|
Témaindító hozzászólás
|
2021.06.02. 00:21 - |
Curiosity killed the cat. |
[19-1]
 Ji-Woon HakFournemouth, a leégett stúdionál"Az élet olykor kegyetlen. Még a démon fiával szembe is. Bár alapjába véve, nem érezhetnénk vonzódást a jó út felé, nem kaphatnánk benső utasítást, hogy hát igen, jóként próbáljunk megélni, én mégis tennék egy próbát. Eme szócska pedig tudom jól, még egy halandónak is nagy falat. Jónak lenni sokkalta nehezebb, körülményesebb és fárasztóbb lenni, mint rossznak. A rosszra nem kell bátorítani, kitartást színlelni. Nincsenek elvárásai, és nem okozhat csalódást a kár okozta reakció másoktól. Míg a jónak megfelelni majd hogy nem lehetetlen, és hatalmas csalódás, ha a jó tett pozitív reakciók nélkül marad. Fogalmam sincs miért érzek mégis késztetést arra, hogy megismerjem eme számomra is ismeretlen terepet, mire fel akarnék ebből kóstolót, de követni akarom megérzéseim. Eddig is azt tettem. Mégha tudom is, hogy elfogok bukni, mert, ahogy nem létezik romlott szent, úgy jóságos démon se. S a lélek gyógyulása? Vicc az egész, mert, ami ugye nincs...
- Normális? Különös vágyak... - ha bár pont én beszélek erről? - Ha mindenki más normális, akkor én inkább más lennék. Jó, ha elfogadnak az emberek, de... de, nem minden áron. - válaszolom némi szünetet tartva a mondat felénél attól tartva, hogy magamnak is hazudnék e ezzel. De nem, azt hiszem nem. Szerettem a közönségem, de ők sem azért szerettek, mert normális voltam. Azért vágytak lényemre, mert más voltam. Persze, nem azt mondom, hogy távol állna tőlem a gondolat, miszerint átlagos fournemouth-iként éljem életem, mert valahol szívesen kipróbálnám. Saját testet öltve, egy kis lakásban, csendben, napjaim mindennapos problémáival, mint az üres cigis doboz, vagy a tejesdobozból való szürcsölés. De ilyen soha nem lesz, és e végett azzal vígasztalódom, hogy bolondos elgondolás ez, úgyis hamar megunnám. Mondjon bárki bármit, szerintem Pinokkió is bánja már, hogy igazi gyerekké vált. S bár szavai nem törődömségről árulkodnak, mozdulatai, amiként tekintete a földre szegeződik, s inkább babrál odalent, mint sem egy határozott mosollyal állítaná, hogy ez neki így jó. Én elmosolyodom és némi vígasszal hajolok le annyira, hogy oldalra biccent fejjel alulról felnézhessek rá.
- Hé, fel a fejjel, pajtás! Aki démonokkal cseveg, aligha introvertált. - somolyogtam, majd kihúzva magam vállat vontam. - Nem tehetsz róla, hogy megválogatod ki az, akivel beszélgetsz és ki az, akivel nem. De meg kell hagyni... jó ízléssel válogatod meg ezeket a személyeket... - játszottam túl a végén a páva srácot, miközben ajkam belső felén végignyalva ujjaim lilás fehéres fürtjeim közé fúrtam egy fésű erejéig. S mosolyom akkor sem lászott fakulni, mikor ráhibázott a "jellemhibámra". Ellenben mikor némi pesszimizmussal és realizmussal megfűszerezve közölte a száraz tényeket, miszerint ezen változtatni aligha lehetne jelenleg, s bizony az embereknek valóban szemet szúr és gyűlöletet, undort vagy félelmet szít, ha más vagy, mint ők.
- Aaaa... hát ez így elég szarul hangzik... - biggyesztem le szám szélét, mi eddig jókedvűen fülig érő mosolyra húzódott. Nem számított, mert igaza volt, s mindezek ellenére sem tudtam meggyőzni benső késztetésem, hogy megváltozzak.
- Az volna ám a buli! Mintha egy örökkévalóságig fogócskáznánk a romok közt. - nevettem el magam, legyintve közben, hogy aggodalomra semmi ok, talán a halál utáni felvilágosulás és döbbenet, hogy mindvégig démon voltam, talán a puszta félelmük hajtotta távolabb őket innen, de sosem találkoztam kísértetükkel. Meg lehet tudják, hogy bár a démon én magam vagyok, halálukat saját maguknak okozták.
Még mindig különösnek hatott egy pár perccel ezelőtt megismert boszorkány beinvitálása az otthonomba, de mégis egyszerre volt izgalmas és egyáltalán nem démoni. Ilyesminek képzelem el, amikor új szomszéd jelenik meg a kertvárosba és a legbátrabbak be is merészkednek az idegenhez. A különbség itt annyi, hogy ő pontosan tudja, hogy én mi vagyok és mit tettem.
Belépve a félig leomlott falak és égett berendezések közé, csendesen követtem, noha persze ő sem volt eddig olyan nagy szószátyár, azért mindig akadt gondolata, akár humorba csomagolva is, most mégis, mintha hosszú percekig gyász menetbe fordult volna a benti séta. Igen, tudom, hogy lehetne jobb, szebb. Hogy a halott gépek maradványai igen szívszorítóak azok számára, akik életükben is tudták értékelni őket, mégis bántott, hogy ez a nyomasztó érzés ennyire megülte. Nehéz túllendülni a látottakon, de meg kell esnie, különben már én is rég begolyóztam volna. Akárhogy is, kérdése ígyis nagy meglepetés volt, és őszintén nem is tudtam hová tenni, ezért arra gondoltam, ez talán megint egy kis tréfa.
- Hát öhmm, gyakran jár ide egy olyan kicsit macska, kicsit nem, de szerencsére nem bosszantani, inkább csak látogatni... A romokat. - jegyeztem meg vállat vonva. Egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy Niko esetleg a társaságom keresné, mert sosem rontott be a romok közé a nevem kiabálva, vagy állt meg az egyik ablak alatt rám várva. Egyszerűen csak kiéli négylábú énjét. Órákig járkál a romok közt, csendben elmélázva, vagy épp ül a tető egyik sarkánál a semmibe merengve. Akkor beszél csak, ha én megszólítom, de sokszor akkor is csak szűkszavúan. Lehet csak ilyen hatással vagyok rá, lehet ő sem érez másként, mint mi, kitaszítottak.
- Nekem nem lehet háziállatom, nem tudnék róla gondoskodni. Nem lenne itt jó helyen. Meg különben is, túl sokat beszélnék hozzá. Elszökne. - vonogatom vállam kissé tiltakozóan, kifogásokat keresve, mintha csupán arról lenne szó, hogy akkor most menjek és szerezzek be egy szőrgombócot. Aztán homlokon csapott a bevillant kép. Hiszen nekem van már egy kedvencem! Csak épp 4 helyett nyolckarú!
- Óhó, de nem vagyok ám itt annyira egyedül! - ugrottam be elé, vagy ha a körülmények úgy hozták, csak mellé. - Van egy örökké morcos kis cimborám, Polipinóm! - abban se voltam biztos, hogy ez név vagy egyáltalán létező szó, de szeretem becézni. És nem is kellett messzire mennem, hogy vissza felé már durcás-murcás Poppolínómal térjek vissza, nagyjából akkora lelkesedéssel, mint mikor egy kisgyerek tárja fel a sok-sok játékát egy bizalmasának. - Olyan aranyos, nem? Csak tudnám, hogyan tudnám néha jókedvre deríteni... - csóváltam fejem somolyogva a kis gombócot nézve, majd odanyújtva neki, ha már ő sem féltette tőlem a gitárját. Jóó, igazából nem bánom, hogy mindig ilyen hisztis fejjel vár haza. Végtére is ez is egy módja a szeretet és aggódás kifejezésére, nem? |
 Kyle Sanguinem"i don't like labels. i don't understand the need for them. when you define yourself a certain way, people have expectations."
A következő gondolata talán az egyik legőrültebb lett volna, ha nem előzi meg aznap már számos hasonló.
- Hogy viszonyulsz a macskákhoz…? - végighúzta az ujjait a szintetizátor egykori billentyűin, ami csak olvadt árnyéka volt önmagának és figyelte a sötétben felszálló porcicákat. Nem állt szándékában meghívni a démont, hogy lakjon vele... Talán. Mondjuk azt, hogy pusztán csak hajlandó lett volna felajánlani, hogy néha meghúzhatja magát nála, ha a helyzet úgy kívánja. Sejtelmei szerint ez a hely elég gyakran ázott be és télen sem lesz majd túl komfortos…
A macskák vajon szeretik a démonokat?
|
Kyle Sanguinem"i don't like labels. i don't understand the need for them. when you define yourself a certain way, people have expectations."
A hasonló hasonlót vonz. Nem tudta, hogy a világegyetem mégis mikor döntött úgy, hogy az emberi természet olykor a fizika törvényeivel szembe menjen, de a személyisége elemi részének érezte, hogy vonzzák a hozzá hasonló… különcök. Ebből a nézőpontból vizsgálva, pedig nem volt semmi rendkívüli abban, hogy kíváncsivá tette őt a démont körüllengő sötét aura, az a meg-nem-értett számkivetettség, amit csak azok érthettek meg, akiket a társadalom elítélt valami olyan tulajdonságuk miatt, ami a lényük nélkülözhetetlen részét képezte.
Az élete során rengeteg számkivetettel találkozott, hiszen az ő világukban sem volt ritka, hogy valaki nem illett be a sorba, még akkor sem, ha valahol, a lelkük mélyén mindannyian szörnyetegek voltak. A vámpír, aki képes uralmat gyakorolni a szomja fölött és a vámpír, aki még csak meg sem próbálja, a lelke mélyén örökre ugyanarra fog vágyni a leginkább. Más vérére. És amíg hatalmában áll, hogy meg is szerezze azt, sosem lesz átlagos. Ez a hatalom pedig ugyanúgy ott volt egy vérfarkas, egy boszorkány vagy egy tündér kezében is, a hatalom pedig előbb utóbb mindenki lelkét megpróbálja rossz dolgokra rávenni. Egyedül a döntéseik különböztetik meg őket egymástól, az, hogy mit tesznek meg – mit hajlandóak megtenni – a kezükben lévő erővel. Valaki jóra használja, van aki rosszra, és van aki csak megpróbálja a lehető legnormálisabban leélni az életét.
Sokan úgy gondolják, hogy az, aminek születsz, örökre meghatározza az életedet, és a legjobb, amit tehetsz, hogy alkalmazkodsz ehhez a szerephez. Mások azonban nem érik be az előre megírt forgatókönyvvel és megpróbálnak kilépni az elvárások és sztereotípiák gyűrűjéből. Vagy sikerül nekik vagy nem, de a saját körükben örökre különcök maradnak.
De a társadalomban még így marad helyük, be tudnak olvadni ha akarnak. A démonokhoz hasonló lényeknek azonban nem járt ilyen luxus – ők mindegy milyenek voltak, sehol sem látták őket szívesen. Micsoda képmutatás, hiszen a társadalom szerette a gyilkosokat – eltartották őket a börtönökben és sikersorozatok készítettek róluk. Az antagonistáknak hatalmas divatja volt manapság, de a valóságban nagyon kevesen vették a fáradtságot, hogy foglalkozzanak a rossz dolgokkal. Csak eltaszították maguktól, mint ahogy a betegségeket vagy a balszerencsét szerették volna.
Boszorkánymesterként, aki sötét mágiát használt, a legjobb napjain is fekete macskának számított, egy babonás társadalomban. Baljós szerencsétlenségnek, aki jobb, ha nem keresztezi az utadat. Igaza volt Morinak: sose lehetett „egyszerű városlakó”.
Beletörődő sóhajjal nézett le maga elé, a szája sarkában kesernyés mosoly bújkált.
- Én szeretem azt hinni, hogy ez átlagos. Hogy ami vagyok, az teljesen normális… – a zsebei mélyére süllyesztette a kezeit és elgondolkodva felhúzta a vállát – Sötétboszi, meleg, introvertált… Az én világomban ez a normális. Sosem voltak belső konfliktusaim annak kapcsán, hogy talán másnak kéne lennem. Az emberek persze képesek bármelyiket problémává generálni… - a cipője orrával arrébb rúgott egy kődarabot és a holdfény adta félhomályban figyelte, ahogy csíkot húz maga után a hamuban - de az már nem az én gondom.
Szíve szerint ezzel mosta volna a kezeit, de a démon jól látta - mások miatt ez sosem volt ilyen egyszerű.
- Mindenki szeretne „különleges” lenni, viszont ha olyan módon vagy különös, ami valakinek kényelmetlen, az idővel bosszantóan fárasztó tud lenni… De van egy olyan gyanúm, hogy erről te is tudnál mesélni – kereste meg a tekintetével a démonét, ami a sötétben sem volt túl nehéz. Az íriszei aranyló éberséggel világítottak. - Ami neked normális, az másnak sosem lesz az. És ami másoknak átlagos, azon sosem fognak megosztozni veled… - tippelt a saját tapasztalatai alapján, miközben újra maga elé bámult a sötétbe.
Talán még ő sem lehet képes elképzelni azt, hogy démonként ez mit is jelent, de a legkevesebb, amit tehet, hogy megpróbálja megérteni. Úgy, ahogy ő is szeretné, hogy néha megértsék. Ítéletek nélkül.
Az együttérzése és a sötét humora azonban néha olyan ellentmondásos helyzeteket teremtett, ami miatt most megpróbálta visszafogni a mosolyát, mikor Mori a zenei karrierjének lezárására utalt.
- Csak vigyázz, nehogy a szellemük örökre itt kísértsen - figyelmeztette szórakozottan.
- Eléggé rombolná az ingatlan értékét - ironizált - és a bosszúszomjas szellemek társaságnak sem olyan kellemesek - körpepásztázta a sötétséget, de nem érezte, hogy bárki más lenne itt rajtuk kívül. Sokan a sötét saroknak is személyiséget adnak félelmükben, számára a sötétség nem volt több egy csendes társnál.
Így hát beljebb ment.
Az égett maradványokból próbálta meg felismerni, hogy milyen helyiségbe lép be épp és többnyire elég árulkodó nyomai maradtak az épület eredeti rendeltetésének. A művész halála is lehetett volna a kép neve, ha meg akarta volna örökíteni, amit maga előtt látott, mert bármilyen zeneszerető ember lelke belehalt volna egy kicsit. Égett hangszerek és használhatatlanná olvadt berendezések… Nehéz volt nem elképzelnie, hogy mennyire élvezte volna a lehetőséget, ha akkor jöhetett volna ide, amikor még teljes pompájában volt a hely – csak feltételezni tudta, hogy a démon szíve még jobban fájhat a régi állapotok után. A hely maga volt a depresszív melankólia, amivel ugyan könnyen rezonált, de hosszútávon még ő is nyomasztónak tartotta volna.
Eszébe jutott a saját lakása, az ott tárolt hangszerei, és hogy miattuk el sem tudott volna képzelni kényelmesebb menedéket az eredetileg eléggé sivár, másfél szobás, harmadik emeleti kócerájnál. Talán egyedül a könyvesbolt szállhatott volna versenybe vele, de ha eszébe jutott a kis kormos, akit a napokban a tömbhöz szoktatott, akkor hamar alulmaradt a kötődési rangsorban.
A következő gondolata talán az egyik legőrültebb lett volna, ha nem előzi meg aznap már számos hasonló.
- Hogy viszonyulsz a macskákhoz…? - végighúzta az ujjait a szintetizátor egykori billentyűin, ami csak olvadt árnyéka volt önmagának és f |
Mori
- A felújítás meg... Ha csak a sarki boltba mennék egy szelet csokiért is rám küldenék a pokoli kutyikat... Bár mi tagadás, ha volna rá lehetőségem akárcsak egyszer, nem az ablakokat javítanám meg, hanem berobbannék egy hangszer üzletbe és vinnék mindent! - vigyorodtam el ábrándozva, ahogy beljebb lépkedtünk. |
Mori
Ami után a démon ilyen-olyan okból a földre pottyan és gyilkolászásba kezd, azért sokunknál kialakul egyfajta élet mód, avagy szokások, amelyek mégis megkülönböztetnek egymástól. Valaki csak fiatalokat vagy csak nőket öl. Valaki kifejezetten vámpírokra vadászik. És van, aki ölés után mindig ugyanoda megy legurítani egy bögre kakaót. Ó, nem én vagyok az egyedüli édesszájú lélekfaló a föld kerekségen ám. Jómagam pedig a zenei világban találtam meg azt, ami valami extrát ad ahhoz, amit épp csinálok. Olyan dolog, amit bár maga a közönség is élvezet, én sem panaszkodhattam. És szeretni, rajongani, sőt isteniteni egy démont se egy józan dolog. Ráfoghatnám, hogy eme hajlamom a gazdatestem egyfajta mellékhatása, de ez nem így. Már korábbi itt léteim alatt is kényelmesebbnek találtam az azon személyek bensőjében lakni, kikben egy cseppnyi érdeklődés vagy hozzáértés is lapult a zene iránt. És megvallom a mai modern világ igencsak színes zenei stílusok felhozatala bizony-bizony igen lázba tud hozni. Noha az alkotás ereimben van, így az új stílus megteremtése a legfőbb célom. A Pokol kapuja megnyitása mellett természetesen.
Jó érzés volt ismét hangszert ragadnom, mégha nem is azon típust, amihez hozzá szokhattam. Bár a fájó emlékek némileg rondították a kellemesnek mondható belső melegséget, azért furcsa volna akár egy vércseppet is ejteni a múltért. Azt, ami után már nem nyúlhatunk, s ami után vágynom se kellene. Bohóc démon az, aki nem követi a vadász ösztöneit, de üres az, amelyik mindezt kötelezettségből, boldogtalanul, megjátszott vigyorral teszi. Jó lett volna zenélni, vagy csak úgy leülni a romok közepére és megpendítve a húrokat, improvizálni egy dalt a sok közül, ami már megzenésítésre vár. Azonban a kiszolgáltatottság nem démonhoz méltó. A zene pedig így elvetendő. Épp elég gyengepontom az a mérges morcos mackó pofi az ablakban, aki minden bizonnyal most is féltékenyen bámészkodik, hogy, amíg én barátokra tehetek szert, ő mindezt csak nézheti. Pedig ez koránt sincs így... Bár meg kell hagyni, ritkán találkozom olyasvalakivel, akinek nem kell kitépnem a kezéből az általam vágyott dolgot. Mégha csak megnézéséig is...
Ha fajtám nem sorolnák a kiírtottak listájába, ha a szemeim riogató élénkségét eltudnám tüntetni, azt hiszem megpróbálnék egy kis időre olyasvalami lenni, ami ezekkel nem menne. Láthatatlan. Na jó, azért az talán sok volna, de a rosszalló hírnevem mindenképp tova szállna és csupán egy koreai srác lennék, akit hangosan köszöntve várnak a klubban az ismerősök, nyakába ugrálnak a barátok és büszke rá az, akit a legjobban szeret. Naív és röhejes. Nem is érzem az enyémnek, de a gondolataim csak az enyémek, és bár álmodni képtelen vagyok, a fantáziámban az lehetek, aki csak akarok. A gitár éppen csak ezekre emlékeztetett, na meg, hogy a gyengepont addig nem jelent problémát, míg csak én tudok róla.
Nem kételkedtem benne, hogy nem a zenei múlt csalta ide, mint inkább boszi léte, mely sokkalta közelebb állhat a fekete mágiához, mint a fehérhez. Nem csak a hely vonzalma miatt, de lényegében egészen más "parfüm" lengi körbe, mint a "jófiúkat". S bár eme sötétséggel bőven a pokolba kívánhatna - e végett pedig nem ártana ódzkodnom tőle - az ártalmatlanabbnál is ártalmatlanabbnak tűnik. Mégis miért merészkedne ilyen messzire, ha csak elakarna pusztítani? Miért beszélgetünk, miért ad oda valamit, ami iránt épp úgy érezhet, mint én Octopuszi iránt. Mint egyetlen, ami nélkül a minden is csak a nagy és üres semmi volna...
- Egyszerű? Bár nem kívánom ellentettjét, de feketeboszorkánymesterekkel, aligha fut össze a démon fia. Nem csak ebben a városban, de máshol se... - ugyanis tudomásaim szerint őket már a kezdetekkor is megvetették. Hozzánk hasonlóan vadásztak rájuk, és csak a legkétségbeesettebb lelkel fordultak hozzájuk. A feketemágia ugyanis igen rossz óment jelentett. Írtózatos átkaikkal, borzalmas dolgokra képesek. Nem csak a jókat, de a többi rosszat is elpusztítják. Talán ebben rejlik erejük is, nem tudom. Én a magam részéről kevés, de rossz tapasztalattal rendelkezem, ám azok is jó pár száz évesek, szóval ki tudja... - Te igen sok minden lehetsz, de egyszerű városlakó aligha... - húztam félmosolyra ajkaim, mindenféle sértés nélkül, bár kétségtelen, hogyha tudnak erről mások is, biztos kap hideget-meleget.
Némiképp meglepődve kerekedtek el kissé szemeim és vontam felszemöldökeim a váratlan történeten, ami nem csupán a zenei témakört foglalta önmagába, de magáról beszélt. Komoly oda figyeléssel, kíváncsian hallgattam, és ami eztán a legjobban meglepett, az a hasonlóság.
- Hé! Micsoda véletlen! Én is zenéltem egy bandában... és én sem akartam... "belefulladni" az alkalmazkodás kényelmetlenségébe. Bár igaz, én ennek... igen sajátos, mondhatni démoni módszerrel tettem pontot a végére. - forgattam szemeim jelentőségteljesen, vigyorogva. Igaz, ez a pont az én akkori fejezetem végét is jelentette. - Nem jó, ha megszabják hol a határ. Mintha megtiltanák, hogy beszélj, hol ott neked igenis van mit tudatnod a világgal. - tettem hozzá, a sorok közt megint olyasmire bíztatva valakit valamire, amivel aligha tehetnék kárt bárkiben is. Ha a démoni lét valóban csupa rosszból létezik, szerintem én hamarosan köddé fogok válni. Előbb az udvarias alkuk, aztán megmentek valakit, most meg lényegében az ellenségemmel diskurálok olyan dolgokról, amikért mindketten oda vagyunk.
Szimpatikussága pedig addig fajult, hogy felhívtam magamhoz. Mármint beinvitáltam, ami önmagában is tök fura. Nem szokásom, nem is nagyon van rá alkalmam és hát... én is érzem ennek az egésznek az abszurdságát, mégis szórakoztat, hogy jó társaságom nem próbál lerázni, de még partner is az őrültségekben. Mert, hogy egy démon barlangjába lépni - még belépővel is - aligha józan döntés.
A romos falak, aligha nyújthattak újdonságot belülről, pláne, hogy sok helyen egész fal részek hiányoztak. De azért... akadtak részek, helyiségek, melyek felismerhetőek voltak a maguk leégett formájában is. A szénné égett bútorok közt egy-két túlélő is bújkált, kopott képkeretek, szekrényel, itt-ott egy ki tudja még mennyire ülésre alkalmattos szék, fotel. A hangstúdió, a tűzforrása, ahhoz képest szintén felismerhető volt, csak éppen hatalmas lyuk tátongott a plafonján, mely még a fölötte lévő emeleti mennyezetet is lyukasra égette. De minden rosszban van valami jó, látni lehetett a csillagos eget. Az emeleten is akadtak szobák, mosdók, amik mondhatni épsëben megúszták, csak por és kosz lepte el az összeset, ha épp nem az anyatermészet. Víz és villanyhiányában pedig szerencsére minden élő számára lakhatatlanná vált, így sosincsenek váratlan vendégeim a romok falai közt. S bár mondhatnám, hogy a szerencsés túlélők közt akadtak hangszerek is, deee.... de nem. A szinti egyébként sem működne áram nélkül, a festék és műanyag részeik pedig elsőként adták meg maguk. Az elektromos gitárok önmagukban nem szólnak olyan jól, de sajna még ezzel sem fájdíthatom szívem, mert lényegében porrá égtek. A rádió nem működik, a keverő pult pedig ma már jobbára egy plüss állatkából álló birodalom. Csupán egy öltöző szekrényben talált kiterített pokróc hozott némi színt a hangstúdióba, ahogy a közepén kiterítve, néha azon piknikezünk a polip sráccal, ha épp nem duzzog.
- Költözésen? Áh, a lakás drága, pláne, ha az embernek üres a zsebe, a szobatárs opció pedig háát... - néztem rá szám húzva a vicces elgondoláson, hogy én mint szobatárs. Nem volna velem nagyobb gond, mint egy hibbant, mindenkire rá támadó, vámpír sráccal, aki túl hangosan énekel a zuhany alatt, de amíg csak vámpír az illető és úgy harap torkokat nincs baj, ha azonban démon, akkor már a csokis pudingot is kiátkozzák a kezéből. Never mind...
- A felújítás meg... Ha csak a sarki boltba mennék egy szelet csokiért is rám küldenék a pokoli kutyikat... Bár mi tagadás, ha volna rá lehetőségem akárcsak egyszer, nem az ablakokat javítanám meg, hanem berobbannék egy hangszer üzletbe és vinnék mindent! |
 Kyle Sanguinem"I don't like labels. I don't understand the need for them. When you define yourself a certain way, people have expectations."
Mikor azt mondta, hogy a gitár a lelkénél is többet ér, nem volt költői túlzás. Az képviselte számára a kapcsolatot az érzelmeivel, az tette neki lehetővé, hogy a legőszintébben kommunikáljon a világgal. A zenében nem tudta elrejteni az érzéseit, nem tudott úgy tenni, mint akinek minden mindegy, és legfőképpen képtelen volt vele hazudni. Számára ez volt az önkifejezés legnyersebb formája, amire nem tudott eszközként gondolni. Talán emiatt is volt nehéz olyan embereket találnia, akikkel szívesen zenélt együtt. Ahány ember, annyiféle értékrend, és nehezen tudott alkalmazkodni olyanokhoz, akik nem tudták neki ebben megadni a kellő szabadságot. Emiatt volt most is többnyire egyedül.
Kevés dolgot utált jobban annál, mintha mások hozzányúltak a dolgaihoz, de amíg az ő engedélyével történt a dolog, addig nem zavarta. Különbség volt aközött, hogy valaki elveszi, vagy ő az, aki odaadja. Utóbbi esetében hajlandó volt felelősséget vállalni, még akkor is, ha nem annyira bízott meg az illetőben. Butaság lett volna kijelenteni, hogy Moriban bízik, de nem is féltette tőle a hangszert. Volt a tekintetében valami, ami arra emlékeztette, amit akkor érzett, mikor már hetek óta nem nyúlt a gitárjához és már bizseregtek az ujjbegyei hacsak ránézett, hogy végre a húrokhoz érhessen. Ez a fajta sóvárgás erős elvonási tünetekkel társult és egy pillanatra hasonló vágyakozást látott a démon szemeiben is - mielőtt lassan felváltotta volna valami sötét és keserű, ami elutasításból végül lemondásba váltott.
Csendben figyelte, ahogy kézbe veszi a hangszert és eltűnődve hallgatta, ahogy a romos épület melankólikus ürességgel verte vissza a megpendített szólamot. Majd a gitár újra visszakerült a táska némaságába. A hangszer szépen szólt, a boltban töltött csendes órák bőven adtak lehetőséget arra, hogy tökéletesre hangolja, de úgy tűnt, hogy a démon mégis elégedetlen volt. Szerette volna megérteni, de nem ismerte az okát, csak annyit vett észre, hogy a fanyar félmosoly valahonnan mélyebbről jön, egy olyan helyről, aminek bolygatásával talán túl sok por kavarodna fel.
Nem állt szándékában áskálódni. Bármennyire is kíváncsi természet volt, rengeteg olyan határ volt, amit maga körül is kétszer húzott meg, ezért sosem lépte át az ilyen kerítéseket másoknál sem. A szögesdrótnak mindig oka volt, még egy démon sem tette volna oda csupán az esztétikai értéke miatt.
Zenész boszi? Hagyta inkább, hogy témát váltsanak.
- Igen, valami olyasmi – vette vissza a gitárt a vállára. – Bár mostanában inkább csak egyszerű városlakó…
Hogy mikor melyiket szerette volna jobban kihangsúlyozni – a zenészt vagy a boszit – az a hangulatától függött, de így egymás mellé téve, egész jól hangzott. Nem tudott volna választani a zene és a mágia között, ez a kettő tette őt egésszé – ha az egyiket választja, árulás lett volna a lénye másik felével szemben. De szerencsére sosem érezte azt, hogy választania kell.
Boszorkánynak lenni – ha eltekintett a családjától – nem skatulyázta be. Bármi lehetett. Szinte nem voltak olyan korlátok, amikhez alkalmazkodnia kellett – nem égette a napfény, nem kergette őrületbe a holdvilág, nem kötötték a lelkét béklyók. Megvolt az a kiváltsága, hogy ha akart, tehetett úgy, mintha egyszerű halandó lenne, már ameddig képes volt kordában tartani a benne lapuló természetfelettit. Ha akarta egyáltalán. Ezt a szabadságot Fournemouth-ban kezdte el igazán értékelni.
- Egyszer játszottam egy bandában - osztotta meg váratlanul. - Nehéz volt olyat találni, ahol nem éreztem azt, hogy megfulladnék. Sosem ment valami jól... hogy mások elvárásaihoz alkalmazkodjak - kereste meg a megfelelő szavakat. Sokak szerint túl független volt - szerinte meg csak ragaszkodott az egyéni szabaságához és a kettő nem feltétlen volt ugyanaz. Az igaz, hogy csapatjárékosnak elég csapnivaló volt, de mikor megtalálta a megfelelő társaságot, akkor képes volt anélkül idomulni hozzájuk, hogy veszélyben érezte volna az egyéniségét.
Kíváncsi lett volna, hogy egy démon mikor érzi magát igazán szabadnak – érezheti-e magát annak másvalaki testében? Talán ostobaság votl azt feltételezni, hogy egy olyan lény, aki szinte bármit megtehet – elveheti a tested, a lelked, az életed – mégis miért érezné magát korlátozva bármiben is? Úgy tűnt Mori valóban otthon érzi magát ebben a testben, és talán a szemébe is röhögne, ha feltenne neki egy olyan kérdést, hogy valóban elégedett-e. De volt valami a mosolyai mögött, ami miatt nehezére esett azt feltételezni, hogy ne lennének meg a saját maga… démonai.
A vendégváró vigyora szórakozott, szinte merész kifejezést csalt az arcára.
- Kihagyhatatlan ajánlat – felemelte a fejét és végignézett a hívogató épületen, mintha az teljes életnagyságában a szavait igazolná – és illetlenség lenne visszautasítani – pillantott vissza a démonra magabiztos mosollyal az arcán. A jólneveltsége igazából nem is lett volna túlzás, elég régimódi családból származott és hiába próbálta taszítani a befolyásukat, volt, amit nem tudott levetkőzni magáról.
De nem minden nap esett meg az emberrel, hogy beinvitálja egy démon a barlangjába, és Key szerette a nem mindennapi lehetőségeket. A kísérteties épületek, romok és elhagyatott helyek egyébként is vonzották – ez felírható a többi furcsasága közé -, így egy leégett stúdió elég előkelő helyet foglalt el város látnivalói között. Különösen így éjszaka.
Talán a korábbi megjegyzéseikre visszagondolva jobban át kellett volna gondolja, hogy kettesben akar-e maradni a démonnal egy fedél alatt, de… Nem igazán volt félteni- vagy veszítenivalója. Nem érezte magát fenyegetve és ő sem akart fenyegetést jelenteni senkire. Nem várta otthon senki, és senki sem tudhatta hogy merre jár épp – egy unatkozó démonnak igazából tökéletes áldozat lehetett volna, de úgy tűnt, Mori jobban értékeli a társaságát, ha beszélgetni is tudnak.
Így hát követte a világító szemeket a sötétbe.
- Gondolom nem gondolkoztál költözésen? Vagy felújításon?
|
 Ji-Woon Hak"you simply have to accept that your demons are a part of you."Humorral hintett megjegyzése egy finom kis fintorra és egy mosolyra sarkallt. Nem a nem tetszésemet akartam kifejezni, csupán még mindig idegen volt számomra, hogy ennyire könnyen bánik a szavakkal, minek után közöltem vele, hogy egy gyilkos szörnyeteg vagyok. Nem arról van szó, hogy jobban örülnék az ellenkezőjének, szó sincs róla, csak fura, ennyi. Azonban mosolya, engem is széles mosolyra derített.
- Ó, nem kell ahhoz hosszútáv... - emelgettem meg szándékosan félreérthetően szemöldökeim. Ki tudja is, mik történnének, ha kettesben maradnánk. Az biztos, hogy közelebbről is megismerkednénk. Én biztosan... Abban a pillanatban pedig nagyjából ezekre korlátozódtak le gondolataim, egészen addig, míg észre nem veszem az egyébként semi kisméretű táskát, ami formájából adódóan egyértelművé tette mi lehet benne. Hogy miért csak most? Mert eddig más foglalkoztatott. Ám egy csapásra arra is választ kaptam, amire eddig nem. Mármint nagy eséllyel meg tudtam saccolni. O-hóóó! Mágia? Sötétség? A szétlapított vészmadárka rekedten hangon, de jól érthetően figyelmeztetett, hogy lehet megkéne húzni a magunk közti határokat, és naaaagy nagy távolságot tartani tőle. Nem sok lény képes a föld alá kívánni, de speciel egy feketemágus igen. Egy ideje már a világban vagyok, s nem tudom, hogy az, aki eddig megszánt, él-e még, megszánna e most is. De mint mondottam korábban, a démonok nem tanulnak a hibáikból. S a tudat, mennyire izgalmas társaság lehetne, hamar el is feledtette velem ennek veszélyeit. Először azt hittem inkább biztonságba tudja tőlem a gitárját, ám nagy meglepetésemre átnyújtotta. Oké, azért ez tényleg durva, mármint... ha én ragaszkodnék valamihez ennyire, mondjuk Octopuszihoz, tuti nem adnám oda magamnak, mert tudnám, hogy nincs biztonságban. A nyitottságával felém teljesen összezavar.
- Óóó, csak vigyázz mit mondassz. - pillantottam föl rá elvigyorodva, majd vissza is kaptam tekintetem a közben elővett gitárra. Wáóó! De rég fogtam már hangszert a kezemben. Mondjuk anno sem ilyen klasszikusokon játszottam, de a hangszer az hangszer a maga szépséges varázsával. Elégedett mosollyal simítottam végig a fényes felületen, éppen csak érintve a gitárt. Bevallom hiányoznak azok a hosszú éjszakák, a komponálás, a technikai és vizuális tervezések mindene, ahogy a semmiből valami lett. A szép emlékek jó érzésekkel töltött el, de ezeknek elvesztése keserédes mosolyra fakasztott. Basszus, én is szerezhetnék egy dj pultot, gitárt, dob felszerelést, mikrofont, csak hogy valami jó hobbim is legyen a bosszúskodáson kívül. Ja, nem.
Jegiral. (Francba.)
Finoman rámarkoltam a hangszer nyakára és óvatosan megpendítettem rajta a húrokat. És megint wáóó! A tiszta dallam egy pillanatra elfeledtette milyen is a végtelen csend, ami a romok közt honol, ha épp nem folytatunk Polipinoval komoly eszmecserét. De az érzelgősség nem démonhoz illő, pláne, ha társasága van. Ciccegtem egyet a számmal, és inkább hamar visszabújtattam a táska melegébe, hogy minél távolabb tudjam magam a fájó emlékektől. Még a cipzárt is visszahúztam és visszanyújtottam neki.
- Szóval boszi vagy, hah? - mosolyodtam el, bár szám széle most nehezen engedelmeskedett, mert bár foglalkoztatott, hogy megerősít-e, valójában csak az általam kezdeményzett előző pillanatokat akartam minél előbb elfelejteni. Ha hagyom, hogy rám ülepedjen ez a bú vagy depresszió vagy tököm tudja, biztos, hogy morcosságomban olyasmiket fogok tenni a napokban, ami által én is pórul járhatok. - Egy zenész boszi... - tettem hozzá még mindig somolyogva, akár meggyőzőtt válaszával, akár nem.
- Igen. Ezt megtudom érteni... - pillantottam el az említett hangszer felé. Ha nem volna ily fájó és tartanék tőle, hogy csak negatívum sülne ki belőle, - plusz lenne is mivel - felajánlanám, hogy zenéljüknk együtt, dehát az előbb felsoroltak végett ezt most passzolnám. Más témájú kérdésére azonban felpillantottam szemeibe, és ezúttal ténylegesen elvigyorodtam válasz előtt.
- Túl régóta, hogy ne tudjam magaménak... Kényelmes, és hát a csomagolás se rossz, szóval amíg lehet, le sem mondanék róla... - ahh, Mori, mi ütött beléd? Megbeszéltük, hogy hallgatunk a gazdatestről, ha nem akarod elveszteni. Hallgass! - Bevallom, nincsenek túl gyakran vendégeim, és nem igazán készültem, de, hé, odabent legalább le lehet ülni. - kínáltam fel a lehetőséget, de még mielőtt teljesen a romok felé fordultam volna, széles vigyorral rá tekintettem. - De persze csak, ha nem szállt inadba a bátorság... - jegyzem meg. Jegyzem meg úgy, hogy talán ő is, de én biztosan tudom, hogy kettőnk közül, most én leszek az egér, ő pedig a macska. |
Kyle Sanguinem"some people never go crazy, what truly horrible lives they must live."
Egy olyan családban nőtt fel, ahol ha nem is az volt a legfontosabb, hogy mit gondolnak róluk mások, sosem nézték el, hogy a család hírnevén valaki csorbát ejtsen. Kimondatlan elvárások voltak, hogy hogyan illik a Saengkaew család tagjainak viselkedni, és hogy mik azok a dolgok, amit egyetlen családtagnak sem néznek el. Például ha nem tiszteli a hagyományaikat.
A családnevük is azt jelentette, hogy fény, mi sem tükrözi jobban, hogy mekkora tekintély övezte az örökségüknek tekintett fehérmágiát – és megvetés a sötét varázslatokat használókat. De Key nem volt fehérboszorkány, és emiatt sokan úgy gondolták, hogy a generációkkal ezelőtt rájuk vetett átok vele fog teljesülni – és a saját vére vesztét okozza. A Sanguinem vért jelentett. Ironikus választás, de Key csak keserűen gondolt arra, hogy a vér néha mégiscsak vízzé válik, és vannak dolgok, amik véglegesen képesek felülírni a családi kötelékeket.
Nem volt könnyű úgy döntenie, hogy maga mögött hagyjon mindent, de összességében nem sok veszítenivalója volt. Nem akart lemondani önmagáról, és ez volt élete első, valóban önző cselekedete. Elmenni és vissza se nézni. Nem mintha lettek volna gyökerei, a családját ismerve, a távozása óta már rég tovább is álltak – másik ország, más problémák. A dolgok, amiket pedig nem tudtak meggyógyítani vagy helyrehozni, szépen lassan a feledés homályába merültek.
Talán emiatt a képmutatás miatt nem volt hajlandó továbbra is azon aggódni, hogy mit gondolnak róla mások. Már nem vágyott arra, ami olyan sokáig megkeserítette az életét: hogy mindenki képes legyen elfogadni. Ha magát képes, idővel mindig lesznek olyanok, akik meg fogják látni a valódi őt, és nem fognak kéretlen ítéletet hirdetni felette. Számukra nem lesz másik, vagy jobb opció – csak Kyle. A maga különc valójában.
Összességében nem igazán volt hírneve, amire vigyáznia kellett volna. Csupán egy árnyék volt. És nem félt attól, hogy az is maradjon.
Mori fintorára csak egy szórakozott szemforgatással reagált, ha a démonnak problémái lettek volna az individuális elfoglaltságokkal, akkor minden bizonnyal, nem egy elhagyatott stúdióban tanyázott volna. Persze el tudta képzelni, hogy akkor van igazán elemében, ha az egyre szembetűnőbb pimaszságával másokat is szórakoztat. Pláne ha partnere is van benne.
- Nem biztos, hogy el akarom képzelni, mi történne akkor, ha hosszútávon összezárnának minket egy légtérbe – vallotta be elgondolkodva, kaján mosollyal figyelve a démont. Ő általában képes volt bárhol csendesen lekötni magát, akár órákra is, de nem vett volna mérget arra, hogy ez olyan minőségű időtöltés lenne, ami a démon ízlésének is megfelel. Az a fajta nyughatatlanság lapult a szemeiben, amit ő is gyakran érzett, de ő elég ritkán engedett utat ennek. Viszont ha a démon csak egy kicsit is hű volt a fajtája természetéhez, akkor nem érte be ennyivel.
Bizonyosságot akart? Elég volt látnia a szemeiben felcsillanó izgatott fényeket, mikor észrevette a vállán pihenő hangszerét és a gyermeki lelkesedést, amivel felé nyúlt. Általában nem szerette, ha mások hozzányúltak a dolgaihoz, ezért ösztönös mozdulattal csúsztatta le a vállán a táska pántját, ami egy könnyed lendülettel a másik kezébe lebbent, kitérve ezzel a démon útjából. Ha elengedte magát könnyen jöttek az ilyen varázslatok, szinte észre sem vette, a mozgása természetes része volt. Szándékában állt elárulnia magát, így tartotta fairnek, hiszen Mori sem titkolta a hovatartozását.
Ha adhatott arra valamennyit, hogy a test, amit most birtokolt, valaha egy zenészé volt, akkor talán nem félt rábízni a kedvenc hangszerét.
Felé nyújtotta a táskát.
- A lelkemnél is értékesebb – tette hozzá, bár leginkább a hangszer eszmei értéke volt az, ami értékessé tette számára. A kedvenc fekete Fenderje volt a tokban, egy akusztikus gitár, az első, amit nem használtan vett. Ezen szokott dalokat szerezni, de ezt egyelőre nem kötötte az orrára.
A zene volt az egyetlen olyan dolog az életében, ami már a kezdetektől fogva csak az övé volt. Amit ő választott, amit csak magáért csinált. Nem volt egy született tehetség, megküzdött azért, hogy a gitár egyáltalán álljon valahogy a kezében és rögös út vezetett odáig is, hogy megtanulja az első dalt, majd hogy megírja az első sorokat. De azóta a sajátos szenvedélyévé vált.
Sokat utazott és a világon mindenhol voltak zenészek. Ez egy olyan univerzális nyelv volt, amit bárki megértett. Sokszor érezte úgy, hogy ez a legkönnyebb módja annak, hogy kapcsolódjon másokhoz. Fogni egy gitárt és hagyni, hogy a zene beszéljen helyetted.
- Nekem a zenélés még a mágiánál is természetesebb érzés. Nélküle egész biztos félkarúnak érezném magam - vallotta be. Kíváncsi volt, hogy a démont milyen viszony fűzi a zenéhez, ha fűzi bármi, de egy darbaig hagyta, hogy a hangszerével ismerkedjen ha akar.
- Mióta vagy ebben a testben...? - tette fel végül a kérdést, ami már egy ideje foglalkoztatta. Nem igazán értett ahhoz, hogy a démonok mennyire ragaszkodnak a gazdatesteikhez, vagy ragaszkodnak-e egyáltalán - feltételezte, hogy egyéni ízlés kérdése lehet.
|
 Ji-Woon Hak"you simply have to accept that your demons are a part of you."Tévedés volt az első gyilkosság, amit elkövettem. Azt nem tagadom, hogy én tettem, és hogy kegyetlenül kivégeztem az illetőt, de oka volt annak, hogy mindez elkezdődött. A zeneipar nem csak móka és kacagás, de sok munka is. És a csillagos ég csak addig volt elérhető számunkra, míg én szorgalmasan gyártottam a tartalmakat. Szövegeket írtam, zenét mixeltem, még a koreográfia is jobbára az én ötletem volt. De fáradhatatlanságom végett még élveztem is. Olyan elismerésben részesülhettem általa, amiben nálunk maximum a felsőbb rendű démonok juthatnak. Élveztem az utánam vágyakozó tekintetek tengerét, megjelenésem okozta izgalmat, csillogást, hogy körbe ölelt a reflektorfénye. Nem mondom, hogy szívesen adtam belőle a többieknek, de végtére is önző vagyok. Démon vagyok. Aztán az egyik rajongó bejutott valahogy a buszba, ahol éppen egymagam próbáltam valami album borítót alkotni. A sok sikertelen próbálkozás miatt pedig kissé morcos voltam aznap. A jóval nem elégedtem meg. Tökéleteset akartam. A megzavarása azonban minden a munkára irányuló figyelmem elterelte rá. Ő pedig nem teketóriázott sokat, rám vetette magát, mint egy éhes oroszlán. S nem is tévedtem nagyot. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ő nem csupán kóstolót akar, de belőlem. És nem kifejezetten a kedvemrevaló módon. Fiatal vérszipoly volt, és egyre erőszakosabb. Megharapott, s mivel én féltettem jelenlegi porhüvelyem minden kis hajszálát, amikre különösen ügyeltem, hogyan állnak, így mondhatni elgurult a gyógyszerem. Ő nem tudta még, hogy a béta külsőt egy démoni lélek tartja fogva, csak meglepődött, hogy emberére akadt a harcban. De, mint tudjuk, nem én húztam a rövidebbet. A dolog pedig elfelejtődött volna, ha nem rontott volna be a már akkor is gyanakodó csapat egy pokolivérebbel a háta mögött. Azt akkor sem tagadtam volna, hogy démon vagyok, de nem is feltételezték, hogy a vértócsa közepén álló, feje búbjáig vörösben fürdött srác az áldozat.
Nem arról van szó, hogy jóvá akartam válni, de démonnak lenni lényegében szórakozás. És bár akkoriban nem fentem fogam a sokszor felesleges gyilkolászásokra, mint inkább megelégedve mind azzal a sok mindennel, amit kaptam, másodszorra már okosabb voltam. Ők pedig szemfülesebbek. Egyre inkább kiakartak vonni az irányításból, gondolom szándékosan ment az idegeimen való táncika, hogy bebizonyosodjon, nem tévednek, megint megszállt az ördög. És én is többször téptem fel torkokat. A kényszer fapadnak zuhanó népszerűtlenség lett az eredménye, amit jómagam nagyon rosszul viseltem. Kiakartam szakadni akkor még egy démonhoz képest békés úton, de ők ragaszkodtak a zenészükhöz, aki pedig hozzám. Akárhányszor próbáltam felhúzni magam a szakaszékból, ők mindig ráléptek a kezeimre. Egészen a harmadik alkalomig, mikor visszatértemkor, ha a hasonlatnál maradunk, elkaptam a bokájuknál fogva őket és lerántottam mindet. A mulatozás utána is folytatódott, de már nem volt ugyanaz. Az nem zavart, hogy egyedül voltam, de a koncertek megszűnésével sok minden másról is le kellett mondanom. Mint például a rajongóim utánam vágyakozó sikolyától, a nevem kiabálásától. Ugyanakkor hamar rájöttem, hogy mindez pótolható. De attól még hiányzott az akkori itt létem minden perce. De a démon nem zenész, hanem csak egy... démon.
Bizakodó voltam az idegen srácot illetően, már, ami egy gyümölcsöző barátságot illetett, ugyanakkor egy részem most is tartózkodott a benne lapuló sötétségtől, mi egyszerre vonzott is. Ez nem őrültség tőlem, ez a milétem részét képezi. Rossz vagyok, így a rossz dolgok vonzanak leginkább. Kivéve, ha lelkekről van szó. Akkor a jó a nyami-nyami, és a rossz az, amit én sem szívesen veszek a számba. Olyan, mint tejcsokoládé után csemege uborkát enni. Ugh...
- De a világ, ha feketének is lát, sosem tekint majd fehérnek. Soha. - csóváltam fejem, magam kárából tanulva. Ja. Nem. Mert azóta is folyton vissza-vissza kerülgetek a tűzhelyre. De a gondolat, hogy a fournemouthiaktól egészen eltérő valakibe botlottam, egészen felcsigázott.
- Ó, basszus! Nem is értem minek álltam veled szóba! - kaptam el kezeim róla egy megjátszott fintorral, majd elmosolyodtam. - Szóval a buli nem játszik... a közösségben. Deee, ha az a lehetőség privátban zajlana le...? - emelgettem sejtelmesen szemöldökeim. Megjegyzésére misszerint távol ál tőle a gyilkolászás, meg sem lepődve, de értve az utalgatást hümmentettem egyet. Akkor szúrt csak szemet a gitártartója. Fel is csillantak a szemeim.
- Ó, de nem is kell itt a gyilkolászásig eljutnunk! Az ott egy gitár? - nyúltam el az említett hangszer felé, mint valami kis gyerek, aki nem tudja, hogy nem kell mindent megtapogatni, hogy megbizonyosodjon róla, hogy igen, az. |
 Kyle Sanguinem"Some people never go crazy, what truly horrible lives they must live."
Nem volt mindig akkora magányos farkas, mint most, de sosem esett nehezére egyedül lenni. Még akkor sem, mikor voltak az életében olyanok, akiket a barátainak nevezhetett. Megpróbált nem sokat gondolni rájuk, hiszen ő volt az, aki maga mögött hagyta őket, de azért néha hiányzott neki az örökös nyaggatásuk, a változó minőségű poénjaik és – legfőképp - a közös zenélés. De azt is tudta, hogy ha bárki megérti, hogy miért hagyta maga mögött az eddigi életét, akkor ők lennének az elsők. Egyelőre egyikükkel sem vette fel a kapcsolatot, de tudta, hogy a magány idővel furcsa dolgokra készteti.
Például barátkozni kezd egy démonnal.
Ha bárki megkérdezi, ő nem látott volna ebben semmi furcsát. Rendben, mindenki tudja, hogy a démonok potenciális sorozatgyilkosok hírében állnak, és az előtte álló példány kertelés nélkül be is vallotta, hogy vér tapad a kezéhez, de nem ő volt az első gyilkos, akivel valaha szóba állt, vagy közel engedett magához. Talán emiatt nem tudta ezt nagyon a szívére venni. Vagy mert egyszerűen sosem az alapján ítélt meg másokat, amit a múltjukban tettek, hanem ahogy vele viselkedtek. Ha belegondolt, akkor ebben a kérdésben az emberek is elég elnézőek voltak – pár év börtön után a jó magaviseletű gyilkosok is visszatérhettek a társadalomba és senki sem kérdőjelezte meg a jogukat ehhez, azóta, hogy elvetették a szemet szemért elvet. Ebből kiindulva, az, hogy ki miként bűnhődött vagy nem bűnhődött meg a tetteiért, eléggé hidegen hagyta. Az esetek többségében lekötötte, hogy a saját dolgával foglalkozzon.
Elszokott attól, hogy hozzáérjenek – Mrs. Odds-szal nem kerültek épp közel egymáshoz – ezért váratlanul érte Mori közvetlensége, de a kezdeti meglepettségén hamar túllendítette a démon sárgán izzó tekintete. Volt benne valami ijesztően hipnotikus – „elvehetek tőled mindent, vagy megmutathatom, milyen érzés megszerezni mindent” féle módon. Ez egyszerre volt elborzasztó és kecsegtető, bár valahol mélyen legbelül még ő is csak barátkozott azzal a gondolattal, hogy mennyire vonzza őt a sötétség, és hogy vajon meddig lenne hajlandó elmenni.
Tudta, hogy nem teszi rosszá az, hogy milyen mágiát használ. Hiszen a kontroll, hogy mire használja, végig nála maradt. És az utóbbi években eléggé megerősítette a magába vetett hitét ahhoz, hogy tudja, hogy mi az a határ, amit sose lépne át. Üzletet kötni az ördöggel, bizonyos körülmények között határozottan belefért.
Sosem várta másoktól, hogy úgy gondolkodjanak, mint ő. Túl jól ismerte, milyen érzés, ha valami olyanba akarnak belekényszeríteni, ami nem te vagy. Fekete báránynak érezte magát már így is, és nehezen képzelte el, hogy ez olyan irányba változhatna, amit megbánna. Sokkal jobb, ha okkal néznek ferde szemekkel az emberre, mintha csak azt hiszik, hogy furcsa vagy.
Megbarátkozni a saját furcsaságaiddal, az első lépés afelé, hogy saját magad ura lehess.
- Ha mégis választhatnék, akkor inkább ítéljenek el valami olyanért, ami én vagyok, mint valamiért, ami sosem voltam – nézett farkasszemet a démonnal, hiszen nem tévedett. Sokan hajlamosak ok nélkül ítéletet hirdetni mások felett, vagy elég oknak vélik azokat a kósza benyomásokat, amiket szegényes megfigyelőképességeikkel összecsipegetnek másokról. Sokszor elég létezned ahhoz, hogy megbélyegezzenek. De egy démonnak ezt biztos nem kell magyaráznia.
Mori olyan intenzitással nézett rá, amitől azt is elhitte volna, hogy a lelke mélyéig lát és kellően ínycsiklandó falatnak tartja, amit ott talált. Hogy a depressziója, a családja miatt érzett frusztrációja, esetleg a sajátosan kesernyés életszemlélete tetszett neki ennyire, azt nem tudta volna megmondani, de nem minősítette az ízlését.
- Nem vagyok híve az… extrovertált szórakozási formáknak – közölte némi szünet után. Ebbe igazából elég sok minden beletartozott, amit kinézett a démonból, a lelkek felzabálásától kezdve a feltörekvő zenei tehetségek megritkításáig. – Intellektuális szempontból nincs olyan határ, amit azért találtak volna ki, hogy ne lépjük át őket, viszont a gyakorlatban talán tartózkodnék attól, hogy ilyen módon fogyasszam a popkultúrát – a képek felé intett, utalva arra, hogy nem tartozik a hobbijai közé az impulzív gyilkolás, de egyébként nem lát kivetnivalót a felvetésében.
A józan esze tudta, hogy akár a vesztébe is rohanhat ezzel. Egy démon – de őszintén szólva bármilyen másik lény, nem kellett ehhez démonnak lenni – ezernyi módon vissza tudna élni a helyzettel. Nem lehetett biztos a motivációiban, de még a szavahihetőségében sem. Ugyanakkor Mori sem az övében. Nem tudta, mégis mit gondolhat róla a démon, de ha csak azért nem kóstolta még meg, mert azt hitte, sántikál valamiben, akkor a végén még csalódni fog.
Viszont valami ide sodorta. Mori valamiért érdemesnek tartotta arra, hogy lehetséges szövetségest lásson benne. Ez pedig olyan lehetőségnek tűnt, amibe vagy belehal, vagy rengeteget tanulhat belőle. Persze, hogy nem fog nemet mondani. Őrült volt, valóban.
|
 Ji-Woon Hak"you simply have to accept that your demons are a part of you."Ha az ember betolakodókra lesz figyelmes a háza környékén, pláne, ha teljesen ismeretlenen, rögvest indul, hogy elriassza őket, függetlenül attól, miféle céllal érkeztek. Gondolom... De ugyanez a helyzet a démonokkal is. Pláne, hogy mi a Földre érkezésünnkor is lényegében betolakodóként vagyunk számontartva, mi annyit tesz, hogy aki látogatóba jön, az általában nem jó szándékkal. érthető okokból sokunk érzékeny az "otthonukra", ami több, mint egy épület. Sőt olykor csupán egy gödör a semmi közepén, de az idők során - általunk - keletkező sötét erők, a megidézés nyomai, mint elszakíthatatlan köldökzsinór tart minket itt. Olyasfajta kötelék, ami ellentéte a láncnak, mert nem vagyunk a foglyai, mégsem olyan egyszerű elhagyni. Kicsit olyan ez, mint, amikor egy ember kerül a Pokolra. Tök idegen a hely, és a lények sem hasonlítanak azokhoz, amiket eddig megszokhatott. Hirtelen nem is tudja mit kezdhetne a dologgal, de idővel feltalálná magát. Persze ez csak feltételezés, mert odalent, azért mindenkinek van helye a fazékban, szóval sokat agyalnia vagy unatkoznia nem kell... Na de kissé elkanyarodtunk.
Szóval az otthon ott van, ahova visszavágyunk, ami hiányzik, s ahol biztonságban érezzük magunkat, ezáltal pedig vigyázunk rá. Büszkén elmondhatom, hogy mióta leégett a stúdió és híre ment, mekkora egy szörnyeteg vagyok, ritkán akadnak betolakodók, azok is jobbára csak ideugranak, gyújtanak egy gyertyát, hagynak itt valami szépet, aztán lélekszakadva futnak el, mert ki tudja, hogy itthon vagyok-e vagy sem. De azért... olykor akad, aki tovább elidőzik itt...
Az egyelőre még sok rejtélyt jelentő srác nagy meglepetésemre, igen hamar lebuktatott. Magam is csak pislogttam kettő-három megszeppentett, ahogy megválaszolatlan kérdéseivel és burkolt válaszaival egyértelművé tette számomra, hogy ő már tudja mi vagyok. Fenébe, Mori, szedd össze magad. Ki tudja, hány lépéssel előbbre jár az előttem álló. Argh! Persze, nem kéne, hogy mardosson a harag emiatt, elvégre azt, hogy mi vagyok, bárki mástól is megtudhatná. A fejfájást mégis az okozza, hogy én nem tudom, mi ő. Mindezt persze nem kötöm orrára, nem mutatom felé, mennyire bosszantó, hogy én még informálatlan vagyok e téren. Hé, végtére is rá kérdezhetnék. De az olyan hülyének tűnne, pláne ezek után...
Magabiztosságom egyre inkább lapulni látszott a kérdések végett fejemben, de azért nem törtem le, és maradtam az, aki. Egy szórakozott kölyök. Ha ez nem én volnék sem lehetne jobb álcám ennél.
- Kyle... -ízlelgettem a nevét széles mosolyra húzva ajkaim. A nevével kapcsolatban sem jutottam többre, bár meglepett az általánossága. Ami viszont bizonyosság vált, hogy a bennem lakozó sötétség, és az őt körbeölelő titokzatosság valamiképp kapcsolódott egymáshoz, mintha csupán vonzották volna egymást. Mintha csupán egy bujkáló démon volna, kivel valójában rokoni szálak kötnek össze.
A valódi meglepetés azonban csak eztán ért. Az eddig valamivel visszafogottabb, bár kíváncsi természetű Kyle nevezetű srác, számomra hirtelen váltott. Mintha egyszeriben levedlette volna a jófiú külsőt, és megmutatta igazi énjét. Ha nem is teljes egészésében. Valami változhatott, a pimasz csillogásával a szemében a még mindig érthetetlenül őt körbeölelő sötétség is megerősíödni látszott. Egyszerre int óvva a bennem élő elég gyatrán nevelt vészmadár, és int félvállról a vállamon csücsülő kisördög. Érdekel, de közben úgy érzem, jobb volna távolságot tartani. Már pedig, ha egy démon ezt érzi, annak oka van, s jobb azt az okot nem boncolgatni. De mivel, hogy én csak egy gyermeteg gondolkodású szörny vagyok, követ ejtek arra a bizonyos, ígyis csak szenvedő félelemérzetemre és egy aljasan széles vigyorral képemen, szinte már-már vakítóan fényesen csillogó sárga szemekkel ragadtam vállon mindkét oldalán és úgy néztem rá.
- Hidd el nekem, sokkal könnyebben válsz fekete báránnyá, mint az hinnéd. De lemosni magadról, ha hamisak is a vádak, soha, de soha nem fogod... s mégis... úgy érzem úgy, hogy te pontosan erre vágysz. - megfogan fejemben, talán tényleg pokolkutya. Talán elege volt a szabályokból, az ostobák védelméből és úgy döntött, minden eddigi szabályt megszeg. Akárhogy is, ezen gondolatok tovább reppennek fejemben papír repülő formájában, mikor kérdései által egy gyümölcsöző barátság óvatos kezdetét merném felismerni. Még nem engedem el vállát, ráadásul kérdései után finoman szorítok egyet rajtuk, de ez betudható a sajtkukacnak a... szóval az izgalmaknak, miknek elébe nézhetünk. - Hááát... ezt csak akkor tudhatjuk meg, ha feszegetjük azokat a bizonyos határokat.
Fel se merült benne,, hogy bármiféle sötétség is veszi körül, lehet, hogy mindez csapba. Az a baj a démonokkal, hogy sosem tanulnak a hibáikból... |
Kyle Sanguinem"Replace judgment with curiosity"
Tudod-e milyen érzés, eljutni egy olyan pontra az életedben, amikor annyira elégedetlen és kimerült vagy, hogy azt hiszed, már minden mindegy? Amikor semmi sem nagyobb büntetés annál, mint elviselni a saját gondolataidat, a tetteid - és mások tetteinek - következményeit és a saját tükörképed látványát, aminek egyszerűen képtelen vagy a szemébe nézni, mert elárultad azzal, hogy valahol az utad során elfelejtettél kiállni érte?
Ha elég sokáig próbálod becsapni önmagad, akkor idővel a tűréshatárod végére érsz és hirtelen, egy pillanatra, sokkal egyszerűbb megoldásnak tűnik feladni az egészet. A személyiségedet, az addigi elveidet, dolgokat, amikben addig hittél. Azt hiszed, ezzel új lapot kaphatsz. Azt hiszed, rosszabb már úgysem lehet, vagy ha mégis, hát akkor legyen, legalább egy időre elfeledteti veled azt a romhalmazt, ami te vagy.
Abban az állapotban sokszor az őrültség tűnik a legjobb opciónak.
Key tudja, nem felejti és már soha többé nem akar visszatérni oda. A menekülést megoldásnak nevezni elég kegyes szépítés lenne és az életből úgysem lehet kiszállni. Nem volt könnyű rájönnie, hogy nem is éri meg. Hogy minden egyes pillanat, amikor valaki más akarsz lenni, elpazarolja azt, aki valójában vagy. Egyszerűbb, ha elfogadod, hogy nem leszel mindig olyan, amilyennek mások akarnak. És hogy mások csalódása olykor nem téged határoz meg, hanem őket.
Őrült lenne?
Bizonyos értelemben valóban az volt. Régen inkább azt mondta volna, hogy szándékosan óvatlan, de biztos volt benne, hogy már a múlté, hogy direkt keresse a bajt. Ha az őrült azt jelenti, hogy a megszokottól veszélyes mértékben eltérő, akkor viszont nem szállhatott vitába vele. Ha nem bízott volna a saját képességeiben és abban, hogy észreveszi, ha eljön az a pont, amikor visszavonulót kell fújjon, nem is merészkedett volna idáig. Elég jól fel tudta mérni mások szándékait, és - hacsak az illető nem volt nála is kiszámíthatatlanabb - ritkán tévedett. Pont azért, mert óvatos volt. Megtanulta, hogyan figyeljen oda a részletekre.
Tudta, hogy mindent összevetve, nem szívesen látott vendég, de ha a társasága ezt akkora bűnnek tartaná, akkor nem beszélgetnének most itt. Éppen ezért nem volt nehéz megőriznie a nyugalmát.
Az emberek – és bárki, akinek személyisége van – gyakran önkéntelenül is tükrözi azt, ahogy mások viselkednek vele. A gyerekeken látszik ez a legjobban, de sokan sosem növik ki. Ha valakivel sokáig rosszul bántak, akkor ő sem fogja tudni, hogy hogyan bánjon jól másokkal. De aki arra számít, hogy fenyegetést fogsz jelenteni a számára, könnyen kieshet a szerepéből, ha kellő nyitottsággal vagy szimplán jóindulattal közelítesz felé. Mert erre nem lesz egy begyakorolt fegyvere, hiszen sose tanulta meg, hogy ilyen helyzetben mit kéne tennie.
Sokáig ő sem tudta. De azt most már igen, hogy milyen sokat tud jelenteni egy ilyen tiszta lap.
Valójában nem tudta, hogy kivel van dolga, de nem is akart találgatni. Egy idegennel, aki bárki lehet, de számára egyelőre nem több egy üres vászonnál. És ő szerette mindenkinek megadni a lehetőséget, hogy maga festhesse rá az első vonásokat.
- Nem véletlenül vagy itt? Ha most ezek a saját határaid - egy pillanatra a romok felé pillantott – és oka van annak, hogy itt vagy, az azt jelenti, hogy valaki helyet csinált neked ebben a világban - ez egyszerre volt kijelentés és burkolt kérdés, az a fajta, amire nem feltétlenül várt választ, hiszen valahol ott volt a sorok között.
Eddigre nem maradtak kétségei afelől, hogy egy démonnal van dolga. Sok mindent hallott már róluk, de most a legkevésbé sem az érdekelte, amit mások állítottak, vagy amiket a könyvekben olvasott. Arról úgysem beszélt senki, hogy mit tegyél, ha egy démon elárulja neked a nevét és cserébe látszólag nem kér semmi – talán azért, mert feltételezik, hogy sosem sodrod maga önként ilyen helyzetbe. Az átlagos emberek gyakran elfelejtenek gondolni azokra, akik nem szeretik úgy csinálni a dolgokat, ahogy az szerintük ésszerű lenne.
Elfogadta a kezét.
- Kyle.
Nem régóta használta ezt a nevet, de sokkal valóságosabbnak érezte, mint azt, amit a születése után kapott. Szinte megkönnyebbült amiatt, hogy valaki így ismerheti meg - azok nélkül az árnyékok nélkül, amik mindeddig követték. Neki is szüksége volt már egy a tiszta lapra.
- Nos, én nem igazán ismerem még az itteni szokásokat, de... - kezdte ártatlan hangsúllyal, de a szemeiben pimasz fény csillant. - Mit gondolsz? Meddig nézik el, ha figyelmen kívül hagyom azokat a határokat, amikről beszéltél? Mennyi idő mire belőlem is számkivetett lesz? Vagy ennek errefele külön feltételei vannak?
A szája sarkában megbújó félmosoly nem az aggodalmáról árulkodott. Ugyan nem volt célja, hogy bajba kerüljön, de nem állt szándékában többé mások láthatatlan elvárásai szerint játszani vagy ez alapján megválogatni azt, hogy kivel áll szóba.
- Nagyon veszélyes dolog veled mutatkozni? Számítsák esetleg arra, hogy megzsarolnak a rajongóid?
|
 Ji-Woon Hak"you simply have to accept that your demons are a part of you."Egy démon szerint kit a sötét, elhagyatott helyek vonzanak, az vagy belülről is ezt tükrözi, vagy lelke sötét, akár a szurok. A kíváncsiság itt elhanyagolható, hiszen, akiben működik a félelem érzet, nem merészkedik ilyen helyekre. Akiben pedig nem, nos, azt a lámpát is leoltotta valami. Saját bőröm tapasztalatán tudom mondani, hogy démon létemre még nekem is van olyan, hogy megállj. Hogy a templomba nem lépek be, közelébe nem megyek, mert bár a mai világ ontja magából a szentségtelent, akadnak meglepetések, melyeket a sors jó kis fintornak szán. A pokolkutyák idegesítése sem célom, ha lehet inkább meg is tartom a tisztes távot. Aki erősebb, azzal óvatosabb vagyok. Aki titokzatosabb, azzal még inkább, mert míg nem kerül megfejtésre, vagy nem kapok minden kérdésemre elfogadható választ, addig úgy kell tekintenem rá - akár barát vagy ellenség -, mint egy veszélyes démonokat is megfertőzhető ragály.
A titokzatosság pedig jó dolog, annak aki az, de csak addig, míg ezt fent tudja tartani. Okos ember, nem lépi át az ismeretlen határokat, még akkor sem, ha bátornak vallja magát. Nem azért, mert valójában gyáva, de őrült biztosan nem. Ha látom, hogy előttem futva mindenki lezuhan, nem rohanok én is fejvesztve, hanem megfigyelek és óvatosan körbe vizsgálom a helyzetet. Ezt csinálom most is, ezt teszem. Mert a sötét aura és a félelem nélküli nyugalom, mit áraszt, szinte két kézzel tol el tőle a mellkasomnál. De mindennek megismerése így is vonz. Ez ellen pedig nem tudok mit tenni. A démon nem utasításoknak él, ő a vágyait követi.
- Őrült vagy. - jegyzem meg félmosolyra húzva ajkaim. Ez nem bók, de nem is gúnyolódás. Ez tény. Mert ha csak játszik, s nincs is semmi a tarsolyába, akkor bizony őrült. Már csak azért is, mert egy démon is megvédi azt a helyet, ahol szeret lenni, vagy ahol először meg lett idézve. Ez olyan nekünk, mint a régi otthonunk, szülővárosunk, földünk, helyünk. Az ahová akkor is visszatalálunk, ha már ezer év múltán, csupán egy szikkadt gödör lesz itt. De mentségére szóljon neki, hogy aki ilyen aurával van megáldva, arra a szörnyek sem szívesen emelnek kezet. Hiszen a gonosz gonosznak sem mindig ellensége. Össze melegedésük tüzet csihol, még nagyobb gonoszat.
Hogy miért vagyok itt?
Mert az aranyközép út noha mindenkinek adott, nem mindenesetben valamire való. Mert a jó és a rossz közé esve, sem jutunk célhoz. Mert ha nem ölök szórakozásból, a Pokol kivet magából, vissza sem vesz, elítél, amiért más akarok lenni. Arról nem is beszélve, hogy démon társaim számos alkalommal röhögnek körbe, amiért vérengzés helyett inkább a józan szájtépéssel ütöm el az időm. Jobbára - szerintük és olykor szerintem is - feleslegesen. Ha ölök, akkor pedig nincs miről papolni, ugye? Egy démon, démon marad, ha életében sose öl sem lesz jó, mert ő a rosszak kezei közt fogant. Ez így volt, és akárhány év tellik is el, azt hiszem ígyis lesz. De ezt démoni lényként magyarázni, nehezebb, mint hinnénk. Senki sem érti meg, nem is akarja, meg se hallják. A szavakbeli támogatásra se számítsak, bár nem is teszem. De éppen a kitaszítottságom miatt bosszant, mikor a lélek az én irányításom nélkül is pokolian gonosz. Az ember maradjon ember, ne érezzen késztetést, hogy rosszabb legyen.
- Mert a város kirekesztett, bár... tulajdonképpen nem is várt tárt karokkal soha. Meghúzták a maguk határait, én pedig nem léphetem át azokat. Örök kárhozatra lettem ítélve, ezért itt maradtam. De nem bánom. Szeretek itt lenni, minden, amit eddig kaptam, amihez közöm van, ideköt. Ha elmennék, is két kézzel nyúlna utánam. - válaszoltam finom utalásokat téve rá, miért vagyok itt egyedül, amerre a madár se jár. De úgy gondolom, ha kezd is felvilágosulni, akkor sem rémülne meg. Nem, ő valami egészen más titkot rejt, mint, hogy megrémüljön tőlem. De a nyitottsága és őszintesége lelkessé és kíváncsivá tesz.
- Mori vagyok. - nyújtottam végül kezet bemutatkozásom alatt. Nem áll tőlem távol, bár ritkán van erre lehetőségem. Most azonban minden módot megfognék, hogy tudjam kit rejtenek ezek a mindent elnyelő, sötét szemek. |
 Kyle Sanguinem"Replace judgment with curiosity"
Azt mondják, ha az ember sok erőszakot lát, idővel tompul az empátiája. Mióta a médiának hála a legátlagosabb hétköznapok is tele vannak erőszakkal, idővel nem marad érzelmi kapacitás ezeknek a feldolgozására. Az átlagember meg sem engedheti magának, hogy ennyi szörnyűséget befogadjon, nem bírna el vele a lelkiismerete. Gyilkosság, erőszak, háború, környezetszennyezés... Az ember hajalmos távolságot tartani ezektől a témáktól, egészen addig, amíg nem vele, vagy a közvetlen környezetében történik. Már ha olyan kiváltságos helyzetbe született, hogy egyáltalán megteheti ezt, és az erőszak nem az élete mindennapi része.
Key kiváltságos volt, de látott már erőszakot. Élt olyan helyen, ahol háború dúlt – hiszen a családja tele van gyógyítókkal, akik szerint segíteni a bajbajutottakon nemesíti a leket (vagy épp mossa a lelkiismeretet) és akik előszeretettel emlékeztették arra, hogy mire nem lesz soha képes, ha azt az utat járja, amit végül választott… De mint ahogy az látszik is, végül nem sikerült lebeszélniük.
Nem volt érzéketlen az erőszakra, sokáig túlságosan is a szívén viselte mások sorsát, de idővel meg kellett tanulnia, hogy nem veheti a vállára mindenki fájdalmát és nem segíthet mindenkin. Egyrészt a képességei korlátozottak, másrészt pedig nem mindenki fogja akarni, hogy segítsen. Ezért idővel szelektált, prioritásokat állított (a lista élén valahol a kóbor macskák és a természetvédelem állt) és belátta, hogy vannak dolgok, amik nagyobbak nála. Letett arról, hogy másokat próbáljon megváltoztatni és belátta, hogy rossz dolgokra néha épp olyan szükség van, mint a jóra. Az éremnek mindig két oldala van ugyan, de az esetek többségében semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik.
Csak az emberek szerettek éles határokat húzni.
Jó, rossz. Fekete, fehér. Helyes, helytelen.
Key utálta ezt. A lelke mélyén élő lázadó minduntalan felrúgta volna ezeket a falakat, lesöpörte volna az asztalról az előítéleteket. De tudta, hogy ha enged ennek a dacnak, akkor elveszíti a kontrollt, hiszen az ereje imádott ezekből az elnyomott érzésekből táplálkozni.
Nem kerülte el a figyelmét, hogy nem számítottak a kérdésére. Talán ez valami olyasmi volt, amiről már mindenki tudott. Vagy amiről mindenki azt hitte, hogy tudja. De nem élt régóta a városban és nem igazán foglalkozott a pletykákkal. De ha hallott volna már a helyről korábban, akkor is attól szerette volna hallani a választ, aki láthatóan érintett volt a történtekben.
Megölte őket.
A szavak nyersessége sokáig ott maradt a levegőben, de Key érintetlenül hagyta őket. Pedig talán meg kellett volna ijedjen. Vagy úgy dönteni, hogy elég volt a bámészkodásból és ideje menni. De a fiút marasztalta az őszinteség, amire vágyott, és kíváncsi volt megtudhat-e többet. Egyszer még ez a kapzsiság fogja megölni…
Halkan emésztette meg a hallottakat, elvégre nem az ő tisztje volt ítéletet hirdetni felette. Csendesen biccentett, mint akinek a hallottak kellőképpen megindokolták a gyilkos múltú társasága cselekedeteit. Rengeteg dologra lett volna még kíváncsi: Az előtte álló fiú különlegesebb volt, mint a többi? Mi kötötte a helyhez, az elégedettség vagy az üresség…? Esetleg valami más?
De rajta volt a sor, hogy feleljen. Szerette a kölcsönösséget, ezért meg sem fordult a fejében, hogy kitaláljon valamit.
- Bizonyos helyek magukhoz vonzanak – vallotta be, és még azt is megengedte magának, hogy egy pillanatra újra az épületre pillantson, mintha csak a leégett romok tehetnének arról, hogy most itt van.
Pedig könnyen lehet, hogy sokkal inkább a mellette álló démon.
- Általában pont azok, amik másokat távol tartanak.
Szórakozott kifejezés jelent meg a szája sarkában, az önirónia ízével. Újra a mellette álló fiút figyelte, mintha azon gondolkodna, megosszon-e vele többet. Ritkán érzett erre késztetést, ezért óvatosan bánt vele.
- Valamiért azt hiszem, ilyenkor tanulhatok. Másoktól. Másokról. Eddig még egyszer sem sikerült megöletnem magam, ezért egész erős a tévképzetem arról, hogy ez a legegészségesebb módja az ismerkedésnek – somolyodott el.
Menj be egy elhagyatott helyre. Érd el, hogy ne nyírjon ki ami ott van. Beszélgess vele, mintha barátok lennétek.
Ha még ezután sem öl meg, valamit biztos jól csinálsz - vagy csak annyira szánalmas a próbálkozásod, hogy a halhatatlanok kőszíve is megesik rajtad.
- Te miért vagy itt…? – Úgy ítélte, hogy ez legalább olyan jogos kérdés, mint az övé. ...Nem tud, vagy szimplán nem is akar elszakadni innen? Esetleg érzelmi kötődést táplál az őket bámuló virág- és plüsshadsereg iránt? Vagy csak nincs más hely, ahova mehetne...?
|
Ji-Woon Hak"you simply have to accept that your demons are a part of you."Egy démon szerint kit a sötét, elhagyatott helyek vonzanak, az vagy belülről is ezt tükrözi, vagy lelke sötét, akár a szurok. A kíváncsiság itt elhanyagolható, hiszen, akiben működik a félelem érzet, nem merészkedik ilyen helyekre. Akiben pedig nem, nos, azt a lámpát is leoltotta valami. Saját bőröm tapasztalatán tudom mondani, hogy démon létemre még nekem is van olyan, hogy megállj. Hogy a templomba nem lépek be, közelébe nem megyek, mert bár a mai világ ontja magából a szentségtelent, akadnak meglepetések, melyeket a sors jó kis fintornak szán. A pokolkutyák idegesítése sem célom, ha lehet inkább meg is tartom a tisztes távot. Aki erősebb, azzal óvatosabb vagyok. Aki titokzatosabb, azzal még inkább, mert míg nem kerül megfejtésre, vagy nem kapok minden kérdésemre elfogadható választ, addig úgy kell tekintenem rá - akár barát vagy ellenség -, mint egy veszélyes démonokat is megfertőzhető ragály.
A titokzatosság pedig jó dolog, annak aki az, de csak addig, míg ezt fent tudja tartani. Okos ember, nem lépi át az ismeretlen határokat, még akkor sem, ha bátornak vallja magát. Nem azért, mert valójában gyáva, de őrült biztosan nem. Ha látom, hogy előttem futva mindenki lezuhan, nem rohanok én is fejvesztve, hanem megfigyelek és óvatosan körbe vizsgálom a helyzetet. Ezt csinálom most is, ezt teszem. Mert a sötét aura és a félelem nélküli nyugalom, mit áraszt, szinte két kézzel tol el tőle a mellkasomnál. De mindennek megismerése így is vonz. Ez ellen pedig nem tudok mit tenni. A démon nem utasításoknak él, ő a vágyait követi.
- Őrült vagy. - jegyzem meg félmosolyra húzva ajkaim. Ez nem bók, de nem is gúnyolódás. Ez tény. Mert ha csak játszik, s nincs is semmi a tarsolyába, akkor bizony őrült. Már csak azért is, mert egy démon is megvédi azt a helyet, ahol szeret lenni, vagy ahol először meg lett idézve. Ez olyan nekünk, mint a régi otthonunk, szülővárosunk, földünk, helyünk. Az ahová akkor is visszatalálunk, ha már ezer év múltán, csupán egy szikkadt gödör lesz itt. De mentségére szóljon neki, hogy aki ilyen aurával van megáldva, arra a szörnyek sem szívesen emelnek kezet. Hiszen a gonosz gonosznak sem mindig ellensége. Össze melegedésük tüzet csihol, még nagyobb gonoszat.
Hogy miért vagyok itt?
Mert az aranyközép út noha mindenkinek adott, nem mindenesetben valamire való. Mert a jó és a rossz közé esve, sem jutunk célhoz. Mert ha nem ölök szórakozásból, a Pokol kivet magából, vissza sem vesz, elítél, amiért más akarok lenni. Arról nem is beszélve, hogy démon társaim számos alkalommal röhögnek körbe, amiért vérengzés helyett inkább a józan szájtépéssel ütöm el az időm. Jobbára - szerintük és olykor szerintem is - feleslegesen. Ha ölök, akkor pedig nincs miről papolni, ugye? Egy démon, démon marad, ha életében sose öl sem lesz jó, mert ő a rosszak kezei közt fogant. Ez így volt, és akárhány év tellik is el, azt hiszem ígyis lesz. De ezt démoni lényként magyarázni, nehezebb, mint hinnénk. Senki sem érti meg, nem is akarja, meg se hallják. A szavakbeli támogatásra se számítsak, bár nem is teszem. De éppen a kitaszítottságom miatt bosszant, mikor a lélek az én irányításom nélkül is pokolian gonosz. Az ember maradjon ember, ne érezzen késztetést, hogy rosszabb legyen.
- Mert a város kirekesztett, bár... tulajdonképpen nem is várt tárt karokkal soha. Meghúzták a maguk határait, én pedig nem léphetem át azokat. Örök kárhozatra lettem ítélve, ezért itt maradtam. De nem bánom. Szeretek itt lenni, minden, amit eddig kaptam, amihez közöm van, ideköt. Ha elmennék, is két kézzel nyúlna utánam. - válaszoltam finom utalásokat téve rá, miért vagyok itt egyedül, amerre a madár se jár. De úgy gondolom, ha kezd is felvilágosulni, akkor sem rémülne meg. Nem, ő valami egészen más titkot rejt, mint, hogy megrémüljön tőlem. De a nyitottsága és őszintesége lelkessé és kíváncsivá tesz.
- Mori vagyok. - nyújtottam végül kezet bemutatkozásom alatt. Nem áll tőlem távol, bár ritkán van erre lehetőségem. Most azonban minden módot megfognék, hogy tudjam kit rejtenek ezek a mindent elnyelő, sötét szemek. |
 Kyle Sanguinem"Replace judgment with curiosity." Egy kósza pillanatig reménykedni kezdett abba, hogy valóban kísértetek tanyáznak a helyen. Jóban volt a szellemekkel. Ezek a földön ragadt lelkek mások számára talán a természetfeletti egyik leghátborzongatóbb oldalát képviselték, de Key szívesen beszélgetett velük. Minden városban ahol eddig járt voltak szellemek. Nem mindegyik volt barátságos, de ha a megfelelő módszerrel közeledett hozzájuk - az esetek többségében elég volt, ha élőként kezelte őket, de egy kis kedvesség idővel a legmorcosabb szellemeket is megpuhította -, szinte mindegyik szívesen mesélt az életéről. Nem csak szomorú történeteket, voltak köztük kedves, és borzasztó mesék is. Hamar megtanulta, hogy a lelkeket a legváltozatosabb dolgok köthették a földi világhoz, de legfőképp azt, hogy nem minden fekete és fehér, vagy hogy a dolgok sokszor jóval egyszerűbbek, mint hisszük.
Épp emiatt szerette hallgatni a történeteiket. Mintha a halál bölcsebbé tenne: az itt ragadtak sokszor úgy viselkedtek, mintha külső szemlélővé váltak volna, amitől hirtelen nagyon sok dolog értelmet nyer, ami a világ legmegoldhatatlanabb problémájának tűnt még az életük során. Vagy csak ez volt az a pont, amikor már semmi sem tűnt olyan fontosnak. De lehet, hogy csak egyszerűen már senkit sem érdekelt.
Key szerette ezt a beletörődő éleslátást, és szívesen beszélgetett volna ezeknek a fiúknak a szellemével. Talán mert a holtakkal sokkal könnyebb volt szót értenie, mint a még mindent is akaró élőkkel.
Nem dicsekedett ezzel.
A legtöbb lénnyel, akivel eddig összesodorta az élet könnyen szót értett. A koboldokat leszámítva, akik bosszantóan unalmasnak tartották az érdektelenségét, és hamar kiábrándultak, miután rájöttek, hogy a családja vagyonából nagy valószínűséggel semmi sem fog rá szállni. Egy csóró boszorkány pedig nem volt jó üzlettárs. De ha valaki nem akart vele alkut kötni, akkor nem volt ilyen nehéz a helyzet és Key szívesen tanult tőlük.
Volt idő, amikor a vámpírokkal is jól kijött, de az ember hajlamos általánosító következtetéseket levonni az exeiről, és Key hiába kerülte a rasszizmus bármilyen formáját, ő sem volt képes ugyanolyan szemmel nézni rájuk. Bár a bizalmatlansága nem igazán válogatott.
Felnézett az árnyakba burkolózó romokra. Elhagyatottnak és elvadultnak tűnt. Továbbra sem látott benne semmi barátságosat, de fenyegető helyett valahogy most sokkal szomorúbbnak gondolta.
Meglepte a mellette felcsendülő hang, mintha a gondolataiból egy kéz a felszínre rántotta volna. Mrs. Odds váratlan bolti felbukkanásai már megedzhették volna az idegrendszerét, de az illető még nála is hangtalanabb volt. Lassan kivette a zsebéből a kezeit és felé fordult.
Nem szellem volt.
Az élénken világító íriszek valami élőbbről és veszélyesebbről árulkodtak. Key első gondolata az volt, hogy egy vámpír, és érezte, ahogy a pulzusa dübörögve ösztönözné menekülésre, de nem engedelmeskedett neki. Merte azt hinni, hogy egy vámpírt bárhol felismerne, éppen emiatt vette biztosra, hogy az előtte álló tag nem vámpír, holott a megjelenése és a csendessége is erre utalt. De furcsa megkönnyebbüléssel járt elvetnie ezt a lehetőséget, ezért viszonylag hamar megszabadult tőle.
Ha találkozott volna már életében démonnal, talán nem lett volna ilyen nehéz összeraknia a képet. A hely sötét energiája már-már ijesztő mértékben össze volt nőve a társasága teljes lényével, és a közelében úgy ölelte őt körbe, mintha el akarna nyelni mindent, amit csak megszerezhet. Életet az apró lángokból, az imákból, a lelkéből. Arra gondolt, hogy talán ő volt az oka annak, hogy itt kötött ki. Nem pedig egy varázslat, mint először gondolta - bár ha itt idézték meg, az alaposan átitathatta a helyet.
Nem sokat tudott a démonokról, de ha valóban szerencséje van egyhez, akkor most baromira össze kéne kaparnia az életösztönét, és trükkösen kereket oldani, nem?
Ha rendelkezett volna normális veszélyérzettel, bizonyosan el sem jött volna idáig.
És a srác meg sem mozdult, még csak meg sem kísérelt fenyegető lenni. Sőt, mosolygott, ami valahogy még az eddigieknél is jobban összezavarta. Ellenség? Barát? Van egyáltalán választása…? Szeretett csinálni magának, akkor is, ha nem volt.
Tudta, hogy nem fog elfutni. Ugyanazt a nyugtalan kíváncsiságot érezte, amit mindig, amikor elhitte, hogy ez ’őrültség’ de biztos volt benne, hogy ezt egy ’próbáljuk meg’ fogja követni.
Lassan felegyenesedett a földről, hogy valamennyire kiegyensúlyozza szemkontaktust - kissé összehúzta a szemeit és félrebiccentette a fejét. Ezt az arckifejezést, általában a legérdekesebb könyvek érdemelték ki a felső polcon. Amikről nem tudta eldönteni, hogy el akarja-e olvasni, vagy túl veszélyesek még neki.
A szeme sarkából a képekre nézett, aztán újra fel.
- Ismerted őket – kérdésnek szánta, de nem úgy hangzott. Ott volt az egyik képen.
Nem ez volt az igazi kérdés.
- Mi történt? – Valamiért abban, bízott, hogy elmeséli. De nem csak egy történetet akart hallani, hanem az igazat és minden lény, legyen halandó vagy halhatatlan, azt osztotta meg a legnehezebben. |
Ji-Woon Hak"You simply have to accept that your demons are a part of you."A stúdió hangszigetelt helyisége fölött volt egy hatalmas hasadék, melyet még a gyilkos tűz égetett ki. Ez az egyenetlen kör alakú hézag pedig olyan varázslatosan engedte be a hold fényét, hogyha nem ismerném már kívülről az épületnek már aligha nevezhető rom helyiségeit, azt hinném egy sötét, elvarázsolt kis erdőben vagyok. A hangstúdiót hónapok alatt bizony ellepte Fournemouth gaza, és az anya természet nyújtotta sok zöld. A falakon már-már indák lógnak, köztük elvétve látni egy-két kábelt. A tűz okozta padló sérülések repedéseiben egész fű csomók nőttek ki, számomra ismeretlen virágokkal csokorban. Az elégett bútorok, gépek mára már csupán hamuval átitatott síremlékek, melyek emlékeztetik az erre járókat arr a abizonyos nagy tűzre és azokra, kik nem jutottak ki belőle. Egy kivételével, ugye...
Elmerengve bámultam át a kréteren keresztül a csillagos eget, karomban egy morcos képű polippal. Egy pokolbéli démon szerint, ha egy angyal meghal, vissza kerül az égbe, de már nem a Mennyekbe, hanem egy még annál is sokkal jobb helyre, ahol szabadon és kötelezettségek nélkül tündökölhet. Na és mi van a démonokkal? Mi, ha rosszak vagyunk a mi urunk szemében, levest főz belőlünk, és lealacsonyít bennünket a Pokolra jutott emberekhez. Ha kedvére teszünk, jutalmunk jobbára elmarad. Beszélik ugyan, hogy ezer lélek Pokolra küldése után bukottakká vagy démon herceggé tud változtatni minket, de a tapasztalataim azt mondják, hinni még a templomban sem érdemes... De azért viselkedjünk jól, feleljünk meg neki, meg úgy mindenkinek, bár a démonok, mint földi létet élvezők, sosem lesznek elfogadottak, szóval kár a gőzért fiam, nem azért vagy, hogy azt tegyél, amit akarja. Mégha ez sokszor ígyis tűnik.
Elmosolyodva pillantok le a karomban ringatott kis játékra, ki most is mind untalan, haragosan bámul előre, sértődötten lebiggyesztett kis ajakkal.
- Ó, hát ha valami nem tetszik, el is lehet ám menni... - jegyzem meg neki, de szinte rögtön el is mosolyodom. Imádom. Ez a kedvencem a sok közül. Az a pofázmány, amit ez itt levág néha. Akkor is morcos, ha jó napja van és akkor is, ha szar. Örökké kis elégedetlen. Vagy talán csak kényelmetlenül érzi magát, mert mióta csak kitömték, egész nap egy lebontásra szánnivaló rom halmaz kupac közepén van. Pedig kirakom én néha a legfelsőbb ablakok egyikébe, hogy míg távol vagyok, ezzel a rémísztó tekintetével mindenkit távol tartson. És bizony ezidáig sikeresen.
Ezidáig...
Az egyedüllétben az a jó, hogy néma csend telepedik a világoba, mely békét és megnyugvást nyújt, de ennek megtörése azonnali veszélyt jelezhet. Kavics és törmelék ropogásra leszek figyelmes odakintről. Oda is kapom a fejem az irányába, noha falak és pár félig meddig a helyén álló ajtó választ el a külvilágtól. De a betolakodó, akkor is betolakodó, ha csupán egy későn erre járó, ki elfelejtett mécsest gyújtani vagy ajándékot hozni, ami már csak azért is volna furcsa, mert alapjáraton már mindenki - aki ide jár - tisztában van vele, hogy kisajátítottam a helyet, és szerencsésebb nappal járkálni erre, mint sem este, mivel harapok. Aggódni kezdtem. Nem magam miatt, és nem is az épület miatt. A plüssök miatt, amiket rendszerint este, ha épp úgy tartja kedvem, összeszedem és szépen elrendezem őket egy kupacba. Egy élmény aztán bele esni abba a nagy puhaságba vagy figyelni a közönségnyi fekete gomb szemet, kik rám merednek.
Letéve hát a kis nyolckarút, kiléptem a stúdióból, majd szépen lassan az épületből is, hunyorogva keresve ki merészel ide jönni ilyenkor. Nem kellett sokat kémlelnem a körnéyket, hogy megpillantsak egy guggoló alakot a már haloványan, de még égő mécsesek előtt. Összeszűkült szemekkel figyeltem, hogy a plüssök eltulajdonítása miatt jött-e, de ahogy végig futattam rajta szemeim, láttam, hogy kezei a zsebeiben pihentek. Vajon mi járatban...? Hajamba túrva hagytam el az ajtó hiányában szenvedő bejáratot, és sétáltam oda.
- Tragikus, nemde? Dehát így megy ez. A jó, nem mindenkinek jó. Van, akinek rosszabb lesz.. - állok meg mellette nem túl távol a képekről lassan rá tekintve.
- Segíthetek? - mosolyodtam el barátságosan. |
Kyle Sanguinem"Replace judgment with curiosity."
Többször is előfordult, hogy zárás után még sokáig a könyvesboltban maradt. A tömött hátsó polcok elrejtették a kíváncsi szemek elől és teljes nyugalomban bújhatta a vaskos régi könyveket, amiknek lapjait mágia itatta át. A könyvek tanították őt, szinte azt az illúziót keltették, mintha csak arra vártak volna, hogy Key magába igya minden tudásukat.
Ostoba gondolat volt. Nem ez volt az egyetlen varázskönyvekkel telepakolt antikvárium Fournemouth-ban. De ez volt az övé. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy ne próbálja meg kihasználni a lehetőséget. Elég ideje dolgozott ott, hogy biztosra vegye, a bolt egy boszorkánymesteré, de az igazat megvallva, a könyvek tartalma sokkal jobban foglalkoztatta, mint a névtelen főnökének kiléte.
Miután az első pár éjszakát a boltba töltötte – nem állt szándékában éjszakázni, de a hajnal olyan váratlanul érte, hogy akkor már inkább haza sem ment – inkább rászokott arra, hogy könyvtárnak használja a boltot.
Becsúsztatta a viseltes, keményfedelű könyvet a táskájába, előre ment a polcok között letámasztott gitárjáért – a hangszer a tokjában pihent, és Key már legalább egy hete haza akarta vinni - majd csendben távozott a bolt hátsó ajtaján. A zár halk kattanással bezárult mögötte, de Key vissza se nézett, csendben elindult hazafelé.
Sötétedett már, az ég bíbor és lila színekben játszott a város fölött.
A fiúnak sok furcsa szokása volt. Például sosem voltak megszokott útvonalai. Sosem ment haza ugyanarra, mint az előző nap, és sosem vett kétszer egymás után ugyanabban a kávézóban reggelit. Talán mert utálta, amikor valami annyira beleépül a mindennapjaiba, hogy már nem igényel semmiféle odafigyelést. A megszokott dolgok idővel jelentőségüket és varázsukat vesztik. Például ha minden nap ugyanazon a parkon keresztül menne haza, pár hét és a legkevésbé sem érdekelné, hogy milyen virágok nyílnak a szökőkút körül, milyen szépen gondozva van a gyep vagy hogy új kacsák költöztek a tóba, mert a telefonjába vagy egy könyvbe merülve menne a haza, hiszen már csukott szemmel is ismerné a járást.
Persze a lehetőségei végesek voltak, ha nem akarta bejárni az egész várost – márpedig voltak Fournemouth-nak olyan részei, amit szívesen elkerült. De ha csak tehette, a megérzéseire bízta a dolgot, és hagyta magát elkeveredni.
Nem tudott eltévedni. Az egyik legértékelhetőbb halandó tulajdonsága volt, hogy remekül tudott tájékozódni, de nem is bízta a véletlenre: az második varázslat amit Fournemouth-ban megtanult, egy helymeghatározó bűbáj volt. Ami azt jelentette, hogy most az éjjeliszekrényén csücsült egy otromba, megbűvölt kődarab, ami vonzotta, mint egy belső iránytű. Esetlen de sikeres első próbálkozás…
Egészen kicsi kora óta jó szaglása volt a varázslatokra, mintha minden egyes bűbájnak meglett volna a maga sajátos és egyedi lenyomata, ami idővel akkor is elhalványult, ha valaki nem tüntette el a nyomokat szándékosan. Fournemouth tele volt kezdő boszorkányok – és más ügyetlen próbálkozók – elmosódott lenyomataival. Key sosem járt még ezelőtt olyan városban, ami ennyire hemzsegett volna a természetfelettitől, ezért ez eleinte rettenetesen zavarta. Idővel hozzászokott. Néha pedig egyenesen kereste a „bajt”, hátha összefut valami olyannal, amiből tanulhat.
Füst szagát érezte és balra kanyarodott. Legalábbis egy pillanatra biztosra vette, hogy valami égő dolog szagát sodorta felé az esti levegő, de csak egy elpusztult épületet látott maga előtt. Egy leégett épületet. De nem most égett le, a romok olyan hidegséget árasztottak magukból, amilyet Key eddig lefeljebb a temetőkben érzett, füstnek is csak az emléke maradt már csak.
Egyáltalán nem tetszett neki a hely. Ha színeket kellett volna társítania a hozzá: fekete és vörös, a halál és a veszély árnyalatai festették hátborzongatóvá az árnyékokat.
Pedig virágokat látott. És más apró, színes dolgokat.
A pulcsija zsebébe süllyesztette a kihűlt kezeit és közelebb ment. A gitárja húzta a vállát.
A furcsa színes kupac egy halom plüssállat volt. Az egész nagyon bizarr lett volna, ha nem látja meg a képeket és a meggyújtott mécseseket. Egy emlékhely? Nem tudta kiknek és miért, és a lelkiismerete egy része távozásra ösztönözte volna, de illetlenségnek érezte félúton visszafordulni. Ha a halottak szellemei még itt tanyáznának, biztos vérig sértené őket azzal, ha a gyertyákat látva sarkon fordulna – és a családja arra nevelte, hogy tisztelje az elhunytakat… Nem tudta, hogy őt ki fogja tisztelni a halála után, de az majd egy másik generáció problémája lesz.
Leguggolt a színes halom előtt és megpróbált többet megtudni arról, mi történhetett itt. Elég kaotikus volt az egész, mint amit többször újraépítettek már, a kupac alján eltaposott, száraz virágszirmok hevertek, de egészen friss növényeket is látott, így biztosra vette, hogy a helyet gyakran látogatják.
Az egyik képen egy csapat fiatalt látott, ami alá koreaiul írtak valamit. Key nagyon keveset tudott koreaiul, de annyit sikerült kibogoznia, hogy egy banda tagjait vannak a fotón. Zenészek voltak? A gondolat furcsa rokonszenvet ébresztett benne, kényelmetlenül megigazította a vállán a táskáját és arra gondolt, vajon hallhatta-e őket valahol? Ha az arcukat nem is, a zenéjüket lehet felismerné. Mi történt, hogy mindannyian itt végezték? A virágokból nem derült ki. Sokan szerették őket? A kitömött figurákból állított hadsereget elnézve biztosan, senki sem toborozna ekkora erőket elfeledett nevek védelmében.
A fiú úgy érezte, hogy valakinek vagy valami nagyon jó, vagy valami nagyon rossz dolgot kell tennie az élete során ahhoz, hogy az emberek ne akarják elfelejteni a nevét...
|
Curiosity killed the cat. |
[19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
