|
Témaindító hozzászólás
|
2021.09.30. 23:04 - |
Do you know why big brothers are born first? To protect their little brothers who follow.
|
[10-1]
Jeremy Meadows
 Láttam rajta. hogy nem igazán esett neki jól, hogy csak így ide jöttem egy szó nélkül, de hát ez ellen nem igen tudtam mit tenni. Hiszen még is csak éljük mind ketten a saját kis életünket. Persze, azt ezt szóval sem mondtam hogy nem is akartam neki erről szólni egyáltalán. Hiszen a húgom, és mindenképpen magam mellett akarom tudni. Még ha tud vigyázni is magára, az már teljesen más tészta, ha az életéről van szó. - Futnotok kellett volna, amint megérezted.... őket?! - Nyújtottam el a végét. Mert igen, éreztem hogy egy halandó vére is rajta van, innen már jól tudtam hogy Hailey megmentette annak a bizonyos embernek az életét. Ami miatt büszke is vagyok rá, de egyben ideges is mert ez az egész még rosszabbra fordulhatott volna. De sok időt nem fordítva erre a vitára, - mert hát Hailey már sietősre vette a dolgot - megindult a kijárat felé, így hát vele együtt léptünk ki a rendőrség ajtaján.
Gondoltam rá, hogy értetlenül fog nézni amiért elneveztem az új drágaságomat de egy vigyorral a képemen ezt letudtam. Hiszen elég volt az arcára pillantanom.
Mire hazaértünk, ő már a fürdőbe is vette az írányt én addig pedig a kaját kezdtem el főzni. Hiszen tudtam, hogy mennyire éhes lehet. Azok után amiket át élt. Meghát én sem tudtam semmit sem enni, hála a reggeli kis mutatványomnak hála szépen oda égettem a kaját.
Tekintettemet rá szegeztem, egy apró sóhaj kíséretében amikor karjával heves hadonászásba kezdett. - Persze, meg az enyém is. - vontam vállat. Még is csak én szenvedem el, nem pedig ő. Kezembe tartva a már leszűrt tésztát, szabad kezemmel addig felnyúltam egy tálhoz - amibe bele is öntöttem a tésztát. - amíg végighallgattam a magyarázkodását enyhén elnevettem magam a végére.
- Ugyan már, ne legyél butus. - Nyúltam arcához, hogy egy kicsit megcsípjem neki, majd lassan óvatosan rángattam azt a kis gödröcskét. Mint ahogy a nagyik szokták ezt csinálni, az unokájuknak. - Egyszerű a válasz. Mert te is itt vagy. - Vontam vállat egyszerűen. Nemsokára, amint megterítettem közben felvetődött ismét azok a lények akiket Hailey látott. És azok alapján, amiket nekem elmondott a zombik jutottak eszembe. Hiszen nekik lehet hullaszaguk. Bár igen, jobban belegondolva ha vannak is más lények rajtunk kívúl nincs kizárva, hogy valóban léteznek zombik. Bár nekem az is elég, ha a filmben látom őket. Nem is tudom mi történne, ha látnék is egyet. Akárhogyan is, nekem ez az egész még új volt. Persze tudtam hogy neki is, de hát na...
Majd a kérdésemre válaszólva, igazat adott a még korábbi gondolatomra, hogy valakit megvédett. Egy sóhaj kíséretében, kerestem a szavakat. - Persze, helyesen cselekedtél. Amiért én nagyon büszke vagyok rád. Csak féltelek, ezt te is nagyon jól tudod. Nem akarlak téged is elveszíteni. - Néztem a szemébe komolyan, és nagyon is határozottan. A most elhangzottakat egy percig sem gondoltam tréfának. Amióta apánk halálát lelte, később csak ugyan de mindáron azon voltam, hogy nekik ne essen semmi bajuk. Korán ragadt rám a falkavezér címe... és ezt miatt is nagyon korán, hamar kellett felnőnöm ahhoz hogy mindent megtehessek ez ügyben. Bár ha nem is örültem annak, hogy a húgom elköltözik tőlünk még sem állhattam az útjába. Nem korlátozhatom, sem mondhatom meg mit tegyen. Nem is volt olyan nap, hogy ne aggódtam volna miatta. Kis korunktól kezdve, csak is a mi kis falunk volt a menedékünk. Elszigetelve voltunk a várostól, És az, hogy ő oda költözzön és egyedül mászkáljon... na ez miatt vagyok most itt én is. Jobb az, ha van aki számíthat valakire, mint hogy egyedül legyen.
Evés közben, meghallgattam kérdését amire párat helyeslően bólintottam is. - Ki ne emlékezne rájuk? - Ha nem is mindennap, de volt amikor folyton ezt mesélték nekünk. Nehéz lenne nem elfelejteni őket. Főleg azt az egy napot, amikor valamelyik ilyen mesélésnél Hailey szinte a falnak tudott volna szaladni, annyira megijedt a történeten. Én meg persze mint idősebb testvér, még szép hogy nagyokat szórakoztam rajta. De mindig mondtam neki, hogy ezek nem léteznek. Nem kell tőlük félni.
Pont falatoztam be, egy jó nagy falatot amikor is meghallottam a vámpír szót. Ez bőven elég volt arra, hogy heves köhögésbe kezdjek ahogy megakadt a torkomon az étel. Szerencsére hamar a kiöntött üdítőhöz nyúltam, hogy segítsek magamon.
- Vámpírok?! - Kérdeztem vissza, amikor már nem fuldokoltam, rá pillantva kissé értetlenül a húgomra. - Biztos vagy benne? Hiszen ez az egész mese... - Ebben ugyan már én sem voltam biztos benne, de abban igen hogy ő is elbizonytalanodott. - Na jó... - Emeltem fel egyik kezem megadóan. - Tegyük fel, hogy vámpírok...de ha azok, akkor azok a lények is léteznek akikről eddig hallottunk azokból a legendákból. És, ha ez tényleg így van.... nem vagyunk egyedül. Te hát, az is elfordulhat hogy vannak más vérfarkasok is. Nem csak a mi falkánk. - Pillantottam rá ismét, talán már kissé összezavarodva ahogy ezt így levázoltam magunk elé. - Szóval, veszélyben vagyunk ha itt maradunk. Haza kell mennünk Hailey. Az lenne a legjobb megoldás. -Néztem rá komolyan. Persze tudom jól, hogy tiltakozni fog. De fontos az néznem, hogy mi a jó, biztonságos megoldás nekünk.
És azt nem az, hogy az életünket veszélyeztessük.
| Nick Bateman | The Pack Leader | Credit: Venus |
|
Hailey Meadows
Szem forgatva hallgatta végig Jeremy kifogásait. Őszintén annyira nem is érdekelte, vagyis, az, hogy miket talál ki, a lényeg mégis csak az volt, hogy nem szólt egy szót sem, hogy elmegy, hogy hátra hagyja a falkát, még ha nem is örökre, és hogy egy olyan városban van, ami tele van mindenféle olyan dologgal, amit eddig csak mesének tartottak és Ő egyszerűen csak nem volt olyan hangulatban, hogy kimozduljon. Halkan felsóhajtott, pasik… - gondolta.
Összeráncolt szemöldökkel nézett bátyjára, amikor azt mondta Hailey is kiszagolhattam volna őket. – Meg is tettem, csak éppen fogalmam sincs, hogy mik ezek, tekintve, hogy még sosem találkoztam egyel sem ezelőtt. – fonta karba kezeit. De nem vitatkoztak erről tovább, hanem inkább elindultak hazafelé, vagyis Jeremy Fournemouthi lakására.
- Jess… ? – nézett elképedve a bátyjára. Tényleg, csak ő képes egy autót elnevezni. Kissé megrázta a fejét. Lehet, hogy Ő az idősebb és sok esetben talán a felelőségteljesebb is, de olyan gyerekes tud lenni néha. – futott át a gondolatain, de hát végül is ez legyen a legkevesebb. De csak elindultak, a többihez inkább már nem fűzött hozzá semmit.
Kissé meggörnyedve az oldalát fogva válaszolt. – Úgy nézek ki, mint aki viccel? – vonta fel a szemöldökét, miközben óvatosan felegyenesedett, de persze nem várt választ, csupán csak egy költő kérdés volt.
- Remek hír. – mondta a fürdőszoba felé tartva már. Amint elkészült azonnal a konyha felé vette az irányt, ahol már javában készült a kaja, amire már nagyon fájt a foga. Örömmel hallotta, hogy már nem kell sokat várnia és ehet, már nagyon éhes volt. Mindez ügye köszönhető annak, hogy már rég evett és ugye a meneküléstől és harctól rendesen megéhezik az ember, nemhogy a farkas.
De további kérdéseire is tűkön ülve várta a választ, szóval nem tágított Jeremy mellől. Arról a bizonyos lányról kezdett el mesélni. Összeráncolt szemöldökkel hallgatta, miközben elengedte a kezét, hagyva, hogy leszűrje az elkészült tésztát.
- Oh nem, nem, nem. – kezdett el hadonászni a kezével keresztben. – Először is, ha megcsalt, az csakis az Ő baja. Másodszor is, én nem erre voltam kíváncsi. – jelentette ki – Hanem a városra. Most már tiszta, hogy azért jöttél ide, hogy felejts, de nem egészen értem. Miért pont ez a város? Miért kellett bárhova is elmenned csak azért, hogy felejts? – kérdezte értetlenkedve. Közben persze Jeremy pakolta ki a tányérokat, szóval Hailey közben leült az asztalhoz, hogy amint lehet hozzá is láthasson az evéshez.
- Zombik? – kérdezett vissza hitetlenkedve. Már majdnem azt mondta, hogy „de hát olyanok nem is léteznek”, de aztán jobban belegondolva, inkább csukva tartotta a száját, mert hát nyilván eddig ezeknek a lényeknek a létezéséről sem tudott, szóval most egyelőre bármit elképzelhetőnek tartott.
- Hát zombik biztos, hogy nem. – válaszolta határozottan. Ebben mondjuk biztos volt, hiszen nem oszlottak, semmi ilyesmi nem volt, és ő határozottan így tudott csak elképzelni egy zombit. De ez a gondolat sem tudta elvenni az étvágyát, amit Jeremy szedett neki, már hozzá is látott, hogy eltűntesse az egészet a tányérról.
Kérdésére, hogy jó lett-e nem mondott semmit, csak tömte tovább magát, egyik kezét hüvelykujjal felfelé felemelte, ezzel válaszolva. Először befejezte, ami a tányéron volt, csak utána válaszolt Jeremy további kérdéseire. Elégedetten dőlt hátra a széken.
- Igen, ránk támadtak. – bólintott – Egy ember volt velem. – kezdett bele a mesélésbe – Nem volt más választásom. Nem hagyhattam magára, hogy széttépjék azok a valamik. – vont vállat mintha ez az egész semmiség lenne. Aztán kissé a gondolataiba mélyedt, szemeit lesütötte, azon elmélkedve, hogy mik is lehettek ezek a valamik. Próbált visszaemlékezni az estére, amikor megtámadták őket. Emlékképek villantak be, amikor az egyikük rávetette magát és hegyes fogait csattogtatta felé, szemei vérben forogtak. Jeremyre pillantott. – Emlékszel azokra a legendákra, amiket a falkában szoktak mesélni a gyerekek riogatására? – tette fel a kérdést talán egy kicsit bizonytalanul. Megvárta a választ mielőtt folytatta volna, de lényegében mindegy is volt, hogy mennyire emlékszik ezekre. – Szerintem vámpírok voltak. – bökte ki végül, karba font kezekkel. Nem igazán akarta elhinni még magának sem, de amit látott annak minden tulajdonsága erre mutatott. Na de a legendák arra már nem terjedtek ki, hogy vámpírok és vérszipolyok is léteznek és nem szabad összekeverni a kettőt, így hát, amivel szembe kellett néznie valójában egy vérszipoly volt.
| Madelaine petsch | Playful Wolfie | Credit: Venus |
|
Jeremy Meadows
[Komolyan pár mondat híja... >-<]
- Remélem azért jó lett. - Nem mondanám magamat nagy szakácsnak, de szeretek főzni. És ha már a reggelimet leégettem, legalább ez legyen jó. Számomra legalább is az lett.
- Mi történt amúgy... rád támadtak? Meg kellett védened valakit? - Ha azért sérült le, és lett csupa vér, valamilyen szinten büszke lehetek rá. De még mindig nem voltam oda, hogy így lesérült. Ugyan is tényle bármi előfordulhatott volna. És tudtam természetesen azt is, hogy ezzel ő is tisztában van.
| Nick Bateman | The Pack Leader | Credit: Venus |
|
Jeremy Meadows
Olykor néha napján úgy éreztem, hogy miután apánk meghalt iszonyú nehéz megfelelni azoknak az elvárásoknak, mi a falkavezérséget illeti. Hogy az mekkora felelőséggel jár. Néha pedig úgy érzem, kellene valami tanács. Ha itt lenne újra köztünk biztosan nem haboznék a kérdéseim bombázásával. Hiszen gyakoran megfordult bennem a kérdés: Mi van, ha nem fog menni? De tudtam, hogy ezt egyedül kell megcsinálnom.... egyedul kell, hogy szembe nézzek ezzel az egésszel. És a másik fontos dolog, hogy valamelyest felkészítsem őt arra az életre, ami előtte van. A testvérem, a húgom szóval... nem csak a biztonsága fontos. Na és persze, ne legyen felelőtlen. És inkább most azok a kérdések cikáztak bennem, mi a fenét csinált amiért meg kellett sebesülnie. Nem csak az ő vérét éreztem, hanem valaki másét is. Megvédte volna? Igzából ez rá ér később is, hogy megtudjam. ha már kicsit enyhűltek az indulatok. Meg hát számomra is muszáj kicsit megnyugodnom. Még ha Hailey nem is akart hinni nekem az előbb. Egy halk sóhaj tört csak elő belőlem, Hailey cinikus hangsúlyára. - Igen, akármennyire is meglepő a számodra, akartam szólni. - Feleltem, és tovább nem is akartam folytatni. - És nem is olyan könnyű alfa vezérnek lenni. - Szólaltam meg felvont szemöldökkel.
- Nem voltam olyan formában, hogy kimozduljak. - Rántottam vállat. Mert hát na... még emberek közelében sem akartam lenni, nem hogy a városban szimatoljak.. - De ezt én is mondhatnám neked, hogy kiszimatolhattad volna, ezeket a lényeket. - Macskakörmöztem egyet a levegőbe., ezzel ídézőjelbe téve ezeket a bizonyos lényeket. Hailey makacssága szinte határtalan volt de úgy éreztem hogy ezzel én is így voltam. Sherlockos kijelentésére nem szóltam semmit, csak egy szúrós pillantást vetettem rá. Igazából ez nem az a pillanat volt, hogy ezen vitatkozzunk szóval inkább hagytam az egészet. Most már van időnk mindent megbeszélni.
Szerencsére nem volt ellentmondása azzal kapcsolatban, hogy néhány napig nálam maradhat. Igazából, azzal sem lenne bajom, ha hozzám költözne - van hely mindkettőnknek, és legalább a másik szoba is végre valamire jó lenne, ugyan is még nem döntöttem el, hogy mire használhatnám a mellettem lévő szobát. - de mindkettőnknek van élete. Ebből a szempontból pedig eszem ágában sincs hátráltatni, vagy megmondani neki hogy mit csináljon. Bólintottam egyet, mikor megemlítette hogy el kell hoznunk a cuccait. - Rendben van, majd holnap reggel elindulunk összeszedni őket. De ha el akarsz onnan költözni, akkor addig úgy is nálam maradsz amíg nem találsz mást. - Rántottam egyet enyhén vállamon.
És a téma lezárása után, már kifelé indultunk az épületből. Látva a húgom reakcióját az új kocsim után elmosolyogtatott. Szinte szóhoz sem jutott, amíg be nem szállt ő is az autóba. Ismét csak elmosolyogtam kijelentésén. - Oh, csak nem Jessicáról beszélsz? Szép kislány nem igaz? - Mosolyogtam el kijelentésemen. De ez után a kis vicc után komolyra fordítottam a szót.
- Ez csak... kellett már egy új kocsi. A másik anyánknál maradt, valami baj lett a motorral úgy hogy az egész egy ócska vas. Majd egyszer megjavítom. - Indítottam el közben az autót. - Meg persze megérdemlem. - Néztem húgomra egy pillanatra, majd kihajtva a parkolóból egyenesen a házamhoz mentünk. Már nem siettem annyira, ez miatt körülbelül fél óra volt az út.
A házba lépve pedig már mondtam is neki, hogy menjen egyet lezuhanyozni amíg én készítek valami kaját. És persze elmondtam neki, hogy vannak a szekrényemben női ruhák de persze nem volt kötelező neki hogy felvegye. Volt amúgy is egy olyan érzésem, hogy az én ruhatáramból fog majd választani magának valamit. Nincs is ezzel gond, sem ellenvetésem.
Kijelentésén, felvontam szemöldököm. - Most viccelsz ugye? - Folytattam volna tovább, de nem volt nehéz észre vennem, ahogy Haileybe hasít a fájdalom a hirtelen mozdulatokra. Nem tetszett. Nagyon nem tetszett, hogy így elintézte magát. Komolyan... fordulhatott volna sokkal rosszabbra is a dolog. Viszont elterelte a figyelmemet - talán gúnyos - megjegyzéssével, amire szememet forgattam figyelve őt ahogy eltűnik a fürdőben. - Ne aggódj, nem áll szándékomban elmondani. - Tettem mellkasom elé karjaimat, összefonva. Komolyan, mintha perverznek nézne. Majd a konyhába vettem az írányt, ahol a hűtőt nézve el is döntöttem, hogy itt igen, jó kis carbonara spagetti lesz a vacsora... így reggel. Mindent elő is pakoltam a pultra. Először fölraktam a vizet, hogy a tészta közben készüljön amíg megcsinálom hozzá a szószt. Így amíg az forrt, neki is álltam összedobni. Már a tüzön főtt, amikor hirtelen annyira lettem figyelmes, hogy valaki a karomba csimpaszkodott hirtelen és szinte már mohó, csillogó szemekkel az ételt bámulta. Elmosolyogtam, hiszen simán kitudom belőle nézni - főleg ezek után amit át élt - hogy szinte két pofára tömné az egészet nekem pedig semmi sem maradna.
- Nemsokára. - Feleltem. - Már csak a tésztára kell várni. - Ekkor le is kapcsoltam a szósz alól a gázt. És nem sokkal ez után Hailey rá is tért a korábbi témánkra, hogy hogyan is kerültem ide. Kissé haboztam, hogy elmondjam akár még csak a nevét is hiszen annyi is elég volt, hogy a vele töltött időket felelevenítse bennem. Közel sem tettem magam túl a dolgon, és szerintem nem is fogom tudni. Hozzá hasonlót pedig úgy sem találnék. Egyik kezem rátámasztottam a pultra, onnan lefigyelve Haileyre. Halkan sóhajtottam egyet, csak hogy össze szedjem a gondolataimat.
- Amelia... Amelia Wolfgang. - Igazából, meg sem lepett milyen hamar rá jött, hogy egy csaj miatt töltöm itt a mindennapjaimat. Nem hiába.. Túl jól ismer.
- Fél év után, megcsalt. Miatta kerültem ide, hogy felejtsek de... - Nevettem el magam a végére, majd enyhén csóváltam a fejem. - Még nem megy. - Fejeztem be végül. Lassan kész volt a tészta, így már rögtön le is szűrtem azt, aztán előkaptam a tányérokat, evőeszközöket. Közben hallgattam Haileyt, ahogy azokról a lényekről számolt be, hogy hulla szaguk volt. Felemeltem egyik szemöldökömet, pillantva a lányra, majd letettem a tányérokat a pultra. - Hulla szaguk? - Kérdeztem vissza. - Zombik voltak? - Hirtelen eszembe jutott egy zombis film. De mást nem is tudtam volna találgatni.
- Még is miféle lények voltak? Van tipped rá? - Tettem fel kérdésem, miközben szedtünk egy adagot a tányérra. Leültem az asztalhoz, ahova már készítettem ki üdítőt is ha szükség lesz rá. Az asztalnál ülve pedig már hozzá is láttunk az étkezéshez.
-
|
Hailey Meadows
Telefonos beszélgetésük során inkább nem mondott már semmit, csak idegesen fujtatott és a szemét forgatta. Majd személyesen jól megmondja a magáét, de nem telefonon fog a bátyjával vitatkozni. Mire ideér úgyis eltelik legalább egy nap, addig meg lehiggad kicsit, ki tudja pihenni magát és talán a mélyebb sebek is begyógyulnak a testén és akkor nem lesz olyan ijesztő a látványa. Sőt, akkor talán már semmi sem fog látszódni és olyan lesz mintha semmi sem történt volna. De hát arra abszolút nem számított, hogy nagyjából fél óra múlva Jeremy már mellette fog ücsörögni a rendőrségen.
- Aha, akartál szólni. – mondta egy kis cinikus éllel a hangjában, miközben felvonta az egyik szemöldökét. – Igen, mert egy falkát olyan könnyű alfa nélkül irányítani. – sóhajtotta, próbált valami kulturált színt vinni a hangjába, hogy ne csak folyamatosan háborogjon. De nem tudta sokáig türtőztetni magát.
- Másfél hét alatt már mindent ki kellett volna szagolj! – jegyezte meg kissé ingerülten. Legalábbis, ha magából indult ki, akkor így lett volna, hiszen meg sem állt volna amíg minden helyet fel nem fedez és az ugyebár azzal jár, hogy kint járkál az utcán, ahol ezek a mindenféle lények is vannak. Esélytelen, hogy ne akadjon össze párral és ne merüljön fel benne a kérdés, hogy mégis mi a fészkes fene ez. És akkor a farkas lánya vagy most éppen fia csak utánajár, hogy mi a helyzet, de nem, Jeremy nem. Összeszűkült szemekkel nézett rá, mint aki a gondolataiban próbál olvasni, hogy rájöjjön mi olyan fura benne, miért viselkedik olyan furcsán. De persze gyorsan el is terelte a szót magáról, hogy Hailey kerüljön a figyelem középpontjába. – Remek megállapítás Sherlock. – egyszerűen nem bírt magával.
- Pompás. – mondta, amikor Jeremy kijelentette, hogy nála kell maradjon. Ennek azért örült, nem szívesen maradt volna most egyedül a saját kis lakásában, arról nem is beszélve, hogy ezek után biztos, hogy onnan elköltözik és a székhelyét ebbe a városba helyezi át, mert annyi minden felfedezni való van itt. – Ami azt illeti, a mostani lakásból ki kell majd költözzek, szóval majd elhozhatnánk a cuccaimat. – jegyezte meg. Nem állt szándékában a bátyja nyakán lógni, de Jeremy amúgy is kijelentette, hogy amíg meg nem gyógyul, addig nem mehet sehova, majd utána keres magának egy lakást ebben a városban.
Kilépve a rendőrségről enyhe meglepettséggel konstatálta a drága sportkocsi látványát. Felvonta a szemöldökét, de nem mondott semmit amíg be nem ült az autóba. – Látom nagyon elengedted magad. – gondolt itt arra, hogy egy kisebb vagyont kellett, hogy kifizessen az autóra. De hát ezzel kapcsolatban végül is, egy csepp rosszindulat nem volt benne, de muszáj volt valamilyen megjegyzést tennie, mert a testvérek már csak ilyenek.
Belépve a lakásba Jeremy már osztogatta is az utasításokat, mint valami falkavezér. – Igenis Uram! – vágta haptákba magát ironikusan, a szemét forgatta. De ahogy hirtelen megemelte a kezét az oldalába nyilallt a fájdalom. Azok a fránya bordák szinte biztos, hogy meg voltak repedve és nem vették jó néven, hogy Hailey a karját emelgeti vagy éppen túl nagy mozdulatokat tesz. Szóval amint belehasított a fájdalom egy „Au” kíséretében görnyedt meg kicsit, miközben az oldalához kapott.
De amit Jeremy ezután mondott, rögtön elfelejtette minden fájdalmát. Naná, hogy egy csaj van a dologban. Ezért nem ment sehova másfél hétig… – futott át a gondolatain, némi undort váltva ki belőle, ami leplezetlenül kiült az arcára is. – Oh nem kell félned, nem akarok tudni semmit erről. – tette fel a kezét megadóan és már fordult is el, hogy a fürdőben végre megszabaduljon ezektől a mocskos ruháktól és végre magáról is lemoshassa a fél erdőt.
Kihasználta, hogy annyi időt tölthet a zuhany alatt amennyit csak szeretne. A víz és a szappan csípte a még gyógyulófélben lévő sebeket de hősiesen tűrte, legalább tiszta lesz, csak néhány szisszenés hagyta el a száját. Már nem voltak olyan rémesek a sérülések, de határozottan gyógyulásra szorultak. Miután végzett a törölközőbe csavarta magát és úgy ment, hogy valami tiszta ruhát kerítsen magának. A szekrényt kinyitva Jeremy valóban nem hazudott, ott voltak azok a bizonyos női ruhák, de Haileynek eszében sem volt az ismeretlen ex vagy nem ex barátnő cuccait magára vennie, szóval inkább a bátyja holmiját nyúlta le. Magára húzta Jeremy egyik pulcsiját ami bőven combközépig ért és ezzel nagyjából elintézettnek is vélte a dolgokat. Kissé megtörölte a haját is, de mivel nem szárította meg, így kissé csöpögött belőle a víz. Mezítláb trappolt ki a konyhába, ahol Jeremy már javában csinálta a carbonarat. Odacsapódott a bátyja mellé és a karjába csimpaszkodott. Csillogó szemekkel nézett a készülő ételre, a gyomra is halkan korgott egyet. – Hmmm. – szimatolt egyet a levegőbe – Mikor lesz kész? – kérdezte türelmetlenül.
- Szóval, hogy kerültél ide? Mármint ebbe a városba. – tette fel újból a kérdést. Most, hogy már nem a rendőrségen ültek és végre Ő is rendbe rakta magát végre nyugodtan végig hallgathatta azt a hosszú történetet. – Mi is a neve? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel gondolkodva. De voltak itt még más kérdések is, amiket mindenképpen meg kellett vitatniuk, hogy mégis mik voltak azok, amik rá támadtak. - És azok a lények... - mondta kissé ábrándosan, a gondolataiba merülve. - Hulla szaguk volt. - mondta ki azonnal, ahogy visszaemlékezett a történtekre, komoly arckifejezéssel pillantva bátyjára.
| Madelaine petsch | Playful Wolfie | Credit: Venus |
|
Jeremy Meadows
Hailey idegesen vágott vissza a telefonba, amit nem tudtam hova tenni hirtelen. Jogosan csattantam fel az előbb, hiszen még is csak most hívott amikor hamarabb is küldhetett volna jelet. Akármit... ahova a nyomára bukkanhatok.
- Menekülés közben is küldhettél volna valamilyen jelet. - Mondtam ki végül, amit az előbb is gondoltam. Majd egy apró levegő vétellel igyekeztem megnyugodni. - Még jó hogy nem esett nagyobb bajod. - Szólaltam meg végül, egy kis idő után. Végül amint Hailey megadta a címet, ami egy rendőrkapitányságé volt rögtön felöltöztem hogy aztán el is indulhassak oda. Mivel igen gyorsan haladtam, hamar oda is értem a megadott címre. Belépve a helységbe pedig rögtön megpillantottam, a már meggyötört húgomat, aki a telefonjába bújt. Én meg nemes egyszerűséggel, lehuppanva mellé jó szorosan öleltem át. Megkönnyebbültem, hogy biztonságba láthatom. A reakciója, miszerint itt vagyok, igazából nem lepődtem meg. Mert tudtam, hogy valamilyen szinten ez lesz, ha rájön hogy én is itt vagyok.
Próbáltam is megnyugtatni, de rá találva a hangjára igen nagy lármát csapott. Jó nem nagyot, de éppen elegendőt hogy pár ember fel is figyeljen rá. Egy kis ideig hagytam, hogy befejezze majd egy nagy levegő vétellel megszólaltam. - Akartam szólni, de... - Akadt el hirtelen a szavam. - Egek, nem mindegy? - Emeltem fel enyhén a hangomat. - Túl hosszú, hogy elmagyarázzam... de anyánk miatt ne aggódj. Mindennap beszélek vele, és jól van. - Magyarázkodtam. - Egyébként sem vagyok itt hosszú ideje, talán csak másfél hete.. Úgy hogy, nem, nem tudom milyen lényekről beszélsz itt. - Ráztam meg a fejem, hiába tette karjait maga elé fonva, és játszotta a megsértődős testvért, nem igen akarok beszélni arról miért, vagy mióta vagyok ebben a városban. - Ami meg a másik, nem én vagyok most a fontos, hanem te. - Szedtem ki egy apró gallyat a hajából, és kissé mérgesen felmutattam. - Arról nem is beszélve, hogy csupa vér vagy... szóval meg is sérültél. - Fedeztem fel a látványát, ahogy jobban szemügyre vettem őt. - El látlak, ha haza értünk... és nem, nem viszlek haza... nálam leszel egy pár napig legalább is biztosan. - Szólaltam meg, amikor felállt és szóba hozta, hogy ideje menni. Ellenkezést, pedig nem fogok tűrni.
Felálltam én is, majd Hailey után elindultam vele a kijárat felé. Előkapva pedig a kocsi kulcsot, megnyomva kinyitottam az ajtókat. Egy igazán új kocsival jöttem ebbe a városba. Úgy voltam vele, hogy megérdemlem hiszen megdolgoztam érte.. - Szálj be. - Szólaltam meg, mikor kinyitottam neki az egyik ajtót. Amikor már beszált, én is így tettem majd elindítottam a motort.
Visszafele már nem siettem annyira. Most már itt volt mellettem biztonságba a húgom, így próbáltam magam össze szedni fejben a legutóbb elhangzottakat. Az út lehetett vagy 45 perc, de sikeresen letudtam parkolni a házam elé. Már a lakásom ajtaját nyitottam ki, persze előre engedve Haileyt így magam után csuktam be az ajtót. - Menj és zuhanyozz le. Én összerakok valami kaját addig. - Szólaltam meg letéve a kulcsokat. - A szekrényemben találsz ruhát... mármint... nőit. De ne kérdezd honnan vannak. - Szögeztem le az elején. De igen, véletlenül nálam maradt néhány ruhája a volt barátnőmnek, és úgy voltam vele ha majd egyszer találkozok vele akkor oda adom neki.
És amíg Hailey zuhanyzott, én a konyhában tevékenykedtem. Összedobtam gyorsan a hozzá valókat, egy jó kis carbonara spagettihez. Ugyan is hirtelen ez jutott az eszembe.
| Nick Bateman | The Pack Leader | Credit: Venus |
|
Jeremy Meadows
Hailey idegesen vágott vissza a telefonba, amit nem tudtam hova tenni hirtelen. Jogosan csattantam fel az előbb, hiszen még is csak most hívott amikor hamarabb is küldhetett volna jelet. Akármit... ahova a nyomára bukkanhatok.
- Menekülés közben is küldhettél volna valamilyen jelet. - Mondtam ki végül, amit az előbb is gondoltam. Majd egy apró levegő vétellel igyekeztem megnyugodni. - Még jó hogy nem esett nagyobb bajod. - Szólaltam meg végül, egy kis idő után. Végül amint Hailey megadta a címet, ami egy rendőrkapitányságé volt rögtön felöltöztem hogy aztán el is indulhassak oda. Mivel igen gyorsan haladtam, hamar oda is értem a megadott címre. Belépve a helységbe pedig rögtön megpillantottam, a már meggyötört húgomat, aki a telefonjába bújt. Én meg nemes egyszerűséggel, lehuppanva mellé jó szorosan öleltem át. Megkönnyebbültem, hogy biztonságba láthatom. A reakciója, miszerint itt vagyok, igazából nem lepődtem meg. Mert tudtam, hogy valamilyen szinten ez lesz, ha rájön hogy én is itt vagyok.
Próbáltam is megnyugtatni, de rá találva a hangjára igen nagy lármát csapott. Jó nem nagyot, de éppen elegendőt hogy pár ember fel is figyeljen rá. Egy kis ideig hagytam, hogy befejezze majd egy nagy levegő vétellel megszólaltam. - Akartam szólni, de... - Akadt el hirtelen a szavam. - Egek, nem mindegy? - Emeltem fel enyhén a hangomat. - Túl hosszú, hogy elmagyarázzam... de anyánk miatt ne aggódj. Mindennap beszélek vele, és jól van. - Magyarázkodtam. - Egyébként sem vagyok itt hosszú ideje, talán csak másfél hete.. Úgy hogy, nem, nem tudom milyen lényekről beszélsz itt. - Ráztam meg a fejem, hiába tette karjait maga elé fonva, és játszotta a megsértődős testvért, nem igen akarok beszélni arról miért, vagy mióta vagyok ebben a városban. - Ami meg a másik, nem én vagyok most a fontos, hanem te. - Szedtem ki egy apró gallyat a hajából, és kissé mérgesen felmutattam. - Arról nem is beszélve, hogy csupa vér vagy... szóval meg is sérültél. - Fedeztem fel a látványát, ahogy jobban szemügyre vettem őt. - El látlak, ha haza értünk... és nem, nem viszlek haza... nálam leszel egy pár napig legalább is biztosan. - Szólaltam meg, amikor felállt és szóba hozta, hogy ideje menni. Ellenkezést, pedig nem fogok tűrni.
Felálltam én is, majd Hailey után elindultam vele a kijárat felé. Előkapva pedig a kocsi kulcsot, megnyomva kinyitottam az ajtókat. Egy igazán új kocsival jöttem ebbe a városba. Úgy voltam vele, hogy megérdemlem hiszen megdolgoztam érte.. - Szálj be. - Szólaltam meg, mikor kinyitottam neki az egyik ajtót. Amikor már beszált, én is így tettem majd elindítottam a motort.
Visszafele már nem siettem annyira. Most már itt volt mellettem biztonságba a húgom, így próbáltam magam össze szedni fejben a legutóbb elhangzottakat. Az út lehetett vagy 45 perc, de sikeresen letudtam parkolni a házam elé. Már a lakásom ajtaját nyitottam ki, persze előre engedve Haileyt így magam után csuktam be az ajtót. - Menj és zuhanyozz le. Én összerakok valami kaját addig. - Szólaltam meg letéve a kulcsokat. - A szekrényemben találsz ruhát... mármint... nőit. De ne kérdezd honnan vannak. - Szögeztem le az elején. De igen, véletlenül nálam maradt néhány ruhája a volt barátnőmnek, és úgy voltam vele ha majd egyszer találkozok vele akkor oda adom neki.
És amíg Hailey zuhanyzott, én a konyhában tevékenykedtem. Összedobtam gyorsan a hozzá valókat, egy jó kis carbonara spagettihez. Ugyan is hirtelen ez jutott az eszembe.
| Nick Bateman | The Pack Leader | Credit: Venus |
|
Hailey Meadows
Azután az őrült éjszaka után másra sem vágyott csak, hogy valami biztonságos helyen legyen, meg egy zuhanyra, és egy jó kis kaja sem ártott volna. De nem feledkezhetett meg arról sem, hogy szólnia kell a többieknek, hogy rajtuk kívül mások is vannak. Kócos hajjal, még mindig elég mocskosan és véresen ült a rendőrség várótermében. Már minden szükséges dolgot letudtak és már telefonálni akart a bátyjának, hogy elmesélje neki a történteket és hogy nagyra értékelné, ha eljönne érte. Haza akart menni. Persze tudta, hogy csak kis ideig maradna, aztán visszajönne ebbe a városba, hogy többet kideríthessen. De először is telefonálnia kellett.
- Jeremy! – amint meghallotta a hangját máris jobb kedvre derült, de nem felejthette, hogy miért is hívta – Valami rémes történt és egyben hihetetlen. – kezdte magyarázni – Megtámadtak, valamiféle lenyék. – mondta kissé zavartan, nem igazán tudva, hogy minek is nevezze őket. Amint Jeremy ráförmedt, hogy csak most volt képes szólni, meghökkenve, kissé sértetten pislogott párat. – Már megbocsájts, de menekülés közben nem épp arra koncentráltam, hogy mindenkit tájékoztassak arról, hogy éppen mi is zajlik. – jegyezte meg morcosan. – Tisztában vagyok vele. – fujtatott dühösen. Majd lediktálta a rendőrség címét, hogy odataláljon. De abszolút tisztában volt azzal, hogy nem most lesz, amikor ideér, hiszen Wyomingból valószínűleg több mint egy nap alatt ér ebbe az eldugott városba. Így hát összeszedte a cuccait, ami lássuk be nem sok volt, csak a cafatokban lévő ruhája és elindult a rendőrségről. Vagyis indult volna, ha tudta volna, hogy merre is menjen. Az épület előtt állt tanácstalanul jobbra balra tekintgetve, míg végül úgy nem döntött, hogy bent leül és kideríti merre is legyen az arra. Előkapta a telefonját csak hogy kiderítse hol találhat magának valami szállást, erre az egy estére. Elég sokáig pötyögött a mobilon, fel sem tűnt neki még az sem, hogy egy autó lassít az épület előtt és egy férfi siet felé. Csak akkor eszmélt fel, amikor Jeremy huppant le mellé és átölelte. Meglepetten pislogott, fogalma sem volt, hogy kerülhetett ide ilyen gyorsan, de azért megölelte, persze, hogy megölelte. A meglepettség még továbbra is ott volt az arcán, köpni nyelni nem tudott.
- Hogy…? Te…? Mi ez az egész? – bökte ki végül – Hogy kerültél ide ilyen gyorsan? – egyelőre ignorálta bátyja kérdéseit, most az volt a kérdés, hogy miféle varázslat lehet ez.
- Te itt vagy ebben a fura városban és nem otthon? És még csak nem is szóltál róla? – végül csak megtalálta a hangját, amivel aztán számon is kérte bátyját. – Az eszem megáll. – rázta meg a fejét hitetlenkedve.
- Mégis miféle lényekről beszélek? – elkerekedett szemekkel pillantott Jeremyre. – Akikről neked egyértelműen tudnod kéne, ha itt vagy ki tudja mióta. – sértetten karba tette a kezeit. – Mert nekem aztán fogalmam sincsen. – tette még hozzá. Na jó, azért lettek volna ötletei, de most nem volt épp olyan hangulatban, hogy ezt megossza Jeremyvel is. Fáradt volt, csak haza akart menni, bárhol is legyen most az a haza, éhes is volt, piszkos, nem is kicsit, egyszerűen csak rémesen érezte magát.
- De nem beszélhetnénk ezt meg valahol máshol? – és már fel is állt a székből jelezve, hogy felőle már indulhatnak is – És egy zuhany sem ártana. Meg pár tiszta ruha. – mutatott magára, mintha eddig nem lett volna elég feltűnő a sár és vér művészi keveredése az egész testén.
| Madelaine petsch | Playful Wolfie | Credit: Venus |
|
Jeremy Meadows
Már egy ideje, hogy itt vagyok. Fournemouth titokzatos városában. Hogy itt létem alatt, egy új lappal kezdjek mindent. Megint. Ismét előről. Sok mindent nem tudtam a helyről, ahhoz képest hogy elég eldugodt helyen volt, rengetegen laktak itt.Furcsabbnál-furcsább emberek? mászkáltak, és élték az életüke.t.
A mai reggelemet egyenlőre a plafon bámulásával kezdtem, és csak a gondolataimban merültem el. Sokszor eszembe jutott a kis hugom is, Hailey. Már egy jó ideje nem hallottam róla, mert mostanában nem hívott fel. És nem tudom mi lehet vele.. És ez után... - A picsába! - Szólaltam meg hirtelen, amikor is észrevettem hogy sikeresen oda tudtam égetni a reggelimet. Túlságosan elmerültem az olvasásba, így megfeletkeztem róla. Egy apró sóhajjal nyugtáztam magamban a dolgot, és gyászoltam magamban a reggelit, hogy aztán maradjak egy crossainnál, és egy bögre kávénál.
Végül is, ez is jobb mint a semmi.
Elintéztem a reggeli teendőimet, bár elég lassan indult el a napom. mert az idő nagy részét jobban szeretem ágyban tölteni. Hiába vagyok személyi edző, ezen semmit sem változtatott. Valamivel viszont elakartam kezdeni a napot, így felvéve az edző ruhámat, ami egy egyszerű rövid nadrág, majd trikó volt, elindultam egyet futni. Mindig korán reggel szeretem ezt csinálni, mivel valamiért mindig akkor a legfrissebb a levegő. És hát, kevesebb mindenki van az utcán. Mindig is megvolt az-az szokásos útvonal amit használok, és mindig egy kicsivel tovább növelem a távolságot. Nem tervezek versenyre menni, dehogy.... Csupán, mint falkavezér, és edző, és mint vérfarkas ezeket tekintve mindig is igyekeztem jó kondiban lenni, és maradni. Ezek fontos szempontok. Persze mindig eszembe jut apám szavai még amikor élt. Ezekkel együtt igyekszek élni, és védeni a családomat. Anyukánk szerencsére jól van, és jól meg van egyedül is oda haza. Mindennap felívom őt, és ha kell neki valami amit nem tud beszerezni, inkább elkocsikázok oda, minthogy ő üljön autóba és vezessen. A baleset óta, nem igazán mert autóba ülni. De most annyira foglalkoztatott Hailey futás közben, hogy úgy döntöttem futás után mikor már haza értem felhívom.
Körülbelül 10-15 perc futás után megérkeztem a lakásomhoz. Kinyitva az ajtót, pedig elindultam lezuhanyozni hogy mégjobban felfrissüljek.
Ám zuhanyzás közben, megcsörrent a telefonom. Normális ember nem hallaná a csobogó víz hangja ugyan is eltompítja a hallást, de ugye ez a farkasoknak nem akadály, hogy hallják a kinti zajokat. Felkaptam magamra egy törölközőt és kifutottam a telefonomért, ami az a dohányzó asztalon pihent.
Hailey. Legalább is a kis húgom felirat köszöntött engem. Meglepődtem, de csak egy perce, viszont utána meg is örültem hogy végre az eszébe jutottam. Nehogy aztán elvegye az eszét a város, és addig-addig szórakozik mondjuk esténként hogy a szeretett bátyját pedig pillanatok alatt elfelejtse, ne adj isten baja essen.
- Már azt hittem, hogy nem is akarsz hívni. - Vettem fel ezzel a mondattal a telefont, miközben az ablakhoz sétáltam. Nos igen, előttem is volt ház, én meg egy száll törölközőben állok itt, de nem zavartattam magam. Most nem ez foglalkoztatott, hanem hogy mi van Haileyvel.
Hailey hangja viszont zavart volt, és ideges. Nem értettem, vagy, nem tudtam elképzelni hirtelen mi történt vele.. De amint elmondta nekem telefonba, hogy a rendőrségen van, és hogy valami lények megtámadták, a semmi közepén van jelenleg. - Komolyan, csak most tudsz szólni?! - Csattantam fel hirtelen a telefonba, ám egyáltalán nem akartam ordítani... de hát aggódni is kezdtem rögtön miatta.. - Egek, Hailey meg is halhattál volna.... - Halkultam el végül. Egy nagy levegőt vettem, hogy valahogyan megtudjak nyugodni.
- Adj egy címet, és úton vagyok. - Mondtam most már normál hangvételben, de nem kell mondani mennyire felhúzott ez az egész. Ha nem sikerült volna megvédenie magát, ott helyben elpatkol... azt meg nem akarom.
Nem akarom elveszíteni őt is. Az már sok lenne.
Amint Hailey megadta a címet, előszőr nem tudtam hova tenni, mert ugye nem olyan régóta vagyok itt, még életembe nem láttam. Már a kocsiban ültem, nézegetve a kezemben lévő címet. Be is írtam azt, a telefonomba hogy a GPS majd elvigyen oda. Így azt követve, pedig szinte őrült sebességgel elindultam arra a rendőrségre. Mivel most nem követtem a kresz szabályait, többel mentem a megengedettnél és jelenleg nem érdekelt az sem ha esetleg bírságot kapok ez miatt. Körülbelül a 30 perces útból, csináltam egy 20 perceset így le is parkoltam egy üres helyre. Végül pedig sietve szálltam ki a kocsiból, és a már lépcsőnél lépkedve zártam azt le.. Igen, siettem. Miatta.
Rögtön megpillantottam azt a jellegzetes hajkoronáját, ám haja szanaszét állva, kócosan, és az egész lány szinte ramaty állapotban ült a székben. Meglepett a látványa, de életben van... itt van. És most már nem lesz baj.
Igen, mert figyelni fogok rá ezentúl.
Egyből oda is mentem, gyors léptekkel hogy aztán mellé ülve s átkarolva magamhoz húzzam. Egyből meg is nyugodtam, ahogy karjaim közt tudhattam egyetlen testvéremet. - A frászt hozod rám.... - Engedtem el végül. - Komolyan mondom... még is mi történt veled? Milyen lényekről beszéltél? - Néztem rá komolyan, kérdéseimet feltéve hiszen még én sem hallottam tisztán a telefonban, annyira gyorsan, és össze-vissza beszélt.
| Nick Bateman | The Heard Leader | Credit: Venus |
|
Do you know why big brothers are born first? To protect their little brothers who follow.
|
[10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
