|
Témaindító hozzászólás
|
2021.06.01. 00:19 - |
" Important encounters are planned bye the souls long before the bodies see each other." |
[14-1]
 Kim Min-Jun"Néhányszor meg kell halnod ahhoz, hogy igazán élni tudj."Valamiért jobban örültem volna a válasznak, ami most e-percben nagyon is foglalkoztatott. Még is mi volt az az érzés, ami elkapott? Hirtelen jött, nem mondanám rossznak sem, de igen kissé megijedtem tőle. Sosem éreztem még ehhez fogható érzést. Ha most itt megkérdeznék róla valakit, biztos lehetek benne hogy elég hülyének nézne. Azzal a válasszal, hogy: Még is hogyan lehet ilyet kérdezni Nana? Ki tudja talán egyszer rá fogok tudni jönni de, az se ebben a pillanatban, és helyen lesz. És igen kissé későn kaptam fel a fejem arra, hogy Joonhoz igen csak közel vagyok, így azzal a lendülettel el is léptem tőle. És arról nem is beszélve, hogy zavarba is jöttem ez miatt. De ahogy rápillantottam, láttam rajta hogy ő is eléggé zavarba jött. De oka nem lehetett rá, így rá jönni sem tudtam hirtelen mi hozhatta őt zavartba. Kis szünet után megvontam a vállam, és ejtettem egy apró mosolyt, ezzel is valamennyire takarva halvány piros arcomat. - Igen, persze ezt tudom, de akkor is menő voltál. - Válaszoltam arra a kijelentésére, mikor megemlítette hogy a munkáját végezte. És igazából azon sem kell meglepődnöm hogy szinte könnyű szerrel bánt el azzal a négy személlyel. Egy pokolkutyától nem kell meglepődni az ilyenen.
Persze vannak olyanok, akik talán szolidabb életet élnek, és annyira nem veszik komolyan a harcművészetet. Ők úgy szoktak harcolni, hogy az ösztön vezérli őket.
Jó magam sem mentem bele szinte soha, a harcművészet fortélyaiba. Nem éreztem sosem szükségét, hiszen jobban lefoglalt a modellkedés. Főleg amikor belevágtam még nagyon régen. De az is igen régen volt már.
- Igen, persze már úgy ahogy, nyugodtabb vagyok. - Mosolyogtam el halványan, majd a kijelentésén, kicsit elgondolkoztam hogy hogyan is viselkedhettem a vérfarkas szemében. Sokat igazából nem kellett róla agyalni.
Elég szépen, és szinte már nőiesen ( na jó, azért az nem ), és talán kicsit pokolkutyásan is kifejeztem a véleményemet a kis farkasnak, aki remélhetőleg most már tudja hol a helye. Lehet egy kicsit elvetettem a sújkot, és ez bizonyította az is, amikor Joon kissé felnevetve szólalt meg. Igazából bele sem gondoltam, hogy mennyire is lehettem fenyegető, és félelmetes számára. De egyáltalán nem sajnáltam.
- Hát az ilyen kis szemtelen ficsúr megérdemli, hogy kapjon egy kis leckét ha már más nem tudja megtanítani a fajok közti egyensúlyt. - Szólaltam meg kissé már talán bosszúsan megvont vállakkal, ahogy visszagondoltam arra a kölyökre.
De aztán észrevettem, hogy a férfi még mindig továbbra is mosolyog, amit nem tudtam hova tenni, és így még jobban csak zavarba jöttem. Hátra túrva hajamat, kicsit elnevettem magam. - Jó talán durva voltam vele, de az is biztos hogy tényleg bajban is lenne ha összefutok vele és valami rosszat tenne. - Mosolyogtam el, de aztán igyekeztem elterelni a gondolataim, hogy ne legyek még is csak zavarban a történtek miatt.
Következő kijelentésén, miszerint ha valami van, akkor megtalálom de annak valamiért jobban megörültem, mikor megemlítette hogy gyakran megfog itt fordulni, mivel nekem is rengeteg munkám lesz még itt. Mondjuk azon nem lepődtem meg, hogy megörültem ennek, hiszen minden magam fajtámnak örülök ha találkozok vele. Így nem is gondoltam bele, hogy ez az én fejemben kissé máshogy hanghozhat.
- Persze, nekem is rengeteg munkám lesz még, de mindenképpen megkereslek majd és beszélgetünk megint egy jót. - Mosolyogtam el ismét. Most már kilométerekről is megtudom őt ismerni, szóval hamar megtalálnám a közeljövőben.
És éreztem is, hogy lassan ő is menne dolgára. Még nekem is lenne pár elintézni valóm, hogy megtudjam a következő fotózás mikor is lesz, és hogy milyen témája lesz. Azt mindig izgalmasan várom, hogy megtudjam. A fotósom mindig remek ötletekkel szokott előjönni. - Örültem, hogy találkoztunk. Akkor következő alkalommal, mindenképp megkereslek. - Húzódott mosolyra a szám, majd integetve neki, el léptem tőle és mindegyikünk ment a dolgára. Az biztos volt, hogy számomra ez a nap emlékezetess lesz. Az okát nem tudtam, de tudtam, hogy hamarosan rájövök.
[ Lezárt kör ] |
 Kwan Joon Woo"a világ néha szebb, ha az ember csak egy tompa zúgást hall belőle."
Tudta, hogy ha Min-Jun meg akarja védeni magát és fenntartani a hivatalos perszónáját, akkor korlátozott lehetőségei vannak a helyzet kezelésére, hiszen Nana mégsem rendezhet jelenetet a rajongói (vagy nevezzük őket inkább bajkeverőknek) előtt, mert szinte biztos, hogy lesz olyan rosszindulatú szemtanú, aki habozás nélkül eltúlozza és továbbadja a történteket, a pletykáknak pedig van egy olyan gonosz tulajdonsága, hogy elég nehéz őket nyomon követni vagy megállítani. Nem volt járatos a hírességek világában, de nem kellett bennfentesnek lennie ahhoz, hogy megértse, hogy egy ismert személyiség esetében ez még hatványozottabban érvényesül. Nem akarta ilyesminek kitenni a lányt és egyébként is az volt a dolga, hogy az ilyen eseteket a lehető legzökkenőmentesebben kezelje.
Talán lehetett volna diplomatikusabb is. Elvégre szinte kölyök volt mind – főleg a kettejük viszonylatából nézve - de sosem szerette az idejét felesleges szócsépléssel pazarolni, nem is értett hozzá és összességében nem is tartotta célravezetőnek.
A sajátjai körében nem számított túl erőszakosnak. A földön töltött évek egész sokat puhítottak rajta, így inkább amolyan csendes végrehajtónak számított. Elvégezte amit a kötelességének érzett, a maga stílusában tett pontot a feladatai végére és sosem kavart túl nagy port. Nem ő volt Fournemouth leghíresebb vagy legrettegettebb pokolkutyája, már csak azért sem, mert a hétköznapokban nem igazán nézett ki úgy, mint egy alvilágban született vadászeb. Nem is volt túl nagydarab, de még csak a fajtájukra annyira jellemző tetoválásai sem voltak látható helyen, így hacsak nem tett ellene, sokan valóban átlagos biztonsági őrnek nézték.
Ami az esetek többségében nagyon is jól jött, Joon Woo ugyanis nem szerette a feltűnést és az is feszélyezte, ha mások látványosan kényelmetlenül vagy fenyegetve érezték magukat a közelében, így megtanulta elnyomni a pokoli természetét, amíg nem volt rá szüksége. A régimódi pokolkutyáknak megvolt a maguk véleménye erről a szocializációról de Joon nem igazán vette magára. Az esetek többségében így is boldogult, bár a zsengébb generációk szemtelensége még így is meglehetősen bosszantó volt. De ennek semmi köze nem volt a faji hovatartozásukhoz.
Egy nőt akkor is illett volna jobban tisztelniük, ha egyszerű ember, abba pedig már bele se menjünk, hogy Joon milyen nehezen értette meg hogy, miért nem képesek az emberek ugyanolyan tisztelettel viszonyulni másokhoz – legyen az akár férfi, akár nő, idős vagy gyerek – mint amilyennel ők is elvárnák, hogy bánjanak velük. Sosem értett ezekhez a kettős mércékhez.
Éppen ezért nem esett nehezére rendet teremteni és bűntudat nélkül kitenni a fiatalok szűrét.
Mikor a lány odalépett mellé ő is megállt. Megszorította a farkas vállát és vetett rá egy figyelmeztető pillantást, még mielőtt bármi megfordulhatott volna a fejében, de nem vágott a lány szavaiba és nem is fűzött hozzá semmit. Úgy gondolta, hogy Min-Jun elég világosan kifejezte, hogy nem szeretné többet látni. Szinte már meg is sajnálta a kölyköt, ahogy azt figyelte, hogy a kollégái elvezetik a sértett alakját, és egy pillanatra megfordult a fejében hogy a párosuk úgy nézhet most ki, mint egy pár nagyon szigorú nagyszülő. A koruk megvolt hozzá.
De aztán elhessegette az abszurd gondolatot, hiszen ő és Min-Jun még csak társak sem voltak. Mindössze egy véletlennek köszönhetően voltak most mindketten itt és csak nagyon keveset tudott róla – többek között azt sem, mennyire lenne nyitott az olykor elég száraz humorára.
Figyelte, ahogy a lány ellép tőle - eddig észre sem vette, hogy milyen közel volt hozzá - de a zavartságát látva átsuhant a fejében, hogy vajon olvasott-e a gondolataiban és azért néz így rá, mert megsértette azzal, hogy nagyszülőkhöz hasonlította magukat? Bízott benne, hogy nem, de egy pillanatra ő is zavartan nézett rá és inkább megdörzsölte a tarkóját és megköszörülte a torkát mielőtt megszólalt volna.
- Semmi gond – rázta meg a fejét – azért vagyok itt, hogy segítsek – próbálta meg oldani a zavarát, de nem igazán tudta, hogyan érthetné el, hogy a lány kényelmesebben érezze magát újra. A történtek után talán nem is várhatott tőle ilyet.
- Jól vagy, ugye? – úgy tűnt nincs más baja azon kívül, hogy bosszús a történtek miatt, de szeretett volna erről meggyőződni mielőtt magára hagyja.
- Biztos vagyok benne, hogy nem mer többet a közeledbe menni – nevetett fel röviden, megpróbálva oldani a hangulatot, és ahogy felidézte maga előtt a lány fenyegető pillantását nehezére esett visszafojtani a mosolyát. A kölyök talán megijedt, de ő nem tudta nem szórakoztatónak tartani, hogy az előbb még sötét ködbe burkolózó alakja most ilyen ártatlanul pislog rá. - …Ha pedig esetleg mégis, akkor magának kereste a bajt – somolyodott el biztatóan, arra utalva, hogy elég talpraesettnek tűnt ahhoz, hogy ilyen esetben is boldoguljon.
- De ha bármiben segítségre volna szükséged, megtalálsz. A közeljövőben elég gyakran meg fogok fordulni itt – ajánlotta fel elgondolkodva, hiszen nem kizárt, hogy összefutnak még.
|
Kim Min-Jun"Néhányszor meg kell halnod ahhoz, hogy igazán élni tudj."Ahogy egyre többet beszélgettünk, egyre jobban jöttem már rá arra, hogy Joon teljesen más mint a többi személy akit pokolkutyaként megismertem. Fogalmam sem volt, hogy miért gondolom ezt. Talán azért mert ugyan úgy gondolkodtunk, és ugyan úgy volt meg a véleményünk valamiről amin ugyan az a válasz volt mindkettőnknek. Amíg figyeltük a tömeget, ahogy lassan-lassan át törnek átfutott rajtam a gondolat, hogy az a kapu nem sokáig fog megmaradni és az örök sem tudják őket kordában tartani. Ami rossz volt ebben a helyzetben, mert tudtam hogy nem sok biztonsági őr van az épületben. Ugyan is nem mindig kell alig 5-6 embernél is több őr. Hiszen ez egy fotózás, ahol leginkább a modellekre és a hátsó illetve elülső bejáratot kell figyelniük.
Joon is tudta, és már tette is a dolgát ahogy beleszólt a készülékbe. Akaratlanul is halvány mosolyra kúszott a szám széle. Nem csak az öltöny áll jól rajtad, hanem ez a munka is. És ezt komolyan is gondoltam. Még ha az érzelmeit nem képes kimutatni, úgy ahogy én még is nagyon menőnek találtam és láttam benne azt a csillogást a szemében amit mostanában gyakran figyeltem… talán kicsit sunyiban. De gondoltam ezt megemlítem neki is. - Azt hiszem te lettél a kedvenc biztonsági őröm. - Mosolyogtam el halványan, miközben karjaimat ismét magam mögött kulcsoltam össze és ott pihentettem őket. Kicsit sem éreztem magam zavarban, mert azt sem tudtam hogy ezzel talán többet tárhatok fel mint amit kellene.
Amikor megemlítette, hogy ne maradjunk itt sokáig bólintottam egyet. - Rendben menjünk. - Indultam meg mellette. Joon válaszolt is nekem, a korábbi kérdésemre a pokol kapuja kapcsán. Örültem neki, hogy nem voltam ebben egyedül. Hogy nem vágytam arra, hogy lent legyek a pokolban. Én is minél több időt akartam itt fent lenni, és egy pillanatra sem akartam visszamenni oda. Nem hiányzik. Az már hiányozna szerintem, ha többet nem tudnék modellkedni. - Szerintem sokkal jobb itt, mint ott lent. Voltam már sokkal huzamosabb időre is, de ha tehetem én nem is megyek vissza. Kivéve persze ha kell, és valami parancsot kapok. - Húztam el a számat enyhén. De amint a végére is értem a mondatomnak, egy hatalmas csapódás zengte be a helységet.
Az ajtó, és az örök eddig bírták a szolgálatot. Az örökön keresztül legalább 4 személy sikeresen át tudott furakodni rajtuk, és minden kérdés nélkül le is rohamoztak engem. Autógrammokat, és képeket követelve... na és persze, hogy megérintsenek. Hiába igyekeztem hátrább menni, hogy ne kerüljenek a személyes szférámba egy kicsit sem érdekelték őket a formalitás felmutatása.
Joon nem habozott, szinte rögtön akcióba is lépett először kikapva egy telefont az egyik lány kezéből, hogy azt eldobja így az a telefonja után is futott. De nem tudtam másra figyelni, csak is arra hogy még legalább hárman jönnek rám. És amelyik először neki futásból akart engem fellökni, készültem volna rá hogy képesség ide vagy oda, de megállítsam. De nem kellett. A férfi a hajánál fogva tartotta őt vissza.
Rá pillantottam egy rövid időre, de innentől tudtam, hogy nem kell felfednem hogy mi is a fajtánk. Ő segít távol tartani őket. Szerencsém volt eddig is, hogy más fajok a lány pokolkutyának szinte aligha tudják felismerni. És itt is vissza kellett magam fogni, mivel civil halandó emberek többsége volt itt mint más faj. Éreztem én is, és tudtam hogy Joon is hogy aki először nekem rohant egy kis szinte újszülött vérfarkas.
Szerencséd, hogy körbe vagy véve emberekkel... most esküszöm szét kapnálak, amiért hozzám mersz érni...
Néztem is rá, szinte érzelem mentesen. Mellkasom előtt fontam össze karjaimat, majd végül úgy néztem rá, hogy tudja jobb ha visszafogja magát. De ha esetleg nem értené meg amit kétlek szívesen elmagyarázom neki.
De férfi elém állt, megtartva így a kellő távolságot tőlük. Nem tudom miért, de ahogy felpillantottam rá, zavarba jöttem. És nem is a zavarodottságom volt az, ami meglepett hanem az is, hogy különös, bizsergetős érzés fogott el a hasamnál. Oda is kaptam a hasamhoz, hiszen nem tudtam mi történik. Arra nem tudtam gondolni, hogy ettem volna valamit amitől rosszul lehetnék... nem is szédültem, nem volt semmi ami megmagyarázta volna. A férfi közelsége váltotta volna ezt ki? Vagy mi ez az érzés?
Minden esetre szerencsém volt, hogy ezt ő nem láthatta hogyan is festhetek ki.
Igyekeztem másra terelni a figyelmem, ami sikerült is mert a vérfarkas ismét próbálkozni akart, miután Joon éppen a másikat tartotta vissza. Mire észbe kaphattam volna, ő már a földön hevert. Nagyokat pislogtam rá a farkasra, hiszen alig tudtam még magamhoz térni. De rögtön Joon fel is húzta a földről, majd az ő mondata hozott vissza a jelenbe. Elmosolyogtam, de arcom most már vissza változott a valódi énemhez. Az őröknek közben sikerült a kaput bezárni, és a rajongókat is visszaküldeni. És azt a személyt is elvitték, akit Joon úgy tartott vissza, hogy hátra csavarta a kezét. De mielőtt a farkast is vitték volna, komótos léptekkel odaléptem a férfi mellé, kezemet ráhelyeztem a vállára majd a farkassal néztem farkas szemet érzéstelen, kifejezéstelen arccal hogy tudja kihez is akart az imént annyira hozzá érni. Én mint Kim Min-Jun.
- Nem tűröm, hogy holmi kis kölyök farkas nem tudja hol a helye, hogy hozzám akar érni... Szerencséd, hogy halandók is vannak itt. Takarodj innen, vagy esküszöm ha meglátlak valahol az utcán, és rosszban sántikálsz szét foglak marcangolni. - Elengedtem magamból annyi feketeségbe burkolózó füstöt, ami körülöttem táncikált. Persze nem akartam átváltozni, de arra jó volt hogy megijesszem egy kicsit. Csak hogy tudja, hogy máskor ne próbálkozzon. Amitől persze képletesen fülét, farkát behúzta majd végül Joon a többi őrnek adta. Megszüntettem ezt a füstöt, majd egy nagyot sóhajtottam fel. Megkönnyebbültem, és örültem hogy segített nekem.
De elfelejtettem, hogy megérintettem a vállát ezért gyorsan észbe kapva el is engedtem. Hátráltam is egy lépést, karjaimat mellkasom elé szorítva. - Izé... neharagudj, nem gondolkodtam. - Jöttem megint zavarba, ezért nem is néztem rá... csak egy szemembe lógó tincset tűrtem el a fülem mögé, ami zavart. - Köszönöm, hogy segítettél. - Mosolyogtam el végül rápillantva. - Remélem elég ijesztő voltam neki, és nem fog többet ide jönni. - Pillantottam hátra a farkasra, akit éppen most vittek ki az ajtón. |
Kwan Joon Woo"A világ néha szebb, ha az ember csak egy tompa zúgást hall belőle."
Eddig egyszer sem merült fel benne ilyesmi. Hogy mi lett volna, ha nem annak teremtik meg, ami – nem volt jellemző rá az ehhez hasonló fantáziák gyártása. Általában megelégedett azzal, amije volt és abból próbálta meg kihozni a legjobbat. Mindig is úgy gondolta, hogy a képességeivel a kezében elegendő ereje van ahhoz, hogy olyan életet éljen, amilyet akar. Szerencsés volt, hiszen hű tudott maradni az elveihez és az esetek többségében a maga ura volt. Miért akart volna ennél többet?
Emberré válni csak lekorlátozta volna a lehetőségeit – ahogy Nana is mondta, elveszítette volna a képességét arra, hogy megvédje magát és másokat, ezzel pedig azt, ami egész eddigi életében hajtotta és motiválta. Hogy mégis honnan születhetett akkor ez a gondolat? Talán az évek során valahol mégis elkezdett hasonlítani az emberekre – arra vágyni, ami nem lehetett az övé, az emberek egyik legtöbb szenvedést okozó tulajdonsága volt. Nem mondhatta, hogy elégedetté tette a gondolat, hogy őt is képesek megkörnyékezni hasonló érzések. Vágyott arra, hogy érezhessen, de mikor hasonló mérgező gondolatai támadtak, mint ez, át kellett értékelje, hogy vajon mennyire érné meg neki.
De megértette a lány szemeibe költöző óvatos sóvárgást – ha elég alaposan megfigyelik az embereket, egyértelmű, hogy nem csak fájdalmat képesek okozni egymásnak, hanem jó dolgokra is képesek: helyrehozni a hibákat, segíteni másokon, szeretni egymást. Mikor boldogok voltak, az határozottan irigylésre méltó volt, ugyanakkor olyan volt, mintha ez egyedül a halandók képessége lett volna, aminek megvolt a maga, sajátos ára.
Örült, hogy Nana sok mindenben hasonlóan gondolkodott mint ő, és hogy nem félt a gondolatait megosztani vele, jólesett neki az őszintesége.
Valahol a beszélgetésük közben elértek az épület előcsarnokáig, és az ott kibontakozó jelenetet elnézve a lány korábbi szavai visszhangoztak a fejében. „Olyan, mintha nem is emberek lennének.” Valóban jobban emlékeztettek egy megvadult vérszipolyhordára, mint bármi másra. A biztonsági emberek egyelőre vissza tudták tartani őket, de a helyzet elég kaotikusnak látszott. Mivel a tömeg nagy része Nana rajongóinak tűnt – látott náluk képeket és magazinokat amiken a lány szerepelt – ezért jobbnak ítélte meg, ha mellette marad, de a kommunikációs készülékéhez nyúlt, és kimért hangon beleszólt:
- Az 1-es kapuhoz erősítés kell.
A fotózások mindegyike zártkörű esemény volt, a közönségnek igazából itt sem kellett volna lennie, de mindig akadtak olyanok, akik abban reménykedtek, hogy érkezéskor vagy távozáskor elkaphatják a kedvenceiket. Jobb esetben csak egy autogramra. De voltak olyanok is, akik attól sem riadtak vissza, hogy fél napokat várakozzanak az épület előtt, vagy hogy harcba szálljanak a biztonsági őrökkel.
- Ne maradjunk itt sokáig – javasolta a lánynak és továbbkísérte, de bízva abban, hogy a kollégái kézben tartják a helyzetet, visszatért a lány korábbi kérdésére.
- Ritkán megyek vissza, pont azért, mert elég dolgom van itt is. Ha néha vissza is térek, sosem hosszú időre. Egészen hozzászoktam már, hogy a felszínen legyek – gondolkodott el, megerősítve a lány nézeteit. Hasznosabbnak érezte magát az emberek között, mint a pokolban, de néha kapott olyan küldetéseket, amikor szökevényeket kellett visszakísérnie a halál kapuihoz.
És ha már kapuk… Az épület bejárata jóval rövidebb ideig maradt csukva, mint azzal Joon elégedett lett volna, és sikerült pár „rajongónak” befurakodni rajta. Nanát rohamozták meg, és a jómodor minimális jeleit sem voltak képesek felmutatni
Reflexszerűen kapta ki az egyikük kezéből a telefont, aki engedély nélkül le akarta videózni a lányt és kérdés nélkül az előcsarnok egyik hatalmas dísznövényének cserepébe hajította a készüléket. Sok baja nem lesz, de jó keresgélést. A lánnyal ellentétben, akinek fent kellett tartania egy publikus imázst, neki nem kellett ilyen formalitásokra figyelnie. Ő csak a dolgát végezte. Akkor is, amikor grabancon ragadta a lerohanás éllovasát, még mielőtt felboríthatta volna a lányt a lendületével.
- Eszedbe ne jusson – figyelmeztette a fiatal férfit, aki a szagából ítélve zsenge kis vérfarkas lehetett, hogy bármit is forgat a fejében, gyorsan gondolja át. Az esetek többségében a farkasok tudták a helyüket, de a mai példányokra egyre inkább jellemző volt az a fajta szemtelenség, ami miatt túl sokat engedtek meg maguknak.
- Engedély nélkül léptetek az épületbe, első felszólítás után jogom van erőszakot alkalmazni – darálta el szárazon az ilyenkor szokásos mintamondatot. – Ez volt az első figyelmeztetés – lépett határozottan Nana elé, távolságot ékelve közé, és a kéretlen társasága közé. Látta rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát a közeledésüktől – teljesen jogosan – és nem állt szándékában hagyni, hogy ennél jobban elfajuljon a helyzet.
Szerencsére időközben megérkezett az erősítés a bejárathoz, így talán azt elkerülhetik, hogy még több rajongó szabaduljon be. Ha rajta múlik, csendesen is elintézhetik ezt, kellő bűntudat tanúsítása esetén szépen kikíséri az illetékteleneket és mehetnek dolgukra. De sajnos nem tűntek elég együttműködőnek. Mikor az egyikük Nana felé nyúlt – és Joon Woo-t nem érdekelte, hogy megölelni akarta-e vagy csak a kezét megfogni – fáradt sóhajjal törődött bele a döntésükbe.
Egy gyors mozdulat volt csupán, ahogy az illető után nyúlt és látszólag szelíd erőszakkal a háta mögé csavarta a karját, de elég erőt fejtett ki ahhoz, hogy újdonsült barátja megtanuljon távolságot tartani. A felháborodott társa Joon háta mögül próbált a bálványa közelébe férkőzni, de a férfi egy könnyed mozdulattal oldalra lépett, és - minden harctechnikai eleganciát vagy bravúrt mellőzve, de annál hatékonyabban -, elbuktatta a próbálkozót. Szabad kezével hamar felhúzta a földről, még mielőtt túlságosan is kezdte volna jól érezni magát a lány lábai elé borulva.
- Szerintem a hölgy elég világosan kifejezte a nemtetszését – közölte ridegen, figyelmeztető pillantást vetve a negyedik fiatalra is, még mielőtt bármilyen modortalanság megfordulhatott volna a fejében.
|
Kim Min-Jun"Néhányszor meg kell halnod ahhoz, hogy igazán élni tudj." Nem gondoltam volna, hogy a mai napon kicsit tovább fogok itt tartózkodni. Főleg, hogy egy fajtársra is találok amit be kell hogy valljak, nagyon is örülök neki. Hiszen még sem éreztem magam teljesen egyedül, hiába vagyok én is fajtám híve néha azért nagyon is szeretek beszélgetni persze ha ezt a másik társ is jónak találja. És az, hogy Joon Woo itt volt és megoszthattuk egymással a leélt tapasztalatokat nagyon is örültem, hogy találkozhattunk. Igen nem a legjobb hely a beszélgetésre... mármint egy modell ügynökség folyosó mentén beszélgetni hiszen szűk kis folyosó volt, olykor kisebb-nagyobb tömeggel. Csak akkor volt hely, mikor már folytak a munkálatok mint most is ugye. Ami nem is volt baj, mert hát ha hangosan kezdenénk el beszélni a lenti otthonunkról mondjuk egészen biztos, hogy vagy őrültnek néznek, vagy oly annyira megijednek hogy messzire kerülnek. Ezért jobb megtartani azt a kis távolságot ilyenkor tőlük. Az ő válaszára, miszerint az emberek milyen messze tudnak elmenni csak bólintottam egyet. - Hát azt hiszem, hogy sokuk tudomást se vesznek némelyik ember milyen veszélyes is tud lenni. De ha rosszat is tesznek, előbb vagy pedig utóbb elnyerik majd a megfelelő bűntetést. És lényegében ránk se bízhatják az életüket... hiszen egy kicsit sem érdemelnék meg. - Hiába szeretjük annyira az embereket, hogy védelmezzük a rosszakat illik megbűntetni. Tudtam, hogy ezt az emberiség úgy is megoldja a maga módján.
Egy kis idő után, már elérkeztünk az előcsarnokba ahol a bejárat is állt. Alig végeztünk a munkával, máris talán már a szokásosnál is többen álltak a bejárat előtt. Kiabáltak, vagy sikongattak... és a többi biztonsági őrök alig tudnák fékezni őket. Látni azt a rengeteg arcot, ahogy szinte tolonganak hogy betudjanak férni ide számomra még is ijesztő volt. Nem féltem, mint pokolkutya de... igen kellemetlenül éreztem magam mint híresség. Néha ezeknek sem ártana egy kis nevelés... vagy akármi. Tényleg hihetetlen mikre nem képesek elmenni...
És ezt a fiú is kérdezte, ahogy megálltunk egy pillanatra a tömegre nézve. Tudtam, hogy mire akar kilyukadni. Halkan hümmögtem egyet válasznak. - Olyan, mintha nem is emberek lennének. - Válaszoltam rá halkan, és látszólag eltűnődve rajtuk. Második mondatára felkaptam rá a fejem, és rápillantva szemein akadtak a tekintetem. De egy pillanatra csak azért, mert olyan érdekes volt látni ahogy belemerül a gondolataiba és ezt igyekszik megosztani velem amin persze egy csomó dologban egyet értünk nem kevés évvel a hátunk mögött, és tapasztalattal is egyben. Kérdésére viszont elmosolyogva szét tártam a karjaim. - Az igaz, hogy a férfiak jobban tették magukat oda a kiválasztott szívért, hogy megszerezzék... de igen egyben sok érdek házasság is volt régen. De mára már.. szerintem az se veszik figyelembe kit hogyan hívnak. - Adtam neki tejes mértékben igazat. De ez az emberek dolga volt, nekünk csak figyelni kellett. - Annyira gyorsan haladnak... és fejlődnek nem? - Oldalra döntöttem fejemet kissé miután feltettem ezt az apró kérdést, de szinte tudtam rá a választ is.
Végül nem indultunk meg újból sehova, csak néztük a tömeget akik egyre meszebb mentek és már lassan a korlátnak is neki mentek, hogy azon átverekedjék magukat. Ebből még később baj lesz...
Aztán a fiú feltette a kérdését, ismét a modellkedésről amire el is mosolyogtam. - I gen, inkább csak hobbi az egész... legalább a cégnek is tudok valamilyen segítséget nyújtani, hogy híresek legyenek. - Válaszoltam szinte már lelkesen. A másik kérdésére, pedig nem tudtam hirtelen mit feleljek. - Hát mostanában nem... igazából azért, hogy ott lent unatkozzak több száz évig nem lenne érdemes ott tartózkodni. De itt legalább van mit csinálni, és mindig történik valami. - Mosolyogtam el a végére. - De ezzel te is így vagy nem? - Kérdeztem szinte már kíváncsian csak hogy tudjam, és biztos legyek abban, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Az utolsó kérdését hallva, hogy jobb lenne-e embernek lenni... ez egy olyan kérdés volt felőle ahonnan éreztem hogy valamiféle megerősítésre vár részemről... vagy segítségre. Hogy én mint egy átlagos ember? Hihetetlennek tűnt, de az is már csak csábítónak hangzott hogy ott lapulhatnak az érzelmek egyvelege ha ember lennél. De ahogy a fiú most rám pillantott, összepréselt ajkakkal kicsit zavarban éreztem magam. Hiszen olyan aranyos tekintettel meredt rám a válaszra várva. De ezen ismét csak elmosolyogtam. - Hát, azt hiszem igen is meg nem is... hiszen ott vannak az érzelmek amiket át élhetsz, a megannyi kaland, és barátok. De az, hogy átlagos legyek... annyira hogy ne tudjam magam megvédeni... nem is tudom az kicsit ijesztőnek hangzik. Persze sokszor gondoltam rá, hogy milyen is lehetne halandónak lenni. Megtapasztalni az életüket, példáúl azt hogy milyen lehet szerelmesnek lenni... Azt mondják nincs jobb érzés a világon, de persze azt is, hogy elvileg nagyon fájó tud lenni. - De persze ezekre az érzelmekre mindig is kíváncsi leszek. És talán egyszer át élhetem őket.
Viszont miközben beszélgettünk, már csak egy hangos ajtó csapódást hallottam meg. Igen... emlékszel mikor azt mondtam hogy ebből később baj lesz? Tessék most itt is van. Az őrök annyira nem bírták visszafogni a tömeget, hogy páran sikeresen betörtek ide. És hát... lehettek vagy négyen, de mind tudjuk ebből több ember is lesz. Amint megláttak már meg is rohamoztak. Képeket, autogrammokat követelve. Nem szoktam meglepődni, de ez a viselkedés még nekem is új volt. Mérgesen tettem pár lépést hátra, csak hogy ne nagyon kerüljenek a személyes zónámba. De nagyon nem érdekelte őket, hogy kicsit sem kívánom most őket a hátam közepére mivel velem együtt haladtak felém. - Kezdtek messzire menni... - Szólaltam meg összevont szemöldökkel nézve a pár emberre. |
 Kwan Joon Woo"Az emberi természetet nem lehet elítélni, és van-e emberibb dolog, mint a kíváncsiság?"
Az első érzelem, amit tapasztalata szerint a legtöbb pokolkutya megtanult és ami később változásra késztette őket, az a kíváncsiság volt. Nem csoda, hogy alapvetőleg nem rendelkeztek ezzel a készséggel, hiszen nagyon könnyen okoz bajt – olyan dolgokba ütik bele az orrukat, amikbe nem kéne, és olyan dolgok kezdik el őket érdekelni, amik lényegtelenek a küldetésük szempontjából. Eltereli a figyelmüket és csapongóvá teszi őket, alapvetőleg pedig egyikre sincs szükségük ahhoz, hogy a munkájukat végezzék.
De nem könnyű ellenállni, mikor a földi élet ennyivel színesebb annál, mint amit a pokolban megismerhettek. Voltak persze fajtársai, akik képesek voltak megőrizni az immunitásukat a földi szeszélyekkel szemben, de Joon Woo úgy gondolta, hogy emiatt az ittlétük rettenetesen unalmas lehetett. Hogy mégis mennyire volt elfogadott a beolvadás arról mindenkinek meg volt a maga véleménye – ő elkerülhetetlennek tartotta, mondhatni evolúciós tényezőnek, hogy képesek legyenek alkalmazkodni.
A világ folyton változott, és nem csak a halandók technológiája, hanem a fajok közti rend és egyensúly szempontjából is. Könnyebb volt alkalmazkodni ehhez a változáshoz, ha a részesévé váltál, mint amikor csak kívülállóként szemlélted, de ettől még nem állította volna azt, hogy ez lenne a helyes út. Mindenki eldönthette maga, hogy miként tudott a leghatékonyabb és a legelégedettebb lenni.
Min-Junt figyelve úgy érezte, hogy a lány élvezte ezt a fajta kíváncsiságot, és szeretett volna közelebb kerülni az emberekhez. Nem tudhatta, hogy ez puszta természetes vágy volt-e, vagy történt vele valami, ami megerősítette ebben a késztetésében, de egyelőre nem is szerette volna firtatni. Elég volt annyi, hogy őszintének tűnt. És ezt értékelte.
- Mindenki hiányosságnak tartja, hogy a mi fajtánk nem képes úgy érezni, mint mások, de azért néha aggasztó látni, hogy az emberek milyen szélsőségekig képes elmenni – jegyezte meg összevont szemöldökkel ahogy a lány megemlítette a rámenős rajongókat. Ha nem látott volna rájuk példát a saját szemével, nagyon nehezen tudta volna elképzelni, amiről mesélt, de ma is sokan összegyűltek az épület előtt és páran az átlagosnál nehezebben értették meg, hogy nem jöhetnek be. Vagy a szellemi képességeikkel volt gond, vagy tényleg örömüket lelték abban, hogy másokat kényelmetlen helyzetbe hozzanak, és nem tudta eldönteni, hogy melyik opció a rosszabb.
- Nem ijesztő…? – tudta, hogy furcsa kérdés volt. A lány a fajtársa, és ha ebből indult ki, elég kevés dolog ijeszthette meg. Azonban ha az emberi oldala felől közelítette meg a dolgot, nagyon bizarr volt elképzelni, hogy egy halandó az olthatatlan szerelmével rohamozza meg a semmiből. – Persze éppenséggel tekinthető akár bóknak is, régebben az emberek ennél kevesebbért is összeházasodtak, de mostanra már jobban szeretnek előtte… ismerkedni? Nem?
Nem volt túl jártas a házasságtémában, de annyit látott, hogy az emberek a legfurcsább okok miatt is képesek voltak összekötni az életüket. Pénz, hírnév, szerelem. Egyik sem volt a számára kézzel foghatóbb, mint a másik, bár ha kölcsönösségen alapult, és mindkét fél nyert vele, abban még látott logikát. Egyelőre a logika volt az első és legkönnyebb út, ami felől meg tudta érteni az embereket. Csak hogy az emberek viselkedése nem mindig volt logikus…
- Köszönöm – fogadta a bókot egy szolid mosoly kíséretében. Ha lett volna humorérzéke, talán megjegyezte volna, hogy semmi más nem áll neki jól, ezen kívül, de a humorizálás mindig is kissé feszélyezte, az emberek pedig túl sokszor vették komolyan, még olyankor is, amikor csak az iróniát gyakorolta. Nem volt könnyű a kedvükben járni.
Figyelte, ahogy Nana megáll és pár pillanatig a stylistot figyeli. Volt abban valami naivan aranyos, ahogy elgondolkodva utána fordul, mintha szerinte bárki, aki a földön él, olyan titkokat rejthetene magában, amit senki más és ő bármikor kész ezeknek a nyomába eredni.
Megvárta, amíg utoléri, és csendesen figyelte miközben válaszolt.
- Akkor olyan ez neked, mint egy hobbi? Inkább hivatás, mint karrier? – Az emberek imádták ha azt csinálhatták, amit szerettek és nem azt amit muszáj volt. A lányon is ezt a fajta felszabadultságot látta. Kipróbálta magát valamiben, ami érdekelte, küzdött érte, és most képes megengedni magának, hogy minden percét élvezze. Talán egy kicsit irigyelni is tudta volna ezért. Hiszen mert nagyot álmodni és ez láthatóan olyan szabadságot adott neki, amire szüksége volt. Különös egy lány.
Vagy csak ő volt túl unalmas.
- Mióta vagy a földön? – szaladt ki a száján a kérdés, ami már egy ideje foglalkoztatta. Tudta, hogy nem mindenki emlékszik, van olyan, aki nem is akarja számon tartani. De kíváncsi volt rá, hogy a lánynak mennyi idő kellett ahhoz, hogy elkezdjen ragaszkodni az emberekhez. Előbb utóbb szinte mindenkivel megtörtént, de a miértek és a hogyanok majdnem minden esetben különböztek. – Voltál mostanában… lent? – először „otthont” akart mondani, de úgy gondolta, a lány szívesebben nevezné a mostani életét az otthonának, mint azt, ahol teremtették őket. Nem biztos, hogy az a hely összefüggésbe hozható azzal, amit az emberek olyan gyakran otthonnak neveztek.
- Sosem gondoltál arra, hogy jobb lenne embernek lenni? – a halk kérdés magának szelt utat, mielőtt végigondolhatta volna mit mond. Szinte olyan volt, mintha valami tiltott dolgot kérdezett volna, hiszen teljesen szembe ment a kötelességtudatával, már csak a gondolat is. Összepréselt ajkakkal nézett a lányra, abban bízva, hogy ha valaki, akkor ő segíthet neki megfejteni, hogy miért merült fel benne egyáltalán ilyesmi és segíthet neki eldönteni, hogy mit érezzen ezzel kapcsolatban.
|
 Kim Min-Jun"Néhányszor meg kell halnod ahhoz, hogy igazán élni tudj." A pokolkutyák élete nos... valakinél vagy egyszerű, unalmas vagy pörgős, harcokkal teli. Persze mindenki megtalálja a számára megfelelő életpályát. Számomra megfelel a nyugodtabb környezet, ahol megmutathatom hogy ki, vagy akár mi is vagyok valójában. Szerencsére megnyugodtam, hogy nem untatom őt feleslegesen.
Ahogy lassan lépkedtünk a folyosón, egyikünk sem sietett sehova. Ugyan hova? Időnk mint a tenger, ahogy azt figyeljük az emberek milyen gyors léptekkel haladnak előre, és fejlődnek rengeteget.
De az "érdekes" szónál értettem, hogy mire gondol. És még hozzá is tette a saját véleményét, csendben hallgattam, ahogy egyre szélesebb mosoly kúszik az arcomra. De örültem, hogy lényegében tetszett neki. - Igen, senki sem figyel az apróbb részletekre. Még a rajongók sem gondolnak erre. - Pillantottam fel rá, ahogy egyik karomat kitártam a levegőbe. - Csak is egy arcot látnak, ahol ő maguk döntik el hogy megkedvelik-e azt aki a képen szerepel vagy sem. Sosem látnak a dolgok mögé. De, tapasztalatom szerint, vannak nagyon-nagyon rámenős rajongók is. Vagy hogy is mondjam... fellángolás? - Fejeztem be kissé szagatottan, hiszen nem tudtam mi lenne erre a megfelelő szó. - Amikor azzal jönnek, mennyire szeretnek és feleségül akarnak venni? Nem nagyon értek ehhez. - Ami igaz is volt.
Mint az imádat, és a szeretett között mi a különbség. Mert hát tudtam, hogy a kettő egyáltalán nem ugyan az. Szeretni valakit más, mint csak imádatot érezni. Néha annyira irigylem az embereket, hogy mennyi érzelmekkel van tele.
Végül feltettem neki egy kérdést, ami kíváncsivá tett miért pont biztonságiőrnek állt be. Az első mondatára apró mosoly kúszott, de szívesen hallgattam azt is amit hozzá tett. Még is úgy éreztem, hogy jobban szeret társaság nélkül lenni. Csendben figyelni, de még is védeni az embereket.
- Hát, valóban illik hozzád. Ráadásul jól áll rajtad az öltöny. - Jegyeztem meg kedvesen, ami valóban így volt.
- Jobb is így, hogy itt nincs annyi ember. - Szólaltam meg, ahogy Woo kikerült egy sietős stylist én utána fordultam, de csak egy pillanatra. Nem is tudom miért, talán csak a kíváncsiság hajtott. Egy kicsit meg is álltam. De aztán felkaptam a fejem a férfira, aki megszólalt ismét. Beérve őt, elkezdtem gondolkozni mit is válaszolhatnék.
- Azt hiszem igen. Kissé nehéz volt az ő viselkedésüket átvenni. Azt a rengeteg gesztust, lendületet... De annyira akartam, hogy végül azt hiszem egész jól bele jöttem már. Legalább is mosoly, az már tök természetesen jön. - Mosolyogtam el, mutatva magamra. - Képtelen voltam álnevet használni, hogy azért megvédjem magamat a kíváncsiskodó lényektől. És talán az emberek miatt is, akik itt dolgoznak. Az nem lenne szerencsés helyzet, ha mondjuk egy démon betévedne ide. - Válaszoltam a kérdésére, de folytattam a másikkal. - Valahogy, ha betévedek ide minden gond nélkül fel tudom venni Nanát. Nem is tudom... talán azért, mert elengedhetem magam nem kell túlságosan figyelnem, és azt csinálhatom amit szeretek. - Mondtam ugyan csak halvány mosollyal az arcomon, majd folytattam. - De ha kilépek erről a helyről, megszűnik Nana és hát... már csak én vagyok. Csendben figyelem az embereket. Már kívülről tudom ha valaki fáradt mert korán kelt, vagy csak munkából indult haza. Ha valaki boldog, szomorú, vagy ideges. Még azt is jó nézni, ha valaki egy kicsit különb a többi embertől. Általában a várost járom mindig, de néha jobb egy kicsit kikapcsolódni. - Utaltam itt a modellkedésre. És egyre jobban gondolom azt, hogy egyáltalán nem bánom hogy nem a pokol kapuját kell őrizgetnem. Fournemouth városa tele van meglepetésekkel, és sötét erőkkel amit csak mi magunk tarthatunk rendbe. |
Kwan Joon Woo"Csak hasonlók társaságában nem állunk egyedül."
Sosem kerülte a fajtársai társaságát, talán azért, mert ők értették meg a legjobban. Nekik sosem kellett magyarázkodnia és sosem érezte feszélyezve magát.
Más fajokkal nem volt ilyen könnyű dolga. A vámpírok rendszeresen provokálták, a vérfarkasok idomított vadállatnak tartották, a démonokkal csak a baj volt. Egyedül a tudatlan emberek tekintettek rá úgy, mintha teljesen átlagos lenne, legfeljebb valamiféle különc, aki nehezen szocializálódik. Emiatt kedvelte őket, de mégis áthidalhatatlan szakadék maradt a világaik között.
A pokolkutyák, még ha különböztek is tőle, megértették őt. Nem emlékszik rá, hogy mégis mióta vágyik arra, hogy valaki megértse. De ez egy olyan vágy volt, amit mindegyik fajon látott. A legmagányosabb elfek, a legkülöncebb boszorkányok, de még a legkegyetlenebb szirén is – a maguk módján mindannyian azt akarták, hogy valaki megértse őket, hogy a tetteik mögött lévő motivációt senki se kérdőjelezhesse meg, és talán azt is, hogy így fogadják el őket...
Kételkedett abban, hogy ezt a vágyat be lehet-e valaha teljesíteni. Sokszor önmagát sem értette, nem hogy azt, ami másokat vezérelte. Hogyan várhatja el valakitől, hogy képes legyen átlátni a benne uralkodó káoszt, ha ő maga sem képes erre...? Vagy talán mindenki arra vár, hogy valaki más segítsen neki utat találni önmagához...? Utópisztikus gondolatnak tűnt, de a halandók szerették az ilyesmit. Reménykedni abban, hogy nem kell mindent egyedül csinálniuk.
Joon Woo egyedül végezte a feladatait, ehhez értett. Ritkán került sor arra, hogy másokkal kelljen együtt dolgoznia, és még ha pokolkutyákról is volt szó, nem volt túl jó az ilyesmiben. Nem tartotta magát vezéregyéniségnek, de a parancsok végrehajtása során szeretett a saját feje után menni és ez könnyebb volt, ha nem kellett másokhoz alkalmazkodnia. Csak azok maradtak meg a közelében, akiknek ez nem volt gond, vagy akik maguk is igényelték ezt a fajta önállóságot.
Nagyon ritkán találkozott a fajtársai között nővel. Sosem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget, mert többnyire ugyanúgy viselkedtek, mint a hím társaik. Erősek voltak és függetlenek. De hosszú idő után Min-Jun volt az első. Nem kételkedett abban, hogy a lány erős, de mégis különös volt az emberi oldala felől megismerni őt. A kíváncsi és tehetséges oldala felől. Sok pokolkutyát látott már, ahogy a maga módján megpróbált beilleszkedni az emberek és más fajok közé, és mindenkinek megvolt erre a maga egyedi indoka, így nem meglepő, hogy a lány indítékai is kíváncsivá tették.
Csendesen figyelte, ahogy megosztja vele a történetét és elsomolyodott a reakcióján.
- A legkevésbé sem – próbálta meg megnyugtatni afelől, hogy nem esett túlzásba. Szívesen hallgatott másokat beszélni, még ha sokszor nem is volt könnyű megértenie őket. A tettek gyakran sokkal egyértelműbbek voltak, mint a szavak.
- Érdekes volt – felelte őszintén a kérdésére, bár tudta, hogy sokan nem tudnak mit kezdeni ezzel a jelzővel. Ő szerette, hogy az érdekes nem feltétlen jelent jót vagy rosszat, de megpróbálta tisztázni, hogy elkerülje a félreértéseket. – Jó értelemben. Az elkészült képeken nem is látszik, hogy mennyi munka van a tökéletesen elkapott pillanat mögött. Kicsit szomorú, de talán ez is a lényeg nem? A szépben és a kellemesben könnyen örömüket lelik mások. De ha mindenki látná, mennyi fáradtság van mögötte, talán megtanulnák hosszútávon is értékelni.
Elgondolkodott egy pillanatra, de nem fűzött hozzá mást.
Előre engedte a lányt a folyosóra, hogy visszakísérhesse, de nem sietett.
- Úgy gondoltam, ez illik hozzám – ez jutott elsőre eszébe a kérdését hallva. – Mások társaságában lehetek, de még sem kell kapcsolatot teremtenem velük.
Megfigyelő típus volt, aki hacsak tehette, kerülte, hogy közel kelljen kerülnie másokhoz. Próbált már kilépni párszor ebből a komfortzónából, néha sikerült, néha nem. De minden egyes alkalommal, amikor megkísérelt megismerni valakit, idővel rá kellett jöjjön a saját gyengeségeire és határaira, ezt pedig nem szerette. Tudta, hogy a könnyebb utat választja, de ebben sokkal komfortosabb ás hatékonyabb volt. Úgy érezte, hogy csak úgy tud hasznos lenni, ha képes megőrizni ezt az összeszedettséget. És ez még mindig fontosabb volt, mint hogy a saját furcsa személyiségét ápolgassa.
- Volt pár sűrű évem, mielőtt a városba jöttem – osztotta meg a lánnyal, mert úgy gondolta, az előző válasza kitérőnek hathatott. – Akkoriban nem volt szükségem arra, hogy úgy tegyek, mint akinek van ideje egy civil foglalkozásra. De itt kevés az ember, így az itteni problémák eléggé mások, mint amihez eddig hozzá voltam szokva – vállat vont és kitért az egyik sietős stylist útjából, aki elrohant mellettük. Figyelmét egy pillanatra a környezetüknek szentelte, majd újra megosztotta a lánnyal. – Miután megszoktam, hogy mennek itt a dolgok, úgy gondoltam jó lenne valami, ami köré szervezhetem a napjaimat és ami nem zavar abban sem, hogy a dolgomat végezzem. Ez jó választásnak tűnt...
És az esetek többségében nyugis elfoglaltság volt, amit mostanában megtanult értékelni. Évszázadonként egyszer jól esett úgy tenni, mint akinek van lehetősége visszavonulni.
- Nem volt nehéz...? Úgy értem, Nanává válnod - Ha magából indult ki, elképzelhetetlennek tartotta, hogy ilyesmire alkalmas legyen. De a kérését figyelembe véve elhagyta a magázódást. Ha a lánynak komfortos így, akkor neki is.
- Nem nehéz összeegyeztetni azzal, amit csinálunk...?
|
Kim Min-Jun"Néhányszor meg kell halnod ahhoz, hogy igazán élni tudj." Figyeltem, a testének minden apró mozdulatát. De leginkább az arcát, ahogy apró halovány mosolyra húzódnak ajkai, mialatt én oda érek hozzá. Különös érzés volt ez, amit még én sem tudnék szavakba önteni. Talán mert, egy fajtársam állt mellettem. Tudtuk egymásról, hogy nehezen fejezzük ki az érzéseinket, vagy egyáltalán nem. Tudtuk, hogy szeretjük annyira az embereket, hogy megóvjuk őket a bajtól. És még megannyi hasonlóság a fajtánk iránt. Persze ettől függetlenül minden pokolkutyának más milyen a természete, mint az embereknél mi is különbözünk. Én csendesen figyelem, mi is történik magam körül, de itt, amikor átlépek az ajtón mintha kicseréltek volna. Örülök olyankor, ha emberek vesznek körbe és megismerhetem őket. Ez is egy igen megszokott csapat lett, és mindig szeretek velük dolgozni hiszen remek munkát végeznek. Viszont nem tudtam, hogy ő milyen személyiséget tár fel előttem. Hogyan viszonyul hozzám, mint lány és pokolkutya. De ahogy jobban szemügyre vettem, egy igen kedves ámbár óvatos és megfontolt lehet. Persze kitudja, lehet többet is megtudok majd róla, ha ő is úgy szeretné.
Kíváncsian figyeltem a reakcióját a képemhez, amit át is nyújtottam neki. És látva, hogy úgy mosolygott rám, mint én a képen nem tudtam ellenállni egy halk kuncogásnak, amit szerintem alig lehetett hallani. De jól állt rajta ez a széles mosoly. - Nagyon szívesen. - Vágtam rá egyből, mikor megköszönte a képet és el is rakta. Később miután én bemutatkoztam, elmondva az igazi nevem, megtudtam az ő nevét is. - Kwan Joon Woo... - Ismételtem meg magamban, miközben csak... egyszerűen néztem. Hosszú idő telt el, amikor találkoztam egy-két fajtánk lévőkkel, de akkor is örültem nekik is, ha csak pár szót váltottunk. A férfi felém nyújtotta karját, emberi szokáshoz híven én sem cselekedtem másképp és viszonoztam ismét megfogni a kezét. - Én is nagyon örülök, hogy találkoztunk. - Mosolyogtam el egy kicsit, kissé oldalra döntve fejemet. Majd elengedve kezét, karjaimat hátam mögött fontam össze úgy hallgattam meg kérdését, a modellkedésről. Egy aprót bólintottam, majd feleltem.
- Igen, mondhatni elég régóta. De, nagyon szeretem csinálni. - Mosolyogtam el ismét, ahogy a sok emlék eszembe jutott. A rengeteg ruha, kiegészítők és a csodásabbnál csodásabb modellek, akik rengeteg munkát fektettek abba, hogy most ott legyenek, ahol. - Egyszer, láttam egy gyönyörű hölgyet. A városban tartották neki a fotózást, és egyből megtetszett ez az egész. Rengeteg módon kitudta magát fejezni a képeken, ami megragadott engem is. És onnantól kezdve határoztam el, hogy én is belevágok. Hogy én is kifejezhessem magam, akár üzenjek az embereknek is. Ez egy kis vállalati cég, de szívesen segítek, hogy híresebb modellek is leszerződjenek náluk, ezért is fogadtam el a munkát. - Azt hiszem ennyivel már lezártam a témát, de rá jöttem, hogy rengeteget beszéltem ezért odakaptam a számhoz, hogy most már ne szólaljak meg. - Bocsánat, biztos sokat beszéltem. - Pillantottam el máshova, csak hogy kerüljem a szemkontaktust egy pillanatra.
- Na és, hogy tetszett a fotózás? - Tereltem a szót, és most már kíváncsian néztem rá várva a véleményére. De felvetette, hogy vissza kísérhet-e, az öltöző felé. Nem láttam okát, mért is ne hisz az itteni munkámnak vége bár még máshol tarthatnak fotózást e-pillanatban is. Elmosolyogva feleltem. - Persze, annak nagyon örülnék. - Feleltem rá. Megfordultam, hogy elköszönjek az emberektől akik rengeteg munkát fektettek bele, ebbe a fárasztó napba. Majd visszafordulva, lassan megindultunk az ajtó felé. Kinyitva az ajtót, tempómon nem gyorsítottam lassan sétáltam Woo mellett karjaimat ismét magam mögött összekulcsolva pihentettem. - Nem muszáj magáznod... hiszen jóval idősebb lehetsz, mint én. - Legalább is az arcából, és testalkatából ez jött le ahogy ismét felpillantottam rá. Jóval magasabb volt mint én, kicsit talán irigyeltem is ez miatt de csak azért mert biztos nem kapja meg azt a mondatott hogy mondjuk "ehhez túl kicsi vagy" vagy hogy "nem tudlak komolyan venni". Akiken segítettem embereken, mindig ezt hozták fel de csak azért mert nagy erővel rendelkezek, amennyire egy pokolkutyánál kell lennie és még is milyen kicsi vagyok. Sokszor nem vesznek komolyan a termetem miatt, de hát ezzel nem igen tudtam mit kezdeni.
- Egyébként, hogy-hogy biztonsági emberként dolgozol? - Vetettem fel az első kérdésem, ami eszembe jutott. Csak hogy jobban megismerhessem egy kicsit, amíg vissza nem érünk az öltözőhöz. Szerintem egyikünk se siet sehová. |
 Kwan Joon Woo"az életben két dologra van szükségünk: lehetőségekre és reményre"
Megpróbálta elképzelni, hogy mi miatt döntött úgy a lány, hogy modellnek áll – a nyilvánvaló tényt leszámítva, hogy minden fizikai adottsága megvolt hozzá, hogy helyt álljon a szakmában – de nem szeretett feltételezésekbe bocsátkozni. Inkább eldöntötte, hogy megkérdezi tőle később, ha még lehetősége adódik rá, és nem a legnagyobb sietség közben tartja fel őt ilyesmivel.
Nyilvánvalóan várták már, és eddig is miatta késlekedett, ezért akkor sem tiltakozott, mikor a lány – Nana - magával vitte. Csak egy engedékeny „Rendben” kíséretében hagyta, hogy vezesse, és közben megpróbálta felidézni magában, mikor ért hozzá valaki utoljára ekkora természetességgel. Akik nem ismerték, azok általában megtartották tőle a két lépés távolságot. Vagy inkább a hármat. Addig legalábbis biztosan, amíg nem tett lépéseket afelé, hogy az illető komfortosabban érezze magát a közelében. De Nanát nem kellett biztatni – talán azért, mert fajtársak voltak…? Szokatlan volt, de nem kellemetlen.
- Köszönöm.
Engedte magát beinvitálni és úgy gondolta, nem lehet baj abból, ha a közelben marad. Ugyan nem ült le, de nem is ment sehova, a bejárat közelében állt meg, onnan figyelte, ahogy a lány magabiztosan beleveti magát az események sűrűjébe. Nem vett még részt hasonló fotózáson, ezért nem igazán tudta, hogy mire számítson. Csak figyelte, ahogy egy összeszokott csapat sürög-forog a teremben, a fényekkel és a díszletekkel variálnak, Nana sminkjét és ruháját igazítják, mindezt egy tökéletes, összehangolt körforgásban. Kívülről nézve egyszerűnek tűnt, a lány pózolt, a kamera kattant, a fotós új beállítást kért. De Joon Woo látta, hogy mindehhez hány ember mozdul egyszerre, hogy mindenkinek megvolt a maga részfeladata, és a profizmusok tette ilyen gördülékennyé az egész folyamatot.
Nana pedig mosolygott. Természetes, könnyed mosolynak tűnt, de alaposabban megfigyelve mégis volt benne valami titokzatos, kissé távolságtartó, ami jól állt a lánynak. Magabiztos volt a kamera előtt, érezte, hogy mit kell csinálnia, szinte azelőtt tudta mit szeretne a művész, hogy az kérte volna, emiatt pedig könnyed játéknak tűnt a feladata. De Joon Woo nem kételkedett benne, hogy rengeteg tapasztalat rejlik amögött, hogy ilyen természetességgel viselkedjen a kamera előtt.
Valahogy mindig lenyűgözték azok a késségek, amikkel mások rendelkeztek, ő azonban nem. Mindegy, hogy arról volt szó, hogy az illető mindkét kezével tudott inni, hogy értett egy hangszerhez, vagy épp olyan vezetői képességekkel rendelkezett, hogy mindenki gondolkodás nélkül hallgatott rá – Joon Woo-t ugyanúgy lenyűgözték ezek a képességek, mint az, ahogy a lány elvarázsolta az embereket a kisugárzásával.
Nem volt rá jellemző, hogy elkalandozzon a figyelme, ezért fél füllel még akkor is figyelt a környezetére, amikor tekintetével a lányt, a fotóst, vagy épp a stylistot figyelte. Szerette megfigyelni az embereket, mert még ennyi idő után is tudott tanulni tőlük – bár lehet, hogy ez csak a saját, szegényes érzelmi intelligánciájának róható fel, de legalább tisztában volt a gyengeségeivel.
Csendesen figyelte, ahogy a lány felé indul a fotózás végén és halvány mosollyal várta, hogy odaérjen hozzá. Elfogadta a felé nyújtott képet és önkéntelenül is arra gondolt, vajon hány rajongója lenne most a helyében. Közelebbről is megnézte a fotót, majd a lányra mosolygott, mintegy tükrözve a fényképen lévő arckifejezését.
- Köszönöm, Miss Kim… - eltette a képet az öltönye zsebébe, úgy ítélve, hogy ott nem lesz baja.
- Kwan Joon Woo – a lány felé nyújtotta a kezét - örülök, hogy találkoztunk.
Sokáig nem tudta, az emberek miért így fejezik ki magukat, miért tartanak örömtelinek egy-egy találkozást, mikor azok szinte sosem tartanak örökké, és olykor soha nem is látják egymást újra. De idővel megértette, hogy a lehetőségért hálásak, azért a nyitott ajtóért, ami ilyenkor lehetővé teszi számukra, hogy változtassanak a saját útvonalukon, mások segítségével. Hogy ugyanúgy tanuljanak egymástól, mint ahogy ő tanul tőlük. Naivitásnak gondolta, hogy az emberek mindenhol a reményt és a lehetőségeket keresik, de ezek nélkül nagyon szomorúak tudtak lenni. Az életük üzemanyaga ez a két dolog volt.
- Régóta benne van már a szakmában? Még egyszer sem néztem végig fotózást, de nem úgy tűnt, mintha új lenne a terepen.
Óvatos kifejezéssel figyelte a lány reakcióját, hogy vajon van-e kedve mesélni, vagy tolakodónak tartja az érdeklődését, esetleg sietnie kell-e még valahova. Nem igazán ismerte Fournemouth hírességeit, így azzal sem akarta megbántani, hogy nem tud róla többet. Ő mindig is úgy gondolta, hogy annak az információnak van igazi értéke, amit közvetlen forrásból szerez.
- Megengedi, hogy visszakísérjem, Miss Kim? – ajánlotta fel, abban bízva, hogy a lánynak már itt nincs dolga és hogy esetleg menet közben tudnak még váltani pár szót.
|
Kim Min-Jun"Néhányszor meg kell halnod ahhoz, hogy igazán élni tudj."Ami nekem elsőre feltűnt az az, hogy a fiú aki előttem térdelt le egy valaki a fajtámból. Ez egyrészt meglepett, bár nem mutattam ki de más részt még sosem láttam, hogy valaki főleg egy pokolkutya itt munkálkodjon mint biztonsági őr. Nem tudom, talán egy kicsit örülök, mert nem egyedül vagyok itt.
A fiú felém nyújtotta kezét, amire le is pillantottam. Kellett néhány másodperc, hogy ezt miért is tette, de rájöttem. Elfogadtam a segítségét, és vele együtt álltam le a földről leporolni magam remélve, hogy a ruha nem lett piszkos a földtől. - Köszönöm a kérdésed, jól vagyok. - Feleltem miután rápillantottam, megakadt a szemem az övén. Ezt nem tudnám megmagyarázni, hogy miért is? De inkább elpillantottam, amíg fel nem tette azt a kérdést: Elkísérjem? Gondolkodtam miként válaszoljak neki. Utasítsam vissza? Vagy legyek kedves, és hívjam be a fotózásra? De ezt a pár másodperces gondolat menetett egy éles hang szakította félbe. - Nana, igyekezz az egész banda rád vár! - Kiabálta ki az egyik sminkes a teremből. A fiú mögé pillantottam, és úgy válaszoltam. - Sajnálom, már megyek. - Azzal óvatosan megfogtam a fiú kezét. - A mi fajtánk tartson össze... nem igaz? - Engedve, egy igen halvány mosolyt majd, rápillantva keztem el húzni a terem felé. - Igen, szeretném.. előfordul, hogy néhány akaratos rajongó megzavarja a fotózást. - Ugyan is ez tényleg így volt. Nem egy ilyen alkalommal kellett elhalasztani egy-egy munkafolyamatott. Az számomra, még mindig kérdéses hogyan tudnak bejönni az épületbe ráadásul minden bűntudat nélkül. Hisz ez egy zárt rendezvény, nem hiába kellenek a biztonsági őrök is. Bár lehet kicsit bátran viselkedtem, hogy csak úgy megérintettem... de hát sietnem kellett.
A terembe érve, meg se várva a fiú válaszát el is engedtem a kezét, majd meg is szólaltam. - Nyugodtan ülj majd le, ha szeretnéd. - Mutattam pár székre, de már hívott is a munka így indulnom kellett. Mielőtt még indultam még egyszer visszanéztem a fiúra, nem tudom... talán biztosra akartam menni, hogy nem megy el. De aztán a kamera elé álltam, a díszlet elé. Aki a fotót csinálta, mindig volt egy elképzelése hogyan is pózolhatnék. Figyelni a testartásra, a tekintetre, de főleg arra mit akar ezzel közölni a művészlélek.
Most példáúl volt olyan, ahol mosolyognom kellett, vagy éppen nevetni hogy egy aranyos kép készülhessen. De voltak komolyak, tekintélyt kisugárzó képek is. És mivel a női nemhez tartozom, egy kicsit kihívóbb is, persze ruha meg minden is volt csupán a testtartás, az enyhén felemelt áll voltak a fontosak. Mint minden fotózást ezt is nagyon élveztem, és észre sem vettem hogy már végeztünk is. Amikor a művészlélek bejelentette hogy vége, én újfent rápilantottam a fiúra aki nem ment el végül. Egy halvány mosolyt ismét elengedtem, majd odamentem megnézni az elkészült képeket. Nem teltek sok időbe, és már ki is nyomtatták őket kész állapotban hevertek az asztalon. Egy képet elvettem, ami kis méretben volt nyomtatva, és mosolyogtam rajta. Odaléptem végül hozzá, és átnyújtottam neki a képet. - Mindig is, furcsa így visszatekinteni magamra. - Szólaltam meg halkan. - Szeretném, ha elfogadnád... amiért itt maradtál és nem mentél el. - Persze tudtam, ez a munkája de manapság ha túl sokáig vagy az emberek közt felmerül benned pár olyan dolog ami vagy igaznak tűnik, vagy éppen az ellentetje. - Öhm.. Kim Min-Jun, az eredeti nevem. - Szerettem volna, ha ezt tudja... hisz a Nana csak egy állnév a biztonságom érdekében.
|
Kwan Joon Woo"Ha van időd unatkozni, akkor valamit vagy nagyon jól csinálsz, vagy nagyon rosszul."
Az elmúlt hónapokban nem ez volt az első ügynökség, ahol megfordult, de nehezen tudott volna különbséget tenni köztük. Mindegyik ugyanazt a hideg maximalizmust árasztotta, tele volt folyton rohanó, feszült vagy épp izgatott emberekkel.
Fournemouth-ban meglepően sokan próbáltak az arcukból megélni és ha magából indult ki, akkor ezt mindig is kicsit különösnek tartotta. Ő nem szerette a rivaldafényt, és különösen azt nem, ha fényképet készítettek róla. Talán régimódi volt, de a saját, fotópapírra vagy képernyőre vetített kétdimenziós mása elborzasztotta. Mintha kivettek volna belőle egy darabot. Egy elég silány darabot, hiszen a képmása lényegben egy halott pillanat volt róla, egy nagyon fakó lenyomata a valóságnak. Talán azért volt ilyen borúlátó, mert a legutóbbi kép, amit tanulmányozhatott magáról, még az első világháború előtt készült… Azóta, ha hiányolná a saját arcát, inkább beéri a tükörképével. Az legalább visszamosolygott rá, ha úgy akarta…
De amíg nem ő állt a kamera másik oldalán, addig nem zavarta.
Látta az embereken, hogy élvezik a szépet. Élvezik, ha kiélhetik a kreativitásukat és valami kellemeset alkothatnak. Látott már művészeket hasonlóképp elmerülni egy festmény készítésében és néha ugyanezt, az eleinte még habozó, később már jóval kaotikusabb izgatottságot látta egy-egy fotós arcán is. A művészek őrültek. Egyszerre nyűgözték le és borzasztották el Joon Woo-t, hiszen életük nagy része a saját érzéseik hajszolásáról szólt, egy egy érzést a lehető legkülönfélébb módokon akartak megélni és annál is több féleképpen megörökíteni. Többségük nem kedvelte őt. Ezt akár igazságtalannak is gondolhatta volna, de sejtette, hogy a művészetről alkotott véleménye nem hatott rájuk túl ösztönzően. Megtartotta a kellő távolságot.
Egyébként sem azért volt itt, hogy a fotózásokon segítsen. A halandók valamilyen fura okból kifolyóan szerettek rajongani a szép, a gazdag vagy a híres emberekért. Ez volt az egyik legcsapongóbb dolog, amit Joon Woo megtapasztalt velük kapcsolatban, de mint sok más dolgot, ezt sem igazán értette. Ő jobban kedvelte a csendes, ismeretlen eladót a sarki pékségben, vagy a szomszédját, egy nagyon idős nénit, aki imádta kertben növő hortenziákat nézni az ablakból. Egyikük sem nézett ki úgy, mint egy modell, de Joon Woo szépnek tartotta, ahogyan viselkedtek. Ugyanakkor egyiküktől sem szeretett volna semmit.
Az emberek viszont gyakran akartak dolgokat másoktól. A szép és híres emberektől például az aláírásukat. A figyelmüket. Hogy megérinthessék őket. Már ez is súrolta az illendőség határát Joon Woo szerint, de voltak olyanok, akik ennyivel sem érték be: barátkozni akartak egy idegennel, meghívni őket valahova. Egyes lények, például a démonok, ennél többet is. A modellek között is sok volt a természetfeletti, ismert olyan ügynökséget, akik csakis tündérekkel vagy halhatatlanokkal dolgoztak, és olyanok is, akik szerettek merész kombinációkat kipróbálni. Gyakoribb volt a baleset, mint azt Joon Woo gondolta volna.
A legtöbb pokolkutya talán nem lett volna elégedett egy ilyen munkával, de Joon Woo napközben szívesen játszotta a szótlanságba burkolózó biztonsági őrt, és a jelenléte meglehetősen hatékonynak bizonyult az incidensek számának csökkentésében.
Voltak hasonlóan nyugis évei, amikor a piszkosabb munkát a fiatalabbakra bízta. Egyébként sem avatkozott bele mások dolgába, amíg nem érezte szükségesnek. Az állítólagos barátai előszeretettel kötöttek belé azzal, hogy ellustult, de Joon Woo úgy tartotta, eleget látott már ahhoz, hogy olykor értékelni tudja ezt az eseménytelenséget.
Egy ilyen nap volt ez is. A fotózások sürgés-forgását leszámítva nyugodt nap volt. Mások erre azt mondanák, hogy unalmas. Ez Joon Woo szótárában pusztán azt jelentette, hogy senki sem szólt hozzá, senki sem tévesztette össze egy modellel, és egy konfliktus sem torkollott erőszakba.
A földszintre tartott épp, amikor sietős lépteket halott maga mögött, de mielőtt kitérhetett volna az illető útjából, tompa puffanást halott maga mögül. Azonnal sarkon fordult, de a lány már a padlón ült – láthatóan nem szándékosan.
Letérdelt elé.
- …Jól van? – Felé nyújtotta a kezét, hogy segítsen neki, ha szüksége van rá, de úriember lévén nem ért hozzá engedély nélkül egy nőhöz. Az ő faja különösen híres volt az önállóságáról, és bár nem sok tapasztalata volt az ellenkező nemmel, kételkedett abban, hogy ők kivételek lennének.
Felismerte a lányt. Nem volt nehéz.
Mikor megérkezett, kapott egy fényképes listát azokról, akiknek az épületben van a helye. Modell volt. És az egyetlen pokolszülött rajta kívül az emeleten. Különös kombináció, de a lánynak jól állt a smink, nagyon emberinek tűnt tőle. Vajon a képeken mosolyog…?
Elhessegette a bocsánatkérést, hiszen nem ő kötött ki a földön és inkább meggyőződött arról, hogy nem esett baja.
- Szeretné, hogy elkísérjem? – ajánlotta fel, alig észrevehető mosollyal az arcán, mert ő maga sem hitte, hogy a lánynak pont az ő kíséretére lenne szüksége, de eljátszhatnak a helyzet iróniájával.
|
|
KIM MIN-JUN
Néhányszor meg kell halnod ahhoz, hogy igazán élni tudj.
 Egy csendesnek mondható napon, egy igen nyüzsgő utcán álltam az út szélén. Semmi különös oka nem volt, csupán szerettem volna nézni az emberek kifejezését ahogy elhaladnak mellettem. Ahogy szórakozottan nevetnek, fáradtan beszélgetnek egy igen hosszú nap után. De egyben azt is fontosnak tartottam, hogy kiszúrjam az olyan fajokat akik bajt akarnak uszítani az ártatlan emberekre. Néha-néha ijedten néztek rám, amin kissé értetlenül de kíváncsian néztem azokra az illetőkre. Bár talán érthető. Érzelem mentes arcommal, ki ne nézne rám furcsán. Talán már rég meg kellett volna szoknom, de lássuk be ez nem ilyen egyszerű. Még egy apró mosolyra sem kúszott a szám, de nem is tartottam fontosnak hogy ezzel foglalkozzak. Hiszen volt más dolgom is.
A mai napom ugyan is a fotózásról szól, később pedig éjszaka a város védelmezése… és talán még egy küldetést is kapni fogok de ez persze nem rajtam állt. Alig vártam a fotózást, hisz egy olyan feladatott vállaltam el amivel talán a városon kívül is megjelenhetnek a képeim, és modell bemutatókra is hívhatnak ha úgy adódik ami a karrieremnek sem ártana.
Nem éreztem a kávé ízét, talán egy halvány kesernyés ízt tudtam kitapasztalni. Ami kissé bántott, de az illata felér mindennel. Imádtam a frissen lefőtt kávé illatát, amikor beléptem egy kávézóba, és azt hogy átjárja a testemet melegséggel, ha esetleg fázom és felélénkít. Nem mint ha szükségem lenne a koffeinre, de már csak ezért is megéri. Úgy érzem nem tűnők ki annyira a többi embertől… tudom jó nagy hülyeség. Egy igen halovány mosolyt ejtettem amikor kiléptem a kávézóból, és beszippantottam ezt a csodát. És még ez nem minden, tisztában vagyok vele. Az ételekbe már bele sem akarok kezdeni. Lassú, komótos léptekkel indultam meg a helyszínre, kiélvezve az italt.
Amikor oda értem, már néhány ember ott állt a bejárat előtt. Kellett egy kis idő mire rájöttem, hogy ezek az emberek miattam voltak itt és mind rám várt. Meghökkenve álltam meg hirtelen egy jó nagy, öreg fa mögött. Sok választásom nem akadt, hátsó bejárat nem volt az épületben. Nagy sóhajtás közben, gyorsan ki ittam a pohár tartalmát majd felkészülve a tömegre megindultam. Egyből nagy felhajtás lett, amikor mindenki meglátott és rögtön oda is jöttek hozzám. Nem voltak sokan, talán ha tíz ember de őszintén szólva nem igazán zavart. Nanaként, teljesen más volt az életem és nem hiszem, hogy ezen változtatnék.
Miután már mindenkit kiszolgáltam aláírásokkal, és képekkel végre betérhettem az épületbe ahol már bent nagyban folyt a munka, és az előkészületek. Köszöntem mindenkinek, hogy azért tudják már megérkeztem és talán csak egy kicsit késtem, de ennyit meg engedhetek magamnak nem igaz? Beérve az öltözőmbe, letéve a táskámat lehuppantam a székbe. Nem volt más dolgom, mint hogy várjak a stylistra, a sminkesekre és a fodrászokra. Ez volt a kedvenc részem, mert remek munkát végeznek és olyan mintha nem is én lennék. Körülbelül fél órába telt bele, mire mindennel elkészültem viszont sietnem kellett mert már nagyon vártak. Ezért sietősen vettem a lépteimet az ajtó felé, ahol befordulva a folyosóra egy váratlan dolog történt. Nem láttam, hogy vannak előttem ezért sikeresen neki ütköztem az illetőnek. Mivel ő nagy darab volt, én kicsi ennek hatására hátra estem a földre. Nem igen éreztem az ütődést, aminek örültem mert nem lehet kellemes egy ilyen esés. Viszont a hajam teljesen eltakarta a látásomat, amit igyekeztem megigazítani úgy, hogy a hajamba túrtam így fel is tudtam pillantani kinek ütköztem így neki. Mintha lefagytam volna egy pillanatra, mert nem tettem mást csak az arcát figyeltem. Persze semmilyen érzelmet kimutatva. - Bocsánat… - Szólaltam meg, ahogy igyekeztem felállni a földről. Jobban megnézve nem model, mert az én fotózásomon kívül tartottak más modelleknek is munkát. Inkább tűnt biztonsági őrnek. - Remélem jól vagy. Éppen siettem, és nem láttalak. - Poroltam le magam, csak hogy ne legyen rajtam kosz ami tönkre tenné a ruháimat. Abban is reménykedtem, hogy nem lesz ideges ez miatt. |
✦
Wilt | 618 | NANA
|
|
" Important encounters are planned bye the souls long before the bodies see each other." |
[14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
