|
Témaindító hozzászólás
|
2021.08.01. 20:45 - |
Hazudni rengeteg okunk lehet, igazat mondani csak egy.
Lezárt kör |
[8-1]
 PAIGE GARCIA"every myth, every fable must have some roots"
Kíváncsian várta a lány válaszát, hogy vajon milyen fajhoz tartozhat. Némi meglepettség ült ki az arcára, amikor kiderült, hogy a vele szemben álló lány szintén ember. De hát ennél jobb nem is lehetne. Nem kell attól rettegnie, hogy az éjszaka közepén a vámpír szobatársa fogja magát és átcammog az Ő szobájába egy kis éjszakai nassolásra vagy egy vérfarkas tépi szét mérgében, és ki tudja, hogy még miféle lehetőségek pattantak volna ki az agyából attól függően, hogy miféle fajta a szobatársa. De most nem, a lány ember volt és ez akkora szerencsés véletlen volt, hogy önkéntelenül is mosolyra húzódott a szája. Máris sokkal szimpatikusabb volt a lány. Csillogó szemekkel, bájosan mosolyogva nézett rá, nem csak azért, mert ember volt, hanem mert alig várta, hogy megmutassa a lakást és aztán kijelenthesse, hogy beköltözik. Mert lényegében ekkor már el is döntötte, hogy marad, mert mégegyszer nem lesz ilyen szerencséje.
Amint Charlie elindult már ment is utána az első helységbe, a konyhába. Egy apró kis lakás, apró kis helységekkel, de meg kell hagyni a tulajdonos okosan tette, hogy világos színeket használt, így egyáltalán nem hatott zsúfoltnak. Őszintén szólva, arra számított, hogy majd egy omladozó lakásban találja magát, de ehhez képest, ez több mint tökéletes volt. Tény, hogyha egyszerre akarnak valamit csinálni a konyhában, akkor biztos lesznek nézeteltéréseik, de ez legyen a legkevesebb, most, hogy már tudta nem fogja felfalni, hacsak nem kannibál, akkor viszont ugyancsak nagy bajban van.
- Kicsi, de szép. – állapította meg körbejártatva tekintetét a kis helységben.
De már mentek is tovább a következő szobába, ami, mint kiderült a szobája. Letisztult, világos dizájn, ami eddig a ház többi részére is jellemző volt. Itt nem időztek olyan sokat, mégis csak a szobája volt, az Ő kis magánszférája, így hát nem akart oda betolakodni. Talán majd idővel, ha jobban megismertem. – futott át a gondolatain miközben óvatosan végig merté a lányt. Hát mit tegyen, nehezen tudott ellenállni egy ilyen ártatlan és szép pofinak. Ahogy Charlie tovább indult, hirtelen felocsúdott gondolataiból, egy kissé megrázva a fejét. A fürdőszoba tárult elé, és tátva maradt a szája. Jó-jó otthon ennél kétszer nagyobb szobák voltak, tele luxus cuccokkal, de hát ezeknek az apró szobáknak is megvolt a maguk bája és arról szem szabad megfeledkezzen, hogy mindettől függetlenül az a fürdő több mint tökéletes volt. Arról nem is beszélve, hogy az otthoni körülményeket szobatárs ide vagy oda, akkor sem tudta volna finanszírozni, de nem is volt rá szüksége.
Nem is tudta, hogy mit kérdezhetne a házal kapcsolatban, talán, hogy mennyit is kell pontosan fizetnie, nagyjából az elejétől kezdve csak ez számított.
Ahogy Paige leendő szobája felé mutatott, vagyis hát remélhetőleg a leendő szobája, fogta magát és odasétált, benyitott, hogy körbe nézzen. Ágy, ruhásszekrény, íróasztal, semmi plusz, csak a legszükségesebbek, nagyjából Charlie szobájának üresebb változata volt, hiszen csak a bútorok álltak benne. De biztos volt abban, hogy pikk-pakk berendezi úgy, hogy az Ő izléséhez igazodjon.
Ami a tulajt illette, megkönnyebbülve hallgatta, hogy jófej, de remélte, hogy türelmes is lesz, mert ez a pénzkerítés még továbbra sem volt az erőssége. Ezelőtt sohasem dolgozott, habár, mióta megszökött otthonról már egészen jól belerázódott ezekbe a kis munkákba.
- Ami azt illeti több mint tökéletes. – válaszolt mosolyogva. – Remélem nem túl drága, szeretnék maradni, legalább azon sem kell majd izgulnom, hogy nem egy emberi lénnyel vagyok összezárva. – magyarázta talán egy kicsit feszengve, idegesen felkuncogott. – Remélem nem vagy kannibál. – tette még hozzá, visszaemlékezve korábbi gondolataira, aminek most hangot is adott, egy játékos félmosollyal sandítva Charlira, aki remélhetőleg szintén viccként értelmezte a kijelentését.
- Oh, ugyan. – legyintett – Biztos jól kijövünk majd a szőrmókkal. – mondta mosolyogva. Tényleg nem voltak ellenére az állatok, otthon ugyan nekik sosem volt, de ettől függetlenül kedvelte őket.
- Nem hiszem, hogy egy ekkora kis állat olyan nagy felfordulást tud okozni. – persze simán tévedhetett; ha tudta volna, hogy ebben az esetben még annál is nagyobbat, akkor biztos elkerekedtek volna a szemei. Lehet kétszer is meggondolta volna, akkor a maradást.
- Akkor remélem maradhatok… - nézett félénken a lányra, mert ami azt illette neki már ma estére nagyon jól jött volna, hogy ha van hol aludnia - … már ma is. – fejezte be a mondatot. – Tudom, hogy nem így szokás, meg minden – valójában fogalma sem volt, hogyan is megy ez, de abban egészen biztos, volt, hogy nem egyik napról a másikra – de nem igazán van hova mennem. – vallotta be lesütve a szemeit. Őszintén remélte, hogy ha meglesz a város, akkor az illető is meglesz, aki befogadta, azzal nem számolt, hogy esetleg ez nem fog ilyen egyszerűen menni. |
 Charlotte Eliana Jones"addig nincs baj, amíg nincs baj"Nos, vele még bizonyosan lesznek problémák, de az állati alakjait tekintve talán nem árt szólnom egy-két dologról a jövendőbeli lakónknak. - Öhm izé.. remélem azért az állatok nincsenek ellened. Mármint, biztosan észrevetted már - a nyomunkban lévő macsekot -, hogy ő is a házhoz, és legfőképpen hozzám tartozik. - pillantottan le magam mellé a cicára. Ezzel nem azt akartam mondani, hogy tilos a tapi vagy ilyesmi, csupán, hogy remélhetőleg nincs macska allergiája és ellenére sem, hogy a lakásban olykor föl-alá mászkál majd egy szőrgolyó. - D e ne aggódj, sok port nem kavar... - legyintettem. Oké, egy aprócska füllentés. Ám bízom benne, hogy innentől valóban meghúzza magát a démon. |
Charlotte Eliana Jones"addig nincs baj, amíg nincs baj"A meglepetés ereje, legyen szó pozitív vagy negatív hatásról, mindig nagy hatással lehet ránk. Ha nem is egész életünkben, de az adott pillanatban sok mindent meghatározhat. Akár a nap végkimenetelét, mely bármit is hordozhat önmagában. Ha a reggeli esőben elázol, és a zoknid csupa víz lesz, az a lecserélése után is hosszú pillanatokig kellemetlen, visszatérő érzéssel tölt el, pedig semmiség. Kivéve, ha felfázol... De aznap bizonyosan még a kedvenc gombóc fagyid sem fog mosolyt csalni az arcodra. De a lány az ajtón túlról, és Daddy kijelentése hatalmas nagy meglepetés volt. A kellemesebbik, mégha hihetetlennek is tűnt. Mintha csupán bizonyosságot nyerne, hogy a mikulás létezik, és épp albérletet keres, te pedig még attól féltél, hogy az érdeklődő biztos egy szagos, küllemre sem bizalomgerjesztő fószer. Komolyan mondom, úgy megörültem - és döbbentem le persze -, mint, amikor az utcán találtam az egyik parkban egy elhagyott unikornist. Hát jó, lehet önzetlenebb lett volna megkeresni a gazdáját, de tartom valószínűbbnek, hogy nálam jobb helyen van.
Fogalmam sincs, hogy a fenébe történhetett meg, hogy két ember összefusson ebben a különös városkában, úgy, hogy mégcskai gazán meg se beszélték, de még mindig nem tértem magamhoz e helyzettől. Mondanám, hogy Daddy intézte úgy, hogy ez bekövetkezhessen, de a ledöbbent kijelentését tekintve, s hogy mennyire ellenezte a szobatárs ötletet, nos... kétlem. Nehezen tértem magamhoz, fejem rázva, zavartan vakartam meg tarkóm.
- Mármint... hát persze... - somolyogtam idétlenségemen. Mondjuk eme kijelentésemre tett döbbentsége is okot adott némi aggodalomra. Albérletet keres, tehát egy ideje már itt kell, hogy legyen, de még egy olyan alakkal sem futott össze az utcán, aki mondjuk a kevésbé emberibbek közé sorolható? Nem mintha a tündérek olyan gyakran rebegtetnék szárnyaik, vagy szállnának át előtte ajtókon szellemek, de, na.
Az engem ért kérdése azonban visszarántott eme aggodalomból. Oké, akkor tán csak ő is épp oly felfedező, mint én. Talán még egy "kísérője" is akad.
- É-én...? Nos, én is... - pislogtam rá némileg még most is elkerekedett szemekkel, helyette is jó alaposan lesokkolódva a tényen, hogy minden bizonnyal, mindkettőnkben fenállt ama kevésbé rokonszenves lehetőség, hogy vajon vámpírral vagy farkassal a szomszédban hajtanám nyugodtabban álomra buksim. De, hogy pont ember legyen az!
A ledöbbentségem ellenére aztán hamar megszállt egy kellemesen megnyugtató érzés, s a tudat, hogy minden rendben lesz. Legalábbis lehet. Odébb libbenve invitáltam beljebb. - Ó, persze! Gyere csak! - mosolyogtam immáron őszinte és pozitív izgalommal, hogy a nap még akár szuper jól is alakulhat.
 - Ez itt a konyha... persze az étkező is egyben... - löktem meg az első ajtót, ami a bejárat mellett egy-két méterrel volt. Nem olyan hatalmas, de két embernek szerintem teljesen jó. Elsőre talán kissé súfoltnak tűnik, de az bizonyos, hogy van benne minden, arról nem is beszélve, hogy a nagy ablak és a színek világossá teszik a helyiséget, ami előnyös. Bár megszokásból - s mert eddig csak magamra kellett gondolnom - a tároló bútorok és hűtő személyre szabva csak az én cuccaim tartalmazza, de nyilván szorítani fogok neki helyet, amennyiben beköltözik. Már pedig remélem, hogy így lesz. De amúgy sem vagyok irigy személyiség, mindig megosztom amim van. Mégha ez eddig túl sokszor nem is fordult elő.
 - A soron következő helyiség pedig rögtön a szobám. - sétáltam át a szomszéd ajtóhoz, miután kinézelődte magát és az esetleges kérdéseire is válaszoltam, mi a konyhára vonatkozott.
A szoba nem sokban változott mióta beköltöztünk. Nem festegettem vagy parkettáztam, sőt igazából a bútorok is olyanok, amilyenek voltak. Csupán a könyvek és egyéb csecsebecsét sajátok. Letisztult és egyszerű, de pont így szeretem. Mit is kezdenék egy kétszer ekkora szobával? Bár a francia ágy hívogatóan kényelmesen, lakótárssal a szomszédban, aligha tudnám másra használni. Oké, itt nem is feltétlen a lakótárs miatt volna kényelmetlen bárkit is felhozni...Inkább Daddy volna útban.
 - A fürdő! - mutattam be a soron következő, úgy szint aprócska fürdőszobát. De akadt benne minden is. Azt pedig kifejezetten szeretem, hogy nem szimpla zuhanyzót tartalmaz, hanem kádat. A kád jó dolog. De asszem ezt nem is kell magyaráznom. Nem tudom, hogy a főbérlő mennyire válogatta meg a jelentkezőket, vagy kifejezetten lányokat keresett rá, de bejön, hogy inkább a semleges és lányos jegyeiben lett felöltöztetve a ház, semmint a szürke, túl kirívó vagy inkább fiús stílusban. Nem szeretem a túl sok pinket, de az itt-ott megjelenő kis pasztell rózsaszín remekül passzol a lakáshoz és a jellememhez is. Remélem, belőle sem vált ki undort mindez. De ha csak ez a probléma, tőlem, dizskrét kereteken belül, kivághatjuk a kukába a túl csajos cuccokat.
 - A te szobád pedig az volna... - mutattam a falmenti utolsó ajtóra, mi a legvégén sorakozott. A fürdőszoba köztünk van, de ez szerintem még előnyös is, a vékony falak végett. A néhai takarításokon kívül, oda se léptem be soha, nem vettem tulajdonomba, mert tudtam, hogy egy nap másé lesz.
- A tulajdonos jófej, és igen engedékeny, szóval nem lesz ellenére, ha valamit változtatnál, de persze csak is saját zsebből. Ami azt illeti, nekem teljesen megfelel az egész lakás, de, ha úgy döntessz maradsz, közösen összedughatjuk a fejünk és kitalálhatunk valamit arra, ami nem fog kedvenceddé válni... - mosolyogtam teljes mértékben készségesen állva hozzá. Aztán eszembe jutott Daddy.
|
PAIGE GARCíA"every myth, every fable must have some roots"
Az ajtó lassan, párat nyikordulva nyílt ki, hogy aztán a bizakodó mosolyát egy döbbent arc fogadja. Még csak nem is próbálta leplezni meglepettségét, minden az arcára volt írva, nem arra számított, amit látott, nem egy olyan lányra, mint amilyen én voltam. Bemutatkozása után, még pár másodpercig ott virított a mosoly az arcán, ami lassan kezdett átmenni komoly izommunkába, míg végül végleg eleresztette és már csak értetlenül bámult az előtte álló lányra, aki nem szólt semmit. Már azon volt, hogy megkérdezze, biztos jó helyen jár-e, mert a döbbent arckifejezéséből arra következtetett, hogy akkor nagy valószínűséggel eltévesztette a házszámot, vagy ki tudja. Lopva az ajtó melletti falra tekintett, hogy újra megbizonyosodjon róla, hogy Ő bizony jó helyen jár, most kivételesen nem Ő a ludas, amikor a „házigazda” végre megszólalt. Most Paige-en volt a sor, hogy meglepődjön, és értetlen nagy szemeket meresztgetett a lányra. Kissé félredöntötte a fejét, párat pislogott értetlenül, míg végül le is esett neki, hogy mire fel ez a nagy meglepetés. Hiába, még nem szokott hozzá teljesen, hogy egy olyan városban tartózkodik, ahol egy ember elég nagy meglepetést tud okozni. Ez még mindig olyan nagyon furcsa volt.
- Hát persze, hogy az vagyok. – válaszolta a legnagyobb természeteséggel, hiszen neki tényleg ez volt a természetes. Bár fogalma sem volt, hogy ezt honnan tudhatja, mármint, hogy Ő ember, hiszen nem volt a homlokára írva. Hacsak nem valami veszélyes emberevő fajjal áll szemben, mert akkor azok könnyűszerrel kiszagolják, hogy nem ember, ugye? De hát olyan ártatlannak tűnik a lány. – suhant át a gondolatain. Arra már inkább nem gondolt vissza, hogy milyen pillantások követték Őt az utcán ártatlannak kinéző egyedek felől.
Követte a lány tekintetét a padlóra, ahol egy fekete macska ugyancsak kíváncsian vizslatta Őt. A mosoly újra visszatért az arcára. Már vette is a levegőt, hogy valami kedveset mondjon, amikor a fekete szőrgombóc egy nagyot repült hátrafelé, hogy aztán hangtalanul landoljon a padlon és gyorsan berohanjon egy másik helységbe. Fura arckifejezéssel nézte végig a jelenetet, de egy szót sem szólt, az Ő macskája, semmi köze az egészhez, még akkor sem, hogy ha itt szeretne lakni.
Végül csak megérkezett az a bemutatkozás, vagy legalábbis valami olyasmi. Bátorító mosollyal hallgatta végig a lányt, mint végül kiderült Charlotte, de hívj csak Charlie-nak habogását. Amint belépett az ajtón körbejártatta a tekintetét a házon. Ahogy a hirdetésben is látszott, nem éppen egy luxuslakás, nem a legmodernebb, de legalább egy állandó fedél a feje felett. Ledobta a vállára akasztott sporttáskát a földre, mint aki igazából már el is döntötte, hogy beköltözik és ebbe Charlie-nak már nem is lenne beleszólása. Na de azért az mégis csak túlzás lett volna, hogyha csak úgy minden előzetes nélkül bejelenti, hogy akkor Ő most azonnal be is költözik, meg sem kell mutatni a lakást, és még csak a lakótársáról sem kérdez semmit, pedig azért azt nem ártott volna legalább megtudnia, hogy milyen fajcsoportba is tartozhat.
- De ha már te ilyen biztosan tudod, hogy én ember vagyok, akkor szabad megkérdeznem, hogy te mi is vagy pontosan? – olyan magától értetődően és természetesen tette fel ezt a kérdést, minthogyha nem is lenne nagy szám és igazából még csak nem is most ismerkedne ezzel az egész természetfeletti szarsággal. Ilyen ez a gyermeteg gondolkodás, egyszerűen képtelenek kellő komolysággal kezelni még a veszélyhelyzeteket sem, mindaddig amíg esetleg tényleg nem kerülnek életveszélybe, de hát akkor meg már igazából késő bánat. Mindenesetre arra azért nem volt felkészülve, hogy mégis miként fog reagálni, hogyha kiderül, hogy valamiféle igazán veszélyes lénnyel áll szemben. De hát ez a cuki pofi csak nem lehet veszélyes, ez az ártatlanul csillogó szempár mégis, hogy lehetne egy vérengző gyilkosé? – tette fel magában a kérdést, miközben azokat a hol kéken, hol pedig már zöldesen csillogó szemeket vizslatta.
- Körbe vezetsz? – tette fel végül a második kérdését, miközben az egyes ajtókon próbált beljebb kukucskálni. Persze nem volt nagy ez a lakás, de azért sosem árt egy kis körbevezetés, hogy az új ember kicsit jobban megismerkedhessen az új környezettel, hogy azért mégiscsak tudja, mi merre van. |
 Charlotte Eliana Jonesaddig nincs baj, amíg nincs bajAddig nincs baj, amíg nincs baj, nemde? Ha szorulna a hurok, fújhatunk visszavonulót, vagy nem? Az is lehet, hogy egészen jól kijövünk majd vele, akármi is legyen. Hisz, ahogy az emberek közt, úgy gondolom a lények közt is van különbség, akár farkas és farkas közt. És bízom benne, hogy akit mi kapunk majd szoba- vagy lakótársnak, szintén erősíti majd eme szabály kivételezettjeit. Ha nem, nos... arra majd közösen összedugva fejünk kitalálunk valamit.
Utoljára még gyorsan ellenőriztem a lakásban uralkodó körülményt, hogy mi az, amit jobb volna nem szem ellé tárni, vagy mi az, amitől már kevésbé tűnhet szimpatikusnak az egész. A falak színével és a padlózattal nem tudok mit kezdeni, én is így költöztem ide, de szerintem a szimpla lakások megszokott színei elfogadhatóak egy ilyen árért. A szobák egymás mellett, tény a falak vékonyak, de ha csak nem veszti el a fejét és kezd el őrjöngeni, vagy khm... esetleg egy vendéggel túlzóan bemelegedni, akkor az üvöltő metállal már ki vagyok békülve. Zenei ízlés? Mindegy nekem, nem vagyok válogatós, és bízom benne, hogy Daddy se. Ahogy az öltözködési szokások igen csak szélsőséges határai sem keltenek bennem se sokkot, se undort. Egyébként sem tartom igazságosnak, hogyha valaki nem érzi jól magát a szűk szoknyában, akkor miért ne hordhatna melegítőt? És ha bugyiban szaladgálna az utcán? Na bum, az is az ő dolga, bár nem árt tisztában lenni, hogy mi nők hajlamosabbak vagyunk a felfázásra, aminek aztán igen csak megszenvedjük következményeit. De ehhez olykor elég csak mezítláb rohangálni a konyha kövén.
Hajamba túrva konstatálom, hogy a konyha is rendbe, még a szemetet is levittem ma reggel, bár félig se volt teli, de ugye kell a látszat pompa. A lakás rendben találtam, bár csak a szobába száműzött démon és az érdeklődő mi és kiléte miatt kell aggódnom.
Nem tudom minek örülnék jobban, vagy egyáltalán. Ha kiderülne, hogy egy vérengző fenevad és inkább tovább állna, vagy ha ugyanúgy egy szörnyeteg, de kétségbeesésemben inkább költözzön be a szomszéd szobába, csak ne kelljen nekem kiköltözni a számlák miatt.
Aggodalmasan tekintettem körbe, már vagy ezredszerre, mikor mindezt félbeszakított bejáratin lévő kopogás hangja. A szívem, noha eddig sem pihent, most szökött csak fel csak a torkomig, és egy pillanatra megmernék esküdni, hogy kihagyott egy ütemet. Vicces, hogy egy démonnal együtt élek már egészen aprócska korom óta, de az ajtón túli idegen mégis nagyobb sokkot okoz jelenleg, pedig mégcsak nem is állok vele szemtől szembe. Még legalábbis...
De az ajtó nem maradhat örökké csukva előtte, így nagyot nyelve elindulok, hogy kinyissam. Ez kb. 4-5 lépés volt, szóval adatott túl sok időt a felkészülésre. De mindenen túl kell ugye esni egyszer, így hát ajtót nyitottam. Nagy megdöbbenésemre egy fiatal - vagy koromhoz közel álló - lány állt előttem. Bár igazán nem tudom mit vártam, hisz ugyan egy ideje már járom a várost és tudom, hogy bár különös lények vesznek körbe, többségük kinézete nem különbözik az emberekétől, valahogy mégis valami sokkal... félelmetesebbre számítottam. És az igazán nagy meglepetés csak eztán jött, noha elkerekedett szemeim már ígyis arról árulkodtak, hogy hű, másra számítottam.
~ Ez egy ember...
Ember? Mármint halandó? Olyan, akinek a neve elején nem szerepel mondjuk a farkas?! Nem tud varázsolni, nem okád tüzet és mégcsak nem is ódzkodik a naptól?! Na ez pont olyan dolog, amire semmiképp se számítottam, és így hirtelenjében - bár tudtam, hogy örülném kéne - nem tudtam pozitivan kifejezni magam. Csak a döbbenet mutatkozott meg arcomon.
- E-ember vagy?! - bukott ki belőlem még mindig hitetlenkedve. Bár ő nem tudhatta honnan tudom, ráadásul éppenséggel most közölte, hogy ő Paige, nem holmi szimpla ember, de még mindig nem tudtam magamhoz térni. Hát még mikor tudatosult bennem, hogy a fejemben megszólaló Daddy macska bőrben - pontosabban bundában - ott állt mellettem, lényegében láb alatt, nagy érdeklődést mutatva Paige iránt. Letekintve magam mellé, némi ijedséggel - hogy megjelent a kis ördög - nos, nemes egyszerűséggel lábfejemmel a macsek alá nyúlva odébb repítettem, minek okán, a bundás szétterpeszkedve a levegőben, nagyot nyávogva repült a konyha felé, majd méltatlankodva bespurizott mögöttem a nappaliba. Én pedig észbe kaptam.
- Ó, öhm... akarom mondani... Szia! Eh... én... Charlotte vagyok, de hívj Charlienak... öhm izé... - zavartan próbáltam ismét a realitás talaján állni, visszazökkenni az amúgy teljesen átlagos helyzetbe. - Gyere csak beljebb... - ugrottam odébb még mindig pironkodva előző viselkedésemtől, s ha belépett, úgy be is csuktam magam mögött az ajtót. |
PAIGE GARCÍA"every myth, every fable must have some roots"
Ha jobban belegondolt, akkor arra jutott, hogy magát a várost sokkal könnyebb volt megtalálni, mint azt az illetőt, aki befogadta. Legalább azt tudta volna, hogy milyen fajhoz tartozik, na, nem mintha ez segített volna a megtalálásában, de ki tudja. Már kezdett attól tartani, hogy a megérzései becsapták, hogy mégsem ismerné fel azt a valakit, ha meglátja. Mi van, ha már vagy ezerszer elsétáltam mellette az utcán? De akkor Ő csak felismert volna… - tűnődött kétségek között vergődve. Talán rossz ötlet volt idejönni. – mélázott. De nem, akkor is itt volt a helye, nem adhatja most fel, amikor már olyan közel a cél. Mindenesetre jobb volt mint otthon, ebben biztos volt.
Az első pár napot egy hotelben töltötte, de amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ez mégsem lesz olyan egyszerű, mint azt gyermeki elképzelései diktálták, be kellett, hogy lássa, nem fogja tudni olyan sokáig fizetni. Szóval ideje volt valamiféle albérlet után nézni, és egy munka sem ártott volna. De mindez, ebben a városban nem volt olyan egyszerű, pusztán egy egyszerű tény miatt, hogy ember volt, és mindenki valami olyasmiről hadovált neki, hogy nem hivatalosan van itt, így nem tudnak neki segíteni. Mégis mi az, hogy nem hivatalosan van itt? Ez itt Amerika, oda megy, ahova akar. Persze, hogy nem értette, hiszen a természetfelettiről is csak itt sikerült úgy-ahogy tudomást szereznie. Hogy megrémült volna ettől? Valamiért nem, mindig is érezte, hogy valami nem oké, és most ez magyarázatot is nyert ez által. Persze azért mégis csak bizonytalan helyzetbe hozta, mert amíg emberek között volt egyedül, az annyira nem feszélyezte, hiszen csak emberek, de itt, annyi minden rossz történhetett vele. De hát akkor, 5 évesen is valahogy túléltem, most sem lesz másképp. – bíztatta magát. Szóval el is indult, hogy munkát kerítsen magának. Nem kellett messzire mennie, a hotel tulajdonosa örömmel adott neki munkát, mint takarító, még így is, hogy ittlétéről nem tudtak. Valami boszorkány lehetett, de Paige nem firtatta a dolgot, jobb nem tudni róla, mert a végén kiderül, hogy valami sokkal rosszabb, és különben is, munkát adott, szóval csendben marad, ez a legkevesebb. Nyilván a munka nem tartozott éppen a kedvencei közé, de ritkán kellett csinálni, így a fizetés is ritka volt és nem túl sok, de egyelőre megfelelt.
Ami pedig a lakást illette, hát azzal kapcsolatban nem igazán tudott elhatározásra jutni. Tudta, hogy egyedül képtelenség, hogy fizetni tudjon egy albérletet, de egy szobatárs, az sok veszélyt rejtett magában. Semmiképp sem szeretett volna arra ébredni, hogy valaki belőle lakmározik. Hosszas tépelődés után be kellett látnia, hogy márpedig nincs más megoldás, bíznia kell abban, hogy nem falják fel. Végül csak talált egy hirdetést, ami szimpatikusnak bizonyult. Ugyan a város közepén volt, de legalább lesz egy biztos hely, ahova visszavonulhat, vagy szükség esetén elbújhat, legalábbis nagyon remélte. Meg azt is, hogy nem egy vámpírral fogja szemben találni magát.
A telefonban kedves hangja volt, így hát remélte, hogy az arcát megpillantva is megmarad ez a benyomása.
Elérkezett a megbeszélt időpont és Ő ott állt a lakás előtt. Az ajtót fixírozta, mintha átláthatna rajta és megtudhatná, hogy mi vár rá odabent. Végül vett egy nagy levegőt és rászánta magát, hogy felemelje a kezét és bekopogjon. Amint kinyílt az ajtó és egy nála nem sokkal idősebb lánnyal találta szemben magát, egy kicsit megnyugodott így arra is volt ereje, hogy egy kedves mosolyt villantson.
- Szia, Paige vagyok. – mutatkozott be, mert így illik, illetve mert ebből az is kiderül, hogy vele beszélt telefonon és nem csak úgy beállított a semmiből. |
Charlotte Eliana Jonesaddig nincs baj, amíg nincs bajEgy hónappal ezelőtt költöztem át az új lakásba, ami bár a város zajos közegében pihent, mégsem egy lepra telepen, ahol az egyik szomszéd levágott ujjakat tart a hűtőben, míg a másiknak az egyik szeme saját életet él olykor. Előbbit nem magamtól, hanem a Daddymtől tudom. Fura becenév egy démonnak, de saját nevét sose árulta el, s bár nem tekintem az apámnak, úgy gondolom hímnemű, és igen atyáskodó. Szóval az új lakás tágasabb, világosabb és igazából minden szempontból jobb, mint az előző, leszámítva a forgalom reggetől estig tartó zaját. De nézőpont kérdése. Előbb elalszom erre, mint a sikolyokra és furcsa mondhatni nem e világi hangokra. Egyetlen problémák az albérleti díj.
Persze Daddy szerint nem kéne, hogy az legyen, hiszen, ahogy ő mondta, megtudná keresni annak tripláját is, de az ő módszerei a kizsebelés, megszállás és ritkábban, de előfodult, hogy a gyilkosság is. Tisztában vagyok vele, hogy alkalmi munkáimmal aligha tudnám fenttartani a kecót, de éppen erre jók a szobatársak. A hirdetés feladása könnyen ment, noha kissé ódzkodtam eleinte, hiszen én mégis csak ember vagyok, itt meg... tudtommal mindenki más meg nem. És bár Daddy őrzi az álmaim és odafigyel a testiépségemre is, nem hiszem, hogy nyugodtan tudnék aludni a szomszéd szobában egy vonyító farkassal, véren cuppogó vámpírral vagy egy láva szörnnyel. Meg lehet itteni ismereteim kissé hiányosak, de a múltkor az utcán szemtanúja voltam egy béka átváltoztatásnak és egy tolvaj vámpírt agyonverő rendőr vérfarkasnak, ami nem tudom, szerintem rasszizmusnak számít, de akkor, ott, inkább elkerekedett szemekkel, szépen odébb sétáltam. Szóval a hirdetés fel lett adva és nem meglepő módon volt is pár igencsak kedvemre való és persze kevésbé "hú, de jó" jelentkező is. A fiatal, egyetemista természetfelettieknek örültem volna, akadt is néhány szimpatikus egyed, akikkel nagyjából a körbevezetésog jutottunk. Hogy miért? Mert Daddy a fiúkat ki nem állhatja, a lányokat pedig már csak azért is távol tartja tőlem, mert fél, hogyha nincs kockahas, előbb vagy utóbb beérem a csipkebugyival is. Az igazság azonban az, hogy jó ideje nem keresem már más társaságát, pláne nem barátkozni. Kicsit normálisabbnak éreztem volna magam, ha egy korombeli kis szörnyszülöttel osztozkodtam volna a lakáson, de nyilván kerültem volna vele a legtöbb kontaktust. Daddy azonban mindenkit elkergetett, sokszor belőlem is hülyét csinálva. Ami pedig a felejthető tagokat illeti, azok a küszöbig sem jutottak. A jelentkezők pedig kezdtek elfogyni, míg nem alig, végül pedig már csak elvétve csörrent meg a telefon. Próbáltam tárgyalni a démoni lénnyel, de hajthatatlan volt. Minden alkalommal a múltbéli sérelmeim hozta fel, mintha csupán nem akarná, hogy túllépjek rajtuk. Nem mintha olyan egyszerű volna felejteni, nyilván nem is tenném, de ő se akarhatja, hogy örökké egy szürke kalitkában éljem le életem. Ezért is voltam most kissé feszült.
Napok óta nem jelzett vissza senki, míg végül utolsó mentsvárként felhívott egy lány. Annyira megörültem, hogy még a nevét is elfelejtettem, de a telefonszáma meg volt, én pedig gyorsan ledaráltam neki, hova jöjjön. Nem mintha, a hirdetésbe ne lett volna leírva, deee... Oké, szoktam ilyen hülyeségeket csinálni.
Daddyt pedig megkértem, ne szúrja el a dolgot, mert érzem, ennél jobb - vagy több - lehetőségünk már nem lesz. Szóval a legjobb formám próbáltam hozni és imádkoztam, hogy úton ide fele se gondolja meg magát a lány. Nem csupán az a fontos, hogy tetszen neki a lakás, a környék - ami hagy maga után némi kivetnivalót... - de lehetőleg még ma igent is mondjon rá. Szóval okkal volt gombóc a torkomban, görcs a gyomrombam és némi verejték a halántékomon. A démon csendessé vált, de vitánk során nem vált világossá, hogy velem vagy ellenem van jelen pillanatban. Most azonban úgy tűnt egyelőre csendes megfigyelője lesz az eseményeknek egy fekete maine coon macska képében az ablak párkányon pihenve, a függöny takarásában, nem túl bizalom gerjesztő arc kifejezéssel. Szállta már meg az áramköröket egy alkalommal, és akkor azt hittem én is fejvesztve rohanok majd világgá.
~ Ezt nem kéne... - szólalt meg, persze nem a bajszos által, csupán a fejemben, ami volt olyan bosszantó, mintha a macska vált volna hasbeszélővé. Bár, ha választhatok, inkább csak én halljam, mint sem, hogy magyarázkodjak itt bárkinek is.
- Hallgass! - de, hogy ezt én miért nem magamban reagáltam le... Orrnyergemre fogtam két ujjammal. Nem lesz ez így jó.
|
Hazudni rengeteg okunk lehet, igazat mondani csak egy.
Lezárt kör |
[8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
