|
Témaindító hozzászólás
|
2021.08.16. 13:16 - |
People are pretty forgiving when it comes to other people's families.The only family that ever horrifies you is your own. |
[5-1]
 LEO WYNTE"My husband thinks I’m crazy, but he’s the one who married me"
Leo olyan embernek tűnik, akinek nincs szerencséje a párkapcsolatokkal, vagy nem is akar egyet. A beépült cinizmusa és a humora ezt mutatja, meg hát sejthetjük a munkájából is. Csalásokkal, és egyéb szerelmi gondokkal foglalkozik. A logikus az lenne, hogy ő is gyanakodna a saját férjére. Ebben az egészben az a vicc, hogy mindez fordítva van. Bízik Arthurban, és imádja minden porcikáját. Tény, az első komolyabb szerelme nem sikerült, de nem hiába vette fel a Wynte nevet. Érzi, hogy a másik férfival fog megöregedni. Mégis miért erre az ágra fókuszál a foglalkozásánál? Egyszerű, túl kíváncsi lélek ahhoz, hogy ne üsse mindenbe az orrát.
A mutatóujjával ütögette a kormányt. A fejében számolta, hogy menny idő van abból a két percből, amit az ügyfelének adott. Máskor nem lenne ilyen türelmetlen, de most nemcsak a férje vár rá, hanem még négy plusz ember, akik nagy valószínűséggel meg is nyúznák, ha nem érkezik időben. Nem azért, amit a legtöbb ember elképzelne, igenis remek kapcsolata van a sógorral, sógornőkkel és az anyósával. Tudja jól, hogy arra várnak, mikor cseszi el Arthur az esélyeit, és mikor mehet a következő Wynte hozzá. Azt viszont soha nem fogja elárulni, hogy aki a legtöbb eséllyel rendelkezik, az még mindig a saját házastársa.
Már készült arra, hogy a nőt kitegye, vagy már kilökje az autójából. Egyszerűen, kéz nélkül is kinyithatta volna az ajtót, tűnhetett volna akár balesetnek. Nem egy olyan ember, aki másnak szeretett volna ártani, de az ő türelme is véges tud lenni. Mintha az imái meglettek volna hallgatva végre, a hölgy elköszönt, majd kilépett a járműből. Bekapcsolta a rádiót, próbált keresni valami tűrhető állomást. Nem terelheti már el semmi a figyelmét, haza kell jutnia, hogy ne vegyék a fejét. Nehéz felfogni, hogy Arthur ilyesmit tegyen, de azért vicces elképzelni a durci képét, amit még nem látott. Bár hasonlóan képzelte el, mint amikor nagyon gondolkozik, és összeráncolja a szemét.
A gondolataiból egy ismerős szám zökkentette ki, ami a csengőhangja volt. Elmondott egy gyors imát, hogy ne az egyik ügyfele legyen az. Szerencsére, amikor felvette és kihangosította a telefont, akkor hallotta meg az ismerős, csiripelő hangot. Mosoly kúszott az arcára.
- Tudod, hogy vezetek? - az utat figyelte; már nem volt sok hátra hazáig. A lány elmondta, mit szeretne, amire Leo csak egy jóízűt tudott nevetni. - Nem a tulajdon férjemmel kéne összeöltöznöm? Tudod, vannak róla hivatalos papírok is arról, hogy összekötöttük az életünket? Na meg ott vannak a gyűrűk is... - tartott egy kis hatásszünetet. - Legyen meglepetés!
Ezzel gyors le is rakta, tudta, hogy Thea nem fog megbántódni, már megszokta a bátyjától, neki is alig harapta le még a fejét. Amúgyis előre látja, hogy Arthur eltüntette valahogy azt a kék inget. Talán már elégette, vagy szétvágta ollóval, ki tudja. Ezekért a kis, jelentéktelen drámákért szereti ezt a családot.
Haza út kényelmes volt, csak a saját agyára ment azzal, hogy számolgatta még hány mérföld is választja el a saját otthonától. Sóhaj szakadt ki belőle, amikor végre megérkezett. Óvatosan nyitotta ki az ajtót, nem úgy, mint tinédzser korában szokott, majdnem letépve a helyéről. Az előszobában levetette a kabátját és a cipőjét. Mosolygott, amikor meglátta, hogy a férje holmija is itt van már. Nappaliban hallotta csak, hogy zuhanyozik. Az első dolga persze az volt, hogy köszöntse. Amikor pedig benyitott, rögtön elhúzta a zuhanyfüggönyt, de csak félig.
- Megjöttem - hatalmas vigyor az arcán. - Hol van az a drága ing, amit a húgod akar rám adni? - még mindig a függönyt fogta. Természetesen fel akarta venni, nem szerette volna, ha ő is részesül abból a bánásmódból, mint a férje. Csakis egy gyors csókot nyomott a másik ajkaira, aztán ment is átöltözni. Reggel már megvolt a fürdés, remélte, hogy a pár autóban való beszélgetés nem izzasztotta le annyira. Örült volna, ha többet tudott volna pihenni a vacsora előtt, de azzal is elégedett volt, hogy leült az ágyra, nézve és várva, amíg Arthurt felöltözik. - Mi volt veled ma? - nem mintha aggódna, csak azért szerette hallgatni mi volt, közben a telefonját tartotta a kezében.
Az oda út nem volt hosszú igazából, mivel Leo ült a volán mögött, és már izgatott volt. A házban először Wynte család matriarkáját ölelte meg először. Utána nézett csak vissza Arthurra, hogy lesegítse a kabátját neki is. - Remélem túléljük ezt a napot is - vigyorgott.
|
 Arthur Wynte"The secret of a happy marriage remains a secret."
(folyt.:)
- Lerakom - közölte mosolyogva és meg sem várta a húga ellenkezését, szétkapcsolta a hívást.
Sokkal jobb volt így. Látta, hogy a lány még megpróbálja visszahívni - valószínűleg csak azért, hogy közölje vele, hogy mennyire idegesítő - ezért inkább az éjjeliszekrényen hagyta a telefont.
El akart menni zuhanyozni még a vacsora előtt, mert az öccse mindig megjegyezte, hogy radioaktív szaga van a sok laborozástól és ha tehette, inkább elkerülte a Clark Kentes poénjait. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy megvárja, amíg Leo is hazaér, de végül megfogta a tiszta ruhákat, és elindult velük a fürdőszoba felé.
|
Arthur Wynte"The secret of a happy marriage remains a secret."
- Hazaértél már? - a jól ismert, követelőző női hang a vonal másik végéről már csak egy rezignált sóhajt váltott ki belőle. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy húzza a húga agyát egy kitérő válasszal, de végül elvetette az ötletet. Tartogatnia kellett az energiáját a vacsorára.
- Ebben a pillanatban értem haza - közölte végül tárgyilagosan.
Lerúgott cipőit az előszoba sarkába tette, dzsekijét a fogasra akasztotta, majd megigazította a füléhez tartott telefont. Abban a pillanatban szólalt meg a galád készülék, ahogy betette a lábát a lakásba. Hiába, Theresa Wynte híresen jól tudott időzíteni.
- Helyes! Gyakrabban kéne emberi időben hazamenned - korholta a lány a vonal túlsó felén. - Csoda, hogy Leo még nem elégelte meg azt a munkamániás fejedet - szinte hallotta az elégedetlen szemforgatását, de nem vette magára, inkább elindult befelé a lakásba. - Ő otthon van már? - tért a lány hamar a lényegre.
- Tudod, hogy mindketten ilyenek vagyunk… - rázta le a megjegyzését ennyivel, de nem erőltette, hogy emlékeztesse a húgát kettejük kaotikus időmenedzselési szokásaira. Valahogy mindig működött, és ez neki bőven elég volt. Belesett a nappaliba, de enélkül is tudta, hogy Leo még nem ért haza, mert nem látta a cuccait az előszobában. - Még nincs itt.
- Egyikőtök rosszabb, mint a másik! Anya már nagyon vár titeket, ugye tudod? Meg akar majd győzni, hogy gyakrabban gyertek - hangoztatta figyelmeztetően és Arthur hallotta, hogy valamit pakolászott közben a háttérben.
- Már megszoktam. - Az anyja azzal sem lenne elégedett, ha minden hétvégén náluk vacsoráznának. Ahogy a családja többi tagja sem. Ennek oka viszont még véletlenül sem az ő személyes bája, sokkal inkább a drága társasága, aki nélkül manapság csak nagyon ritkán fordult meg a Wynte házban.
A családja imádta Leót. Pechjükre azonban ő is, és közülük csak neki volt törvény által hitelesített joga arra, hogy kisajátítsa a szabadidejét. De időnként, ha eleget rágták a fülét – mint most is – akkor hajlandó volt osztozkodni.
De bármennyire is igyekezett az ellenkezőjét éreztetni, ragaszkodott a családjához és minden idegesítő szokásuk ellenére, szívesen volt velük. Gyakran gondolt magukra úgy, mint egy maroknyi fura emberre, a saját, fura szokásaikkal és nézeteikkel, akik előszeretettel mennek ezekkel a furcsaságokkal egymás agyára – szeretetből persze. Önakaratán kívül a húgával tartotta a leggyakrabban a kapcsolatot, mert Thea szinte napi szinten kereste őt valamilyen formában.
A lány mindannyiukkal ezt csinálta, ő volt a család egyetlen extrovertált tagja, ezáltal pedig az ügyeletes ragasztó akkor is, amikor mindenki nyakig belemerült a saját maga kis világába. Állítása szerint, nélküle a család már rég remetékből állna és ezt a szomorú sorsot az ő kötelessége megakadályozni. Arthur inkább nem vitatkozott vele, de néha emlékeztette, hogy talán túl sokat foglalkozik mások dolgával és keveset a saját életével. Nem szokott kedves reakciókat kapni rá.
- Vigyünk valamit? - tért át inkább egy gyakorlatiasabb témára, miközben megszokásból elindult a konyha felé, és kinyitotta a hűtőt, hogy felmérje, szükségük van-e valamire, vagy épp ideje lenne-e felhasználni valamit. Fejben már azt kalkulálta, hogy út közben be tudnak-e majd ugrani boltba, ha szükséges.
- Magatokat, végre! - zsörtölődött a húga a vonal végén. - Oh, és a kedvemért, megkérnéd Leót, hogy azt a kék inget vegye fel, amit tőlem kapott karácsonyra? Passzolna az új ruhámhoz.
A kéréssel kapcsolatban Arthurnak hirtelene számtalan kérdése lett volna, de inkább csak a legelsőt tette fel.
- Akarjam tudni, hogy miért szeretnél összeöltözni vele? - a hangja kétkedő volt, mint aki előre tudja, hogy nem lesz kedvére való a válasz. Közben a szobába ment és kitárta a ruhásszekrényt – de még véletlenül sem az emlegetett ruhadarabot kereste.
- Mert mindketten jól nézünk ki! És mert elképzelem, ahogy most a szemöldöködet ráncolod, azon gondolkozva, hogyan rejthetnéd el előlem a férjedet az életetek hátralévő részében - a gonoszkodó nevetését Arthur elengedte a füle mellett ás felemelt egy vállfát, amin egy sötétkék ing lógott.
- Leo pont olyan jól tudja mint én, hogy te vagy a világ legidegesítőbb kishúga… - nyugtatta meg és kivett a polcról egy fekete kötött felsőt is, majd az inggel együtt az ágyra tette.
Thea a bátyjától eltanult eleganciával úgy tett, mint aki meg sem hallotta.
- Csak kérd meg rá, oké? - erősködött, Arthur pedig visszalépett a szekrényhez, hogy megigazítsa a ruhákat.
- Aha… - Szándékosan úgy csinált ő is, mint aki oda sem figyel a lányra – egy jól megszokott testvéri huzavona volt ez köztük.
Thea elégelte meg előbb, és bosszúsan felszusszant – bár Arthur szerint a reakciója intenzitása ilyenkor csupán szándékos dramaturgiai fogás volt a részéről.
- Jól van, akkor megkérem én! – csattanás majd halk puffanás, Arthur szinte látta maga előtt, ahogy a lány becsapja a saját szekrénye ajtaját, majd elterül az ágyán.
Megállta színpadias sóhaj nélkül.
- Thea… Legalább addig hagyd békén Leót, amíg velem telefonálsz... - Tudta, hogy a húga legalább olyan sűrűn tartotta a kapcsolatot Leóval, mint vele. Nem, igazából az sem lepte volna meg, ha még annál is gyakrabban.
- Hm? - kapott egy övéhez hasonló, nemtörődöm reakciót, amiből Arthur tudta, hogy igaza van.
- Lerakom - közölte mosolyogva és meg sem várta a húga ellenkezését, szétkapcsolta a hívást.
Sokkal jobb volt így. Látta, hogy a lány még megpróbálja visszahív |
Arthur Wynte
- Hazaértél már? - a jól ismert, követelőző női hang a vonal másik végéről már csak egy rezignált sóhajt váltott ki belőle. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy húzza a húga agyát egy kitérő válasszal, de végül elvetette az ötletet. Tartogatnia kellett az energiáját a vacsorára.
- Ebben a pillanatban értem haza - közölte végül tárgyilagosan.
Lerúgott cipőit az előszoba sarkába tette, dzsekijét a fogasra akasztotta, majd megigazította a füléhez tartott telefont. Abban a pillanatban szólalt meg a galád készülék, ahogy betette a lábát a lakásba. Hiába, Theresa Wynte híresen jól tudott időzíteni.
- Helyes! Gyakrabban kéne emberi időben hazamenned - korholta a lány a vonal túlsó felén. - Csoda, hogy Leo még nem elégelte meg azt a munkamániás fejedet - szinte hallotta az elégedetlen szemforgatását, de nem vette magára, inkább elindult befelé a lakásba. - Ő otthon van már? - tért a lány hamar a lényegre.
- Tudod, hogy mindketten ilyenek vagyunk… - rázta le a megjegyzését ennyivel, de nem erőltette, hogy emlékeztesse a húgát kettejük kaotikus időmenedzselési szokásaira. Valahogy mindig működött, és ez neki bőven elég volt. Belesett a nappaliba, de enélkül is tudta, hogy Leo még nem ért haza, mert nem látta a cuccait az előszobában. - Még nincs itt.
- Egyikőtök rosszabb, mint a másik! Anya már nagyon vár titeket, ugye tudod? Meg akar majd győzni, hogy gyakrabban gyertek - hangoztatta figyelmeztetően és Arthur hallotta, hogy valamit pakolászott közben a háttérben.
- Már megszoktam. - Az anyja azzal sem lenne elégedett, ha minden hétvégén náluk vacsoráznának. Ahogy a családja többi tagja sem. Ennek oka viszont még véletlenül sem az ő személyes bája, sokkal inkább a drága társasága, aki nélkül manapság csak nagyon ritkán fordult meg a Wynte házban.
A családja imádta Leót. Pechjükre azonban ő is, és közülük csak neki volt törvény által hitelesített joga arra, hogy kisajátítsa a szabadidejét. De időnként, ha eleget rágták a fülét – mint most is – akkor hajlandó volt osztozkodni.
De bármennyire is igyekezett az ellenkezőjét éreztetni, ragaszkodott a családjához és minden idegesítő szokásuk ellenére, szívesen volt velük. Gyakran gondolt magukra úgy, mint egy maroknyi fura emberre, a saját, fura szokásaikkal és nézeteikkel, akik előszeretettel mennek ezekkel a furcsaságokkal egymás agyára – szeretetből persze. Önakaratán kívül a húgával tartotta a leggyakrabban a kapcsolatot, mert Thea szinte napi szinten kereste őt valamilyen formában.
A lány mindannyiukkal ezt csinálta, ő volt a család egyetlen extrovertált tagja, ezáltal pedig az ügyeletes ragasztó akkor is, amikor mindenki nyakig belemerült a saját maga kis világába. Állítása szerint, nélküle a család már rég remetékből állna és ezt a szomorú sorsot az ő kötelessége megakadályozni. Arthur inkább nem vitatkozott vele, de néha emlékeztette, hogy talán túl sokat foglalkozik mások dolgával és keveset a saját életével. Nem szokott kedves reakciókat kapni rá.
- Vigyünk valamit? - tért át inkább egy gyakorlatiasabb témára, miközben megszokásból elindult a konyha felé, és kinyitotta a hűtőt, hogy felmérje, szükségük van-e valamire, vagy épp ideje lenne-e felhasználni valamit. Fejben már azt kalkulálta, hogy út közben be tudnak-e majd ugrani boltba, ha szükséges.
- Magatokat, végre! - zsörtölődött a húga a vonal végén. - Oh, és a kedvemért, megkérnéd Leót, hogy azt a kék inget vegye fel, amit tőlem kapott karácsonyra? Passzolna az új ruhámhoz.
A kéréssel kapcsolatban Arthurnak hirtelene számtalan kérdése lett volna, de inkább csak a legelsőt tette fel.
- Akarjam tudni, hogy miért szeretnél összeöltözni vele? - a hangja kétkedő volt, mint aki előre tudja, hogy nem lesz kedvére való a válasz. Közben a szobába ment és kitárta a ruhásszekrényt – de még véletlenül sem az emlegetett ruhadarabot kereste.
- Mert mindketten jól nézünk ki! És mert elképzelem, ahogy most a szemöldöködet ráncolod, azon gondolkozva, hogyan rejthetnéd el előlem a férjedet az életetek hátralévő részében - a gonoszkodó nevetését Arthur elengedte a füle mellett ás felemelt egy vállfát, amin egy sötétkék ing lógott.
- Leo pont olyan jól tudja mint én, hogy te vagy a világ legidegesítőbb kishúga… - nyugtatta meg és kivett a polcról egy fekete kötött felsőt is, majd az inggel együtt az ágyra tette.
Thea a bátyjától eltanult eleganciával úgy tett, mint aki meg sem hallotta.
- Csak kérd meg rá, oké? - erősködött, Arthur pedig visszalépett a szekrényhez, hogy megigazítsa a ruhákat.
- Aha… - Szándékosan úgy csinált ő is, mint aki oda sem figyel a lányra – egy jól megszokott testvéri huzavona volt ez köztük.
Thea elégelte meg előbb, és bosszúsan felszusszant – bár Arthur szerint a reakciója intenzitása ilyenkor csupán szándékos dramaturgiai fogás volt a részéről.
- Jól van, akkor megkérem én! – csattanás majd halk puffanás, Arthur szinte látta maga előtt, ahogy a lány becsapja a saját szekrénye ajtaját, majd elterül az ágyán.
Megállta színpadias sóhaj nélkül.
- Thea… Legalább addig hagyd békén Leót, amíg velem telefonálsz - tudta, hogy a húga legalább olyan sűrűn tartotta a kapcsolatot Leóval, mint vele. Nem, igazából az sem lepte volna meg, ha még annál is gyakrabban.
- Hm? - kapott egy övéhez hasonló, nemtörődöm reakciót, amiből Arthur tudta, hogy igaza van.
- Lerakom - közölte mosolyogva és meg sem várta a húga ellenkezését, szétkapcsolta a hívást.
Sokkal jobb volt így. Látta, hogy a lány még megpróbálja visszahívni - valószínűleg csak azért, hogy közölje vele, hogy mennyire idegesítő - ezért inkább az éjjeliszekrényen hagyta a telefont.
El akart menni zuhanyozni még a vacsora előtt, mert az öccse mindig megjegyezte, hogy radioaktív szaga van a sok laborozástól és ha tehette, inkább elkerülte a Clark Kentes poénjait. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy megvárja, amíg Leo is hazaér, de végül megfogta a tiszta |
People are pretty forgiving when it comes to other people's families.The only family that ever horrifies you is your own. |
[5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
