|
Témaindító hozzászólás
|
2021.06.27. 12:13 - |
Mindegy hogy mit lősz ki: golyót vagy nyilat, hiszen fegyver az mindig is fegyver marad
Lezárt kör |
[11-1]
 KILLIAN IFRAENN"not everything monstrous looking is evil, and not everything fair is good"
Csak elgondolkodva bólintott amikor Hayden megerősítette, hogy valóban jóban vannak a testvérével. Jóban és támogatják is egymást. Na ez valami olyasmi volt, amiben talán sohasem volt még része. Mindig csak egymaga, hiába voltak ott a többiek. Nem mintha magányos lett volna, vagy emiatt szomorúságot érzett volna, sosem hiányzott neki egy ilyesfajta testvéri kapcsolat. Talán az érzések hiánya miatt, de még most sem, hogy már jóideje itt volt az emberek között és akarva akaratlanul is egyre inkább beférkőztek ezek az ismeretlen érzések a bőre alá. Habár azt azért még túlzás lett volna kijelenteni, hogy egy érzésekkel teli lény lett belőle.
Amikor feltételezése, miszerint Hayden munkája valamiféle fegyverhez köthető megerősítést nyert elmosolyodott. Bár azt be kellett, hogy vallja, nem éppen kendóra számított egy elftől. De hát végülis, ebben a világban bárkiből lehet bármi, szóval egy szava sem lehetett. És ahogy Hayden említette is, ez a menő a fiatalok körében.
- Ebben nem is kételkedtem. – utalva arra, hogy sok mindent tud. Ezek az elfek már csak ilyenek. Örök perfekcionizmus, mindig is csak a tökéletesség és a tudás mindenek felett. Na nem mintha ezzel nem értett volna egyet, habár csak részben, hiszen a tudás hatalom, ezzel senki nem szálhatott vitába. És ezért érezte néha hátrányban magát, hiszen az érzésekről még nem tudott túl sokat, és akárhogy is, de az emberek világában ez nagyon sokat számított.
Mintha egy kicsit meglepődött volna, hogy van szabadideje is, de hát arra mindenkinek szüksége van, hogy ne fásuljon be teljesen. Na jó, talán nem mindenkinek, neki például mindegy volt, hiszen a Pokolban nincs olyan, hogy szünet, csak a munka, de itt, itt minden teljesen más volt. Ráadásul így, hogy Ő mégsem egy mindennapi katona volt, így a szabályok is mások voltak a számára. Mondhatjuk úgy, hogy annak ellenére, hogy a US Special Forces tagja volt, még így is inkább a saját maga ura volt.
- Az állandó készenlét az alap. – helyeselt egyet legyintve – De hogy felemésztené-e minden időm? Nem, azért azt nem. – rázta meg a fejét kissé elgondolkodva. Talán ez annak is volt betudható, hogy pokolkutya, jobban bírja a terhelést, mint egy átlagos ember.
- Ebben igazad van. – helyeselt. Valóban megvoltak a szokásos balhék, az egy-két elszabadult démon mindig igyekezett a legnagyobb felfordulást okozni. De ezek mondhatni csak a szokásos kis balhék voltak. Ezeket a rendőröknek kellett volna megoldania, és nem az Ő feladata lett volna. Hiszen egy átlagos kis rabláshoz sem rögtön a kommandót hívják, hanem a rendőröket. Na nem mintha derogált volna neki mindez, hogy erről is Ő gondoskodjon, de… Na jó lehet, hogy tényleg nem volt az ínyére, hogy ilyen piti kis dolgokkal foglalkozzon. Nem, Ő azért volt itt, hogy ha a dolgok tényleg eldurvulnak, akkor közbelépjen, vagy hogy éppenséggel ne hagyja, hogy a dolgok túlságosan is eldurvuljanak. De a gondolatát a hangosbemondóban megszólaló férfi szakította félbe. Amint befejezte a mondandóját, hogy mindenki mehet vissza a helyére, a tömeg szinte azonnal felpattant és vonult vissza, hogy ott folytassa, ahol abbahagyta. Követve Hayden tekintetét Ő is egy pillanatig csak a tömeget figyelte, de Ő még nem mozdult.
- Szintúgy. – viszonozta, azzal Ő is felállt a kanapéról, hogy visszainduljon a pályára.
[Lezárt kör] |
Ingattam a fejemet mikor megjegyezte, hogy odaadó testvér vagyok mert Lissel tartottam ebbe a teljesen idegen városba. Őszintén szólva valójában mindkettőnkre ránk fért egy költözés jó messze az eredeti otthonunktól, főleg a szülőktől. Sajnos csak egy embert hiányolok onnan akivel bár beszélgetünk online, azért mégsem olyan mint vele lenni, érezni a közelségét és az illatát. Én lennék a legboldogabb ha eltökélné magát is ide jönne ő is ebbe a városba. Ám tudom, hogy Colt szülei talán még egy fokkal rosszabbak. Csak a kényszeres erőlködés főleg az anyja részéről. Valamiért neki is pont olyan fantazmagóriája van mint a mi szüleinknek: mi vagyunk a legjobbak, a híresebb és elismert sötét elf család és hozzánk akar “felnőni”. Úgy tesznek mintha mi valami kis grófok lennénk és a talpunk nyomát is nyalnia kellene, pedig szó sincs erről. A nagy ismertsége a családunknak csak belőlünk származik mert egy ikerpáros jött össze nekik. Egy gyereknek is örülnek általában a fajtánk, ám ha ikrek születnek az igazi ritkaságszámba megy. Ha egypetéjűek lennénk még ennek tetejébe akkor szerintem még hatványozódna is ez a helyzet.
- Nos, tényleg nagyon jóban vagyunk és támogatjuk is egymást - ha már a szüleink erre nem képesek száz százalékban akkor amúgyis rá vagyunk kényszerítve. Ám tény, hogy erre a kötelékre a különleges képességünk is rátesz egy lapáttal. Megérezzük ha a másik bajban van, szomorú, vidám és sorolhatnám. A távolság sem akadály, igaz nem sokáig szoktunk messzire utazni egymástól. Mi nem vagyunk azok a tipikus testvérpár akik állandóan morognak és veszekednek...ne adj Isten gyűlölik is egymást. Bár próbáltam nem sokkal ezután előrébb mozdítani a beszélgetés témáját, annyira nem kommentálta eleinte, inkább felőlem érdeklődött. Egy halvány vigyort villantottam mondva:
- Igen, a fegyverekhez van köze. Harcművészet oktató vagyok, főleg kendora specializálódva, de sok mindent tudok valójában, csak manapság most ez a népszerű a suhancok közt - vontam vállat könnyedén. Sok fegyvertípust tudok kezelni, legyen az kard, tőr, dobócsillag, katana esetleg íj ami éppen mellettem pihen.Fajtám különlegessége hogy bármit le tud másolni és ezzel könnyedén eltanulni.
Mikor kijelentette Killian hogy valójában a munka az élete egy picit elgondolkodtam. Vajon nekem is az? Már sokadjára teszem fel ezt a kérdést magamnak. Furcsa, eddig egyáltalán nem kérdőjeleztem meg életem ezen döntését, ám mióta nincs mellettem Colt mondhatni ürességet érzek. Hiányoznak vele a közös edzések és gyakorlások. Hiába emelte ki sokszor, hogy ő egyáltalán nincs az én erőszintemen, ez egyáltalán nem számított nekem, hiszen így vagy úgy de mindig ki tudtuk egészíteni egymást. Ami nekem a gyengeségem az neki pont az erőssége és fordítva. Nem véletlenül voltunk évekig harcostársak, mintha yin és yang lennénk.
- Hm, lehet hogy nekem is az - fűztem végül hozzá kissé tűnődve. Végül inkább témát váltottam és felőle érdeklődtem, hogy olyan munkakörrel ami neki van jut-e szabadidő. Ám meglepő módon csurrant-cseppent mégis neki valami mire felvontam a szemöldökömet:
- Nahát, ezt nem gondoltam volna. Azt hittem állandó készenlétbe kell lenni és sok idejét elemésztik ott az embernek - nemsokára folytatta, hogy pluszba is szokott vállalni munkát, hogy még jobban megismerje a várost amit véd. Nos, ha eddig csak gyanakodtam rá hogy pokolkutya most már félig-meddig biztosan állíthatom hogy az. Kevés tag őrzi ezt a várost. A vadászok főleg inkább káoszt okoznak eddig ahogy elnézem. Ráadásul a többség egy igazi suttyó. Elég rossz kombináció mit ne mondjak.
- Hm, vihar előtti csend lenne? Pedig eddig is hallottam gyilkolászásokról a különböző szórakozóhelyeken. Konkrétan eddig még csak egy hely maradt ettől távol. Kétlem hogy ez valami csoda lenne - ebben a városban olyan nem létezik. Mindennek oka van és minden mögött egy lény áll. Éppen szóra nyitottam volna a számat hogy folytassam a következő gondolatmenetemet ám ekkor az egyik biztonságis szólalt meg a megafonba:
- Hölgyeim és uraim! Végre szabad a terep, el lett zavarva a zavaró egyén aki a jelenlétével eddig akadályozta a szórakozásukat. Szóval hajrá, mindenki foglalja vissza a helyét! Remélhetőleg ma már több kellemetlenségbe nem fogunk ütközni. További szép napot!
Ó, igen, el is feledkeztem egy picit arról, hogy miért is kerültünk ide. A kis füves tag éppenséggel majdnem öngyilkos merényletet hajtott végre és majdnem mi lettünk a gyilkosok ha az őr nem fújja le az egészet. Annyira belemerültem a gondolataimba és a beszélgetésbe hogy teljesen kiesett ez nekem egy rövid időre. Felsóhajtottam egy picit és szórakozottan néztem a tömeget:
- Nos, azt hiszem mehetünk vissza. Örvendtem a találkozásnak - nem hiszem, hogy tovább fogunk beszélgetni, elvégre mindketten más céllal érkeztünk ide amit most már folytathatunk is. |
 KILLIAN IFRAENN"not everything monstrous looking is evil, and not everythin fair is good"
Félmosolyra húzta a száját hallva, hogy akkor Hayden inkább visszaszívná a bocsánatkérést. Nem gondolta volna, hogy ilyen társaságra akad majd a lőtéren. És ilyen alatt a kellemeset értette. Egészen jól kijöttek egymással, legalábbis Ő így érezte.
Habár nem sok kedve volt a lőtéren tölteni a napját, de tény, hogy jobb volt a semminél, mert valami csoda folytán mostanában a város is teljesen nyugodt volt, senki nem balhézott. Ami pedig a férfi szójátékát illette, halkan felkuncogott. Valami ilyesmi humorral rendelkezett Ő is, szóval értékelte azt.
- Milyen odaadó testvére vagy, hogy vele tartottál. – jegyezte meg talán egy kicsit csodálkozva, habár úgy érezte, nem csak azért tartott a testvérével, hogy vele legyen, neki is kellett, hogy előnye származzon a dologból. Ugyan neki sok testvére volt, már ha úgy vesszük. Itt a földön is voltak páran, de főleg a Pokolban, mindenesetre ez ebből a szempontból lényegtelen volt. A lényeg, hogy Ők inkább elkerülték egymást, ha nem is kerülték egymást, akkor is inkább magányos farkasok voltak. Nem szívesen kértek segítséget sem a másiktól, inkább oldották meg egyedül a problémát, talán túl büszkék voltak ehhez. Hiszen nehogy már egy pokolkutya ne tudjon megoldani valamit egymaga. Szóval ez a fajta testvérei szeretet vagy nem is tudta pontosan, hogy minek nevezze, nem volt túl ismerős a számára. Ez a fura ösztön abszolút hiányzott belőlük, sok másik mellett is ugyebár. – Azt gyanítom, hogy köze lehet a fegyverekhez. – bökött fejével az íj irányába felvont szemöldökkel. Elég sokszor bocsátkozott feltételezésekbe, legalább ezzel is gyakorolja a kiigazodást a Földi életen és lényeken.
- Mondhatjuk így is, igen. – helyeselt egy kissé elgondolkodva. Hiszen a létezésének nem volt semmi magasztosabb célja, minthogy szolgáljon. Eleinte csak azért létezett, hogy a Pokol kapuit őrizze, de most, most már több volt ennél. Ő döntött úgy, hogy több lesz ennél, hogy több akar lenni, ugyan még mindig őrző-védő szerepben, de legalább nem abban a pokoli sivárságban. És különben is, nem is akart mást csinálni, talán csak ösztönös volt, de az is előfordulhat, hogy kedvelte is mindezt. Megvédeni, segíteni azt, aki rászorul. Milyen nemes cselekedet, habár sosem emiatt csinálta, hanem mert ezt akarta. – A munka az életem. – tette még hozzá egy apró vállrándítás mellett. Hogy ez jó vagy rossz dolog, azt még nem tudta eldönteni. Egyelőre még semmi többre nem vágyott, és nem is tudta elképzelni, hogy egyszer talán majd ez másként lesz. Hiszen érzéseket növeszteni nem volt éppenséggel könnyű feladat, és főleg nem gyors.
Ami pedig a szabadidőt illette, nos volt olyanja, főleg így, hogy mostanában tényleg nem volt semmi nagyobb felfordulás. Persze a szabadnapot nála úgy kellett értelmezni, hogy akkor Ő kitalált saját magának valami munkát, amit csinálhat, vagy elvállalt valami kis plusz munkát. Például mint most ezt a lőtéri kis próbát, még ha nem is tartozott ez a fajta elfoglaltság a kedvencei közé. Vagy ahogy Hayden is említette, felfedezi a várost. - Meg fogsz lepődni, de létezik. – mondta felvont szemöldökkel. – És ha nem vállalok el pluszban még valamit, akkor igen. Hiszen nem árthat, ha ismerjük is azt, amit védünk. – magyarázta kissé elgondolkodva. – Mostanában nagyon nyugodt a város. – kezdett bele – Vagy készül valami, valami nagy, vagy nem tudom. De nem hiszem, hogy ez sokáig így marad. – talán ez egy kissé pesszimista hozzáállás volt, bár Ő inkább realistának mondta volna, hiszen ez nem egy átlagos város volt. Ez Fournemouth, ahol a legendák életre kelnek, és ezek a legendák, ha tetszik, ha nem, nem mindig jó szándékúak, így hát mindig résen kell lenni. |
Ingattam picit a fejemet a megszólalására a korlátokról majd picit felemeltem a kezeimet megadóan:
- Félre ne értsd semmi bajom az emberekkel, tudom hogy vannak köztük egész normálisak is azért annak ellenére hogy az a kevés is aki bejut ide...nos igyekszik kitaszítani magából a város. Pontosabban a különböző fajok. Ám ennek a hozzáállásnak is megvan az oka, sajnos kétélű dolog ez amiben senki sem ártatlan valójában. Így talán tényleg ez a korlát a legjobb megoldás, egyelőre úgy tűnik - ám mint tudjuk semmi sem olyan biztos a mai világban. Bármikor gondolhatnak egy nagyot az emberek és egész osztagokat küldenek ide rohamra. Igen, lehet engem negatívnak gondolni hogy ilyesmivel is számolok ám tudom milyen az emberi faj.
Mi sötét elfek se vagyunk teljesen tiszták, ám mégis a történelmünk nagy részét főleg az emberek miatt szenvedtük meg. Elárultak minket egy régi szövetség során és megritkították a fajunkat. Ezért is vagyunk kevesen még a mai napig is hiába a jóléti társadalom. Innentől talán érthető ha annyira nem akar velük mindenki bratyizni. Kevesen vagyunk, alig tudnak rólunk, csak az elfek számítanak meg a tündérek és talán jobb is ez így. Én nem vallom szüleim elveit, hogy egyszer mi lehetünk megint olyan faj akiket szintén elismernek. Édes álmok ezek amiket ők feleslegesen dédelgetnek. Sötét elf hadsereg mi? Kész röhej! Ám nem bánom mert az idióta hozzáállásuk révén jó munkahelyem van, hiszen még mindig a különböző harcművészetekkel foglalkozhatok. Jobban élvezem mintha egy bolti munkára kényszerültem volna. Szabályosan halálra unnám magam egy olyan vagy hasonló helyen. A sajnálatra csak ingattam a fejemet mondva:
- Ugyan, szó szerint nem kell venned a sajnálatot. Ha tényleg utálnád a munkádat akkor idővel úgyis ott hagynád a fenébe amint lehetőséged lenne rá nemde? - pontosan ezt tette Liss is - Örökélet túl hosszú ahhoz, hogy olyat csináljon bárki is amit gyűlöl - ingattam a fejemet a végére majd szórakozottan pörgettem picit az üvegemet. Bár mostanában tényleg sokat gondolkozom azon, hogy vajon tényleg jó úton haladok-e, de mindig rájövök hogy felesleges ezen tűnődnöm. Talán a szüleim miatt utálom néha, főleg a módszerük miatt, hiszen nálunk a testi fenyítés igenis játszott. Nagyon sok sebhely emlékeztet erre a hátamon amik a mai napig nem múltak el, még mindig éktelen hosszanti hegek vannak ott. Eszméletlenül fájtak, ám szerencsére volt aki mégis kellemesebbé tudta varázsolni a sebek okozta szenvedéseimet. Természetesen ezt viszonoztam is mikor ő kapott nagyot a hátára, így felváltva ápoltuk egymás sebeit. Egyedül csak azt sajnáltam a távozásunkban hogy őt ott kellett hagynom basszus. Legszívesebben magammal rángattam volna hogy jöjjön velünk de tudom, hogy ő is makacs valamilyen szinten, pont úgy mint én.
Hamarosan visszatérhettem a jelenbe hiszen a füves alak be is talált minket akit sikerült végül Killiannek leráznia...vagy leszerelnie? Talán az utóbbi jobb kifejezés arra a rendre utasításhoz az biztos. Amíg tűnődtem a pokolkutyás mivoltán - amit egyelőre csak találgattam mint az eheti lottószámokat - addigra vissza is tért mint aki jól végezte dolgát és be is mutatkozott. Kis szabadkozásom után rávilágított arra, hogy valójában ő kezdeményezett beszélgetést mire picit pillogtam és fejben visszatekertem a jelenetünket majd rájöttem, hogy tényleg igaza van:
- Ó, hoppá tényleg. Akkor visszaszívom a bocsánatkérésemet - vigyorogtam a végére egy picit majd beleittam az italomba. Valójában tényleg abban a hitben éltem hogy én kezdtem el pofázni akaratlanul. Mondjuk lehet később már miattam ragadtunk le tovább a beszélgetésnél. Nem mintha számítana amúgy, totálisan lényegtelen.
- Ah, a szél szerencsére nem hozott, csak kocsi amit órákon át vezettem - eresztettem meg egy borzalmas szójátékot majd sóhajtottam egyet - Amúgy a testvérem karriert váltott és itt talált munkát, így követtem őt is. Szerencsére én is el tudtam helyezkedni olyan munkakörben amit szeretek, így most már mindenki boldog - ingattam a fejemet halványan mosolyogva.
- Gondolom te is főleg munka miatt vagy itt - vontam le a következtetést ha már mesélt nagy vonalakban a munkáltatójáról - Fel szoktad fedezni a várost a szabadidődben? Már ha létezik egyáltalán olyan - sok magánéleti lehetőséget nem fűzök hozzá. Talán néha pár nap szabadság mint a mostani is. Aztán ki tudja, lehet világi hely. |
KILLIAN IFRAENN"not everything monstrous looking is evil, and not everythin fair is good"
Általában nem volt túl bőbeszédű és ezen a „jó” szokásán most sem változtatott, habár így is megosztott pár részletet, hiába nem kérdezte senki. De hát azért neki is muszáj volt néha napján kinyitnia a száját, beszélnie valakihez, hogy ne őrüljön meg némaságában. Még csak az kéne, hogy elkezdjen magában beszélni.
Egy kissé elgondolkodva tanulmányozta a fegyvert, illetve hallgatta a férfit. – Igen, egyik félnek sem lenne a legszerencsésebb, ha korlátok nélkül keverednénk. – bólintott egyetértően. Mi tagadás, ha nem lenne ez a város és példának okáért a vámpírok és főleg a vérszipolyok csak úgy szabadon rohangálhatnának az emberek között, hát az elég nagy felfordulás okozhatna. Kétségtelenül megnőne a pokolkutyák munkája, nem lennének ezek a nyugis napok, mint például ez a mai is. Másról sem szólna az életük, mintha az emberek védelméről, aztán később még a képbe jönne az is, hogy az ártatlan természetfelettieket is szüntelen védelmezzék a bosszúszomjas emberektől. Hát ez senkinek sem hiányozhatott.
Csak legyintett arra, hogy esetleg többet oszthatott meg a kelleténél. Na nyilván erről nem biztos, hogy fecsegett volna egy vámpírnak, esetleg egy démonnak, nem, hiszen éppen tőlük kellett megvédeni az embereket. Na persze az embereket sem kellett félteni. Különbnél különb dolgokat találtak ki arra, hogyan árthatnak egyes természetfeletti lényeknek, így hát Killian már a kezdetektől úgy állt ehhez ez egészhez, hogy nem féltétlen csak ez embereket védelmezni. Oh nem, a védelem mindenkinek szólt, aki jó. Persze ez talán egy kicsit szubjektív meghatározás lehetett, de aki nem ártott senkinek, egyetlen „bűne” pedig az, hogy például vérfarkas, akkor annak, nem kellett tartania a pokolkutyáktól, Killientől biztosan nem.
- Nem kell sajnálnod. – rázta meg a fejét egy mosoly kíséretében. Hiszen végülis nem utálta a munkáját, sőt, ez valami olyasmi volt amit szívesen csinált. Éppenséggel a fegyverek voltak azok, amik annyira nem nyerték el a tetszését. Mondjuk ebben nagyban közrejátszott az is, hogy neki nem volt rá szüksége. Azt viszont abszolút meg tudta érteni, hogy más fajok, főleg az emberek miért nyilvánítanak ezeknek akkora jelentőséget.
A beszívott alakot játszi könnyedséggel intézte el, igazából nem sok kedve volt ezzel foglalkozni, de úgy érezte, hogy ha nem veszi kézbe a dolgokat, akkor még itt ülhetnek egy darabig. Így legalább pár perc alatt letudta a dolgot ésm még csak el sem durvult a helyzet. Szóval cselekedett, nem törődve azzal, hogy hány szem szegeződik rájuk, hogy esetleg kitudódhat, hogy pokolkutya. Sosem árt, ha tudják, hogy kivel állnak szemben, mert akkor legalább kétszer is átgondolják a cselekedeteiket. De, aki mégis arra adta a fejét, hogy megtámadjon egy pokolkutyát, azokat sosem értette meg, hogy miért. Talán valami nem stimmelt az arcával, ki tudja. A gondolatra egy pillanatra végigsimított az állán, de aztán már a kezét nyújtotta bemutatkozásra. A férfi, mint kiderült Hayden pár másodperc múlva viszonozta is kézfogását, szabadkozva, ami kissé meglepte.
- Tulajdonképpen az én voltam. – vette magára a bűnös szerepét, egy mosoly kíséretében. Hiszen Ő volt az, aki beszélgetést kezdeményezett, szóval ha valakinek bocsánatot kellene kérnie, az talán Ő lehetett volna, de esze ágában sem volt, ez talán csak nem bűn. Nem, határozottan nem bűn.
- És Hayden, mi szél hozott téged ebbe a városba? – kérdezte kíváncsian, na nem mintha nem születhetett volna itt a városban, ez egyszerűen csak egy tipp volt, ha úgy tetszik megérzés, hogy a férfi eddig nem itt élt. |
Bár egy kicsit elmerültem a gondolataimban de mégsem zavart meg a társaságom ebben, ám a kérdésemre is készségesen válaszolt. Hadsereg? Kicsit felvontam a szemöldökömet hiszen hirtelen nem jutott eszembe, hogy mégis miféle hadseregről van szó, ám hamar leesett a következő pillanatban, hogy mekkora badarság volt részemről erről elfeledkezni.
- Ah, az amerikai hadsereg? Így már minden világos - ingattam egy picit a fejemet a végén. Nem zavart a tény, hogy ő ott dolgozik, hiszen itt vegyes a brigád, mindenki másért van itt. Van aki a társaság miatt, más a munkája esetleg a hobbija miatt. Az újabb kísérletre csak elhúztam kicsit fanyaran a számat mondva:
- Még szerencse, hogy ebben a városban a saját törvényeink szerint élünk és nem az emberek szerint. Nem véletlenül nem léphetnek be ide - nem sokáig élnek itt az emberek maradjunk annyiban. Nem nézem le őket, de pont ez a fitogtatás amit a férfi említett nekem nem tetszik. Ám az emberek mindig ezzel méregetik magukat szóval ezen kár is felhúznom magam. Nem mi lények találtuk ki az atombombát akkoriban maradjunk annyiban. Ezzel pedig mindent el is mondtam.
- Értem. Nem is kell több infó, így is lehet szabálysértés már erről is beszélni, de nem adom tovább - bólintottam egy picit végül. Biztos vagyok benne, hogy erős protokollokhoz van kötve. Igazából meglepő, hogy ilyen fegyvert itt a lőtéren tesztelnek, de megint eszembe jutott az emberi hiúság és rájöttem, hogy megint csak a farokméregetésre megy ki náluk a játék. Miért is lepődök meg ezen? Legszívesebben felröhögtem volna a gondolatmenetemen, de nem akartam hülyének látszani azért. Hamarosan kiderült, hogy igazából a beszélgetőtársam se szereti annyira a lőfegyvereket, bár a munkája végett kénytelen velük foglalkozni:
- Ah, hát ilyen ez a showbiznisz sajnos - vigyorogtam egy picit, ám volt bennem annyi, hogy ne kérkedjek azzal, hogy nekem szerencsére olyan a munkám amit szeretek csinálni. Legalábbis olyan fegyverekkel amik közel állnak hozzám. Hamarosan meg is zavart egy kicsit minket a beszívott tag ordibálása amit az itt lévők többsége előszeretettel kísért végig. Megint igaznak lehet vélni a “ Kenyeret és cirkuszt ” mondást, hiszen a jelenlévők szinte nyálcsorgatva figyelték, hogy miféle balhé fog még kikerekedni ebből a kissé komédiás jelenetből. Én addig inkább elhúztam valami innivalóért, bár a férfi “erős ízű” kijelentését hirtelen nem tudtam hova tenni. Első körben először az alkohol jutott eszembe, hiszen azt szokták ugye erősnek titulálni. Itt olyan nem lesz az biztos:
- Oké, igyekszem valami jót keríteni - mondtam picit elgondolkodva a kérésén majd mentem is a célom felé ahol én a gyömbéremet hamar felkaptam de egy ideig tanácstalanul álltam az italpult előtt. Végül neki is ez mellett döntöttem, hiszen ennek az italnak érdekes íze van, egyáltalán nem a nagyon édes szokványos üdítőital és én pont ezért szeretem. Persze vannak alkalmak mikor egy kóla is jól tud esni, főleg moziba a popcorn mellé de általában a gyömbért jobban szeretem, esetleg a vegyes gyümölcsös italokat. Visszatérve fel is szolgáltam neki az innivalót és mondhatni figyelhettük ketten az időközben kialakult állatkertet ami csak rosszabbodott mióta leléptem. A “semmi” kijelentésre egy picit összeráncoltam a szemöldökeimet, de rákérdezni már nem tudtam, hiszen akadt társaságunk az illuminált állapotú tag személyében. Legyintettem egyet mikor mondta a társaságom, hogy ez jelenség érthetetlen itt:
- Logikát ne keress egy beszívott agyában. A függőket nem szokta érdekelni hogy mégis hol vannak, veszélyeztetik-e a saját életüket vagy másokét - bár erős túlzás lehet függőnek kategorizálnom a tagot, de egyszerűen lerítt róla én pedig nem ma jöttem le a falvédőről sajnálom. Persze azért próbáltam picit viccesre venni a figurát mikor velünk próbált szóba elegyedni, bár inkább kifiguráztam a magam módján. Amíg a biztonságis el nem tűnteti addig szórakozok egy kicsit rajta. Valamilyen szinten bosszantó volt azért ez a jelenség, de annyira nem volt nagy szálka a szememben, hogy elküldjem vissza az anyjába pedig megtehettem volna. Ám szinte meglepetésként jött az számomra, hogy a velem szemben ülő férfi már a kezébe is vette az irányítást és meglepő módon egy kicsit ki is “józanodott” a kis viccescigis ahogy felé közeledett. Érdekes kisugárzása volt neki és ha érzékeim nem csalnak ő valószínűleg az eddig csak emlegetett pokolkutyák egyike lehet talán. Hallani hallottam róluk, de sosem találkoztam eggyel sem, így számomra egyelőre még nehézkes őket kiszúrni. Ahol meg nem olyan régen éltem ott főleg csak sötét elfek voltak, a környező városokban pedig elvétve más lények mint például a szokványos vámpírok és vérfarkasok. Így is furcsa számomra, hogy ennyi faj nyüzsög erre, de nem bánom valójában, hiszen érthető hogy emiatt vonzó ez a város a többiek számára. Nincsenek emberek akik elől bújkálni kéne, itt félig-meddig szabadon élhetünk végre. Hamarosan el lett rendezve a kis füves zavaró tényező, így vissza is tért a férfi aki be is mutatkozott nem sokkal később mire észbekaptam:
- Oh, üdv. Hayden vagyok, bocsi hogy csak úgy random elkezdtem neked dumálni - viszonoztam halvány vigyorral a kézfogását végül. |
KILLIAN IFRAENN"not everything monstrous looking is evil, and not everythin fair is good"
Figyelmesen hallgatta a férfi válaszát. Végül mégis csak beletalált, hogy inkább csak a sport célt tölti be az eszköz. Na nem mintha ez baj lett volna, sőt, jobban is preferálta az olyanokat, akik nem akarták kalomra gyilkolni egymást. Killian nem volt éppen az a nagy fegyver mániás, persze elvolt velük, mondhatni az itteni Földi munkája része volt, de az igazi hivatása nem követelt semmi ilyesmit. Mindenesetre azért gyorsan megismerkedett az itteni fegyverekkel és alkalmazkodott, de továbbra is szívesebben használta a karmait és a fogait, mármint amikor épp nem emberi formában szaladgált. Figyelte, hogy a férfi egy pillanatra elgondolkozik, a gondolataiba merül, de egy szót sem szólt. Nem kérdezte meg, hogy mi járhat a fejében, a legtöbb ember nem szívesen beszélt erről. Meg hát megtanulta, hogy sokszor furán néznek rá, ha ilyeneket kérdez, így hát ezt egyelőre megtartotta magának.
Nem bánta meg, hogy úgy döntött, inkább az emberek között maradna, még ha sokszor kicsit hosszabb időbe telt, hogy megtanulja, hogy mit miért tesznek. És hát az érzések, amik aztán végképp mindent összezavartak. Egyszerre volt lenyűgöző, érthetetlen és sokszor teljes őrültség. Még mindig nem igazán értette az érzelmek vezérelte döntéseket, de egyre jobb volt benne, már nem csak egy érzéketlen robot volt. Néha napján azt vette észre, hogy mintha belül Ő is érezne valamit, mintha valami pislákolt volna. Fura érzés volt ez az egész. Egy pokolkutya, aki érzéseket növeszt magának. Megmosolyogtatta a gondolat. Amint pedig mondott, teljesen komolyan gondolta. Valóban jól állt a kezében az íj, de simán el tudta képzelni egy karddal is. Ami a lőfegyvereket illette, nos az már más kérdés volt. De hát még érhetik meglepetések, így felesleges is elhamarkodott véleményeket hoznia. De végül csak az Ő fegyverére terelődött a szó. Összeráncolt szemöldökkel Ő is a pisztolyra pillantott, mintha meg is feledkezett volna arról, hogy ott van. Szóval mégis csak ért a lőfegyverekhez is, nem is olyan meglepő. – Remek meglátás. – bólintott, miközben a kezébe kapta a pisztolyt. – Tulajdonképpen a hadsereg egy újabb próbálkozása a természetfeletti lények ellen. – magyarázta – De ami azt illeti, még csak erősen kísérleti a dolog. – aprót vont a vállán, ennél többet nem is nagyon szándékozott mondani a fegyverről, de ha egy ilyen nyilvános lőtéren próbálja ki, akkor elkerülhetetlen, hogy esetleg ne kérdezősködjenek efelől a különlegesség felől. Na nem mintha titkos lett volna, a hadsereg mindig is szerette azt mutatni, hogy Ők vannak előnyben, mindenre van megoldásuk, náluk nincs erősebb, így hát büszkén vállalták, hogy Ők erre a sok természetfelettire is kitaláltak valamit. Az már más kérdés volt, hogy tulajdonképpen ugyan úgy működött, mint minden más fegyver, csak éppen erősebb volt, ezüstgolyókra tervezve és ki tudja még, hogy milyen őrültségeket találtak ki. Mindenesetre Killian tudta, hogy nem feltétlen úgy működik, ahogy azt a hadsereg elvárná, ahogy azt valójában beállítják, de hát ezt csak nem kötheti mindenki orrára, akivel esetleg szóba áll. - Hogy őszinte legyek én sem vagyok éppenséggel oda ezekért. – mutatott a fegyverre. – De a munkám része, így hát itt vagyok. – tárta szét a kezét hátra dőlve a székben. Majd követte a férfi tekintetét, az ordibáló biztonságiőr felé. Akár segíthetett is volna, csak megfogta volna annak a betépett fickónak a grabancát és kipenderíthette volna, de amíg nem jelentett fenyegetést, addig oldja csak meg az, akinek ez a dolga. Azért még sem egy teljesen önzetlen jótét lélek volt, aki ott segít, ahol tud.
Egy pillanatra elgondolkodott a kérdésen. – Valami olyat, aminak erős íze van. – válaszolta. Egy pillanatig sem gondolt bele, hogy ez mennyire furán is hathat. Nem érzett ízeket, de azért sosem volt rest mindig próbálgatni, hátha valami mégis csak kivált valami hatást. Így hát egy erősen szénsavas gyömbéres tonic-kal érkezett vissza hozzá a beszélgető partnere. Érdeklődve nagyot kortyolt belőle. A buborékok pezsgését határozottan érezte, de hát az nem íz volt, így talán egy kissé csalódottan tette le a poharat az asztalra. – Semmi. – morogta csak úgy magának, hiszen addigra már javában folyt az ordítozás, ami egyre közelebb ért hozzájuk. Értetlenül nézett a betépett illetőre, hogy mégis mi vihette arra rá, hogy ennyire elszálljon. – Érthetetlen. – rázta meg a fejét, ahogy odafordult, a feléjük igencsak ingatagon közeledő férfihoz. Egyik kezével combján támaszkodva elmosolyodott a férfi kérdésén. De hogy őszinte legyen már unta ezt a műsort, így hát felállt és a betépett férfi vállára tette a kezét, mire az kissé összekapta magát. Mint általában mindenki, ha egy pokolkutya nem épp a legkedvesebb arckifejezésével közelít.
- Gyere, beszélgessünk el egy kicsit.
- I-i-iigeen. – dadogta alig érthetően.
Azzal minden erőlködés nélkül kivezette a férfit, intve a biztonsági őrnek, hogy nyugodtan megmozdulhat, mert Ő az ajtón túl nem hajlandó tovább pesztrálni ezt a szerencsétlent. Amint letudta ezt az apró kis közjátékot visszahuppant a helyére, hiszen biztos volt abban, hogy nem fogják őket azonnal visszaengedni a pályára, amíg mindent el nem rendeztek és újra biztonságosnak nem ítélik. - Apropó, Killien. – nyújtotta a kezét, hiszen eddig elmulasztották ezt az apró formalitást és hát nem akart bunkónak tűnni. |
Bólintottam egyet halványan mosolyogva mikor mondta, hogy nyugodtan foglaljak helyet:
- Köszönöm - azt hittem ennyivel letudtuk a kötelező csevelyt, hiszen az emberek többsége annyira nem szeret beszélni igazából, ám mégis meglepő módon még hozzám szólt miután megindokoltam, hogy miért nála puncsorgok helyért. Ingattam a fejemet mikor felhozta azt, hogy valószínűleg az íjászat nálam inkább sport, vagy hadviselés lehet. Ah, szóval elvetette az ötletet, hogy vadász vagyok. Nos, nem vagyok átlagos ember szóval nehezen lehetnék vadász. Bár ki tudja, lehet nem csak ember vadászok léteznek. Csak ők elterjedtebbek.
- Ah, vadászat semmiképp sem. Valóban csak sport és hadviselés, de maradjunk inkább a hobbinál - persze nálam nem ilyen egyszerű azért a képlet. Nekem ezek a fegyverek szinte a lélegzetvételt jelentik. Talán ezek nélkül nem is lenne teljes a lényem. Ám ki tudja, lehet ezt azért gondolom mert gyerekkorom óta ez van belém nevelve? Lehet létezne egy olyan Hayden aki teljesen ellenállna a szülői akaratnak és teljesen más úton indulna el? Vajon mennyire lenne boldog? Én most egyáltalán boldog vagyok? Szeretem ezt csinálni ez tény, de vajon megszokássá vált ez az évek folyamán?
Természetesen belül tudom, hogy hiába a sok kétely, ha egyszer a pengék hűvös érintése nyugtat meg és üríti ki a fejemben cikázó összes gondolatot. Ám mégis néha bizonytalan vagyok, hiszen valamilyen szinten irigylem Lisst. Ő tudott váltani és megszabadult a szülői béklyóktól. Ám mindettől függetlenül egyáltalán nem bántam meg a döntésemet, hogy tartom neki a hátam úgymond. Gyerekkorunk óta összetartottunk és ez most sincs másképp. Én örülök neki, hogy végre azt csinálja amit tényleg szeret basszus. Mégis néha hasonló gondolatok játszódnak le a fejemben. Mi lett volna ha… Ez teljesen természetes dolog szerintem, hogy eljátszok néha a gondolattal. Amíg nem lépek a tettek mezejére addig úgyis elméleti síkon ragad ez az egész.
- Nos, köszönöm - túrtam egy picit a hajamba mikor mondta a férfi hogy az íj hozzám testhezálló. Mi elfek - vagyis sötét elfek - talán még jobban mesterei vagyunk ennek a fegyvernek, csak ezt a tudást tőlünk nem ismerik el. Igaz nem is vagyunk ismert faj, mégis hogyan ismernék el így? Ezért sem értem szüleim erősködését ezzel a harcművészeti oktatással kapcsolatban. Nem bánom, hogy ezt kell tanítanom, hiszen nagyon értek hozzá, ám mégis hogyan lehetnék hiteles ha önmagamat se vállalom fel? Na itt nem a nemi identitásomra gondoltam, bár ahhoz lenne pár keresetlen szavuk, de talán annyira nem mintha csak homoszexuális lennék. Akkor szerintem egy világ dőlne össze bennük konkrétan. Igaz néha csábít a coming out, hogy összetörjem a szívüket darabokra, de szerencsére azért messzire költöztünk tőlük ők pedig nem hajlandóak elmozdulni semerre sem, hogy minket kövessenek. Így jobb mindenkinek. Kevesebb zargatás, több szabadság. Néha levezényelek pár kötelező telefonhívást, de egyáltalán nem viszem túlzásba, még a végén abba a hitbe rángatnák magukat hogy én imádom őket, holott ez egyáltalán nem így van. A tisztelet apró csírája még ott lapul bennem feléjük, de az is nagyon halvány igazából. Picit összeszűkült szemmel figyeltem a férfi pisztolyát az asztalon majd megkérdeztem:
- Nem tűnik ismerősnek ez a típus. Kicsit hasonlít egy revolverhez, csak hangtompítós és modernebb köntösben van - furcsa az egyszer biztos, de egyáltalán nem rossz összkép ezt meg kell hagyni - Nem vagyok nagyon pisztolyos, inkább a hagyományosabb fegyverviselést preferálom, de konyítok valamit a lőfegyverekhez is - nem csoda, hiszen mindent ki kell próbálnom ha egyszer profi akarok lenni. Mégis hogyan tudnék golyókat hárítani karddal, ha a pisztolyok működését nem ismerném? Mindig az alapokat kell megtanulni, még akkor is ha nem fűlik hozzá a foga az embernek.
Miután válaszolt egy újabb hangzavar ütötte meg a fülemet ahol a biztonságis szabályosan üvölt a teljesen eltévelyedett fickóval a lőtéren. Csak csóváltam a fejemet és sóhajtottam:
- Erre azt hiszem innom kell. Kérsz valamit? - ha esetleg valami üdítőt vagy vizet kért akkor el is indultam, hogy a belső térben végre kicsit hűsöljek és beszerezzem az innivalókat. Magamnak jó hideg gyömbért kértem az biztos. Mire visszatértem a hűs italokkal már ment is a cirkusz a javából. Hamar kiderült a továbbra is folytatódó ordibálásból, hogy a csávó nos…
- Jézusom, szanaszét szívta ez a tag az agyát is - állapítottam meg így távolból a tényt, nem is kellett látnom a hótvörös szemeit. Átnyújtottam az italt az újdonsült társaságomnak és már pont szóra nyitottam volna a számat mikor mondhatni szinuszos járással közeledett felénk az egyáltalán nem beszámítható állapotú tag és meg is szólalt:
- Úúúúristen a mennyországban vagyok? Minden annyira fényeees - talán az óbégatás jobb kifejezés erre. Ráadásul alig értettem elsőre, hogy mégis mit akar az emberünk magából kierőszakolni beszédnek titulált megmozdulással.
- A nagyi fiókjában megtaláltál valami varázsgombát is hogy haluzol mint állat? - vontam fel az egyik szemöldökömet kérdően és ittam inkább az italomból. Már csak ez kellett! Remélem minél előbb elkotródik, vagy dózerral elviszik, bánom is én. |
KILLIAN IfRAENN"not everything monstrous looking is evil, and not everythin fair is good"
Csupán csak az unalmas hétköznapok, semmi különös, habár ezt Killian esetében merész lenne csak így kijelenti, hiszen neki majdnem mindenben volt még valami új. Nem kellett, hogy az valami nagy dolog legyen, lehetett az egy aprócska részlet is, mint például az, hogy a szokásos körútján, a mindig mosolygósan ücsörgő nő, ma nem volt ott. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy vajon mi lehet ennek az oka, de hát nyilvánvalóan fogalma sem lehetett. Minden nap körbe sétálta a várost, figyelte az emberek arcát. De nem csak nappal járőrözött. Itt is megtartotta jó pár száz évvel ezelőtti szokását, miszerint éjszakánként előszeretettel kísért haza jótét lelkeket. Na persze mindezt titokban, hogy a másik ne tudjon róla. Fura egy város volt ez a Fournemouth, hiszen míg Angliában akkor még csak embereket kísérgetett, itt most többségbe kerültek a mindenféle különleges lények, hiszen ember nem sok akadt. Néha már-már úgy érezte magát, mint valami Őrangyal. Nevetséges… - futott át az agyán egy röpke pillanatra mosolyszerű grimasszal az arcán. Egy pokolkutya Őrangyal szerepben. Habár semmi problémája nem akadt az angyalokkal, azért mégis csak ironikusnak találta ezt a hasonlatot, főleg amiatt a tény miatt, hogy Ő bizony ízig vérig egy Pokoli teremtmény volt. És mindezek ellenére, a gonoszság egy szikrája sem volt meg benne. Na persze ha kellett, akkor ölt, de mindezt sohasem gyűlöletből vagy haragból tette, és nem csak azért mert még nem ismerte teljes egészében ezeket az érzéseket, hanem mert ez volt a feladata, hogy megvédje az ártatlanokat.
Mindenesetre a mai nap kicsit másként folytatódott mint általában, ugyanis útja a Lőtérre vezetett, mert pár új fegyvert kellett kipróbálnia a hadsereg számára. Szerette ezt a munkát, illett hozzá, még a fegyverekkel sem volt problémája, habár feleslegesnek találta, legalábbis számára abszolút azok voltak. De hát a parancs az parancs, és egy kis lőtéri lövöldözésbe még nem halt bele senki. Na jó, ez talán hazugság…
A lőtéren három különböző fegyver volt kikészítve a számára és már neki is látott, hogy kipróbálja őket. Célra tartott és lőtt, és ez így ment tovább egy darabig, amíg valami őrült be nem csámpázott a pályára. A durrogás közepette eleinte nehezen lehetett hallani az őrök hangját, hogy mindenki hagyja abba, amit csinál, de végül csak sikerült mindenkit leállítani, hogy biztonságosan levezessék azt az őrültet a pályáról. De addig is, lehuppant egy székre a mögöttük lévő placcon. Az embereket figyelte, azokat, akik próbálják elkapni azt a félkegyelműt, aki a pályára tévedt. Mosolyt csalt az arcára ez az egész parádé. Persze-persze, rémes, hogy az életét kockáztatva bemasírozott oda, de így, hogy már nem volt veszélyben, talán egy kicsit mulatságosnak is találta. De merengésében egy férfi hangja zavarta meg. – Csak tessék. – válaszolta a helyre mutatva. Magyarázatára csak egy futó pillantást vetett arra a részre, látva, hogy valóban minden tele van. Tekintete inkább vissza vándorolt a szemközt helyet foglaló férfira. A hegyes fülek nagy árulkodóak voltak, ha esetleg az illata nem árulta volna el. Minden fajnak volt egy jellegzetes szaga, amit, ha próbáltak is elfedni az akkor is kiérződött. A sok-sok év alatt sikerült mindent jól elkülönítenie, így könnyűszerrel meg tudta mondani, hogy kivel is áll szemben. De ez lényegében neki mindegy is volt, nem számított, hogy miféle az illető.
- Íjászat… - ízlelgette a szót. Végülis illett egy elfhez, ehhez kétség sem fért. – Gondolom a te esetedben inkább a hadviselés és a sport célt tölti be, mint a vadászatot. – feltételezte – Mindenesetre, testhez álló fegyver. – adott hangot talán kicsit túl sztereotip gondolatainak, de hát itt a lehetőség, hogy megcáfolják, ha ezen gondolatai mégis csak hibásak volnának. |
Az elmúlt napjaim csak munkával teltek ami néhol kifejezetten fárasztó volt számomra. Főleg inkább agyilag mitsem testileg. Már egyre jobban éreztem, hogy muszáj kicsit pihennem pár napot, hogy helyrerázódjak. Eleinte Lissel akartam tölteni ezeket a napokat, hiszen ő az akivel nagyon jól meg tudom értetni magam, bár ez nem véletlen, hiszen ikertestvérek is vagyunk, ráadásul olyan szoros a kapcsolatunk mintha egypetéjűek lennénk. Legalábbis az embereknél valami ilyesmi kapocs van, lehet ez a ritka fajtánk különlegessége. Kevesen vagyunk, így az iker utódok ezzel vannak megáldva. Sötét elfek bizony nem lapulnak minden bokorban, nem is hangoztatjuk, hogy mi mégis mik vagyunk. Pusztán elfek és kész. Természetesen nem azért mert szeretünk hazudni, csak óvatosságból tesszük mindezt.
Sajnos passzolta a közös kikapcsolódást a tesóm, hiszen úszott a melóban, ráadásul egy makacs író fasziról is panaszkodott nekem akiről még megígérte, hogy mesélni fog. Az biztos, hogy kíváncsi vagyok rá, mert egy ideje már szidja mint a bokrot, szóval nem hiszem, hogy csak arról van szó, hogy nem adja le időben a csávó a kéziratát. Már alig várom, hogy csiripeljen róla mint egy kismadár, mert mit mondhatnék: eddig kevés pasi hozta ki a sodrából Lisst na. Biztosan valami nem mindennapi ember lehet és őt ismerve talán még a legrosszabbnál is rosszabb férfi. Persze sosem lehet tudni, ráadásul nekem mindegy, hogy milyen férfival kezd ki, hiszen az ő dolga. Nekem csak az a lényeg, hogy ne törje össze a szívét. Mondjuk eddig egy pasi miatt se láttam őt sírni az is biztos.
Hamarosan megérkeztem a kocsimmal a lőtérhez és a hátsó ülésről könnyedén felkaptam a csigás íjamat és a hozzá tartozó tegezt is tele nyilakkal, majd könnyed léptekkel mentem is az úticélom fele. Igen, egy igazi barom vagyok. Most is fegyverekkel foglalkozom ami a munkámhoz kapcsolódik. Ám íjászatot nem sűrűn tanítok, a többség a karddal való bánást akarja elsajátítani nos...hagyjuk milyen sikerrel. Szóval ezért is döntöttem így, hogy ezzel fogok most foglalkozni szabadidőmben. Főleg azért is mert ki kell ürítenem a gondolataimat hozzá és úgy gondoltam, hogy ez tökéletes lehetőség lesz számomra. Már messziről lehetett hallani a golyók dördüléseit és ahogy közelebb értem ez egyre erősebb lett. Nem véletlenül kell nekik fülvédőt használni, esetleg hangtompító fejhallgatót. Bár sosem értettem a lőfegyverek imádatát, pont a hangosságuk miatt, de magát azt el tudom ismerni ha valaki szeret fegyvereket használni. Én csak jobban preferálom a halkabb esetleg hangtalan dolgokat. Persze ízlések és pofonok.
Elhaladtam a puffogtatók mögött tovább az íjász gyakorlópályára és hamar le is foglaltam magamnak egy szabad helyet miután kifizettem a bérleti díjat. Komótosan kicipzároztam a tartójából az íjamat, a vállamra dobtam könnyedén a tegezt és már céloztam is a nyilammal amit kihúztam közben. Sóhajtottam egy kicsit, feszülten minden gondolatomat kiürítettem és már majdnem elengedtem útjára az első lövésemet mikor megzavart valami. Pontosabban egy alakot láttam a pályán keresztbe sétálni.
- Mi a fasz?! - morogtam halkan de még mindig célra tartottam szemöldökráncolva. Ez egy idióta akárki is az. Komolyan, mindenki lövöldözik a céltáblákra ez meg vígan sasszézik mert jó idő van és a fűben akar hemperegni. Persze a biztonságis emberek már üvöltöttek, hogy mindenki álljon le és pihenjen amíg elzavarják ezt a vadbarmot, így sóhajtottam egyet. Francba! Egyszer akarok kimozdulni akkor is valami gyökér megzavar abban, hogy kikapcsolódjak. Mindegy, elengedtem ezt egyelőre. Ám mire észbekaptam addigra a mögöttem lévő asztalok már meg is teltek, mintha csak az óvodában lennének az emberek és székfoglalósdit játszanának. Jézusom és ezek íjászkodnak. Szánalmas. Inkább tovább vonultam a pisztolyosok felé ahol szerencsére akadt még néhány szabad hely, így az egyik bőrdzsekis férfival szemben lévő helyre megpróbáltam igényt tartani:
- Bocs, szabad ez a hely? Az íjászoknál már csak telt asztalok vannak - forgattam meg egy kicsit a szemeimet magyarázatként, hogy mégis mit keresek itt íjjal a kezemben. |
Mindegy hogy mit lősz ki: golyót vagy nyilat, hiszen fegyver az mindig is fegyver marad
Lezárt kör |
[11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
