|
Témaindító hozzászólás
|
2021.06.02. 00:43 - |
We are what we believe we are.
Lezárt kör |
[11-1]
 Tiffany Bertram"I'm trying to be good"- Nem, valószínűleg nem. - csavargattam fejem kissé csalódottan, mert a rejtélyre így sem derült fény. Ha nem ölelné körbe ilyen sok különös jel és érzés, nem foglalkoznék vele, hiszen nem találnám fontosnak. Ám így, hogy lelkem azt suttogja nem csupán láttam, de ismerem is... pedig nem, és ez, nos ez elég... őrületes. A másik talány a faját illeti. Az állatok szokatlan viselkedése új volt a számomra, noha túl sok fajjal még nem találkoztam. Nem személyesen. De mikor beközölte, hogy ember, kis híján leesett az állam. Egyrészt, mert ide ember aligha tehetné lábát, másrészt, mert amíg anyámmal éltem egy másik városban, ott, ahol emberek közt éltünk, éreztem őket. Mármint vámpírként az illatuk, de ide kerülvén hamar rájöttem, hogy megkülönböztethetőek. Kérdések ezrei merültek fel bennem, mialatt a kis fekete szőrgombóc egészen bekuckózta magát a pulóverem zsebébe. Aztán jött az újabb meglepetés. Nem is ember. Hazudott.
Nem kéne, hogy ez meglepjen, de valahol teljesen összezavar ezzel a sok mindennel. Amit pedig életem során megtanultam, hogy hazudni rengeteg okunk lehet, igazat mondani csak egy. Ebből kiindulva pedig arra kell következtetnem, hogy igen komoly titkot rejthet. Lehet mégis démon. De akkor mire ez a nagy hűhó? Minek játsza itt magát. A démonok tudtommal nem a türelmükről híresek, ők lecsapni szeretnek... Azt hiszem...
- Hazudtál. - állapítom meg az általa is megerősített tényt, bár inkább csak hangosan gondolkodva. Összevont szemöldökkel, kissé hunyorogva néztem rá bizalmatlanságom és összezavarodásom kifejezvén. Valami nagyon nem oké ezzel a sráccal. Aztán újabb titokzatos magyarázatba kezdett, azt erősítvén, miért nem árulhatja el a fajtáját. Ritka faj? Személyes?! Ú, anyám, hát erre mindenképp rá kell majd googleznom a neten. Pláne, ha együtt kell dolgoznunk. Még az is megfogan a fejembe, hogy készítek egy listát. Egy listát különböző jelzésekből melyik faj miféle jelekből lehet felismerni, és tetsztelni fogom. Persze minél észrevétlenebbül.
Aztán a tengerimalacra terelődött a szó, akiről már majdnem megfeledkeztem, pedig a kis sózsák igencsak húzta a zsebem. Nem szívesen mondanék le akár a babusgatásáról, de tisztában vagyok vele, hogy Darius házába nem vihetem. Itt meg... hát nem is tudom... és ha két nap múlva elmegyek? Ráadásul...
- Válasszam el a barátaitól? Ha nem kedvelik, nem kell aggódni, hogy elviszik. De ott magányos lenne, hiszen ha éppen nem dolgozom, nem tudnék rá vigyázni... Az is lehet, hogy megijedne, mert hirtelen egy teljesen idegen helyen találja magát, egymagában... Nem is tudom... Még átgondolom... - motyogom. Ám mindenesetre a telefonszámot eltettem és tutira utána lesek majd neten miféle lények élhetnek Fournemouthban és mik azok, akikről csak rebesgetik, hogy léteznek... |
- Hm, akkor valószínűleg nem találkoztunk ha nem voltál a környéken - vontam vállat könnyedén annak ellenére is hogy pontosan tudom miért gondolja azt, hogy mi ismerjük egymást. Ezért is volt rossz döntés a részemről, hogy megpróbáltam beadni azt neki hogy én ember vagyok és közöm sincs ehhez a lény világhoz. Érzi ő is az energiákat, ráadásul látta ahogy az állatok reagáltak rám. Ám mégis...azt hittem hogy itt az emberek azért nagyjából békességben vannak, hiszen a vámpíroknak azért néha kell friss vér nemde? Hiába vannak tablettás kiszerelésben a vérellátások, ha egyszer vannak olyanok akik esetleg tényleg vágynak a friss vérre. A vérszipolyokról nem is beszélve. Ő mégis mikor rákérdezett arra, hogy ember vagyok, körülbelül olyan hangsúllyal tette mintha egy világi csoda lenne az emberi jelenlét itt. Nem is értem, hogy az a kevés aki itt van akkor mit keres itt? Gyakorlatilag így nincs létjogosultságuk itt úgy tűnik, ám mégis vannak...kevesen, de léteznek. Érthetetlen, teljesen belezavarodtam ebbe.
- Jól van, feladom. Nem vagyok ember természetesen - sóhajtottam egy kicsit bosszúsan, hiszen mit akarom magam áltatni, képtelen vagyok hazudni, főleg neki. Így is sok hibát vétettem, hiszen lejöttem ide, huzamosabb ideje itt vagyok, még akkor is ha néha az álca kedvéért vissza is megyek. A hazudozást már nem akarom felírni a listára. Igen, néha elhallgatok információkat és terelek, de az még nem egyenlő a hazugsággal nem? Hiszen nem állítok valótlan tényeket. Persze ettől függetlenül már erősen a szürke zónában mozgolódom.
- Szóval igen, tudom mik a vérfarkasok - forgattam meg picit a szemeimet, de már mosolyogtam halványan. Persze elhallgattam egy kicsit hiszen sejtettem, hogy ő viszont arra vár, hogy kitálaljak, hogy mégis mi vagyok:
- Ám egyelőre nem árulnám el a fajtámat ha nem gond. Talán egy másik napon, másik alkalommal. Úgyis lesz időnk még beszélgetni ha itt fogsz dolgozni - ingattam meg egy picit a fejemet és zavartan a hajamba túrtam végül. Borzalmasan kínos jelenet az biztos:
- Csak azért nem beszélnék róla egyelőre mert nem túl gyakori a jelenléte a fajomnak itt és hát egy kicsit személyes ez, valószínűleg meglepő. Talán egy véletlen elég neked erre a napra - a másik nagy véletlen az lenne ha közölném vele, hogy az őrangyala vagyok, ráadásul együtt is fogunk melózni. Szerintem az már egy kicsit sok(k) lenne neki. Nagyon remélem, hogy nem fog erősködni, mert tényleg nem szeretném hogy kiakadjon emiatt. Eleve nem így kellett volna találkoznunk, legalábbis én nem így terveztem. Vagy esetleg mégis jobb így? Gőzöm sincs igazából.
- Amúgy… - kezdtem bele kicsit akadozva - ha szeretnéd megtarthatod Speedy-t. Ha nincs hova vinned, mert az albérletbe nem engedik akkor lehet itt is. Van hátsó lazulós helyiség a dolgozóknak, ott nagyon jól el lesz. Tudok beszélni a főnökasszonnyal erről, hiszen szegénykét annyira nem szeretik a vevők a színe miatt. Jobb lenne így neki is - ajánlottam fel neki, hiszen látom, hogy tényleg ragaszkodik hozzá a kis tengerimalac aki még mindig vígan a zsebében lapult és láthatóan nem tervezett elmozdulni onnan. |
Tiffany Bertram"I'm trying to be good"Gondoltam ráijesztek azzal, hogy tudatom vele, egy szörnyeteggel élek együtt, aki nem örülne, ha nem érnék haza időben vagy veszélyben volna az életem, de igen nagy meglepetést okozott kijelentésével. Más esetben ezen megsértődhetnék vagy felkaphatnám a vizet, amiért sértegeti a nem létező barátom, de az, hogy rögtön erre asszociált, abból arra következtettem, hogy nem hiszi el. Nem azt, hogy barátom van, hanem, hogy vérfarkas. S nem azért, mert tudja, hogy vámpír vagyok, hanem, mert ezek szerint nem hisz bennük. Létezik? Az lehetetlen.
Ő ember? Mégis mit kereshet itt? Mármint annyit még én is tudok, hogy nem kéne Fournemouthban lennie, mert veszélyes. De hogy még munkát is talált. Különös. Pláne, hogy az állatok viselkedése sem arra utalt, hogy halandó volna, bár tény, meg lehet annyira, hozzá szoktak már a természetfelettiekhez és egy ember ekkora sokkot okozott a számukra. Bár a sokktól... távol állt, amit láttam. Viszont az is megfogant a fejemben, hogyha valóban csak egy halandó, akkor kisujjammal el tudnám intézni. És nem csak ez, de... Jó ideje nem ittam már emberi vért, és egy kezemen is megtudom számolni, összesen hányszor ittam friss emberi vért. Biztos feltűnő volna, ha eltűnne, de aztán ki tudja. Az emberek lényegében nem is lehetnek itt törvényesen. Talán még jó is volna.
A kézfogás közben furcsa érzés azonban ismét elbizonytalanított. Valami nem stimmel. Persze nem gyakran találkozom emberrel, de úgy gondolom nem kéne ilyen dolgokat éreznem, hisz ők éppenséggel, hogy átlagosak, mármint, semmiféle képességgel nem rendelkeznek.
- Nem, én erre még szinte sosem jártam, de ide be se jöttem még. - ráztam meg fejem, ezen részét ki is húzva. Más magyarázata lehet. A második lehetőségre is fejem csóváltam. Még csak nem is ismerős az utca, se a park. A megszokások híve vagyok e téren, na meg örülök, ha másodjára is sikerül megtalálnom egy helyet. Nem tudtam magamban tartani a kérdést, mert egyszerűen nem hagyott nyugodni. Bármennyire is furának tarthatja a kérdésem, fel kellett tennem.
- Te... ember vagy? - kérdeztem összevont szemöldökkel. Nem azt mondom, hogy igenleges válasz esetén rávetem magam és kiszívom a vérét, de kevésbé fogok tőle félni. |
Nem tudom mennyire volt hihető az, hogy az állatok azért voltak annyira lelkesek irántam mert repetázni akartak. Az emberek többsége elhiszi ez tény, ám más lényeket nem igazán tudok ezzel becsapni. Persze nem szándékosan akarok bárkit is átverni, csak muszáj a titkok leple alatt bújkálnom, egyrészt azért hogy ne jöjjenek rá fent akik sok mindent figyelnek, másrészt nem vagyunk mindennapi jelenség a fajok közt. Természetesen vannak kegyveszettek és bukottak is, de nekik teljesen más aurájuk van, főleg az utóbbiaknak. Ők azok inkább akik még feltűnőbbek és gyanúsak. Egyáltalán nem bizalomgerjesztő szerintem ha valaki körül elszáradnak a növények és még sorolhatnám. Akkor már inkább a lelkes kivirult állatok nem? Őszintén szólva nagyon remélem, hogy senki sem vett még észre, ha esetleg mégis akkor félrenézett. Pontosan úgy, ahogy én tettem az elmúlt évek folyamán. Meg tudom érteni azokat akik lejöttek és csábította őket a földi élet. Nem mindenki olyan aki csak fentről szeret nézelődni és semmit sem csinálni. Én is pont ezért vagyok itt mert utáltam a tehetetlenséget ami a karjaimat gúzsba kötötte. Mégis hogy lehetnék jó őrangyal ha fentről nem tudom senki biztonságát biztosítani? Sokáig nem időztem ezen, hiszen el kellett magyaráznom Tiffnek, hogy valójában jó helyen jár itt ha munkát akar, csak még nincs meghirdetve hivatalosan, ám úgy tűnik nem is kell ha tényleg el akarja vállalni.
- Hé, néha igenis akadnak furcsa véletlenek a világban - például ő is betoppant most, pedig mióta kerestem már égen-földön. Rég meg kellett volna, hogy találjam, de mindig mire leértem nyoma veszett. Mintha ott se lett volna. Erre pont ő talált rám, persze akaratlanul, hiszen nem tudhatja ki vagyok én.
- Nos, valószínűleg jó munka lesz neked, tekintve azt, hogy Speedy is elég gyorsan megbarátkozott veled - ingattam a fejemet mosolyogva a tengerimalac látványára aki határozottan kényelembe helyezte magát Tiffany pulcsijának a zsebében és élvezte is a masszázst ami a fejét érte bizonyos időközönként. Hamar fel is írtam a főnökasszony nevét és elérhetőségét, majd az örömködésére kis mosolyt villantottam:
- Na, akkor ez már egy jó nap azt hiszem - nemsokára mondta is, hogy a vérfarkas barátjának végre jó hírrel szolgálhat. Ó, jézusom! Legszívesebben homlokon csaptam volna magamat a viselkedésén. Na nem azért mert zavar, hogy párja van, hanem azért mert ennyire kihangsúlyozta a fajtáját. Remélem nem mindenki előtt hangoztatja azért a lények létezését, hiszen itt vannak emberek is akik az égvilágon semmiről sem tudnak. A vadászokról nem is beszélve. Veszélyes vizeken evez ha tényleg így csinálja a dolgait, de mertem reménykedni azért hogy nem. Ahogy tűnt fentről számomra ő egyáltalán nem buta lány.
- Vérfarkas? Ennyire szőrös állat vagy mi? - vontam fel a szemöldökömet kicsit hitetlenkedve majd egy rövid nevetést is elnyomtam, hogy teljesen hiteles legyek egy átlagos semmit sem tudó ember szerepében. Aki pontosan azt hiszi, hogy egy Chewbaccával egyenlő a pasija, ha már ennyire szőrös hogy egy vérfarkashoz hasonlítja. Hé, sok ember szereti a Star Warst ahogy megfigyeltem. Igazából ezt is fél füllel hallottam az egyik parkban ahol egy csapat diák beszélgetett, ráadásul olyan pólóban is feszítettek. Muszáj voltam utánanézni, hogy mégis micsoda ez, hiszen nem árt ha sok emberi dologgal tisztában vagyok. Igazából érdekes széria, de nem néztem végig őszintén szólva, hiszen kevés szabadidővel rendelkezem. Ha nem a munkában voltam akkor fent a mennyekben, hogy a látszatot fenntartsam, de közben keressem is Tiffet. Ráadásul aludnom is kell, hiszen az emberi formám ezt igenis megköveteli.
Hamarosan bemutatkoztunk egymásnak ami részemről teljesen felesleges volt, de a látszatot azért fenn kellett tartanom, hiszen mégse közölhetem vele, hogy ismerem. Úgy hatna mintha valami kukkoló lennék vagy a fene se tudja.
- Én is örvendek Tiffany - válaszoltam végül a bemutatkozására ahogy azt az emberi jómodor megköveteli. Furcsák is ezek az illemszabályok itt, de fent ahova valójában tartozom ott még több van. Legalábbis abból amit be kell szigorúan tartanunk és egyáltalán nem az illemhez kapcsolódnak. Az egyiket meg is szegtem már egy ideje, hiszen nekem nem szabadna itt lennem. Beolvadni az emberek közé, sok időt velük tölteni…a szabály az szabály fent is. Mindenkinek tartania kell hozzá magát. Kicsit pillogtam mikor megjegyezte a kézfogásunk után, hogy ismerős vagyok neki. Persze sejtettem, hogy olyan - vagy legalábbis hasonló - érzése támadt neki is mint nekem mikor belépett ide.
- Nem tudom, lehet találkoztunk. Sok vevővel kell foglalkoznom naponta, szóval lehetséges. Esetleg elsétáltál itt a bolt előtt és láttál az ablakból - ám hamarosan az utcát is megemlítette ahol lakik, így egy kicsit elgondolkoztam, hiszen ennyi keresgélés után a várost már a tenyeremből ismertem:
- Nem, a város másik végén lakom a Dahill utcában. Mondjuk ha jártál az ottani közeli LeFrak parkban és főleg a közepén lévő Duck islanden ahogy a helyiek nevezik akkor lehet ott láthattál. Sűrűn járok oda szabadidőmben etetni az ottani kacsákat és hattyúkat - egy fahíd vezet oda ahhoz a kis szigetre amit egy pici tó vesz körül. Direkt úgy van kialakítva, hogy le lehessen oda ülni akár olvasni, vagy kacsákat etetni, szimplán kikapcsolódni. |
Tiffany Bertram"I'm trying to be good"Éhenkórászok, ez volt a válasz. Bár nem túl hihető. Tény, hogy nem ismerem annyira az állatokat, hogy tudjam ki mennyit és mikor eszik, és küllemre én sem mondanám, hogy éheztetve lennének, de mindezek ellenére is úgy érzem, más áll a háttérben.
Más esetben a srácra se gyanakodnék, mert valahogy nem sugárzik belőle a sötétség vagy gonoszság. Szerintem engem előbb körbe ölel a halál aurája, mint őt. Sőt, ő kifejezetten életvidámnak és lelkesnek tűnik, ki tudja mi okán. De erre, pláne ebben a városban nem adhatunk. Néma csendben figyeltem, Speedyt homlokát cirógatva, amiként a srác körbe rohangál és minden kis apróságnak ad valamit majszolni. A klaja valóban hatással volt viselkedésükre, közömbössé váltak a fiú iránt, ahhoz képest, ahogy eddig viselkedtek, de ezáltal sem nyugodtam meg. Továbbra is gyanús volt, éppen ezért felajánlottam segítségem. Pontosabban azt füllentettem, hogy munkát keresek. Se baj, a nővér munka egyébként sem az én munkám. Itt legalább tényleg segíthetek az apróságokon. Az mondjuk meglepett micsoda örömmel fogadta a dolgot, pláne, hogy utána közölte, hogy a munka nem gáz, ő is el van. Pont kerestek rá embert. Hmm...
- Micsoda véletlen... - mosolyodtam el kicsit kételkedően, de csak, mert hiszem, hogy véletlenek nincsenek, és oka van annak, hogy így örült nekem.
- Persze, hogy szeretném. Jól hangzik. - mosolyodtam el kicsit szélesebben. Furcsa volt, hogy nem viszakozott. Na már most, azt gondolom, hogy vagy játéknak veszi, egy kihívásnak, ahol akár egyenlő felek is lehetünk, vagy tényleg sokkal erősebb, és most önmagamtól sétálok a csapdájába. - Szuper, köszi! - vettem el a kis cetlit és zsebre is vágtam. - Végre csak összejönnek a dolgok. - tettem hozzá zavartan nevetve. - Most végre jó hírrel is szolgálhatok a barátomnak, aki vérfarkas... - elég bénán jött ki, tudom, de ki akartam emelni, hogy a nem létező párom vérfarkas, tehát erős. Hátha megszeppen, vagy most kezd el viszakozni. Ha azonban jelét se mutatta félelemnek, és töretlenül jó kedve volt, nos... akkor most tényleg kezdhetek aggódni.
- Ó, nagyon örvendek... - ráztam vele kezet kissé zavartan, egyrészt, mert még csak most jutottunk el eddig, másrészt, mert egy részem még mindig azt mondogatja, hogy nem kéne tőlem parázni.
- Tiffany Bertram. - mutatkoztam meg én is, ám miközben kezet ráztunk furcsa érzés fogott el. Egy olyan " ismernem kéne" érzés. De tuti sose láttam, még csak a hangja sem ismerős. Ráadásul a kérdéses érzés mellett, ahelyett, hogy nyugtalannál váltam volna, valahogy teljesen nyugodt voltam. E pillanatban jobban húztam afelé, hogy nem ártó szándékú, mint hogy valami démoni lény. Basszus, beteg vagyok? Mi van velem? El is engedtem a kezét, bár nem feltűnően kapkodva. Az érzés is enyhült vele, de azért ott maradt a bensőmben.
- Ismerős vagy nekem... Nem lehet, hogy már találkoztunk. Te is... te is a Renington utcában laksz valamerre? - bár kétlem, és az arca egyáltalán nem ismerős, de a megérzéseim szerint olyan közelinek kéne lennie, mint egy barátnak. Legalább... Ha nem többnek. Ezért is furcsa ez az egész. Azért sem hiszem, hogy a városban találkoztunk volna, mert jó, ha egy éve vagyok itt, még a Légiósokat sem ismerem annyira. De akkor ki vagy te? |
Kicsit elkuncogtam magam ahogy figyeltem őket, hiszen a tengerimalacon is látszódott, hogy nagyon örült a társaságnak. Nos, nem tudom hibáztatni, főleg a kis fejsimogatás után, azt nagyon szereti amúgy ez a kis szőrmók. Nem mindegyik preferálja ezt, a többség inkább a hátuknál szereti a simogatást, de Speedy nagyon ragaszkodó. Valamiért ő még mindig nem kelt el, valószínűleg a fekete színe miatt. Az emberek többsége nem szereti a sötét árnyalatú háziállatokat. Talán azért mert bele tudnak olvadni a környezetükbe...esetleg valamiért magával a színnel nincsenek valójában kibékülve. Nem tudom ennek pontosan az okát. Mondjuk a fekete macskákra is ráaggatták a balszerencsét hozó jelzőt. Talán ezért nehéz ezeknek az állatoknak gazdát találni, mert a babonák miatt tartanak tőlük az emberek. Pedig igazán nem kéne, ők is kifejezetten hálásak tudnak lenni mint az egyéb színű társaik. Felesleges az efféle aggodalom részükről, de nem mindenkinek lehet még a puszta tényeket sem megmagyarázni mert annyira makacsak.
Kis idő múlva viszont észrevettem, hogy mögém sandít néha Tiffany, így fél szemmel oda néztem és hamar konstatáltam, hogy mit vehetett észre. Pontosabban miket. Mögöttem szinte minden állat megőrült, persze nem rossz értelemben, inkább érzékelték a pozitív energiáimat és ezért vonzza az őket annyira. A jóság és a melegség amire annyira vágynak. Nem mindig kergülnek meg tőle, de gyakran előfordul ez tény.
- Éhenkórászok - sóhajtottam egyet mosolyogva és felkaptam az akváriumuk alól a haltápot amit kapni szoktak mindig.
- Reggel etettem meg őket erre repetáznak megint. Rosszabbak mint a kutyák - kuncogtam egy picit miközben magyaráztam a lánynak a jelenséget. Ami nem volt valós, de mégse mondhatom azt, hogy ó igen, angyal vagyok, ráadásul az őrangyalod és csak ezért nyomulnak előre annyira az állatok felém. Talán ez a kegyes hazugság még belefér nekem. Persze valójában nem hazudtam, hiszen tények elferdítését nem használtam, de közel vagyok már hozzá. Szórakozottan néztem ahogy kis idő múlva, de észbekaptak a halak, hogy pottyant nekik némi eleség így hipergyorsan már úsztak is az újabb adagért. Szerencsére a többség már kizökkent a kábulatból amit a jelenlétem okozott nekik. A másik oldalon lévő hörcsögöknek és papagájoknak is a figyelmemet szenteltem, hiszen tudom, hogy az étel azért csábítóbb számukra. Félreértés ne essék, nem éheznek ők, mikor megérkeztem ide akkor is nagyon jó állapotban volt itt minden lény. Csak mióta itt vagyok még inkább...kivirultak. Ezért is szereti a tulajdonos, hogy én vagyok itt, még akkor is ha halvány sejtése sincs arról, hogy mégis mi vagyok. Persze ez így van rendjén, én nem fogom hangoztatni. Kegyveszett még mindig nem akarok lenni, bukott meg főleg nem.
- Jól van, jól van adok már - ingattam egy kicsit a fejemet ahogy a papagájok lelkes rikácsolásba kezdtek a közeledésemre. Be is öntöttem a magkeverékeket a tálkájukba, majd a hörcsögöknél is ugyanezt megtettem és csak akkor tettem el az alsó polcra az ételüket. Nem nehéz összekeverni melyik állatnak mi kell, hiszen mindig alattuk van a megfelelő táplálék, direkt logikusan van elrendezve az egész szerencsére. Így még hamarabb beletanultam az egészbe ami nekem hatalmas előny volt.
Igazából nagyon csendben volt és csak ezért is próbáltam oldani a hangulatot ami egy kicsit furcsa volt. Nem tudom, hogy ez jó első találkozásunk-e egyáltalán, talán jobb mintha valahol teljesen véletlenül megtámadják én meg megmentem. Az még bizarrabb és sokkolóbb lett volna számára. Ha már az állatok miatt is kicsit mintha megszeppent volna. Ám hamarosan felhozta, hogy igazából munka érdekelné itt. Egyből elmosolyodtam vidáman és mondtam:
- Ó, vagy úgy! Igazából… - kis szüntetet tartottam a beszédemben, de csak a hatás kedvéért - ...a bolt tulajdonosa pont erről beszélt tegnap, csak még nem rakott ki hirdetést az ajtóra mert valami igényeset akar a célra összehozni, nem pedig egy tollal felhányt valamit. Szóval szerencséd van, fel is hívom a hölgyet, hogy nem kell bajlódnia ezzel. Persze ha tényleg szeretnéd a munkát. Tényleg kéne egy második eladó ide, mert egy főre sok a munka. Mondjuk nem panaszkodom, szerintem egyáltalán nem vészes, de ragaszkodott ehhez a főnökasszony szóval… - tártam szét egy picit a kezeimet megadóan. Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a döntéseit? Csak egy angyal, igaz ezzel nincs tisztában. Elmentem a pulthoz egy sticky noteért, és a mobilomból kilestem a nő számát, majd átnyújtottam neki a kis papírt.
- Tessék itt az elérhetősége, mondd meg neki, hogy én mondtam neked a lehetőséget… - ekkor esett le, hogy még be sem mutatkoztam, így nehéz lesz neki rám hivatkoznia - ...mármint Nash Weaver, üdv - mosolyogtam rá egy picit zavartan. Neki felesleges lenne bemutatkoznia, ám ő ezt nem tudja. |
Tiffany Bertram"I'm trying to be good"- T-tényleg aranyos.. - jegyzem meg halkan, de nehéz nem elcsuklani közben. A vérfarkast egyből elvetem, ő annál sokkal rosszabb lehet. Nem találkoztam még túl sokféle lénnyel, de megfordult a fejemben, hogy talán démon. Bár mintha azoknak világítana a szemük, dehát ki tudja. Lehet nem is ő az eladó, s amaz a pult mögött fekszik holtan. Lehet ő sem Speedy, hanem Bojci, és nem azért próbál a pulóverem zsebébe bújni, mert annyira kedvel, hanem mert menekülni akar. Jézusom és ha félreértettem és valójában ezért csillantak meg a szemei. Mármint, hogy " Juppy, egy újabb ádlozat!". Vajon, ha most szépen visszatenném és megpróbálnék kereket oldani, sikerülne? De félnék itt hagyni Speedyt. És a többiek. Lehet épp ők akarják a tudtomra adni, hogy fussak, nekik már mindegy. Nem hagyhatom, hogy ártson nekik, noha átváltoztatott, gyakorlatlan vámpírként, még magamat sem tudnám megvédeni. Francba... Talán én sem vagyok a legjobb vámpír a világ föld kerekségén, és igen, vér is tapadt a kezemhez, de itt és most valahogy rám tört az érzés, hogy megvédjem azokat, akiket kell. Furcsa, mert bár változtatni akarok az életemen, egészen eddig nem nagyon tudtam miként tehetném, most meg mintha valami erős lökést kaptam volna. Félelmetes. Legyél bármiféle szörny is, nem hagyom, hogy árts nekik. Ki ismerlek majd és ha kell szembe is szállok majd veled.
- Igazából csak érdeklődni szerettem volna, hogy keresnek-e még plusz egy fő eladót vagy kisegítőt, akármit... - néztem fel rá. |
Tiffany Bertram"I'm trying to be good"Belépésem közben azért nem csak az édesen nyunnyogó, prüntyögő és csipogó kis drágaságok kerültek figyelmem központjába s okoztak némi " jaj, de tündér bogarak" sokkot, de a felfedező út során, az is feltűnt, mennyi és mi minden kapható kiskedvenceinknek. Nem titok, hogy az állatkereskedések távol állnak tőlem olyan szempontból, hogy innen lopni nem igazán lehet mit, most is csak azért idejöttem, mert egyik nap láttam az utcán járni azt a szörnyeteget, ami jó emlékeztető volt, hogy most egy ideig ne járjak boltba. Visszatérve a kis pamacsokkal teli kereskedésre, döbbenten vettem tudomásul, hogy a készletük nem merül ki néhány macskáknak szánt hal konzervben vagy csontalakú kutya kekszben, ennél jóval több mindenből lehetett válogatni. Kutyacsoki, fogkrém, cipők és olyan játékok, amikről csak azért tudtam, hogy azok, mert az áraik fölé volt írva. Ilyen és ezekhez hasonló dolgokkal találkoztam míg keresgéltem. De halkonzerv sem egy volt, de nem ám. Olyan hal fajtákat soroltak fel, amikről az életben nem hallottam és ez elég ijesztő. Vajon mindez reklám, vagy tényleg szüksége van ennyi mindenre egy négy vagy kétlábúnak? Ha nem véren kéne élnem, ezek után biztosan elgondolkodnék, hogy innen lopjam a kaját, mint a boltból. Vagy nem. Mert az árak mindazoknak a triplája. A lazac amúgy sem olcsó dolog, de ami a macska tányérjába kerül háromszor annyi, és fele annyi adag.
- Hű.. - bukott ki belőlem halkan a horrorisztikus árakat nézegetve a sor mentén, na meg a rá nézésre funkcióját sem megállapítható holmikat.
Mire elértem a rágcsáló csemegéket kész örökké valóságnak tűnt a sorok közt, pedig a helyiség nem lehetett nagyobb egy nagyobb társalgónál. De a vinnyogó kis szőrgombócok mellett nem bírtam elsétálni. Megálltam, hogy szemügyre vegyem a jelenlétemtől - vagy a hirtelen zajoktól általam - felizgult kis energiabombákat. Ahogy a ketrecben ide-oda szaladgáltak körbe-körbe és közbe mondták a magukét. Egyrészt azért sajnálom őket, amiért bezárva kell leélniük rövid kis életük, de a világ igazságtalan, és van apróság, akinek sokkal rosszabb sorsot szántak. Mondjuk egy fazékban... vagy ragadozók közt... Nem tudtam megállni, hogy ne dugjam be az egyik ujjam hozzájuk megkockáztatva, hogy leharapják. De nem tették, sőt talán még egy pillanatig az egyikük orrát is sikerült megsimogatnom. Legalábbis érintenem. Annyira lefoglalt a kis henger alakú testecskéjük és azokra a világra tágra nyílt gomb szemeik, hogy mire elhatároztam, hogy megyek tovább, lépteket hallottam.
Basszus. Ezt jól megcsináltam.
Azért annyit tudtam, hogy mások tulajdonához nyúlni illetlen dolog, ha csak önszántukból oda nem adják, s a tengeriröfik jelenleg a bolt tulajdonában állnak, így hamar ki is húztam az ujjam, és zavarodottságomban úgy tettem, mintha eddig is csak nézegettem volna őket. Biztos nagyon bizalomgerjesztőnek tűnhetek itt csendben sunyiskodva, csuklyával a fejemen, így azon tervem, hogy lopjak valamit, nos mondhatni füstbe ment terv. Pláne, hogy úgy tűnt én vagyok itt az egyetlen vevő, akiről mostantól biztos le se száll majd az eladó. Nem hibáztatom. Egy részt mert neki ez a munkája, másrészt, mert én sem hagynám, hogy ellopják a rám bízott cuccokat, amiket aztán velem fizetettnének ki. De jelen esetünkben ez éppenséggel nekem nem szerencsés. Mikor mellém ért, kérdésére odapillantottam, és közben egy kedvesre sikeredett mosollyal lehúztam a csuklyám, hogy lássa, nem sántikálok én semmi rosszban. Mármint... hát maradjunk annyiban, hogy mostmár tuti nem. Ami azonban pöppet összezavart, az a nagyon is ismerős csillogás a szemeiben, mikor felismersz valakit - vagy azt hiszed, hogy felimsersz - és éppen csak nem esik le az állad. Tudom, velem is sokszor van ilyen. Nem csak személyekkel, de érzésekkel is. Mikor Darius egy köteg pénzt adott a kezembe, amire azt hittem zsebpénz., mire kiderült, hogy csak ki kell fizetnem valamit, amit majd futárral hoznak. Naív kislány, tudom, tudom...
Igazából az általa okozott meglepetés végett nem is nagyon tudtam válaszolni, de végtére is nem baj, mert ő kisegített benne, mikor a kis örökmozgók felé tekintet, s hasonlóan tettem én is. Jaj, ne, ha most rám akar erőszakolni egyet, erősnek kell maradnom, és visszautasítanom. Ne felejtsd el Tiff, nincs hová tenned, nincs rá pénzed és a legfőbb dolog, hogy a saját életed is lejtőn van, ne ránts magaddal még mást is... De ő kivette, és én zavartan tártam szét kezeim, hogy átvehessem, bár önszántamból biztos nem tettem volna, de íígy... Sose fogtam még tengerimalacot, meg úgy más kis állatot sem. Egyszer mondjuk egy patkányt, de az.. szóval nem nagyon volt segítségem mikor átváltoztam és hát... a törvény nagy úr. De ez most más, teljesen. Nem csak azért, mert valaki ügyel is rá, nehogy megegyem a kis cukit - persze nem is tenném -, de őt egyébként is kiszemeltem, s ha hihetünk a srácnak, ő is engem. Annyira kis puha és apró volt, olyannyira kiszolgáltatott, hogy szotyi helyett is megkockáztatva, hogy utána indul, legszívesebben elraboltam volna. Hüvelykujjammal óvatosan megsimogattam a kis homlokát, miközben bambult föl-felé rám a nagy szemecskéivel. Úristen, de édes! Lehet kissé elfogult vagyok, mert általában senki se néz fel rám ekkora csodálattal, ami valljuk be, baromi jó érzés, de ő egyébként is imádnivaló. Meg ugye a többi is... Ahogy pedig el is pillantottam félszemmel az említettek felé, nagy meglepetésemre ők is érdeklődéssel ágaskodtak, csak éppen a srác felé. De olyan kis lelkesen, hogy egymást taposták. S finoman odébb sandítva láttam, hogy más állatkák is hevesen, de kifejezetten az ő figyelmére áhítoztak. Ez egyébként még aranyos is volna, de ez itt Fournemouth, ahol az ilyen furcsa és sokszor sokkolóan édes jelekből lehet rájönni, hogy az illető más, mint te. Ami persze nyilvánvaló, ám az már nem annyira, hogyha nem halandó és nem is vámpír - amikkel még talán el is bírnék - akkor mi. Az egyik Légiós szerint, minél több és látványosabb jelzés utal valami jelenlétére, annál erősebb az illető, ami annyit tesz, hogy jobb vigyázni vele. Na már most, ha aból indulok ki, hogy a mumus farkasunk körül maximum cigi füst lengett, akkor a magukból teljesen kiforduló állatkák bizony igen komoly hatalmú lényre utalnak.
Baszki...
Oké Tiff, ne ess pánikba, és a mosolyod se lankadjon.Tégy úgy, mintha észre sem vetted volna... a mögötte lévő akváriumban sarokba nyomuló hal hadsereget, vagy a túloldalon lévő ketrecekben ülő és felé meredő, kíváncsiskodó fülü nyuszikat. |
Hónapok óta lent vagyok a Földön, persze nem folyamatosan, hiszen a hiányom idővel feltűnő lenne. Azért magammal nem akarok kiszúrni, hiszen kegyveszettként mégis hogyan tudnám védelmezni azt akit kéne. Na nem mintha annyira védtem volna valaha is, legalábbis nem minden erőmmel. Lehet nekem köszönhető, hogy életben maradt, ám fentről én se tudok sok mindent tenni a megfigyelésen kívül. Viszont most hogy emberi életmódot folytatok néhanapján nos...nem lettem előrébb. Konkrétan majdnem annyira hasznavehetetlennek és tehetetlennek érzem magam mint fent. Mikor a munkámmal végzek és felmegyek akkor kis keresés után hamar ráleltem, ám mire leszálltam vissza addigra nyoma veszett a lánynak. Ez megy már hónapok óta és gondolatban már az összes hajszálamat kitéptem. Ha létezik a kopaszságnál még kopaszabb szint akkor az nálam fellelhető.
Már éppen az újabb kiruccanásomat terveztem fejben miközben vártam egy új vevőt, mikor az ajtó csilingelésére felkaptam a fejemet. Kapucni volt a vevőn, de a kamerán keresztül láthattam, hogy hátra vonult. Általában magukra szoktam hagyni a nézelődőket egy ideig, ám egy különös érzés kapott el. Mintha valaki fontos lenne számomra ő, talán egy kötődéshez kapcsolódó energiát észleltem. Nem tudom megmagyarázni hirtelen, nem is értettem. Szemöldökráncolva szuggeráltam a monitort, hátha meglátom az arcát, de csak nem fordult a kamera felé. Ám az érzés nem múlt el, sőt egyre inkább erősödött amit végképp nem értettem egy jó darabig. Aztán hirtelen észbe kaptam, hiszen a meglepetés erejével ért a felismerés. Csak nem?! Lehetséges, hogy tényleg ő? Hónapok óta kajtatom erre, pont Ő toppan be hozzám?! Egyszerűen hihetetlen, a saját szememmel akarom látni, ha ez tényleg így van. Persze előfordulhat, hogy csak beképzelem ezt az egészet magamnak mert már annyira a nyomára akarok lelni. Ám ha nem lépek, akkor lehet sose tudom meg. Kisétáltam a pult mögül komótosan lépkedve, szinte nyugodtan - holott belül izgultam mint a fene - majd úgy közelítettem meg érdeklődve:
- Segíthetek valamiben? - tettem fel a szokásos kérdést amit a potenciális vevőkhöz kell intéznem általában. Hamarosan - remélhetőleg - pont szembe találtam vele magam és azonnal felismertem. Esküszöm majdnem nyitottam a számat a nevét mondva és belül örülve, de tudom, hogy ezt nem tehetem, hiszen első találkozásnak ez nagyon bizarr lenne. Az emberek nem szokták tudni egymás nevét bemutatkozás nélkül. Szóval furcsán hathat ha egyből Tiffanyként üdvözölném. Pedig ha tudná, hogy mióta vigyázok rá...vagyis próbálok. Jó, igazából sok mindent sajnos nem tudtam csinálni fentről. Picit oldalra néztem a tengerimalacokhoz és az egyikük nagy érdeklődést tanúsított a lány iránt mire elmosolyodtam halványan:
- Oh, azt hiszem Speedy szeret téged - biccentettem a fejemmel a hosszúszőrű fekete példány felé aki megállás nélkül ágaskodott és szimatolt lelkesen. Ingattam egy picit a fejemet majd felnyitottam a lakhelyük tetejét, hogy kivegyem óvatosan a rágcsálót és átadjam a lánynak, hogy hadd simogassa.
- Imád fel-alá futkorászni teljesen váratlan pillanatokban - magyaráztam neki, hogy miért kapta ez a kis szőrmók a nevét aki közben már érdeklődve is szimatolta a lány pulcsiját. |
Tiffany Bertram"I'm trying to be good"A hegyezős srác mondanivalója a parkban alaposan elgondolkodtatott. Nem csak azon, hogy újra elkezdhetnék rajzolni, vagy a művészetet átvezetni a The Legion-ba, de arra is felhívta a figyelmem, hogy bár az életben vannak rossz és nagyon rossz dolgok, nem szabad hagynunk, hogy ezek kövezzék ki életünk útját, avagy örök sérelemmé váljanak, melyek meghatároznak. Persze, elengedni őket, így se úgy sem fogom tudni, de ha folyton azon rágódom, mennyire elfuserált szüleim vannak, hogy a vérszerinti családom, mintha nem is létezne, azt hiszem nem csak, hogy beleőrülnék, de a folytonos bosszú teljesen tönkre tenne. Odáig el is jutottam már, hogy változtatnom kell, s hogy nagyjából miken. A neheze mégcsak most jön, mikor el is kéne kezdeni. Na már most vannak, amik életem fontos részét képezik, amik lényemmé váltak. Ezen szokásaimról pedig nem tudok csak úgy lemondani. De félreértés ne essék, nem vagyok kleptomániás. Ha viszont az embert nincs, aki támogassa gyermekként, meg kell tanulnia ellátni magát.
Ugyan a vérfarkasos eset óta, sokszor meggondolom tényleg megéri-e, de úgy gondolom, hogy a fickónak van jobb dolga is, mint a nyomomban lenni és figyelni. Na meg... olyan helyet választottam, ahonnan aligha szoktak elcsenni dolgokat. Elég gáz, tudom, de egy chips a boltban, nagyobb kockázat volna, mint egy csomag szotyi egy apró állatkereskedésben. Még azt is lemerném fogadni, hogyha vannak is kamerák, azokat se használják. Csupán az eladóra kell figyelnem, de ha ő is el van foglalva, nincs probléma. Pff, egy csomag szotyi egyébként sem a világvége...
Ahh, mostmár érthető, miről beszélek, ugye...?
Még nem volt koromsötét, de a nap már elbújdosodni készült. Vagy csupán kezdett beborulni? Fournemouthban ezt nehéz megállapítani. A lényeg, hogy elég volt egy csuklya, és zsebeimbe süllyeszteni kezeim, hogy a nap ne érhessen el. Maga az ötlet, hogy egy állatkereskedésbe térjek be rögtönzött volt. Nasira vágytam, mert néhány órája már az utcára járom, lévén, hogy apám szeretője most is a házban járkál, és nem akarom én zavarni őket. Gusztusom sincs hozzá. Így azonban hamar unatkozni kezd az ember, és mikor már nincs mit tenni, éhes lesz. Persze, leülhettem volna rajzolni, de a nasi akkor sem árt. Mindenesetre a gyurma radír és társai most is nálam vannak, a hátizsákomban, bár az említetett is mostanság inkább annak nyomkodására, gyömöszölésére használom, de természetesen elrendeltett funkciójáról sem feledkeztem meg.
Szóval betértem az állatkereskedésbe, ahol beléptemkor az ajtó fölötti kis csengő jelezte érkezésem, amit legszívesebben még megszólalása előtt megfogtam volna, ám azzal esetleg megkockáztatom, hogy az eladó észrevesz és még gyanúsabb leszek. Átlagos nézelődök vagyok, aki bizony üres kézzel és némileg csalódottan fog távozni. Ez a terv.
Azért a hirtelen szemem elé táruló állat sereglet engem is mosolyra fakasztott először. Szeretem az állatokat, és egy ideig jómagam is akartam volna egyet, de a kutya sok odafigyelést igényel, arról nem is beszélve, hogy Darius szerintem hallani sem akarna róla, a macska meg ugye szintén házban tartott lett volna, de rebesgetik, hogy ők annyira nem kedvelik a vámpírokat, szóval nem mertem megpróbálni, már csak emiatt sem. Igyekeztem minél inkább takarásban lenni a pult elől, mert könnyebb volna lopni, előbb eliszkolni, ám mivel először járok itt, körül kell néznem, hogy tudjam, miként tudnék bármit is elcsenni. Ez azonban okozott némi kihívást, mert sok minden eltudta terelni a figyelmem.
Jaj, de édesek azok a tengerimalacok... |
We are what we believe we are.
Lezárt kör |
[11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
