|
Témaindító hozzászólás
|
2021.08.05. 22:16 - |
Let us always meet each other with smile, for the smile is the beginning of love. |
[6-1]
 Kim Min-Jun (NANA)"Ha szükséged lesz rám, pontosan ott leszek,
amikor te voltál, amikor nekem volt szükségem rád!"
- Nos... - Csaptam össze tenyerem, de viszonylag halkan hogy ne csapjak nagy zajt.
- Információim szerint, azért gyűltek össze, mert elakarnak kapni pár ártatlan gyereket... bár nem kicsi létszámban. Ha úgy vesszük legalább a városban élők felét. - Hangomban lehetett érezni a lassan felszökő dühöt, ahogy a gyerekekre gondoltam, hogy miket művelnének ezek a szörnyetegek velük. Ők a legártatlanok itt. És számukra a legfinomabbak.
- Ám szerencsére, ehhez kevesen vannak hogy most akár útnak induljanak. - Próbáltam magam ezzel nyugtatni, ami nagyjából sikerült is.
- Ha kilépünk a fáktól, már tudni fogják hogy itt vagyunk. - Néztem rá az épületekre, majd vissza Joonra, végül pedig ismét sunyin elmosolyogtam... hiszen én már tudtam, hogyan lepem meg őket. - Éppen ezért, remélem tartani tudod velem a tempót. - Kacsintottam rá, majd pár lépést hátra téve, használva a gyorsasági képességemet már pillanatok alatt az egyik raktár ajtajánál voltam, ahol a legtöbb kis dög volt bent. Mivel gyorsaságunk szerencsére sokkal fejlettebb mint a vámpíroké, idejük sem volt kiszúrni hogy itt vagyok. De nem is akartam azt, hogy rá jöjjenek így hát fogtam magam, és teljes erőből berúgtam úgy a bejárati ajtót, hogy azzal együtt én is földre érkezzek. Ám abban a pillanatban mocorgást, és morgás... illetve fújtatást halottam az ajtó alatt. Felkapva a fejemet rá, éppen eltaláltam az ajtóval egyet, aki kaparva a földet igyekezett meglógni, ám az ajtó súlya, és az én súlyom miatt ez aligha sikerült neki. - Hupsz... - Szólaltam meg pislogva. - Hát, akkor te leszel az első... - Vontam vállat, ám végül tekintetem ismét harciassá vált, és egyben szórakozottá hogy végre kiadhatom magamból ennek a hosszú hétnek a fáradalmait. Teljes erővel, lábammal az ajtóra tapostam, az erő miatt amit kifejtettem könnyűszerrel kilapítottam az első áldozatom, sőt kissé a föld is megrepedt. A kiloccsant vér után, pedig a vámpír elporladt. Végül a többiekre pillantottam, gyilkos tekintettel ám ők nem rezdültek meg a belépőm által, pedig igencsak hatásos volt. De sebaj... úgy sem lesz második alkalom.
Egy merész felém futva igyekezett megtámadni, és karjával elkapni ám én gyorsabb voltam így elkapva az ő karját nem engedtem hogy ennél többet tegyen. Amin meg is lepődött, én pedig gonosz mosollyal az arcomon üdvözöltem őt, majd egyet pördülve mellette nemes egyszerűséggel azonnal eltörtem karját, amire felsikítva reagált. Kikaptam szabad kezemmel nadrágom hátsó belsejéből lapuló ezüsttel formázott tőrömet, majd azt szívébe szúrtam. Ő azonnal elporladt. Megpörgetve kést a kezemben, néztem a következő jelentkezőre.
- Ez után, szerintem pihenés kép mit szólnál egy kis italozáshoz? - Néztem hátra Jonnra mosolyogva, hiszen akkor már ő is régen ide ért. |
Kim Min-Jun (NANA)"Ha szükséged lesz rám, pontosan ott leszek,
amikor te voltál, amikor nekem volt szükségem rád!"Leterítettem a földre azt az illetőt, akire azt hittem hogy egy vérszipoly. De megragadta a kezem, így konkrétan nem tudtam a fegyverem után nyúlni . És őszintén szólva, egy vérszipoly nem tenne ilyet, ha veszélybe érezné magát. Így hát jobban szemügyre véve az áldozatot, szinte teljesen lefagytam amikor megláttam hogy nem mást terítettem le mint magát Joont. Persze csak később ismertem fel az illatáról, ami keveredett rengeteg más lénnyel is. Szégyeltem is magamat, amiért nem tudtam felismerni őt, és csak így neki támadtam. De úgy láttam nem haragudott meg érte, sőt mi több, úgy láttam hogy nagyon is élvezte. Hiszen mosolyra kúszott ajkai, úgy találkozott tekintetünk, miután már ő is megszólalt. Úgy tűnt valóban örül, hogy lát és ez fordított helyzetben is így volt. Vagyis az én részemről annyira igyekeztem legalább pár szót váltani vele, erre most hirtelen mind ketten itt vagyunk… és rengeteg időnk van beszélgetni.
- Szia... - Meglepettségemre csak ennyit tudtam kimondani hirtelen. Elmosolyogtam kijelentésén.
- Hát még én mennyire. - Hiszen most már nem volt semmi zavaró tényező. Bocsánat kérése során meglepve pillantottam akkor is a szemeibe, amiknél nehezen tudtam eltekinteni. Bár nem tudom, hogy ez normális lenne? Megráztam erősen nemlegesen fejemet, majd szinte sajnáló pillantásokat vetettem rá. - Nem, akinek itt bocsánatot kell kérnie, az én vagyok. Nem tudtam hogy te vagy. Neharagudj. Pokoli lény létemre, elég szánalmas vagyok, hogy nem tudtalak felismerni. Remélem, nem okoztam nagy fájdalmat… nem fájt ugye? - Döntöttem oldalra enyhén fejemet, aggódó pillantásokat vetve rá. Ha tudtam volna, hogy ő az persze nem tennék ilyet. Elengedte kezemet, ez miatt rá jöttem hogy én is még mindig lefogom egyik kezét ezért én is elengedtem, de kezeim mellkasán pihentek.
Hogy zavarban lettem volna? Talán egy kicsit… egy kicsit úgy éreztem, hogy a férfi közelsége elég nagy hatással lenne rám. De tán azért, mert egy fajból származunk? Vagy van ennek egy másik neve is?
Minden esetre, ismét csak széles mosolyra kúszott ajkaim. - Hát, nem tudom te hogy vagy vele, de én nem így terveztem a következő találkozónkon úgy mond… köszönni. - Nevettem fel enyhén a végére. Szemembe logó hajtincseimet egyik fülem mögé tűrtem, de csak mert szégyeltem magam egy kicsit ezért nagyon nem tudtam mit tehetnék, hogy ez enyhüljön bennem.
De szerencsére elterelte a figyelmemet, amikor megkaptam a választ kérdésemre.
- Tehát, te még bent maradtál? - Mondjuk, én hamarabb is végeztem és láttam őt a folyosó végéről, amikor éppen egy kamerával voltak elfoglalva. De nem gondoltam volna, hogy számára ennyire elhúzódik a munka.
- Az igaz, valamit mindig ki tudnak találni. - Sóhajtottam fel enyhén arra utalva, hogy mindig találnak ki valamilyen feladatot csak hogy még véletlenül se érjél haza, amikor már reges régen vége a munkaidődnek. Persze én természetesen ki tudtam venni a férfiból, hogy ő bármit szorgosan megcsinál hogy a munkáját végezze. És ezzel nincs semmi gond. Sőt, ez egy nagyon is jó tulajdonság.
Kijelentésére, miszerint ugyan azt a programot választottunk enyhén zavartan túrtam bele hajamba halkan felnevetve. - Ami azt illeti, egy fajbeli ismerősömtől vettem át a munkát, mert neki közbe jött valami, és nem tudta elvállalni. De így hogy találkoztunk, akár hálás is lehetek neki. - Mosolyogtam el a végére, enyhén vállat vonva. És most tényleg hálás is voltam neki. Ha ő nem lenne, ha nem írna nekem és a küldetésről sem, akkor én még mindig otthon lennék, vagy éppen város túrát tartanék magamnak. Ami nem mindig izgalmas, hiszen nagyjából tisztában vannak a lakók a mi fajtánkkal szemben, ám bár mindig fognak akadni olyanok, akik ezeknek a szabályoknak nem tesznek eleget, és megszegik őket.
Példának okáért, pedig itt van ez a raktár helység, ahol kedves barátaink összegyűltek. Én igazából már alig vártam, hogy végre tönkre tegyem a játékukat, és véget vessek szánalmas életüknek. Mint mondtam, nem érzek bűntudatot irántuk, mivel még azt sem érdemelnék meg amit az emberekkel tesznek.
Láttam, ahogy Joon eltekint a hátam mögé, amire pislogtam is párat. Nagyon reméltem nem fog ránk ugrani egy, és azért tekintett el, de végül is tekintete Joonnak nem ezt súgalta és persze el is vonta erről ismét a figyelmemet kérdésével.
Kérdése igen merész kijelentése volt, amitől kissé arcomon látni lehetett a halovány piroskás színt. Régen volt már nálam, hogy csapatban dolgoztam valakivel, és ha igen is nem volt olyan szórakoztató érzés, mármint nem mindig beszélgettem az adott társammal szinte semmiről. Ha pedig valami szóba jött, akkor az csak is a küldetésről, vagy munkáról szólt így elég egyhangúvá vált a dolog. És persze ott volt, hogy mint társ tekintettel kell lenned az épségedre, és ennek fordítva is így kell lennie. Persze én mindig tudtam magamra vigyázni, és figyeltem az ideiglenes társamra is de igen, nem lehet tudni hogy maga a feladat mennyire válhat veszélyessé.
De Joon teljesen más volt. Habár olyan sokat nem beszélgettünk még, de rengeteg dologban egyet értünk, és hasonlóan gondolkozunk. Mindkettőnkben ott van az emberi viselkedés miatti kíváncsiság, és az az ártalmatlan vágy, az érzéseik iránt.
Enyhén előre hajoltam, persze nem olyan közel arcához tartva azt a tisztes távolságot majd sunyin ejtettem egy apró mosolyt. - Hát, ha nem zavar téged, hogy nem leszek szép látvány... - Szólaltam meg halkan, megtartva azt a bizonyos mosolyt. Arra értve, hogy vérük beborítja majd karjaimat, a ruhámat... talán még az arcomat is. Szeretem a közel harcot, a távoli az sosem volt az erősségem. Mondjuk az is igaz, hogy olykor ezt a távolságot is meg kell tartani.
- Nagyon örülnék neki, ha lennél a partnerem ma éjszaka. - Mosolyogtam el kedvesen, és persze visszahajoltam korábbi pozíciómba. Volt egy olyan érzésem, hogy vele dolgozni teljesen más lesz. Hiszen nagyon jól kijövünk egymással, ez pedig egy apró csapatban is fontos.
Miután megbeszéltük, hogy együtt dolgozunk el is felejtettem hogy én még mindig rajta ülök, és konkrétan még mindig a földre "kényszerítem" őt. Észbekapva, gyorsan le is száltam róla, így már mellette térdeltem a földön. - Bocsánat, többé nem fordul elő. - Túrtam bele hajamba, zavartan. De aztán felálltam, és segítettem Joonnak is felállni a földről. Pár lépést mögé lépkedve pedig segítettem róla lekotorni a fa leveleket, fű maradványokat dzsekijéről. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem érte azok után, hogy így ledobtam a földre. Visszaléptem elé, majd csak egy apró mosolyt ejtettem. De aztán úgy voltam vele, hogy ideje megosztani vele, amit én tudok.
- Nos... - Csaptam össze tenyerem, de viszonylag halkan hogy ne csapjak nagy zajt.
- Információim szerint, azért gyűltek össze, mert elakarnak kapni pár ártatlan gyereket... bár nem kicsi létszámban. Ha úgy vesszük legal |
 Kwan Joon Woo"If you want something new, you have to stop doing something old."
(...)
Némileg meglepi, hogy Min-Jun egyedül jött ide, pedig ő is magányosan szokott küldetéseket végezni, számára így gyakran sokkal egyszerűbb. Habár nőstény, szemmel láthatóan képes gondoskodni magáról - ezt a gondolatot még szoknia kell, de hazudna, ha azt mondaná, nem kelti fel az érdeklődését.
- Úgy néz ki, ugyanazt a programot szemeltük ki – néz el egy pillanatra a lány válla fölött, de hamar visszakapja a pillantását. Szokatlan gondolat fogalmazódik meg a fejében, de ha már így alakult, akár ki is próbálhatják, mennyire tudnak összedolgozni. – Mit szólnál egy partnerhez ma éjszakára? – merész, kissé szemtelen mosoly kúszik az ajkaira, amíg a reakcióját várja, de semmilyen aljas szándék nincs a szavai mögött, ha nem számítjuk, hogy tesztelni szeretné, jól működnek-e csapatban.
|
Kwan Joon Woo"If you want something new, you have to stop doing something old."
Kivételesen sokáig bent volt az ügynökségnél: először egy elhúzódó fotózás, utána pedig egy ütemterven kívüli értekezlet tartotta fel, végül pedig ellenőriztetniük kellett az egyik biztonsági kamerát, amit úgy tűnt, hogy valaki szándékosan megrongált. Elhatározta, hogy utánajár az ügynek, de ma estére más feladata volt.
A héten már nem ez volt az első ilyen sűrű napja, így nem panaszkodhatott arra, hogy a mindennapjai egyformák és unalmasak lennének.
Az igazi műszakja általában akkor kezdődött, mikor a nappali munkája véget ért – bár általában kerülte, hogy így fogalmazzon, mert voltak olyanok, akik ezt hajlamosak félreérteni és furcsa, méregető pillantásokkal próbálják meg elképzelni őt a piros lámpás negyedben.
Ha fel is bukkanna ott, nem ilyen ügyben tenné.
Ma estére pedig egészen más tervei voltak, ugyanis a környéken ahol lakott a napokban szárnyra kapott egy pletyka néhány gazdátlan vérszívóról. Pokolfajzatnak lenni ugyan együtt járt olyan előnyös tulajdonságokkal, amik miatt nem költöztek a szomszédodba ártó szándékú lények, így elég barátságos lakókörnyezetet tudtál kialakítani a tömböd környékén élőknek, de ennek a képességnek is megvoltak a határai, azon túl pedig előszeretettel ütötte fel a fejét a baj. Kezdett arra gyanakodni, hogy az idős hölgyek szándékosan tartották a pletykapartijaikat az ablaka alatt, így ha néha otthon volt, szinte mindig hallhatott egy-egy ilyen városi mende-mondát. Ő pedig lelkiismeretesen takarított.
Ismert néhány olyan büszke pokolkutyát, akik ezt talán piti aljamunkának tartották volna – elvégre sehol egy démon vagy egy bosszúszomjas szellem – de Joon számára többet jelentett az, hogy a környék lakói jobbat alszanak, miután eltakarította az életükre törő lényeket, mint az, hogy mekkora kihívást jelentett ez számára. Ha csak a kihívás éltette volna, az élete igencsak unalmas lenne.
A magányosan vagy csapatban kóborló vérszipolyok állandó problémát jelentettek a város életében, mert elég gyakran kaptak kedvet ahhoz, hogy megszegjék a szabályokat – emiatt kijelenthette azt is, hogy egyetlen vérszipollyal sem ejtett még meg második találkát. Sosem jutottak el odáig.
Ha az információi igazak, akkor a város szélén egy egész csapat tanyázott és tapasztalatai szerint sosem jelentett jót, ha összegyűltek. Rendszerint illegális ügyleteket vagy vérbe fúló orgiákat bonyolítottak le és ő egyiket sem patronálta. Ugyanakkor javasolhatott helyette egy kis grillezést egy szinttel lejjebb.
Indulás előtt az öltönyét átcserélte kényelmesebb öltözetre. Párszor megesett már, hogy munkából hazafele vágott neki az éjszakának, de erről viszonylag hamar leszokott, miután az egyik kedvenc zakója bánta. Nem anyagi, inkább csak gyakorlati szempontból. Egy póló-bőrdzseki-farmer kombináció sokkal kényelmesebb választás volt, amikor vadászni indult.
Az erdő felől közelítette meg az elhagyatottnak tűnő gyárterületet és hamar megérezte a vérszívók összetéveszthetetlen szagát – ugyanakkor valami édes és ismerős illat is keveredett közéjük, amiből hamar arra a következtetésre jutott, hogy valaki bizony megelőzte.
Min-Jun?
A meglepettsége hamar átcsapott kíváncsiságba és némi mérlegelést követően a lány feltételezett nyoma után indult.
Az értekezletre igyekezve látta távozni Nanát az ügynökségtől, pontosabban akkor is csak felismerte az illatát, amit már az épület parfümfelhős folyosóin is könnyedén kiszúrt. Az utóbbi napokban többször is összefutottak, de az esetek nagy részében nem volt alkalmuk többre egy futó mosolyváltásnál – azonban ez az apró gesztus szép lassan beépült a napi rutinjai közé. Megfordult a fejében, hogy ha sikerül elkapnia őt egy szabad pillanatában, akkor meghívja valahova kávézni, hogy tudjanak beszélgetni egy kicsit, de az alkalom még váratott magára. Szinte ostobának érezte magát, amiért nem fordult meg a fejében a lehetőség, hogy az éjszakai munkájuk során fussanak össze. A sors mindenesetre ügyesen kicselezte.
Hamar meglátta, ahogy a fák közül térképezi fel a területet. Nem feltételezte, hogy ijedős lehet, viszont ha egy vadászó pokolkutya figyelme a prédájára tapad, olyankor a legkönnyebb meglepni őt, ezért figyelt arra, hogy ne osonjon mellé észrevétlenül és a lány még időben észrevehesse, hogy közeledik – végül minden bizonnyal épp ennek köszönhette, hogy sikerül mégis kizökkentenie őt. Nem is akárhogyan.
Kwan Joon Woo-t még sosem vették le így a lábáról.
Nana gyors és ügyes, a reakciója pedig olyan váratlanul éri, hogy lehetősége sincs kitérni előle és pillanatok alatt a földön találja magát, ahova halk puffanással küldi a lány, mielőtt fölé penderülne. A szabad kezével ösztönösen is a csuklója után kap, még mielőtt fegyvert ránthatna rá és meglepettségtől elkerekedett szemekkel próbálja elkapni a pillantását, hogy biztosíthassa az ártalmatlanságáról.
Pár néma pillanatig csak figyeli, ahogy a harciasság utolsó jelei is elhalványulnak a lány arcán miután felismeri őt és ez az átváltozás önkéntelenül is mosolyt csal az arcára.
- Én is örülök, hogy látlak – jegyzi meg szórakozottan, előbb az előre hulló tincseit, majd újra a sötétben megvillanó szemeit figyelve. Egy pillanatra sokkal jobban emlékezteti macskára, mint bármilyen más fenevadra, de esze ágában sincs ilyesmivel megsérteni.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – vált komolyabb hangsúlyra és kissé ellágyulnak a vonásai, ahogy bocsánatot kér tőle. – Ki gondolta volna, hogy ilyen hamar találkozunk…? – teszi fel a költőinek szánt kérdést, lassan elengedve a csuklóját, hacsak Nana addig magától el nem húzta. Joon engedelmesen a földön marad.
- Munka után szinte rögtön ide jöttem – ad egyszerű magyarázatot a kérdésére.
Figyel arra, hogy épp csak annyira legyen hangos, hogy a lány értse őt és közben hegyezi a fülét, hogy felzavartak-e bárkit is a környezetükben. Kellemetlen lenne, ha a célpontjaik megneszelték volna őket és préda helyett megpróbálnák vadásznak tettetni magukat. A vérszipolyok bosszantóan éberek tudnak lenni, ha épp nincsenek a vérszomjukkal elfoglalva.
|
Kim Min-Jun (NANA)"Ha szükséged lesz rám, pontosan ott leszek,
amikor te voltál, amikor nekem volt szükségem rád!"Jelenleg otthon feküdtem az ágyamban, hosszasan elmerengve a gondolataimban, miközben egyik mutató ujjamat felemelve a plafon felé szegeztem, míg másik karom a hasamon pihentettem. Csak úgy elvoltam, néha hagytam hogy a karom ide-oda mozogjon a gravitáció által. Az eszem csak is egy dologra gondolt, még pedig az első találkozásomra Joon Woo személyében. Persze, fogalmam sem volt arról hogy miért gondolok én arra a napra. Az biztos hogy igen emlékezetes napnak bizonyult, és miután akkor elváltunk egymástól igencsak furcsa érzésem támadt akkor. Csak annyit éreztem, hogy nem tudtunk annyit beszélgetni, mint akkor. Azóta a nap óta, sajnos az lehetetlennek tűnt. A héten rengeteg munkám volt, és persze neki is. De ez nem azt jelenti, hogy nem próbálkoztam volna meg a közelébe férkőzni, leszólítani hogy tudjam hogy van, vagy hogy milyen napja volt. Volt olyan nap, amikor odamentem a biztonsági őrök helységéhez, de láttam hogy akkor is egy igen nagy balhé közepette volt és éppen egy igen erőszakos rajongót tettek ki egy kollégájával. A folyosó lévő fordulóban álltam, figyelve csendben az eseményeket karba tett kézzel mellkasom előtt, majd a falnak dőlve oldalasan figyeltem őt. Érezte, hogy ott vagyok a közelben mert hátra is nézett akkor egyenesen rám. Széles mosolyra kúszott a szám, amikor találkozott tekintetünk, és egy apró integetésen kívűl más nem is történt. És igazából nem telt el kis idő, már hívtak egy következő fotózásra. És onnantól kezdve, megmaradt mindennap a mosoly köztünk amikor találkoztunk akár csak egy pár méterre. Mert ugye amikor ő ért volna rá, egy kis időre akkor én nem tudtam időt szakítani rá. Vagy a fotóssal beszéltem, a további ötletekről, vagy egy stylisttal aki ruha ötleteit, kombózicióit részletezte el nekem. Egy szóval, ez lehetetlen volt. De nem bántam annyira, mert tudtam hogy egyszer lesz egy kis időnk beszélgetni.
Megcsörrent a telefonom, az éjjeli szekrényemen amire felkapva a fejem rögtön utána is nyúltam. Egy smst kaptam, egy pokolkutyás ismerősömtől aki nekem adta át az ő küldetését mert ő neki közbe jött valami, ezért nem tudja vállalni. Ezt pedig tiszteletben tartva, örömmel vállaltam el a küldetését. A feladat nem más volt, mint fel kellett keresni pár veszélyes vérszipolyt néhány elhagyatott raktár épületben. Ez pedig a város szélén lehetett megtalálni. Tény, hogy egyszerűbb lenne nappal lecsapni rájuk, mert akkor onnan lehetetlen kijutni nekik… de abban hol lenne akkor az izgalom, hogy mindegyiket elkapd?
A vérszipolyok iránt nem éreztem semmi féle bűntudatot, hiszen talán ők az egyik legveszélyesebbek, nagyon is szívesen írtanák ki az embereket. És ha mi nem lennénk, ki tudja hogy ez a város mennyire válna apokalipszissé, csata térré ha ezek elszaporodnának. Megérdemlik a halált, ha már nem voltak arra képesek sem, hogy uralkodjanak a vér iránti vágyon. Hiszen ez már csak az ő bajuk.
Felülve az ágyon, majd szépen lassan kikecmeregve onnan az ablakhoz sétáltam. Már körülbelül 2 órája, hogy végeztem a modellügynökségnél így jó volt egy kis pihenés. Ezek szerint kell is az erő, a mai harc során. És ahogy elnéztem, ha körülbelül fél óra múlva indulok csak el akkor, még simán oda érek napnyugta után. Így hát össze is készülődtem az útra, majd mikor mindennel megvoltam már akkor szépen elhagytam a lakásomat és el is indultam a helyszínre. Kissé hűvös volt, ezért vettem fel egy pulcsit ami most nagyon is jól jött. Hozzá passzoló fekete nadrágot, amin egy nadrág lánc lógott. Nekem tökéletes volt, és ha netán véres lesz akkor majd szépen ki mosom. Volt egy kis idő mire oda tudtam érni de igazából nem bántam, mert élveztem mindig is sétálni, és pláne az emberek között.
A város szélénél volt egy kis erdő rész, ami mögött volt egy tisztás. Ezek a raktárhelységek pedig ott álltak. Nem olyan messze a várostól, ezért csodálom hogy még nem tért be oda az összes. De azt, hogy miért pont itt találtak menedéket nos az egy jó kérdés volt.
Amikor beértem már az erdőbe, felúgorva egy fa törzsére elkaptam annak ágát majd csak fellendítettem magam egy másodperc alatt. Azért választottam az ágak közt menni, mert talán kicsit gyorsabban érek a tisztáshoz. És igazából nem volt nehéz, mert már féluton is remekül éreztem azt az undorító jelenlétüket és azt lehetetlen nem eltéveszteni. Igazából csak pár vérszipolyt éreztem de ki tudja hányan lehetnek még ott. Lassan az ágak közt ugrálva el is értem végállomásomat, ahonnan csak leugrottam a földre. Innen tökéletesen ráláttam az épületre, és mivel már a nap is szépen lement, pár áldozat vette is a bátorságot, hogy kimerészelje tenni a lábát az épületről.
De később lépéseket hallottam meg magam mögött, amire felkapva a fejem rögtön a fa törzsének szegeztem magam. Sok szagot éreztem, így nem tudtam behatárolni vajon ellenség-e. Lehet hogy egy vérszipoly aki éppen erre jön vissza. Egyre csak közeledtek a lépések, majd mikor már elég közel voltak egy egyszerű kar elkapással megragadtam azt, egyik lábammal elgáncsolva őt, elemeltem a talajról és szépen magam elé dobtam a földre kényszerítve őt. De karját nem engedtem el, hanem szépen az illető hasára ülve fogtam azt le erősen leszorítva azt földre. Másik kezemmel pedig éppen a tőröm felé nyúltam, ami nadrágom belsejében pihent. De... de aztán nem csak illatát éreztem meg, de mivel remekül látunk a sötétben, tökéletesen kivettem az illető arcát és meg kell hogy mondjam nagyon is meglepődtem. Illatát már korábban is megjegyeztem, de mivel rengeteg szállingózott a levegőben, egyáltalán nem éreztem jelenlétét. Joon volt az, akit oly könnyedén tasszítottam földre, majd leterítettem szinte meglepetés szerűen.
- Joon?! - Szólaltam meg, nagyon is meglepetten és értetlenül pislogva rá... és igazából fel sem tűnt hogy karját továbbra sem engedtem el... főleg hogy rajta is ültem.
- Egek... azt hittem egy vérszipoly vagy. Rám ijesztettél. - Néztem rá, nagy szemekkel pislogva.
- Hogy hogy itt vagy? Azt hittem még dolgozol... - Néztem rá kissé oldalra döntve fejemet. Hiszen amikor én már elmentem haza, még láttam hogy nagyban dolgoznak valami miatt, így nem is zavartam meg őt akkor. |
Let us always meet each other with smile, for the smile is the beginning of love. |
[6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
