|
Témaindító hozzászólás
|
2021.09.07. 18:20 - |
Ha közeledben vagyok megőrülök, de ha nem vagy a közelemben, attól őrülök meg... |
[20-1]
Cadogan R. Atwood
Bár éveim száma nem haladja meg az 500-at, ennyi idő is épp elég volt, hogy a folyamatosan változó világban is feltaláljam magam, akár, ha más lényekhez való hozzá állásról volt szó. Elég volt egy-két alkalom, mikor démonok nyomaira bukkantam, vagy találkoztam velük jómagam, s tudtam, bár eme lény talán a legsötétebb, ki mentesül minden jó alól, ereje olyan nagy, hogy én, mint egy mezei vámpír, nem fogok harcba szállni velük. Noha bukottakkal sem gyakran hozott össze a sors, - hála égnek - őket sem tartom többre. Hogy melyikük mi végett vált kegyvesztetté, az ő dolga, de onnantól, hogy tollai éjfeketében fürdőznek, a pokolt szolgálják és abból jó aligha származhat. Persze a háborúskodást velúk szemben sem támogatom, ugyanakkor kötelességemnek tartom megvédeni városunk, a fajunk. Már pedig egy ilyen betolakodó komoly problémákat okozhat. Kerülő úton, észérvekkel és békés módot választva próbálom távozásra bírni, ám a fiú úgy tűnik nem osztozkodik a véleményemen.
- De mióta itt vagy mégsem próbáltál ismerkedni saját fajtádbeliekkel, ellenben másnap már szívesen fogadod kebledre régi jó barátod, hogy idebent tölthessétek el a napot, a heteket, s ki tudja még. Mi ez, ha nem a világ kirekesztése? Hiszen pontosan ezért jön ide minden tudásra szomjazó vámpír, hogy ne csupán elméletben érthesse meg mi is ő, de gyakorlatban is képes legyen elsajátítani. - magyaráztam teljesen nyugodtan, kerülvén az ellenségeskedő hangszínt, hisz nem az utálkozás a célom. S ő fajtársaival szemben inkább tölti idejét egy teljesen másféle lénnyel.
- Ugyan. És mégis mi hasznod volna, ha ezer évre is zárkóznál be, s talán válasz nélkül is maradnál? Talán azért élsz, hogy életed végét négy fal közt töltsd el? Nem hinném, hogy ez a válasz. S talán nincs is rá csak egy. Ha kilépsz és megkérdezel másokat, bizton állítom, mind mást fog mondani. De attól még igazak lesznek. - még érettlen, sokat kell tanulni és e végett lehet ennyire befolyásolható. Vagy csak az angyal tartja nyomás alatt...
- Még nem. De akkor majd fogsz, mikor már késő lesz. És akkor már talán ide sem jöhetsz vissza. Mi megadjuk a lehetőséget, hogy okosodj, de ha te bezárkózol vagy végig bulizod, sajnos többet mi sem tehetünk érted. Ez a hely nem kényszer. Maximum annak, ki veszélyeztette magát és környezetét, s emiatt idehozták. Rosszabb esetben levadásszák. Te ezt akarod? - vontam össze kérdőn szemöldökeim. Úgy hiszem a választ mindketten tudjuk, csak éppen könnyebb most tudomást sem venni róla. Mi azonban nem foghatjuk örökké a kezét.
Kérésemre adott tagadásából kiéreztem a bizonytalanságot, azt, hogy ő sem szívesen marasztalja, de mit tehetne? Tény, hogy eme lények erősebbek, de, ha valóban olyan jó kapcsolatot ápolnak, megérteti vele, hogy háborút szít itt léte. Ha ez nem történik meg, kénytelen leszek szólni az illetékeseknek, legrosszabb esetben a Pokol kutyák különleges erőinek, akik talán a pokolba is vissza toloncolják majd.
- Egyáltalán nem nyugtat meg, hisz így még inkább kell tartani attól, hogy ártó szándékkal tért be ide. Ez pedig tudjuk jól mire fog minket sarkallni. - néztem rá, mikor már közelebb ért.
- Téged talán nem. De itt mindenki mást igen. S nem mindenki kezeli olyan jól ezen helyzeteket, mint én. Ugye tudod, hogyha törvénybe ütköző dolgokat tesz, ugyan ott végzi, mint a többi démon, annyi különbséggel, hogy őt megidézni nem lehet. - magyaráztam, mert úgy érzem ezen kijelentésével még mindig nem értette meg, hogy legyen jó szándékú is a lény, ide nem teheti be a lábát csak úgy, pláne, ha még rejtélyes oknál fogva még álcázza is magát. Valaki csak a gonoszságot fogja érezni felőle, a kisugárzását, s az épp elég rá, hogy ejtsen egy telefont az alakulat felé, aki kifogja vizsgálni az ügyet és nem lesz menekvés. Na és azután se fogja-e zavarni a fiút?
A miértjére kérdőn vontam összem szemöldökeim, de hamar felvilágosított mire gondol.
- Mert egyrészt én jó tanító vagyok, különleges dolgokra is megtudnálak tanítani, másrészt pedig addig se kéne aggódnom min töritek a fejetek ketten. - válaszoltam egyszerűen, nincs ebben titkolni való. - De az is biztos, hogy elintézem, hogy külön csoportokba kerüljetek.
- Nincs ebben semmi klisé vagy gyanús. Igenis "friss hús" vagy, s speciel egy szörnyeteget hoztál a nyakunkra, így érthető okokból nem éreznénk biztonságban a többi tanítványunk, kiknek élete jelenleg a mi kezünkben van, s ott formálódik.
- Nos igen, de felejtsd el, hogy ez itt nem egy emberi középiskola. Itt a kettes a kis önuralmat jelenti, mi mások és a te életedbe kerülhet. S bár megértem, hogy ragaszkodsz hozzá, de azon vajon eltöprengtél-e mi van, ha manipulál, ha úgy tesz veled, amiként akar? Ha tervei vannak veled, s nem a jó értelemben. Nem az én dolgom, hogy megtanítsam felismerni ki jelent veszélyt, de figyelmeztetni tudlak, s meg is teszem. Ha nem vámpír lennél, talán nem tenném, de ismerem a fajtánk és bízom az ez általi rokonságunkban.
Sóhajtottam egyet panasza okán, de nem tetézem a migrénjét, ám, jobb lesz, ha hozzászokik.
- Gondolkozz el ezeken, de neki ne mondj semmit, pláne, ha a céljait sem ismered. Ha pedig meggondolnád magad, a tanáriban leszek. - néztem felé, majd ki is sétáltam. Talán egy 10 perccel később, ha visszatért a szobatársa is hozzá. |
Ryan Hyland
 Lett egy olyan érzésem, hogy ez a tanár valami miatt nagyon gyanakodna. Ám megszólalásai kétség kívűl hasonlítottak Thaddeushoz. Mint ha össze láncolták volna őket, és megállás nélkül csak a maguk igazát beszélnék. Enyhén megemeltem vállaimat mondataira. - Nem érzem magam se nem kirekesztetettnek, se nem bújkálós típusnak. - Aminek érzem magam, az lassan az antiszociális lesz rá a megfelelő jelző. Bár lényegében annak sem mondanám magamat. De figyelve a férfi tekintetét, aki folyton folyvást hol rám, hol pedig a mellettem ülőre szegezte, azon tanakodtam még is mi járhat most a fejébe. Jelenleg nem tudtam hova tenni ezt az egészet, ezt a gyanakvást. Az se nekem, sem Thaddeusnak nem lenne jó, ha lebuknánk. De lassan az is átmegy a fejembe, hogy lehet neki nem is kellett volna ide jönnie. Még több vámpír között lenne. Igazából lehet más oka is, amiért jönni akart. És nem hiszem, hogy csak is én lennék a középpontban. Lehet még újonc vagyok, de akármennyire is, még ha lehetetlennek vagy röhejesnek hangzik tudok magamra is vigyázni.
- Vagy éppen arra jó, hogy egy életen át azon tűnődj vajon miért létezel, és élsz egyáltalán. - Legalább is nekem elég, a saját múltamból előhozakodnom tapasztalataim alapján. Nyers lennék? Talán egy kicsit. Talán a fáradtság, és az új hely teszi. Vagy talán mert nyomasztó az, hogy fogalmam sem lesz arról vajon hogyan, és miként fogom átélni, megtapasztalni azokat a bizonyos képességeket mit egy vámpír bírtokolhat. Jelenleg sehogy sem állok pozitívan a világhoz, főleg nem az emberekhez. De van bőven időm erre is, ha annyira változtatni akarok. Ám de minden szépen sorjában.
Mit akarsz tőlem ennyire? Tévedt tekintetem a tanárra, de csak egy pillanatra. Már rég tovább állt volna, annyiban hagyva a dolgot miután mondta Thaddeusnak hogy mennie kell a titkárságra. De figyelmesen végighallgattam mondani valóját. Felvontam rá szemöldökömet.
- Úgy gondolja? - Tettem fel a kérdésem. - Én nem aggódom ez miatt. - Pillantottam végül szemeibe. De Thaddeus mocorgása megzavart, így egy pillanatra rápillantottam és csendben figyeltem, ahogy kilép az ajtón. Sokszor éreztem azt, hogy bár csak tudnám mi járhat az ő fejében is. Na főleg kettőnkről. Konkrét dolgot nagyon most sem mondott.
Gondolataimat viszont megzavarta Reuben mikor megszólalt, hogy küldjem el. Ahogy arcát figyeltem, ami valamilyen oknál fogva aggódalmas volt, és persze igen csak komoly. Egy ideig csendben maradtam, és nem szólaltam meg. Őszintén szólva nagyon is meglepett, mikor megemlítette tanít, és foglalkozik velem az órák kívűl is. Egy párat pislogtam, majd végül én is felálltam az ágyról mert már elég kényelmetlen volt rajta ülnöm. Elindultam egy pár lépést az ablak felé, majd megálltam és félig a férfi felé fordulva végül megszólaltam.
- Nem kérhetem rá... hogy menjen el. - Pillantottam rá. Telesen érthető volt a mondadója, hogy viszályt szít. Hiszen egy bukott, bár ő ezt szerintem még sem érzi. Még így is erősebb nálam, így hogy már vámpír vagyok. De nem is az a célom, hogy erősebb legyek. És ami a másik jó kérdés, amit Reuben sem ért hogy mi célból jött ide. Azon kívűl, hogy csak annyit tudok azért hogy figyeljen, és vigyázzon rám. De lehet egy teljesen más ok is. - Ha az valamennyire megnyugtatja, a célját én magam sem tudom. - Vontam vállat. Lépkedtem felé kicsit előrébb, majd karjaimat mellkasom elé fontam össze, úgy figyeltem őt. - Ha arra kérem menjen el... abból csak még több vita lesz. Egyébként meg engem nem zavar, hogy itt van. - Válaszoltam neki. Remek... ezért nem ment volna el, hogy ezt közölje velem? Minden esetre hamar rájött a dologra. Mondjuk, ez teljesen várható volt. Nem lehet elkerülni azt a tényt, hogy mások is simán rájöhetnek mi is valójában. Hiszen nem egy közölünk, hiába változtatja át magát egy fiatalabb énné. De most volt itt még valami, ami foglalkoztatott jelen pillanatban.
- Miért? - Jött ki belőlem hirtelen ennyi, de tudtam hogy folytatnom kell. - Miért akar velem az órán kívűl is törődni velem? Ráadásul tanítani, csak úgy egy idegent aki még csak most érkezett ide. És ne jöjjön azzal, azért mert friss vagyok. - Utaltam itt a vámpírságomra.
- Elég ritka, ha egy tanár felajánla a dolgot. Maximum még abban az esetben, ha már régóta ismeri, és ismeri a jegyeit is... ezért felajánlja azt a lehetőséget, hogy tanítsa órákon kívűl, csak hogy legalább a kettest megkapja év végén... - Ami azt illeti, még magamat is megleptem. Én és a rendes társalgás két külön dolog volt. Most meg hirtelen ennyit beszélek. - Te jó ég... ez sok volt... - Túrtam egyet a hajamba, majd megindultam végül az ablak felé, csak hogy ki nézzek rajta. - Elég nekem alkalmazkodni, egy teljesen más világhoz... mint hogy küldjem el azt, aki jelenleg mellettem van, és valamilyen szinten támogat a maga módján. - Leszámítva a megállíthatatlan vitákat, felpofozást, na és az együtt léteket, az érzéseimet amik jelenleg még most is felfordulást hoznak az életembe. De erről neki nem kell feltétlenül tudnia. Jobb, ha magamban próbálom meg ezeket a démonokat valahogy leküzdeni. És talán sikerül, talán nem.
| Manu Rios | Little Rayle | Credit: Venus |
|
- A kirekesztettség és bújkálás, nem a sikeresek módszere, hanem pont a feladottaké, azoké, akik elvesztették minden reményük. De ha ti ilyenek is volnátok... - tévedett itt a fiatalabbikról az idősebbikre gyanakvó tekintetem, majd vissza ismét a vámpír fiúra. - ...nos, akkor nem itt lennétek. - magyaráztam el amolyan első leckeként, mely tanácsként is remekül helyt áll amennyiben meg is fogadja. A sötétség a fény velejárója. Ha nem létezik sötét, hogy szülessék a fény? Nappal nem gyújtunk gyertyát, éjjel pedig nem fedjük le szemeinket. Ahogyan a jó és rossz sem létezik egymás nélkül. Ugyanakkor pontosan erre vannak a tanítók és mesterek, hogy megértessék a fiatalabbakkal, hogy az élet egy természetes körforgás, melynek lehetünk hasznos és haszontalan tagjai. Na már most két fiú egész napos légyottja, aligha hasznos tevékenység. A világ számára legalábbis.
- Barátból nem is kell több, de az ismeretség elengedhetetlen a tapasztaláshoz, s hogy helyt tudj állni a későbbiekben. - bólintottam egyet az elején megértően, ám javítva mondandóján. Ha az ember csak az alkoholt és a pénz öleli keblére, sosem leli meg a boldogságot és az élete értelmét. A céltalan lét pedig egyenlő a halállal. Számomra biztosan.
- Most még talán nem. De a későbbiekben annak ellentetje zavarni fog, s nem kicsit megnehezíti majd az itt töltött időtök. - tettem hozzá a témához, mely szintén csak ellentmondást szült. Ilyenek a mai átváltoztatottak. Senki és semmi sem érdekli őket.
Nem akartam zavarkolódni, de a város falai ritkán inognak meg, mely csak is akkor történik meg, ha különös erővel bíró, ritka, nem is feltétlen földi lény lép be rajta. Már pedig ez sokszor igen rossz ómen, ami előre jelzi, hogy közeleg a gonosz. Tudtam, hogy valamiféle mágiával csapják be elménk, csak azt nem tudtam miként. Él köztünk boszorkány, de ő sem áraszt ennyi romlottságot. S bár mi vámpírok, magunk sem vagyunk éppen a megtestesült szentek, ha egy rakás bűntől bűzlő lény teszi be lábát mindidáig békés városunkba, úgy annak rendje és módja szerint kell intézkednünk. Nem kenyerem a kerülgetés, nem félek nyers és őszinte lenni. Minek után pedig a veszély forrása egy pólót felvéve odébb állt, s már jelenlétét sem éreztem métereken belül komolyságba burkolózva, némi aggodalommal arcomon néztem az ellenséges vámpír fiúra.
- Neki itt semmi keresnivalója ebben az iskolában, s mi több a városban sem. Küldd el. Küldd el, különben viszályt szít jelenléte. Én a békés lehetőséget adom most a kezedbe, nem kell tudnia, amit tudok, s amit mostmár, s már jóval korábban is tudtál. De itt nem maradhat. - figyelmeztettem, s noha meg lehet kissé fenyegetően hathat, valójában, ki tisztában van vele, hogy a vámpírok milyen harciasak és sajárfajuk védője, az tudja, hogy az áldozat számukra semmit sem jelent, ha ezer vámpír is veszti létét.
- Nem tudom mi célt szolgál itt léte, de biztosíthatlak, hogy nélküle is képes leszel meglenni. Tanítalak és foglalkozom veled, akár az órákon kívül is. De neki mennie kell. |
Ryan Hyland
Valamiért most adtam magamnak egy kis időt, hogy jobban szemügyre vehessem az előttem lévő férfit. Nem tudnám meg magyarázni, hogy miért. Talán az a kevés idő, amit mostanában együtt töltöttünk. Mintha nem láttam volna még eleget. Nem vesztem volna el elégszer tekintetében, és gyengültem volna el az érintéseiben. Éppen most is így tettem... elvesztem újfent az érintésében, ahogy hajamba simít ismét. Talán túl mohónak tűnhetek. Igen, biztosan annak tűnök. De hát aki nem kaphatta meg azt a fajta érzést, amit szeretettnek hívnak, akkor szinte elveszetten keresi, járja az útakat míg végül rátalál egyre, és nehezen akarja elereszteni. Viszont azt, hogy Thaddeust komoly szándék vezérli, arról fogalmam sincs. Rendben megtudtam, hogy fontos vagyok a számára - amin igen nagyon is meglepődtem - de ez csak egy, a sok kérdésem közül, amit tudok hogy nem válaszolna meg, vagy terelné a témát. De talán idővel mindenre rájövök. Úgy gondolom, hogy most kivételesen egyett értett velem, hogy erős túlzás a halálra gondolni. Szerintem nincs azzal baj, ha valaki tervez. Emberi tulajdonság.
- Látod? Kár is lenne, ilyeneken aggódnod. - Szólaltam meg halkan. De felfogtam, hogy ő nem az a fajta, aki előre tervez. A mának él, de néha az sem olyan jó. Újabb részletet feltártva a múltamból, elmondtam neki, hogy anyámról szinte semmit sem tudok. És igen, nem tudnám mit is tennék ha most hirtelen találkoznék vele. Talán ha meglátnám, biztos eszembe jutna hogy valóban ő az anyám. Akkor lehet felismerném az arcát is. De rengeteg idő telt el, és biztosan apámhoz hasonlóan már elég idős lehet.
De ez után, nem válaszolt rá, nem reagált rá. Talán azért, mert vagy nem érdekli, vagy csak pusztán megakarta tartani a véleményét. Ami ha bántó lenne, szerintem jobb is így hogy nem akarja elmondani. És amúgy sem akartam anyámról beszélni.
Most csak vele akartam foglalkozni, kiélvezni hogy ismét látom őt, és a karjai közt érezhetem magam. És bele is kezdtünk volna a lényegbe, amire mindkettőnknek szüksége volt de... hangos kopogás zavart meg minket, és jött be egy férfi aki tanárnak adta ki magát. Mondhatnánk azt is, hogy elég kínos helyzetben voltunk ám én kicsit sem zavartattam magam. Jó, talán egy kicsit zavarba tudtam jönni de csak mert férfiak közt, nem nehéz elérni, hogy szégyenlős legyek. A férfi - akiről később kiderült, hogy Ruebennek hívja magát - válaszán felvontam egyik szemöldököm.
Nahát, nem vagy semmi Sherlock...
Értettem ezt arra, mikor felhozta hogy ismerjük egymást. De volt valami a tekintetében Ruebennek. Valami furcsa, de nem tudtam volna megmagyarázni. Nem, semmi olyan ami hirtelen kiváltana belőlem valamit, de úgy éreztem mint ha valamiben sántikálna. Egy szóval, furcsa volt nekem, de az is lehet hogy csak be beszélem magamnak. - Miből gondolná, hogy az egész évet végig szexeljük? - Vetettem fel, ugyan csak egyik szemöldökömet felvonva, kissé oldalra döntve a fejemet, úgy pillantva rá a tanárra. Mondtam volna tovább is, " És ha még is, annak senkinek semmi köze" de nem értem volna vele sokra. Csendben hallgattam végig, szolnoklását immár törökülésben ülve az ágyon. De egy idő után már kényelmetlen volt, így egyik lábamat mellkasomhoz húztam, míg az egyik karommal átkaroltam. Fejemet térdemhez helyeztem, így egy kissé eltakarva arcomat. Az amit mondott, hogy más iskolába kerülhetünk ha valami nem úgy van, ahogy szeretnék, valamiért engem nem rémített meg a dolog.
Egyrészt azért, mert alapból nem az a fajta vagyok, aki benne van minden rosszban vagy lázad a folyosó kellős közepén. - Néha jobb, ha kirekeszti valaki maga körül a világot. Megvédve magát minden rossztól, ami a sötét világ magához akarja rántani, és olyanná formálni, mint a többség. - Szólaltam meg, hiszen ezt nem hagyhattam annyiban. De tudtam, Thaddeus ebbe is bele kötne... és talán Rueben is. - Vagyis néha jobb, ha az ember beéri egy-két személlyel, mintha az egész világot akarja maga mellett tudni. - Vontam össze végül mellkasom előtt karjaim. - A klikkesedéstől pedig nem féltem magamat. Ugyan is nem igen érdekel. - És nem is társalogni jöttem ide, vagy másokat megismerni. Ha nem igen... tanulni. Tanulni az erőmről, és hogy mi mindent tudhatok még meg most már az új lényemtől. És az, hogy közben egyszer-kétszer Thaddeust megkívánom, még nem leszek elrontva. Ahogy a jegyeim sem lesznek elrontva, hiszen nem befolyásol semmit egy-két menet.
Már éppen készült volna menni, aminek örültem mert legalább így folytathatjuk ott, ahol elkezdtük. De nem. A feje ugyan is ismét belógott a képbe, és Thaddeust utasította hogy kihagyta az órákat, ami az iskolát mutatja be. Rápillantottam Thaddeusra, majd oda adtam neki a pólót, hogy vegye fel. Nem szóltam semmit, hiszen ez várható volt hogy előbb-utóbb körbe kell mennie az iskolán. Így hát, ki is lépett a szobából. De a tanár nem ment vele. Ami miatt rápillantottam. És ismét elkapva a szinte idegen férfi tekintetét, megint át járt ez a furcsa érzés, hogy valamiben nagyon is sántikál. De minden esetre, próbáltam nem ezzel foglalkozni.
- Van valami, amit még elakar mondani? - Célozva arra, hogy ha nincs, akkor nyugodtan elmehet. Ha már elrontotta a pillanatott köztem, és Thaddeus között.
| Manu Rios | Little Rayle | Credit: Venus |
|
THADDEUS & RYAN
Megjegyzésén elmosolyodtam, noha én már most tudom, hogy ez nem így lesz. Bár valóban ritkán mondok ilyesmiket neki, s csak manapság vált ez egyre gyakoribbá, minél gyakrabban hallja majd, minél többet édesgetem, annál előbb fog hozzászokni, s annál előbb veszik el mind ebből a varázs. Ezt pedig nem szeretném, és tudom, hogy ő se.
Talán rosszmájúnak vagy hűtlennek tűnök az ilyen kijelentéseimmel, de, ha valaki egyszer, kétszer vagy sokadszorra esik abba a hibába, hogy csalódások halma zúdul rá, mert semmi sem a tervek szerint - pontosabban inkább a csillámporos elképzelései szerint - történik, egy idő után rájön, hogy felesleges olyasmin aggódni, ami olyan távol van, hogy mégcsak létre sem jött. Sok ember itt véti legnagyobb hibáját. Túlságosan előre tervez. És ha nem jön össze az orvosi, és nem válik plasztikai sebésszé, ami végett nem lesz modell felesége és gyönyörű babái, akikre dadus vigyáz? Na bum, akkor még mindig lehet belőle egy közkedvelt, munkájára igényes pizzafutár, aki munkája alatt olyan arcokkal ismerkedik meg, akik aztán vele az oldalukon járnak végig a vörösszőnyegen vagy isznak egy pohár bort valami híresség társaságában. Ha a jövőbe látnék sem törekednék rá, hogy minden úgyis történjen, mert akármi közbe jöhet, akármi megváltoztathat akármit. Ha már most azon töprengenék vajon jól állnak e a királykék csokornyakkendő az esküvőnkön, holnap meg a sors kettőnk közé csap, mégis hol tartanék? Nem bunkóságból nem érdekel, egyszerűen feleslegesnek tartom mindezen agyalni. Felmerülhet és lejátszahatok a gondolattal, na de erre tenni az életem... Nope.
- Ez így van. - értettem egyet vele, tincsei közé simítva. - Annak kell örülni, amink van, nem arra vágyni, amink még lehetne.
Csendben - jobbára csendben hallgattam, mikor anyjáról beszélt, amihez bár lett volna mondanivalóm, nem oszottam meg vele. Felesleges, ugyanis nézőpontjaink sziinte sosem egyeznek, s úgy megítélni valakit, hogy nem is ismerem, nem is bántom. De attól még unszimpatikussá teszi a tudat, hogy magára hagyta gyermekét. Ha a saját gyermekem valami kis szörnyeteg is volna, mely összeegyezhetetlen az én életemmel sem hagynám magára. Magamból áldoznék, hiszen onnantól, hogy ő van, ő válik mindenemmé. Az utódom, az örökségem.
Akárhogy is, jómagam hamar túltettem magam a fecsegésen, és szavaiból úgy vettem ki, ő is örülne már, ha a buli kezdetéig mással töltenénk az időnket. A dolognak probléma mentesen neki is vágtunk volna, ha az elején nem rontott volna ránk az egyik tanár.
 Nem zavartatva magát lépett beljebb, amit más helyzetemben, más kinézetemmel biztos nem hagytam volna annyiban. Itt azonban csupán vendég vagyok, egy nevelésre szoruló vámpír diák. - Hát nem a döglesztő, napsütéses, meleg időre gondoltam odakint. Hanem az évelejére. Rengeteg alkalmuk lesz még ismerkedni. Noha... - vonta össze szemöldökeit sokat mondóan. - ...noha úgy látom önök már ismerik egymást. - ezzel pedig nem is kéne, hogy gond legyen, hisz kitudja még hány fournemouth-i vámpír császkál a folyosókon. - Ugyanakkor javasolnám, hogy egy ideig, pláne évelején ne pajzánkodják végig a napokat. Van fontosabb is, mint a szex. És feltételezem, hogy jelenlétük lévén, ezt önök is pontosan tudják. - magyarázta vizslató tekintettel hol egyikünket fürkészve, hol másikunkat, mintha csupán gyanakodna. Már is? De mire fel? Vajon tényleg ilyen jó volna az érzékük ezeknek az ezer éves véntrottyoknak?
- A klikkesedés amúg is elkerülhetetlen, de, ha már most kiközösítik a világot, igen nehéz évek elēfognak nézni. - jegyezte meg, bár szerény személyem nem aggódik emiatt. Ha valakinek valami nem tetszik, akkor mondja a szemembe. Dee... lehetőleg ne kefélés közbe...
- Majd bekapcsolódunk a buliban. - vontam finoman vállat a mondandójára.
- Itt nem csak a diákokra értettem. A tanárok se szívlelik a mihaszna diákokat. Az igazgató pedig egyenesen allergiás rájuk, éppen ezért mindenféle panaszt alaposan kivizsgál és amennyiben számára nem kedvező a kimenetel, úgy joga van átküldetni egy másik helyre a diámot vagy diákokat. Olyan helyre, ami jobban hasonlít egy kiképző táborhoz, semmint iskolához. - közölte a száraz tényeket, ami bár némileg tényleg egy kis fegyelmet kényszeríthet belénk, de sokkalta inkább azt érzem, hogy bántja a csőrét, ha valaki jól érzi magát. Se baj, majd kitalálunk valamit. Már sarkon is fordult, hogy kilépjen a befenyítésünk után, de akkor megtorpant az ajtóban és visszafordult majdnem elfelejtve Ray kérdését.
- Ó, igen, majd elfelejtettem! Maga - bökött itt rám - még nem lett informálva a helyről és kihagyta az órákat érintő eligazítást is. Szóval irány a titkárság. - biccentett fejével kifele. Azt azonban nem is sejtettem, hogy mind e mellett még itt is maradna Rayyel.
| David Gandy |  | Credit: Venus |
|
Ryan Hyland
 [Folyt.köv.^^"]
- Az attól függ, mit nevezünk korainak. - Szólaltam meg.
- Nem toleráljuk? - Ismételtem vissza a korábban elhangzott szót, majd enyhén elmosolyogtam. - Akkor javaslom, hogy a folyosón is nézzen körbe, ugyan is a tegnapi nap folyamán nem egy párocskát láttam, akik nyalták-falták egymást a folyosó kellős közepén. És még el sem kezdődött a tanév. - Fordítottam oldalra a fejem enyhén, s vállat rántva. Majd mikor közelebb lépett, hogy kezet rázhasson csak egy kis idő után de leszálltam végül Thaddeusról, majd mellé ülve törökülésbe vágtam magamat. - Ryan. - Tudtam le ennyivel a bemutatkozást. - És, miért is rontott ránk az imént? - Kérdésemet feltéve, rákönyököltem térdhajlatomnál, s fejemet támasztottam meg. Úgy pillantottam végül erre a személyre. Ugyan is semmi oka nem volt arra, hogy ide jöjjön.
Franba...
| Manu Rios | Little Ray&Teddy Bear | Credit: Venus |
|
Ryan Hyland
Figyelmesen hallgattam őt végig, ahogy a különlegességről beszélt nekem. Ezt mind nagyon is jól tudtam, de az emberek többsége még is a különleges dolgok után mennek. Már éppen készültem volna megszólalni, ám ő megelőzött azzal hogy hajamba simítva kimondja azt, hogy fontos vagyok neki.
Úgy látom, mindenben szeret megelőzni...
Annyira meglepett, hogy nem tudtam rá hirtelen mit felelni. Először hallani ezeket a mondatokat, főleg tőle még mindig szokatlan volt számomra, és lehet hogy nem is fogok tudni ehhez hozzászokni. Csak csendben figyeltem őt, szemeibe merengve, elveszni benne, hogy a most elhangzottakat feldolgozzam.
De egyáltalán nem tagadom, hogy ez mennyire jól esik. Megfogtam kezét, azt amelyiket arcomnál pihentette miútán hajamba simított. Ezt sem tudtam megszokni. Főleg azt az érzést, ami a gyengédsége miatt váltott ki belőlem. És valahogy még is reméltem, hogy ezeket az apró gesztusokat nem fogja megunni. Arcomon meg is jelent, egy igen apró mosoly amit talán még nem is lehetett észrevenni.
- Azt hiszem ha ilyen szavakat használsz, szerintem nem is tudnék hozzászokni ehhez az egészhez. - Szólaltam is meg végül. Nem tudom, hogy lenne-e más aki hozzám hasonló. Mármint aki ugyan azt a poklot megélte mint én. Aki nem tudja, mik ezek az érzések és csak móhon vágyik is ezekre. Én nem tagadom, hogy az életem folyamán szeretett éhes vagyok. Így ha bármi olyat is tesz amivel ezt el is éri - bár nem kell nagyon harcolni is ezért, hiszen könnyen megvan a dolog - onnantól kezdve csak még többet akarok belőle. Mind testileg, és lelkileg.
Valami oknál fogva, feltettem egy olyan kérdést amit nem tudtam volna megmagyarázni miért is tettem. Hirtelen csak úgy jött magától. De egy szinten most egyet tudtam vele érteni a válaszában. Két lehetőség lett volna. Hogy vagy tovább lépünk, vagy a másik meggondolta volna magát. Ha még is úgy alakult volna, hogy nem találkozunk többé én ugyan úgy éltem volna az antiszoc életemet ebben a városban mint eddig. Persze egy másik munkahelyet keresve, mert a beszólásai után biztos nem maradtam volna tovább az ő asszisztense ha a kapcsolatunk nem jutott volna semmire. Ha csak a harag maradt volna köztünk.
- Ha lenne is ilyen lehetőség az időutazásra, én nem tekerném vissza. - Gondoltam itt arra, hogy semmiképp sem fordítanám vissza az időt. Hogy az-az éjszaka megtörtént, amivel egy kicsit is de közelebb kerültünk egymáshoz. Legalább is azt hiszem, mert az én részemről ezek komoly érzések. És így, hogy most tudtam meg fontos vagyok számára, biztos voltam benne, és ki is mertem jelenteni hogy számára sem volt jelentéktelen az-az éjjel.
- Vagy is, jó hogy így alakult. - Tettem még hozzá.
Valamiért megakadtam annál a mondatánál, hogy elkövetné ugyan azokat a tetteket ahányszor tehetné. Talán igaz, talán nem, hogy ugyan úgy visszavárná a feleségét ha még élne. Ha sikerült volna feltámasztani, ugyan úgy boldog életet élne. És itt jönne az is, hogy hiába vagyok számára fontos, nálam fontosabb lenne a felesége. Ami kissé elbizonytalanított. hiszen még mindig tisztában voltam azzal nem akar túl lépni rajta, én meg nem érhetek fel vele.
Vettem egy nagy levegőt, majd azt szépen lassan fújtam ki. Valamit mondanom kellett. Szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy mit tett volna ha sikerülne neki feltámasztania. Ha újra beszélhetne vele. De nem tettem. Ugyan is nem tudtam megtenni.
- Akkor sem kell ezeken tőrnöd a fejed. - Szólaltam meg végül halkan.
- Nekem akkor sem volt életem, mielőtt vámpír lettem volna. És ne gyere azzal, hogy igen is volt... mert nem. Csak egy újrahasználható rongy voltam. Hiába lélegeztem, vagy dobogott a szívem. Vagy éreztem haragot, és utálatot sokak által... mert az nem nevezhető életnek. - Fontam össze karjaimat mellkasom előtt. Az, hogy miért nem tettem, vagy cselekedtem hamarabb... nos nem gondolkoztam ilyeneken.
Én most éreztem azt, az átváltozásom során most élek. Most tudok nagyokat lélegezni, és szabadnak érezni magam. Az már más helyzet volt, hogy ő most itt volt mellettem. Akár valaki keze is benne lehet a dologban, hogy találkoztam vele. Hiszen az-az email elég különös volt.
- Azt sem tudom, hogy jelenleg él-e vagy halt anyám. De ha találkoznék is vele, nem tudom mit tennék. - Pillantottam el egy percre máshova.
- Az arcára sem emlékszem jelenleg, szóval... - Nem folytattam tovább, inkább egy apró vállrántással jeleztem, hogy erre nem tudok mit felelni.
- Csak egy képem maradt meg, valahol Washingtonban. - Ugyan is ha magammal hoztam volna, csak azon őrlődnék vajon mi lehet vele.
- Ez csak egy egyszerű kérdés volt, nincs semmi szándéka. - Válaszoltam meg első kérdését a tervezéssel kapcsolatban. - Hát, pedig csomó ember így van ezzel, terveznek, mert nincs sok idejük rá. Erős túlzás a halálra gondolni. - Vontam fel egyik szemöldököm. De ha ő neki így volt jó, eszembe sem jutott ezen változtatni.
Igazából, jó is hogy lassan másra is terelődött a téma. Ahol megemlítettem számára mennyire gonosz, korábbi megjegyzésére. Ám még is előszőr hallottam a " szeretlek" szót, aminél tudom nem az a fajta így hát igen... váratlanul ért a dolog. Főleg, amikor a fülemet húzta meg amire kaptam utána a kezem, s rá pillantva pedig egyik szememet becsukva, kiöltöttem rá a nyelvem. Persze csak viccből.
- Nos, azt eddig is észrevettem. - Válaszoltam rá. - De ahelyett, hogy sokat beszélnél, másra is használhatnád a szád. - Simítottam végig mutató ujjammal nyakán, majd onnan felpillantva rá jelentőségtelejsen tudattam vele, hogy most már ideje lesz megcsókolnia.
Az ölébe ülve pedig, mikor már levettem róla a pólót megkérdeztem tőle, hogy hogyan is szeretné a most közelgő együttlétet. Ám amíg vártam válaszára, kezeim szépen lassan haladtak le mellkasán, majd a hasán. Addig nem is néztem rá. Miközben végül felpillantva láttam meg, mennyire is tetszett neki a kérdésem amilyen sunyin elmosolyodott s ajkába harapva kezdett bele mondatába. Amit kíváncsian is vártam, de aztán elhallgatott. Ugyan is az ajtón kopogás zavarta meg Thaddeust. Felkaptam rá a fejem, és ugyan úgy, mint ő én is hátranéztem az ajtóra ami már ki is nyílt. Hiába szólalt meg, hogy nem alkalmas már késő volt. Egy pasas zavart meg minket, aki látszólag egyáltalán nem zavartatta magát. Megjegyzésén, pedig felvontam rá szemöldököm. Nos ahogy az illető, - mint később kiderült egy tanár, és Mr. Atwoodnak nevezte magát - úgy én sem zavartattam magam, ugyan is nem másztam le Thaddeusról.
-
|
THADDEUS & RYAN
Szemeim forgattam megjegyzésére, hiszen ebből látszik mennyire másként vélekedünk dolgokról, és ez csak is az időnek tudható be. Ha majd már ő is sok száz évet megélt fiatal testbe zárt vén vámpír lesz, sok tapasztalattal, bölcsességgel a háta mögött, tudni fogja mit jelentenek ezek a szavak.
- Nem kell hozzá különlegesnek lenned, hogy fontos légy valakinek. Én sem vagyok, és a feleségem sem volt. - válaszoltam neki újfent tincseibe simítva. - Nekem ígyis fontos vagy. - tettem hozzá halkan, de elmosolyodva. Feltételes kérdésére csak szemeim forgattam, de mosolyom nem halványodott.
- Ki tudja. Talán egyikünk meggondolta volna magát. Talán nem és most mindenki élné saját életét egy teljesen más jövő elé nézve. Az ilyenek kár is gondolkodni, hisz utólag már úgysem tehetünk semmit. Az idő kereke nem visszafordítható. - vontam vállat ezen túl is adva. - Legalábbis nem tudok róla. - mert, hogy a mi világunk sok egészen elképesztő dologra is képes. Bár arról még én sem hallottam, hogy valaki visszatudja fordítani az időt, esetleg utazgasson is benne.
- Amíg mellettem vagy, okom van bánni, mert tudom mit dobtál el, mi az, ami innentől kezdve hiányozni fog belőle, mégha te ezt most még nem is látod. Ha nekem felajánlanák, hogy ember lehetek vagy más lény, nem kérnék belőle. Angyalnak születtem, az is maradok. Oké, nem bukottként kezdtem, de én sem vagyok tökéletes, és olyasmiért vétkeztem, amit valószínűleg elkövetnék mindahányszor tehetném. - néztem fel rá, és reméltem ezúttal okosodik belőle, legközelebb pedig nem enged a gonosz kísértésének. Nem, még mindig nem bocsájtottam meg Morinak...
- Attól még, hogy így gondolod, létezett. Bár én a helyedben nem keresnék olyanokat, akik önszántukból hagytak el és azóta nem is kerestek. Szerintem az ilyenek elmehetnek a fenébe... Szülő vagy sem... - magyaráztam meglátásaim, noha nekem sosem voltak szüleim, úgy gondolom, ha lettek volna se ejtek egy könny cseppet se értek, ilyen húzások után. Lemondtak Ryanről, mindegy milyen indokkal.
Felvontam egyik szemöldököm.
- Nagyon helyes. Csak aztán nehogy elfelejtsd.
Visszakérdezésére elvigyorodva forgattam meg szemeim. Mégis miféle kérdés ez? Ha valamire nincs biztosítéka, már nem is tervez vele tovább? A sors tele van meglepetésekkel, hát hogy lehetne ezek nélkül élni?
- Úgy nézek én ki, mint aki bármit is megtervezne? - nevettem el magam, majd végignyalva kiszáradt ajkaimon folytattam. - Nem mondom, hogy minden alkalommal, de szeretem a meglepetéseket, és ha el is tervezném a jövőm, veled vagy nélküled, mi rá a biztosíték, hogy két perc múlva nem változna meg minden? Neeem, megtervezni az életem fordulópontjait nem az én műfajom. Ha holnap meghalok, mégis mi értelme volt órákat, napokat töltenem ezen agyalva?
Fogalmam sincs mi járhat ilyenkor a fejében, de betudom annak, hogy kölyök még, és ismerkedik a világunkkal, annak lehetőségeivel, hátrányaival. És a mi szerencsénkre is egészen elterelődik erről a téma.
- Mert szeretlek piszkálni... azért. - somolyogtam. - Becenevek tárháza van még a fejemben, szóval ne aggódj, lesz még ennél cifrább is, csak hozz ki a sodromból.. - húztam meg kicsit a fülét viccből. A lényegre térve viszont huncut mosoly jelent meg arcomon, be is haraptam alsó ajkam.
- Hát ha már így kérdezed, esetleg csinálhatnák... - kezdtem volna bele, ám még jóval a mondata közepénél kopogásra lettem figyelmes, amire oda is kaptam fejem Ray mögül.
- Most épp nem alkalmas! - szóltam ki, de az ajtó közben már nyílt, így kissé türelmetlen és morcos fejjel figyeltem kinek van képe ilyenkor megzavarni minket.
- Üdv! - lépett be az idegen, s csak akkor szembesült a ténnyel, hogy jelenleg éppen nem a legalkalmasabb az idő, bármit is akar. Legalábbis ezt gondoltam, mert ugye értelmes ember, pláne, ha figyelmeztetik, nem ront be csak úgy mások szobájába.
- Jaj skacok ehhez kissé korán van még, ráadásul mi itt ezt annyira nem toleráljuk. - jegyezte meg, de már a megnevezésünkből leszűrtem, hogy ő nem velünk egy idős, már, amit az itt létet illeti.
- Mr. Attwood vagyok, de hívjatok csak Reubennek! - lépett közelebb, hogy kezet rázhasson, kicsit sem zavartatva magát, hogy a kölyök épp rajtam ül, én meg... szóval ja. Vajon mennyire volnél tiszteletlen, ha most elküldeném az anyjába...?
| David Gandy | | Credit: Venus |
|
 Ryan Hyland"Van, hogy valaki törődik a másikkal.
Azt hiszem ezt hívják szeretetnek."[ Folyt. köv... *-* ]
De aztán valamilyen szinten elterelte a figyelmemet. Persze kijelentése nem esett olyan jól, amíg meg nem láttam mosolyát. - Milyen gonosz vagy... - Szólaltam meg, apró mosollyal az arcomon. Mindenesetre, ez elég rossz viccnek hangzott. Na persze nem a szexel terelte el a figyelmemet, ha nem ahogy végül hajamnál fogva húzott közelebb magához, hogy végül megcsókoljon. De a becenéven, egy kicsit meglepve pislogtam rá miközben kezeim mellkasához értek, ahogy húzott magához egyre közelebb. - De miért pont pukkancs? - Szólaltam meg halkan, egyik szemöldökömet felvonva tekintve rá. De talán, most nem is számított a válasz hiszen végre ajkaihoz érhettem amint közelebb hajolt hozzám. Be előzött, hiszen én akartam először megcsókolni, de hát nem is zavart a dolog mert végre érezhettem őt. Szájra puszi ide vagy oda, sokkal többet akartam belőle, mint ahogy azt ő gondolná.
Csak bár elhinné...
Egyik kezem végül arcára kúszott fel, ahogy már szinte szenvedélyesen csókoltam vissza őt. Majd ahogy csókoltam, el lökve magam a faltól visszaültem az ölébe, másik szabad kezemmel pedig közelebb húztam felém így már ülő helyzetben volt. Újra megcsókolva pedig nyakához kulcsoltam kezeim, majd egy kis idő után eltávolodtam tőle. Az ő homlokához hajtottam fejemet, és csak a szemeibe néztem. Egy kissé térdeltem az ágyon, hogy így legalább egy szintbe lehessek vele.
" Szeretlek..." akartam volna mondani, de... tudtam hogy ez most nagy hülyeség lenne. Vagy is tudtam, hogy nem kapok rá választ. Megcsókoltam röviden ismét, amíg pólója aljához nem értem le, hogy aztán le vegyem róla. - És tudod már hogyan szeretnéd? - Kérdeztem meg végül. |
Ryan Hyland"Van, hogy valaki törődik a másikkal.
Azt hiszem ezt hívják szeretetnek."Figyeltem őt, ahogy arcán lassan megjelent az a játékosnak mondható mosoly, ahogy fejét csóválta nemleges választ adva. Majd mondata után felvontam rá egyik szemöldököm. Úgy voltam vele, hogy nem olyan könnyű belőlem ezeket kiváltani. Még ha egyszer sikerült is elérnie, hogy az idegeimre menjen nem hinném, hogy ez később akár többször is előfordulhat. Kivéve persze, ha annyira igyekezni akar. Az olyan mint a mosoly, nevetés, nálam szinte nem létező reakció. Nem emlékszem mikor nevettem utoljára. Talán még akkor, amikor még csak egy baba voltam anyám karjaiban. Ahogy azon igyekezett, hogy minél többet mosolyogjak, vagy nevessek játék közbe. Aztán ahogy nőttem, és kezdtem rájönni, hogy mi folyik körülöttem csendessé váltam. Ezért is különbözünk... mert nálam ritka, ha csak egy kis mosoly is van. Legalább annyival változott a dolog, hogy ezt nem erőltettem. Olykor csak magától jött, úgy hogy megjátszanom sem kell magamat. Na persze eddig ez mellette is ritkán fordult elő. De kitudja. Talán azt is sikerül egyszer elérnem, hogy a szar múlt ellenére jóízűen nevethessek. De addig is...
- Örülök, hogy ennyire szórakoztat de ezt még te sem tudhatod. - Válaszoltam is rá. Ugyan is minél több időt töltök mellette, főleg most biztos lesz egy-két olyan dolog amit vagy elfogadok, vagy megszokok. Így, hogy egy jó időre egymás nyakán lehetünk, talán még több dolgot megtudhatok. De igazából simán azt is megtehette volna, hogy ő otthon marad, és folytatta volna a munkáját. Ahogy, most sem volt kötelező számára hogy eljöjjön.
Tehát, valamilyen szinten még is csak fontos lennék neki?
Ahogy pedig arra a témára kötöttünk ki, amikor rá szóltam hogy nem gondolok rá sem kuncsaftként, sem apámként egy halk sóhaj jött ki a számon. Ugyan is úgy éreztem, hogy még mindig úgy kezel mintha még is csak a gyereke lennék. - Miért is várnék? - Néztem rá végül, kissé oldalra fordított fejjel. De amikor megemlítette, hogy hagyjuk, sóhajtása közben inkább nem szólaltam meg. Eddig is jelen voltam a munka világában, hogy valahogy megéljek egymagam. Sosem vártam el semmit, hogy kitűnjek egy kicsit is a többiektől. És tény, hogy fárasztó volt kómásan elindulni, majd félholtan haza érni. Másnap pedig ki sem keltem volna az ágyból, ha nem hívna megint a munka. Sokan azt gondolják, hogy az irodai meló tök kényelmes, és könnyű. Nos na igen, de még ha testileg nem is - bár olykor a nyakad lezsibbad a papírok alatt - de agyilag nagyon is megterhelő, és fárasztó. Sokszor volt az is, hogy állandóan azt éreztem ahogy visszahúz az ágy. Pont azért, mert alapból rossz alvó voltam már egy jó ideje. De tudtam, hogy egyedül is menni fog. Most meg már azért dolgozok, hogy ne legyek még is csak bezárva a négyfal közé, és valamit azért még is csináljak. És persze, nem lehetek ingyenélő senki nyakán. Főleg nem az övén...
- Nem az a fajta vagyok, aki fej simogatásra vár. Ráadásul Dariussal is talán ha két percet beszélek, ha esetleg megkérdezi minden rendben van-e. Szóval ne is gondolj rólam ilyen dolgokról. -
Az pedig, hogy a mi kapcsolatunk nem ezen alapszik, jelenleg az sem tudom merre tartunk. Főleg, hogy alig töltöttünk időt egymás mellett. Az lehet, hogy máshogy viselkedik azóta az este óta, de néha akkor sem tudom mit tehetnék. Tény, hogy valamivel figyelmesebb lett, de ezt akár egy barátjával is megtudja simán tenni.
Válaszára, miszerint nem így van, hogy nem felelhetek meg mindennek úgy éreztem még is csak így van. A világ sötét, és ennél csak még sötétebb lesz. De erre csak egy könnyed váll rántásnál le is tudtam a témát. Ugyan is más hozzáfűzni valóm nincsen.
Viszont a következő mondata még is csak meglepett.
" Ha egy lennél a sok közül, most nem itt lennénk. " - Viszhangzott vissza a fejemben. - Hirtelen nem is tudtam mit is felelhetnék. Ahogy szemeibe pillantottam, azokba, amik még mindig előtudják belőlem hozni azt a különös érzést, amit még én magam sem tudtam megmagyarázni, de láttam rajta hogy komolyan gondolja.
- Pedig nem vagyok különleges. - Szólaltam meg, ám még is halkan egy kis idő után. - Mi van, ha máshogy történt volna minden? - Ez igazából nem tudom honnan jött tőlem ez a kérdés, de ha én úgy döntök hogy akkor nem az ő házához megyek, hanem a sajátomhoz, talán az lett volna az utolsó nap amikor látjuk egymást. Végül haraggal elválva. De még sem így lett. Még is csak itt vagyunk, és annak valóban oka van.
- Azt te magad is jól tudod, hogy miért tetted amit. - Néztem rá komolyan, de belül talán kissé szomorúan. Amit igyekeztem eltitkolni előtte. Szerette őt. Azért is igyekezett mindent megtenni, mert annyira ragaszkodott hozzá, hogy nem akarta elveszíteni. És hogy miért voltam szomorkás? Magam sem tudom. Egy részben nem is akartam őt emlegetni neki. Mert tudtam, hogy még mindig gyászolja. Hogy nincs túl rajta.
Én pedig jó tudom, mit miért tettem. Ebben egyáltalán nincs egy cseppnyi tagadás sem.
De hagytam, hogy azt gondolja amit szeretne.
Ameddig nem a vámpírságom lett a téma.
- De miért bánod ennyire? Neked ezen egyáltalán nem kell agyalnod... - Szólaltam meg halkan, őt nézve ismét csak oldalra hajtva fejemet. Hangomban érződött az értetlenség, hiszen ez az én döntésem volt. - Ez csak felesleges idegeskedés. Miért rontod el a kedved ilyenekkel? - Kérdésem után, viszont el tekintettem kissé.
- Hát, számomra az a "család" nem létezett. - Pillantottam végül vissza rá. - És szerintem nem is fog. - Kivéve, ha talán egyszer olyan szerencsém lesz hogy megtalálom az anyámat, akiről nem tudom mi van. Él-e még...
- Talán, ezen az anyám tudna változtatni, hogy egy kicsit is azt higgyem van családom. - Halkultam el végül.
Arra a mondatomra, miszerint megemlítettem neki hogy nem fogok már bizonyítani, ha nem hisz nekem össze szűkített szemekkel pillantott rám, de nem voltam rest én is ugyan így tenni. Persze én egy kicsit enyhébben cselekedtem így. Azt nem tudom miért, talán csak szórakozásból. De mondata egy kicsit ismét megleptek. - Na akkor ebben nem különbözünk. - Fontam össze mellkasom elött karjaim. Utalva, mondata végére.
- De akármilyen meglepő, nem vagyok kétszínű. - Szólaltam meg.
- Miért, te tervezed a jövődet velem kapcsolatba? - Tettem fel a kérdésem.
De úgy éreztem, túl komoly témát kezdtünk el boncolgatni... hiszen kettőnkről volt szó. És ez még járásnak sem lehetett nevezni... legalább is szerintem. Hiszen alig találkoztunk mostanáig.
De aztán valamilyen szinten elterelte a figyelmemet. Persze kijelentése nem esett olyan jól, amíg meg nem láttam mosolyát. - Milyen gonosz vagy... - Szólaltam meg, apró mo |
 teddy BEAR Rowle university, arcadia bayFinoman fejem csóváltam kérdésére, szélesre húzódó mosollyal. Persze, hogy nem! - Sokkal mókásabb, ha valami reakciót belőled is kicsalhatok ezáltal... Szóval kivételesen reménykedem benne, hogy ehhez sosem fogsz hozzá szokni... - válaszoltam neki, és ha nem lettem volna lusta mozdulni, biztos a hajába simítok. Tisztában vagyok a hátrányaimmal, s hogy bizony sok alkalommal sokan a hajuk tépnék miattam. Ugyanakkor, azok, akik ezentúl is képesek elviselni minden hülyeségemmel együtt, tudják, hogy a bunkó fejem mögött valójában egy jófej pali van.
- Jogos. Az tényleg elég beteg lenne, de a lényeget akkor is érted. Csak azt mondom, hogy, azért mert elvégzed a munkád és megkapod érte a jutalmad, ne várj még fejsimogatást is. A főnököd sem vereget majd vállon, hiszen tetted, amit tenned kell, ezért pedig kifizetett. A mi kapcsolatunk nem ezeken alapszik. - magyaráztam meg neki egy egyszerű hasonlattal azt, hogy... nos milyen a párkapcsolat. Aztán fel is sóhajtottam, amiért mindezt egyáltalán magyaráznom kellett. Nem miatta, magam hibáztattam, hogy már megint okosítom, ahelyett, hogy inkább gyakorlatba vinném a dolgot. - Hagyjuk...
- Nem, ez így van... - csóváltam meg lassan fejem, és ezúttal az előbbiekből tanulva nem elmagyarázva neki, miért is másabb mindez. Harcolni valami- vagy valakiért más, mint mondjuk bebizonyítani a világnak, hogy a nőket szereted, miközben tudod jól, hogy ez nem így van. De a társadalomnak való megfelelés kemény dió, szinte lehetetlen, de ha bele is mész, tuti, hogy sosem leszel boldog. Én sem felelhetek meg mindennek és mindenkinek, de a számomra fontos személyeknél azért teszek egy próbát. Személyiségem nem tagadom le, és őszinteségemből is badarság volna lefaragni, de lemondok dolgokról és felveszek dolgokat azért, hogy a másik érezze, hogy mindezen változások az ő hatására történnek. Példának okáért nem szervezek romantikus hajótúrát, hisz éjszaka, aligha volna az látványos, nappal pedig nem hoznám helyzetbe azzal, ha netán nem lenne nála semmi, amivel védekezhetne a nap fénye ellen. Nem ácsorognék hosszas perceket töltve a polcoknál azon morfondírozva, hogy vajon a meggyes ízesítésű vérpótló tabletta vagy a vérnarancsra hajazós ízlik neki a jobban. Nem morgok érte, ha hébe-hóba mondjuk nincs a helyén az egyik pólóm vagy pulóverem, mert mondjuk egy kis időre kisajátította magának.
- Ha egy lennél a sok közül, most nem itt lennénk... - tettem hozzá halkan mondanivalója végéhez. Bár ez nyilván való. Nem töröm magam olyasvalakiért, akit nem kedvelek.
- Kis részben bizonyosan, de nem baj. Csak ne tagadnád magad előtt is. Én belátom, hogy saját hibám okán lettem bukott. Önző voltam, és túl nagy dolgokra vágytam, túl sokra. A nejem ennek inkább csak elszenvedője volt. Mégha azt is mondom, hogy érte tettem. - néztem rá, meg sem kísérelve visszapillantani a múltba. Ráér ez majd akkor, mikor egymagam leszek. A depi amúgyse az én műfajom.
- Ez nem arról szól, hogy örülök-e neki vagy sem. De élete mindenkinek csak egy van... a macskákat kivéve. Nem tudod lezárni vagy újra kezdeni, maximum reinkarnációval. Az, hogy vámpír lettél nem változtat azon ki voltál, csak azon, ami voltál. Attól még ugyanaz marad a családod, bár melyik hülye vérszívó is mondaná ennek ellentettjét. A dns-ed sem változik, ugyanúgy Ryan maradsz, csak éppen... új kabátban. Én csupán azt sajnálom, hogy eldobtál valamit, amit visszakapni sosem fogsz tudni. És az nem a múltad. - éppenséggel a jövője emberi énjének. Ki tudja mi történhetett volna még vele, ha épp nem lépett volna közbe a balsors. Lehetett volna gyereke, felesége, családja. Elfelejthette volna ezt a poklot és odahaza meggazdagodva és boldog életet élve bebizonyíthatta volna apjának és mindenkinek, hogy legyőzte a fájdalmat, és hogy nagyjából egy kalap szarba sem veszi mindazt a megaláztatást és kínt, amit okoztak neki, mert ő annál sokkal erősebb volt. Ehelyett... megölte magát, hogy maszkot húzva, még mindig a múltja elől menekülve egy paraszt bukott karjaiban találja magát. - Hát igen. Emberként, nem vámpírként... - ismételtem el szavait.
Mikor burkolt "fenyegetésbe" kezdett, összevontam szemöldökeim.
- Öreg vagyok már, hogy ilyesmik miatt keseregjek vagy izguljak, de azt tudd, hogy sokkal többre tartom azon személyeket, akik a szemebe mondják a tutit, semmint mondjuk a hátam mögött tervezik már a jövőjüket nélkülem. - adtam rá burkolt választ, értve arra, hogyha szakítani akar, ne tétovázzon, hanem bökje ki, mindegy, hogy mikor fogan meg fejébe. Ám, ha én szerzek előbb tudomást arról, hogy szeretője van, vagy megcsal, a hanyatlásnak indult kapcsolatunk miatt vagy mellett, nos... azért a bukottaknak is van egy borzasztóan rossz oldaluk, ami könnyen felszínre tör, ha felmérgesítik.
Szerencsére nem rontotta el a téma a hangulatot, legalábbis nem olyan vészesen. Elmosolyodva vontam vállat.
- Hát ismered a mondást... Ha nincs ló, jó a szamár is... - közöltem vele nyersen, de szinte egyből el is vigyorodva, ugyanis az egészet viccnek szántam az ő megjegyzésére. - Na gyere ide, te kis pukkancs! - kaptam el hajánál, s ha nem lett volna lassú, biztos ő csókolt volna előbb, de én előbb magamhoz húztam, mint, hogy ő cselekedni tudott volna, de a lényeg, hogy betámadtuk egymás sokat járatott ajkait. |
Ryan Hyland"Van, hogy valaki törődik a másikkal.
Azt hiszem ezt hívják szeretetnek."Kissé megforgattam szemeim ahogy vissza is vágott a szavamba. - Nem bírod ki, hogy ne a tiéd legyen az utolsó szó, nem igaz? - Hiszen ez eddig is így volt, szóval miért is ne lenne másképp. Talán ez volt az első, amit megjegyeztem róla. Hiszen a legelső találkozásunknál is, mindig nála maradt az utolsó szó. Igaz, akkor kedvem sem volt beszélni vele mivel még idegesítőbb volt mint talán most. Most is bosszantó ez tény, de még így is messzire jutottunk talán.
- Már megint ezzel jössz? Mondtam már, hogy nem gondolok rád úgy. Főleg nem az apámként. - És igazából bár ne lett volna. Tűnt volna el anyám, és az én életemből... akkor nem ismerném, és talán nem is bánnám. Bár tény, sokszor úgy viselkedik előttem mintha az apám lenne. Korban még igaz is lehetne, és sokszor gondoltam azt hogy olykor kezet is foghatnának. De úgy vagyok vele, hogy jobb ha nem is találkoznak egymással. Pláne, hogy én ne találkozzak vele. - Sajnálom, de nem tehetek róla. - Vontam vállat rá. - Ezt még ha nagyon erőltetném, se tudnám megszokni. Főleg most. - Fejeztem is be ennyivel, majd figyelmesen hallgattam végig a további mondatait. Kissé mérgesen is tekintettem rá, amiért számára nem bizonyítok eleget. Az lehet, hogy hagytam pihenni ha munkából tért haza. És persze a puszin kívűl mást nem tettem, mert talán aggódtam a reakciótól, vagy hogy mit szól hozzá. De azért valamilyen szinten próbáltam igyekezni. Legalább ezt értékelhetné. De erre csak vállat vonva emeltem fel karjaimat. - Nem felelhetek meg mindennek...
Végül aztán választ kaptam arra, miért csak vámpírként kezel. Ezen csak ismét szemeim forgattam. - Ez tök jó, meg minden... de attól még Én vagyok. Nem egy a sok közül... De gondolom számodra ez sem számít. - Tekintetemet nem vettem le övéről, és persze jól láttam mennyire szórakoztatja a dolog. Jól tudtam, hogy pusztán szórakozásból akar felvágni. De legalább most nem a hátamba akar újabb kést szúrni.
Talán egészen addig, amíg meg nem említette hogy nem igazán tetszik hogy az lettem ami. Ezt természetesen eddig is tudtam. Hiszen éreztem felőle. Hiába karolt át akkor éjjel, vagy csókolt meg. Olyan érzésem volt, mintha nem szívesen tenné. Igaz, azóta el telt pár hét, és látszik hogy igyekszik de akár bántja, akár nem... én akkor sem bánom. Kissé pólójánál szorosabban kezdtem el fogni az anyagot.
- Részben érted is tettem. Nem csak miattam döntöttem így. - Valahogy úgy éreztem, ezt is hiába mondom talán ezt sem hiszi el. - Nem tetszem neked így, még is a közeledben akarsz tudni. Ez elég érdekes. - Döntöttem kissé oldalra fejemet, egy halvány mosollyal az arcomon. - Sajnálom, hogy így gondolod, de én nem bántam meg. Lehet más lettem, de ugyan az vagyok előtted mint mikor ember voltam. Ugyan az a szánalmas, reménnyel vesztett teli, aki igyekszik még így is valahogy újra élni... aki újra akarja kezdeni az életét. Nem is várom el, hogy örülj ennek mert megtudom érteni. - Igazából csodálkoztam akkor is, és most is hogy nem küldött el.
- De emlékezz arra, hogy emberként vallottam neked először szerelmet. Nem vámpírként. - Tekintetem komollyá vált ismét. Ő pedig, egyszer sem mondott volna hasonló szót. Na nem mintha el is várom tőle, de hát ha az embernek folyton jár az agya, mást nagyon nem tud tenni már akkor. Mondtam volna tovább is, de úgy voltam vele nem érné meg. Úgy hogy magam részéről én már lezártam a témát.
- Csak ha így folytatod, hogy azt hangoztatod nem hiszel nekem... - Tartottam egy kis szünetet, de végül kimondtam. - Akkor lehet, már nem fogok vele foglalkozni. - Arra utalva, hogy akkor már ne várja, hogy valamit is bizonyítsak számára. Hogy nem viszonyulok hozzá úgy mint most. Néztem rá, mikor már mellette feküdtem az ágyon. Mivel nem akartam már nagyon erről beszélgetni, feltettem egy másik kérdést csak hogy tereljem a témát. Ám válaszán kissé meglepődtem. Bár az arcom nem rezdült, mert nem akartam kimutatni. Nem csak mosolyán, de tekintetén ismét látszott az a bizonyos huncutság.
- Nem tetszem felségének, még is szexelni akar. - Húztam fel egyik szemöldököm, egy igen csak halvány mosoly keretében. Na nem mintha ellenemre lenne. Hiányzott a közelsége, hiába lakunk egy fedél alatt. Talán a korábbi beszélgetés váltotta ki belőlem, ezt nem tudnám hirtelen megmagyarázni de egyik kezemmel arcát fogtam meg. Mivel így is közel voltunk egymás mellett, így könnyedén ajkaihoz tudtam érni, hogy megcsókoljam. |
teddy BEAR Rowle university, arcadia bay- Hé, az én szívem még dobog, és, ami a lelkem illeti, remélhetőleg az is a helyén. - válaszoltam vigyorogva, mintegy ismételt labda leütés, és pimaszul még a nyelvem is kiöltöttem rá egy kacsintás közben, hogy azért érezze, nem bántani akarom. Csak piszkálni, az nem ugyanaz.
Már csak azért sem akartam, hogy kimaradjon a bulikból, mert bár én egy alfa vagyok - arról nem is beszélve, hogy itt bármelyik kis pimaszt földbe tudom döngölni -, ám ő még mindig csak egy esetlen kölyök, akiben jelenleg max annyi lélekjelenlét van, hogy néha vissza vegyen a vérszomjából. Ha nem így volna, nem lennénk most itt. Szóval nem szeretném, ha felügyeletemen kívül bántanák. Az én oldalamon meg egyrészt menő kölyök lehet, másrészt, mindenki tudni fogja hol a helye.
Talán kissé túl sokat irányítom, de míg rászorul, kénytelen vagyok. Ez neki, és nekem is jó. Odahaza úgyse nagyon tudtunk buliba járni vagy komolyabban szórakozni. Vagy én dolgoztam vagy ő. Ráadásul Fournemouthban még a partik mellett se árt, oda figyelni kikkel vagyunk körülvéve. Szóval megyünk buliba és kész.
Elszégyellve nézett le magára elé, legalábbis így vettem ki, mikor kérdőre vonta kijelentésem. Magyarázata pedig ismét csak némi értetlenkedést és mosolyt váltott ki belőlem.
- Oké, de én nem a kuncsaftod vagyok és végképp nem az apád. De ettől függetlenül, nagyon szívesen... - túrtam szabad kezemmel sötétbarna sörényembe. - Hát akkor... ideje hozzászoknod... - tettem még hozzá meglátásához. Pff, mintha valami flegma, bunkó, paraszt bukott lennék, aki mindenkit csak felpróbál... Hmm, na várjunk csak...!
Hagytam, hogy rám másszon, gondoltam ez is lehet valami finom kezdete, és komolyan ebben is bíztam.
- Hát... az ellenkezőjét még nem sikerült bebizonyítanod... - vontam vállat még mindig somolyogva. Vele ellentétben bennem mindig ott bujkált a kisördög és a velejáró jókedv.
- Hát, ami azt illeti, egyenesen lehetetlen, mivel, hogy vámpír vagy. Ez pedig amellett, hogy neked nagy felelősség, nekem is épp úgy meg kell szoknom és figyelembe vennem. Ha nem tenném, kora reggel cibálnálak ki a napra egy reggeli kis kocogásra vagy kerülném el a vámpíroknak szánt polcokat és a hűtőben nem volna semmi étel, ami téged életben tartana. Soroljam még? - kérdeztem ismét csak piszkálva, s egyúttal ismét igazam erősítgetve, de hát ez úgyis így van. A bőre nem forrósodik fel, mikor együtt vagyunk, szíve nem dobog többé hevesen, mikor a fülébe súgok, vagy csak belépek a helyiségbe. Rettentő sok dolog emlékeztet rá, hogy ő már nem az, aki volt.
- Félreértés ne essék, én ettől nem érzem jobban magam. Pont ellenkezőleg, kételkedem a szavaidban, mert a tetteid nem arról árulkodnak... Az áldozat, amit hoztál, a te javad szolgálja legfőképpen, hiszen, ha nem vagyok, a vámpírság akkor is az előnyödre válik. Ráadásul speciel én jobban örültem, mikor csak egy folyton fejfájást okozó, de ártalmatlan emberi lény voltál. De a változás az univerzum elengedhetetlen tartozéka. Lehet holnap után már jobban fogok neki örülni, mint az ellenkezőjének...
- Mit mondhatnék... Nekem a tettek többet érnek, mint a szavak... Régebben én is ilyen voltam, aztán a nejem egyik nap azt mondta nekem, mielőtt sokadjára duruzsoltam volna neki, hogy szeretem, hogy képzeljem azt, hogy süket, és szerelmem mutassam ki másképp. Aztán persze jó sok bakot lőttem, mert ötlet híján a látottakból cselekedtem és ő speciel nem szerette a vörös rózsát. De megtanultam másként kimutatni az érzéseim. - meséltem neki korábbi, de igen tanulságos életemből. Kérdésére azonban nem válaszoltam. Ennyit az őszinteségről. De ha csak a témát kerülgetvén tudok valamiről beszélni, inkább bele se kezdek. Ellenben a következőkre tudtam volna mit mondani, ám ő elvette tőlem a lehetőséget, így magamban vállat vonva, hagytam, hogy magában duzzogjon emiatt.
Oldalra néztem rá kérdésére, majd elmosolyogtam:
- Mondjuk szexelhetnénk. |
Ryan Hyland"Van, hogy valaki törődik a másikkal.
Azt hiszem ezt hívják szeretetnek."- És mondja ezt egy bukott. - Vágtam is vissza egyik szemöldökömet magasba fentartva. Jól tudtam, hogy direkt igyekezett felpiszkálni amit nem akartam hagyni. Ugyan is ezt az örömöt nem akartam neki megadni, bármennyire is szeretné.
A bulival kapcsolatban pedig... hát nem vagyok az a nagy party arc. Vagyis nem igen jártam bulizni. Nem volt sosem hangulatom hozzá, és igazából amíg apám rendszeresen figyeltetett nem is akartam kockáztatni. Hogy honnan jöttem rá? Egyik nap a szállodából kiérve, nem haza mentem egyenesen hanem a városban kószáltam jó sokáig. Nem akartam hazamenni, így egy éjjel bementem egy kis helységű szórakozóhelyre. Másnapra rá, pedig apám rá is jött a dologra.
Úgy hogy maximum az este italozással fogom eltölteni, és figyelni a többieket. Thaddeus pedig azt csinálhat amit akar. Legalább ki élheti magát, biztos régen járt ilyen helyekre már. Legalább is amióta ott vagyok nála, csak a munkából tért haza. De viszont hamar beleegyezett, hogy akkor megyünk is. Biztos bele élte már magát.
Kérdésére, hogy miért olyan furcsa hogy a közelében akar tudni nem tudtam mit reagálni, csak egy pillanatra lepillantottam a földre, összepréselve ajkaimat, de abban a pillanatban ismét ránéztem. Hogy hogy, miért olyan furcsa?
- Soha nem hallottam ezt mástól. Ennyi az egész. - Halkult el hangom, ahogy egy percre is elmerengtem abban, hogy annyi emberrel találkoztam. És az, hogy ezt tőle hallottam nem is tudom, hogy ennek most jó érzéssel kell hogy eltöltsön vagy pont az ellenkező érzés kell hogy legyen. De akárhogy is, még ha furcsa is ilyet hallani tőle legbelül azt hiszem örülök ennek. - Igen valamennyire, de attól még szokatlan ezt hallani. - Rántottam aprót vállamon.
Főleg, a te szádból hallani...
Mondanom sem kell, hogy egyből fel is bosszantott azzal hogy azt hiszi kerülöm. Így hát az ölébe is ültem, minden előjel nélkül. Próbáltam neki elmondani, hogy ez egyáltalán nem így van de ő nemes egyszerűséggel simán "lekopintott"? Még mindig remek módját választotta annak, hogyan tegye tönkre a hangulatott. Vagyis, ez hogy azt hiszi, azért érzek így iránta mert a vére számomra fontosabb mint ő maga. Egy nagy sóhaj hagyta el ajkaimat, szépen eltávolodtam tőle. Elvettem kezem, ami a nyakán pihent. - Remek... tehát amit érzek irántad az csak is a véred miatt van? - Fontam össze karjaim mellkasom előtt, kérdőn pillantva rá. Bosszantó vagy... - Nehéz lenne, nem úgy nézned rám mint vámpír létemre? - Vontam is fel egyik szemöldököm. Hiszen mindvégig azon gondolkozott, hogyan segíthetne, mint példának ugye a vérpótlók. - De rendben... gondold csak azt, hogy kamu. Ha ettől jobban érzed magad. - Fejeztem be a mondani valómat számára. Attól még hogy vámpír lettem, még mindig ugyan az vagyok akit megismert. Ez most teljesen olyan, mintha nem hinné el, hogy az érzéseim valódiak, hogy valóban szeretem, inkább betudja annak hogy a vér miatt van mindez. És amit az átváltozás előtt éreztem, az sem volt kamu.
- Úgy tűnik ezek szerint, hogy számodra nem igyekszek eléggé. - Válaszoltam a másik témára. De már úgy voltam vele, hogy felesleges magyarázkodni... érzem hogy megint vita lesz ebből az egészből, Amiért kissé elszomorodtam. Valóban nehéz a kedvére tenni. De főleg szavakkal a legnehezebb, mert akkor már egyből ki akar oktatni hogy az nem így van és a saját igazát akarja hangoztatni. Ez mind szép és jó... de lassan úgy érzem, ha nem hisz nekem fel fogom adni, és belefogok fáradni. És akkor tudni fogom, hogy nem fogok rá úgy viszonyulni, ahogyan azt szeretném. Ez az egész szerelem dolog, tényleg ennyire nehéz?
Sokszor jutott eszembe a felesége, ahogy a képeket nézegettem róla amíg ő távol volt a munkában. Látszott azokon a képeken, hogy mind két fél boldog volt szinte még szemeik is csillogtak a kamerába, főleg azon a képen ahol egymásra néztek. Thaddeus akkor boldog volt, és furcsa is volt olyan elevennek látni azokon a képeken. Már eleinte is kevésnek tartottam magam ahhoz, hogy valamit is érhetek számára, hiszen úgy érzem nem érhetek fel arra a szintre mint az a nő. Tudom hülyeség... de sokszor gondoltam bele abba is, hogy felmerne-e vállalni? Ha talán érez valamit is. De ugyan Ryan... megint túl előre gondolkodsz. Térj észhez!
- Még is miért lényegtelen? - Néztem rá kérdőn, de valahogy úgy éreztem, hogy nem fog rá válaszolni. Hogy kertelni fog. Vagy akár egy mondattal le is tudja a témát. De másik válasza szintén meglepett.
- A kettőnk dolgát? - Kérdeztem vissza, az ő szavaival élve. - Akkor meséld el, mit akarsz ezzel elérni. Mit akarsz tőlem... - Néztem rá komolyan, de egy idő után felsóhajtottam. - De.. inkább ne is válaszolj. Tudom, hogy el sem akarnád mondani. - Szálltam végül le róla, és térdelve végül elfeküdtem mellé, lábaimat kissé felhúzva. Karjaimat magam mellett tartva pihentettem. Nem akartam már erről beszélni, így inkább mást kérdeztem.
- Szóval, mivel akarod elütni az időt a buli előtt? - Néztem végül rá. |
teddy BEAR Rowle university, arcadia bay- Mondja ezt egy lényegében lélek nélküli vámpír... - mosolyodtam el. Kicsit felakartam piszkálni, hogyha már ennyire elkerülte a jó kedv, legalább rossz kedve legyen, mert a jelenlegi állapota tényleg jobban hasonlít egy szobor lelkiállapotához, mint sem hozzá. Talán csak a kezdeti fáradság és elnyomott feszültség, hogy új a környezet, sok a fajtabeli és még én is a nyakán lógok, de hosszútávon ez nem fog működni. Pláne, ha "véletlen" valami másik vérszívó karjaiban találom.
Amiatt viszont egyre kevésbé aggódtam, hogy rosszul érezném magam ebbe a bőrbe. Sok jó lehetőség lapulhat benne, hogy itt vagyok. Ki tudja miféle kapcsolatokat alakíthatok ki némi óvatossággal. Tanácsokat kaphatnék az eszement,vérontó vámpírokkal szemben és, hogy miként kezeljem a hisztiseket. Esetleg még tapasztalatot is gyűjtök az itt eltöltött időm alatt. Tanulni pedig, ha olykor szívás is, hasznos és jó dolog. Nem mindig, de általában...
- Helyes... - válaszoltam még mindig fektemben az ágyán, már ami a bulit illette. Az ilyenekből amúgy sem illő kimaradni, ha csak nem élvezed, hogy utána a wc-ből kell innod vagy a szekrénybe zárnak órákra. Nem mintha itt ezt bármelyikőnkkel is megtehetnék, de akkor is... Arra viszont majd nagyon kell ügyelnem, hogy senkit se kapjon el a késztetés, hogy a véremet vegye, mert, ha így lesz, könnyen megeshet, hogy én indítok majd el egy vámpírzombi apokalipszist.
Meglepte a kijelentésem, engem pedig, hogy meglepte a kijelentésem.
- Miért olyan furcsa ez? - kérdeztem félvigyorra húzva ajkaim. - Azt hittem ismersz már annyira, hogyha valami szívemen, az a számon, ha nem érdekelnél, mondtam volna. Mindenféle kertelés nélkül... - néztem felé tényként, de szórakozottan közölve vele mindezt. De hisz tudja. Lehülyézem, ha kell, s ezt ugyanúgy elvárom tőle. Csupán a felesleges szájmenéseket nem szeretem.
Az ölemre ült, ugyanis én még mindig feküdtem, és egyik karommal támasztottam alá fejem. Arcom egy percre sem rezdült, hisz jobbára pont ezt akartam kihozni belőle. Némi életet csalni hűvös, élettelen testébe, melyben már a szíve sem dobog, mondván, hogy talán értem áldozta fel.
- Kamu. De nem baj. Tudom, hogy a sóvárgásod hozza ezt ki belőled. Ha csak egy vödör vér lennék is, egyből elfogyasztanál, és bár utána is kívánnál, mással is épp úgy oltogatnád szomjad. Ez tény. - vontam fél oldalasan vállat. - Igen, ide fele jövet, bele kukkantottam az egyik tankönyvbe. Azért ezek nem lesznek annyira unalmas órák, mint gondoltam. - pillantottam fel ajkairól a szemeibe, amiben csak éppen hogy lángra kapott egy kis bizonyítási vágy. Tűz híján, inkább csak egy kis gyertya láng, de na.
- Badarság. Ezek mind kifogások, kölyök. De mert még fiatal vagy, nem tudhatod. Idővel rájössz és utólag bánni is fogod, hogy olyan későn, de, ha valamit elakarsz érni, vágysz rá, nem vársz vele, nem agyalod túl, ha valóban vágysz arra a valamire, önző módon úgyis elveszed. Ez nem csak emberi természet, ez mindenkié. Elhatározás kérdése, semmint inkább sorakoztatjuk a kifogásokat. Csak lemondasz sok mindenről, amiről nem kéne. - magyaráztam, na igen, hozva a formám, de ennyi idő után, biztos állíthatom, hogy igazam van. - Ha akartalak volna, kidobtalak volna, de nem tettem. Több okból sem, de az lényegtelen...
- Bolond kölyök. - nevettem el magam visszafogottabban. - Szerinted, ha nem akarnám, ide hoztalak volna, hogy a későbbiekben megkönnyítsünk mindkettőnk dolgát? Felvettem volna a fiatalabbik énem alakját, és lógnék most megállás nélkül a nyakadban? Butaságokat kérdezel... |
Ryan Hyland"Van, hogy valaki törődik a másikkal.
Azt hiszem ezt hívják szeretetnek."Vontam vállat enyhén kijelentésére. - Hát, ki tudja. - Szólaltam meg felpillantva rá. Majd egy apró mosolyt követően ismét megszólaltam. - De, tudod jól, hogy a szem a lélek tükre. - Fejeztem be. Legalább is, ez minden esetben így volt. Jól tudtam. Az alatt a pár év alatt, volt bőven időm arra hogy valamilyen szinten az embereket ki ismerjem. Még ha főként férfiak voltak, nem számított. Tudtam, hogy mindenkivel szemben óvatosnak kellett lennem. Washington számomra nem csak lelki terror volt, de egy ketrec is.
Egy olyan ketrec, amitől menekülök. Amiért vámpír lettem.
A sok ember közül, viszont egyik sem volt Ő hozzá fogható. Szinte senki más nem erőlködött, harcolt azért, hogy azokat a falakat amiket gondosan építgettem magam köré lebontsa. Még emlékszem tisztán arra a napra, amikor azt kérdeztem tőle : Betoppansz hirtelen, hogy kimenekíts ebből a börtönből? Persze erre a kérdésre szokásosan nem válaszolt. Csupán annyi jött ki a száján, hogy éretlen vagyok. Talán igen. Ahogy ebben a nyamvat szerelemben is éretlen vagyok pláne, az érzelmekről. De főleg azért, mert nem tudom mit akar.
Ahogy ajkait pedig összecsücsörítette hirtelen úgy nézett ki mint egy tizen éveiben járó tinédzser. Valamiért nehezemre esik elképzelni őt olyan fiatalon. De végül is, ez az új külső azért dob a helyzeten. Figyelmesen hallgattam végig az utazással kapcsolatos élményét. És hogy a fájó hátsóján kívűl más nem történt.
De itt van. Ismét egy zárt szobában, egy légkörben. Ez persze eddig is így volt, de... még sem találkoztunk olyan sokat. Úgy hogy nem gondolom azt, hogy bántana a dolog hogy itt van ismét centikre tőlem.
Végig követtem lépteit, ahogy el lépve tőlem az ágyamra huppan, és onnan ereszti rám tekintetét. Lassan én is felé fordultam, hogy vele szemben lehessek viszont én nem mozdultam meg semerre. Bele kezdett az ötletébe, hogy mi lenne ha nem mozdulnánk ki nappal. Ami azt illeti meglepett kissé, hogy nem akar mondjuk körülnézni vagy hasonlók. Ahogy pedig láttam hogyan mosolyodik el, az az érzés a hasamban ismét előjött. Azok a szemtelen pillangók úgy gondolták, hogy most ismét táncot járnak a réten, és egy percre sem akarják abbahagyni. És az érzés csak erősödött, ahogy utalgatni kezdett hogy eltölthetnénk mással is az időt. Mosolya huncutságról árulkodott, szinte éreztem a sunyiság bűzét a dologban. Majd ahogy ajkába harapott, zavartságomban nem tudtam hirtelen mit tegyek, ezért elpillantottam az ablak felé. - Hát, ha annyira el akarsz menni bulizni nincs ellenemre. - Válaszoltam végül az ötletére. Ám utolsó két kijelentése jobban meglepett. De... főleg az utolsó kérdése és mondata. Amin egy kicsit mérges is lettem rá, amiért azt hiszi kerülöm. Természetesen ez nem volt igaz. Ha kerülném, nem is lennék a közelében, és még csak nem is laknék mellette. - Közeledben tudni? - Ismételtem halkan szavait, amikor már ismét rá emeltem tekintetem. Furcsa érzés volt. Sosem hallottam senki szájából azt a szót, hogy a közelében akar tudni.
Oh ha tudnád...
Amit megtudtam magamról, ha felmérgesítenek valamiért úgy cselekszek, hogy nem gondolkodok előre. Talán nem is kell mindig azon töprengeni, vajon az milyen következményekkel járnak. És most sem történt másképp. Elindultam felé, majd nemes egyszerűséggel az ölébe ültem. Úgy is régen volt már, hogy így rámásztam.
- Ha tudnád mennyire sóvárgok érted... és nem, nem a véred miatt. - Néztem rá, miközben kezeimet az ő hasára tettem. Egyik kezemet rá téve az övére, ami a hasán pihent. Szemeimet viszont nem vettem le az övéről. Ha bár a vére is rá tesz egy lapáttal, hiszen nem csak az miatt őrülök meg érte. - Inkább nem akarlak zavarni, vagy a nyakadon lenni. Főleg, amikor munkából jöttél haza. Egyáltalán nem kerüllek, sőt nem viccből akartam melletted lenni. - Magyarázkodtam neki, miközben tekintetem ajkaira tévedtek és egy kicsit közelebb hajoltam hozzá, de nem csókoltam meg. Felpillantottam rá, hiszen ő így is magasabb volt nálam. Egyik kezemet felcsúsztattam a nyakához, amit át is karoltam és csak figyeltem őt.
- Persze, hogy tudom segíteni akarsz. Amiért hiszed vagy sem... de hálás vagyok ez miatt. - És ez így is volt. Igazából azt is simán megtehetné, hogy egyáltalán nem áll mellém ha nem tovább áll.
- Mond csak, biztos hogy azt akarod, hogy a közeledben legyek? - Tettem fel a kérdésem még mindig közel hajolva hozzá. Simán mondhat nemet, és küldhet el bármikor. Észben kell tartanom, hogy nem járunk és könnyen találhat magának másik "partnert". De akár hogy is... tudtam, hogy nem akarok mást, csak őt érezni magam mellett.
Még csak kora reggel volt. És még nagyon sok idő van estig, hogy elinduljunk abba a buliba. |
teddy BEAR Rowle university, arcadia bayNem mondom nem volt szívem vágya az egyetem, ismét egy fiatal bőrébe bújni, akit majd aztán úgyis semmibe vesznek, csini pofi ide vagy oda, ráadásul mindezt egy vámpír suliban, de ez van, ha az ember ügyelni akar a saját értékeire. Már pedig, ami az enyém, azaz enyém. Igen, itt most Rayre célzok.
Mosolyogva pillantok le rá - mert néhány centivel még ígyis magasabb vagyok - mialatt megkapom a puszit. Ő meg megjátszott érettséggel és némi unalommal hangjában lép el tőlem. És akkor most ki is a besavanyodott.
- Ó, hidd el nekem. Ha nagyon megerőltetném magam, még te is meglepődnél. - húztam ajkaim sunyi vigyorra. Próbára tenném, de minek? Tudom, hogy nálam jobbat úgyse talál e világban.
- Hm. - vontam vállat, kicsit csücsörítve szám hozzá, ha már úgyis huszonévest kell játszanom.. - Fárasztó... városon kívülre nem is nagyon megyek, szóval ez a jó pár órás út kicsit szokatlan volt a hátsómnak... - tettem hozzá, miközben ellépve előle, ledobtam magam az ágyára, és egyik kezem a fejem alá téve, lábaim lelógatva néztem felé.
- Azon töprengtem, hogy az iskola időszak alatt úgyis lesz még lehetőségünk bámulni a többieket, szóval ma mi lenne, ha ki se mozdulnánk...? Mármint, így nappal. - mosolyodtam el őt figyelve. - Mert fél füllel hallottam, hogy bulit szerveznek a kölykök, amit azért kár lenne ki hagyni... Amúgysem lesz túl sok időd utána bulizni, mert tanulnod kell. - simítottam egyik kezem a hasamra. - De az este még odébb van... - hunyorodtam el felé sunyin, egy huncut mosolyt ejtve. - Addig pedig elüthetnénk más valamivel az időt... - utalgattam egy s másra. - És mielőtt még szemeid forgatnád, tudd, hogy nem leszek hálátlan... kaphatsz a véremből... - haraptam alsó ajkamba, hátha kedvet csinálok hozzá. Ha azonban úgy láttam nincs hozzákedve, nyilván nem is erőltettem, mint inkább témát kerülve másról kérdeztem.
- Kicsit úgy érzem, mintha neheztelnél rám valamiért? Kerülsz és vonakodsz, akárhányszor a közelembe akarlak tudni... - jegyzem meg. Igen, feltűnt. Nem mondom, hogy ennyi időelteltével elvárt, hogy folyton rajtam lógjon, nyaljuk faljuk egymást, de mióta beléptem a szobába, úgy érzem, mintha egy kellemetlen vendég volnék csupán. Szerintem még a puszit se kaptam volna meg, de még a könyvet se teszi le, ha nem követelem ki a figyelmét. - Ugye tudod, hogy segíteni akarok? Azért vagyunk itt. |
Ryan Hyland"Van, hogy valaki törődik a másikkal.
Azt hiszem ezt hívják szeretetnek."Hetek teltek el, amióta vámpír lettem. Még azóta sem bántam meg ezt az egészet. Azt viszont nem tudom, hogy az aki fontossá vált számomra mennyire fogadta el magában, hogy most már vámpír vagyok. De meg kell hagyni, hogy egész jól azt hiszem. Vagyis, folyton azon volt, hogy ne éhezzek ha éppen rám tört a vér iránti vágy. Ami mellette viszont gyakran megtörtént, de volt mikor nem szóltam neki. Ugyan is valamiért sokkal jobban vágyok az ő vérére, mint mondjuk fognám magam, és más fajta vért keresnék a városban. Nem kell félre érteni, egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy öljek. De talán annak is betudhatom, hogy még is csak elég nehezen tudom még visszafogni magam ami a vért illeti. Pár alkalom is volt, amikor vérpótlókkal akart csillapítani. Amit végül is nem vontam el magamtól, de nem is voltam oda érte. Borzalmas az íze, bár hatékony de az sem tart olyan sokáig ugye.
Egy nap, mikor pont elvettem tőle a tablettát, előállt egy ötlettel. Még pedig egy olyannal, ami kissé megdöbbentett. Hiszen újra suliba járni... ismét egyetemre... nem gondoltam volna bele abba, hogy megint neki vágnék egynek. Na de amit utána mondott, hogy alakot váltva ő is ott lenne végig mellettem az mégjobban megdöbbentett. Néztem is rá, elég meglepetten.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? Mi van ha lebuksz? - Tettem le a már üres poharat az asztalra.
Nem voltam ellenére, hogy ne járjak ismét egyetemre, pláne ha így megismerhetem a képességeimet. Így hát már aznap el is intéztük a beiratkozást, és az egyéb unalmas részleteket is átbeszéltük az igazgatóval mint a szabályzat meg az ilyenek. Tudtam, hogy azzal nem lesz gond. Amúgy sem szerettem azt, ha feltűnést keltek mindenki előtt. Thaddeus elég sokat mesélt a helyről mialatt kocsival elvitt a beköltözés napján. Ő azt mondta, hogy majd másnap érkezik mert még el kell intéznie az őrsön, hogy egy ideig nem fog munkába állni. Én csak egy egyszerű "rendbent" feleltem, amíg az ablakon nézelődtem ki.
Mikor már oda értünk, kiszállva az autóból magamra kaptam a cuccaimat. Mielőtt ide értünk volna, még el kellett menni az én lakásomhoz is, hogy össze tudjak pakolni, főleg ha sokáig leszek itt.
Elköszönésnél viszont nem tettem semmit. Vagyis semmi csók meg ilyenek. Egyrészt mert nyüzsögtek körülöttünk az emberek, más részt mert... nem tudom mi van kettőnkkel. Így csak intve fordultam el tőle, a bejárat felé haladva. Azóta az este óta, mikor először adott a véréből nem történt köztünk nagyon semmi éjszakánként. Valamilyen szinten tere is volt, hiszen lefoglalt engem a munka a Pandemoniumnál éjszaka mikor ő már rég haza ért. Majd nappal ő ment munkába, amikor én már aludtam. Így nem mindig találkoztunk, maximum csak akkor ha sem nekem, sem neki nem kellett dolgoznia. Szerencsére Darius is megtudta érteni a helyzetet, amikor telefonon elmondtam neki a történteket. Tud helyettem más is menni, szóval csak annyit mondott, hogy tegyem azt amit jónak látok. Nikonak is írtam egy üzenetet, hogy egy ideig nem fogunk tudni találkozni az egyetem miatt. Na nem mintha eddig is olyan sűrűn találkoztunk volna, hiszen neki is van élete.
Már az első nap kipakoltam, miután már körbevezettek az iskolán. Furcsa volt ismét napon kint lennem a friss levegőn. De azért lehetett látni az égen, hogy halványan ugyan de kissé szürkésbe ment át az miatt a burok miatt, ami védett a naptól. Másnap pedig már egy ideje fent voltam, és az ablakon bámultam kifelé. Volt rajtam egy körülbelül térhajlatig érü pulcsim, ami egy kis melegséget adott így reggel. Szerettem is ezt a ruhadrabot, így ettől sem válnék meg az is biztos. Nem telt el talán egy-két óra de máris lépteket hallottam meg az ajtó előtt, és később pedig már egy teljesen más Thaddeust pillantottam meg. Én már akkor rég az ágyon fekve olvastam egy könyvet, időtöltés gyanánt. Lazán bevágva cuccait, majd karjait széttárva puszit követelve nézett rám. Meg kell hagyni, hogy még így is jól nézett ki, bár igen... furcsa volt, hogy az arca az teljesen más volt. Kijelentései nagyon nem leptek meg, bár még új volt hogy így becézgetett.
Felültem az ágyon, letéve a könyvet pedig fel is álltam hogy oda lépjek elé. Majd szemeibe nézve szólaltam meg.
- Nehéz lenne, nem felismerni téged. - Végül ajkaihoz érve, egy apró puszit adtam rá, majd ismét tekintetét kaptam el.
- Elég csak a szemeidbe néznem. - Halkultam el, majd eltávolodtam tőle. Nem egyszer volt már, hogy így búcsuztunk el egymástól ha a másik munkába igyekezett. Ezt nem mondanám járásnak sem, hiszem semmi ilyet sem beszéltünk meg. Minden esetre furcsa volt... kellemes de furcsa. De valóban igaz volt, hogy elég csak a szemeibe néznem és tudom hogy ő az.
Hiszen még is csak ez volt az egyik, hogy ezekbe a szemekbe szerettem bele.
De tény, hogy ott van a vére is, amit tisztán érzek. Egy lépést hátra téve pedig karjaimat mellkasom elé fontam.
- Milyen volt az utad? |
 teddy BEARRowle university, arcadia bay"Heteknek kellett eltelnie, hogy rádöbbenjek, hiába vagyok erősebb és tapasztaltabb a kölyöknél, nem vagyok vámpír. Nem tudok neki segíteni. Vért ugyan adhatok neki és igyekszem rászoktatni a pótlókra, de nem tudom elmagyarázni neki, hogy használja a képességeit, amikről nem is mind tudok, se azt, miként ajánlatos élnie ezentúl az életét. Éppen ezért közös megegyezés alapján úgy döntöttünk, hogy a városhoz közeli vámpír egyetemre fog járni, míg elég tapasztalatot és gyakorlatot nem gyűjt arról, ami tulajdonképen mostmár lényét képezi. Igazából még mindig remek ötletnek tartom, egyrészt, mert tanulhat, másrészt, meg mert kicsit a fajtársai közt lehet. És ez jó! Nagyon jó...
Sűrű szemforgatások közepette álltam meg a következő pirosnál is, alighaladtam pár métert. A városka kicsit, mégis minden 10 méter után megállít egy kurva lámpa. Egy nappal később érkezem az egyetemre, ezt így beszéltük meg. És mert nem olyan egyszerű ennyi időre elszakadni a munkából, pláne, hogy a valós indokot minden szemszögből mellőzni kell. De itt vagyok, meg vagyok, és már csak a pofás kis helyet kéne találnom a kocsimmal, lehetőleg közel a koli épületéhez.
Hogy milyen okból döntöttem úgy, hogy ezúttal én lógok majd a kölyök nyakán? Egyszerű. Nem akarom, hogy bajt keverjen. De persze megeshet, hogy némi féltékenységet érzek annak tudatában, hogy mennyi korabeli kis szúnyoggal lesz körbe véve. Lehet pöppet paranoiás vagyok, de semmit se bíznék a véletlenre. Ugyanakkor ez mégis csak egy vámpíroknak szóló egyetem, így érthető okokból nem lóghatok ki a sorból. Szóval némi szájhúzással a tükör előtt külsőt váltottam, hogy könnyebben menjen a beilleszkedés. Igaz, a rideg kisugárzásommal nem tudok mit tenni, de lehet fel se fog tűnni a fiataloknak, avagy betudják valamit extrém különleges képességnek. Ez az egyetem ugyanis egy vérszívók által megépített városban fekszik. Bár Arcadia városa elég napos oldalát választotta a világ részeit tekintve, különleges burok fedi a várost, mely mindenféle krém és különleges szer nélkül is megvédi lakóit a nap gyilkos sugaraitól. Élvezhetik a melegét, a világosat, anélkül, hogy belehalnának. A vámpírok kánaánja. Itt az ő törvényeik szerint élnek, bizonyos határokon belül. Bár embert nem ölnek, nem illegális a beszálított emberi vér, mert itt többük inkább a természetes nedű mellett voksol, semmint a pótlók mellett. No persze, itt is akadnak, - bár csupán elvétve, - más lények, ám ők is alkalmazkodnak az itteni törvényekhez. A város önmagában békés, bár sok a suhanc fiatal, mégis... első ránézésre ember legyen a talpán, aki megtudná különböztetni egy halandók által lakott városkától.
A parkolás után kikaptam a nagy táskát a kocsiból és vállamra kapva elindultam a kolesz felé. El-el sandítva azért láttam, hogy korban elég vegyesen leszünk, ami nem is oly meglepő, lévén, hogy egy vámpír nem korától függően kezdi el a fejlesztéseket, hanem mikor elérkezettnek érzi az időt. Lehetőleg nem sokkal átváltozása után. Bár sokuk nem is tud róla. Végtére is... Roxfort is titkos volt...
Mindenesetre érdekes volt fiatal bőrbe bújva fiatalok közt járni és úgy tenni, mintha szükségem volna az itt létre. Bár azzal máig nem békültem meg, hogy vért igyak, de, ha a helyzet úgy hozza, nos... sok áldozatot kell hoznom, maradjunk ennyiben.
Belépve a szobába, Ray már ott volt. Lényegében már második napját töltötte itt, szóval a kipakolással neki már nem kellett bajlódnia.
- Szia baba, megjött apuci! - vigyorodtam el, egy laza mozdulattal bevágva a sarokba a cuccom. - Na hol marad a puszi? - tártam szét a kezeim. - Mi az, már meg se ismersz? - nevettem el magam. Nyilván tudta, hiszen elmondtam neki, hogy más pofácskával, de végig a sarkában leszek. |
Ha közeledben vagyok megőrülök, de ha nem vagy a közelemben, attól őrülök meg... |
[20-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
