|
Témaindító hozzászólás
|
2021.06.26. 17:56 - |
"She is half of my soul, as the poets say" |
[5-1]
 Sasha Wojta"i've been waiting for you"
Szinte az egész terem szeme rajta volt. Minden egyes lépését, talán egy kis aggodalommal, hiszen ez egy pokolkutya! Azonban nincs ok a pánikra, őt a tömeg nem érdekelte. Csak arctalan figurák voltak, lettek, amint meglátta azt a nőt. Elindultak felé, de akkor se hitte el, hogy az az angyal áll ott. Az a szárnyas, mennyei teremtmény, akivel annyi mindent osztott meg. Az a sok mosoly, emlékszik még, mennyire boldog volt, amikor képes volt megnevettetni, mintha a világot mentette volna meg. Eszébe jutott az a pillanat is, amikor minden más lett, azt mondva magában, hogy sose fogja látni többet. Erre itt van.
Ahelyett, hogy bocsánatot kért volna, azt járt a fejében, nincs még itt az ideje, egy csókot lehelt a kézfejére.
- Ismersz már, ez velem jár - az arcán kiült a boldogság.
Majdnem is vette észre, hogy a másik hölgy eltűnik mellőlük, szinte elveszett abban, hogy ez ő. Persze, megérezte, hogy a karját elengedi, mit mondott, azt már nem tudja. Ő bólintott egyet. Nem ezzel akart foglalkozni, akármilyen bunkóság is tőle, és szokatlan is. Nem akarja, hogy Reyna - neki mindig is Addy marad -, kicsússzon a kezei közül. Pedig úgy tűnt ez a pillanat, törékeny volt, ha az egyik megszólal a másik lehet fel is veszi a nyúlcipőjét.
Esedezések helyett inkább humorizált.
- Mi az? Baba böfi van az öltönyömön? - ránézett a ruhára, mintha keresné, ennek ellenére tudta, remélte, hogy nincs ott semmi, az még kínosabb lenne. Viccelődött, de talán ebben volt minden sajnálata. Bocsáss meg mindenért. Sajnálom, hogy használtam az erőmet rajtad. Sose fogok titkolózni, vagy elnyomni az érzéseimet. Komolyan gondolta, még se csúszott ki a hangosan a száján. Lehet... nem is kell. Még mindig fogta a kezét, és csak imákat tudott motyogni, hogy ne is tépje ki. Akarja tudni hol volt. Miért pont most jelent meg.
Felajánlotta neki is a karját. Nem mintha nem sejtette volna, hogy ő jobban mozog ebben a környezetben, mint saját maga. Nem, Sasha nagyon is jól tudta, hogy ez a hölgyemény, milyen szerethető is tud lenni. Hiszen ki is tudna ilyen hamar megnevettetni egy kapuőrzőt. Ez az ő tehetsége, és hogyan is hiányzott neki. Volt egy része, ami vele maradt, legalábbis szerinte. Az a darabja, ami fáradtan le szokott mellé ülni, majd ránéz egy mosollyal, és elneveti magát, mert a nő is ugyanígy fest. Ez hiányzott az életéből, az a személy, aki gyökeréig ismeri őt, s nem bánja. Vagy már megbánta?
- Mit iszol? - kérdezett rá végül. Általában ő bort iszik, csak azért, mert az mindenhol van, azt pedig senki nem kérdőjelezi meg. Sose kérte, hogyha vele vannak, akkor ne fogyasszanak semmit. Neki így jó, még ha nem is érez meg belőle semmit. Fontosabb, hogy a társaság érezze magát kényelemben. - Vagy ma nem lesz semmi? - újabb kérdés, igazság szerint csak a kedvében akart járni. Ezekkel csak azt suttogta, ne menj el, most már jó leszek. Így lesz? Azt csak maga Adrielle képes majd eldönteni. A pokolkutya nem fogja azt mondani, más lett, mert neki ez kényelmes, azonban a hibájából, tanult.
Létezik hiányolás szomorúság nélkül? Úgy érzi, hogy hiányzott neki az a nő, aki vele volt rengeteg ideig. Jogos lenne, mi így működünk. Sasha azonban nem egy egyszerű ember, ő egy alvilági lény, akinek az érzelmek sokszor, kikapcsolhatók. Lehet honvágya volt, az otthona mindig amellett a nő mellett maradt, aki megértette. Ennek ellenére, nem biztos, hogy el akarná egyáltalán engedni.
- Talán te megmentesz attól, hogy túl sokat jártassam a szám feleslegesen - mosolyodott el. Valahol teljesen érthető volt az álláspontja, hisz ha le is fekszik az ember a gazdagokkal, az ő életük akkor is a pénzről és a mohóságról fog szólni. Ezt pedig tudva, elég nehéz autentikusan előadni, hogy kellenek az adományok. Kellenek, így tudja fenntartani a menedékházat, de nem valami lelkes, hogy piti lényeknek kéne könyörögnie ebből. Bár most el van, a titkos szponzor eléggé megtömi a zsebét, emiatt pedig mindig is hálás lesz, annak ellenére, hogy nem is tudja... milyen közel van az az egyén.
Amikor volt egy kis nyugalmuk, amikor végre úgy érezte, hogy van lehetősége nem csak felszínesen dolgokról beszélni, belenézett Reyna szemébe. - Nem hittem, hogy valaha megint megtalállak - és egy őszinte mosoly, ami többet jelentett mindennél. Ez volt Sasha, egy angyal mellett.
|
 Reyna Dawn"It takes one person to forgive, it takes two people to be reunited."
A szálloda rendezvényterme hamar megtelt. A gyönyörű ruhákba bújt embereket gyönyörű éjszakai panoráma ölelte körbe a város szívében, a kilátást annak fényei tették varázslatossá. Könnyen navigált egyik beszélgetésből a másikba, mindenkihez volt pár jó szava, de sosem ragadt le egy társaságnál, kaméleonként olvadt be, majd fedte fel a színeit újra a figyelmét folyton éberen tartva. Önkéntelen reflex volt.
Anélkül tudta, hogy megérkezett, hogy a vendégeket fogadó Scottie felé nézett volna. Olyan jelenléte volt, amit többezer másik sem nyomott volna el, és amit nagyon nehéz volt szándékosan figyelmen kívül hagyni. Ez megkönnyítette volna, hogy csak akkor kerüljön a közelébe, amikor szeretett volna, de tudta, hogy tökéletes alkalom nem létezik, kreálni pedig végképp nem lehet.
Ezért a sorsra bízta magát.
A sors pedig barátságos mosollyal és csinos magassarkúban kísérte oda hozzá őt.
Tudta, hogy nem lehet felkészülve erre a pillanatra, de amikor a tekintete találkozott a pokolkutyáéval a sötét íriszek egy szempillantás alatt visszarántották a múltba – szelíd erőszak volt ez, és az aggodalmaival ellentétben, csak jó dolgokat látott. Egy cinkos mosolyt. Egy biztató szorítást a csuklóján. Egy beletörődő sóhajjal elsuttogott becenevet, ami csak hozzá tartozott.
Egy röpke pillanatra, csak miatta, újra Addy volt.
- Úgy látom, a hírneved még mindig megelőz – mosolygott szórakozottan a férfire, miután az addigi társasága a lehető legudvariasabb kifogást megkeresve sietősen távozott.
Megszorította a kezét, és végignézett rajta, mintha nehezen hinné el, hogy tényleg ő az. Hogy tényleg olyan érzés, mintha semmit sem változott volna, pedig tudta, hogy ez nem lehetséges. És nagyon gyorsan szembesülnie kellett azzal, hogy bármennyire is viharosan váltak el, az egyetlen dolog, amit nem értett, hogy hogyan volt képes mindeddig távol tartani magát tőle.
|
Reyna Dawn"It takes one person to forgive, it takes two people to be reunited."
- Reyna, a zenészek megérkeztek.
- Sloane velük van?
- Igen, hátul vannak.
- Akkor rendben lesznek. Pat majd segít nekik a hangosítással. A fogadáshoz minden kész?
- A pincérek végeztek az előkészületekkel.
- Nagyszerű – a mellé lépő fiúra mosolygott. - Mrs. Oakwood nemsoká megérkezik, onnantól beindul a szokásos menetrend: technikai kérdésekben te vagy a legfőbb autoritás, de vészhelyzet esetén itt vagyok erősítésnek. Hacsak a vendégek olyan vasmarokkal nem ragaszkodnak hozzám, hogy én szorulok erősítésre. Ebben az esetben számítok rád, Scottie.
A fiú több mint egy fejjel magasabb volt nála, a megjelenése leginkább egy matekszakos egyetemistát idézett a régimódi szemüvegével és az állig gombolt ingjével. A rá jellemző sztoikus komolysággal biccentett Reyna kijelentésére. Szellem létére elég jó színben volt, a nővérével együtt már évek óta mellette dolgoztak, így náluk jobban senki sem tudta, hogy mire számítson egy ilyen estétől.
- Izgulsz…? – kérdezte váratlanul, miközben megigazította a szemüvegét.
Reyna a mögöttük húzódó bárpulthoz fordult és az üveglapra tette az addig a kezeiben szorongatott tabletjét. Nem, nem volt szokása, hogy izguljon. Scottie, Sloane és ő rengeteg ilyen partit lebonyolítottak már, és bár Fournemouth ezidáig ismeretlen terep volt számukra, az elmúlt pár hónapban alaposan felkészültek arra, hogy minden zökkenőmentesen mehessen ma este.
Egy új város mindig rengeteg új kihívást tartogatott és Reyna imádta belevetni magát az ismeretlenbe. Kitapasztalni a helyi erőviszonyokat, felmérni, hogy kiben lelhet szövetségesekre, és kikben ellenségre, eligazodni a kapcsolati hálók útvesztőiben.
Sosem volt egyszerű feladat: minél mélyebbre ásta magát, annál több sötétség került elő és minél közelebb került másokhoz, annál veszélyesebb játékká vált. Főleg az ő világukban. Halandók között is megvolt mindenkinek a maga számítása, de természetfeletti közegben ez olykor jóval ijesztőbb eszközökkel társult, és sosem tudhattad, hogy aki veled szemben áll és segítséget ajánl, valójában mit rejteget - és mit fog majd kérni cserébe.
De az elmúlt évtizedekben eléggé belejött abba, hogyan igazodjon ki másokon. Angyali megérzésnek hívta, ami elég halvány lenyomata volt a fénykorában birtokolt hatalmának. Nem volt épp csalhatatlan, de az esetek többségében számíthatott rá.
És az ösztönei most azt súgták, hogy nem menekülhet tovább.
- Talán nem kellene – sóhajtott fel végül valódi válasz helyett, és furcsa, szinte ábrándos mosollyal az arcán hessegette el a fiú értetlenségét.
Az első alkalom mindig nehéz. Ha túl magasra rakta a mércét, később nagyobbat eshet. Ha nem rakja elég magasra, akkor már a start mezőn elbukik. Az arany középút megkeresése volt az ilyen estek legfontosabb feladata. A helyszín legyen elegáns, de ne túl hivalkodó. A hangulat legyen könnyed és közvetlen, de semmiképp se közönséges. Legyen étel, ital, zene, de mindenből csak épp elég, egy leheletnyivel sem több a kelleténél. De minden szervezés felesleges, ha a vendégeket rosszul válogatja össze. Éppen ezért kellett először megtalálnia a tökéletes hosztot, az estély arcát. Valakit, akit a városiak ismernek – de nem túl jól, hogy mégis legyen okuk eljönni. Legyen szó halhatatlanról vagy halandóról, a kíváncsiság mindenkinek a legmegfoghatóbb tulajdonsága.
Jelenlegi választása – egy idős, már nyugdíjba vonult boszorkány, igen exkluzív ügyfélkörrel – tökéletes plakátarca az estnek és meglehetősen kellemes személyiség - míg a valódi szervező egy ismeretlen idegen. Szándékosan bújt Mrs. Oakwood árnyékába, hiszen Reyna Dawn Fournemouth-ban még csupán egy betolakodó, egy névtelen arc, akire most még mindenki kíváncsi – hiszen valahogy ki kell deríteniük, mégis milyen szándékokkal érkezett.
A titokzatosság vonzereje hasznos marketingfogás, ugyanakkor a valósághoz az is hozzátartozott, hogy Reyna nem szeretett a figyelem középpontjában lenni. Csak az évek alatt megtanulta kezelni és a javára fordítani.
A vendégek megválogatásában szerencsére akadt külső segítsége – ritkán érkezett úgy egy városba, hogy ne lett volna előzetes ismeretsége, egy régi ismerős, a saját hasznos információival – és igyekezett úgy összeállítani a vendéglistát, hogy egyszerre legyenek itt olyanok, akik azt hiszik magukról, hogy fontosak, és olyanok is, akikről még talán senki sem sejti, hogy azok. Neki az volt a fontos, hogy ne csak egy olyan elit krém gyűljön össze, akik már régóta ismerik egymást és a kapcsolatuk milyenségétől függetlenül aligha tartogathatnak újat a másik számára, hanem egy olyan heterogén társaság, akik között kiszámíthatatlan milyen viszonyok uralkodnak.
Ez általában azt eredményezte, hogy a parti eleje kellemes távolságtartásban telik és mindenkiben addig gyűlik a feszültség, amíg be nem veti magát az események sűrűjébe, és el nem kezdi újrafűzni a láncszemeket. Könnyebb volt elérni, hogy az est végére mindenki jól érezze magát, mint egy magas hangulaton induló est színvonalát fenntartani. Úgyis mindenki az utolsó félóra alapján ítéli meg, hogy mennyire élvezte az estét. Az elégedett távozók pedig potenciális támogatókat jelentettek. Semmi másra nem volt szüksége.
Általában.
Ha Scottie-nak nem is ismerte el, magának kénytelen volt. Ez az este más. Szerepelt ugyanis a vendéglistán egy olyan név, ami nagyon régen beszőtte már magát az életébe, és mégis nehezen merte volna felidézni, hogy mikor mondta ki utoljára.
Úgy érezte, ideje lenne ezen változtatni.
|
Aleksender Wojta"I’ve been waiting for you"Az első napsugarakat várta, míg a vérszipoly pofáját bámulta. Itt-ott egy torz mosoly is megjelent az arcán, ahogy a másik ki akart szabadulni. Nehéz kimenekülni, hogyha egy pokolkutya tapos a torkodra. Lefejezhette vagy eltörhette volna a nyakát, hogy ne mozogjon. Sasha nem ilyen. Kell lennie egy oknak, amivel idejut, utána már nincs menekvés. Élvezi? Valahol lehet. A másik kettő biztosra veszi, hogy igen. Az első égési jelek után, hideg vigyorral figyelte, ahogy kibontakozik a terve.
A kobold az egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát.
- Nem kéne egyszerűen végezni vele? - kérdezte, már várta, hogy a kutya még őt is megöli.
- Így jobb - jelentette ki, lágyan, mintha csak egy gyerek kérdésére válaszolt volna. Miután a vérszipoly nem tudott harcolni, nem próbálkozott már az ujjaival lefejteni a cipőt és a súlyt róla, Sasha felsóhajtott. Nyújtott egyet, majd leguggolt a magatehetetlenhez. Felnézett a harmadik tagra. Az pedig megugrott egy kicsit.
- Tüntesd el azt, ami maradt belőle, világos?
Bólintott.
- Hadvezér...
- Sasha - javította ki őt a pokolbéli.
- Sasha, minek kellett ez a hűhó?
- Azért - állt fel, miközben leporolta a nadrágját - mert este jópofiznom kell, a világ krémje előtt, ez pedig elég jól esett.
A menedékház egy káosz, ha öltönyben vagy. Egy festő gyerek itt, egy náthás kölyök ott. Kész akadály pálya tudott lenni, csak éppen maszatos arcokkal. Bár meg van győződve, hogy valahol egy baba böfi ott maradt. Natalie olyan kitartással nyújtotta a kis kezeit, hogy vegye fel, ő se tudott ennek ellenállni. Nem is olyan meglepő, ha már ő vezette az egészet. Még el is felejtette, ami az este hátralévő részén fog jönni. A mosoly a kisgyereken szétfoszlasztott minden kétséget, mondván, ő miattuk teszi ezt. Hogy ez a város jobb legyen számukra. Ha tehetné, dolgozna is mellette, mivel van egy természetfeletti hivatása, így nehezebb.
- Wojta! - egy női hang rántotta őt vissza. - Wojta!
Erre összeszedte magát, a kislányt egy székre tette. A másik feléfordult, bólintott. Úgy gondolta, mehetnek, essenek túl rajta. Nem volt újdonság neki ez, de azért nem is volt a kedvence. A hamisság igen, az volt, amivel ritkán tudott mit kezdeni. Soha nem fogja megérteni. Valahonnan kell szerezni szponzorokat, ebben nem volt mese. Azt is remélte, hogy talán a titokzatos adományozó is feltűnik, s kiderül ki ő, de erre nem látott akkora nagy esély. Csupán szerette volna megköszönni, hisz neki volt köszönhető, hogy sok mindent el is tudott intézni.
A légkör talán másoknak kínos volt. Lehetne egy listát is készíteni ebből. Valaki eleve megteszi az öt lépésnyi távolság a hírneve miatt. A brutalitása miatt. Vannak olyanok, akik eleve nem tudnak mit kezdeni egy pokolkutyával. Sasha Wojta pedig szinte köztudottan az volt. Egy pár olyan vendég is volt, akivel már lefeküdt. Ez nem fogja őt megakadályozni semmiben. Élvezte minden egyes kalandos éjszakát. Felvette a legjobb mosolyát, körbe nézve pedig felkészült bármire. A mellette lévő hölgy pedig belékarolt, hogy vezesse őt olyanokhoz, akik segíthetnek is neki. Ő pedig mindig boldogan mutatkozott be, s válaszolt minden kis, jelentéktelen kérdésre, még ha nem is akart. Meglátott egy ismerős arcot a tömegben, akit már olyan rég nem látott, hogy nem is hiszi el, hogy ő az. Adrielle. Egyeg pislogott is, el is tűnt így a szeme elől. Szinte már biztos volt benne, hogy csak hallucinál, semmi más. Bár Fournemouth elég kívánatos város a lényekben, ő akkor se szeretett volna hinni a szerencsében, mert ekkora talán még neki sincs.
- Beszeretnélek mutatni valakinek - szólalt fel a kísérője.
Sasha csak biccentett, hogy vezesse. Ő pedig ahhoz vezette, akihez szeretett volna. A szíve pedig megdobbant. Nem tudta mi ez az érzelem, de hiányzott neki.
- Reyna Dawn, Aleksender Wojta - szólt a nő.
A férfi egy pillanatra csak állt. Szóval most így hívod magad. Megfogta a kezét, hogy egy csókot leheljen rá. |
"She is half of my soul, as the poets say" |
[5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
