|
Témaindító hozzászólás
|
2021.07.08. 00:59 - |
“What you seek is seeking you.”
Lezárt kör |
[20-1]
folyt.
Azonban békés s boldog időszakról ugyanannyira beszámolhatott, mint búsról. Megsárgult, befoltosodott emlékeit puha kezekkel őrizgette, remélve, egyszer megoszthatja mással.
- Ugyanakkor a jellem számít – folytatta. – Lehetsz a legszebb vagy legjóképűbb, ha belül rohadsz. Mindenki követ el rossz dolgokat, bólinthat rá döntésekre, amiket megbán a végén, vagy nem. Ugyanakkor van különbség gyerekes csintalanság, viccnek indult, de horrorba végződött tett és átgondolt cselekedet között, illetve ott van még a borzadály. Amit nem moshatsz le magadról, hiába sikálod. Nem gondolod? – Megállt a két utca sarkán és Victorra emelte kék szemeit, melyekben keresve se talált korábbi nevetést. – Tudnál szeretni ilyen személyt? – Pár pillanatig tartotta a férfi tekintetét, majd apró, feszengő mosolyra húzta a száját és tovább indult. – Maradjon meg ez a válasz a későbbiekre.
A távolból zsibongó hangok érték el őket, ugyan kevésbé pezsgett, mint mikor korábban erre járt. Hogy előző témájuk felé az érdeklődés elapadjon, teljesen másfélébe fogott bele.
- New York területén még nem voltam, de azokat a negyedeket, amiket említesz, ismerem. Jópárral találkoztam már, noha mindössze rövid ideig maradtam. Érdekes dinamikájuk van, viszont nem működnek felhőtlen békességben. Korábban megemlítetted a csoportosulásokat. Hogy is fogalmaztál? – Eltűnődve túrt bele szőke fürtjeibe halántékánál, megvakarva az enyhén viszkető fejbőrét. – Csorda! Ó igen. A csordába rendeződés. A bandák közti viszályok képesek elburjánzani, hacsak nem tartják kordában őket. – Eközben kiértek célpontjukhoz, a főútra, ahonnét reményei szerint egyhamar kiválasztja a hazafelé vezető utat. Na nem mintha elakart szabadulni a karizmatikus férfitól. Jóllehet kevesebben szállingóztak az üzletek között, így is akadtak néhányan. Főleg a míves padokra húzódtak össze fiatal baráti társaságok.
- Gondolod? – kérdezte, hosszú-hosszú percek elteltével, miután Victor a bujkálásokról elmélkedett pár mondatban. Pár pillanatig hallgatott, viszont nem érezte teljesnek kérdését, vagy pontosabban a nyomatékosságát annak, amire igazán utalni akart ezzel. Miközben kifejtette mondandóját, hátra söpört egy szemébe mászó kósza hajtincset. – Úgy értem, nem hiszek abban, hogy mindenki boldogan élhet a saját környezetében. Persze talán könnyebb, de a városok sikátoraiban ugyanolyan könnyen elnyel a sötétség, mint a múltban. – Remélte sikerült vajmi keveset átadnia abból, ami legbelül foglalkoztatta. Esetleg, ha elhintene apró, kétes szösszenetek itt és ott, Victor összerakja a kirakóst és akkor lelepleződik. Már nem vitte rá a lélek, hogy saját maga nevezze meg mivoltát. A túl sok bántalom és időt emésztő fájdalmak után bizalma megrekedt szobájának falai között. Ahová pedig senkit nem engedett.
- Olyan világ nem lesz, amiről a legtöbb álmodik. Vagyis remélem többen, mint kevesebben – mosolyodott el szinte ábrándosan, maga elé. – Hallottam innen-onnan a bizakodásokat. Változás lesz hamarosan... De ezt már régóta visszahallom. Úgy rebesgetik, mint valami titkot. – Hitetlenségét szája elhúzásával is bőven kifejezte emellé, de tény volt. Szinte mókuskerékként zajlott ez; minden korszakban voltak felbújtók, lázadók, akik édesen sziszegtek a fülekbe, és majdhogynem isteni igét hirdetve, leigázásról s hatalom megdöntésről ámították a feldühödt népet. Nem egyhez volt szerencséje, ahogy nem is egyben vett részt. De azok mindössze színes mesékké maradtak.
- Mindenesetre őrült helyen élünk. Szerencsétlen párák. – Utalt utolsó mondatával a kísérlettel létrehozott hibridekre - Hallottam mily módon bánnak szerencsétlenekkel. Mintha nem lenne elég faj – sóhajtotta. – Ez a rohamos fejlődés nem mindig kedvező kimenetelű, ha engem kérdezel. – Csak azért sem sikerült kihagynia mondandójából a sietős világot, de hogy is tudhatta volna? Minden erről szólt most, ebben éltek. Annak idején ételük és tiszta vizük is alig maradt. Az emberek imádkoztak érte, isteneket imádtak s akár áldoztak is értük. Néhol a mai napig megmaradt az ilyesfajta tendencia, míg máshol kitalált, groteszk lényekkel szórakoztatják az elunt felsőbbrendűséget. Megcsóválta a fejét önön elmélkedésére. - Szerencsétlen lények min mennek keresztül, hogy éljenek. A gondolatját is el kellett volna vetni az első perctől. Szenvedést teremtettek. – Egyfajta csalódottságot lehetett kihallani szavaiból, viszont nem sokáig. Nem akart más javára búslakodni. – Sajnálom őket, tényleg. Viszont ezelőtt is kísérleteztek és ez után is fognak. Forog a világunk – mutatóujjával tett pár körkörös mozdulatot. Hirtelen megtorpant s egy pillanatig magyarázatot sem adott. Végig pásztázta a környéket, ismerős támpont után kutatva. Tekintete egyhamar megakadt az édességbolton.
- Arról jöttem, az már egészen biztos – bökött egy irányba. – Mielőtt a sors összehozott volna minket, azon üzletek kínálataiban bámészkodtam, gyönyörködtem. Á fenéket – nevette el magát fejcsóválva. Szőke tincsei finoman libbentek arca mellett. – Őszinte leszek... épphogy nem nyálaztam össze az üveget, szerintem pár ujjlenyomatomat meg is találnád. Annyi szép dolgot látni, ámul az ember. Nézd azt is! – Lépteit a kiszemelt üzlet felé vette, ahol főképp csokoládékra tudta az ember elkölteni a pénzét. Valóigaz, legalább csomagolásuk fényűző volt, ha már az árát csillagokért adták. Viszont még e kínálat mellett cukorkát és süteményeket is felelt, aki betévedt.
– Szerintem hozzá se mernék érni, nemhogy a gyomromba kössön ki. – mondta eltöprengve. – Ha már ékszerek, ott is egy. Bevallom, elidőztem annál a kirakatnál is. Szépen csillogtak – vonta meg egyik vállát. – Esetleg ismered? Ó és a te ékszerüzleted merre van? Mondtad esetleg már? Szívesen ellátogatnék körbe nézni, ha pedig a felajánlott állásra szorulok, akkor meg pláne, de egyébként is. Majd megmutathatnád mi micsoda. – Eközben az alig pár méterre elhelyezkedő ékszerészethez értek. – Mármint milyenfajta kövekkel, kristályokkal és egyebekkel dolgoztok. – Valamely okán fura nyugalommal konstatálta a vöröses-sárga medál változatlan pozícióját. S ugyanúgy megbabonázta most, mint korábban. – Az egy szép darab például. – Mutatott is rá végül, hátha Victor tudta mifélét bámult ily megigézve. Ha mégse, az se volt baj. Minél kevesebbet ismert róla, talán annál jobb is. Az úgyszintén elragadó s ugyancsak méregdrága ruhák irányába se nézett. Feltételezte Victort kevésbé érdekelték a fodros, csillogós, egymásik csipkés és a többi féle dizájnos ruhák, így nem fecsérelte rájuk feleslegesen a szót.
- Hihetetlen milyen hangulata van ennek a negyednek, aztán pár utcával arrébb panelházak húzódnak és bevásárlóközpontok. Gondolom azért itt drágábbak is az ingatlanok. Mielőtt sikerült volna kiválasztanom a helyemet, sokat átbogarásztam, de ilyesféle utcaképekre nem emlékszem. Gondolom a kiválasztott ár kategórián kívülre estek. Nem panaszkodom egyébként, sikerült egy meglepően kedves helyet találnom, viszonylag tágas szobákkal. Majd növényeket szeretnék venni, egy-kettőt. De mindig elmarad a megvásárlása – húzta el a száját. – Vannak dolgok, amiket olyan nehezen intézek. Nem tudom te hogy vagy vele. Bár inkább olyannak képzelek, aki eltervezi és végre is hajtja – csipkelődött óvatosan, felhúzva egyik szemöldökét. Immár szemben állt a másikkal, felnézve rá. Az ékszerek elfeledve az üveg mögött. |
Amikor Victor megemlítette, hogyan működnek egy családként, elmosolyodott. Miközben hallgatta, elgondolkozott rajta, milyen régen volt része hasonlóban. Nem elkeseredetten vagy révetegen, mint aki régi idők szép emlékeit félve simogatja, hanem jóleső nosztalgiával gondolt vissza. Sose mondhatta el magát igazi csapatjátékosnak, ennek ellenére szép volt, ha tartoztál valakikhez. Főleg, ha családként mondhattad el őket, mint Victor.
- Kedves dolog így beszélni a kollégáidról, noha akkor nem is annyira azok a meglátásod szerint. Biztos jó vezető vagy és szeretnek – pillantott a férfira. El se tudta képzelni másként. Victor aurája vonzotta az embereket, de lehet csak őt? Az étteremben úgy tűnt, nem figyeltek fel rá mások, de meglehet csak nem tulajdonított neki túl sok figyelmet. Hiszen a saját tekintetét se igazán tudta elszakítani a férfiról hosszabb ideig. Ez pedig nem vallott rá. Aki mindig figyelte a körülötte bolyongókat, s azelőtt megtervezte a menekülési útvonalakat, mielőtt két lábbal a helyiségben állt. Persze ennyi információt se osztott meg magáról, bár nyugtatta a tudat, hogy Victor ugyanannyira számolt be személyes dolgairól, mint ő. Arról pedig, hogy sarkon forduljon és elsietve faképnél hagyja, az első öt percben lemondott. Elhessegette ezeket, ahogy elnézte az apró fintort a férfi arcán, amit aztán sebtében rendezett is. Melytől csintalan vigyora szélesedett saját mosolya.
- Azt látom – felelte a finnyás szóhasználatra. – Nincs ezzel baj. Érthető a ragaszkodásod a minőségi felé. Talán egyszer valaki rávesz ezekre a finomságokra is – utalt a rovarokra, míg vigyora továbbra sem apadt le. – Szerencsére ma már elég sok lehetőséget kínálnak, mindenféle kultúrájú vagy kitalált, új ételekkel. Van bőven miből válogatni. Majd egyszer érdemes kipróbálni tényleg. – Talán én leszek az, folytatta gondolataiban. Ugyan távol állt tőle a ráerőltetés, ám a lehetőséggel élni fog, ha úgy hozza a sors. Az ehetetlenül erős csípőség említésére bólintott egyet, habár amit eddig kóstolt, a legtöbbet szerette is.
- Kóstoltam párat, már meg nem mondom a nevüket. Viszont rendeznek ilyen versenyeket is, nem? Hallottam már róla, de még nem próbáltam. Biztos van amiket mesterségesen állítanak elő, valamiféle beavatkozással. Azokat is megkóstolnám szívesen, illetve vannak olyanok is, amiknek az íze enyhén füstös, esetleg édes. Na, azokra mennyire kíváncsi vagyok! – Lelkesen előrehajolt ültében ismét, mint legtöbbször, ha izgatottá teszi valami. – Meg mennyire lehet csípős a legcsípősebb? Ah, úgy érzem olykor, bármennyire is lehetek öreg, szüntelenül furdalja az oldalamat a kíváncsiság. Olyan sok helyet, teret... egyszóval sokfelé eljuthattam, mégis nem elég. Sose az. – Végül visszadőlt a kényelmesen párnázott székben. Karjait előre nyújtva pihentette az asztalon, közben ujjbegyeivel finoman dobolt annak terítővel elfedett felületén. Jól érezte magát. Nemcsak a társaságra értve, hanem a bőrében is. Victor kacsintására szórakozott vigyorral villantotta ki fogait.
- Annyira nem lőtted el. Nem ismerem – válaszolta. – Ki tudja mennyi ideje már, hogy ilyen helyen jártam. Vízesésnél... Mindenképpen várni fogom. – Ennek ellenére szorongás fogta el legbelül. Lazán összekulcsolta terítőn kopogó ujjait és fejét kissé leszegte. Több minden eszébe jutott egyszerre; mint mennyien lesznek ott, csöndes-e, biztos jó döntés ilyen hirtelen belevágni ebbe, hiszen alig ismeri a férfit. Ellenben jól tudta, ha most nem vág bele, meglehet sose máskor. Aztán meg Victor azt is megemlítette, hogy nem gond-e, ha nem feltétlen ismert a hely. Ennek fényében nyugalmat erőltetett magára. Majd ahogy Victor kifizette a részét, majd saját maga is, nem habozott követni a férfit ki az étteremből. Halkan elkuncogta magát Victor megjegyzésén a pincérről.
- Mit mondhatnék? Hozzásegítettünk a tapasztalati hátteréhez. – Vont vállat könnyedén.
A szűk utcák kanyargósan vezették őket a főutcára. A világítás néhol elmaradt, a házak rusztikusan rajzolódtak ki a rájuk telepedett félhomályból. Így, hogy Victor mellette sétált, megmenekült a fojtogató érzéstől is, mely idejövetele útján erősen megszorongatta. A férfi hangja kellemesen szólt a csöndes macskaköves utakon. Emlékezete visszaugrott, mint az est folyamán oly sokszor, korábbi életéhez. Egy olyanhoz, amelyben kísértetiesen hasonló szituációban találta magát egy kedves barátjával, ám mégse egyezett teljesen. Ott, messze egy másik világ szegletén, társába karolva szabadon nevetett fel az éjszaka fényes csillagjaira, s fikarcnyi gond sem nehezítette lelkét. Ellenben Victor és közte akadt némi kellemes, ildomos távolság. Feszültség ugyan nem húzott falakat közéjük, legalábbis Lise nem így definiálta volna.
Hosszas beszélgetésük menetére élvezettel gondolt, mert Victor válaszaiban megtalálta a szimpátiát és nem utolsósorban volt miről elcsevegniük.
- Az udvariasság mindig erény, csak manapság nem tudnak mit kezdeni vele – vont vállat, majd folytatta; - Főleg, amit te képviselsz. Úriemberekbe aligha botlik bele az ember mostanság. Amit említettem, nem rég költöztem ide, de... – legyintett egyet kezével. Visszakanyarodhatott volna a rohamos tempóhoz, amit főképp hibáztatott, ám nem akart több szót arra fecsérelni. – A technika bámulatosan fejlődik, valóban, míg a lelkünk lassan elenyész. Mindazonáltal érdekes végig követni ezeket. Más kívülállóként és más az, amikor benne vagy. Én az előbbire szavazok, kevésbé vágyom belefolyni ebbe a sebességbe – válaszolt, majd figyelmesen hallhatta a másik röviden kifejtett párkapcsolati eszméit. A kérdésére viszont rákapta a tekintetét is.
- Nincs? – kérdezett vissza, szemöldökei a homlokára felszökve. Hacsak a ne ölje meg, ne istenítse, vagy kontrollálja, nem különleges elvárások, akkor lényegében többet aligha tudott volna felsorolni. – Külső jegyekkel nem szoktam vitatkozni, amíg a megfelelő határokon belül mozog az illető. És ezalatt nem a hajhosszúságát értem, vagy a színét. Maradjon egészséges olyannyira, mint amennyire én. – Nyilván vonzódott bizonyos fellépésű emberekhez, viszont kinézetileg nem hasonlítottak egymásra, ám ha mégis, az véletlen egybeesés volt. Szerette, ha társa igényes, mivelhogy ő maga is törekedett erre. Ezek nem oly nagy óhajok, nemde? S mert fajtája immár kihalófélben, eltűnve a világ elől bujdokolt, hosszú ideje már, hogy partnerei ismerték volna teljes egészében. Noha ez korántsem jelentett sírba vitt titkokat. Igenis próbálkozott vele. Volt, melynek kimenetele pozitívan végződött, ám megesett az ellenkezője is. Az utóbbit, véleménye szerint, párhuzamosan lehetett összefonni a világuk fejlődésével. Ritkaságuk miatt felfedezésre váró kincsekké lettek. Beszéltek róluk a tévében, az interneten összeesküvések keletkeztek ily hirtelen eltűnésük okáért és hazugok állították, ismerik valódi természetüket, kilétüket. Ha véletlenül belefutott hasonlóba is, sietősen tovább állt. Nem azért, mert a leplezés megkockáztatását akarta elkerülni, esetleg félt tőle, hanem dühítette és fárasztotta egyben. Saját maga nem tudta megmondani, mikor látott másik főnixet. S még hallgassa az elképesztő téveszméket? Ó hát nem. Biztosan nem. (Ám mégis félt a felfedezéstől. Valójában rettegget tőle. Ezért is nézte át esténként legalább háromszor a zárokat, ezért nem trécselt a kedves öreg szomszédjaival, s legfőképpen ezért választott olyan mesterséget, amit egyedül végezhetett. Ámíthatta magát, csakhogy saját félelme meghazudtolása sose vezetett jóra.)
|
|
(folyt. köv. megint)
- Panelházak? Nem igazán, főleg a modern fajták. Az itteni belvárosban viszont láthatóak azok a régies házak amik végülis ikerházak, de mégsem hiszen több van belőlük egymás mellett. Talán a panelok ősi fajtájának tekinteném azokat az ingatlanokat. Érdekes megoldás volt ez akkoriban. Angliában vannak még hasonlóak amúgy, főleg a kis városokban - magyaráztam neki végül hátha látta azokat a régi épületeket. Ha volt a belvárosban akkor biztosan kiszúrta már azokat. Időközben meg is jött a megrendelésem, hiszen én is elcsábultam egy finom fagyira ebben a melegben. Hiába van éjszaka, még nem hűl le ilyenkor a levegő eléggé, csak a késő hajnali órákra. Végül csak a mangóst fogadta el, mire egy picit sóhajtottam. Tőlem aztán a felét is befalhatta volna, azért se orroltam volna meg rá, csak hagyjon valamennyit belőle.
- Nos igen, a változás elkerülhetetlen és mindenképp alkalmazkodni kell hozzá. A rasszok meg igen, idővel lett egyre több és több. A félvérek ha engem kérdezel régebben is léteztek, csak mostanában váltak elfogadottá, vagy megtűrtté. Ki hogyan áll hozzá ugye. A kísérletek meg jajj… - sóhajtottam egy picit lemondóan - ...sajnálom őket, de tényleg. Gyakorlatilag egy laborban nevelkedett lények, mert az emberek nem bírtak magukkal és kellett nekik istent játszaniuk. Állati géneket keverni az emberekbe. Micsoda szenzáció, szinte beteges fantáziára vall, főleg hogy nekik állítólag gazdájuk is van - undorító és gusztustalan, hogy szegényeknek alig van szabadságuk. Sőt, ahogy hallottam a gazdi nélkül már-már életképtelenek is. Ez nagyon sajnálatos dolog azért. Ingattam egy picit a fejemet majd mosolyogva mondtam:
- Én azt hiszem csak egyet láttam eddig, macskafülű fiú volt, elég fiatal ha jól emlékszem - erősen kétlem, hogy ha találkozott eggyel akkor simán keresztülnézett rajta. Az ilyesmi azért elég feltűnő. Nemsokára be is fejeztem közben a fagylaltomat, hiszen amíg különböző témákat érintettünk addig természetesen ettem, hiszen nem akartam hogy teljesen elolvadjon. Hamarosan meg is érkezett a pincér, ám Lise már egyből mondta, hogy fizeti a részét. Ej, hát tényleg nem engedi hogy ezt a kevés dolgot is kifizessem, pedig tényleg nem esett volna nehezemre.
- Ó, igen akkor még nem volt ilyesmi. Sőt, régebben nem fejlődött rohamos tempóban a technológia, nem úgy mint mostanában. Ha csak a mobilokba belegondolsz ott is cirka harminc év alatt mekkora fejlődés ment végbe. A fekete-fehér kijelzőtől és a gomboktól eljutottunk már a színes érintőkijelzőig, ráadásul egy csomó kamera van már beépítve a készülékekbe. Sőt, a legújabb módi már a hajlítható érintőkijelző ugye - a technológia fejlődése azért egyáltalán nem rossz dolog ez tény, de vannak néha elvetemült dolgok, mint például ugye ez a kísérletezés is. Bele se merek gondolni, hogy ha majd velünk is elkezdenék ezt csinálni akkor mi lenne. Biztosan kihasználnák a lehetőséget hogy hadi dolgokban kamatoztathassák, onnantól pedig mindenki retteghet.
Miután fizettem én is a nő már fel is tette a kérdést ami teljesen jogos volt, hiszen alig vettem észre, de az étterem kezdett kiürülni. Azt hiszem jól elbeszélgettük az időt, bár különösebben nem zavart és nem is érdekelt hány óra van.
- Nincs semmi programom, holnap pedig nincs nyitva a bolt, szóval dolgozni sem fogok úgyhogy mehetünk sétálni, nekem nem okoz gondot. Eleve ki kell majd találnunk hogyan juss haza - ingattam a fejemet egy picit majd felálltam és a karomba kaptam az öltönyzakómat, hiszen ha felvenném akkor megsülnék benne. Amint készen állt a nő el is köszöntünk majd távoztunk is az étteremből közösen. Az biztos, hogy a minket kiszolgáló pincér valószínűleg még mindig meg van rökönyödve.
- Szegény pincér srác, jól keresztül húztuk a terveit - jegyeztem meg szórakozott mosollyal az arcomon miközben sétáltunk előre a macskaköveken. |
|
(folyt. köv)
- A kihasználás szerintem nem itt kezdődik, de ahogy érzed én nem vagyok az erőltetés híve - ingattam egy picit a fejemet szórakozottan miközben jóízűen ettem tovább az ételt. Végül a következő pajkos megjegyzésére kicsit felnevettem mondva:
- Nos, lehet meg fogsz lepődni, de egyáltalán nem történt még velem ilyesmi pedig már egy ideje létezem azért - szinte egyáltalán nem akadt még ilyen váratlan ismeretségem, bár azt hozzá kell tennem, hogy barátaim se nagyon vannak. A kapcsolataim meg eddig szinte mindig ugyanazok voltak csak más-más típusú nőkkel. Előbb vagy utóbb vége lett mindegyiknek különböző okokból, persze volt hogy meg is haltak vagy természetesen vagy vadászok keze által. Megcsalás esetleg a titkolózás is benne van a pakliban, hiszen valószínűleg sejtették hogy én nem olyan fajtájú vagyok aminek kiadom magam, de sosem fedtem fel a lapjaimat. Most érzek egyedül késztetést arra, hogy Lisenek meséljek, hiszen az energiája tényleg más mint az eddigi lényeknek akikkel találkoztam és ez valamennyire bizalomra ad okot nekem. Ám még így is kétségeim vannak, ezt betudom az eddigi ragályos dolgaimnak amik rám ragadtak az évek folyamán.
- Hm, szeretetszolgálatnak azért nem mondanám magamat. Inkább úgy fogalmaznék, hogy olyan embereknek segítek így érdemben komolyabban akiknél látom, hogy tényleg megérdemlik, vagy látok bennük valamit. Ám ettől függetlenül az alapvető udvariasság természetesen nem áll tőlem távol, ami manapság nem tudom mennyire erény, hiszen egyre kevesebbet látom eme példát - nem beképzeltségből mondtam ezeket csak puszta tényként közöltem, hiszen tényleg ezeket tapasztalom.
- Valóban megvan a maga előnye, hogy ha nem figyelnek az emberre, ám vészhelyzetben ez sem túl jó, mikor éppen valakinek nagyon szüksége lenne segítségre. Tény, hogy mindegyik oldalnak van sajátos előnye és hátránya is. Szerencsére a bujkálások ideje lejárt, legalábbis itt. Normális emberi városokban ugyanúgy figyelni kell azért. Persze most már azért be tudunk illeszkedni a társadalomba, a régebbi korokban ez sokkal nehezebb volt ugye, az emberek jóval gyanakvóan kezelték az idegeneket - kicsit eltűnődtem mikor kérdezte, hogy jártam-e más lények lakta városokban, hiszen létezik több is szerencsére.
- Olyanban nem ami csakis különböző fajokkal van tömve. Ám több olyanban is éltem ahol mondhatni külön negyedek alakultak ki. Ez főleg nagyobb világ városokra jellemző, például a legközelebbi New York. Azóta már bővült az a rész is állítólag, én csak a kezdeténél laktam ott. Gettónak nevezték már akkor is, hiába nem volt lepusztult, az emberek érezték, hogy ha oda bemennek akkor sok jóra nem számíthatnak - sok ilyen hely van ott ám nem a bőrszín számít annál a helynél az biztos. Csak a halandók ezzel nincsenek tisztában és ez sokáig így is fog maradni. Érdekes figyelemmel kísérni hogy változik a világ és a társadalom azért, bár abban sosem reménykedem hogy valaha el leszünk fogadva. Ilyenben hinni puszta ábrándozás csak. Az emberek természetéből adódóan nem fog eljönni ilyen lehetőség, hiszen ők amint érzik hogy gyengébbek már fenyegetésként fogják fel és készítik is a különböző fegyvereket.
- Nos igen, mondhatni tényleg szeretek kívánságokat teljesíteni és szeretem ezeket tökéletesen is csinálni. Ne kérdezd, hogy ez miért olyan nagy probléma, én nem tudom erre a választ így sok év múltán sem. Más férfitársam erre azt mondaná, hogy a nők igenis igénylik azt, hogy néha igazi bunkóan bánjanak velük. Nem tudom, tőlem ez határozottan távol áll szóval ennek ha tudnék se akarnék eleget tenni. Eleve nem is érzem logikusnak, hiszen innentől már nagyon kevés van az asszonyverésig amit teljes mértékben elítélek és előbb törném el a kezem mit sem pofont osszak ki egy nőnek - vagy rosszabb. Az ilyen gondolkodás semmire sem vezet, holott pontosan tudom jól, hogy léteznek bántalmazó kapcsolatok is teljesen félelemre épülve. Az egyik eladó nálunk pont ilyenben volt, aztán egyik nap elfelejtette eltakarni a nyakát mert meleg volt és amint észrevettem egyből megkérdeztem tőle mik azok a lila nyomok, mivel határozottan nem kiszívás jele. Aztán akkor vallott be mindent és sikerült szerencsére a rendőrség segítségével elintézni a dolgot. Sokáig kellett bíróságra járnia, de meg lett az eredménye és szerencsére azóta sokkal felszabadultabb is.
- Nem, dehogyis. Senkitől sem várom el hogy hasonló jellemmel rendelkezzen mint én vagy ilyesmi - ráncoltam össze egy picit a szemöldökeimet - Valójában szinte semmi elvárásom nincs, se külsőleg se belsőleg. Nem kötöm például hajszínhez azt sem, hogy mégis kivel vagyok együtt. Ha valakivel egy hullámhosszon vagyok az a legnagyobb előny. Miért, talán neked vannak? - vontam fel egy picit hitetlenkedve a szemöldökömet, hiszen belőle nem nézném ki, hogy ilyesmi gondolkodásmódja lenne. Valamiért úgy gondolom, hogy ilyesmi távol áll tőle. Persze ez egyértelmű hogy mindenki azt várja el a partnerétől, hogy igényes legyen, hiszen az alapvető igényesség az fontos na. De ezen túl pluszba válogatni? Na az már az elvárás.
Elmosolyodtam halványan mikor meglepődött azon, hogy ékszerész vagyok pontosabban tulajdonos is. Valóban nem szoktam hangoztatni, hiszen sokan csak a pénzt látják benne de a kemény munkát nem, ám a nő nem hazudtolta meg magát, mert tényleg rátapintott a lényegre.
- Nos igen, kell hozzá precizitás és maximalizmus is, ezen képességek hiányában nehéz ékszereket alkotni, elég csak a különböző drágakövek más-más fazettálására gondolni ami csakis tökéletes lehet, mert a legkisebb hiba is szembetűnő - elmosolyodtam halványan a további érdeklődésére majd folytattam a magyarázást - Valóban én szerzem be ezeket, szerencsére jó a viszonyom a többi beszállítóval is, így le tudok csapni ritkaságokra még azelőtt mielőtt mások tudomást szereznének róla. A láncokat nem szoktuk beszerezni, csak a fém alapanyagot hozzá, hiszen nálunk helyben történik annak a megmunkálása is a műhelyben. Aprólékos, de egyedibb szerintem és értékesebb is mondhatni - tisztában vagyok vele, hogy nem minden ékszerbolt követi ezt a példát és a szakavatott szemnek ez hamar fel is tűnik.
- Jaj, akkor tényleg nem nagyon ismered a várost. Nem baj, akkor segítek majd szívesen ne aggódj, nem hagyom hogy eltévedj egyedül az éjszaka közepén - egyáltalán nem biztonságos és haszna sem lesz, hiszen sötétben sokkal nehezebb tájékozódni. Ettől az ember nem fogja kiismerni az utcákat. Picit elgondolkodtam, hogy mégis miket mutatnék meg neki ami kifejezetten nem közismert, ám ő már érdeklődött is:
- Ejnye, hát lelőnéd magadnak előre a meglepetést? - kuncogtam egy picit mikor végül az egyik lehetőséggel azért csak előálltam - Van egy nem annyira ismert vízeséses park a város déli szélén, Fenton Falls Park a neve, de a többi opciót már nem árulom el - kacsintottam rá egy picit. Persze, mit gondolt, majd az egész listával előrukkolok? Elmosolyodtam halványan mikor elcsodálkozott, hogy az alapítókkal együtt jöttem ide. Én magam nem tartozom azok közé, Isten őrizzen meg tőle. Egy picit csúnyán néztem rá mikor magát korhollta megint. Semmi rossz nem volt a kérdésében, ráadásul poénból tette fel. Nem állt messze a megoldástól egyébként. |
|
Nem kérdőjeleztem meg, hogy nem tud vigyázni magára, hiszen aki hasonló energiákkal rendelkezik az szerintem hasonlóan - ha nem sokkal - erős mint én és pláne ősi. Ám tény, hogy nagyon sok faj él itt és kötve hiszem, hogy csak én lennék itt az egyedüli aki régóta tengeti az életét ezen a bolygón. Ám nem szabad elfeledni azokat sem akik bandáznak az utcákon esetleg a sikátorokban. Sajnos a többség mindig előnyt tud kovácsolni magának. Csak hümmögve bólintottam inkább, ám mikor beismerte, hogy tényleg nem ismeri annyira a várost és a lakosait sem akkor szólaltam csak meg:
- Ah igen, a népesség rendesen meggyarapodott ez tény, ráadásul néha csordába is szoktak rendeződni - a bűnözőkre utaltam ezzel. Bár a rendőrség igyekszik tenni a dolgát de sosincsenek elegen ennyi emberre. Persze ott vannak még a pokolkutyák is, de szerintem ők még kevesebben vannak a többi elkanászodó fajhoz képest. Főleg a vámpírok azok akik mostanában elszálltak magukkal. Kicsit elkalandozott a gondolataiban, így direkt nem zavartam közbe ám mikor megszólalt hogy kedvelhetnek a beosztottjaim egy picit elkuncogtam magam:
- Oh, nos nem vagyunk sokan, szóval mondhatni egy család vagyunk. Azért mondjuk remélem nem csak a főztöm miatt szeretnek hiszen évente egyszer vagy kétszer van csak ilyen közös program. Ha az év többi részében rühellnek akkor nekem lőttek - viccelődtem el a végét, de tudtam hogy egy szavam sem igaz, hiszen egyáltalán nem így állnak hozzám. Mindenki el tudja nekem mondani a problémáit, legyen szó a munkahelyről vagy a családról akár. Bármi is történik mindig igyekszünk közösen megoldást találni rá. Kevés főnök mondhatja el magáról azt, hogy ilyen alkalmazottai vannak. Főleg azért mert főnökösködnek és nem vezetnek. Egy jó vezetőt sokkal jobban értékelnek az emberek, hiszen ők nem félnek bepiszkítani a kezüket és nem csak a dirigáláshoz értenek. Úgy gondolom én is ilyesmi vagyok és nem a beképzeltség szól belőlem.
- Túlságosan szeretem a szakmámat hogy váltsak. Talán ez áll hozzám a legközelebb és bár tudom, hogy vannak részletgazdag már-már művészi kategóriába eső tortadíszítések én mégis szeretek inkább maradandót alkotni ami az emberek élete végéig örömet okoz. Talán még utána is, ha az adott ékszer esetleg öröklődik a családban. Ám tény, hogy a szívből készült ételeknek is megvan a maga varázsa akár emlékek formájában is később így a szentimentális értékével nincsen baj, sőt igazából érthető is - ingattam a fejemet szórakozottan ahogy taglaltuk közösen a témaköröket.
Hamarosan a kedvenc konyhára terelődött a szó mire azonnal válaszolt a nő, ráadásul kiderült, hogy a sült csótányoktól sem viszolyog. Kicsit kuncogtam rajta ahogy még kihívó vigyorral ki is jelentette. Sajnos a lelki szemeim előtt már ott lebegtek a fapálcikákra tűzött sült csótányok így egyből egy kis fintor jelent meg az arcomon amit azért igyekeztem elhessegetni, hiszen ez nem a nő felé irányult nehogy félreértse.
- Sajnos én már mondhatni finnyás lettem az évek elteltével. Ha már régen nehéz volt néha ételt szereznem legalább mostanra ehessek jókat - vontam vállat könnyedén - persze a te oldalad is érthető, új dolgokat valóban jó kipróbálni azért - de ettől függetlenül nem fogok ízeltlábúakat enni. Valahogy nincs hozzá gusztusom, de emiatt természetesen nem írom le az ázsiai konyhát hiszen mint mondtam ettől függetlenül szeretem. A csípős dolgokra elmosolyodtam, hiszen ez a mexikói ételek sajátossága ez tény:
- Én is szeretem a csípős ízvilágot szó mi szó. Mondjuk a csípős az erős és az ehetetlenül erős közt is vannak különbségek. Az utóbbi szerintem már nem feltétlenül jó, de ízlések és pofonok ugye - ám elég csak arra gondolni, hogy a szellem chili kezelése, használata és tárolása gyakorlatilag felér egy fegyvertartási útmutatóval. Szembe kerülve pedig kifejezetten veszélyes. Nos, azért tagadhatatlan hogy ez már durván erős még a legkisebb mennyiségben is. Ráadásul nem is ez a jelenleg legerősebb paprika a világon, bár a top tízben így is garantált helye van. Felvontam a szemöldökömet mikor mondta, hogy végülis megérti amiért alul van fizetve. Csak sóhajtottam egy picit a magyarázatának a végére mondva:
- Persze, ebben is van valami, de hiába vagy új a városban a tudásod akkor is tagadhatatlan. Mondjuk lehet én értékelem ezt túl és velem van a probléma - szerintem nem véletlenül létezik az a mondás, hogy a tudás hatalom. Persze lehet ez is mára elavult, hiszen manapság az emberek főleg a külsőségekre és a látszatra adnak. Pedig ez mulandó, ám amit az ember tudást és tapasztalatot magáénak tud azt sosem vehetik el tőle.
- Remélhetőleg azért ez változni fog idővel és bővülni fog az ügyfélköröd, tényleg szívből kívánom ezt neked - addig meg tudok neki másodállást javasolni ami nem túl megterhelő, hiszen resturátorként ne nehéz fizikai munkával keresse meg azt a betevőt ami egyelőre még nem jut neki. A kezei épségére ugyanúgy szüksége van.
Az önzőségre és a gyarlóság említésére csak elkomorodott egy pillanatra a tekintetem hiszen pontosan tudom milyen az ember legundorítóbb természete. A saját fajtám látta a kárát, hiszen én vagyok az egyedüli életben maradt sárkány a világon. Legalábbis tudtommal. Én is csak a szerencsének és a leleményességemnek köszönhetően élek. Ha akkoriban nem rejtőzködtem volna akkor biztosan engem is levadásztak volna.
- Valóban sok faj gondolja felsőbbrendűnek magát, itt meg aztán bővelkedik a város ezekben - vontam vállat könnyedén. Én nem tartom magam annak, hiszen eleve nem is dicsekszem vele, sőt minél inkább titkolom. Nem akarom hogy valaki olyan kezébe jusson ez az információ aki visszaél vele, hiszen nem azért éltem túl hosszú éveken át, hogy az önzőség miatt teljesen elbukjak.
Bólintottam végül mikor mondta, hogy ha úgy adódik akkor felkeres a másodállással kapcsolatban. Ám legyen, azért remélem, hogy nem akkor fog mikor esetleg már túl késő. Na nem mintha nem bíznék benne, vagy elkelne a munkakör, csak szimplán tudom hogy az embert rendesen be szokta szívni a sok munka, aztán mire észbekap addigra lehet elszalasztott egy másik lehetőséget.
- Ah, valóban gyönyörű Ausztrália is, bár az egész szigetvilág ott. Megvan a maga varázsa ez tény, ráadásul bámulatos a változatos élővilága is - picit sóhajtottam mikor mondta, hogy sajnos nem tudott sok időt ott tölteni: - Nos, ez az hosszú élet átka mondhatni, nem tudunk huzamosabb ideig sehol sem letelepedni, bármennyire is áll közel a szívünkhöz egy adott város, ország. Szerintem ez neked sem újdonság és úgy vélem te is sok helyen járhattál már - mosolyodtam el halványan egy pillanatra
- Talán ennek a városnak ez a legnagyobb előnye, hogy itt nem kell gyanakvó tekintetek kereszttüzében lennünk akik számolgatni akarják, hogy bővültünk-e ráncokkal még vagy nem - igen, az emberek köztudottan gyanakvóak és pont ezért kell mozgásban lenni, hiszen bizonyos idő elteltével feltűnő ha az ember külsőleg semmit sem változik. |
 Loane Fraise"i fear myself not for what i couldn't be but for what i can be"
– Tehát a panelházak – tért vissza eredeti témájukhoz. – Érdekes lehetett látni mivé változik körülötted a világ. Ez a terület. Nem apró változáson ment keresztül, abban biztos vagyok. A különböző rasszok is a város fejlődésével jelentek meg? Hallottam már félvérekről a rádióban. Az új generációnak emlegetik őket. És még valami titkos kísérleteket is rebesgettek, amiről aztán végképp keveset hallottam még. Nemhogy láttam volna. Lehet nem estek a figyelmem középpontjában és átsiklottam felettük. – Talán egy nyúlfülű hibrid azért mégsem, habár előfordulhat. Míg beszéltek és Victor is desszertje végéhez közeledett, a vendégek sorjában kezdek szállingózni hazafelé, netán estéjük újabb állomásához. Észre se vette mennyi ideje ült a férfival beszélgetve. Kezével intett a pincérnek.
- Majd külön számlára kérem a sajátomat – mondta oda félig figyelve a fiúra. Táskáját ölébe véve kotorta ki lapított pénztárcáját. – Például a bankkártya. Feltételezem ez sem volt anno, mint a magasba tornyosuló lakóházak. Hihetetlen milyen ütemben változik a világ – motyogta el a végét. Amíg a pincérre vártak, bátorkodta megkérdezte; - Ezután? Van kedved kisétálni a macskaköves sétányra? – Bár az étterem asztalai megüresedni látszottak, közel sem érezte az este végét. Azért telefonja képernyőjére pillantva megdöbbent. – Mármint nem akarlak feltartani. Ha menni szeretnél nyugodtan. – Messze álljon tőle Victor elrendezett estéjének szabotálása. Ha arra kerülne a sor, későbbiekben felhívja. Már ha lesz is hozzá elég bátorsága.
|
Loane Fraise"i fear myself not for what i couldn't be but for what i can be"
– Elég sok helyen megfordultál már – közölte csodálattal átitatott tényként, mintsem kérdezte.
Victor valóban túlontúl kedvesnek bizonyult; mikor és hogy fogja viszonozni ezeket? Bele se mert gondolni.
- Köszönöm, de továbbra se használnám ki kedvességedet ennél jobban – rázta meg fejét határozottan. – Örülök, hogy ízlik. Lehet legközelebb is belefutsz egy zilált, segítséget kérő furamódi hölgybe, aki majd életed legfinomabb vacsoráját dönti el helyetted – kacsintott rá nevetve. Volt idő, mikor maga is értékelte a hasonlóan váratlanul kibontakozó ismeretséget, barátságot és akár szerelmet. Mindezt immár a múlt láncai tartják fogva. – Apropó! Gyakran segítesz ki másokon? Vagy éppen jó pillanatban botlottam beléd? – húzta szája szélét apró kis mosolyra. Érezhetően felszabadult, folyékonyan jöttek nyelvére a kérdések és válaszok. – Sajnos igazad van. Nem figyelünk egymásra már, ellenben két oldala van ennek is. Könnyebben ellavíroz a figyelmetlenek között az, aki nem akarja láttatni magát. Ma már kevésbé kell csatornák alatt és szekrények belsejében elbújni. Ha már a mi világunkat hasonlítjuk az emberekéhez. Egy egész város jutott nekünk és nem is ez az egyetlen. Jártál ehhez hasonló helyen? – Jómaga először lépett be, még csak hasonlóan lenyűgöző vidéken se járt. Habár ez félhazugság. Rövidebb-hosszabb időkre megszállt természetfeletti lények lakta falvakban és annak alig nevezhető összetákolt kunyhók rozoga teteje alatt. Amikor még kis létszámban összeverődve próbálták feldolgozni a kivetettséggel járó életben maradási hátrányokat és azt, hogy bármelyik percben rájuk törhettek a gondolkodásban elmaradott emberek. És ahol megvetették lábukat ezek a teremtmények, ott kisvártatva felbukkantak a vadászok is.
Meglepetten hallgatta Victort és maximalista énjének félmondatos bemutatását.
- Hogy lehet egy kapcsolatban maximalistának lenni? – tette fel őszinte kíváncsisággal a kérdést. – Minden óhajt teljesítesz tán? Vagy mielőtt a kívánság szöget üt a fejben, te már teljesíted is? – vonta össze szemöldökét értetlenül. Mit tudhatott ő, persze – gondolta ironikusan jókedvűen. A paranoid életmód velejárója nemcsak a baráti, hanem a romantikus kapcsolatok élettelen pusztasága is. Néhanapján eltűnődött azon, hogy egyáltalán izgalmas-e mások szemében, ha személyiségétől ismeretség hiányában eltekintett. – Nagy igényeid vannak partnereid felé? – találgatta tovább kisvártatva. Noha nehezen képzelte el róla, hogy tényleg ez lenne a háttérben. De megesett máskor is, hogy elvárásai és reményei mással kapcsolatban egyhamar letörtek, ám nem akarta elhinni, hogy Victort is oda sorolhatná. Ezúttal bízott megérzésében, még ha naiv szerencsétlenként marad alul. Meglehet, el akarta kerülni a férfi válaszát. Zavarba ejtően kínosnak találta a nyílegyenes kérdéseit, főleg a legutolsót. Ez már tényleg a magánélet. Vagy pusztán félt az őszinte válaszoltól? Esélyes. Túl hamar csapta volna képen a valóság egyik lehetséges kimenetele, ha beszélgetőpartnere – akit túl hamar túlságosan kedvelt meg – beismerően igazat adna neki. Csakhogy izgatta a válasz olyannyira, hogy szája belsejébe harapva elnémítsa az automatikus bocsánatkérését. Fürkésző kék szemeit le se vette Victor arcáról, míg várta a reakciót.
Óvatosan vette át a névjegykártyát, amit eleinte ujjai között forgatott. Szemei rögvest megakadtak a letisztult betűkkel írt bolt nevén. Legalább megtudta az apró információt, egyáltalán hol is kéne keresnie a férfit, ha úgy adódna.
- Igazán köszönöm – felelte hezitálástól elhalkulva. Az ékszerbolt járt a fejében. Az, amelyik előtt elidőzött pár percig mielőtt ide keveredett. Talán az lenne Victoré? – Ékszerbolt? Nem hittem volna. – Továbbra is a nemrégiben látott narancsos medálon elmerengve vizslatta a kellemes tapintású papírdarabot. Tekintetét olyan hirtelen kapta fel, feje szinte belesajdult. - Ó, hát ez izgalmas! – Felélénkült tekintetében izgatottan csillogott szeme kékje. Victorra figyelt egyedül, megesküdött rá, hogy az éttermet körbe lengő halk traccsolás duruzsolása halk zajjá csendesült körülöttük. – Nem csodálom, hogy a munkádban maximalista lehetsz. Ez azt jelenti, hogy te szerzed be az alapanyagot és készíted el a láncot hozzá? A formát és ilyenek?
- Dehogy probléma – legyintett. – Tényleg alig ismerem még a saját környékemet is. Abban sem vagyok biztos, majd merre induljak hazafelé. – Kinézve az ablakon teljes sötétség borult a városra. A sárgás fényű lámpák világították az utakat, de az étterem eléggé eldugott helyen feküdt ahhoz, hogy a közvilágítás helyenként hiányos, koromfekete homályt engedett beszivárogni két fényforrás közé. –Mik járnak a fejedben? – kérdezte, hátha Victor elárulja a helyszíneket.
Tetszett neki a férfi mosolya és kisugárzása. Ahogy formálta az udvarias szavakat és gondolkodott. Egyre jobban hitt abban, amit most átélt. Bár hiába, némi kétely ott motoszkált a felszín alatt.
- Az alapítókkal? – ámulva meredt rá. Furdalta a kíváncsiság, vajon kik lehettek azok, ám feltörő érdeklődésének ellentmondva csöndben maradt. Legalábbis a téma ezen megközelítéséről. – Akkoribban nem tornyosultak a panelházak, gondolom – jegyezte meg viccelődve. Közben Victornak megérkezett a kért fagylaltja. - Ilyet kérdezni – felelte szórakozottan. Lepillantott a maszatos, üres kehelyre.
- Legyen, de csak a mangósból. – Kis kanalával átnyúlva az asztal fölött merítette bele a választott ízbe, nem pontosan ugyan, mert egy kis kókusz úgyszintén mellé préselődött. – A fagylaltok isteniek – konstatálta miután kisebb ízlelgetés után lenyelte a fagyit. – Tehát a panelházak – tért vissza eredeti témájukhoz. – Érdekes lehetett látni mivé változik körülötted a világ. Ez a terület. Nem apró változáson ment keresztül, abban biztos vagyok. A különböző rasszok is a város fejlődésével jelentek meg? Hallottam már félvérekről a rádióban. Az új generációnak emlegetik őket. És még valami titkos kísérleteket is rebesgettek, amiről aztán v |
Loane Fraise"i fear myself not for what i couldn't be but for what i can be"
- Ugyan – legyintett félvállról, mikor Victor az est kifürkészhetetlen veszélyeire terelte a szót. – Tudok magamra vigyázni. – Noha régen keveredett hasonló szituációba, hogy sötétedés után még órákkal sem tért haza, de még a közelében sem járt ismerős környéknek, nem félt. Jóllehet ezt Victor számlájára írhatta fel. Jobban kedvelte a napsütöttét, mint az árnyakat bújtató éjszakát, ezt sem tagadta. Még nem ismerte ki a várost, amely kimozdulásának ritkaságából fakadt, így nem is tudta feltétlen megnevezni az összes ártó szándékú fajt. Sejtése szerint Victor talán a vámpírokra gondolt elővigyázatosságra intő mondatában. – De köszönöm az óva intést, mert tény, hogy keveset ismerek még a városból és lakosaiból – bólintott eltűnődve. Persze, ismerte a fajok szerteágazó vonalait, legalábbis szerette azt hinni, hogy találkozott már a legtöbbjükkel s nem érte volna meglepetés, bármelyikkel találja szembe magát. Inkább a másik fél csodálkozott volna Loane valódi kilétére. Sokszor eltöprengett már azon, ha lenne még egy hozzá hasonló, akkor könnyebb lenne-e? Holott kétségtelenül tudta. Olyan régről hordozta magával a választ, néha-néha emlékeztetni kellett magát. Egy hozzá hasonló, óviláginál is régebbi példány gördülékenyebbé tette a meglapuló érzések kifejezését, akár már tekintetük röpte összekapcsolódása is leírta azt, amit hosszas órák beszélgetéseivel képtelenség. Viszont az árnyak, melyektől Loane folyton folyvást menekülni kényszerült, sose húzódtak vissza az elátkozott repedéseikbe.
Elkalandozott. Fókuszálj Loane.
- Kedvelhetnek a beosztottjaid – mondta röviden reagálva. – Legalább a főztjeiddel nincs baj. A sütés meg… Annyira nem fontos. Egyszer olyan kedved kapsz hozzá, hogy a végén cukrász lesz belőled. Ki tudja – rántotta meg vállát, míg halkan poharához koppantotta körmét párszor. – Meglehet, hogy finomabbak, de a szívből készült ételeknek különleges varázsa van. Szentimentális, tudom. – Újból vállat vont, de közben mosolygott is.
- Az ázsiait – vágta rá szinte rögtön. – És a sült csótányt is – tette hozzá rövidesen, kihívó félvigyorral szája sarkában, majd folytatta; - Tudom, furán hangzik, de tényleg mindent képes vagyok megenni. Egyáltalán nem vagyok válogatós, de azért különbséget tudok tenni a különböző fokozatok között. Csupán megtanultam kiélvezni a szörnyűt is. Ami pedig másokat elborzaszt, az engem vonz. Mármint a konyha keretein belül. – Bár lehet késő, de azt azért mégse akarta éreztetni, hogy finom modorú nő helyett, valójában egy abszurd módon fura szerzet. Holott ez nem is állt olyan messze az igazságtól. – Szeretek újdonságokat is kipróbálni, legyen az szépen tálalva, vagy borzadályt keltő. Még a mexikói konyhát sorolnám kedvencnek. Hogy is mondjam… - Hümmögte el a végét eltöprengve, míg kereste a megfelelő szavakat. – Szeretem, ha az ételnek van íze. Nem csupán felsejlik benne, hanem más világokba röpít. Bár megkaptam már, hogy szeretek mindent elrontani a csípős szósszal. Szerintem épp ellenkezőleg, egy kis csípősség még ki is emeli az ízeket. Mit gondolsz? – vigyorodott el kissé, felidézve régi hangok megbotránkozásait. Amit hamar elhessegetett a férfi felháborodott tónusa. Vigyora szélesedett, míg figyelmesen hallgatta az indulatos mondatokat. A végére szintén megingatva fejét, majd a kedélyeket csitítva belekezdett a magyarázatba;
- Ne érts félre, inkább úgy fogalmaznék, hogy még új vagyok a városban és messziről jöttem ahhoz, hogy meglévő ügyfeleimet magammal hozzam. És javarészt már kiszolgálják mások azt az ügyfélkört, amit én is el szeretnék érni itt, így nem sok lehetőség akad. Olykor-olykor van egy nagyobb megbízásom, szó se róla. Viszont sajnos elég ritkán fordul elő. Az újonnan felbukkanó konkurenciát pedig mihamarabb ki kell irtani, ha jót akarsz magadnak – rántotta meg vállát könnyed mosollyal. – Nem tudok haragudni arra, aki épp ugyanúgy meg akar élni, mint én. Fordított helyzetben, valószínűleg, én se csinálnám másként. – válaszolt gördülékeny lazasággal. – Hiába vagyunk annyira különbözőek elsőre, mégis ugyanazokat a hibákat követjük el, mert az önzőség egy kiirthatatlan gyom. A pozitív lehetőségek előtt és váratlan események kereszttüzében kevesen mondanának le a jóról, hogy másnak adathasék meg. Sok faj felsőbbrendűként kezeli magát, holott ugyanolyan gyarló, mint egy halandó. – Megszámlálhatatlan mennyiségű példát tudna felsorolni, de nem akarta estéjük kedvét szegni felvilágosult filozófiai kérdéskörökkel.
Victor állásajánlatára elcsodálkozva meredt rá, mint aki nem akart hinni a fülének. Igyekezte becsukni száját és lejjebb erőltetni homlokig felszaladó szemöldökeit.
- Ez igazán kedves, köszönöm – Ugyan gyorsan pördült fejében az eladó szó, ami vonzotta maga után az idegenekkel való beszélgetés magas fokú esélyét is, úgy határozott, hogy majd töviről hegyire megrágja ezt később. Nem szívesen zárta volna el magát egy ilyen gesztus elől, azonban noszogatva is alig akart kimozdulni a komfortzónájából. Ez bizony az lett volna. – Ha úgy alakul, mindenképp felkereslek – biztosította. Míg a beszélgetés tovább mozdult, pillanatnyi hezitálással futott át rajta; azt se tudta mit csinál Victor és úgy hova is ajánlott állást. A gondolat azonban gyorsan tova szállt.
- Valóban, gyönyörű – helyeselt Új-Zéland említésére. Észre se vette mennyit beszélt magáról. Hacsak az óvatlansága esetleges következményeire gondolt, valahol rémületet érzett. Nehezen kötött csomót nyelvére, ha az akarat se akaródzott. – De Ausztráliában jobban magamra találtam. Sajnos nem élvezhettem túl sokáig a vendégszeretetét. – S bár egyre inkább megnyílva osztotta meg magánéletének apró darabkáit, túl messze álltak a kerek történetektől. Ó, mennyire szívesen veszett volna el a mesés Ausztráliában, a napsütötte óceán égkék tükrében. Ám képtelen volt figyelmen kívül hagyni a szabad szárnyait megfertőző lassú rothadást, mely végül elűzte onnan s örök bujkálásra ítélte. Nem csupán a túl sokat tudó emberek vágytak különlegességére, más fajok mohósága épp ugyanolyan veszedelemmel járt. Talán Victor szembesült már vele, s talán megértené. Csakhogy amíg ott feszült köztük a bizonytalanság szakadékja, úgy ő sem mert. – Elég sok helyen megfordultál már – közölte csodálattal átitatott tényként, mintsem kérdezte. < |
(foly.köv.)
Ráadásul hozta is a borjúmat szóval nem kéne hogy máshol kössön ki. Azért bíztatóan rámosolyogtam Lisere hogy nyugodtan rendeljen tényleg bármit ha mégis meggondolta volna magát. Engem ugyan nem zavar és tényleg szívesen kifizetem. Végül egy fagylalt mellett tette le a voksát ami érthető azért ebben a melegben. Bár annyira nincsen jó idő mint ott kint de szerencsére meg se kell itt fagyni.
- Nyugodtan rendelhettél volna bármilyen főételt is ha azt szerettél volna - ingattam egy picit a fejemet szórakozottam - Óh, köszönöm. Az biztos, hogy illatra és kinézetre is pazar ez a fogás is - láttam hozzá neki végül és elégedetten bólogattam amint megízleltem az első falatot - Nos, határozottan finom is. Én biztos nem tudnám ilyen jól megcsinálni - talán addig eljutnék vele hogy fogyasztható legyen és finom de ennyire ízletes sosem lenne ezt biztosra állítom. Időközben pedig meg is jött a hűsítő desszert is mire lelkesen bele is kanalazott Lise.
- Akkor jó választás volt mivel mindkettő finom, bár talán a pisztáciát jobban szeretem. Annál jobban már csak a kókuszt esetleg a mangót - még a végén én is elcsábulok majd a borjú után egy jó olasz fagyira. Ahogy néztem az állagát egyáltalán nem a felhígított direkt térfogatnövelőzött fagylalt lehetett, szóval garantáltan finom és ahogy elnézem a nő reakcióját tényleg nem okozhatott csalódást.
- Igen valóban sokszor a teljes megismerés is hiányzik ám ez manapság már nem következik be. Valamiért az emberek folyamatosan siettetnek mindent és eközé tartozik ez is. Aztán csodálkoznak hogy már megint nem a megfelelő partner mellett kötöttek ki - ám hamarosan korhollta is magát igazából teljesen feleslegesen, hiszen annyira durván nem beszélt teli szájjal. Ingattam a fejemet majd legyintettem:
- Akkor ennyi erővel én is illetlen vagyok ilyen téren, mikor beszéltem akkor is sokszor tele volt a szám csak nem látványosan. Amíg nem fordul ki az étel az ember szájából addig nincs gond. Ha teljesen meg akarunk felelni az illemnek akkor szinte némán kéne hogy együnk és semmilyen beszélgetés nem zajlana köztünk - hiszen egyes kultúrákban egyáltalán nem is szabad étkezés közben beszélni. A rossz szokásokra bólintottam egyet sóhajtva:
- Nekem is van egy pár rossz szokásom nem tagadom, főleg a borzalmas maximalizmus ami a munkámban bár előny, kapcsolatban nem mindig értékelik az emberek inkább túlzásnak tartják. Hiába akarom a legjobbat egy idő múlva nem értékelik. Lehetséges hogy túl sok vagyok emiatt, nem tudom - kaptam már olyan tanácsot is, hogy néha érdemes nos leszarni a nőket magasról. Nem én fogalmaztam így, csak idézek természetesen. Ám valahogy nekem annyira létidegen az, hogy egy tuskó legyek főleg azzal szemben akivel együtt vagyok. Alapból sem jellemző ez rám, hiszen mindenkivel igyekszem normális lenni általában, vevőkkel és megrendelőkkel meg pláne. Mégis miért olyan nagy baj ez?
Egy ideig beállt egy kis csönd közénk ami szerencsére nem volt kellemetlen, legalábbis ha jól éreztem de mint mindig szerencsére ebben sem tévedtem. Talán jók még mindig a megérzéseim főleg ahogy Lise reagált már el is mosolyodtam halványan pláne a lelkes megszólalásán:
- Valóban nehéz jó beszélgetőpartnert találni és hogy ne okozzon egymás elérése később problémát ezért tessék, itt a névjegykártyám - nyúltam be a zakómba a kis fém tartóért hogy kinyithassam és átnyújtsam neki a kis keményebb papírt. Minden elérhetőségem rajta volt és az ékszerbolt neve is ami a tulajdonomban áll így most már ebből tudhatta is hogy hova ajánlottam neki nem olyan rég munkalehetőséget. Tudom lehet ódivatú vagyok ezzel a kártyázással, de valamiért ehhez ragaszkodom még a mai napig is. Hiába a modern technológia, Facebook meg a többi én a kézzelfogható dolgokhoz ragaszkodom sok mindenben.
- Igen, tudok egész jó helyeket itt mutatni, nem olyan ismerteket is akár. Gondolom ez nem lenne számodra probléma - tűnődtem el egy picit ahogy pörgettem is a listát a fejemben. Szinte kapásból két helyszínnel is elő tudnék már most is állni de azért nem lőném le egyelőre a poént. Hamarosan a korunk került szóba mire csak ingattam a fejemet újfent:
- Ugyan ne korhold magad feleslegesen, ettől nem vagy szétszórt. Amúgy az alapítókkal együtt jöttem ebbe a városba, mikor még egy kis porfészek volt mondhatni. Azóta szépen kinőtte magát szó mi szó - kuncogtam egy picit a végére majd hozzáfűztem - Akkor másabbak voltak itt az emberek, közvetlenebbek, barátságosabbak. Mostanában meg már inkább a tipikus nagyvárosi élet köszöntött be minden velejárójával együtt - sóhajtottam egy picit de nem akartam ezt már annyira ragozni. Bőven kiveséztük ezt a témát már, ráadásul időközben lassan be is fejeztem a borjúmat ami a borral tökéletes volt.
- Azt hiszem én is benevezek egy jó fagylaltra, meghoztad hozzá a kedvemet - mosolyodtam el és intettem a pincérnek hogy hozzon nekem is, bár én az általam vágyott kókuszra és mangóra szavaztam egy kis sztracsatellával megspékelve. Hamarosan meg is jött a rendelésem így mielőtt még nekiláttam volna az evésnek megkérdeztem tőle:
- Szeretnéd megkóstolni? |
Hamar észrevettem hogy nem csak az általam nyújtott szalvétát értékelte - még akkor is ha valamilyen szinten hasztalan volt, hiszen felitatni teljesen nem tudta vele a balesetet - de az enyhe beszólásomon is visszafogottan nevetett. Étterem hátránya hogy illendő kulturáltan viselkedni, így kapásból nem feltétlen szabad hangosan sem nevetni hiszen hamar szálkák lehetünk mások szemében. Más kérdés, hogy sokan tojnak magasról az illemre és az etikettre mint olyan. Azért egy kis csúnya nézését is könnyedén elviselnék ha látnám nevetni, hiszen biztos vagyok benne hogy jól áll neki, ahogy a mosolygás is.
- Alap dolog, szívesen - többet nem tudok tenni a ruha érdekében sajnos. Esetleg még tüzet tudnék használni hogy lassan ott megszáradjon, de nem hiszem hogy értékelnék ezt a körülöttünk lévők. Végül inkább hallgattam a beszámolóját, hogy mióta van itt meg hogy keveredett erre.
- Óh, nos érthető hogy a kellemes zene becsábított, ráadásul eddig még nem felfedezett környék is volt számodra - ingattam a fejemet halványan mosolyogva - Ám este azért már érdemesebb vigyázni, hiszen éjjel se áll meg az élet itt teljesen - utaltam ezzel főleg a vámpírokra. Bár tudom hogy vannak akik használják a technológia előnyeit és igenis élnek a felkínált naptej és vértabletta lehetőségével...ám vannak akik ezzel nem értenek egyet és vadásznak akit tudnak. Egyáltalán nem hiányzik hogy valamilyen vérszopó elkapja őt egy sötét sikátorban ahol most ő is sasszézott.
- Én sem bánom ezt a véletlent azért - fűztem hozzá hogy azért annyira mégse érezze magát rosszul mert idetévedt. Természetesen az igazat mondtam ezzel és nem csak a lelke enyhítése végett jelentettem ki ezt. Ám hamarosan kiderült, hogy ő igazából annyira nem jártas a konyhában de merte rólam feltételezni, hogy én jobb vagyok nála ebben mire elkuncogtam magamat:
- Még a végén kiderül, hogy nyitott könyv vagyok számodra és semmi újat nem tudok mutatni - viccelődtem egy picit de válaszoltam nem sokkal a kérdésére - Mondjuk úgy, hogy értek hozzá de azért egy Michelin-csillagos séf közelébe se érek. A sütemények készítése pedig pedig nálam mindig katasztrófába torkollik szóval az azzal való kísérletezést rég feladtam. Legalább a főztöm jó, legalábbis panasz eddig nem volt rá, pedig a munkahelyemen is szerveztünk grillpartit csapatépítő tréning jelleggel, így több ember is evett belőle. Mindegyik él szerencsére - ingattam egy picit a fejemet az éttermeket illetően majd folytattam tovább a magyarázatomat:
- Mondhatjuk úgy is, hogy igen, hiszen egy szakértett szakács finomabbat tud letenni az asztalra mint én. Ráadásul újabb dolgok kipróbálására is jó néha egy-egy étteremlátogatás. Illetve ha lusta vagyok bevásárolni és főzni, de nem akarok pizzát házhoz rendelni - igen, van amikor még én is ehhez folyamodom, főleg ha semmi kedvem sincs az egészhez, vagy csak szimplán sok meló jött össze egy nap alatt. A kedvenc konyhára picit el kellett gondolkoznom hiszen tényleg sokat szeretek:
- Természetesen az olasz egyik nagy kedvencem meg a spanyol, de szeretem az ázsiai vonalat is, természetesen itt nem a sült csótányokra meg ezekre gondolok - fintorogtam egy picit a végére, ám visszadobtam hozzá a kérdést - Te melyikeket szereted még az olaszon kívül? - ez egyértelművé vált számomra hogy Olaszország a szíve csücske lett azért, főleg a mesélése után ami megmosolyogtatott. Valóban csodás hely és ilyenkor egy kicsit sajnálatos hogy sokáig élünk, hiszen nem maradhatunk örökké egy helyen, mindig mozgásban kell lennünk hiszen az emberek felfigyelnek arra ha nem öregszik valaki a hosszú évek folyamán.
- Ó, igen itt határozottan más életstílus uralkodik és az emberek is teljesen máshogy állnak egymáshoz általában...sajnos - ingattam a fejemet egy picit a végére, hiszen pontosan tudom jól, hogy bár látszólagos béke van itt, a fajok közti ellentétek sokszor előbukkannak. Szerencsére engem csak boszorkányként ismernek errefele és nem is tervezem felfedni a valódi énemet, elégedjenek meg azzal, hogy én különböző varázsszerekkel hosszabbítom meg az életemet. Nemsokára tovább beszélt Lise amin halványan elmosolyodtam, hiszen tényleg érdekes volt belegondolni hogy amennyire nem mertem hozzászólni most olyan jól elbeszélgetünk kötetlenül. A munkáján picit eltűnődtem és kifejezetten meg is lepődtem, hogy restaurátorként keveset visz haza az ember. Picit fel is háborodtam ezen szemöldökráncolva:
- Micsoda? Restaurátorként annyira keveset kapsz hogy másodállásban kell gondolkoznod? Te jó ég! Egyáltalán nem értek a szakmádhoz, de az antik dolgokkal való foglalkozás hatalmas felelősség, arról nem is beszélve hogy hosszú tanulmányi éveket is kellett bejárnod hozzá hiszen a különféle művészeti ágazatokat töviről-hegyire kell ismerned ha hitelesen akarod visszaadni a felújított darabokat. Ha a többi munkatársad többet kap nálad akkor lehet érdemes lenne beszélned a főnököddel mert ez nem járható út hosszútávon. Próbaidő ide vagy oda ez azért szánalmas tőle - csóváltam meg a fejemet a végére majd egy nagyot sóhajtva a hajamba túrtam egy picit és felajánlottam neki egy lehetőséget ha már ennyire jól elbeszélgetünk:
- Ha nagyon nem változnak a dolgok akkor nyugodtan keress fel, nálam úgysem ártana még egy eladó akár részmunkaidőben is. Most is szabadságon van aki szokott lenni így egész nap én voltam bent helyette ami nekem egyáltalán nem jelent problémát mert nem büdös a munka számomra, csak vannak tanítványaim is akikkel nem ártana ha foglalkoznék, így tolnom kellett az ő tanításukat két héttel - igen, már rég fel kellett volna adnom hirdetést ezzel kapcsolatban de őszintén szólva még nem jutottam el idáig, hiszen jöttek újabb megrendelések is amiknek a tervezésével voltam elfoglalva. Ráadásul majd megint jönni fog valami gála - legalábbis ezt csicseregték a madarak - szóval fel kell készülnöm rá, hiszen ilyenkor szoktak érkezni olyan megkeresések is hogy adomány jelleggel készítsek egyedi ékszert. Aminek általában eleget is teszek, főleg ha tudom hogy jó helyre kerül egy nagyobb összeg.
Az elkanyarodásra csak legyintettem egyet könnyedén majd lassan befejeztem a levest, közben hallgathattam a lelkes válaszát amivel már egy kicsit el is kanyarodott megint hiszen Görögország jött szóba. Lenyeltem az utolsó falatot könnyedén majd válaszoltam végül:
- Ugyan, ez természetes hiszen a szép helyek és a jó élmények könnyebben megragadnak az emberben. Amúgy Olaszországban én főleg Velencét szeretem nagyon jó az elhelyezkedése és a város is gyönyörű pláne mikor az álarcosbált rendezik minden évben - a szigetekre szinte gondolkozás nélkül rávágtam az újabb választ - Sok szép sziget van, de ha a kedvencemet kéne akkor Új-Zélandra voksolnék. Nehezen tudnék olyan szegletet mutatni ott ami nem gyönyörű - ott is éltem és határozottan más kultúra van arrafele is mint itt. Természetesen ezt nem lenézésből gondolom, de tény hogy itt pörgősebb nagyvárosi élet van aminek megvan a maga előnye és hátránya is.
Néha úgy érzi az ember hogy teljesen elidegenedik mindentől és ilyenkor szoktam néha szabadságot kivenni majd a környéken lévő természetben tölteni az időmet. Az egyik rendszeres megrendelőm pont ilyen céllal ad ki különböző szép helyeken kabinokat teljesen berendezve, hogy csak az erdők és hegyek adta lehetőségeket lehessen ott élvezni messze a városok zajától. Nemsokára megérkezett a pincér újból ám megint a kényelmetlen nézésével amivel legszívesebben inkább elhessegettem volna, de egyelőre úgy döntöttem hogy megkímélem őt. Talán elég volt egyszer egy nap képletesen beszólni egy embernek, nem kéne többet magamra haragítanom, főleg úgy hogy még tervezek ide több látogatást is az évben. Ráadásul hozta is a borjúmat szóval nem kéne hogy máshol kössön ki. Azért bíztatóan rámosolyogtam Lisere ho |
Loane Fraise"i fear myself not for what i couldn't be but for what i can be"
Zavarba ejtő butaságával, remélte, nem hökkentette meg annyira a férfit, hogy az este véget érjen. Jómodora mellett intelligensnek és az élethez tapasztaltnak tűnt, Loane pedig elég régen csillogtatta meg eszének tudását. Ami, az előbbiből leszűrve, nem ment karikacsapásként.
Pincérük ügyesen szlalomozva az asztalok között ért el hozzájuk, Victor második fogását felszolgálva. Röviden nézett Loane felé, tekintetéből leolvasható kényelmetlenségét mégse sikerült levetkőznie. Ennek ellenére testével felé fordult és zavarában nagyot nyelt. Ha az emlékezete nem csalt, az előbb sokkalta jókedvében hozta a levest.
- Esetleg mégis hozhatok valamit a hölgynek? – Kapásból nemleges választ adott volna, de Victorra tekintve elhatározottsága mégis megingott. Ha csak egy desszertet kér, ráadásul saját számlájára, akkor elképzelhetően olcsón megússza. A menülap közelébe se kerültek kezei, még a csillogó árak ismét kétségeket vetettek volna föl fejében.
- Köszönöm, ha hozna pár gombóc fagylaltot, azt megköszönném – remélte, kellő bájjal mosolygott fel a szorongó pincérre. – Ízekben nem vagyok válogatós, amelyiket ajánlja – zárta rendelését. Victorra szegezte figyelmét.
- A világért sem szeretném, hogy furcsán érezd magad. Bízom benne, hogy ez után nem fogod. – Az igazság másik fele pedig gyomra kedvetlen morgása volt. Elismerően pillantott a borjúra, illatában mennyeinek tűnt. – Jó étvágyat hozzá!
Kisvártatva desszertje is megérkezett. A talpas átlátszó tálkában ülő színes gömbök látványára elégedetten sóhajtott fel. Már az első kanálka is hűsítően hatott, ha pedig jól számolta, öt vagy hat egész szép méretű gombóc várta.
- Ez csokis pisztácia szerintem – ízlelgette majd; – Visszatérve az elvárásokhoz és ítéletekhez. Keveset ismertem, akik mind ezek nélkül képesek voltak az elfogadásra. Bár véleményem szerint ez inkább a teljes megismerés hiányában lakozik. Amit nem tudsz, nem is fáj, ugye. Azzal viszont teljesen egyetértek, hogy nem mindenki passzol mindenkihez, és amikor előfordul az inkompatibilitás, ha nem is voltál előítéletes, az leszel. De ilyenek vagyunk – rántotta meg végül vállait könnyedén, miközben nem volt rest száját fagylalttal tele pakolni. S mikor eszébe jutott újfent előre törő rossz modora, letette a kanalat. – Sajnálom. Borzasztóan faragatlan vagyok! Csak úgy ide tolom a képem, aztán a víz és most a teli száj. Borzalmas! – Teljesen magába roskadt saját illemének kielemzésén. – És akkor próbáljunk eltekinteni az előítéletektől – csóválta fejét kuncogva. – Nehéz levetkőzni rossz szokásokat, vagy az esetemben felidézni az elhanyagolt jókat. Előfordult már veled is? Főleg, ha mindenképp jót akar az ember, de sose jön össze.
Elnémulva tért vissza fagylaltjához, lassan kevergetve a különféle ízek masszáját a kehelyben. Kezdte elfogadni ezt, hogy évek múltával itt ül és szabadon, sőt, szinte gyermeki lelkesedéssel mesélt. Maga mögött hagyta a kezdeti idegességet is, és majdhogynem elfeledkezett a köves utcákról is, ahol kapkodó szívveréssel futott végig nem is olyan régen. Különösmódon akarta Victor bizalmát, s éppen ezért vakmerő gondolatától lepődött meg;
- Valóban komplikált egy dolog megtalálni a megfelelő partnert egy jóízű beszélgetéshez. Talán merészség lenne kijelentenem, hogy ezúttal sikerrel jártam? – Hangjában egyfajta visszafogott szégyenlőség bujkált, ahogy tekintete is bizonytalanul hullámzott meg. – Esetleg lenne kedved máskor is találkozni? Biztos vagyok benne, hogy jobban ismered a környéket is és a lehetőségeit. – Jól tudta, hogy bizalmát túlontúl előre alapozza, ám hirtelen felkínálkozó lehetőségét nem akarta homályba veszni. Ha pedig mégis megütné a bokáját, nos, nem ez lenne az első és valószínűleg az utolsó alkalom sem. Legszívesebben egy esti séta ötletét is felvetette volna, ámde nem szerettet volna ennél is tolakodóbbnak tűni. - Ó, persze azt nem tudhatom, mióta élsz itt egyáltalán. Rettenetesen szétszórt tudok lenni – mormogta orra alatt a végét.
|
Loane Fraise"i fear myself not for what i couldn't be but for what i can be"
- Köszönöm. – Elfogadta a szalvétát, habár aligha kellett használnia. A kellemetlen vizes tapadás fokozatosan engedett fel kezének melegségére, így mindössze csalfa takarásként szolgált a textil. – Igen, borral tényleg kellemetlenebbül jártam volna – pillantott a szalvétára majd vissza a férfira. Ki gondolta volna, hogy a korábbi találkozásuk zavartáságát ilyen könnyen levetkőzik a második alkalommal?
- Tényleg nem történt semmi baj. – Kuncogását tenyerébe kellett rejtenie, ám vállai árulkodóan rázkódtak. – De köszönöm – biccentett felé szórakozottságtól összepréselt szájjal. Mulatságosnak találta Victor pillanatnyi morcosságát, ám magának is bevallhatta, mennyire is jólesett. Meglepően kezdte magát jól érezni, és még csak nem is ő ivott bort. Talán mégsem jött el az idő a távozásra, határozta el és újból visszadőlt székében. Nemigen talált volna ilyen alkalmat mással. A fesztelen mondataik élvezetes párbeszédekké alakultak, és ezt semmiért sem állt módjában elhalasztani, hiába az alattomosan sutyorgó észérvek és ballépésékkel teletűzdelt évszázadai. Melyek miatt tart ott, ahol. Többnyire a négy fal közé szorulva, magányosan táncolva könnyed muzsikára, míg a kinti zajok baráti társaságok felhőtlen nevetésétől terhesek.
- Igazság szerint már egy pár hónapja, hogy a városba költöztem – elmélázva csavargatta gyűrött szalvétáját tenyerében. - Hm, de tény, hogy nem éltem ki a lehetőségeit, egy hangyányit sem. Nem erről a környékről valósi vagyok, nem is tudom miért jöttem erre. – Eközben játékosan forgatta meg szemeit és a férfire mosolygott kedvesen. – Persze ezt hazugság lenne állítani, mert tudniillik hamar elveszek mindenféle zene ritmusában. Gondolom elragadott az esti élet pezsgése, aztán itt kötöttem ki végül. Nem mintha bánnám. – Zavartan sütötte le szemeit elhalkuló mondata végére. Ha akarta volna, se tudta tagadni a beszélgetőpartnerek teljes hiányának tényét. A beismerés szégyene kellemetlenül csüngött szorító mellkasán, viszont sose ragadta el túl soká. Halkan hümmögőt mielőtt folytatta;
- Keveset mozdulok ki, így sajnos nem sok éttermet ismerek. Mondhatni beérem a bolti fagyasztott készételekkel is, vagy az otthoni koszttal, bár bevallom a főzés nem az én tudományom. Hiába szeretném, hogy az legyen. – Hacsak a számtalan nevetséges próbálkozására gondolt, nem igazán tudta eldönteni, hogy nevetni vagy szánni való lenne, de mindenképp szórakoztató. – Valahogy azaz érzésem, hogy neked ezzel nincs problémád. De javíts ki, ha tévedek – vigyorodott el. – Esetleg a sütés? Vagy éttermekben elégíted ki kulináris vágyaidat? Van konyha, amit jobban kedvelsz? – Egyre elhatalmasodó vágyat érzett Victor megismerésére, mintsem fajtája mibenlétének megtudását. Fürkésző tekintettel vizslatta, mintha képes lett volna a férfi megfejtésére. Arra a titokzatos erőre, ami úgy tűnt, sorsunknál fogva bilincselte össze őket.
- Viszont amikor Olaszországban éltem, ó az csodás volt – felelte kérdésére megerősítésképpen, hogy nem csupán rövid ideig látogatta meg az országot. – Szerintem életemben nem ettem annyit, mint akkor! És persze a tengerpart varázsa. Ahogy mondod, emlékeket idéző ez a hely is, de sosem lesz ugyanaz – ingatta fejét kuncogva. Bár évtizedekkel ezelőtt vetette meg lábát arra, emléke nem halványult. Minden szerethető összetömörült a napsütötte kis utcákban, a kőházak barázdáiban és eldugott keskeny kertek csodáiban. Gondtalan mosolyt csalt arcára s pillanatnyi elrévedő tekintetében nosztalgikus elérzékenyülés ütötte fel fejét. – Igazán szerettem ott élni. Az emberek kedvesek és nyugodtak, van idejük boldognak lenni. Egy ilyen városban, mint itt, ahol röpke örömökért küzdenek, nem értenék meg miről beszélek. – Mondata végén nagyot kortyolt megmaradt vizéből, mely melegen csúszott torkán. Határozottan nem akarta errefelé vinni társalgásukat, de mint előbb is, a szavak oly könnyedén pörögtek nyelvéről, mint mikor a világra rácsodálkozó foghíjas gyermek izgatottan mesél édesanyjának.
- Na de a más életritmus más helyzeteket is kíván meg. Restaurátorként azt gondolná az ember, hogy jól lehet keresni ilyen nagy helyeken, de szomorúan mondhatom el, hogy nem. – Ennek ellenére szórakozottan nevette el magát. – Az is megfordult fejemben, hogy egy másodállásba is belefognék. Pedig szeretem, mert kellemesen csendes és egyedül lehetek, arról nem is beszélve, hogy mennyire megnyugtató. És persze nem feledhetem azt sem, hogy igencsak felemelő érzés holmi megkopott viharvertségből szépet varázsolni. – Lenyelte érdeklődését, vajon mit csinálhat a másik; esetleg megérti mit akart mondani, vagy oly eltérő oldalon állnak, mely kizárja ezt a feltevést. Eltöltött évei alatt számtalan munkásságot tanulhatott ki, s bár legtöbbször élvezte az éppen történőt, soha nem ragadt le egynél. Kíváncsi természete elég izgágává tette ahhoz, hogy újat és újat próbáljon.
- Kicsit elkanyarodtam. – ráncolta orrát elégedetlenül. Amikor annyi mindenről beszélne az ember, máris nehéz egyben tartani a mondandóját. Loane gondolatai szintúgy villámként cikáztak. - Nem feltétlen van kedvenc városom – rázta meg fejét röviden, majd összeráncolt szemöldökkel gondolkozott el; - Szerencsésen körbe utazhattam az országot, elég sok helyen jártam így. Inkább azt mondanám, hogy az eldugott kisebb városok és falvak bája varázsolt el teljesen. Az se titok, hogy a szigetek különleges atmoszféráját jobban preferálom. Jártál már bármely szigeten? Nem feltétlen olasz vidéken, bármely máshol. – Kék szemei izgatottan csillantak fel. – Zakynthos-on például sok időt töltöttem. Ha mindenképp választanom kéne, akkor ez lenne. Dombos-völgyes ugyan, de a partjain kristálytiszta a tenger és jó pár még érintetlen volt akkor. A megtalálásuk is gondot okozott. – Ábrándosan felsóhajtott, azonban hamar kedveszegett grimaszba torkollott ajkain játszó réveteg mosolya. – Hoppá, ez már Görögország, sajnálom – húzta el száját kissé kínosan. – Túl sok élményt hozott elő a kérdés – rántott vállat. Megannyi helyen fordult már meg, s inkább hangulataikra emlékszik először. Zavarba ejtő butaságával, remélte, nem hökkentette meg annyira a férfit, hogy az este véget érjen. Jómodora mellett intelligensnek és az élethez tapasztaltnak tűnt, Loane pedig elég régen csillogtatta meg eszének tudását. Ami, az előbbiből leszűrve, nem ment karika |
- Részemről teljesen rendben van a tegeződés is. A korkülönbségről meg nem tudok nyilatkozni, hiszen jó magam már nem is számolom az éveimet - vontam vállat végül erre a tényre. Mások azzal nagyzolnak folyamatosan, hogy pontosan hány száz évesek, engem meg ez pont hidegen hagy. Vannak olyan idős lények akik bár régebb óta élnek eszesebbek nem lettek. Mindig csak a saját kis céljaikért harcolnak. Egyesek el is hiszik magukról, hogy akár egy világot is uralhatnának és boruljon térdre előtte mindenki. Kész röhej és szánalmas is, ám tényleg léteznek ilyenek. Engem csak egy cél hajt: élni és túlélni. Meg is jött időközben a levesem amíg eltűnődtem egy pillanatra. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg a pincér kedély hangnemén, de legalább már annyira nem feszeng jelenleg mint eddig. Amennyire vicces volt eleinte nekem már annyira kínos lett volna most.
- Nos, köszönöm. Bár bevallom kicsit furcsa érzés egyedül ennem úgy hogy van társaságom, de igyekszem majd ezen túllendülni - kuncogtam egy picit miközben szórakozottan az ujjaim közé kaptam a kanalat, hogy végre megízlelhessem a pompás levest. Már éppen szóra nyitottam volna a számat mikor szemtanúja voltam annak ahogy meglökődött a széke és a víz már borult is rá. Miért olyan figyelmetlenek az emberek? Sosem tudom megérteni. Csóváltam egy picit a fejemet majd átnyújtottam a textil szalvétámat Lisenek:
- Tessék, nyugodtan használd - én majd kérek másikat ha szükséges, ám úgyis tudom hogy kapni fogok még, hiszen jönni fog majd egy főfogás is.
- Valóban, borral kellemetlenebb lett volna ez - a felsőjének búcsút is mondhatott volna a víz meg legalább megszárad idővel. Legalább elnézést kért tőle az az illető aki okozta ezt a balesetet már ez is valami.
- Ugyan ne érezd magad emiatt szerencsétlennek. Nem a te hibád az, hogy egyesek nem figyelnek nemhogy az orruk elé de még a saját környezetükre sem - hoppá ezt lehet meghallotta még az éppen távozni készülő vendég aki hirtelen még sürgősebb iramra váltott. Különösebben most nem érdekelt, hogy megbántottam őt, hiszen a saját hibájából érdemelte ezt ki teljesen jogosan. Kicsit sóhajtottam majd neki is láttam a levesem elfogyasztásának, de nem sokáig maradtam csendben, hiszen nem akartam hogy kellemetlenül érezze magát amiért némán néznie kell ahogy eszem.
- Nemrég költöztél ebbe a városba? - érdeklődtem kedvesen végül. |
Nem tudom, hogy a szerencsének vagy egy újabb véletlennek köszönhetően találkoztam megint a nővel, esetleg talán figyel rám fentről az őrangyalom és ezzel kedveskedett nekem. Badarság! Egyikben sem hiszek, hiszen az eddigi életem sem annak köszönhető, hogy szerencsés voltam. Tudatosan éltem túl majd illeszkedtem be szépen az emberek közé ebben a városban akik mit sem sejtenek róla, hogy mégis mi vagyok. Vajon ő sejt valamit? Érzi azt az energiát vagy legalábbis hasonlót mint én? Nem kérdeztem rá természetesen hiszen ez illetlenség is, ráadásul nem is első találkozásos beszédtéma. Helyette inkább könnyedén becsuktam az étlapot, hiszen hála neki sikerült végül egy főfogást választanom. Persze idő kérdése lett volna, hogy magam válasszak valamit, de így hogy hozzám keveredett sokkal jobb volt.
- Ó, valóban tényleg finomakat főznek itt. Van a város déli részén is egy olasz étterem, de a közelébe sem ér ennek - mosolyodtam el halványan. Ám hiába az udvarias viselkedésem ő nem fogadta el a rendelés lehetőségét azzal indokolva, hogy evett. Valóban jó indok ez, ám mikor a szemébe néztem láttam, hogy szinte az éhségtől kopog. Tudom milyen ez, velem is jó párszor előfordult a régi életem folyamán, hogy nem mindig tudtam napi betevőt találni. Ha az embereknek a haszonállataik éppen fertőzöttek és sorra halnak meg akkor rá van kényszerítve az ember egy kis éhezésre. Miért nem ettem akkor az erdőben vadállatokat? Egyrészt a terep nem kedvezett volna nekem, másrészt volt olyan elvem, hogy az ottani élővilágot nem fogyasztom. Ehhez tartom magamat a mai napig, nem eszem nyúlhúst, szarvast meg a többit. Ám a tengeri ételeknek nem tudok ellenállni, azok túl finomak így emberi bőrben.
- Ah, értem. Ahogy gondolja - fűztem hozzá végül a kijelentése után. Hamarosan megjelent a pincér, így le is adta a rendelését ami egy pohár víz volt. Érdekes lesz így ez a vacsora az biztos. Szórakozottan figyeltem ahogy a felszolgáló szinte kellemetlenül érzi magát a nő társaságában hiszen láthatóan szorongatta a tollát. Nekem meg pusztán nevetni támadt volna kedvem ettől a jelenettől. Az biztos, hogy nincs hozzászokva ahhoz, hogy egy pohár vizet szolgáljon csak fel. Gyorsan le is lépett végül a nem túl bonyolult rendelésünk után és a nő már meg is jegyezte, hogy sosem tudhatom mennyire lehet kellemes társaság egy idegen.
- Ebben van igazság, de bízom a megérzéseimben - mosolyodtam el halványan a végére, majd legyintettem a következő mondatára:
- Ugyan, ne érezze ezt magára erőltetve és ne ragaszkodjon görcsösen elvárásokhoz amik a jelen esetemben nem is léteznek. Az emberek többségével ellentétben én mindenkit igyekszem úgy elfogadni ahogy vannak és nem belekényszeríteni őket olyanba ami a természetükkel ellentétes - sajnos sokan erre nem képesek, sőt vannak akik azt hiszik, hogy valaki megváltoztatása az minden problémára megoldás. Akárhány kapcsolatom volt eddig szinte mindegyikben tapasztaltam ezt. Valami sosem volt jó a szemükben és azt mindenáron ki akarták volna iktatni belőlem ahelyett hogy elfogadták volna egyszerűen. Olyan nehéz dolog ez? Szerintem nem. Persze lehet azért vagyok így ezzel már olyan sok évet leéltem. A pimasz mosolya kifejezetten jól állt neki, így egy ideig mosolyogva figyeltem a látványát. Az biztos, hogy ez a találkozás másabb mint az első ahol konkrétan nem mertem leszólítani, hiszen folyamatosan azon járt az agyam, hogy mi lehet ő. Ez az érzés nem múlt el természetesen, de azért most már arra is kíváncsi vagyok, hogy ki lehet ő.
- Előítéletnek talán nem mondanám, az elvárás jobb kifejezés erre. Bár ez a kettő jelenség kéz a kézben jár sokszor. Valakit látszat alapján elítélnek és ezzel kapcsolatban bizonyos elvárásokat is támasztanak vele szemben. Aztán jön a nagy meglepődés ha az illető bebizonyítja hogy az egész egy nagy badarság - vontam vállat könnyedén a végére - Ilyen például az, hogy vannak félénkebb emberek. Legalábbis annak tűnőek. Az hiszik rájuk általában, hogy nem szeretnek beszélni, antiszociálisak meg a többi. Holott általában inkább arról van szó, hogy a többség nem szereti az erőltetett bájcsevejeket. Nem találtak még eddig maguk mellé megfelelő beszélgetőpartnert akivel nem csak a napi időjárásról lehet beszélgetni - nem mindenki szereti az ilyen nesze semmi fogd meg jól kommunikációkat. Én sem preferálom, de mégis napi szinten el kell viselnem én pedig udvariasságból szoktam ezeket viszonozni. Vevőnek mégse mondhatom azt, hogy teljes mértékben hidegen hagy az, hogy kint milyen nagy hőség van.
- Ó, igen jártam már ott. Valóban szép hely, ahogy ez az étterem is, tényleg igyekeztek minél autentikusabbra csinálni és pazar munkát végeztek. Ám ami kicsit hiányzik innen az a tengerpart közelsége. Természetesen ez földrajzi okokból nem kivitelezhető - ingattam egy picit a fejemet mosolyogva, majd tovább is fűztem a beszélgetést - Ön járt már ott? Van kedvenc városa, helyszíne arra? - valószínűleg igen, hiszen tetszik neki ez az étterem is és pontosan tudja milyen az igazi olasz hangulat. Nemsokára ki is derült, hogy mégis miképp keveredett ide mire egy picit megcsóváltam a fejemet. A sötét sikátorok közt sétálni nem a legjobb dolog az este közeledtével, pláne nőként. Az ékszerbolt említésére kicsit somolyogtam az orrom alatt, de egy percre se szakítottam félbe a lelkes mesélését amiből arra tudtam következtetni, hogy nem olyan régen költözhetett ide és igyekszik felfedezni magának szépen lassan. Aztán ki tudja, lehet jó ideje itt él csak a munkája miatt sokszor nem tud kiszabadulni.
- Ugyan, emiatt ne kérjen elnézést. Szívesen hallgatom legyen bármiről is szó. Ráadásul milyen lenne már, hogy itt ülünk és nézünk egymásra némán? - kuncogtam egy picit a végére és próbáltam enyhíteni azt, hogy kellemetlenül érezze magát emiatt. Meglepő volt eleve azt hallanom, hogy rég volt neki társasága. Egyáltalán nem érzem azt addig, hogy unatkoznék mellette. Kicsit furcsálltam is, hogy nem sokkal később az ajkaiba harapott, ám ahogy követtem a tekintetét sejtettem, hogy ugyanaz a pincér jön felénk. Bármibe fogadok, hogy még mindig feszengve sétált a társaságunk felé. Bingó!
- Köszönöm - mondtam végül ahogy felszolgálta idegesen az italunkat és távozott is gyorsan. Sóhajtottam egy picit és bele is kortyoltam lassan a boromba aminek pompás íze volt. Tökéletes lesz a borjúhoz majd, de előbb a levest kell megennem.
- Nem olyan rég nyitott az étterem, eddig előtte csak egyszer voltam itt és akkor sem csalódtam. Nem mondom, hogy mindennapos vendég leszek innentől, de havonta egyszer igyekszem beiktatni itt egy vacsorát - egyedül kicsit furcsa ilyen helyre járnom. Mindenhol vagy párok vannak vagy nagyobb családok én meg társaság nélkül foglalok egy kétszemélyes asztalt. Szinte pofátlannak érzem magam ilyenkor. Rövid ideig néztem, ahogy picit eltűnődött a nő majd hamarosan eljött a bemutatkozás ideje is.
- Ó, valóban én sem mutatkoztam be még, elnézést a faragatlanságomért. Victor vagyok és örvendek a találkozásnak...megint - azt hiszem ezzel tisztáztam is azt, hogy még mindig emlékszem rá a kávézóból. Érdekesen hangzott a neve éppen ízlelgettem a hangzását és gondolkodtam rajta, hogy milyen név lehet, esetleg minek a becézése, mikor felajánlotta hogy elengedhetjük már a magázódást.
- Részemről teljesen rendben van a tegeződés is. A korkülönbségről meg nem tudok nyilatkozni, hiszen jó magam már nem is számolom az éveimet - vontam vállat végül erre a tényre. Mások azzal nagyzolnak folyamatosan, hogy pontosan hány száz évesek, engem meg ez pont hidegen hagy. Vannak olyan idős lények akik bár régebb óta élnek eszesebbek nem lettek. Mindig csak a saját kis céljaikért harcolnak. Egyesek el is hiszik magukról, hogy akár egy világot is uralhatnának és boruljon térdre előtte mindenki. Kész röhej és szánalmas is, ám tényl |
Loane Fraise"i fear myself not for what i couldn't be but for what i can be"
- Jó étvágyat. Remélem segítségemmel kellőképp – Mondatát nem más szakította félbe, mint a poharából ölébe kilöttyenő víz. Olyan erősen lökték meg székét, hogy ujjai laza szorításából kicsúszott az üveg, meghökkenve vette tudomásul. Kisvártatva a hebegő szabadkozás is kísérte a döbbenetet, ám míg nem fordult meg, nem is látta, hogy kinek ügyetlenségéből került ebbe a helyzetbe.
- Nem történt baj, ez csak víz. – Talán itt az ideje a távozásnak. Hangulatának megváltozását már nem fojthatta vissza, leplezetlenül éktelenkedhetett arcán döntése fanyar grimasza. Összeráncolt homlokkal nézett fekete nadrágjára, de nem csak oda sikerült kiöntenie poharának tartalmát. Világoskék pólóján kövér vízcseppek nyomai látszódott. Felsóhajtott és a férfira pillantva kissé elvigyorodott. – Az ilyenek is velem történhetnek meg. – Csöppet sem lehetett dühösnek látni, bosszúsnak talán igen, ám inkább humorosnak találta. Mennyi az esélye, amikor végre kimozdulsz komfortodból, sőt, még rátalálsz valami rendkívülire is valaki személyében, és erre ez történik?
|
Loane Fraise"i fear myself not for what i couldn't be but for what i can be"
Meglepődve, ám némi gyanúval figyelte a férfi közrejátszását. Nehezen törte meg az oly sokáig falként felhúzott bizalmatlanságát, viszont jelen esetében saját magát keverte bele ebbe. Így jobb választás híján kénytelen kelletlen, de hallgatott megérzéseire. Melyek most törékeny bizalmat suttogtak fülébe az ismeretlen férfi iránt. Halkan megköszörülte torkát és eleresztette a görcsös marka fogságában rekedt fehér asztalterítőt. Ám szélét továbbra is ujjai között pödörgette bizonytalansága mankójaként.
- Ó, bármire is esett volna a választása, meggyőződésem, hogy nem csalódna – sütötte le szemeit zavartan az elé tolt menülapra. Nagyot nyelt, ahogy összefutott szájában a nyál a sok ínycsiklandónak tűnő ételek nevei láttán. Viszont az árak már kevésbé hozták örömteli hangulatba, így apró mosollyal rázta meg fejét. – Köszönöm, de már ettem. – Csak remélte, hogy nyilvánvaló hazugsága nem tükröződik vágyakozó tekintetén át. Ha elég erősen koncentrált a sütőből frissen előkerült gőzölgő bolti lasagnára, akkor falánk gyomra követelése is alább hagyott némiképp. Csupán kívánod, semmi több – nyugtatta magát. Hiába a meghívás, megrögzött véleménye szerint a szívességekből alkuk szülnek, és így is adósa lett.
- Egy pohár víz elég lesz, köszönöm – pillantott a zavart pincérre. Ugyan az udvariasság etikettjét magára erőltette, tollat szorító ujjai remegése és szája apró rándulása sejtette, hogy bármelyik másik vendéggel foglalkozna. Loane egyet tudott vele érteni, hiszen a karizmatikus férfi kisugárzását bár kedvesen udvariasnak lehetett mondani, mégis volt tekintetében egyfajta kemény él. Saját magáról őszinte véleményt pedig nem állt módjában formálni, társaságtól elidegenkedett attitűdjét illetően, magas bizonyossággal talált volna kivetnivalót viselkedésében. Mellyel inkább hálószobája tükrében fog szembe nézni, mintsem itt.
A fiú mindössze kurtán bólintott, mielőtt melléhez csapta kis füzetét és sarkon fordult. Amint a pincér elment, feszültségtől merev vállai is ellazultak.
- Igazán kedves, bár sose tudhatja egy ismeretlen társaságra, hogy valóban kellemes-e – kissé oldalra billentette fejét a férfi arcának immár leplezetlen mustrálása közben. – De igyekszem megfelelni az elvárásnak – mosolygott szórakozottan. A korábbi, gyomrában összetömörült feszültséget végleg elegendő sóhajjal dőlt hátra kényelmes székében. – vagy inkább előítéletnek? – kedves mosolyát pimasz félmosollyá húzta vissza. Különös energia áramlott vérében, olyan érzést keltve benne, hogy szabadon beszélhet a férfival. Mégis visszakozott, hiába vágyta mohó kérdéseire a választ, józan esze gúzsba kötötte váratlan fellángoló szívének szeszélyeségét. Mennyi ideje már? Mennyi ideje már, hogy több szó hagyta el száját, mint amennyit gondolkozott rajta?
A korábbi véletlen összetalálkozásuk alkalma oly gyorsan elröppent, noha emléke nem homályosult. Valójában annyira hitt a véletlenekben, mint az ígéretekben; semennyire. Elégszer élte szempillantásként tova tűnő éveit. Így jól tudta, hogy halandó meséket dédelgetni elfáradt szívekben nem több, mint holmi rossz hóbort, melyet idővel mind kinővünk.
- Igazán kedves hely – ingatta körbe mutatóujját. – Nem is gondolná az ember, hogy milyen kincsekre talál váratlan helyzetekben, mintha elhoztak volna egy szelet Olaszországot. Járt már ott?– Ha más nem is, az udvarias csevej képessége még birtokában állt, s nem is volt rest kihasználni. Elhatározása szerint, kizárólag perceket engedhet meg magának, ámbár ellentmondásos érzései annál is rövidebb idő alatt vívták viszályos csatáikat, s mikor melyik került ki győztesként. – Nem gondolnám, hogy a sötét sikátorok között szlalomozva ide lyukadok ki. Viszont csodálatos kis hely. A főtér tele van éttermekkel, de hangulatukban elmaradnak ettől. Ó, és mesések a kirakatok is! Bár már mindenki bezárt. Talán majd nappal is fogok erre járni, találtam egy elbűvölő ékszerboltot is… – szája megállíthatatlanul ontotta a sületlenségeket, majdhogynem oda kellett csapnia, hogy végre elhallgasson.
– Elnézést – szabadkozott rögtön, az izgatottság pírja haloványan színezte meg orcáit. – Rég volt már társaságom. – vallotta be végül, ami nem is állt messze az igazságtól. Alkalomadtán elkapták szomszédjai egy rövid csevejre és igyekezték megosztani pletykákból informálódott tudásukat vele is, ám legtöbbször Loane kék ajtajának csukódását sikerült elcsípniük. A rövidéletű gondok nem ébresztették fel együttérzését, sem pedig érdeklődését, s jóllehet egyszer-egyszer beletörődve mégis időt fordított rájuk, nem másért, mint a gondolatokba hamar betelepülő gyanakodás elkerülése végett csupán.
Közben pincérük idegességtől merev testtartását messziről kiszúrta, és ugyan szeretett magára, mint tiszteletet és türelmet megelőlegező nőre gondolni, most mégis ajkába kellett harapni csintalan mosolyának visszafojtása érdekében.
- Az italuk – motyogta a fiú. – Hamarosan ételét is hozom. – Az asztalukra letett italok után nyúlt rögvest, miután egyedül maradtak, hosszan belekortyolt hideg vizébe. Meleg tenyere takarásában a hűs üveg langyossá vált.
- Gyakori vendég? – kérdezte kissé felegyenesedve ültében, érdeklődve, majd mintha eltöprengett volna, folytatta; - Be sem mutatkoztam. – tűnődött el és bocsánatkérőn nézett a világos szemekbe. – Lise – biccentett, ám kezét nem nyújtotta felé. – Mit szólna, ha a tegezést másokra hagynánk? Végtére is aligha hiszem, hogy oly nagy korkülönbség állna köztünk? – viccelődött. Még mindig nem tudta a másik kilétét, ugyan nem hitte, hogy saját évszámaival bárki is felvenné a versenyt. – Mit gondol?
- És a vacsorája, uram! – riasztotta ki további mondandójából a pincérfiú kedélyes hangja. Olyannyira belefeledkezett kimondott gondolataiba, észre se vette a közeledtét. Talán rémülettel vegyes felismerés töltötte volna el, mennyire is óvatlanul belefeledkezett társaságába, de az étel látványától gyomra újra keservesen nyöszörgött fel.
- Jó étvágyat. Remélem segítségemmel kellőképp – Mondatát nem más szakította félbe, mint a poharából ölébe kilött |
Nem gondoltam volna, hogy valaha bárki nagy hatást tud rám gyakorolni, hiszen elég régóta létezem a Földön. Nem fásultam bele, ahogy abban sem, hogy emberi alakban kell élnem főleg. Inkább egyhangúvá vált minden manapság. Igazából még a munkahelyem is valamilyen szinten, de azt főleg az alkotás örömével próbálom ellensúlyozni. Mindig újra törekszem és még jobbra, ez az ami igazán hajt. A tudásomat pedig átadom ha akad egy-egy lelkes tanítvány, hiszen ők is nagyon fontosak. A kis bénázásuk néha valóban szórakoztató, ám nem kárörvendek rajtuk, inkább csak megmosolyogtatnak. Hiszen a nagyon régi önmagamra emlékeztetnek, aki eleinte emberi testben nem tudott mit kezdeni magával, csak annyit éreztem, hogy igenis nekem ezzel a szakmával kell foglalkoznom. Mert egy sárkány vagyok és nagyon értek az értékes dolgokhoz, így kézreálló ez számomra. Nem is volt kérdéses, hogy mikor az elsők közt beköltöztem ide akkor természetesen ékszerboltot nyitottam itt is.
Azóta már réges-rég beilleszkedtem, néha a város krémjének való kis gálaestekre is készítek licitre ékszereket, hogy aztán a befolyó összeg valami jobb helyre kerüljön. Legyen az állatotthonokat vagy bármilyen jó célt szolgáló szervezet. Bár tény, hogy ezeket szívesen csinálom ám eszméletlenül untatóak szoktak lenni, de kétségtelen, hogy ez még inkább erősítette a beolvadásomat ebbe a szedett-vedett közösségbe. A részlegesen átlátható káosz talán jobb kifejezés lenne erre a városra, hiszen nagyon sok lény él itt, ember pedig elvétve található nem véletlen: vagy eltűnik, vagy meghal. A harmadik opció még talán a vámpírrá vagy vérfarkassá változtatás lehetséges. Aki emberként teszi be a lábát valami csoda folytán annak így vagy úgy de meg vannak számlálva a napjai.
Ám múlthéten a kávézóban lévő hölgy nagyon is meglepett, hiszen színt vitt abba a napba. Sosem éreztem olyan energiát eddig és ezt egyáltalán nem tudom hova tenni. Ennyi év után lehetséges ilyen? Vagy csak szimplán kezdek teljesen bedilizni és ez az első jele? Gőzöm sincs, de az biztos, hogy miután elment a dolgára nekem azóta ezen kattog az agyam. Nem állandó jelleggel, ám mégis annyira hogy ha egy picit elkalandoznak a gondolataim akkor hamar megint ennél az emléknél kössenek ki. Meg kellett volna kérdeznem, hogy mégis micsoda ő, de sosem szeretek ilyen kérdést feltenni, hiszen ez mindenkinek a saját titka amit ha valakivel akar akkor megoszt. Én eddig még sosem tettem, nem véletlen hiszen a fajtám valószínűleg utolsó példánya vagyok. Ám mégis...mi van ha az a nő is sárkány? Lehetséges lehet amúgy, hiszen ismerősnek hatott számomra az energiája. Pontosan olyannak amit tudnom kéne micsoda, ám sehogy nem jut eszembe. Ott van a kérdés akkor is, hogy ha az lenne akkor miért nem ismertem fel? Csak érezném ha egy rég elveszett fajtárssal állnék szembe nem?Hiába kérdezgetem ezeket magamtól a válasz sosem ötlik fel a fejembe, ahogy megálmodni sem tudom, így maradt számomra a napok óta tartó kétségek közt gyötrődés és néha önhibáztatás, hogy nem álltam le vele beszélgetni. Azóta sem láttam és könnyen lehetséges, hogy sosem fogom. Lehetséges, hogy átutazóban volt, vagy csak a városnak olyan részén él főleg amerre én sosem járok.
Tessék megint ezen jár az agyam, mikor kicsit csökken már az üzlet forgalma és picit lazulhatok. Beálltam helyettesíteni Sarah helyére, hiszen ő most szabadságon van, éppenséggel nyaral. Jól teszi, kell is a lelki feltöltődés. Mondom ezt én aki eddig körülbelül két kezén meg tudná számolni mégis hányszor tett ilyet. Sajnos vagy nem sajnos, az üzletvezetés és a főnökösködés nagy hátránya hogy sok szabadidőd nem marad. Még akkor is néha azzal kell foglalkoznia az embernek mikor szabadságon van. Bármelyik pillanatban jöhet olyan megrendelés ami nagy prioritást élvez, így körülbelül sosem tűnhetek el egy vagy két hétre. Felnéztem az órára és sóhajtottam egy picit. Vége a mai napnak is itt. Miután mindenki elment csak akkor zártam be a boltot egy felmosás után. Bekapcsoltam szórakozottan a riasztórendszert és mentem is az egyik közelebbi étterembe ahova foglalásom volt. Szeretem az olasz ételeket, így nem meglepő hogy ezt választottam, igaz nem olyan rég nyílt, de tökéletes hely számomra. Kellemes zene és pompás ételek. Kell ennél több egy nap zárásához? Szerintem nem, hiszen mégis minőségibb elfoglaltság mint a tévé előtt lekuporodni, amivel nincsen probléma, de egyedül annyira nem szeretem csinálni. Valahogy furcsa egyedül nevetni mondjuk egy vígjátékon a házban. Lehet csak én érzek így ezzel kapcsolatban. Előfordulhat hogy vénségemre már teljesen meghülyültem és mindenféle bolondságot gondolok.
Könnyedén leültem az ablak melletti helyre az öltönyzakómat előtte a szék háttámlájára terítve és hamarosan el is kezdtem bogarászni az étlapot ami pont olyan elegáns volt mint a beltere az étteremnek. Jó ideig vizsgáltam a felhozatalt és mit ne mondjak nehéz döntés ez számomra. Túl sok jó dolog van itt és nehéz kettőt választani. Esetleg hármat ha még desszert is fér belém. Mire kitaláltam, hogy crema minestronet kérek az is beletelt egy időbe, ám a főételek nagyobb fejfájást okoztak nekem. Tésztás ételt szeretnék vagy valami mást? Nehéz döntés, de nem a legnehezebb természetesen, mégis egy labirintusban éreztem magamat. Ám meglepő módon nem magamtól keveredtem ki belőle, hiszen hamarosan egy nagyon is ismerős hang szólt hozzám amit a mai napig nem felejtettem el, ahogy a később általam érzékelt energiáját sem.
- Hm, nagyon jó választás. Köszönöm a segítséget - mosolyodtam el halványan és letettem szórakozottan az étlapot, hogy újra találkozhassak a nővel aki a múltkori találkozás óta kísért. A kérdésére csak bíztatóan rámosolyogtam:
- Ugyan, egy kellemes társaságot sosem bánok. Addig marad ameddig szeretne, sőt akár rendelhet is, majd kifizetem - nyújtottam át neki az étlapot ha esetleg él a lehetőséggel. Hamarosan jött a pincér sűrű elnézést kérve, hogy váratlan vendégem érkezett, mire csak szórakozottan felvontam a szemöldökömet, de egyelőre nem kommentáltam, hiszen a nő már vissza is szájalt neki. Picit komikus is lett volna a szituáció, ha hirtelen nem hozza fel a pincér azt, hogy kivezeti őt. Na azt már nem! Most hogy megint előkerült biztosan nem hagyom, hogy csak úgy lelépjen.
- Úgy tűnök mint aki bánja a meglepetésszerű társaságot? - kérdeztem vissza komolyan mire a pincér újfent habogott:
- Nem...nem...csak azt hittem probléma lesz, hiszen egy főre foglalt - valóban nem állított sületlenséget ez tény.
- Ez igaz, ám most a hölgy a vendégem és lehet hogy rendelni is fog szóval nyugodjon meg - végül ez volt a végső érv neki, hogy feladja ezt a kis harcot és letegyen a kivezetésről. Senkinek sem hiányzik ilyen kellemetlen szituáció valljuk be. Nem akartam megalázó helyzetbe hozni, én egyáltalán nem vagyok az a fajta ember...vagyis sárkány.
- Khm. Elnézést a kellemetlenségért. Milyen italt tetszenek kérni? - mire kis gondolkodás után én választottam is könnyedén:
- Nos, a borjúhoz dukál a vörösbor, így egy pohár Barbera mellett teszem le a voksom - egyértelmű, hogy a lerészegedés nem szerepelt a terveim közt, ahogy a velem szemben ülő hölgy leitatása sem ezt szerintem mondanom se kell úgy vélem.
- A hölgynek mit hozhatok? - érdeklődött most már szerencsére udvariasan a pincér. Most már, hogy elsimítottuk ezt a kis nézeteltérést máris másképp állt a vendégemhez hála égnek. Semmi kedvem nincs drámához, csak egy jó estét szeretnék és kész. Szerintem nem olyan nagy kérés. |
Loane Fraise"i fear myself not for what i couldn't be but for what i can be"
– Ott! – mutatott egy magányosan üldögélő férfi irányába, karját ösztönösen nyújtotta az ismeretlen felé, gyomra ideges bukfencet vetett. Az ismerős érzésre összevonta szemöldökét, immár jobban szemügyre véve a nyugodt férfit, aki talán a menülapot olvashatta. S ekkor bevillant a napokkal ezelőtti kávéház, melytől vegyes érzelmekkel távozott, végig kísérve egészen otthonáig, hogy aztán napokig mellkasára kapaszkodva súlyos nehezéként tartsa nyomás alatt.
- Az úr nem említette, hogy várna valakit – nyilvánvaló volt a pincér tétovázása. Csakhogy Loane kifutott saját idejéből. – De, kérem. Egy perc és…
- Köszönöm, de szerintem nem bánja – találta meg határozottságát, noha hangja mindig puhán csengett. Mit sem várva vágott át a vacsorázó emberek között s további kételyek nélkül csúszott az idegen férfival szemközti székre. A terítővel borított asztal sarkába markolt, meggyűrvén az anyagot. Zihált megjelenése aligha keltett jó benyomást, de legkevésbé se érdekelte. Zavarodott kék szemeivel kereste a másik tekintetét.
- Ajánlom az Osso Bucco Milaneset. Ha olyan jól főznek, mint amennyire hangulatos itt, akkor istenien készíthetik el a borjút is - mosolygott félszegen. Kiélesedett érzékei csillapodni látszottak, s bár nem volt tisztában, hogy vajon az ismeretlen érdeme lenne, mégis nyugodtság telepedett rá. Ismét megköszörülte torkát, ujjai végével óvatosan rendbe szedte futástól kócos szőke fürtjeit. Szeme sarkából látta az aggodalmas fiatal pincér közeledtét, s tudván mi következik, folytatta; - Sajnálom. Udvariatlan volt tőlem csak így leülni. Bánná, ha maradnék egy pár percig? – Mondata végén megeresztett egy bizonytalan pillantást jöttének helye felé. S mikor újbóli szólásra nyitotta volna száját, a fiú is megérkezett.
- Elnézést uram – hebegte. – A hölgy csak úgy berontott – meresztette ideges szemeit Loanera. A szégyentől majdnem lesütötte szemeit. Majdnem.
- Kicsit erős szóhasználat a berontás – ráncolta szemöldökét kedvetlenül, mire az idegeskedő habogás nyomban elpárolgott;
- Ha óhajtja, szívesen kivezetjük.
|
Loane Fraise"I fear myself not for what I couldn't be but for what I can be"
A kirakatok között bóklászva érte el az alkonyat. A narancsos gömb még utoljára messzi nyújtóztatta fényesen izzó karjait, mielőtt komótosan visszasiklott a távoli hegyek mögé. Gondolatai örvényében elmélázva figyelte az égbolton eluralkodó szürkületet, a színes kirakatok felvillanó neon feliratait, és csoportokba verődő szerzetek kavalkádját. Az évszázadok folyamán megszámlálhatatlan helyen járt s élt, de egyik se hasonlított ehhez a városhoz. Annak idején a természetellenes a csatornák bűzében meglapulva, sűrű erdőkben bujkálva s mély barlangok járataiban szerveződve élt, nem pedig így; nyíltan és felszabadultan, harsányan nevetve és idétlen ruhában parádézva. A megannyi különféle lény között nem érezte a bujdosás kényszerét, csupán a dübörgő ritmus pulzált szívének minden egyes dobbanásával. Mindössze pár hónapja, ha itt lakhatott, viszont a nyüzsgő forgatag hamar elkezdte feloldani gátlásait. Otthona magányában a gondolata is feszélyezte, de itt kint, a szabad ég alatt és összemosódó zenék egyvelegében, egy hangyányit se érdekelte. Izgatottság áramlott vérében, s kíváncsiság kúszott a bőre alá, olyan, melyre gyógyír nem létezett. Kizárólag a legközelebbi boltba szándékozott leugrani, mert a közeli szupermarketben isteni fagyasztott lasagnet kapott, ha már a főzés tudásának hiányában szenvedett. Ugyan túlzás lett volna ezt kijelenteni, de valahogy saját készítményei íztelenül csúsztak torkán. Talán az egyedüllét átka, vagy tényleg főzési órákat kéne vennie, bármelyik is, nem mostanában akart változtatni rajta. Annyit tudott csupán, hogy lábai máshová vezették, mint tervei, mintha a kaland hatalmas puha kezei markolták volna tenyerét, gyengéd elhatározottsággal húzva az elkerülhetetlen felé.
A lények között lavírozva haladt utcáról utcára, fokozatosan elmerülve a szédítő tömegben. Hallgatta az önfeledt nevetéseket, elkapva pár baráti csevejt és komolytalan fenyegetőzést a sarkokon összeverődött tömegben. Apró mosoly húzódott szája szegletében, miközben a boltok elegáns kirakatain futott végig tekintete. Elidőzött a gondos kézzel varrt estélyiken s különleges csokoládéválogatásokon, a tökéletesre szabott öltönyökön, majd a kivilágított ékszerbolton. Egytől egyik méregdrága cikkek sorakoztak a kanyargós macskaköves utcában, magas üvegkirakataikban az ember számára megnyerően elrendezve portékáikat, mind közül pedig a csillogó ékszerek kapták el figyelmét. Álmélkodva mérte végig a különleges színű kövekkel ellátott egyedi készítésű medálokat és gyűrűket, fülbevalókat. Kedvét lelte volna tapintásukban is, érezni akarta hideg felületüket tenyerében, de sejtése szerint a zárt üzletet magasfokú biztonság védte. Persze a ne hívd fel magadra figyelmet érve is hatásosan térítette el szórakozott ötletétől. Eltűnődő tekintete váratlanul akadt meg az egyetlen narancsos ékkövön, mely inkább vörösbe hajlott, mintsem sárgába. Megbabonázva nézte a színek örvényét, ujjai akaratlanul rándultak az érintés felé. Nagyot nyelt és erővel elfordította a fejét, míg végül csodálkozástól legyökerezett lábai is tovább vitték. Nem kívánta a nosztalgikus gondolatokat jelenébe, hogy az ismeretlen eredetű drágakő vörösbe hajló fénye mennyire emlékeztette izzó tollainak végére, vagy ahogy narancssárga alapja a haragos lángokat idézte.
A legközelebbi mellékutcába fordult le, remélve a séta lerövidítésben, így is elég sokat időzött már ki nem szunnyadó kíváncsisága okán. A több méterenként tornyosuló lámpa fénye haloványan vetült a rusztikus makadámútra, a félhomályban nehezen vette ki a kitüremkedő és süllyedő köveket, térde olykor megcsuklott az egyenletlen felszínen. Mindez nem zavarta olyannyira, mint a másik irányból közeledő hangosan káromkodó társaság. Többnyire férfiak ugratták egymást, csak két lány karolt bele egy-egy férfi vaskos, tetoválásoktól takart karjába. Loane eltöprengett, vajon milyen típusú személyek lehetnek; az, akik rá se hederítve tovább állnak, vagy az, akik váratlanul viszkető tenyerük miatt belekötnek majd. Testtartása önkétlenül megmerevedett, miközben habozó léptekkel sétált el mellettük. Észre se vette a bent tartott levegőt, csak miután reszketegen, hosszan engedte ki, mikor már a baráti kör lépésekkel messzebb járt – fordult utánuk. Pár másodpercig figyelte a heves gesztikulálást, ahogy egymást lökdösték, mielőtt visszafordult volna.
Egy lélegzetnyi idő alatt történt; torka kiszáradt és a gyomorforgató pánik gyomrától az állkapcsáig bénította meg. Lábai, mintha szurokba ragadtak volna, hátát az elborzadás hosszú karmai simították, szinte érezte, ahogy húsába vájnak, s feltépik a bőrt. Szemei a sarkon gomolygó sötétségre tapadtak, mely alaktalanul burjánzott a tompán villódzó sárgás fények alatt. Fogait összepréselte, ahogy megpróbálta életre bírni hasznavehetetlen végtagjait. Elöntötte a jól ismert bizsergető forróság, de ahogy erősen leszorította szemhéjait, erőszakkal tagadta meg önmagától. Helyette beleharapott arcába, azonnal kiugrasztva a zsibbasztó félelem nyomása alól. Mintha rémisztő álomból ébredne, úgy pattantak fel szemei s nem is várt, hogy elméje kacifántos tébolya kiteljesedjen. Nincs ott semmi – ismételgette magában. Ennek ellenére lefordult egy annál is szűkebb utca rejtekébe, léptei szélsebesen vitték át a sötétségbe ereszkedett házak falai között, míg nem ismét fordult egyet a sarkon. Megtorpant. Egy csendes udvar köszönt vissza rá; a házak között eldugott rendezett éttermet a falon felfutó növényzet vette körbe. A fehér lepellel fedett asztalokon hangulatos gyertyák égtek, míg jól öltözött pincérek sürögtek-forogtak a halkan csevegő vendégek között. Meghitt zene szólama töltötte be a teret. Ha jól hallotta valamiféle olasz dal. Egy olasz étterem volna?
- Üdvözlöm éttermükben! Van foglalása a hölgynek? – szólt egy udvarias hang. Loane hátra hőkölve meredt a fiatal fiúra, a helytől meglepve fel se tűnt, hogy valaki a közelébe lépett volna. Megköszörülte torkát.
- Ah… Én… - zavarodottan tekintett körbe, idegesen pásztázva a pároktól tömött asztalok között, míg jobbja felől nem érzett egy gyenge rántást. Épphogy ugyan, de tagadhatatlanul ott volt. Vitathatatlanul érezte már korábban, de még nem jött rá pontosan hol. A fojtogató frusztráció viszont nem engedte torkát, ahogy a fekete homályban alattomosan kúszó rettegés sem. Úgy érezte, mintha követnék. Noha sejtette, ez nem igaz. Ámde a leülepedő pánik nem múlt el teljesen, mintsem szíve zakatolása se lassult le.
– Ott! – mutatott egy magányosan üldögélő férfi irányába, karját ösztönösen nyújtotta az ismeretlen felé, gyomra ideges bukfencet vetett. Az ismerős érzésre összevonta szemöldökét, immár jobban szemügyre véve a nyugodt férfit, aki talán a menülapot olvashatta. S ekkor bevillant a napokkal ezelőtti kávéház, melytől vegyes érzelmekkel távozott, végig kísérve egészen otthonáig, hogy |
“What you seek is seeking you.”
Lezárt kör |
[20-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
