beleragadt lépésnél kezdett egyre jobban lemászni. Lelassítottam volna, de a nagy piros semmi pánikot ébresztett bennem. Kellett valami, ami okot ad arra, hogy megálljak, hogy kitaláljam, hogyan tovább. Nem reméltem túl nagy dolgot, mondjuk egy nagyobb odúnál, mely magányában befogad, de annál végül sokkal, de sokkal érdekesebb dologra bukkantam.
A meggy vörös erdő közepén egy romos, de még itt-ott tetővel életben maradt kastélyra bukkantam. Hát vágyhatnék most ennél többre? Nyilvánvaló volt, hogy lakatlan. Legalábbis eredeti lakói már rég elhagyták a helyet. Nem érdekelt a miértje, hogy ki építetett kastélyt az erdő közepére, vagy, hogy miért nem bukkant eddig senki rá, mert csak az járt a fejemben, hogy odabent tüzet csiholok valahogy és melegében nem csak meg tudok száradni, de alhatok is. S ez ígyis lett. A hatalmas kastély kevésbé omlás veszélyes földszintjének egy helyiségét váasztottam ki, minek üvegtelen ablakát is eltudtam torlaszolni egy valaha asztalként funkcionáló bútordarabbal, mit ma már lábai hiányosságai és megrepedt szélei miatt aligha lehet felismerni. A szoba közepére táboroztam le és csiholtam nagy nehezen tüzet. Attól nem tartottam, hogy felgyújtok valamit, mert a magára hagyott épületben csupán a kőműves holmik maradtak épp, hogy épen, minden más, elkorhadt, elporladt vagy egyszerűen ellopták. Ahogy pedig kezem a tűz elé emeltem, melegében fürösztve átázott testem, úgy éreztem ez épp elég ok arra, hogy ne adjam fel. Valahol a világban kell, hogy nekem is helyem legyen. Óvatosan, kicsit távolabb dőltem le a tábortűz mellett, s bevallom nem kellett sokat forgolódnom, hogy elaludjak.
Nem tudom, mennyi ideig aludhattam, csak azt, hogy nem is igazán a kipihentség okán ébredtem, mint a kelletlen éhség miatt, mely már gyomrom mardosta. Mikor azonban kinyitottam szemeim egészen más fogadott. Erős fények, de nem a lángoké, hanem gyertyáké és lámpásoké. A falakon tiszta tapéta, a plafonon egy szem pókháló se. A bútorok régi pompájukban csillogtak, sok díszítő elemük aranyost ragyogott. Nem is hinném, hogy hálóban hajtottam volna álomra fejem, de az bizonyos, hogy mindezt nem ágyban tettem, mely bár meleg puhaságával továbbra is fogságban tartott volna, az éhség jóval nagyobb úrnak bizonyult. Kissé félve az elém tárultaktól másztam az ágy széléig, majd keltem fel onnét. Összevont szemöldökkel kaptam hasamhoz, hogy a rajtam lévő ing anyagát ujjaim közé csíphessem. Nem emlékszem, hogy lett volna rajtam hálóing. Tiszta és száraz. Bizonytalanul lépkedtem a ruhásszekrény melletti sminkes asztal tükréhez. Ha ez álom... de biztosan az... Még mindig aludnék? A tükör előtt állva némi döbbenettel fedeztem fel, hogy nyoma sincs az eső áztatta ruhámnak, sártól összeragadt hajamnak vagy poros arcomnak. Mikor pedig oldalt fordítottam arcom, hogy lássam, még a horzsolások helye is eltűnt, akkor vettem észre egy ruhásszekrényre felakasztott jelmezt, azon pedig egy kis fehér csipkével díszített boritékocska. Nem voltam benne biztos, hogy nekem szánták, ám annyira zavaros volt már ígyis e nap, hogy minden mindegy alapon kibontottam a levelet. A benne leírtak azonban nyilvánvalóvá tették, hogy valaki tudja ki vagyok, noha csupán a földszintre invitált, arra kérve, hogy a mulatságot el nem rontván, bújjak a ruhába. Felvettem hát a keleti kultúrákat előnyben részesített ruhát, a csíkos harisnyával, fekete csizmával és a patkó alakú nyaklánccal, aztán elindultam le. Igazából, már akkor meglegyintett a finom ételek illatal mikor ki nyitottam az ajtót, ám arra nem számítottam, hogy már fent az emeleten is járkálnak. A levél említette, hogy egy jelmezes bálba csöppentem, de a sok jókedvű maszkok és smink mögé bújt idegen mégis nyugtalanságot ébresztett bennem. Vajon mibe csöppentem bele?
Csak azért mertem kilépni az ajtón, mert a jelmezem által közéjük tartozhattam. Nem számított a nevem, csak az, hogy én is a meghívottak közt vagyok. Leérve aztán szembesültem vele, hogy a parti már nagyban megy s az emberek gyűlnek és gyűlnek. A zene modern volt, ahogy a legtöbb holmi is, amit az aulában körbevett bárpult is remekül tükrözött, ám a kastély egyéb szeglete mégis magában hordozta a korábbi éveket. Mintha csupán mindent összeszedtek volna, hogy a itt lévők egytől egyig jól érezzék maguk. Ami engem illett, amint megtaláltam a svédasztalt és oda is fértem, teljesen elégedett voltam. Tudom, hogy nem egészséges s nem is illő, de míg a saláták és meleg ételek méteres távolságban voltak, addig a mókásabbnál mókásabb sütemények, tortácskák és egyéb édességek mind előttem várták, hogy végre megkóstoljam őket. Nem is volt kérdés, hogy ráérek még aggódni a fájós poci miatt, de ezt itt most bizony megkóstolom. Szóval leemelte egy habos-babos sütemény és nem tartva attól, hogy habbajszom lesz, nekiestem. |
Darius Demonic Preacher Bertram"Egy elvarázsolt kastélyban Halloween éjszakáján"Aznap épp egy pohár bor társaságában intéztem a klub papiros ügyeit az irodámban, mikor furcsa zajra lettem figyelmes a helyiség egyik sarkából. Oda is sandítottam megemelve egyik szemöldököm, cigivel a számban, mert tudtam, hogy az ajtó és ablak zárva, így tehát a szél se jár erre. Éppen ezért is zúgtam hátra a székemben, mikor egy kicsit sem bizalomgerjesztő, de mégcsak nem is emberi, fekete öltönyös valami lépett - vagy gurult? - ki a sötét sarokból. Már ugrottam volna fel, hogy némileg összeszedve magam ráförmedjek, hátha csak valamelyik démon játszik velem, de akkor megállt az asztal mellett és igen sokat recsegő, ropogó kezét kinyújtva egy hófehér borítékot nyújtott felém. Na mondom, biztos a jehova tanúi... Elvettem és szám húzva, nem tetszésem kimutatván grimaszolva, nyitottam ki. Meghívó. Egy halloween-i bálba. - Ez valami vicc? - néztem fel a borítékból, de a lény már köddé vált. Akkor nem vicc? Nem írták, hogy meghívhatok bárkit is, pedig bálba nem egyedül szokás menni. Noha, egymagam nem hiszem, hogy sok időt töltenék egy szaros kastélyban, sok hülye közt, mégha ingyen is van a pia... Hahó, egy klubot vezetek, itt is minden ingyen van. Nem igazán volt kedvem hozzá, de hirtelenjében nem jutott eszembe senki, akit magammal hurcolhatnék. Az alkalmazottaimmal cikis lenne, mégha le is fizetném őket, Xav, ahogy eddig most se érne rá, és különben is, jelmezes halloween-i bál? Röhögne rajta egyet. Én is ezt tenném. Amara jó partner lenne, még mellette is egész jól festenék, de azóta nem beszéltem vele, mióta... mióta megjelent az a démon. Félek a szemeibe nézni. Nem csak, mert egyre nagyobb bajt hordozok magamnál, ha akaratlan is, de amiatt is, mert én... ahh, de mindegy. Inkább csak attól kell tartanom, hogy megőrülök, mert nem, hogy távol tartanám a démonokat az alkummal, de bassza meg, még be is vonzom őket. Ezen tanakodva agyaltam, hogy talán tényleg ki kéne hagynom. Különben sem tudom ki hívott meg és jelmezes? Ugyan már... nem is érezném jól magam... hülyeség az egész. Már tettem volna le a levelet, érthetetlen okokból valamiért sajnálva, hogy kihagyom s hogy nem engedek a lehetőségnek, de mielőtt ismét a munkába temetkeztem volna, a levél önmagától átíródott. Egyesszámból többesszámba, s mikor a nevem mellé bigyesztette annak a sátáni, szörnyszülött, aljas dögnek a nevét, egyrészt különös késztetést éreztem rá, hogy elmenjek, más részt pedig tartottam tőle, hogy a dolgok eztán vennének fordulatot. Egy ideig bámultam a papirost, majd horkantva egyet a szemetesbe söpörtem. Nem megyek és kész...
És hogy miért állok a bál estélyén a kapu előtt, ezidáig az épületben is erősen kételkedve, a meghívót pedig szanaszét szorongatva kezemben attól tartva, hogy nem engednek majd be? Mert egy barom vagyok. Már akkor is barom voltam, mikor fontolóra vettem, hogy szólok neki, vagy egyáltalán szóba hozom. Első nap, mikor megjelent Morival, nem is mertem, csak játszottam a jó volna, ha végre eltakarodnátok klub vezetőt. Második nap ugyanígy csak vámpírosan vicsorogva is rá. Aztán harmadik nap hosszas szorongás után, de mintha semmiség volna, felhoztam neki. Mérgesen értetlenkedve rajta, hogy pont az ő nevét biggyesztették oda, pedig nem is vagyunk jóban, de ha már így alakult. Igazából nem számítottam semmire. Hogy kiröhög, mert egy ilyen parti foglalkoztat, vagy az, hogy ráíródott a neve is, pedig nem is akarok menni, esetleg, hogy egyáltalán megosztottam vele. Én sem értem miért, de tuti a baromság főbb tünetei közé sorolnám mindezt. Én eljöttem, és nem létező lelkem mélyén bíztam, hogy ő is. Ez nem randi vagy ilyesmi... csak egy haveri találkozó, akik majd jól tönkre teszik mások kedvét. S én mindezt szembe köpve elleneim, pap ruhában teszem. |
Mad Thaddeus Hatter"Egy elvarázsolt kastélyban Halloween éjszakáján"Őszintén szólva nem vágytam túl nagy felhajtásra ezen az estén se. Úgy terveztem, hogy amíg Ray dolgozik, én szépen kitakarítok, készítek valami vacsit, mellé valami romantikus kis köretet, zene, rózsák meg mi egyéb, és szép csendesen eltöltjük az estét. De eme titokzatos meghívást nem tudtam kihagyni, már csak Ray miatt sem, ki mégcsak most ismerkedik a világunkkal. A vastag fekete borítékot egy holló reptette be az erkélyen keresztül, a címzett maga a rejtély. Egy mi nálunk is igen elhagyatott kastélyba hívott meg jelmezes bálba, sok jóval kecsegtetve s némi varázzsal, értünk is ezalatt bármi. Persze sosem veszélytelen egy ilyen meghívás jöjjön az bárkitől, ám, de az egyébként igen romos, pókhálókkal lepte kastély, az év eme napján, mintha újjá születne, teljes pompájában vár ránk. Pedig nincs épitész, aki hozzá merne érni, olyan haldokló látványt nyújt a kastély. Még a mágiában jártas boszorkák sem tudják megmagyarázni kinek vagy minek a műve ez, ám az bizonyos, hogy bár a házigazda sosem tűnik fel - vagy csao nem tudjuk melyikünk az - mégis mindig teljesen elvarázsolja vendégeit. És ez olykor szószerint vehető. Arról nem is beszélve, hogy csak névre szóló meghívóval térhet be bárki is, mindenki mást kirekeszt a kastély, esetleg csapdába ejt. Hogy honnan tudom? Pletykák és a másnap megtalált maradványokból a hírekben. Van, aki sokadszorra megy, van, aki most először. Sose tudni mi által választja ki a vendégeket. Jómagam másodszorra megyek, s mert ez szerintem megtisztelő, nem hagynám ki. Pláne, hogy ki tudja figyeltet e a házigazda. A jelmez mindig kötelező, de az arc eltakarása nem feltétlen. Legutóbb farkasnak öltöztem, bár a Piroska hiányzott mellőlem. A kastély pedig nem csak tündöklésében volt képes elvarázsolni, de szószerint testet cseréltünk a másikkal. Senki se tudhatta ki a másik valójában, s bár eleinte kényelmetlenséget okozott és nem kis bizalmatlanságot, a házigazda gondoskodott róla, hogy ne érezzük magunk feszültnek, s hogy hazatértünkor már saját magunk lehettünk. Állítja valaki, hogy módszerei tanító jellegűek, ám bár egyben nagyon szórakoztatóak is. Manapság pedig igencsak szükségessé vált egy kis könnyed mulatsás, mivel mostanság igen sötét felhők járnak a város felett. Bár a vörösbe bújt mező és erdő csodás látványt nyújt, még én angyalként sem tartom ezt mennyei bóknak. Valami készülőben van, csak épp nem tudjuk mi. Mindenesetre a mai nap nem az aggodalomé, mint inkább egy jó éjszakáé. Bár most nem vittem túlzásba, a puccos öltönyben hívhatom magam Bolond Kalaposnak, ha már befigyel a kalapon pihenő kártya és masni. Hogy Ray minek öltözik azt nem tudom, ő munkából jön ide, én pedig előbb érkezem. A kastély az egyik sűrű erdő mélyén pihen, de úgy izzik fényeiben, mintha csupán lángolna. Fény füzéreket és lampionokat ringat a szél, a kert mögötte kész labirintus. Minden ablakából fény vetül, itt-ott már alakokat is fel lehet vélni. Még a kezdetén vagyunk, de az udvarban is állnak már. Büfés és különböző játékok, csecsebecsés sátrak sorakoznak a kerítés mentén, természetesen ritkaságokkal szolgálva. Az eladók kiléte rejtély, egész arcuk vigyorgó maszkuk mögé rejtve, válaszolni pedig nem hajlandóak. Talán a kíváncsiság a valódi ok, ami ide vonzza a lakosokat... Ám a varázs akkor lepi el igazán bensőm, mikor átlépem a kastély kapuját. Különös, de egy képességem elvesztése épp olyan könnyen felismerhető, mint mikor a csoki kekszes fagyit nyalva rájössz, valami nincs rendben. A fagyi ugyanis kekszes, de nem csokis. És ahogy a lények közé érek, az eddigi jó megérzéseim, mintha tova tűntek volna. Nem tudom ki micsoda... Pedig látok ismerős arcokat, tudom mik, s mégsem érzékelem. Ez kissé feszélyeztet, de egyelőre nem tudnám elképzelni, hogy a házigazda trükkje volna... |
Halloween van, és ezt az ünnepet a kitaszítottaknak, a beilleszkedni nem akaróknak és a bolondoknak találták ki, mindazoknak, akik sehova sem tartoznak. |
[19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
