|
Témaindító hozzászólás
|
2021.05.25. 17:33 - |
A virágok is tudnak táncolni mikor ringatja őket a szél
Lezárt kör |
[12-1]
 Tiffany "Stormie" Bertram"Az életben két erő segít: a felejtés és remény"Noha jómagam, pontosabban életem egészen más fordulatot vett már a kezdetekkor, de pontosan tudom miről beszél. Szavaiból pedig úgy vettem ki, hogy ő is. Kiéreztem én, hogy személyes tapasztalatok rejlenek a sorok mögött. S mint az én esetemben, itt is tudjuk jól, hogy kiket kell hibáztatni. Nem is gondolnánk, mennyi közös van bennünk.
Szerencsére a tudatlankodásom és az ő bohóckodása vidámabb irányt vetett a keresű témák után, noha jómagam mindig eltűnődöm mennyi hülyeséget vagyok képes összehordani, ha fejben is. Csak hát.. mindig abból indulok ki, hogy annyir a különc és fura ember... Biztos, hogy létezik valahol egy olyan is, aki tényleg egy nagy gombóc rágógumival a zsebében jár.
- Ott a pont. - bólintottam, mert lássuk be, ez nem hülyeség. Bár egy szimpla radírral ezt simán meg lehet csinálni.
Egyetértően bólogatok a következőkre is, bár ennyire mélyen még sosem gondolkodtam el a színeken. Le se tagadhatná, hogy fülig szerelmes a művészetbe, de ezen gondolatot megtartottam magamnak, mert azt hiszem kimondva még hülyébben hangzana, mégha értenénk is mit értek ezalatt. Aztán megint visszatérünk a témára. Érzem én, hogy most is a szüleire utal, hisz ki más próbálná irányítani az életünk, ha nem ők. Vagy épp ki nem próbálná, ha épp nem ők? Nem tudom, hogy halandó e vagy boszorkány, de megkockáztatnám, hogy cserélhettünk volna szülőket.
- Művész létedre, igen lelki erős srácnak tűnsz... - állapítom meg, mert volt egy fajta elképzelésem őket illetően, de be kell lássam, még köztük is nagy a kontraszt, ha nevezhetjük ezt annak. Én évekig depiztem azon, amiért útban voltam mindenhol és mindig, amiért hibáztattak azért, hogy vagyok. És bár mostmár szinte leperegnek rólam ezek a dolgok, azért erősnek nem tartanám magam. Ha az volnék, minden téren az volnék. Már pedig a legutóbbi vérfarkasos fogócska óta igen csak meggondolom, lopjak-e vagy sem.
- Oh. - bukott ki belőlem, mert valljuk be őszintén, mindenre számítottam, csak pont arra nem, hogy ennyire zárkózott. Olyan jól eldumcsiztunk a magunk módján, hogy azt hittem, ő ilyen eleinte csendes, de később igazán nagy beszédű srác, akit barátai körében le se lehet lőni, csak kicsit oldani kell a feszűltségén.
Amikor viszont arról kezdett beszélni, hogy miként talált rá a művészetre a tanulmáya, elcsodálkoztam. Nem tűnik túl idősnek, de, hogy tanítványa is legyen. És hát ha dolgozó emberről beszélünkk, nyilván nem kis gyerek. Le is döbbentett rendesen, de igyekeztem ezt nem kimutatni fel. Nem túlságosan. Megkérdeztem volna, hogy hány éves, de tartottam tőle, hogy ilyet nem illik. Lehet boszi, aki főzettel tartja magát fiatalon, mert tehetség ide vagy oda, ennyi idősen aligha lesz valakiből igazi művész.
- Elképesztő... - hülledezek halkan, ezt akár arra is értve, hogy mekkora változáson megy keresztül az említett tanítvány, de valójában még mindig azon vagyok lesokkolva, hogy egyáltalán tanít valakit. A végén még kiderül, hogy nem is a parkba jöttem, hanem egy elvarázsolt erdőbe. Őt hallgatva azonban, csak nem bírom magamba tartani a dolgot.
- Komolyan mondom, olyan sokat tudsz, hogyha nem látnálak, azt hinném egy száz éves öreg vámpírral beszélek, aki már sok mindent megtapasztalt és tudja mihez kezdjen. - jegyzem meg, mint egy bóknak szánva. De lehet csak én zárkóztam el túlságosan a világtól, bár nem teljesen szándékosan. Aztán a felém nyújtott rágószerű radírra néztem, majd értetlenkedve rá. Nem azért, mert még mindig furcsa számomra ez a kis holmi, ha nem, azért mert furcsa dolog valakitől - akit annyira nem is ismerek - kapni valamit. Amit az évek során megtanultam, hogy semmi sincs ingyen, még, ami annak tűnik sem. De a legrosszabb ebben az egészben, hogy életemben másodszor kapok bárkitől is bármit. Mármint a negatív dolgokon kívül. Először ugyanis a Légiós srácoktól kaptam karira egy karambit kést. Lopott volt, de nem is ez volt a lényege. Most meg kész rajzeszköz készletet kapok egy lényegében vadidegentől, ahelyett, hogy ezeket a szüleimtől kapnám meg. Ilyenkor persze mindig szikrát kap az irántuk érzett bosszúm, de úgy vagyok vele, hogy nekem se érne ennyit egyikőjük sem. Ezt persze nyilván nem osztottam meg a sráccal, de azért jó darabig néma csendben figyeltem a sok mindent, amire még csak azt sem mondható, hogy olcsó semmiségek, amikre már nincs szüksége. Bár jó pénzért eladhatnám, az ilyen dolgokat nagy becsben tartom, pontosan azért, amit jelentenek. A szüleim helyett is elszégyellem magam, de csak egy pillanatra görbül le ajkam, aztán a srácra kapom a tekintetem.
- Jófej vagy, köszönöm. - mosolygok rá. - Nagyon fogok rájuk vigyázni... - teszem hozzá halkan. Bár nyilván a ceruza előbb vagy utóbb el fog fogyni és hét szentség, hogy új hobbim lesz a gyurmaradír egésznapos nyomkodása, de attól még vigyázni fogok rájuk. Elpakolásuk közben agyaltam, hogy miként is viszonozhatnám, de a hátizsákom mérete ellenére, most igen üresen kongot, ugyanis manapság négyszer is meggondolom, hogy merjek e lopni, így még csak egy szelet csokit sem mertem elemelni. A pillangókésemnek meg kétlem, hogy örülne. De annyit még én is tudok, hogy illik viszonozni ezeket a kedves gesztusokat, pontosan azért, hogy az emberben jó érzésként maradjon meg és ne mondjon le erről a remek szokásáról.
Némi önkínzó pillanat után végül oldalt fordulva felé, odahajoltam és megöleltem. Nem erősen, nem szorongatva és semmiképp sem csimpaszkodva. Még csak hosszú sem volt, inkább olyan egy-két másodperces, ugyanis közben éreztem, hogy bár ez messze nem ér fel ahhoz, amit ő nyújtott ma nekem, de éppen elég volt ahhoz, hogy ne tudjak mit kezdeni zavaromban és miután elhúzdotam, azzal a lendülettel kaptam magamhoz a táskám - amit kapkodás végett a hátamra sem tudtam rávenni - és jól a fejembe húzva a csuklyát elszaladtam. Tudom, elég udvariatlan, főleg, hogy be sem mutatkoztam, de mit mondhatnék, annyira nehéz kiigazodni mi az, ami okés és mi az ami nem. Időbe telt míg rájöttem, hogy más gumicukrát sem illik két pofára megenni... |
Ingattam a fejemet mikor mondta, hogy nincs azzal semmi baj, hogy változatosak mondhatni egyediek vagyunk a hasonló sorsaink ellenére is.
- Persze, ez jó dolog, az már nem ha nem fogadják el mások, hogy nem mindenki haladhat olyan úton amit megterveztek neki - ám hamarosan inkább az ugratására fókuszáltam, hiszen halál komolyan előadtam, hogy tényleg rágóból van a gyurmaradír. Szegény ahogy néztem az arcát totál bevette a szövegemet, ezért se bírtam már a végét vigyorgás nélkül ahogy lelőttem a poént. A reakciója minden pénzt megért, de egyáltalán nem kárörvendtem rajta, csak valóban szórakoztató volt. Ám hamarosan pillogtam nagyokat a következő megszólalásán:
- Szőnyegbe dörgölni? Dehogyis, felvenné a szöszöket, meg ki tudja még mit amit egy porszívó nem tud felszívni erősségétől függően - belegondolni is brutális, hogy a gyurmaradírt valaki beletrancsírozza a szőnyegbe és előkerül több hetes kenyérmorzsa mondjuk, vagy egy köteg haj...esetleg egy Chewbacca.
- Hm, a fekete és a vörös sem rossz együtt, eléggé szenvedélyes szín a kettő. Főleg a vörös magában, de a fekete ki tudja egyensúlyozni a harsány színét - bár a feketét inkább a gyász színének tekintik csak az emberek, holott nem csak ebből áll. Titkokat őriz, aki feketét visel titokzatos, de akár fehérneműként is elég jó választás. Van akin a fekete ezerszer jobban áll mint egy untig bejáratott vörös. A vörös színt egyébként is tudni kell viselni, nem mindenkihez passzol. Végül elkanyarodtunk a művészetekhez, hiszen elmagyaráztam neki, hogy nem feltétlenül kell minden színnel alkotni, elég akár csak kettővel hárommal is és azoknak az árnyalataival. Bőven születhetnek így is jó alkotások, nem kell a felesleges giccs. Van amikor pont az egyszerű a nagyszerű. Láttam, hogy nagyon elgondolkodott miközben beszéltem, így inkább hagytam ülepedni a gondolatait a szájtépés helyett. Na nem mintha nehezemre esne beszélni vele. Sőt, most elég beszédes is vagyok, ami nem véletlen, hiszen művésztársakkal mindig jól el tudok diskurálni, hiszen az alkotás öröme mint olyan összeköt bennünket.
Viszont számomra fájdalmas átlagos emberi beszélgetéseket lezavarni ami az időjárásról szól, vagy arról, hogy van a másik de közben nem is kíváncsi rá az illető csak udvariasságból teszi fel a kérdést. Én tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy mégis hogy érzi magát a másik ha megkérdezem. Gyűlölöm a felszínes ömlengéseket, annyira idegen tőlem. Ezért is kerülöm a tömeget meg úgy alapvetően a társaságot is.
- Kiölni? Oh, azon már túl vagyok - legyintettem egyet könnyedén - Legalábbis ki akarták belőlem, csak nem sikerült - főleg azért mert elmenekültem a fenébe...legalábbis ide. Minél messzebb annál jobb. Ráadásul nem elég, hogy elhúztam otthonról, de még művésznek is álltam, plusz a derékig érő hajamtól is rendesen megszabadultam. Három olyan dolog ami miatt a családom legalább háromszor kitagadhatott, de maradjunk az örökké kifejezésnél. Nos, elf-mértékkel mérve ez elég hosszú idő.
Na nem mintha bánnám. Belefáradtam a harcba és kettő lehetőségem volt, vagy megszokom vagy megszökök. Eléggé makacs jellem vagyok ahhoz, hogy ne hódoljak be, így maradt az utóbbi opció. Végül mikor szóba került, hogy ő nem igazán gondolt arra, hogy művészetet mint olyat tovább fejlessze magában, esetleg hasonló úton el is induljon. Ami azért szomorú, hiszen nem jó ha egy tehetség elkallódik és olyan helyen köt ki ahol nem kéne. Olyan mintha önmagát árulná el, nekem se ment amit szánni akartak nekem mert belül tudtam, hogy nekem ez nem való, nem az én utam, ez más fantazmagóriája amit rám akar erőszakolni mert társadalmi elvárás és sorolhatnám. Nem véletlenül biztattam, hiszen mindenkinek kell egy kezdő megerősítés, hogy jól csinálja a dolgait. Én ezt nem kaptam meg a szüleimtől, ezért is adok mindig pozitív visszajelzést a tanítványomnak és most neki is.
- Nos, szívesen - mosolyogtam vissza rá, majd kicsit tűnődve figyeltem a virágokat ahogy fújja őket a szél. Ám sokáig nem voltunk csendben, hiszen érdeklődött, hogy mit keresek itt a parkban. Ez egy jó kérdés, eleve nem is akartam kimerészkedni.
- Bezártsággal még nincs is bajom hosszú távon sem...inkább mellé az esős idő tett be nekem. Akkor fájni szokott sűrűn a fejem is. Szóval nem elég hogy a hangulatom nyomott lett, de még migrénnel is küzdöttem a héten. Valószínűleg ezért sokalltam be egy kicsit és jöttem ki friss levegőért meg egy kis napsütésért - fogalmazzunk úgy, hogy simán el tudok lenni a házban ahol vagyok és alkotok. Az embereket pedig szívesebben nézem az ablakból mit sem beszélgessek velük. Mit mondhatnék? Nem vagyok extrovertált. Nincs szükségem felesleges emberi kommunikációra aminek se eleje se vége nincs. Nemsokára kis hallgatás után megszólalt végül a lány, hogy elgondolkodtattam az előző mondataimmal mire halványan elmosolyodtam:
- Ugyan, mindig van más út. A tanítványom például újságíró, de annyira nem élvezi a munkáját, ezért is fordult hozzám, hogy tanítsam őt. Érzi belül, hogy az a szakma amit csinál nem igazán hozzávaló. Szereti csinálni...de nem elég kielégítő számára. Legalábbis a lelkének semmiképp sem. Nem tud sehogy sem feltöltődni, mindig látom rajta, hogy mennyire lestrapált meló után ahogy beesik hozzám, aztán mire végez mintha kicserélték volna - ingattam a fejemet egy kicsit szórakozott mosollyal. Talán ezért is éri meg ezt csinálnom, még ha az elején kételkedtem is abban, hogy valóban jó mentor lennék-e. Eleve, nem vagyok tipikus elf sem, ráadásul a fajtámnál néha a nevelés része a fizikai fenyítés is amivel én határozottan nem élek és nem is tervezek ezzel élni. Számomra olyan megalázó ez az egész, mintha csak puszta kutyák lennénk és csak abból tanulnánk, holott ez egyáltalán nem így van. A türelem a szeretet és sok beszélgetés sokkal hatásosabb szerintem, ám sajnos ilyen nem mindenkinek adatik meg. Én sem tartozom a kiváltságosok közé.
- Az alkotással mindig fejlődik az ember, hiszen ezzel gyakorol, később pedig rutinosabbá válik - átvettem tőle a gyurmaradírt majd tűnődve néztem egy ideig elgondolkodva majd átnyújtottam neki egy teljesen újat ami még a csomagolásában volt:
- Tessék, a tiéd, használd csak nyugodtan - plusz odaadtam még neki a ceruzát a tollat és a hegyezőt is amiket előzőleg kihalásztam a zsebemből - ...otthon nekem úgyis van egy csomó - jeleztem neki ezzel, hogy ne adja nekem vissza mert tényleg nem létszükséglet nálam. Neki viszont jól jön valami jó minőségű eszköz amivel jobb alkotnia. |
Tiffany "Stormie" Bertram"Az életben két erő segít: a felejtés és remény"Rápillantva bólogattam picikéket, ahogy egyetértett azzal, hogy... nos egyetértett velem, miszerint a világ egyáltalán nem biztonságos, és valamiképp meg kell védenünk magunk. Persze tudom, nevetséges, hogy vámpír létemre egy pillangókés mögé bújok, de lévén, hogy ez a hely tele van természetfelettivel, sokszor erősebbek nálam, így jó, ha ez a kis kés lesz életem megmentője. És ígyis nagy szerencsém lesz, mert van, aki egy csettintéssel békává változtathatna.
Újabb mondata újabb egyetértő bólintásokat jelentett általam, még egy mosollyal is megspékeltem. Ellenben vele, mert pont elcsíptem a mondata végét illető száj húzást.
- És ezzel nincs semmi baj. - teszem hozzá, nem feltétlenül azért, mert azt gondolnám, hogy neki problémája lenne vele, mint inkább azért, hogy benne és magamban is megerősítsem, hogy a más is jó. Szerencsére mindezen hamar túllendültünk és áttértünk a zsebeiben lévő egyáltalán nem szokványos holmikra. Az a hatalmas gombóc rágó különösen elgondolkodtatott, hát még, hogy nem ragadt a zsebébe. Egyszer én is felejtettem már el csokit a farmerem hátsó zsebében. Ismétlem, a hátsó zsebemben. Nem is tudtam, hogy egyből rávágjam e, hogy "Tudtam!" vagy próbáljam leplezeni a ledöbbentségem, ahogy részletesen elmondta, miféle múlttal rendelkezik ez a rágó darab. 5 csomag?! Te jó ég! Vannak különösen szenvedélyes gyűjtők, de ez a srác... Jézus, ez nagyon durva. Megkérdezném tőle, hogy mindezt egy nap alatt, vagy azért hetekbe telt, de inkább nem mennék bele még jobban a részletekbe. És mekkora szerencse...
Hozzászokhattam volna már ahhoz, hogy folyton kellemetlen helyzetbe kerülök a tudatlanságom miatt, de valahogy eddig még nem sikerült ezen pillanatokon gyorsan túl tennem magam.
- Ou... - pislogtam sűrűket zavaromban, amiként tudatosult bennem, hogy csúnya átverés áldozata voltam, és ha ez még nem elég, még érdeklődni is akartam egy s más felől. Még úgyis ciki, hogy mindezt csak én tudom. Kíváncsian figyeltem, ahogy valóban úgy formázgatja kezében, mint egy gyurmát. Megfordult a fejemben a kérdés, hogy hát mégis kinek kellhet ilyen... De erre ő maga adott választ végül, mialatt másodszorra a kezemben már én sem hittem, hogy egy jó adagnyi rágót nyomkodok. Csak most tűnt fel, hogy az állaga is másabb, nem ragad. De mivel nem Airwaves, ezért rossz szokásomhoz illően, míg ő beszélt, óvatosan az orromhoz emeltem és megszagoltam.
- Érdekes egy holmi... Mit ne mondjak... Bár hasznossága ellenére, ezt biztos nem dörgölöd a szőnyegbe, hogy tiszta legyen... - állapítom meg állagát tekintve. Mert anno én így tisztítottam a radírom.
- Hm, a feketét én is szeretem, és a vöröset. - mosolyogtam elgondolkodva mindezen, bár ebben semmi érdekes nincs. Ez is épp olyan dolog, ami rengeteg emberbe lehet közös. Ráadásul az is előfordulhat, hogy a vörös, mint szín csakis azért tetszik, mert vámpír vagyok és szeretem a vért. Ahogy azonban elhallgattam a művészetről beszélni, olyan lelkes és felszabadultnak tűnt tőle. Az alkotási kényszer, a hiány érzete, mikor tudod, hogy jó volna valamit alkotni, elgondolkodtatott. Szeretek kreatívkodni. S talán pont e végett tudnék teljesen kiteljesedni. Nem épp a legszokványosabb módon, de manapság ki mit ért ezalatt. Különös gondolat kezdett megfoggani fejemben, amiben a művészeteket és a sok rosszat, amit tettem és bizonyosan tenni fogok, eggyé válik. A halál művészete. Összevont szemöldökkel, ezen töprengve hallgattam.
- E-ez nem butaság, egyáltalán... - jegyzem meg, leginkább magamnak, mert ezt nyilván ő is tudja. Eme gondolat pedig teljesen megült bennem, ha akartam volna sem tudtam volna tőle szabadulni. Átértelmezni látszott az, amit eddig tettem vagy gondoltam.
- Jó dolog a szenvedélyednek élni, főleg, ha mindvégig az is marad, és nem hagyod, hogy mások kiöljék ez belőled. - állapítom meg és bizony minden tiszteletem az övé. Egy művészt manapság egyébként is sok nem is az alkotással kapcsolatos kritika ér. Nem egyszerű élet, hát még, hogy munkájuk nagyban függ a hangulatuktól, annak gyümölcse nélkül pedig nem volna miből megélniük.
Hogy ezidáig elég céltalanul, mondhatni kétségbeesve kerestem azt, amiről nem is tudtam mi, ostobaság volt. Talán a biztos pont volt, amire szükségem lett volna, vagy valaki megerősítése, hogy ami történik az nem csupa rossz. Ám ahogy pár perccel ezelőtt elkezdtem beszélgetni a sráccal rádöbbentem, hogy akadhat még olyan cél, út, ami által többnek érezhetem magam, mit aki, vagy ami most vagyok, mert őszintén szólva, azon se csodálkoztam volna, ha észre sem véve, csak lehuppant volna mellém. Érdekel a művészet, mindig is érdekelt, s most talán egy kicsit ismételten fellelkesültem. Ám míg másnak a ceruza vagy ecset nyújt alkotói eszközt, nekem egy kés válna azzá, a palettám pedig a világ volna.
- Köszönöm... - mosolyogtam fel rá az őszinteségére, a dícséretre. De nem csak ezekre. Butaság volna elhamarkodottan azt mondani, elindított bennem valamit, de most úgy érzem, egy másik úton kell haladnom. A sajátomon. Mindenesetre, bár már most tettrekésznek éreztem magam, nem akartam csak úgy elrohanni, végtére is neki köszönhetem a szikrát.
- Igen, ezt megértem. Bár az esővel nekem semmi bajom, de a bezártság rövid távon sem tesz jót... Azt hiszem senkinek sem. - somolyogtam, mert el tudom képzelni, mennyi feszültség felgyűlhet benne, ha napokig ki sem dugja az orrát, s nem azért mert nem akar, hanem mert nem tud. Mintha egy börtönbe volna.
- Tudod... elgondolkodtattál az előbbiekkel kapcsolatban és azt hiszem igazad van. Mármint... az alkotással és művészettel kapcsolatosan. Azt hiszem, talán, segítene, ha kissé letérnék az eddigi útról, amelyiken eddig jártam. - motyogtam mélységesen elgondolkodva a szavain és azokon a dolgokon, mik a fejemben jártak folyamatosan megállás nélkül, miközben még mindig azt a fránya gyurma radírt nyomkodtam.
- Az alkotás egy remek módja a kifejezésnek és bár nincs szándékomban kiadni magam, de úgy érzem ezáltal tudnék fejlődni is. Mármint a művészeten túli dolgokat, amikre eddig nem volt lehetőségem. - vontam összeszemöldökeim, mert most még én sem teljesen értem mondanivalóm, de érzem, hogy ez mind így lesz. Vissza is adom a gyúrni valóját. |
Bólintottam a halk megjegyzésére egyetértően majd mondtam:
- Ez így van, így vagy úgy de védekezni kell - más paprikasprayt hord magánál megint más meg pillangókést. Ezen semmi kivetnivaló nincsen igazából, egyszerűen mindenki úgy oldja meg ezt ahogy akarja. Én mondjuk krav maga edzésen is részt vettem, igaz nagyon kevés ideig, hiszen fajtámból adódóan mindent le tudok másolni, hamar képes vagyok egy-egy mozdulatot megtanulni. Arról nem is beszélve, hogy otthon többféle harcművészetet is elsajátítottam, de sosem árt mindig valami új én úgy vagyok vele. Különböző kardokat úgysem használhatok legálisan, szóval marad a saját testemmel való védekezés. Ingattam a fejemet mikor mondta, hogy színesebbé tesszük a világot:
- Igen, valamilyen szinten valóban, hiszen mindannyian különböző egyéniségek vagyunk még annak ellenére is hogy vannak hasonló múltak, jelenek és jövők. Hiszen pontosan ezek tesznek azzá bennünket akik vagyunk valójában - húztam el fanyaran a számat alig láthatóan. Mégis valójában én milyen vagyok? Szüleim szerint valószínűleg olyan aki menekül a kötelessége elől. Ám mi van akkor ha az a kötelesség amit nekem szántak egyáltalán nem áll közel a szívemhez? Más egy olyan életért ami nekem volt ott ölne hogy neki legyen hasonló, én meg eldobtam ezt magamtól. Szégyen? Lehetséges, de én most így érzem magam jól, még annak ellenére is, hogy a családom valószínűleg teljesen kitagadott azután amit leműveltem. Érthető okokból nem érdeklődtem felőlük, ahogy ők sem felőlem...és ez nem is meglepő, talán így is van rendjén. Mindig is én voltam a család fekete báránya, igazán megtanulhatták volna ezt elfogadni, de látszik, hogy ebből a szempontból ők nagyon borzalmas szülők. Csakis az ő értékrendjük lehet jó, más nem is jöhet szóba. Ha valaki ebbe nem fér bele nos...az alantas. Úgy ahogy én is. Inkább kipakoltam a zsebeimből, hiszen jobbnak láttam ezt, mint azon rágódni, hogy mekkora egy szemét alak lehetek a családom szemében azért mert otthagytam őket. A lány megszólalására somolyogtam egyet az orrom alatt majd egy kicsit ugrattam teljesen komoly arccal:
- Természetesen. Lila Airwaves, legalább öt csomag, szépen alaposan megrágva, majd egybe gyúrva, hogy tökéletes állaga legyen - alig bírtam ki vigyorgás nélkül végigmondani de sikerült, majd kis hatásszünetet tartva hozzáfűztem - ...amúgy nem. Gyurma állagú radír, amit tényleg gyúrni kell - mutattam meg a technikát, ahogy kicsit széthúztam, majd egybegyúrtam és ezt ismételtem, majd átadtam a lánynak, hogy próbálja ki ha szeretné.
- Főleg azért jó ilyet használni mert a papírt nem sérti meg. Bizonyára észrevetted már a sima radíroknál, hogy ha túl sokáig radírozol velük akkor a papír felületét könnyedén kidörzsöli. Ezt el lehet kerülni ennek a használatával, hiszen gyakorlatilag felnyomkodod vele a felesleges grafitot. Akkor is jó ha halványítani akarsz a skicceden mert mondjuk festeni akarsz - ilyenkor az a jó, ha nem látszódnak a körvonalak amik segítségével alkotott az ember. Ingattam a fejemet a hosszas magyarázatára a színekkel kapcsolatban majd vállat vontam:
- Természetesen, mindenkinek van kedvenc színe, nekem például a fekete és a királykék. Van amikor hasonló színekkel is alkotok meg egy-egy képet csakis az önmagam szórakoztatására. Főleg portrékat festek, így sajnos vagy nem sajnos nem ragadhatok le egy színnél. Ám nem is feltétlenül muszáj sok színt használni. Vannak olyan alkotók, akik kifejezetten olyan műveiről lettek híresek amit nem túl sok színt használnak, legalábbis nem óriási tartományt. Például Vincent van Gogh Starry Nightja. Nem túl sok színnel operál ha belegondolsz, mégis az az egyik leghíresebb festménye. Nem feltétlenül csak a színek a fontosak, hanem a kompozíció, stílus, a hangulat amit áraszt magából és még lehetne sorolni, hiszen emberfüggő, hogy kinek mi az ami képes megfogni - ettől olyan szép a művészet, hogy nem feltétlenül kell leragadni olyan dolgoknál amik megszokottak. Hiszen olyan alkotás is lehet szép ami nagy színtartományt használ, ám a minimális skálájú művek is az egyszerűségükkel lehetnek vonzóak. Ám ha valaki a káoszt és az elgondolkodtatást preferáljak akkor ott van a szürrealizmus is. Végül témát váltottunk, bár a művészeti ágazat megmaradt, hiszen Miss Sherlock rájött, hogy minden bizonnyal én művész lehetek, így természetesen megosztottam ezt vele, hogy valóban az vagyok. A csodálkozása megmosolyogtató volt és egy kicsit fájó is még ha nem is mutattam ezt neki.
- Hm, érdekes kérdés de úgy érzem nem égnék ki. Mármint, ne értsd félre, vannak időszakaim mikor alkotói válságban szenvedek, szinte minden művész átél ilyet. Ám megtanulunk túllendülni és tovább haladni az úton. Ahhoz túlságosan szeretem az alkotás örömét magát, hogy ne utáljam meg, hiszen mondhatni ez a szenvedélyem - arról nem is beszélve, hogy mindenemet feladtam ezért gyakorlatilag. Ha nem szeretném annyira akkor feleslegesen jutottam el idáig és sok hűhó lett volna a semmiért. Nekem ez van a fejembe kezdetektől kódolva, más kérdés, hogy vannak akik megértik ezt mások pedig egyáltalán nem. Sőt, vannak emberek akik azt hiszik, hogy mi művészek semmit sem csinálunk és gyakorlatilag ingyen is dolgozunk. Mert az alkotás nem munka. Teljességgel felháborító, hiszen nekem sok évnyi gyakorlatom van ebben elfként ami emberi mértékkel több évtizeddel ér fel és még mindig tudnék hova tanulni úgy érzem. A visszakérdezésemre csak legyintett a kezével mire picit összeráncoltam a szemöldökeimet, persze nem rosszallóan, inkább értetlenkedve. Alkot, szóval valami érdeklődés csak van a művészetek felé nemde? Ám hamarosan magyarázatot adott arra, hogy valójában egyedül érzi most magát és lényegében...így terelte a gondolatait. Kellett valami levezetés neki:
- Értem… - tűnődtem el egy picit és hozzáfűztem - ...nos, a művészetek mindig várni fognak arra, hogy készen állj őket teljesen befogadni ha arról van szó. Akár holnap, akár tíz év múlva is, hiszen sosem késő elkezdeni. Gondolj csak bele, egy nyolcvan éves nő is képes volt elvégezni az egyetemet ami minden álma volt, csak fiatalon nem adatott ez meg neki - biztattam picit a végére egy halvány mosollyal. Szerintem azt a tényt úgyis tudja, hogy később ebben úgyis jobb lesz ha rendszeresen gyakorolja, úgy gondolom ezt nem nagyon kell elmagyaráznom neki.
- Pedig elgondolkodhatnál rajta, hiszen a tehetség benned van, még ha egy kicsit el is homályosult az évek folyamán - ingattam a fejemet mikor közölte, hogy sosem gondolt erre, hogy tovább tanuljon ilyen irányban - ...manapság ráadásul sokan adják a fejüket digitális alkotásra is, így később akár concept artistnak is el tudnak helyezkedni nagyobb stúdióknál akár - nem mindenki szeret rendes vászonra festeni. Ráadásul valljuk be: nem olcsó mulatság ez. A jó minőségű magasan pigmentált festékek drágábbak, de ha csak a ceruzákat vesszük, nos ott is lehet mélyen a pénztárcába nyúlni. Ám vannak a ceruzáknál és a festékeknél is pénztárcabarátabb márkák amik elég jól szuperálnak azért. Például a Derwent termékeit bárkinek meleg szívvel tudom ajánlani. Nem egy Caran D’ache Luminance, de nagyon jók azok is a maguk kategóriájában. Illetve nem csak az eszköz számít, hanem az alkotó is aki nagyon fontos ebben. A visszakérdezésére ingattam a fejemet majd sóhajtottam egy picit:
- Napok óta otthon voltam, szóval úgy döntöttem nagy nehezen, hogy ideje kimozdulni ha már végre kisütött a nap. A friss levegő sosem árt, ráadásul kezdtem magamba fordulni teljesen valószínűleg a napokig tartó esős idő miatt - illetve egy kicsit magamat is megkíméltem ezzel a totális megőrüléstől. |
Tiffany "Stormie" Bertram"Az életben két erő segít: a felejtés és remény"Valamiért szigorúságot árasztó tekintetéről hamar vigyorra húzódó ajkaira tévedt tekintetem, onnan pedig az említett tárgyra amit közben ismét kézbe vettem. Ott a pont. Nem valami nőies, ezt én is belátom. De az erőszak sem az, ahogy az éjszaka leple alatt történő támadások sem.
- Ez a világ nem biztonságos... - jegyzem meg halkan a kést figyelve. Na nem azért, mert megbántott volna vagy ilyesmi, magyarázkodni sem szándékoztam, bár szerintem önmagától értetődő, hogy ez a hely bizony tényleg veszélyes, de a legfőbb ok, amiért bizonytalan vagyok az ilyen közegben az a pillanat, mely most is élénken él bennem. Ahogy rám nehezkedett, ahogy hatalmas fogairól csorgott a nyál, a szemei. Rádöbbentett, hogy az élet múlandó, még nekem is, és hogy nem szeretnék meghalni. Még nem. Már értem, miért a vérfarkasok az ősellenségeink...
Megjegyzése azonban akaratlan is eltereli gondolataim és mosolyra fakaszt.
- Ez bizony jó kérdés. De tény, hogy így legalább színesebbé tesszük a világot. Ha minden fekete-fehérben úszna, unalmas életünk volna azt hiszem... - pillantok el lassan a park irányába róla. Szerintem fel sem ismerném a barátaim eme két szín váltakozásában.
Nem akartam én felzaklatni, de mikor elkezdett kipakolni a zsebéből először kicsit megszeppentem, mert tényleg azt hittem, hogy ennyire felháborodott a dolgon. De ha lopva is feltekintve rá pakolászás közben azt láttam, hogy szósincs semmiről, még csak bizonyításról se. Először csak meglepődve mosolyogtam a sok holmin, aztán elnevettem magam, miközben kézbe vettem azt a puha kis valamit.
- Te jó ég! Ez itt egy csomagnyi rágó? - nevettem. Röhejesnek tűnhetett, de mi nálunk ilyesmivel eddig nem találkoztam. A hobbimat nem terjesztettem ki a művészetis holmik boltjáig, mert nem tehettem meg, és mert nem hittem, hogy fontos lehetne. Én nyomtatásra használt papírra rajzoltam, olcsó, -már-már műanyag ceruzákkal. De lekötött, ezért is hívom hobbinak. Ettől függetlenül érdekel a művészet. Nem csak a rajz, de ez az egyik legkönnyebben elérhető formája. Én meg a múzeumok? Hol lenne rá pénzem? Kiállítások? Azt hiszem azok mindig is az önteltségről és a pénzről szóltak, semmint a művekről. Szóval igen, számomra a gyurma radír igen nagy talány volt, de pozitívan, jókedvvel ismerkedtem meg a puha kis anyaggal. Ám mikor elmagyarázta miért ezekkel a holmikkal a zsebében járkál, kicsit megkomolyodtam a poénkodást illetően. Már az elején sem tűnt túl nyitottnak, de ahogy itt dumálgattunk, mégis úgy tűnt, hogy én vagyok a némább, pedig sokszor nagyobb a szám a csapatban is, mint a többieknek.
- Ezekre viszont nehéz ügyelni... Főleg ha az illető kifejezetten szimpatizál egy színnel, míg a többivel kevésbé. Nem igazságos... dehát mindenkinek lehet kedvenc színe... - motyogom vállat vonva a rajzra pillantva. Na persze attól még a többi színnek is helyet szoríthatunk, de akkor is.
Amikor azonban - legalábbis szerintem - a dolgot átültette a valóságos helyzetekbe, elgondolkodtatott és rá kellett döbbenem, hogy ez így igaz. Mármint, amit mond egyáltalán nem hülyeség. Ha nem találok rá a srácokra - vagy ők rám - sosem tudtam volna megérteni ki is vagyok, sosem lehettem volna önmagam. Mindent nekik köszönhetek.
- Azta! - bukik ki belőlem meglepetten, mert valahogy nem néztem volna ki, hogy még foglalkozásban is e szakmát űzi. Valahogy nem olyan srácnak tűnik, bár sokak szerint a művészek elég különc egyéniségek. A mi esetünkben egy hegyezővel a zsebében. - Érdekes munka lehet egésznap a hobbidnak élni... De aggódsz, hogy elmúlik és egy nap arra ébredsz, hogy... meggyűlölted? - kérdeztem összevont szemöldökkel, mert hát tudjuk jól, hogy a csokis muffin is finom, na de minden nap, minden percben azt enni... Hááát...
- Mi, hogy én? Ja... Ja, neem, dehogy... - legyintettem a kezemmel a levegőben. - Mondjuk úgy, hogy egy múltbéli hobbi, amit csak azért elevenítek fel, mert hirtelen jött magányomban nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal. Korábban ezzel nem volt gond, de így, hogy már másképp alakultak a dolgok az addigi dolgok már nem is tűnnek annyira jónak. - motyogtam, majd a rajzra pillantottam. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy jómagam is tisztában vagyok vele, hogyha valamit nem gyakorol az ember, az előbb vagy utóbb homályba veszhet és megint kezdheti előlről. - Igazából sosem gondoltam rá, mint tanulnivaló lehetőség. - tettem hozzá elgondolkodva. Persze lehet, ha a szülei másként álltak volna hozzám, akár művészetire is járhattam volna, de nem így lett és ezen kár is töprengeni.
- Te miért jöttél a parkba? - néztem rá kíváncsian. |
Végül kisegítettem egy hegyezővel megkímélve ezzel a ceruzáját ami bár nem volt nagy művészceruza, de igenis számít, hogy mennyire tartja a belét a körülötte lévő fa. Senki sem akarja hetente venni a ceruzáit mert törik szét az egész azért mert késsel faragja. Eleve késsel nem lehet szépen hegyesre hegyezni, hogy az tökéletes legyen. Igen, tudom borzalmasan kezelem ezt a tökéletesség témát, de igazából ez a véremben is van, hiszen alább nem adom ennél. Ez bizonyos esetekben jól jön, máskor meg maga a katasztrófa, magammal szemben mindenképp. A döbbent kérdésére akaratlanul is elvigyorogtam magam egy kicsit és visszavágtam neki:
- Te pedig pillangókést tartasz a zsebedben? - na nem mintha ezért elítélném, hiszen ez a város elég zavaros azért. Hiába vagyunk mi lények itt sokan, azért számolni kell azzal, hogy ez sem a világ legbiztonságosabb városa - Nem is tudom eldönteni, hogy melyikünk a furcsább - ironizáltam egy picit, de egyáltalán nem bántó hangsúllyal, inkább csak ugrattam.
- Tessék, csak hogy még jobban meglepődj - eresztettem meg egy apró sóhajt és kipakoltam a kis méretű noteszemet és a tollamat meg a ceruzámat is, illetve a gyurmaradíromat is kitettem egy rövid kotorászás után. Vállat vontam végül majd hozzáfűztem:
- Jobban szeretek ezek társaságában útnak indulni - ráadásul a méretük praktikus, könnyen elférnek nálam, nagyon sok helyet nem foglalnak azért. Pont ezért is vannak nálam mindig. Szinte ösztönösen nyúlok értük mikor alkotni akarok és mindig ott vannak a helyükön és várnak amíg használatba nem veszem őket. Furcsálltam egy picit, hogy láthatóan fenntartásokkal kezeli a felajánlásomat és mintha talán egy kicsit félve is vette el a hegyezőmet. Pedig azt hittem, hogy nálam antiszociálisabb ember nem létezik a földön de mégis most én tűnök úgy mintha az extrovertáltság netovábbja lennék, holott ez egyáltalán nem így van. Egyszerűen szeretek más művészekkel leállni beszélgetni, talán könnyebb így kezdeményezni beszélgetést is, hiszen van egy közös érdeklődési kör, egy olyan elfoglaltság ami össze tudja hozni a művész lelkeket. Legyenek azok profik vagy zöldfülűek. Egyáltalán nem számít ki milyen szinten van, lehet tanulni egymástól. Még én is szoktam a tanítványomtól, nem véletlen, hiszen ember és ember közt is van különbség, más nézőpontok amiből lehet szemlélődni. A bizonytalan megszólalására halványan elmosolyodtam majd megszólaltam:
- Nem feltétlenül fogja elnyomni a többi szín, ha harmonizálnak egymással, illetve ha ügyel az ember a mértékletességre - természetesen észrevettem a szomorkás hangsúlyát amiből arra következtettem, hogy talán ő is szeretne valaki lenni. Persze lehet én értelmezem félre, de tekintve, hogy elég félénk vagy bizonytalan így talán nem állok messze az igazságtól. Természetesen ezt nem fogom firtatni, hiszen ez olyan téma amit nem első találkozáskor szoktak az emberek kivesézni egymást közt.
- Minden szín egy külön egyéniség, így lényegében alapvetően valakik. Ám különböző színek elősegíthetik azt, hogy szebb fényükben tündököljenek és megmutassák valódi énjüket a többiekkel közös erővel. Természetesen nem feltétlenül szükséges több szín mellé, elég akár csak egy is akivel szépen kiegészítik egymást - mondhatni metafóraként jellemeztem a barátokat akik az életünk mozgatórugói. Mondjuk én ebben nem bővelkedem az biztos, ráadásul jelenleg csak egy embert tudok felmutatni az életemben aki képes valamilyen szinten kiegészíteni. Ingattam a fejemet amikor mondta, hogy nem kontárkodtam bele a munkájába, bár valamilyen szinten azért igen, ez tény. Talán annyira nem bánta, legalábbis láthatólag, ráadásul később érdeklődött.
- Nos igen, legalábbis próbálkozom vele, festőművész vagyok. Szerencsére tudok ezzel rendesen foglalkozni, nem kell másodállásban dolgoznom - kevesen mondhatják el ezt magukról. Mondjuk eleinte én is így kezdtem az első éveimben, szerencsére később már be tudtam futni, hogy ne kelljen a megélhetésem miatt aggódnom, így teljesen rá tudtam már fókuszálni az alkotásra. Így később egyre jobb és jobb lettem.
- Na és te? Tanulod még vagy hobbiként foglalkozol vele? - kérdeztem vissza érdeklődően. Egyikkel sincs probléma valójában. Nem mindenki engedheti meg magának azt, hogy művészeti iskolába járjon, így marad az, hogy folyamatosan tanul magától. Mindegyiknek megvan az előnye és a hátránya is. |
Tiffany "Stormie" Bertram"Az életben két erő segít: a felejtés és remény"Elég ostobán nézhettem ki kis késsel a kezemben, rémült képpel a fiúra bámulva, de frissek az élmények és nem csak erről van szó. Jobbára észre sem szoktak venni, amihez már hozzászoktam. Amikor pedig észrevesznek általában negatív végkimenetele van a dolognak. Szóval ez igazából ösztönös dolog. Mondjuk amíg nem vetette rám magát az a szörnyeteg, addig jobbára harciasan léptem fel... úgy nagyjából mindenki ellen. De nem baj az, ha az ösztöneim óvva intenek a széltől is, nem igaz? Végtére is, ki tudja mit hordoz magában a szellő... Fournemouthban meg pláne...
Bár kissé szokatlan volt, hogy egy idegen helyet kér mellettem egy parkban, de ilyenkor mindig arra gondolok, hogy sok dolgot tartok furcsának - csak mert nem volt benne részem -, ami valójában teljesen természetes. Ilyen például, mikor tüsszent az ember, és valami teljesen idegen a közeledben megszólal, hogy egészségedre. Olyan váratlanul ért hátam mögött a hang, hogy fordultamban már okádtam is a tüzet, hogy "Te most beszóltál?". De azért mindig akad dolog, ami ledöbbent. Most például az újdonsült padtársam udvarias gesztusából adódó felajánlott hegyező.
- Te hegyezőt tartasz a zsebedben? - kérdeztem döbbenten, magasba szökött szemöldökkel. A lakás kulcsot megértem, a taknyos zsepit is és a telefont sem hülyeség könnyen elérhető helyen tartani. De ki hord magánál hegyezőt? Persze elfogadtam egy halk és döbbent köszönömmel, mégha kissé félénken is nyúltam érte, mert még mindig nem értettem, vajon miért hord magánál valaki hegyezőt. Még utána is nagyokat pislogva álltam neki kifaragni a ceruzát, de azt meg kell jegyezni érdekes egy srác keveredett mellém. Ez nem feltétlen negatívum, úgy értem, semleges. Én sem tartom magam normálisnak... és őszintén szólva senki mást sem. Fogalmam sincs mit is jelenthet ez.
Nem voltam passzívan agresszív, csak nem vagyok az a beszédes típus. Nem ilyen közegben, mert hegyező ide vagy oda, idegenek közt sosem éreztem magam biztonságban. Főleg amiatt, amiket tettem. Szóval ezek végett mindig annyira idegen volt számomra, mikor valaki csak úgy elkezdett beszélni hozzám a semmiből. Sosem tudtam eldönteni, hogy milyen célból teszi, mit akar elérni. Lehet, hogy túl gondolom ezeket a dolgokat, de mindennek oka van. És ezekkel az okokkal nem árt tisztában lenni. Ezért is kaptam fejem a fiúra megszeppenve, mikor ismét megszólalt. Először nem értettem, aztán lassacskán lenéztem a rajzomra. Én sem érzem az igazinak, de a tökéletessége távol áll a célomtól. Figyelemelterelésként kezdtem el.
- De a többi szín elnyomná, és ő megint elveszne a kavalkádban... senki sem venné észre. Nem dominál ő, csak... szeretne lenni valaki. A-azt hiszem... - motyogom, már-már bús hangon, de hogy honnan szedem ezeket, gőzöm sincs. Mi van? Most komolyan egy színnek tulajdonítottam érzéseket? Ajajj, ez a magány tényleg egészségtelenné tesz.
Visszaadom neki a hegyezőt, miután az eleget tett léte értelmének, és újfent csak meglepetten hallgatom, ahogy a tanácsát követően heves mentegetőzésbe kezd. Ezen a ponton érzem úgy, hogy nekem is ki kell nyitnom a szám.
- Egyáltalán nem kontárkodtál bele... - rázom meg a fejem zavartan elmosolyodva. Hogy miért azt nem tudom. Viszont a rajz iránti érdeklődésem alább hagyott, most, hogy találtam valaki sokkal érdekesebbet.
- Te... művész vagy? - kérdem kíváncsian. Ez talán egy elég hülye kérdés, tág fogalommal, de a társalgás sosem volt erősségem. Az ilyen nem. |
Kicsit pillogtam ahogy a lány gyakorlatilag lefagyott mikor meglátott. Körülbelül mintha szellemet látott volna és éppen pillangókéssel akarta volna magát megvédeni de időközben elbambult előtte. Ennyire talán nem vagyok rémisztő, nem? Persze, általában szúrósabb a tekintetem de ez egyáltalán nem rá irányul, inkább csak arra, hogy kint kell lennem sok ember közt. Egyszerűen csak ezért mogorvább a tekintetem. Megkönnyebbülten sóhajtottam a válaszára és picit megpróbáltam lágyítani a vonásaimon, hogy ne tűnjek már valami olyas valaminek ami rögtön a másodpercek töredéke alatt keresztbe lenyelné meg sem rágva.
- Köszönöm… - kicsit oldalra pillantottam mellé és konstatáltam, hogy mégis mit akart csinálni a késével. Ó, igen a régi faragási módszer bár nem a legjobb ha engem kérdez erről bárki is. A ceruzának pont a fa részét durván megvágja és idővel nem fog eléggé tartani, a hegy pedig folyamatosan törni fog. Persze rendes hegyezőnél is fennáll ez a lehetőség legalábbis akkor ha nem minőségi az.
- Inkább használd ezt, a ceruzád meg fogja hálálni - nyújtottam át neki a kabátom zsebéből az eszközt. Elég mély zsebei vannak, így a kisebb rajztömböm is kényelmesen elfér benne, még toll és nagyon kevés ceruza is. Mindig törekszem arra, hogy legyen nálam bármilyen rajzeszköz amin alkothatok így ez nem meglepő, hogy ilyesmi lapul benne. Ha járom a várost és találok valami olyan dolgot amit szeretnék akkor és most megörökíteni akkor nem vagyok bajban. Pont az ilyen dolgokat szeretem az alkotásban ha kimozdulok. Nem kell gondolkodnom, csak elkap a pillanat és sodor magával én pedig hagyom és követem a hívását. Ráadásul azért is jó ez mert ilyenkor képes az ember meglátni a szépséget egy-egy amúgy hétköznapi dologban is akár. Néha lélekmelengető ez azért és nem szabad veszni hagyni. Talán ettől is művész valaki, hogy képes ezeket a pillanatokat észrevenni és leállni egy kicsit a világ hajtása közben és addig alkotni amíg meg nem örökíti teljesen.
Amíg - valószínűleg - a ceruzának a faragásával volt elfoglalva a lány addig egy pillanatra megtekintettem a rajzát. Igaz nagyon alaposan nem tudtam szemrevételezni, hiszen jórészt takarásban volt a mű. Hiába vagyok magasabb az átlagnál ebből most nem tudtam előnyt kovácsolni. Ám abból a kevésből amit láttam hamar meg tudtam állapítani, hogy nem olyan gyakorlott mint én. Direkt nem profit mondtam, hiszen még én se tartom magam annak, mindig találok hibát minden alkotásomban, ezért is vagyok képes fejlődésre. Ráadásul ez még túlzott maximalizmussal és önmagammal szemben tanusított kriticizmussal is jár. Természetesen a tanítványommal annyira nem vagyok szigorú, ő ennek csak a felét tapasztalja meg valójában. Még ha néha talán soknak is érzi az oktatásomat, valójában csak egy kisebb dózist kap ebből. Pont annyit, hogy a kedvét ne vegyem az alkotástól, de mindig fejlődésre sarkalljam.
- Ne csak nézz, hanem láss… - adtam neki egy óvatos tanácsot ami valójában nem csak az alkotásra érvényes általános igazság - ...lásd meg az apróbb részleteket és ne csak egy színt ami éppen dominál. Minden világosban van egy kis sötétség, ahogy minden sötétben ott rejtőzik egy apró fény is - hunytam le a szemem egy pillanatra és megeresztettem egy szinte észrevehetetlen apró mosolyt, hiszen egyből régi mesterem jutott eszembe, ahogy pont ő is ugyanezeket a szavakat intézte akkor hozzám. Talán ő jobban idegörlőbb stílusban, hiszen sokáig csak az első mondatomat ismételgette, egészen addig amíg...nos, meg nem tanultam látni.
- Ne haragudj, nem akarok belekontárkodni a munkádba természetesen, csak gondoltam adok egy kis tippet. Persze ha nincs rá szükséged az sem gond, nyugodtan mondhatod, nem fogok ezen megsértődni - ingattam a fejemet picit szórakozottan. |
Tiffany "Stormie" Bertram"Az életben két erő segít: a felejtés és remény"A legutálatosabb idő a számomra, amit egyedül kell töltenem, a barátaim nélkül. Mióta eljöttem anyámtól abban a naiv hitben, hogy itt kevésbé leszek utálva, rá kellett döbbenem, hogy ami akkor nem volt jó, az most sem az. Ezt nem önsajnálatként gondolom. Ez tény. Útban éreztem magam, és érzem magam most is a házban. Nem kitaláció, nem túlzok, ez kérem szépen a szemembe lett mondva. Darius csak azért vett magához, hogy továbbra is Fournemouthban élhessen, de annyira nem érdeklem, hogyha nem viszek kulcsot magammal, akkor mászhatok be az ablakon, mert neki fel sem tűnik, hogy vagyok-e vagy sem. Mondjuk talán nincs is min meglepődnöm, hisz nem csupán, hogy távol áll tőle az apaság, de jobbára korombeliekkel tölti idejét, ami azt hiszem elég sokat mondó. Amikor pedig ez a helyzet, én általában fogom magam és összeülök a srácokkal, de ez nem mindig ilyen egyszerű. Én most szabadnapos vagyok, ők nem.
Jó mélyre tuszkolva ezt a kellemetlen, mellkast szorító érzést, figyeltem a lehullot levelek táncát ahogy néha felkapta őket a tavaszi szellő. Csuklyámon igazítok kicsit, jobban a fejemre húzom, ahogy a nap sugarak egyre jobban érik a földet. Nincs nekem bajom a nappal, tulajdonképpen neki van baja velem. Igaz, csórtam el a cukrosbácsitól egy fiólányi napvédőt, de ösztönösen bennem van a félelem, ugyanis anyám nem segített a vámpírlétben és a magam kárán tanultam meg milyen, ha a nap a bőröm éri. Tudom, hogy most nem árthat, mégis félek. Ezért is választottam egy félreeső, árnyékosabb helyet.
Igen hamar rájöttem az ilyen magányos pillanataimban, hogy a telefonomon lévő közös fotók bámulása nem segít, sőt...! Ezért ilyenkor a korábbi hobbimnak élek. Rajzolok. Olykor éppen csak firkálmányokat, máskor már-már ki is alakul belőle valami. Egy vonal itt-ott, egy kis igazítás és az alapok már ott pihennek a fehér lapon. Most még csak egy kis vonal rengeteg, de érzem, hogy ebből lesz valami. Lassacskán el is merülök, már a madár csipogás is kizáródik, egyre jobban bújok a rajzba, ami mögött felhúzott térdeim és egy mekiből lopott tálca szolgál most rajztáblaként. Radírt alig használok, kézfejemben ösztönösen érzem hova húzzam a következő vonalat, merre haladjak vele. Már majdnem ott vagyok, hogy felfedezzek benne bármit is, mikor reccs, és a ceruza hegye el is pattan valamerre, ráadásul nyoma alaposan belerondít a készülődő nos... műbe? Na azért ne túlozzunk...
Elpillantok magam mellé és sietősen nyúlok a táskámba a pillangó késemért, mielőtt elszállna az ihlet. Elő is húzom abból a célból, hogy kihegyezzem vele azt a fránya ceruzát, mikor a kis kést szorítva bevillan egy emlék. Mikor először használtam... Hát nem éppen ceruza hegyezésre. Még csak önvédelemnek sem hívnám. Többen voltunk, és igazából én voltam az, aki pontot tett a dolog végére. Nincs bűntudatom, nem erről van szó. Vagy legalábbis nem emiatt. Megöltem, mert az ösztöneim azt súgták, ha nem teszem, én kerülök bajba. De szar érzés volt tudni, hogy elindultam egy úton, és ha akarnék sem tudnék lelépni, mert nincs miért vagy kiért. Senki sem mondja, hogy ne tegyem. Mert akik velem vannak, mellettem sétálnak az úton. Ők sem akarják, hogy változzak. A világot hibáztatjuk azért, akik lettünk. A pillangó kés pedig mindig erre emlékeztet. Egészen elmélázhatok ezen, mert még az sem tűnik fel, hogy valaki az árnyékban is árnyékot vet rám, de a hirtelen közeli hang azért megrémít, a nem olyan rég történtek miatt, amit egy vérfarkas miatt szenvedtem el. Még a kést is majdnem eldobom, ahogy felkapom a fejem az idegenre, hol ott csak egy srác az. Még vonásaim sem rendezem, mikor kapkodva elkapom a pad szabad feléről a hátizsákom, hogy leülhessen.
- P-persze... - hebegem, és bár ott van bennem, hogy jobb volna odébb állni - annak ellenére, hogy nem vagyok gyáva csaj, csakhát az a fránya farkas - de már csak azért sem kivitelezhető a dolog, mert nincs olyan útvonal, ahol ne érne nap, és bár tudom, hogy megittam azt a több hetes zokni szagú lötyit, nem szeretnék elégni... |
Napok óta ki sem mozdultam az otthonomból hiszen jobbára csak alkottam mivel a sok eső miatt kedvem se volt bármerre menni. Az étkezést is házhozszállítással oldottam meg, hiszen szerencsére a helyi hipermarketek már bevezettek ilyen lehetőséget amivel sűrűn éltem is. Főleg akkor ha előjött az időszakos emberundorom ami nem csak az emberekre mint fajra korlátozódik le. Olyankor még magamat is utálom ám másokat még annál is jobban. Pont egy ilyenből próbálok már hetek óta kilábalni amit főleg alkotással próbálok levezetni. Ilyen időszakomban születnek groteszk és bizarr szürreális alkotások amiket az emberek általában nem szívesen csodálnak hiszen kényelmetlen rájuk nézni. Jobban szeretik a színes és vidám dolgokat ám nem csak ebből áll az élet hiszen akkor mindenki habos-babos mesében élne. Az élet sokszor kegyetlen és az emberek is tudnak azok lenni, más lények meg főleg. Minél több erő kerül egy lénynek a kezébe annál hamarabb mutatja ki a foga fehérjét. Tisztelet a kevés kivételnek természetesen. Komor gondolataim közül a napsütés rántott ki ami szinte már hihetetlen jelenség volt számomra, még hunyorognom is kellett miatta, a szemem pedig elkezdett szúrni, hiszen eddig a komor szürkeséghez és sötétséghez volt szokva. Összeszűkült szemeimmel bámultam kifele az ablakon és néztem egy pillanatig a látványt. Talán ki kéne mennem nem? Lehet egy kis friss levegő és a természet közelsége jót tenne nekem. Ám egy a bökkenő: vannak ott emberek, ráadásul sokan is lesznek, hiszen amint kisüt a nap már teljesen megveszekednek és mint a hangyák már mozgolódnak is.
Ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, amiből egyértelművé válhat bizony hogy jó magam nem vagyok a tipikus közösségi ember és eléggé antiszociális vagyok. Nagy nehezen végül rávettem magamat arra, hogy igenis ki kell hogy mozduljak kicsit, hiszen az nem járja hogy az egyetlen emberi interakciót csak a tanítványommal élem meg mondhatni. Nem mintha különösebben bánnám, valahogy az extrovertált egyéneket amúgyis nehezen tudom kezelni. Valamilyen bizarr módon pedig az ilyen típusok sorra megtalálnak és tapadnak rám mint a mágnes. Fel nem bírom fogni ezt, hogy mégis miért van ez. Ráadásul be nem áll a szájuk és hiába vagyok szűkszavú nem kapnak észbe. Olyanok mint a régi felhúzhatós vekkerek, addig nincs megállás amíg le nem járnak. Sóhajtottam egy nagyot és végül kiléptem az ajtón, bár belül egy kicsit megbántam már most és majdnem visszafordultam, de a kellemes langyos szellő megcsapott így végül ennek köszönhetően adtam be a derekamat. Talán mégsem lesz olyan rossz dolog ez a kiruccanás nem? A közelebbi park fele vettem az irányt, hiszen szerettem ott lenni a sok fa és a virágok miatt. Kicsit olyan mintha közelebb lennék a természethez mikor oda leülök. Semmi bajom a sok házzal ám a fajtámat nem tudom letagadni, bármennyire is próbálkozom azzal hogy iszom a varázsitalt, hogy rövidebb füleim legyenek, ráadásul még a hajamat is én magam vágtam le. Az eredményről ne beszéljünk inkább, azt a borzalmat a fodrász tette végül helyre. Hamarosan meg is érkeztem ahol konstatáltam, hogy bár szerencsére nincsen tömve a park teljesen, de az én ingerküszöbömet már így is piszkálja ez a pár ember. Szúrós tekintettel kerestem szabad padot ám hiába, így taktikát váltva inkább a terület legtávolabbi pontját kerestem, lehetőleg minél árnyékosabb helyet, hátha az nem vonzza a halandókat annyira akik csak némi B-vitamin feltöltődés reményében mozdultak ki a fényre. Végre találtam egy ülőhelyet amit bár egy lány foglalt el, de legalább nem egy éppen egymás száját felfaló párost kellett megzavarnom:
- Elnézést, szabad ez a hely? - kérdeztem tőle kicsit hűvös udvariassággal. Mondjuk lehet teljesen felesleges volt a magázódás, de igazából hozzászoktam már ehhez, mivel az ügyfeleimmel is így kommunikálok ha kérnek tőlem valami megrendelést. |
A virágok is tudnak táncolni mikor ringatja őket a szél
Lezárt kör |
[12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
