Diana Ayoki"Egyedül alszom el, de veled álmodok."Hogy mennyi ideje voltam már ebben a városban? Az őszintét megvallva nem igazán számoltam. Amióta anyámmal utoljára találkoztam, mielőtt ide jöttem azóta nem is gondoltam bele mióta lakhatok ebben a kicsi kis albérletben. Az ismerősömnek igaza volt, hogy itt valóban olcsók voltak az albérletek.
Teltek a napok, ki tudja talán már egy hónapja szívom a város levegőjét ami számomra különös volt. Szinte semmit nem tudtam erről a helyről, csak annyi tűnt fel hogy éjszaka aligha járják az utcákat, vagy szinte egy lélek sem volt akkor. Furcsa volt, ugyan is Tokióban mindig is fordítva volt. Hozzászoktam a tömeghez, de mondhatom azt is, hogy talán fel sem tűnt. Hogy milyen volt az albérlet? Nem mondanám palotának... nem, nem is képzelem magam hercegnőnek de... nem éppen egy magamnak való volt na. A falon lévő tapéta lassan pár helyen leszakadt, az ágy kényelmetlen volt, víz alig, a fűtésről meg inkább nem is akarok beszélni. És a lakás is igen kicsi volt. Ez az egész nem éppen egy magam fajtának való volt. Tókióban szebbek a lakások, tisztábbak, és igencsak tágasak. Persze, ott is van rengeteg kivétel ha a házakról van szó. Hiszen lényegében nem volt mindegy, milyen telken akartál házat venni, és persze annak mennyi a felbecsülhető értéke. Igazából itt is ez ment, csak egy olcsóbbik, rosszabb körülmények közötti változata.
Nem bántam meg, mert legalább van fedél a fejem fölött és tudom, hogy amit kaptam munkát, az majd segít kilábalni. Mert hogy nem akarok itt élni, az is biztos. Viszont egy pozitívum volt a lakásban, hogy volt egy igen nagy erkélye ahova ki tudtam ülni pusztán csak merengeni, vagy éppen a holdat nézni az égen.
Az egyik éjszakán sem hagytam ki, hogy kint üljek. Kihelyeztem egy kis fotelt oda, ahova lábaimat közel húzva magamhoz ültem le és néztem a csillagos eget. Valamiért furcsa érzésem támadt. Hogy még is mi, azt még magam sem tudom megmondani. Olyan volt, mintha valamit nem vettem volna észre, vagy valamire nem jöttem volna rá. Csak egy távoli pontra tekintettem, mint aki egy élőholt lenne. De aztán hamar meguntam, így beigyekeztem egyenesen az ágyhoz lépve, hogy aztán ráugorva, hagyva hogy a gravitáció tegye a dolgát, fejemet a párnákba temettem. Meg sem moccantam, míg végül hátamra nem fordulva a plafont kezdtem el bámulni. Egy ideje rossz alvó vagyok, és mostanában nehéz elaludnom. De megkönnyebűltem, ahogy szemeim szépen lassan lecsukódtak.
Volt egy álmom, akkor éjjel. Nem mondanám rossz álomnak, hanem mint ha egy üzenet féle lenne. Láttam egy alakot, sajnos az arcát nem láttam mert az el volt mosódva. De alkatra, és magasságra volt egy sejtésem kiről álmodtam. Nem mondott semmit, csak állt és nem moccant meg. Majd végül mint karika csapás, köddé vált.
Már riadtan keltem fel az ágyon, és meglepődve nézem hogy már reggel volt. Sokáig nem tudtam, ezen a különös álmon gondolkozni hiszen rögtön eszembe is jutott a munka. Ránéztem az órára, és már rögtön láttam is hogy a mai napom most igencsak rossz dolgokat fog hozni nekem. Ugyan is késésben voltam, nem is kicsit. -
Francba... - Szürtem ki fogaim között idegesen, ahogy szinte felpattanva az ágyról, gyorsan neki is álltam készülődni. Nem voltam sosem az a késős fajta, és nem is értem miért nem keltett fel a telefonom sem. De nem akartam ezen töprengeni, ezért gyorsan fel is kaptam magamra valamit, majd gyorsan megfésülködve, egy kis táskával a vállamon már el is indultam a kávézó fele. Volt valami a nevében, ami igazából a mai napig foglalkoztat. Nem jut eszembe, de még is annyira ismerős nekem.
A ruhám egyszerű, kényelmes darab volt. Egy fekete rövid nadrág, majd egy egyszerű fekete top, és végül egy igen kényelmes pulcsi. Kellett a pulcsi, ugyan is reggel most különösen hűvős volt az idő, az eső, és a vihar miatt. Körülbelül csak egy órát késhettem. -
Remek... pompás így az első napodon. - Fújtam ki a levegőt, mivel amint leszálltam a buszról, rögtön ide is futottam.
Nem is tétlenkedtem sokáig, ezért be is léptem a kávézóba. Először, fel sem tűnt hogy közvetlen mellettem állt egy alak. Annyira észrevehetetlen volt, hogy nem fordítottam rá nagyobb figyelmet, ugyan is éppen lekötötte az, hogy odalépve az öregnénihez magyarázkodni kezdjek. -
Sajnálom, nem keltett fel az ébresztő ezért késtem. - Szabadkoztam, kissé bánkodva és persze magamat okolva amiért nem tudtam időben fel kelni. -
Ugyan kedvesem, nem történt semmi. - Válaszolt kedvesen, mosolyogva amire én kicsit megkönnyebbültem. Tény, nem valami jó első benyomásnak de hát legközelebb erre ügyelni fogok. Kirúgni ennyiért nem fognak, szóval nem kell aggódnom.
-
Cheryl... - Szólalt meg egy férfi hang, ami úgy vágott éket a fülembe mintha azonnal egy kést szúrtak volna bele a hátamba. Az a bizonyos hang, ami akkor megnyugvást, majd biztonságot adott... most újra hallom. Csak képzelődök! Nem lehet itt. Ez az egész, csak egy állom. Nem a valóság! Nem lehet az!
Lassan hátra fordítottam a fejem, hogy megbizonyosodjak róla ez nem Ő. De igen Ő volt az. Akit annyi ideje kerestem, de nem találtam. Aki faképnél hagyott...
Szemeimben lassan láthatóak voltak, ahogy a könny eláztatta őket. A sokktól, és a döbbenettől nem akartam elhinni, hogy tényleg itt áll előttem. Akkor tudatosult bennem, mi a jelentése ennek a helynek. -
Még ennyi idő után, képes vagy így hívni? - Néztem szemeibe, aminél éreztem, szinte úgy látnak át rajtam, ahogy újra előtörtek bennem az érzelmek.
-
Milyen ironikus az élet, nem? - Vetettem fel egy kérdést, amire igazából nem vártam választ. Nem hiszem hogy válaszolna rá. -
Felmondok! - Amint ezt kijelentettem, azzal a lendülettel fordultam az öregnéni felé. Mérgesen, és feldúlva.
AJÁNLOM AZ OLDALT
