|
Témaindító hozzászólás
|
2021.07.27. 10:50 - |
A great artist can paint a great picture on a small canvas
Lezárt kör |
[5-1]
|
(komolyan gp?? egy mondatot rágtál le? grat :D)
Ceruzámmal halványan de elnagyolt mozdulatokkal felvittem a vászonra a szabálytalan szív alakú körvonalat majd neki is álltam több szín keverésének. |
|
A megszokott meleg hangja belül mindig megfacsarja a szívemet, de szerencsére azért nem teljesen rossz értelemben. Csak sosem tudom mivel érdemlem ki ezt, a saját anyám nem szólt így hozzám az évek alatt. Mintha olyan rosszat tettem volna azzal, hogy én más utat akartam követni folyamatosan. Sokáig nem révedtem a múltba, hiszen nem akartam teljesen depresszióba esni, egyáltalán nem azért vagyok itt. Inkább Marjera figyeltem aki egy kicsit szégyellve vallotta be, hogy nem volt errefele. Nem értem mi a gond ezzel, de bátorítóan megszólaltam:
- Annál jobb, legalább még nagyobb lesz a meglepetés hogy milyen a hely - mosolyodtam el a végén halványan. Engem teljesen letaglózott akkoriban és hosszú órákat töltöttem itt. Mindig örültem, hogy létezik egy eldugott rész a városban ami hozzám közel áll és mindig változik az évszakokkal együtt. Ám mostanában ellepnek a megrendelések és keveset alkotok csak a saját örömömre.
- Érdekes, de valamilyen szinten érthető is. Lehet nem vagyunk sokan erre, nem tudom, de a fajtánk mindig szerette azokat a helyeket amik emberi szemektől vagy rejtve maradnak...vagy csak nehezen megközelíthetőek. Ez talán egyfajta sajátosságunk, de talán egy kicsit sznobizmusnak is mondanám ha engem kérdezel - vicceltem kicsit a végén. Sajnos nem vagyok megszokott elf, így a tradíciókat mint olyan nem tudom értékelni különösebben. Nem véletlenül kötöttem ki családom nélkül ebbe a városba. Ez már nekik szentségtörés lenne hogy itt élek jó ideje, ráadásul a hosszú hajamat levágattam teljesen, a tünde füleimet pedig varázsital segítségével folyamatosan elrejtem. Ám a saját fajtám elől sosem tudok menekülni, ezért is ismert fel Marje. Eleinte nem feltétlenül akartam, hogy a tanítványom legyen, ám mikor megszólaltam végül csak igent mondtam a kérésére szinte akaratlanul. Talán azért mert másabb mint a többi elf akikkel találkoztam eddigi életem során. Egyáltalán nem volt merev és a szokásos határozott sőt mondhatni előkelő kisugárzású és pont ezért tetszett meg a jelensége. Más persze ezért valószínűleg elítélné, ám én csöppet sem vagyok ilyen. Végül természetesen egyáltalán nem bántam meg ezt az ismertséget ezt mondanom se kell. Csak azért voltak bennem kétségek mert ő is elf, én pedig körülbelül a fajtám szégyene vagyok olyan hozzáállással ami nekem van.
Megmosolyogtatott ahogy ámulva nézett végig a környéken és konstatálta hogy valóban illik rá a név amit adtak. Nem túl kreatív mondhatni, de tényleg passzol. Néha nem kell nyakatekert kifejezésekre hagyatkoznunk. Hamarosan felszedtem egy madár tollát amire először tippeltem, hogy uhu, hiszen rég tanulmányoztam ezeket könyvekből. Elmosolyodtam halványan mikor ő is felhozta az általam gondolt köteteket:
- Ó, igen. Nagyon sok része volt, mondjuk én főleg a művészi de mégis realistább ábrázolásai miatt szerettem meg és szorgosan másoltam azokat. Aztán idővel rám ragadtak így a nevek, hiszen eleve érdemes tudni, hogy mit alkot úgy mégis az ember - kuncogtam egy picit a végére. Ám ahogy tartottam a tollat az ujjaim közt eleinte lassan pörgetve sorra kapott el megint egy csomó emlék amit azért igyekeztem elhessegetni, majd később a kis bűntudat szele is elkapott, hiszen nagyon sokáig tényleg bent tartottam a lányt, holott pontosan tudom, hogy kint akár a városban is nagyon jó helyeket lehet találni rajzoláshoz. Csak az a fránya tömeg undorom ne lenne. Végül inkább a hajába tűztem a tollat, így elkaphattam a kissé aggódó tekintetét és nemsokára a kérdését is. Te jó ég, azok a szemek...nem véletlenül festem annyit mostanában. Kicsit nyeltem egyet majd megszólaltam zavartan:
- Nem teljesen. Kicsit… - egy kis szünetet tartottam mert kerestem a pontos szavakat - ...alkotói válságban vagyok, de majd túllendülök rajta. Lassabban haladtam a megrendelésekkel mint szoktam, így ki kellett kicsit tolnom a határidőket. Nemrég végeztem egy nagyobb feladattal ami teljesen kifacsart és a végére már egyáltalán nem élveztem a munkát. Ezért gondoltam úgy, hogy tényleg menjünk ki, hátha nekem is jót tesz egy kis környezetváltozás. Illetve pontosan emiatt fogok én is valamit most alkotni. Legalábbis próbálok...hátha ezzel kicsit előrébb leszek és visszatér megint a kedvem az alkotáshoz - magyaráztam neki tűnődve. Ritkán szoktam az érzéseimről beszélni, de mellette könnyebben fel tudok oldódni, talán azért mert főleg inkább vele vagyok. Más ismerőseim nem nagyon vannak, hiszen az ügyfeleket különösképpen nem tekintem annak. Elmondják mit akarnak, én pedig lefestem. Mindez puszta üzlet és kész.
- Mostanában csak megrendeléseket festettem szinte megállás nélkül és semmit sem csináltam a saját örömömre. Öreg hiba és hajlamos vagyok erre, de most nagyon elvetettem a sulykot. Pedig már egy ideje nem a pénz miatt csinálom mint mondjuk mikor kezdtem. Csak pusztán sosem figyelek erre és akkor kapok észbe mikor már késő. Pont mint most - húztam el fanyaran a számat. Legyintettem egyet majd hozzáfűztem:
- Na de nem azért mondom, hogy panaszkodjak itt neked. Végtére te is tudsz ebből tanulni, hogy ne ess bele ilyen jellegű csapdába mint én. Legyél okosabb nálam - mosolyodtam el halványan a végén. Hamarosan vázoltam is a kihívást amire meglepődött egy picit, de ahogy sejtettem nem menekült el a feladat elől. A kérdésére ingattam egy picit a fejemet:
- Igazából nagyon sok lehetőség van. Akár a lombkoronák és a köztük kiszűrődő napfényt is megörökítheted, esetleg több tollat is keresgélhetsz és azokat valami vagány kompozícióba rakod. Aztán kövekkel is ugyanezt meg lehet csinálni. Ha valamelyik fa kérgének mintája megfog akkor azt...sok minden elfér ilyen kis vásznon. Csak jól kell elhelyezni - adtam neki végül pár tippet de a végső döntés úgyis rajta áll ami lehet teljesen más lesz mint amiket az imént felsoroltam. Pont ebből áll az alkotói szabadság, hiszen mindig van választás. Hamarosan kiderült, hogy várta ezt az órát ami nem lep meg, hiszen minden nap mikor találkozunk látom a lelkesedést a szemeiben. Kicsit néha elgondolkozom, hogy csak az órákat várja, vagy esetleg azt is, hogy velem találkozzon. Nem mondom, hogy az utóbbi nem melengetné meg a szívemet és nem lepne meg. Ha pedig mindkettő igaz az különösen jó lenne, ám álomba nem akarom magam ringatni.
- Ah igen. Sajnálom, hogy sokáig bent tartottalak, ám tényleg igazad van, nem árt kimozdulni mert idővel az otthonom egy borzalmas börtönné fog válni azt pedig nem szeretném. Igyekszem még nézni több helyszínt a városban ami jó lehet egy kis festéshez. Csak nem szeretem a tömegnyomort - sóhajtottam egy picit lemondóan. Igen ez az én saját rákfeném, amitől nehezen tudok szabadulni, de azért tényleg megpróbálok, hiszen nem rólam szólnak ezek az órák. Végül keresésbe lendültem, hogy én mégis mit fessek, hiszen nem hazudtam tényleg én is akartam fele együtt festeni. Ami konkrétan az első alkalom lesz.
Remélem nem túl furcsa dolog, hogy ilyennel hozakodtam elő. A saját mesterem sosem festett velem ami nem tudom miért volt, de ideje mindent egy kicsit másképp csinálnom, hiszen nem azért költöztem el hogy a régi ragályokat magammal cipeljem mint egy ócska teher. Hamarosan kis kutakodás után egy szív alakú nagyobb kődarabra leltem és úgy döntöttem, hogy nekem most ez lesz a “remekművem”. Egyáltalán nem egy bonyolult portré, de nem akartam hirtelenjébe egy sűrű mindent is mutató valamit lefesteni. Ebben az egyszerűsége lesz a nagyszerű. Ugyanúgy szépen ki lesz rajta minden dolgozva. A legapróbb lyukaktól kezdve a repedéseken át a moha rajta. Szépen középre lesz pozícionálva és kész.
- Mi mellett tetted le a voksod végül? - kérdeztem tőle halkan mikor már vette elő a festékeit idővel. Közben a táskámból előkaptam a vizes üvegemet amit otthon feltöltöttem majd töltöttem neki ha ő esetleg nem hozott. Ceruzámmal halványan de elnagyo |
 Marje Magnusson"akkor festünk?"
Marje egy álmodozó. Mindig is az volt. Ő volt az a lány az osztályodban, aki úgy nézett ki, mintha sose figyelt volna. A füzetje sarkába rajzolgatott valamiket, általában egy virágot. Bár ezeket sose mutatta meg senkinek. Úgyis megjegyzéseket kapott volna, ha emberről, ha egy fajtársról van szó. Megtanulta ezeket magában kiélni. Egy csésze fekete teával társalgott - sose kávéval, nem szereti az ízét, mégis ez is megölne egy olyat, aki nem szokott hozzá. A kollégája beszélt hozzá, hogy észre is vette, hogy nem figyel, az kérdéses. Bólogatott, kimondott egy pár szavat, de az esze teljesen máshol volt, mint ahol kellett volna lennie.
Idegesen tapogatta a pohár szélét. Csak remélni merte, hogy Gael nem haragszik meg azért, hogy a kinti festést javasolta. Nem akart rosszat vele. Felnőve egy kicsit mindig is különc volt az elfek közt. Ez nem olyan meglepő, ha tudod, hogyan is nőtt fel. Egy hippi tündérrel az élet teljesen más, mint egy vaskezű elf szülőkkel. Ha ezt tudnák, még irigyelnék is. Nem szokott panaszkodni azzal, hogy neki rosszabb lenni, sőt neki lehetett a legjobb a fajtársai közt, megismerve egy teljesen más világot, ahol az élet minden cukormázasabb, úgyis minden rendben lesz felkiáltással, s ezzel le is állnak a negatívum gondolatok.
Észrevette, hogy a tanára, ha nevezheti így, nem volt a legjobb hangulatban. Ő pedig aggódott érte, mégis kedvelte őt. Ő volt az, aki elfogadta őt, s azt mondja tanítja őt. Sokat keresett már fel az idő alatt. Egyeseknek volt már idejük. Mások hangoztatták, hogy az a legjobb, ha maga csinálja az ember. Azzal ő nem tud mit kezdeni, nagyon gyerek volt még, amikor festett, semmit nem tudott a szabályokról. Persze, azt lehet mondani, hogy a művészetekben nincs szabály. Lehet, de ha az ember tökéletesen csípi az anatómia rejtélyeit, akkor a mű is sokkal szebb lesz, mint az amikor úgy tartja a nyakát, mintha kitörték volna.
Szóval igen, ez a fajtársa egy különleges személy volt, aki megérti milyen a világ, ha a tájakban ötleteket lát, s a mosolyokat pedig nem egy fényképeken akarja megörökíteni. Persze van ilyen lény vagy ember a világon, akárhogyan is nézzük. Marje azonban nem ebben van már. Egy olyan környezetben van, ahol a lépcsőn való felmászás volt a legfontosabb, nem az, hogy éljék is a mindennapokat, pedig már lenne annyi pénzük is, hogy ezzel ne is kelljen foglalkozniuk. Ezek ellenére is, a verseny a legfontosabb nekik, ő pedig nem volt benne ebben. Mást keresett, az alkotást.
A telefonját nézte, miközben egy cikken dolgozott. Semmi érdekes, szokványos polgárpukkasztó dolog, ami a rég elfelejtett magazinokra lehet igaz, aminél ő is dolgozott. Ez van. A nagyobb gondja az volt, hogy a férfi ír neki vissza egyáltalán. Nem lenne meglepő, történt már ilyen, de azért ő már más volt, mint egy teljesen idegen. Ő vele osztotta meg az ötleteit. Az neki már egy olyan dolog, ami bensőség számára. Félne, hogyha nem ismerné jobban a férfit, mit mondana másoknak. Nem így ismerik őt, racionális, intelligens nőként írnák le őt, nem pedig az érzelmes, aggódó kislányként, amit ő hisz magáról. Ki tudja Gael hogyan látja őt.
Az email értesítő hamar megjelent a kijelzőjén, amikor meglátta ki is írta, kedve volt felnevetni is. Gael volt is, és szinte már a világ is szebb lett neki. Tudta, hogy már így el is menekülhet mindentől, ha egy kicsit festhet így, már nagyon is várta. Kinyitotta a levelet, és újra lelkes lett, amikor elolvasta, akkor tudta, hogy az lesz a legjobb találka. Nagyon reméli, hogy hatni is fog a másikra, igazán.
Igyekszek azért, hogy neki is jobb legyen minden, talán a rossz kedv is elmegy ezzel, bár már nem biztos ebben, de azért tényleg a legjobbakat akarja.
Először nem is volt abban biztos, hogy megtalálja ezt a helyet, de nem volt olyan, aki feladná a dolgot. Amikor meglátta Gaelt, akkor mosoly is került az arcára.
- Szia! - ő is köszönt, olyan melegen, mintha legjobb barátok lennének - Nem voltam errefelé, az az igazság - vallotta be, egy kicsit szégyellve, nem is tudta, hogy fogja-e egyáltalán valamire, a munka, a időrend, a kedv, de végül inkább csak tartotta a száját, úgy gondolva, hogy ez nem ide tartozik most, ebben a légkörbe. Szorosan követte a másikat, egy lépésre sem szerette volna őt elveszíteni. Kicsit tátva maradt a szája, mikor meglátta a kaput.
- Érdekes, hogy ilyen városban is van még elkülönült helyünk - csóválta a fejét. Nem tudta el dönteni, hogy ez jó, vagy nem. Hogy vajon kiket látna itt, barátokat, vetélytársakat, rokonokat? Na, az utolsót semmiképp se akarná. - Illik - bólintott egyet, a tekintette a tollon megakadt, szórakozott halovány mosoly volt az arcán.
- Igen, az! - mondta ki izgatottan. - Még régen bele voltam szerelmesedve ezekbe a régi madárkönyvekbe. Jók is voltak. Tanultam belőlük.
Mennyire szerette azt, amikor semmi gondja nem volt csak festeni és olvasni. Igazság szerint néha még a könyveket is átszínezte, aminek a keresztanyja nem nagyon örült, de sose büntette meg nagyon.
- Jól vagy? - kérdezett rá óvatosan, egy pillanatra látta, ahogy a gondolataiba mered a férfi. Nem tudott vele mit kezdeni még, nem is az anyja, hogy itt rögtön elkezdjen anyáskodni felette.
Nagyon is meglepte, ahogy a toll végül a tincsei közé került. Rettenetesen örült, hisz így szerette volna látni Gaelt, na nem a saját haszna miatt, inkább, hogy lássa, rendben van, legalább valamennyire, és a kapcsolatuk nem is olyan merev. Ha akarná se tudta volna lerázni a jókedvet az arckifejezéséről, megmutatta, hogy ez igazán kedves volt, s örül is neki.
- Oh - váratlanul érte ez a kihívás, de nem is bánta. Csak neki ez olyan új volt, hogy nem is tudta most ez az egészet hova helyezni. - Tudsz valamit ajánlani mit lenne praktikusabb lefesteni?
Ez nem arról szólt, hogy nem volt ötlete. Igenis volt vagy rengeteg, a fák, a madarak, a látvány, és ő. Marje viszont olyan volt, aki tudni szerette volna minden gondolatát azoknak, akiket kedvelt. - Nem mondom, nem vártam ezt, de nagyon örülök ennek az egésznek - vallotta be. - Jó végre kiszabadulni a falak közül, amik sokszor bezárnak. Főleg munkában.
|
A múltkori lánnyal való találkozóm óta megint belevetettem magam a melóba szokásomhoz híven ám egyáltalán nem ment olyan gördülékenyen egy-egy portré készítése mint azt gondoltam. Megint leragadtam ugyanott ahol eddig tartottam: folyamatosan azon kaptam magam hogy ugyanazt a szempárt kezdem el rajzolni. Szinte teljesen megőrjített már az egész és nem tudom mitől van ez honnan jött de eddig semmi ilyen problémám nem volt. Nem tudom eldönteni hogy őrület kezdeti jeleit mutatom vagy egészen más dolog áll a háttérben de egyelőre beteges rögeszmének gondolom. Idővel persze mindig megembereltem magam és csak sikerült befejeznem egy-egy művet de egyáltalán nem a megszokott tempómban hiszen késtem velük napokat is. Ezért kényszerültem rá, hogy mostanában kitoljam egy kicsit a határidőket, hogy legalább ne érezzem úgy hogy egy megbízhatatlan féreg vagyok.
Természetesen közben tartottam magánórákat is Marjenak, hiszen hiába vagyok mostanában kicsit labilis érzelmileg a kötelességeimet sosem felejtem el. Lehet látszódott a tanításomon is ez, hiszen az utóbbi órákon már erősen arra próbált néha rávilágítani, hogy igazán kimozdulhatnánk néhanapján. Előfordulhat hogy unja már az állandó bentléteket és így próbálta felém jelezni, hogy nem ártana egy kis változatosság. Nos, eleinte kicsit feszélyezett a dolog de amint elbúcsúzott tőlem pár óra múlva elgondolkodtam rajta. Valóban igaza van, kint is nagyon jó alkotni, csak mostanában már elszoktam ettől. Utálom a nagy tömeget de szinte mindenhol az van. Beköszöntött a jó idő és az emberek elő is kerültek mint valami nyüzsgő hangyaboly. Ám most is muszáj lesz erőt vennem magamon, mégis folyamatosan a kibúvón gondolkodtam. Hamar eszembe is ötlött egy tökéletes hely:
- Mégis hogy nem gondoltam erre! - morogtam picit mérgesen magamnak. Olyan hülye vagyok még a zavarodottságtól is elfelejtettem azt a helyszínt ahova először kimozdultam és kevesen is voltak. Gyorsan megírtam a lánynak e-mailben, hogy hol találkozzunk legközelebb aminek valószínűleg örülhetett hiszen láthatta hogy a városban van ez a célpont. Ám pontosan mégis merre is azt igazából nem árultam el, hiszen a környékére szerveztem a találkozót. Nem tudom, hogy van-e tudomása erről a helyről, ha nincsen akkor úgyis annál nagyobb meglepetés lesz számára.
Számomra furcsa belső izgatottsággal vártam a napokat mire végre tarthatok órát és gőzöm sincs miért érzem ezt, valószínűleg azért mert éppen meglepetést tervezek. Gondolom ez azzal jár nemde? Rég éreztem ilyet, hiszen az évek folyamán kicsit befásultam ami főleg a múltamból adódott. Illetve a borzalmas maximalizmusom se utolsó tényező ezt bevallom. Nem egy félkész festmény landolt amiatt a kukába pedig amúgy lehet jó alkotások születtek volna belőle. Ám közel sem annyira hogy megfeleljenek a tökéletességre törekvő agyamnak. Borzalmas dolog ez sokszor még akkor is ha valamilyen szinten fejlődésre is késztet. Eljött végül a nap amire már fel is készültem ám nem csak magamat vittem, hanem plusz dolgokat is bepakoltam. Egy hanyag mozdulattal a vállamra dobtam a táskámat és már útnak is indultam a ponthoz amerre megbeszéltem a találkozót. Kis várakozás után már meg is jelent a lány mire halványan elmosolyodtam üdvözölve:
- Szia! Gondoltam, hogy ha már felvetetted a múltkor a kinti órákat is akkor tényleg menjünk egy helyre. Mutatom az utat, mondjuk lehet ismered - vezettem is magunkat célirányosan az egyik parkhoz ám egyáltalán nem ez lesz a célpontunk. Igazából csak itt van a bejárata annak a kis titkos helynek amire még beköltözésemkor ráleltem. Egy kis kovácsoltvas kapunak a kilincsét könnyedén megmarkoltam a park északi szegletében ami kívülről egy kertre engedett betekintést, ám mikor kinyílt a kapu már teljesen más helyen találtuk magunkat. Egy erdő belsejében nagy fenyvesekkel körülvéve és baglyok huhogásával megspékelve ámulhattunk a látványra. Becsuktam magunk után gyorsan a kaput majd magyaráztam:
- Ide csak a fajtánk léphet be, a kapu felismeri mik vagyunk és csak úgy enged rálátást erre a helyre amit Owlfeather Gardensnek hívnak. Azt hiszem illik hozzá ez a név - ingattam a fejemet és a földről fel is szedtem egy bagolytollat és szórakozottan az ujjbegyeim közt pörgettem.
- Hm, egy uhu lehet ha jól emlékszem még a mintájára - picit elgondolkodtam hogy valóban jól rémlik-e nekem és sikerült konstatálnom hogy a régi tudásom ezzel kapcsolatban még nem kopott el teljesen. Rég volt mikor otthon sokat jártam az erdőket és alkottam szinte egész álló nap. Természetesen mindig büntetés volt a vége egy ilyen kalandnak számomra, hiszen a szüleim egyáltalán nem örültek neki, hogy ilyen elfoglaltság érdekel engem főleg. Kicsit lehunytam a szemeimet de csak azért hogy elhessegessem a múlt képeit amire nem akarok egyáltalán gondolni jelen pillanatban, hiszen teljesen más terveim vannak az önmarcangoláson kívül. Főleg órát kéne tartanom ugye, igaz egy kicsit másabbat terveztem mint eddig, nem feltétlen akartam most annyira megkötött dolgokat.
Bevallom tényleg szigorúan vettem kicsit a tanítását és időközben én is elfeledkeztem arról, hogy milyen tényleg úgy alkotni hogy szabadjára van engedve az ember keze. A túl sok megrendelés teljesen bedarál és nem mindig jut időm és energiám arra, hogy azt alkossak amihez kedvem van csak úgy. Felé nyújtottam a tollat ám félúton megállt a kezem és meggondolván magamat inkább a tincsei közé helyeztem az ékes díszt óvatosan egy zavart halvány mosoly keretében. Végül nem sokáig maradtam vele szemben inkább célirányosan elindultam befele a fák közé és remélhetőleg követett is. Amint találtam egy ideális helyet valamelyik fa tövében már le is ültem előkapva a táskámat:
- Nos, úgy gondoltam legyen egy kis változatosság és most ne a szokásos nagyobb vásznon dolgozzunk. Hoztam ilyen kicsiket és igen én is festeni fogok veled - vettem elő a kis tizenötször tizenöt centis kis vásznakat egy kis vigyorral. Egyáltalán nem mindennapi méret egy ilyen, de pont ettől kihívás az hogy olyan dolgot találjunk amit érdemes megalkotni ilyen kis méretben de kellő részletességgel.
- Óh és bármit festhetsz innen ami megtetszik, nincs megkötés - ingattam a fejemet egy picit majd elő is vettem az olajfestékeimet. |
A great artist can paint a great picture on a small canvas
Lezárt kör |
[5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
