|
Témaindító hozzászólás
|
2021.06.29. 20:32 - |
Stop playing hide-and-seek. |
[13-1]
 Ji-Woon HakFournemouth, a leégett stúdió romjainál"Egy percig sem tiltakoztam, az ellen, hogy karjaimba fúrakodjon. Fura, melengető érzés járt át. Arcom, de legalábbis orrom finoman dugtam bele szőkés hajkoronájába, hogy még közelebb érezhessem magamhoz. Nem tartottam ébren, nem piszkáltam, hogy fenn maradjon, így amiatt nem kellett már aggódnom, hogy elszöki, vagy el kell válljunk. Noha megjegyezm, nem gyakran bízzák rám mások életük, épségük vagy biztonságuk. Elsöpörtem szőkés tincseit arcából azon tűnődve, hogy vajon jó e lesz neki így, vagy inkább vigyem be? Nem mintha a falak helyén tátongó hatalmas lyukak által olyan nagy meleg volna odabent. Ó, Mori, hát milyen egy elfuserált házigazda vagy...? Még egy takarót sem tudnék biztosítani neki. Bár most komoly késztetést kezdek érezni, hogy kezdjek valamit a hellyel, hogy a romok közt olyasfajta otthon teremtsek, ami az ő kényelmét is szoglálja. Szám húzva látom be, hogy idekint - s odabent is - megfázhat, pláne, ha megint rá kezd az eső, szóval itt nem maradhat. Deee... ha el is viszem innen, az nem azt jelenti, hogy én ne maradhatnék ott vele... Mégha csak az álmát őrizni is. |
Ji-Woon HakFournemouth, a leégett stúdió romjainál"A szavak nem jelentenek semmit. A tettek jelentenek mindent. Tudom, hogy a démon szava üresnek hathat, noha a pletykákkal ellentétben jóval többször tartjuk be szavunk - pláne a saját malmunkra hajtva vizet -, mint azt hinnék mások. De ez a szokatlan ragaszkodás, amit iránta érzek, és ami, csupán néhány perccel ezelőtt keletkezett, mégis egyre intenzívebbé válik, más. Nem álltatnám magam azzal, hogy volnának érzéseim, vagy, ha vannak is, lekorlátozódnak a negatívumokra, és meg sem kéne közelítenie azokat az emóciókat, amelyeket a halandók vagy az erre befogadó lényeket illeti. De ez más, teljesen. Nem tudom őket megnevezni, biztosan állítani sem, hogy ez ez, az meg az, és elkap a röhögőgörcs, ha arra gondolok, hogy a démon fia képes volna szerelembe esni vagy mindenféle alku és rossz szándék nélkül, tisztán és őszintén ragaszkodni valakihez. Tudom, mert ez még a többi lénynek sem menne. Na majd pont mi leszünk a példálódó faj, mi? Röhejes...
Ígéret. Az volt. Mégis haboztam rá válaszolni. Pontosan azért, mert nem tudtam hová tenni mindezt, a fejembe kavargó gondolatokat, képtelenségeket, a testem önkénytelen vágyódását az övéhez, mintha csupán két mágnes lennénk. És ez a kicsit sem megszokott, már-már kellemetlen érzés a gyomromban. Nem is kéne, hogy érezzek vele, hiszen, ha mérget is nyelek, azt sem befolyásolja létem, "egészségem", most mégis mintha buborékok szállnának föl-alá, lebegnek, annál többen, minél inkább közelebb érezhetem magamhoz őt. Az első kérdését így hát válasz nélkül hagytam. Azt hiszem féltem rá választ adni.
Hízelgése mögött nem éreztem azt a követelőzdést. Azt sem biztos, hogy ezt annak szánta. A csilingelő fények a szemeiben, a szélesedő mosolya engem is mosolyra késztetett. Nem tartom magam különlegesnek vagy egyedinek, még fajomon belül sem, bár szeretem hangoztatni és úgy tenni, mintha így volna, de mellette annak is érzem magam. Másnak. És ezt ő hozza ki belőlem. Hogy miért vagy hogy, nem tudom.
- Nos, valóban nem sok ember mondhatja el magáról, hogy egy démon vette a kegyei közé... - vigyorodtam el, bár aztán el is pillantottam oldalra, hogy hát hm, okés, ez elég furán is hangzik, és őszintén megvallva, ha csak nem túl elrugaszkodott a földtől, nos, egyáltalán nem kecsegtett túl sok jóval. Egy démon, mint őrangyal? Hááát...
Mégis biztosítanám róla, - akár tettekben is -, hogy jobb lennék bármelyik angyalnál vagy pokolkutyánál. A saját fajtámnak is neki mennék, ha a védelmére kell kelni.
Jézusom, miért gondolok ilyeneket?
Ígéret? Ha ígéretet tettünk, alku formájában, általában a démon kezdeményezett komprmisszumot kötni. Ez így szokás. Ritka, szinte példátlan, ha ez fordítva történik, ha csak nem szánt szándékkal, emiatt idéznek meg minket. És persze képesek maradásra bírni... mert hát... őszintén szólva nekem sem volt szokásom ülni és várni. De köztünk legyen szólva, mostmár szánom-bánom. Bár most úgy hathat, mintha én tettem volna felé elsőként ígéretet, úgy érzem, ő sokkal nagyobb áldozatot volna képes hozni. Eddig is azt tette. Ha kiderülne, hogy ő idézet meg, ráadásul több alkalommal, nos... még az első nekifutókat is csúnya büntetés várja, de ki tudja mit tennének vele, minek után rengeteg sok élet száradhat kezein. Általam. De míg létezem, megvédem. Ő is ezt tette. Fogadalma viszont felébresztette bennem a kíváncsiságot, melyet már-már villogó szemeim tükröztek vissza. Bármi is az, akarom azt az ígéretet.
Nem számított milyen csekély, bár megjegyzem az sem veszélytelen, ha gyakori látogatójává válik e romoknak. Nem miattam, de ide útja során sok kellemetlenkedővel találkozhat, pláne este. Pláne, ha kiderül, miattam jár ide. Viszont ígérete végett egyből el is döntöttem, hogy mindenki mást távol fogok tartani a környéktől a biztonsága és nyugalmunk érdekében. Nem mintha, túl sok látógatóm lenne, de akadnak kellemetlenkedők vagy erre kóborlók, akik esetleg a romok közé merészkedik. S bár eddig sem vártam őket túl nagy szeretettel, de azt hiszem ez az egyetlen hely, ahol nem ontottam vért. Leszámítva ugye a núltbéli dolgokat...
- Alkut...? - kérdeztem vissza még kiéhezettebb szemekkel. Borzalmas vagyok tudom, de démoni létem folyton szomjazik az alkukra. Ez élteti valóm. Akaratlan is elkezdtek forogni azok a bizonyos kerekek, úgy fontolgattam eme ajánlatott, mint valami csodát, mintha csupán azt kérdezték volna, mond meg mire vágysz, bármire, és én megadom. Egy ilyen ajánlatott pedig alaposan át kell gondolni. Sokféle komoly és komolytalan, sokszor egészen őrületes dolog fogant meg a fejemben, de nem akartam elpocsékolni eme lehetőséget, csodát. A kis ördög is ott ült mindkét vállamon, így nehéz volt saját gondolataimra koncentrálni.
- Azt akarom... - kezdtem bele, de rögtön utána alsó ajkamba haraptam, mert attól féltem, túl nagy kérés volna. Hogy az eddig irántam érzett érzései önzőségem megnyilvánulásától szertefoszlik. És azt hiszem, abba én belehalnék. Újra átgondoltam, de ezáltal bizonyosságot is nyertem, hogy igenis ezt akarom. Őt akarom. Vékony kezeire fogtam, elhúzva őket a ruha anyagáról, összetettem két tenyerét, vagy összefogtam kis ökleit, hogy sajátjaim simíthassam rájuk. A szemébe néztem.
- Ígérd meg, hogy érzéseiddel hű maradsz hozzám, hogy az az érzés mi most körbeleng minket, nem lesz másé, csak az enyém. A miénk. - ígértetem meg vele, noha tisztában vagyok vele, hogy szavaimnak felé elég nagy súlya van. A hűség, mint létező dolog, még az emberiségnek is nagy kihívás, ha nem éppen egyoldalú harc, de az alkuknak éppen a nagy ára a lényeg. Az teszi őket értékessé, megszeghetetlenné. Mondjuk, ha megszegné, nem tudom, hogy a hatlmas csalüdásom mellett mit tudnék tenni ellene. Lelkét nem falnám fel, mert úgy érzem, ha már csak én ragaszkodnék hozzá, akkor sem tudnék ártani neki. - S hogy látszata is legyen ígéretemnek cserébe, megígérem neked, hogyha ajkaid akár csak hangtalanul is nevem formálják, legalább háromszor, rögvest ott termek. - emelem megkezeink és nyomok egy halk puszit kezeire. Az már persze részlet kérdése, hogy minél távolabb van, annál nagyobb eséllye lesz annak, hogy csupán valódi alakomban fogok tudni megjelenni, de gazdatestet találni sehol sem nehéz. |
 Lee Sun-jun"i know there is strength in the differences between us. i know there is comfort where we overlap. "
(...)
De most már csak egyetlen dolog miatt aggódhatott: ha lehunyja a szemeit, vajon ott lesz-e még akkor is, amikor kinyitja?
|
Lee Sun-jun"i know there is strength in the differences between us. i know there is comfort where we overlap. "
A démon szavait hallva leplezetlenül felcsillantak a szemei.
- Ez egy ígéret? Annak hangzott… – az izgatottság mellett szemtelen fények csillantak fel a szemeiben, mert azt szerette volna, hogy valóban ígéret legyen. Pontosan azért, mert biztos volt benne, hogy a démonokra nem jellemző, hogy ígéreteket tegyenek, hacsak nem fenyegetésnek szánják azt. Más körülmények között talán bárki más annak gondolná, ha egy démon azt ígéri neki, hogy nem fogja szem elől téveszteni, de Sunny számára ez egy kecsegtető ajánlat volt. Pont az, amire szüksége volt.
- Azt eddig is tudtam, hogy nem egy hétköznapi démonnal van dolgom, de tekinthetem ezt különleges bánásmódnak…? – az arcát fürkészte ártatlanul, míg a mosolya kiszélesedett és újra közelebb bújt Morihoz. Nehezen volt képes türtőztetni a kavargó érzelmeit.
Amikor izgatott volt, akkor még nehezebben uralkodott az állandó nyugtalanságán. Ha ideges volt vagy félt, akkor volt a legrosszabb, de örömében is hajlamos volt megállás nélkül zizegni – babrálni egy cipzárral, játszani egy tollal, a hajával, vagy bármivel, ami a kezei ügyébe akadt. Jelen körülmények között ez Mori ruhája volt, a felsője gyűrődéseivel szórakozott öntudatlanul is, úja és újra elsimítva annak ráncait a kabát alatt.
- Szeretnéd, ha én is megígérnék cserébe valamit? – ajánlotta fel halkan, mert úgy gondolta, hogy így lenne igazságos.
Ha jobban belegondolt, rá sem volt jellemző, hogy fogadalmakat tegyen.Túl bizalmatlan volt.Nehezen hitt a szavaknak és sosem mert volna megígérni valamit valaki olyannak, aki nem tenné meg ugyanezt a kedvéért. Úgy gondolta, hogy ez egyike azoknak a dolgoknak, amiknek akkor van jelentősége, ha kölcsönösségen alapul. De a világban nagyon kevés dolog volt olyan, ami ne lett volna egyoldalú, vagy valaki önzésének a bizonyítéka. Med például sosem ígért neki semmit és cserébe tőle sem várt el ilyesmit, és ők így működtek jól. Más pedig sosem állt elég közel hozzá, hogy egyáltalán megforduljon ilyesmi a fejében. De Mori hajlandó volt neki megígérni valamit, és a démonnak már a puszta létezése is mindig olyan dolgokra késztette, amiket senki másért nem tett volna meg.
- Ha szeretnéd, gyakrabban jövök ide – ezt igazából ígérnie sem kellett, tudta, hogy képtelen lenne kerülni a helyet. Eddig is meglehetősen rendszeres látogató volt, még ha többnyire láthatatlan féle is, de már semmi oka nem volt arra, hogy megpróbálja elkerülni a démont – kivéve ha Mori erre kéri. – Vagy köthetünk egy alkut…
Hallott sötét pletykákat arról, hogy amíg egy démont alku köt valakihez, addig sokkal nehezebb visszaűzni a pokolba. Persze fogalma sem volt arról, hogy ennek van-e bármilyen valóságalapja, vagy pusztán ezernyi különálló mendemondából összeszemezgetett mese… De ha csak a legcsekélyebb esély is volt arra, hogy igaz, és ezzel megelőzheti, hogy újra elveszítse őt, akkor hajlandó lett volna a lelkét is odaígérni neki. A józansága egy része már így is ott volt valahol nála. Nem tudta, mit ajánlhatna még fel ezen kívül, így inkább csendesen várta, hogy Mori eldöntse, akar-e tőle kérni bármit is.
Megpróbálta elképzelni, hogy másokat mi vezérelt arra a történelem során, hogy démonokat idézzenek meg. Hatalmat reméltek ezektől a lényektől? Fegyvert láttak bennük, akiket felhasználhattak a bosszúszomjuk vagy a haragjuk beteljesítésére? Erőt, gazdagságot, vagy túlvilági képességeket reméltek tőlük…? Hányan voltak köztük olyanok, akik csak azért hívtak a földre egy démont, mert úgy érezték, túl magányosak ahhoz, hogy egyedül tovább boldoguljanak? Akik csak társaságra vágytak. És vajon hány esetben sikerült megtalálniuk ezeknek az embereknek a számításaikat? Hány démon volt, aki inkább más kedvéért ölt, mint a sajátjáért? Hány volt hajlandó halandókat felemelni, csak azért, hogy közben azt tehesse, amit a természete diktál és volt-e olyan, akit erre kényszerítettek, holott nem volt kedve hozzá? És akadt-e köztük olyan, aki hajlandó volt ígéretet tenni egy halandónak?
Ő nem hitt abban, hogy a démonoknak ne lennének érzéseik. Személyiségük volt. Az pedig nem lehetett volna anélkül, hogy ne éljék meg különböző módokon az érzelmeket. Talán csak nem voltak képesek megnevezni ezeket. Olykor még az emberek sem képesek rá. Akkor pedig miért is különböznének annyira…?
Ha Mori megkérdezné, hogy miért ragaszkodik hozzá annyira, hogy Ji-Woon helyett is hajlandó volt megidézni, akkor talán azt felelné, hogy azért, mert kedveli. De nem tudta volna egyszerűen megmagyarázni, mit kedvel benne annyira. A zenéjét? Való igaz, hogy arra figyelt fel először. A személyiségét? Mori egyedi volt, egy olyan kiszámíthatatlan jelenség, amiről tudta, hogy élvezné megismerni, ha hagyja. Önző dolog lett volna olyat kijelenti, hogy azt kedvelte, ahogy érezte magát mellette és nem tudja, a démon mit gondolt volna erről, de ez is része volt az igazságnak. Mori nem tudhatta ezt, de neki volt alkalma figyelni rá – hogy hogyan keltette életre Ji zenéjét, hogyan kapott szárnyra a banda népszerűsége neki köszönhetően, és hogyan ért végül csúfos véget ez a történet amiatt, mert voltak olyanok, akik nem értették meg őt. Akik nem is próbálták megérteni őt.
Rendíthetetlenül hitt abban, hogy azok, akiket a látszólag a legnehezebb megérteni, értenek meg leggyorsabban másokat anélkül, hogy ítélkeznének felettük. A démon miatt hitte el, hogy nem kell mindig mindennek értelme legyen. Emiatt pedig képes volt olyan felszabadultnak érezni magát, amit ritkán engedett meg magának normál körülmények között. Ironikus módon akkor érezte magát a legnyugodtabban, ha tudta, hogy ez az ezer féle szörnyűségre is képes lény létezik, és a létezésével hirdeti, hogy neki is joga van itt lenni. Teremt és pusztít, ahogy mindenki más is teszi.
Egészséges dolog-e vagy sem, kevés dolog bizonyíthatta volna annál jobban, hogy bízott a démonban, mint hogy kényelmesen a karjai közé ficeregte magát, és ha Mori nem tartja őt szóval, esetleg elég ideig mérlegeli az ajánlatát ahhoz, hogy kellemes csend telepedjen közéjük, képes lett volna elaludni az ölelésében. Hajnalban elkerülte őt az álom, de a démon közelsége meglepően komfortosan ellensúlyozta azt a régóta húzódó aggodalomfolyamot, amit azért görgetett maga előtt, mert nem tudta találkozhat-e vele, és ha igen, akkor mégis miként fog reagálni rá, vagy eltűnik újra, mielőtt ezt egyáltalán kideríthetné.
De most már |
 Ji-Woon HakFournemouth, a leégett stúdió romjainál"Talán a démoni miben létem, ami nem engedi megértetni, vagy az előre megírt sorsom, min próbálhatok változtatni, de úgy tűnik mind hiába, de sosem értettem a ragaszkodást. Azt a fajta mindent feláldozó érzést valaki másért, ami végett saját életed is eldobnád. Az érzések amúgyis furcsa jelenségek nálunk, az örömön és bosszúságokon kívül, de az ilyen mellék szálas dolgok kész rejtélynek számítanak a pokoli lények közt. Mégis mi tudna rá venni arra, hogy egy másik elé állva felfogjam a halál csókját, csak, hogy mentsem? Hogy félelem nélkül, puszta önzetlenségből tegyek valamit, amit olykor még magam miatt se tennék meg. De hiába szembesülök vele mindennap, csak rá csodálkozom erre az őrültségre. Ami bizonyos, hogy ez a jelenség még a legerősebbeket is gyengévé teszi. Hogy Amara jég szíve nem kíméli se az élőt, se a holtat, saját barátaiban sem bízik meg százszázalékosan, de egy rá vadászó halandóért még velem is képes volt alkut kötni. Velem. Egy démonnal. Egy igen megbízhatatlan, szórakozott kölyökkel. Felelőtlenné tesz az érzés.
Ostobaságnak találom máig, mégis úgy érzem, ez az, ami kezd bekebelezni engem is, azóta a néhány perc óta, hogy szemtől szembe kerültünk ma. Hogy bár a kép bizonytalan, lénye rejtély, mégis magamhoz szorítva talán soha el se engedném. De nem csupán ezért érzem kórosnak a helyzetett. A jó illat, a tisztaság örökké vonzóvá teszi a lelket, amit már-már nyálcsorgatva marnék el. Az övé mégis mintha óvva lenne. Tőlem, magamtól. Mézédes méreg, egy simogató kórság ez, amitől, ha szabadulni is lehet, egyszerűen nem akarsz. Hagyod, hogy elkábítson, megfojtson.
Ám ahogy tisztulnak az emlékek, ahogy megerőltetem magam, hogy a test elméjében közösen eltöltött pillanatokat fedhessek fel, mégha halovány is minden, valamiféle válasz formálódik meg a homályban. A távolban lebegő hangok, melyek éppen vagy egyáltalán nem érthetőek, a pillanatok, miből csupán néhány aligha lényeges másodpercet lehet elcsípni. Egy barátságos mosoly. Egy önfeledt nevetés. Egy őrült közönség. Valahol ott van ő is, bizton érzem.
Érthetetlen számomra, hogy noha eddig fel sem tűnt a tömegben, most úgy érzem belehalok, ha elengedem. Bűntudat? Olyanom nincs és nem is lehetne. Féltés? Képtelenség. Még magam sem vagyok képes félteni.
Csupán egy lebegő pernye vagyok, egy szálló kis korom a pokolból, de a világok urával is szembe szállnék érte. Bolondságnak hangzik, én sem akarom elhinni, de egyszerűen már a saját gondolataimnak sem tudok parancsolni. Ji-Woonét még megtudtam regulizáni, de a sajátjaim úgy érzem elszabadultak.
Bűntusatom, amiért nem emlékeztem rá elsőre, amiért még most is homály fedi az emlékeket, elnyomja démoni önzőségem. Ó, igen, mert elmémben mániává kezd válni: Őt akarom. És amit egy démon akar, azt meg is kapja. Úgy éreztem ez a kép örökké megmarad már. Valami, amihez jobban fogok ragaszkodni, mint az itteni létemhez, a stúdióhoz, Octopuszihoz... Ez a különös meleg érzés, a közelsége, az illata, amely különös mód valami gyümölccsel keveredik.
Oh, ez csak az üditő...
És ahogy ajkai a nevemen szólítottak. Az enyémen, nem a gazdatestemén. Élénken villantak meg aranysárga szemeim, érdeklődéssel tekintettem a jelenlegi plüssmacimra. Már amennyire persze tudtam ebben a szoros pózban, aminek nem szívesen vetettem volna végett. De tudtam, hogy ami most jön, fontos lesz. Némi távolságot követelte a bejelentés, de úgy éreztem ez még belefér, elengednem nem kellett. Szemeibe néztem, és szabadon engedtem, hogy ő is épp olyan erőszakosan fúrja tekintetét az enyéimbe, mint én az övéibe.
Egyrészt szívbermarkoló volt, amire kért... Szívbemarkoló... ilyet se gyakran hallani egy szörnyetegtől... Másrészt tudtam, nem védhetek több hibát. De nem is fogok.
- Én nem... - elbizonytalanodtam. Vagyis hát... igazából fogalmam sincs, miért volt olyan nehéz ezt kibökni. Mintha lepke hálóbal kergettem volna azokat a fránya szavakat, és akkor még azt sem biztos, hogy jóra csapok le.
- Én nem foglak többé szemelől veszteni... - a hangszínem inkább szigorú kijelentésként hathatott, noha a ragaszkodásom és az elvesztésének egyvelege mondatta ki velem a szavakat. Jaj, de nem is értem minek mentegetőzöm én itt.
Mindenkinek van valakije, akiért minden őrültségre képes. Még aljasságokra is. |
 Lee Sun-jun"I know there is strength in the differences between us. I know there is comfort where we overlap. "
A pletykák szerint számos módja lehet annak, hogy megidézzünk egy démont. Egyesek szerint a démonok az emberek rossz érzéseiből olykor maguktól is megszületnek, mások szerint a boszorkányok egész rituálékat szentelnek annak, hogy a démonokat az uralmuk alá vonják és kedvükre irányítsák.
Sun-jun nem tudta, igaz-e ezekből bármi, neki egyetlen egy módszerre volt csak szüksége, amivel visszahívhatja őt a földre. Neki csak az számított, hogy minden egyes alkalommal mikor a démont visszaküldték az alvilágba, és ő minden igyekezete ellenére is képtelen volt ebbe beletörődni, valahogy adhasson neki még egy esélyt. Egy újabb kiskaput. Még egy lehetőséget arra, hogy találkozzanak.
Ezzel az önző kis játékkal nyilvánvalóan kísértette a sorsát, hiszen egyáltalán nem volt a pokolkutyák súlycsoportjában. Egyedül Ji-Woon beszámíthatatlan viselkedésének – és a szemtanúk hiányának – köszönhette, hogy sikerült megúsznia, hogy gyanúba keveredjen. Egyelőre. Ezt is részben a démonnak köszönhette, hiszen akik gyaníthattak is valamit, azok már nem éltek…
A gyerekes viselkedése keserédes megkönnyebbüléssel társult.
Tisztán emlékezett a démon valódi alakjára, arra a megfoghatatlan és megállíthatatlan sötét felhőre, ami képes lett volna bekebelezni mindent, élőt és élettelent egyszerre, és még az sem elégítette volna ki azt a végtelen sötétséget, ami benne tátongott. Furcsa mód egyszer sem érzett rettegést mikor arra a pár pillanatra szemtől szemben találta magát vele. De minden egyes alkalommal fojtogató szomorúság járta át, mintha a lény minden mást – az izgatottságát, a kételyeit, a reményeit és a félelmeit is magába itta volna, egyedül hagyva a magányával. Mintha abból nem kért volna, hiszen köszöni szépen volt benne része bőven. Talán emiatt érzett rokonszenvet a sötétséggel. És emiatt volt képtelen elereszteni.
Most hogy végre itt volt előtte a megkönnyebbülés vette át az uralmat az érzései felett. Eddig fel sem fogta igazán, hogy mennyire a sejtjeibe ivódott a félelem, hogy esetleg ismét hamarabb veszíti el, mint hogy megismerhesse. Irracionális gondolat volt, de a racionalitása valamikor az első találkozásuk után megszűnt értelmesen funkcionálni. Erről egyértelműen a démon tehetett.
Ahogy a minden ritmusérzéket nélkülöző szívveréséről is. Igazából a legtöbb életfunkciója elég rendesen megbolondult mellette, ami annál is rosszabb volt, mint mikor először zúgott bele egy srácba. A két érzést össze sem tudta volna hasonlítani, a mániás viselkedése miatt leginkább úgy érezte magát, mint valami őrült rajongó, aki végre találkozhat a kedvencével, és minden – a szórakozott megjegyzése, az érintése a kezén – extra érzékenységgel csapódik le rajta. Meg sem kísérelte megmagyarázni, ha akarta volna sem lett volna képes rá úgy, hogy a démon közben őt öleli.
Reménykedett. Bízott abban, hogy a szemeiben átsuhanó árnyék a felismerés jele volt, de csak mert túlságosan tartott attól, hogy ha esélyt ad neki rá, akkor megint megfutamodik és esetleg hazudik arról, hogy ki is ő.
De esélye sem volt.
A démon úgy bújt hozzá, mintha régi ismerőse lenne - valaki, akit örül, hogy újra lát. Ő pedig úgy csimpaszkodott viszont belé, mint aki csak arra várt, hogy valaki végre lássa. Eleresztette az addig görcsösen szorított kabátot és a kezeit alá csúsztatva ölelte át, mit sem törődve a földön lassan szétfolyó üdítőjével.
Furcsa volt. A szívverése őrült módjára dörömbölt a dobhártyáján és emlékeztetnie kellett magát arra, hogy vegyen egy mély, reszketeg lélegzetet. Egy pillanatig nagyon idegen érzés volt, nem tudta volna felidézni, mikor ölelte meg valaki utoljára így. Talán soha. De a kezdeti meglepettsége után egy meleg, komfortos érzés áramlott szét az ereiben, ami pillanatok alatt felolvasztotta a gátlásait. Lassan hátracsúszott a kapucnija, és érezte, ahogy ég az arca, de ez sem akadályozta meg abban, hogy a nyakát csiklandozó nedves tincsekhez fúrja az arcát, és megengedje magának, hogy elvesszen az ölelése különös komfortjában. Közelebb bújt a démonához.
- Mori... – a hangja halk, elégedett mormogás volt csak, de mindkét rövid szótagot úgy ejtette ki, mintha külön varázserővel bírna. Mintha képes lenne magához kötni, legalább a lelke egy kicsi részét. Épp csak annyit, amitől tompul a mellkasában lakó fájdalom, és amitől a démon elhiszi, hogy nem kell mindig egyedül lennie.
Nem tudta, hogy meddig engedte meg magának a közelsége luxusát, mielőtt óvatosan a vállára simította az egyik kezét és elhúzódott tőle, de éppen csak annyira, hogy a szemébe tudjon nézni. A tincseivel együtt hátrasimította rendesen a pulóvere kapucniját is, és olyan elszántsággal nézett a démon szemébe, mint aki azt akarja, hogy még az arcán lévő utolsó szeplő helyét is megjegyezze.
- Az én nevem Sun-jun – mutatkozott be halkan, majd némi gondolkodás és homlokráncolás után hozzátette: - Szeretném, ha emlékeznél rá… - kérte lebiggyesztett ajkakkal, bár a rosszallása leginkább Ji-Woon minden bizonnyal egyre ködösebb emlékeinek szólt.
|
 Ji-Woon HakFournemouth, a leégett stúdió romjainál"Nem túl gyakori eset, de történt már, hogy valaki váratlanul kapott felém, nem egyéb célból, minthogy torkon ragadjon, és esetleg megpróbáljon megfojtani vagy, ha ereje teljében volt, akkor kitörni a nyakam. De még soha, de soha nem markoltak rá ilyen hevességgel a kabátomra, csakhogy... farkasszemezhessünk. El is kerekedtek borostyán sárgában kavargó szemeim, már csak a végett is, hogy a lendülete majdnem, hogy magára rántott. Meg is borultam, de csak térdeim dőltek előre, ami által kigurult az ölemből az ütő hangosat koppanva a furcsa találkozásunk közé. Kezeimmel is csak addig támasztottam magam, míg biztosan nem térdeltem, utána viszont elmeletem ujjaim a földtől és a pillanatok múltán sem eresztő kézfejeire simítottam. Nem akartam én leszedni őket, még csak utalni sem rá. De ez a különös, belőle áradó, megmagyarázhatatlan izgalom, érdeklődés vagy talán még számára is névtelennek tűnő érzés átjárt engem is.
- Hű, te kis heves... - jegyeztem meg halkan, már-már zavartan heherészve, de még mindig széles vigyorral képemen. Tekintete szinte kiáltott, csak nem tudom miután. Ami kizárhatónak tűnt, az a menekülés. Ha menekülni akarna, nem engem szorongatva tenné meg. Nem tudtam eldönteni, hogy én ejtettem rabul őt, vagy ő nem ereszt engem. Mármint, nem szószerint. Ismerlek. Ez futott át elsőként agyamon, ahogy kutakodtam csokoládé barna tekintetében. A csokoládé finom, nagyon finom. A gondolataim kezdtek elterelődni a fontosabb dolgokról, de hangja visszarántott önmagához. Magától?! Manapság egyre több az őrült fiatal, meg kell hagyni. Ezáltal viszont máris nem tűnt annyira árvának. Nem itt hagyták, tehát oka van annak, hogy itt ül. Üldözték volna? Vagy legbelül menekül valami elől? Netán keres valamit? Vagy valakit...? Akárhogy is, nem csak fizikailag ragadt meg, de a felém irányuló - nem kicsit imponáló - vonzalma engem is hamar bekebelezett. Mégcsak a nevére sem emlékszem, se arra, hol találkozhattunk, de ahogy teljes felmentést éreztem felőle azokért a dolgokért, amiket elkövettem, én is másként kezdtem hozzá viszonyulni. Kedvelem az ítélet nélkülieket. Azokat kevésbé, akik csak addig azok, míg rá nem jönnek, hogy démon vagyok. Olyan rendíthetetlenül hangzott el kijelentése, mint mikor egy borzas kis cica fúj a nagy eb felé. Hüvelyk ujjaimmal megcirógattam kézfejeit és elmosolyodva hallgattam, míg nem újabb meglepetéssel állt elő, amire megint magasba szöktek szemöldökeim.
Régóta?
Na de a régóta mennyire régóta? Hetekkel, hónapokkal, talán évekkel ezelőtt? Egyből kutakodni kezdek saját, majd Ji igen elhalványult, alig-alig használható emlékei közt. Nehéz olyasvalakibe nézni, aki már alig van jelen. Az emlékei is hiányos hang foszlányokból és arctalan emberekből álltak. Nagyon fog fájni, ha most kiderül, a fiúcska mindvégig ott volt valahol, csak a népszerűség végett nem voltam képes észrevenni. Azt, aki tulajdonképpen mindvégig ott lehetett nekem, nekünk.. Nem ismerem, de úgy érzem okkal van itt, és próbálja kicsavarni a gumianyagszerű kabátomból a vizet.
Aztán beugrik. Nem Ji-Woonál, hanem a saját emlékeim közt. A megidézésemnél. Nem egynél, de többnél! Röpke pillanatok voltak ugyan, mert tapasztalt vénrókaként tudom, hogy azonnal gazdatestre kell lelnem és egy ponton nagyon ragaszkodtam már Hak testéhez, de ő ott volt. Sőt, olykor csak ő. A tudat, hogy lényegében neki köszönhetem, hogy most is itt vagyok, különös érzést keltett bennem. Az a furcsa izgatottság, mikor váratlanul ér valami túlon-túl jó, és annak keveréke, hogy olyasmit élhetsz át, ami által végtelen melegség járja át a bensőd, és nem, nem a spontán öngyulladás jeleként. Ezeknek egyvelege. Mint, amikor egy évekig kenelben tartott halálra ítélt kutya végül gazdája oldalán hagyja el a ketrecét. Azt hiszem hálának hívják. Esküszöm, néhány nappal ezelőttig nem is gondoltam volna, miket ki nem hoznak az elvileg érzéketlen fajomból, most meg legszívesebben keblemre ölelném, noha apró bakija az egésznek, hogy a nevére még mindig nem emlékszem. Csak a tekintetére. Amikor az utolsó szavak jogán életre keltett és egy röpke pillanat erejéig szemtől szembe lehettünk. Borzalmas démon vagyok, hogy mégcsak megköszönni sem köszöntem meg neki. De visszatérve a túlzott hála érzetre, mégis mi tarthatna vissza, ha rácsimpaszkodnék? Széles vigyorra húztam ajkaim, mialatt ő az italos dobozkával foglalkozott, és mikor úgy tűnt biztonságos helyre tette, kezeim lecsúsztak övéiről és a felsője után kaptam, hogy magamhoz öleljem. Igaz, ha ennek nem állt ellent, az üditője biztosan, mert sikeresen odébb térdelhettem. De mit számít egy kis szörpöcske, ha az ember jövendőbeli Besties-ével találkozik? Arcom az övéhez simítottam, de hozzádörgölőzésem végett végül a nyakába bújva kötöttem ki és ott nem voltam rest jó alaposan beszippantani ázott kiskutya és a saját illatának keverékét. Ó, innentől kilóméterekről is felfoglak ismerni. |
 Lee Sun-jun"Look at him! The face of a bad angel and eyes like the night sky in Hell. "
Mielőtt zavarba jöhetett volna a saját viselkedésétől inkább előrébb hajolt és letette a félig üres üdítős dobozt a földre. Ahogy észrevette, hogy még mindig a kabátját szorongatja, egy kósza pillanatig összevont szemöldökkel meredt a saját kezére, mérlegelve, vajon illene-e elengednie?
Nem tette.
|
Lee Sun-jun"Look at him! The face of a bad angel and eyes like the night sky in Hell. "
Szerette kísérteni a sorsot azzal, hogy a stúdió körül lebzselt, de konkrétan még sosem szedte össze a bátorságát ahhoz, hogy megkeresse a démont és beszéljen vele. Biztosra vette, hogy lenne mód arra is, hogy magához idézze, ha szeretné, de az meg pláne elképzelhetetlen lehetőség volt. Igyekezett megelégedni a tudattal, hogy itt volt. Amíg az ő világában létezett, addig ő is nyugodt volt.
Még most is emlékezett arra a tehetetlen frusztrációra, amit akkor érzett, mikor először űzték vissza a démont a pokolba és a reményeivel ellentétben csak Ji-Woon állt előtte, megviselve, üresen és meglehetősen elkeseredetten. Nem tudta, melyikük érezte magát pocsékabbul akkor. Vagy hogy melyikük akarta jobban, hogy visszatérjen.
Elsőre nem volt nehéz rábeszélnie a fiút, hogy megidézzék a démont, és ezt követően egy darabig újra képes volt érezni azt az izgatottságot, amit az első alkalommal is: a koncerten, ahol először találkozott azzal a telhetetlenül világító szempárral, ami szinte felfalta a közönséget. Ismerte a bandát már előtte is, de inkább volt az ismerősük, mint a rajongójuk, és azelőtt sosem érzett ehhez hasonlót egyetlen fellépésükön sem. Olyan érzés volt, mintha ott és akkor a démon bekebelezett volna egy darabot a lelkéből: a lénye egy olyan létfontosságú részét, ami nélkül elveszettnek és erőtlennek érezte magát, magányosabbnak, mint azelőtt valaha.
Később is látni akarta. Abban bízott, hogy a démon észreveszi őt, és hogy vagy elveszi tőle azt is, amije még maradt, vagy visszaadja azt, ami hiányzott belőle. De a két állapot közti láthatatlanságban ragadni elviselhetetlen volt.
Mikor másodjára is visszaküldték a pokolra, anélkül, hogy találkoztak volna, teljesen kétségbeesett. De eddigre Ji-Woon olyan állapotban volt, hogy a démon említése is kezelhetetlenné tette, ezért Sunny a saját kezébe vette a dolgok irányítását. Tudta, hogy őrültség, de abban a helyzetben az sem érdekelte volna, ha a démon őt szállja meg vagy egy pokolkutya nyakon csípi démonidézésért. Végül persze az egésznek teljesen másféle következményei lettek, és részben felelősnek is érezte magát a történtek miatt - de nem ez volt az elsődleges oka annak, hogy visszajárt ide.
Viszont a szíve mélyén rettegett attól, hogy találkozzon vele. Nem tudta, mihez kezdene, ha ezúttal is Ji-Woon keserű pillantása nézne vissza rá, a démon pedig nem lenne sehol. Talán eljátszott volna a gondolattal, hogy alászáll a pokolba, hogy személyesen kérje rajta számon, mégis hányszor akarja még ezt eljátszani vele mielőtt teljesen az őrületbe kergeti – de valószínűbbnek tűnt, hogy maradna az ostoba reményeinél, és csendesen megidézné újra. Kezdte egészen kínosan érezni magát, hiszen teljesen egyoldalúan ragaszkodott a jelenlétéhez, Ji-Woon pedig ki volt téve a szeszélyeiknek, pedig semmi baja nem volt vele azelőtt se, hogy a démon kiszemelte volna gazdatestének. Most viszont már nem volt biztos benne, hogy leplezni tudná a csalódottságát, ha úgy találkoznának újra, hogy a démon lelke nincs vele.
Gondterheltségében inkább nagyot kortyolt az üdítőjéből és magasabbra tekerte a hangerőt a telefonján. Kibékíthetetlen gondolatai kezdtek túlságosan is hangosak lenni és összességében csak arra voltak jók, hogy emlékeztessék a mellkasát mardosó ürességre, és a tényre, hogy a démon valószínűleg azt se tudja, hogy létezik.
A járdán összegyűlt pocsolyákat figyelte. Már csak egy-egy kósza esőcsepp fodrozta őket és az eget mímelő víztükrön át látta, ahogy a felhők lassan feloszlanak. Egy pillanatra az égre szegezte a tekintetét, ráérősen kortyolt még egyet majd a felhúzott térdén pihentette meg a dobozt és lehunyt szemekkel hagyta, hogy a zene kimossa az elméjét. Ez volt a legjobb módja annak, hogy lekösse a démon kapcsán minduntalanul felkavarodó gondolatait. De talán túlságosan is hagyta elterelődni a figyelmét.
Csak akkor vette észre, hogy nincs egyedül, amikor újra kinyitotta a szemét és észrevette a felé lépdelő bakancsokat és a földet súroló baseball ütőt.
A szíve egy pillanat alatt a torkába ugrott, egy kapkodó mozdulattal kirántotta a füléből a fülhallgatóját, de mielőtt felpattanhatott volna, az aranyló szemek az övével egy szintbe ereszkedtek, ő pedig levegőt venni is elfelejtett.
Tényleg ő az.
A gondolatai pánikszerű gyorsasággal veszítették el a racionalitásukat – egyik felük azt kiáltozta, hogy bújjon el, amíg lehet, de a másik fele arra próbálta meg rávenni, hogy két kézzel kapjon utána és el ne eressze. Vett egy szaggatott lélegzetet és hagyta, hogy az utóbbi győzedelmeskedjen és mielőtt átgondolhatta volna, a szabad kezével a kabátja után kapott. Úgy markolt rá a vizes anyagra, mintha ezzel akart volna meggyőződni arról, hogy tényleg itt van. És itt volt. A démon tekintete nem eresztette az övét, és biztosra vette, hogy egy pillanatig úgy nézett vissza rá, mint aki megfulladni is hajlandó lenne azokban az aranysárga örvényekben.
Megpróbálta összeszedni magát. Lesütötte a szemét és hagyta, hogy a szavai eljussanak a tudatáig. Talán mondania kéne valamit, ahelyett, hogy bámulja. Az arcába lógó kapucni volt az egyetlen menedéke, aminek árnyékában megkísérelhette összeszedni a gondolatait és lenyugtatni a veszettség jeleit produkáló szívverését. Semmi pánik.
A démon nem ismerte fel, és ez egyszerre volt lassú méreg és menekülési útvonal. Az utóbbira nem volt szüksége.
- Magamtól jöttem ide – nézett fel végül a démonra, szavai dacosabbul csengtek, mint amilyennek eredetileg szánta őket. – Régóta ismerem ezt a helyet. – Ez igaz volt, itt találkozott először Ji-Woonnal, igaz, akkor még csak futólag.
Mivel már így is egy eszelős rajongónak nézhette, ezért nem félt tovább bámulni. Ha a szeme nem is árulta volna el egyből, az öltözködése, és amilyen állapotban a ruhái voltak, minden további nélkül bizonyította, hogy nem vesztette el újra a démont. Összepréselt ajkakkal próbálta elképzelni, mégis mibe keverhette bele magát, ami után így néz ki, de megállította a gondolatait, mielőtt túl meredek elképzelései lettek volna, vagy mielőtt kibukott volna belőle, egy ezt firtató kérdés. Az öltözetétől eltekintve, ő elég... jó színben volt...
Mielőtt zavarba jöhetett volna a saját viselkedésétől inkább előrébb hajolt és letette a félig üres üdítős dobozt a földre. Ahogy észrevette, |
Ji-Woon HakFournemouth, a leégett stúdió romjainál"Hosszú napot tudtam magam mögött, s bár a fáradság a halandók kiváltsága, azért én is eljátszhattam, hogy ó jaj, annyira kimerültem... A hiszti pedig tőlem sem áll távol, soo never mind... Egy ideig Dariusnál rontottam a levegőt, ami végtére is mondhatni jótékony hatással van üzletére, mert 2 hónap alatt már 4 nightclub zárt be nekem köszönhetően, mely által ő népszerűbb lett és megnőtt a bevétele. Gondoltam, az alkun kívűl kapok majd valami más motiváló dolgot is, de meg kell hagyni, a vámpírok nem az adakozásukról híresek... A kislánnyal és a kutyusával sem különb a helyzet. A múltkori óta nem sokszor futottunk össze, Seby fiúval egyáltalán nem és Amy babával is csak munka szinten. Öld meg ezt, öld meg azt. Biztosítsd a helyet, meg ilyenek. Már nincs ám móka és kacagás, testek megszállása és ökörködés a hold fényében. Egyre kevésbé érzem, hogy megérte feladni egyrészemet, mármint ami a démoni lényem illeti, és egyre bizonyosobbá válik, hogy meg kéne kockáztatni azt az ezer lelket, hátha herceggé válhatok. De már annak is örülnék, ha meg tudnám nyitni azt a rohadt kaput, és akkor mindenkinek kaputt...
Elég későre jár már. Mármint, ahhoz képest, hogy még napfelkelte előtt haza szoktam érni, és látva a felhők mögül, álmosan kipillogó reggeli napsugarakat, eszembe is jut, hogy most aztán jól megkapom a magamét, mert késtem. Jhaj, már látom magam előtt azt a haragos fejét, ahogy ott ül az emeleti ablak sarkában és morcos tekintetéből nem tudod hirtelen kiolvasni, hogy haragszik e annyira, hogy kizárjon a házból... Még szerencse, hogy nincs kulcsa. Ja, meg ajtaja se. De legalább az eső esett. Más esetben nem örülnék neki, de meleg van, és a meleg még az én bőrömnek sem tesz jót. Pláne, ha dög meleg van. Pláne, ha előtte vérben csúszkáltam. A vér pedig, mint tudjuk, bizonyos hőmérsékleten kellemetlen állagúvá és szagúvá válik. Lehet, hogy démon vagyok, de egy Axel-féle fűszeres illatnak még én is jobban örülök, mint a melegben alvadó vér bűzétől... Mondjuk nem tudom mennyivel jobb az ázott kutya szag...
Annyi szerencsém volt, hogy aranyszínű kabátkám esőkabáthoz hasonló anyagból készült, semmint más szövetből, így a vér csodálatosan lepereg róla a vízzel lemosódva. Ellenben csíkozott, pink farmerommal, ami, ha könnyebb sérüléseket is szenvedett a harcok során, szépen magába issza a víztől halványodó vörös foltokat. Azért lássuk be, mosógép és tisztítószerek hiányában, ez ígyis elég gáz. Vizes tincseim közé fúrva ujjaim, simítottam hátra hajkoronám lassan-lassan hazaérve, míg másik kezemben a neon hullámzó fényeiben világító baseball ütőmet cipeltem vállamon. Arcom is megtöröltem kézfejemmel, bár lehet ezzel csak elkentem a rajta lévő cseppeket. A hajnal kellemetlen csendje ébresztett rá, hogy jó volna egy rádió vagy valami otthonra. Régebben is őrült jó volt dübörgetni a zenét, mixeket készíteni. Azzal sikereket halomra ölelni, hogy kinyitottam a szám és megráztam kicsit a fokhagymám. Áh, régi szép idők, mikor még azért sikoltoztak, mert szerettek, s nem azért, mert rettegtek. És a legrosszabb ebben az, hogy nem az én hibámból ért végett. Oké, történt egy-kéét... baleset, de a mostaniakhoz képest elenyésző számú vagy, ahogy a halandók is mondanák járulékos veszteség volt.
Ahogy közeledtem a romok felé, élénken ragyogó tekintetemmel, egyből keresni kezdtem az ablakban leselkedő kis kópét. Először eltévesztettem az ablakot - meg is rémültem egy pillanatra -, de aztán csak meg lett az-az örökké grumpy nyolckarú. Hjaj azok a bosszús szemek...
- Ne nézz már íígy...! Jöttem, ahogy tudtam. - húztam le vállamról az ütött, minek fém vége nagyot koppant, ahogy a találkozott a betonnal. De polipino nem engedett a lesújtóan haragos grimaszból. Kezdtem úgy érezni, hogy komolyan megharagudott. - Eo gwaenchanh-a... ( Rendben van...) - pillantottam el oldalra kissé sértődötten, halk megjegyzésem követően számat húzva, mert hát ha ő így, akkor én is. Pedig olykor igazán örülhetne nekem. Ám eme különös párbeszéd köztünk azonnal kéziféket kapott, mikor megjátszott duzzogásom alatt, tök véletlenül vettem észre a nem is annyira távol lévő esernyőt.
Mi a fene?
Nagyokat pillogva lépkedtem közelebb, addigra tán már az eső is elállt és a nap is lassan teljes mértékben hatalma alá vette az eget. Láttam már embereket plüssöket hozva, gyertyákat gyújtva, vagy képeket itt hagyva, de, hogy valaki esernyőt hagyjon itt... Tyű...! És néhány méterrel odébb megpillantottam valaki mást is az árnyékban. Az esernyő se semmi, de, embert itt még nem hagytak a gyászolók. Némileg hunyorogva kémleltem egyelőre a távolból. Valahogy ismerős volt az arca... És ha valakinek ismerős az arca, az azt jelenti, hogy vagy jó ismerős vagy nagyon rossz. Hagytam, hogy a reggeli szellő felém fújja illatát, de nem tudtam volna megmodani, miféle lény. Egyszerre mind és egyik sem. Eeez nem azt jelenti, hogy nem kell félnem, de hirtelenjében nem is érzek kényszert rá, hogy mellkasomhoz kapjak.
Nem tudom, hogy meglátott e a műsor után vagy később, esetleg hogy megijedt-e annyira, hogy felálljon, vagy tán el is fusson, de én mindenesetre éltem a lehetőséggel, hogy eleget tehessek kíváncsiságomnak. Komótosan oda sántikálva, széles mosollyal a képemen, huncut, aranyló szemekkel és a romos, sáros földön végig húzva az ütőt közelítettem felé. Majd elérve hozzá, - lévén, hogy csücsült - leguggoltam elé kisebb terpeszben, az ütőt a lábaimra fektetve, és azokra könyökölve, egyik kézfejemre támasztva állam néztem rá.
- Mi járatban, báránykám? - somolyogtam csak egy pillanatra végig futattva tekintetem rajta. Nem teljes egészében, de azért nagyjából szemügyre véve. - Csak nem itt hagytak a csúnya, gonosz farkasnak?
Igen, itt speciel Polipuszira gondoltam... Néha még én is nehezen bírok vele... |
 Lee Sun-jun
Kivette az üdítőt, ledobta a földre a táskáját és ráült, majd törökülésbe rendezve a lábait és a hátát a falnak vetve elővette a telefonját. Az eső lassan alábbhagyott, de nem volt még kedve elmenni. Megigazította a fülesét, és újabb listára váltott, gyakorlott mozdulatokkal az elejére rendezve a hangulatához leginkább passzoló számokat. Szokása volt húzni az időt kicsit, leginkább a saját tűréshatárát téve próbára ezzel, de most egyszerűen csak nem volt kedve máshova menni. A földre tette az alumíniumdobozt, fél kézzel felbontotta és beleivott a gránátalmaízű reggelijébe.
|
Lee Sun-jun"I'm stuck with a phobia
Although I want to stay with you
I'm stuck with a phobia
I can't go there, where you are
I can't approach you"
Egész éjjel esett az eső és valamikor hajnalban arra eszmélt, hogy az esőcseppek ütemes kopogását hallgatja ahelyett, hogy aludna. A plafonra ragasztott foszforeszkáló csillagokat bámulta, az utcáról beszűrődő halvány lámpafényben, de már rég elhalványult a fényük. Lehunyta a szemét és várta, hogy újra álom jöjjön a szemére, a feje üres mélység volt, a gondolatok nem találtak ki belőle. De újra és újra visszahúzta az ébrenlétbe az erkélye korlátját verdeső eső hol elhaló, hol erősebb ritmusa.
Halk sóhajjal előhalászta a telefonját a párnája alól.
Hajnali négy.
Fáradt szusszanással ejtette a párnára a készüléket és visszafordult a hátára. Későn fekvő és korán kelő típus volt, de nem volt rá jellemző, hogy ilyen korán forgolódni kezdjen. De zaklatott gondolatokkal feküdt le, és úgy tűnt, egyetlen álom sem képes távol tartani tőle a valóságot. Máskor ilyenkor a fejére húzta a fejhallgatóját és hagyta, hogy a zene visszaringassa az eszméletlenségbe és órák múlva zsibbadt fülekkel ébredjen, de most még ehhez is túl nyugtalan volt. Lerúgta magáról a takarót, és magára rángatott egy farmert.
Ha esett az eső Med sosem volt otthon. Fogalma sem volt, mit csinálhat ilyenkor, de hogy az ő társaságára nem számíthatott, azt biztosra vette. Pedig mindig őt kereste, amikor névtelen frusztrációk mardosták, mint egy zaklatott kisgyerek az anyját. Dacos fintorral hessegette el a gondolatot.
Az ágy végéből felkapott egy szürke kapucnis pulcsit, komótosan belebújt és a zsebébe süllyesztette a telefonját, amíg felhúzta a bakancsait. Átfűzte a pulóvere nyakán a fülese zsinórját és elindította az egyik kedvenc lejátszási listáját, hogy kizárja a csendet, majd hirtelen ötlettől vezérelve felkapta a földről a hátizsákját is, arra az esetre, ha egyhamar nem jönne vissza. Két lépéssel átszelte az apró szobát majd lerobogott a földszintre. Az üres lakásban szörnyes zajosnak hatott minden egyes mozdulata, de egy árva lelket sem zavart azzal, hogy becsapta maga mögött a bár ajtaját. Majd visszafordult egy esernyőért. És bezárta az ajtót normálisan.
Éppen csak hajnalodott, az ég csillagtalanul sötétlett és a lámpák még égtek az utcákon, csalóka tükörképeket vetve a pocsolyákra. Lassú, monoton, szemerkélő eső volt, így az ernyő egyelőre a táskája zsebében pihent, csak a kapucniját húzta egészen az arcáig. Alig volt más az utcákon, pár kóborló lelket és néhány munkából hazafelé - vagy oda - igyekvőt leszámítva. Fournemouth nyüzsgő város volt, ami sosem aludt, de az időjárás melankóliája valószínűleg sokakat komfortosabb helyen tartott. Sun-jun csak egy pillanatra gondolt vissza vágyakozva az ágyára, és hogy az ágyneműje valószínűleg még langyos öleléssel várná vissza, de nem fordult már meg.
Álmatagon elzúgott mellette egy busz, komótosan a járdára hajtva a vizet, majd megállt, hogy a kósza utasai leszállhassanak a közeli megállóban, de Sunny nem várta meg, amíg a szellemjárat tovább áll, átvágott mögötte az úttesten és bekanyarodott az egyik szűk utcára. Úgy ismerte ezt a környéket, mint a tenyerét, így azt is tudta, mely sarkokat kell levágnia ahhoz, hogy még véletlen se keveredjen kellemetlen társaságba. Mindössze egy csapat, részegesnek tűnő vérfarkassal találkozott, de szokás szerint észre sem vették.
Nem különösebben gondolta át, hogy merre induljon, a lábai vitték maguktól. Ha nagy ritkán ilyen korán indult csavarogni, általában kifele ment a városból, most azonban más célja volt.
Gyakran látogatta a leégett stúdiót, de nem volt bevett menetrendje – az ilyen kötöttségek sosem mentek jól neki, jobban szeretett az éppen aktuális hangulata után menni. De nem emlékezett rá, hogy valaha ilyen korán erre járt volna. Többnyire napközben vagy koraeste jött ide, mielőtt a műszakja kezdődött volna a bárban. Ismerős volt neki a kormos épület, és megtanulta már, hogy melyik ablakokon nem érdemes átmászni, bármekkora amatőr parkour-tehetségnek is képzelte magát.
Kedvelte a helyet, mert szinte sosem volt itt senki. Talán azért mert összességében nem volt túl vendégmarasztaló hely, és ezen az omlásveszélyre figyelmeztető tábla, de még a halomban álló plüssállatok sem segítettek.
A kupachoz sétált miközben lerázta a kapucnijáról a vizet, majd visszahúzta a szőke tincseire. Szomorúan tapasztalta, hogy a sajátos kis szentély szélére szorult apróságokat semmi sem védi az esőtől, ezért elővette a táskájából az esernyőt – igazából nem az övé volt, de rendszeresen felejtettek a bárban selejtes darabokat, amiket aztán senki sem keresett, így Mednek kész gyűjteménye volt pöttyös és szivárványos esernyőkből. Ez az összecsukható darab is kissé viseltes volt, de a célnak megfelelt, a játékok fölé támasztotta majd behúzódott a fal mellé.
Lassan világosodni kezdett az ég, a közvilágítást is lekapcsolták valamikor menet közben és ebben az átmeneti szürkületben a város valóban misztikusnak tűnt. Csendesen is pulzáló energiákkal volt tele, túlcsordult ígéretekkel és veszéllyel. Néha elképzelte, hogy a várost olyan sűrű köd veszi körbe, ami elrejti a kíváncsiskodó szemek elől és kívül tart mindenkit, aki nem érdemes arra, hogy részesüljön ebben a mágiában. Sokat gondolkodott azon, vajon őt miért nem löki ki magából. Semmi mágikus vagy különleges nem volt benne, legjobb esetben is potyautasnak számított. De a város elnézte neki, ő pedig nem ment el. Nem igazán volt hova.
A plüssöket figyelte, de nem sok változást látott a legutóbbi látogatása óta. Most nála sem volt semmi, nem úgy készült, hogy ma az első útja ide vezeti, de azért belenézett a hátizsákjába, nem kallódik-e nála valami. Egy doboz energiaital, két flakon falfesték, tiszta pulóver, egy bizarr formát öltött müzliszelet és egy hordozható akkumulátoron kívül nem sok minden volt nála. Egyedül a cipzáron fityegő apró polip volt vele, de az a sajátja volt. Maga mellé nézett és morcosan vette tudomásul, hogy az általa hozott nagytestvér továbbra sem volt meg – és bár ezt először jó jelnek vette, mégsem tudta kizárni a gondolatot, hogy esetleg illetlen kezekbe került, és ki tudja milyen hányatott sorsa van azóta szegénynek.
Kivette az üdítőt, ledobta a földre a táskáját és ráült, majd törökülésbe rendezve a lábait és a hátát a falnak vetve elővette a telefonját. Az eső lassan alábbhagyott, de nem volt még kedve elmenni. Megigazította a |
Stop playing hide-and-seek. |
[13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
