|
Témaindító hozzászólás
|
2021.05.02. 20:02 - |
Ne nézz túl hosszan az árnyra, mert démon nézhet vissza rád.
Lezárt kör |
[12-1]
 Ji-Woon Hak"Enjoy this moment, few get so close."
- Már érted miért hívtalak az előbb őfelségének? - vigyorodom el, de mivel kétlem ennek igenleges válaszát, és úgyis csak kötekedésnek venné, nem erőltetem a dolgot. Magamfajta. Hát így se hívtak még, pedig bántó nevek ezereivel dobálóztak már felém. Romlott? Ez tagadhatatlan, sőt, én már romlottan jöttem a világra. De az is tuti, hogy az ő almája sem férgetlen.
A szörnyeteg megnevezéssel való kötekedésére is csak szemeim forgattam számhúzva, fejem csóválva. Ezersze is elmondhatnám, hogy egy percig sem állítom, hogy jó vagyok, éppen csak azt, hogy éppenséggel egy pont ugyanolyan szörnyeteg állítja ezt rólam. Van az a mondás a bagollyal meg verébbel... Ah, mindegy, ez sosem volt erősségem...
- Elragadó? - kérdeztem vissza értetlenkedve, és az eddigis fogócskázó kedvem is kezdett alább hagyni. Mellé foghattam. - Pontosan úgy beszélsz, mint a kicsit sem józan, vérben fürdőző démon cimborám. - jegyzem meg, bár azt nem teszem hozzá, hogy eme cimborám az első megidézése után nem sokkal, két ember ölés végeztével egyből visszakerült a Pokolra, és a mi nagy urunk nem szimpatizált vele.
- Pff, halandók... Nem csodálom, hogy a ti uratok nem adott nektek többet néhány évnél hosszabb életet... Bosszantóak tudtok lenni... - nyúltam két ujjammal a halántékomhoz, megjátszva egy kis migrént. Kérdésére azonban megvillantak szemeim az ölés szó hallatán. Elvigyorodva néztem fel rá aranysárga, égő íriszeimmel.
- Mi az, hogy. - nyaltam végig alsó ajkamon, és nyeltem egy nagyot. A dolog hallatán mindig előjön belőlem a kisördög.
- Naná! Bár jelenlegi helyzetünkben, nem a szórakozás hajt, mint inkább, hogy téged mennyire érdekel, vagy tartod fontosnak ezeknek az embereknek az életét... Na ez az igazán mókás a számomra. Feladnál egy keveset magadból értük? - tudtam a választ, de kíváncsi voltam ő tudja-e, vagy bemeri e vállalni. - Én démon vagyok, ez a mentségem. És neked? - somoylogtam. Aztán jön egy úajbb színpadias szemforgatás, miközben ismépt eltoltam a pisztolya csövét, ami szerintem csak félelméből adódóan van nála, mert tudnia kell, hogy nem árthat vele.
- Ó, hát lássuk csak... Vadász vagy, tehát biztosan valami elég sablonos kis élet sztorid lehet, tragikus halállal, de biztos nagyon szeretted azt a valakit, ezért bosszút fogadtál érte és satöbbi... Eltaláltam? - kérdem vigyorogva. Persze, hogy el, mert a másik opció az lett volna, hogy apuci is vadász volt, így kétségkívül neki is annak kellett lennie, de megszólalásaiból és utalgatásaiból azt kell mondjam rá hibáztam. Hozzáhasonlóan nevettem fel megjegyzésére.
- Én pontosan arról beszélek, hogy semmire sem vagytok képesek ti emberek, de elhiszitek, hogy igen. És amikor lehetőségetek van tenni valamit, hogy elkerüljetek egy sokkal rosszabb dolgot, inkább elfordítjátok a fejetek, mondván, hogy ez nem a ti dolgotok. Vadász vagy és tisztában vagy vele, hogy ezek az emberek egy démon keze által fognak meghalni, ha csak nem engedsz állhatattosságodból és adsz egy puszit. - magyarázomm de igazából minek is? Ő már eldöntötte. Én tudtam, ő tudta, a mögötte lévő halálra rémült emberek azonban még mindig bíznak a legjobbakban. Persze megtehetném, hogy távozta után megkegyelmezek nekik és akkor majd terjedni kezd, hogy míg egy vadász megmenthette volna őket, inkább hagyta, hogy egy démon halálba küldje őket, ám végül pont a démon kegyelmezett meg nekik. De ha engedek ennek a bugyutaságnak, és egy nap lekerülök a Pokolba az uram biztosan körbe röhögtett és küld a levesbe. Majd pont én akarok megváltozni, mi? Mosolyogva, fejemcsóválva néztem utána, mikor elhagyta az épületet, majd lepillantva arra az édes illatú péksütire vagy mire, két harapással el is tüntettem. Még nagyban teli volt a szám, mikor magamhoz véve az ütőt odaléptem az öregmeberhez és két suhintással a túlvilágra küldtem. Aztán jöttek a többiek...
Lezárt kör |
 Sebastian Sparks"i am fearless because i've been afraid"
- Pontosan, egy magad fajtával még is mit nem lehet ezen megérteni? - Hirtelen támadt be ez a gondolatom, miután a kölyök visszakérdezte a szavakat. Látszólag nem akarta elhinni, és a maga igazán állt meg. De én viszont a sajátomén. - Mondjam azt is, hogy romlott? Vagy ezen már túl estünk? - Vontam fel az egyik szemöldököm. Már nagyon untam a srác képét, de legfőképp azt untam, hogy még nem akarja felemelni a seggét és elhúzni a csíkot, jó távol messze tőlem. Sajnos képtelen vagyok más tervvel elő állni, hogy lekopjon rólam. - Fájna az igazság, a szörnyeteg hallatán? Teszel róla eleget, nem értem mi a problémád vele. - Hogy én lennék szörnyeteg? Nevetséges egy alak ezt már tisztán látom. Hagytam, hogy elmagyarázza a nem is tudom milyen erkölcsökről szóló beszédét. Legszívesebben minden egyes szót lenyomtam volna a torkán, hogy nesze te állat emészd meg a sok szart, amit össze hordasz. Tény, ebben a városban nincs olyan ember, akinek ne tapadna vér a kezéhez, és ha van is azok vagy a hitetlenek vagy öreg létükre okosan próbálnak megélni ebben az elbaszott városban. - Nocsak milyen elragadó beszéd kár, hogy rohadtul nem érdekel. Unom már. - Vontam meg az egyik vállam. - Az nem lenne izgi, ha mindenki jó lenne nem igaz? Mindenkin bekopog végül a halál, ki tudja talán hamarosan nálad is megjelenik. - Vigyorogtam el ördögien.Sajnos az a tervem, hogy feláll és kisétál az ajtón nem jött be.
Pedig még el szerettem volna fogyasztani a még frissen sült crossaint. Milyen kár érte, pocsékba megy ez a csodás étel. Semmi mást nem akartam... csak egy nyugodt estét, ahol el lehetek a saját világomba, talán egy-két mellékállást elfogadva járnám körbe a várost amíg lassan el nem fáradok annyira, hogy el is tudjak aludni a kényelmes ágyamba. Ez helyett egy igen zakkant lényt kell elviselnem, aki még mindig nem tudja befogni a száját egy pillanatra se. - Ugye tudod, hogy rohadtul nem érdekel a te véleményed...pont a tiéd az, amit teljes mértékben leszarok. - Hangomban ugyan úgy lehetett érezni a megvetést, és nem is fogtam magam vissza.
Majd pont ő fog nekem beszélni az erőviszonyokról, csak hogy magát fényezze. - Komolyan képes lennél megölni egy ártatlan embert? - Tettem fel én is ugyan ezt a kérdést, amit nekem feltett. - Akinek nem elég elcseszett az élete, hogy itt kell élnie, de te még fognád magad, és darabokra cincálnád pusztán szórakozásból? -
Mikor közelebb hajolt, én jobban eltávolodtam tőle és most a pisztolyomat egyenesen a fejéhez emeltem majd szépen eltoltam a fegyverrel magamtól. De ebben a pillanatban én is felálltam. - Miről is beszélünk? - Néztem rá komor tekintettel, viszont a pisztolyomat továbbra sem engedtem el. Csak egy lépés, és lövök. Teljesen félreértelmezi a dolgokat, ha azt hiszi mindenkit megölnék itt. Ilyenkor sajnálom, hogy nincs egy pokolkutya ismerősöm sem. Biztos egyből felvenné a nyúl cípőt ha most itt lenne egy. - Azt hiszed már ismersz is, csupán egy 20 perces zaklatásból? Ismered már a múltamat, hogy milyen ember vagyok, vagy hogy mit reggeliztem tegnap reggel? Még hogy én jó ember? - Nevettem el a végét. - Imádom, hogy azt hiszed bármire képes vagyok... de mi van veled? Tudod, pont a magadfajtákat vetem meg, akik azt hiszik övéké az egész világ és kedvükre tehetnek bármit. - Tettem el a fegyverem még egy kis nevetés közbe. - Remélem utoljára láttalak. - Megigazítva a kabátomat, faképnél hagytam a kávézóban is kiléptem a helységből. Biztos beszívott, ha azt hiszi belemegyek a kis játékába. Még arra sem ér semmit, hogy lövést kezdeményezzek. |
Ji-Woon Hak"Enjoy this moment, few get so close."Nem ijedt meg, még. Nem is vártam, ugyanis legyen szó halandóról vagy természetfelettiről, sokuk hiszi, hogy képesek volnának megfékezni a démont. De el kell, hogy keserítsek mindenkit, sok esetben ez koránt sem így van.
- Egy magamfajtával? Na szépen vagyunk... - forgattam meg szemeim a személyeskedésére. Persze értem én, aki a Pokolból jött, ne várjon semmi jót. Ha nem öltem volna le több száz lényt, akkor sem kezelne másképp. Ezt bizton állíthatom. Csak nem értem mire fel ez a nagy magabiztosság. Újabb sértő kijelentésére viszont magasba szöknek szemöldökeim, mint egy rájátszva kicsit a döbbenetemre.
- Szörnyeteg? Szörnyeteg. Azt hiszem egészen más elképzelésünk van ennek jelentéséről. - állapítom meg, de azért a végére elmosolyodom. - Ó, igen. Ebben tévedsz. - bólintok.
- Vagy az előbb magadra utaltál? - vigyorodom el. - Hiszen az előbb még éppen, hogy engem tartottál bolondnak, amiért volt merszem Őfelségét megzavarni. - nyaltam meg alsó ajkam, de mindezek ellenére élveztem ezt a csevelyt. Nem túl gyakori pillanat, hogy ily módon is eltudok beszélgetni bárkivel is. Ezt az is tanúsíthatja, hogy mikor kicsit hangosabban nevetek fel és nem rejtem véka alá jó kedvem, a kávézóban ülők nagy része el is hagyja a helyiséget. Félnek. Okkal. És még sem teljesen. Nem szokásom csak úgy hátulról átdöfni senkit sem. Nem mindig. De általában nekik sem szokásuk venni a fáradságot, hogy beszéljenek. Kivéve azok a különc kis rajongók, akik annak ellenére, hogy tudják, mi vagy ki vagyok, úgy néznek rám, mint valami istenségre. Ez eleinte izgalmas is volt, de mára unalmassá vált. Kihívás nélküli dolog, mely végett nem is igazán a lényem foglalkoztatta őket, mint sem, amekkora felfordulást csinálok. De ha nekik ez kell...
A nagy hahotázásom akkor maradt abba, mikor kétségbe vontam megfigyelői képességeim.
- Édesem, néhány kósza ostoba még nem jelent sokat. Mondhatni érzékem van kiszimatolni a finom, halandói lelkeket, és ebben bizony nem bővelkedik ez a város. - vetettem oda neki egy fél mosollyal. Jobbára csak a klubbok területén sündörgök, de előfordul, hogy utam során elkalandozok másfele is.
- Ja, igazad lehet. Végülis minden démon egyforma. Ha egy embert öl, akkor ugyanúgy megérdemli az éppen csak földre lépett démon is a halált. Vagy tudod mit, terjesszük ezt ki egy kicsit... Végtére is minden természetfeletti lény közt akadnak gyilkos formák. Héé, én úgy gondolom, hogy a városba élő vámpírok közt is legalább egy ölt már embert. Hallod, tuti találnánk a kávézóban is egyet, miért ne ölhetnénk meg akkor azt is? De várj csak, várj csak, ti emberek sem vagytok olyan ártatlanok, hiszen te is öltél, az előbb mondtad. Teljesen lényegtelen milyen körülmények végett, hisz az eddig sem volt fontos... De te még sem fontolgatod, hogy meghalj... Vagy tévedek? - vigyorodtam el szélesen a végére. Belátom, hogy ördögien érettlen démon vagyok, és a kezem sem tiszta, ha az életekről van szó, de azért azt én sem szeretem, ha valaki túl jónak tartja magát, ahhoz képest ami. Senki sem ártatlan... Ezt pedig itt helyben be is fogom bizonyítani. Éppen ezért felajánlottam neki két opciót. Egy jót és egy rosszat. De itt egyből ki is bukott melyikünk a türelmetlenebb.
Egy pillanatig sem kételkedtem benne, miként fog reagálni, hiszen pontosan ezt ecseteltem neki az előbb. Nem riadtam meg a pisztolytól, csak laposakat pislogva, sokatmondó arc kifejezéssel néztem rá mögüle.
- Ugye tudod, hogy mi démonok tudunk egy s mást. Többek között, például, hogy veletek ellentétbe, nekünk nincs saját testünk, ami annyit tesz, hogy amíg a te lelked sehová sem tud bekéreckedni, én gazdatestről gazdatestre szállok. - húztam a szám, bár bennem volt, hogy csupán az idegesitésem eredménye, hogy ennyire meggondolatlan. Aztán elmosolyodva lassan eltomta fejemtől a pisztoly csövét és felkeltem az asztaltól.
- Komolyan képes volnál megölni egy ártatlan vámpírt? Hogy aztán átszálljak a pincérlányba, és aztán őt is lelőnéd? Majd az öreg urat ott hátul, aki az asztal alatt bújt el? - kérdeztem abba már bele sem menve, hogy egyébként őt is megszállhatnám. Nem, azt akartam, hogy lássa be.
- Hogy volnál képes jó embernek, de legalábbis nálunk jobbnak mondani magad, miközben sorra ölnéd az ártatlanokat? Inkább feláldozod őket, egy halom embert, semmint, hogy adj egy nyavalyás puszit? Azért érzed a különbséget, ugye? Lényegében egy semmiséget ajánlottam fel, amit te inkább elutasítassz és hagynád, hogy vérbe torkolljon a dolog. Meg se próbálnád, hogy esélyt adj nekik... nekem. Magadnak. - néztem a szemeibe.
- Démonnak születni kell, ez kétségtelen. De szörny csak abból lesz, aki lehetőséget kap egy jó és rossz úthoz, s ő inkább a rosszat választja. Nekem nem adatott meg fajtám miatt eme "jó" lehetőség. De neked? - tettem karba a kezeim teljesen megkomolyodva. Ha pedig hagyta, hogy eltoljam fegyverét vagy önszántából leengedte, közelebb mentem, olyan közel, hogy éppen csak egy-két centi legyen köztünk.
- Hogy lásd, én jó próbálok lenni, s egyben bebizonyítani éppen, hogy mi is rejlik benned, enyhítek az ajánlaton. Egy ujjal sem érek a bent lévőkhöz, amennyiben kapok tőled egy arcra puszit. - nézek az enyémekhez képest sötét íriszeibe. - Bár tudom, hogy szerintetek egy démon szava üres, mit sem érő. De én a szavamat adom. Megér neked ennyi kockázatot mindez? Emberi életek egy pusziért? Nézz csak körbe, nézd a félelmet a szemükben, amiért állhatatosságod fogja a halálukat okozni. Ha csak... Úgy nem döntessz, hogy megéri egy apróság... - engedtem le kezeim. |
Sebastian Sparks"i am fearless because i've been afraid"Igaz volt számomra az is, hogy démonnal azóta nem igen találkoztam amíóta kettős életet élek itt. És az is igaz volt, hogy nem erre a kölyökre. Jól tudom, hogy kevés annak az esélye ha esetleg rá találnék. Ki tudja, talán vissza ment a pokolba "megpihenni", vagy továbbra is szedi az áldozatokat ebben a városban. Előbb-útóbb rá fogok találni, és megölöm. Mint ahogy egyik lény sem, így a démon sem tartozik a legerősebbek közé. Mindenkinek van gyenge pontja, és ha elég ügyes vagy elhárítani, hogy beléd szálljon onnantól már nincs akadály. Egy kicsit sem éreztem feszültséget, vagy félelmet. Mi több, karba tett kézzel dőltem kényelmesen hátra a székemnek, érzéstelen arc kifejezésemmel amíg az ő szemébe néztem, egyenesen rá. Ugyan is nem volt szándékom bele menni a kis játékába.
Amikor Melanie meghalt, akkor sem éreztem semmilyen megfutamodást. Akkora düht, és haragott még soha nem éreztem mint akkor. Tehetettlenül állva felette, hogy nem tudtad megmenteni..., hogy pont akkor nem voltál ott hogy segíteni tudjál rajta. Nem voltam ott a jóban-rosszban dologban, mikor kimondtuk az igen. Minden esetre, ezek már csak emlékek amik egyre jobban szerte foszlanak.
Meghallgatva a srácot, a megkülönböztetésről úgy tűnt hogy ezt igen komolyan gondolja. Félmosolyra kúszott a szám. - De néha át is kellene gondolnod, ki az aki szívesen állna le egy magadfajtával. - Szólaltam meg, de a mosoly nem tűnt el az arcomról. - A hitetlenek még rendben van, de akinek van esze nem hiszem, hogy minden vágya egy szörnyeteggel társalogni. Vagy tévedek? - Mondatom végére, ejtettem egy kis hangsúlyt, hogy ki emeljem a kérdésemet. Nem is voltam egy istenhívő, mert rohadtúl nagy hülyeségnek tartom. Isten nem létezik, és nem is fog létezni. Nem jön a megsegítésünkre, főleg nem ezen a helyen. Sokáig nem agyaltam ezen, hisz mikor kimondtam a démon szót a gyerek konkrétan úgy megörült mint ha éppen egy zacskó cukorkát kapott volna. Azok akik meghallották ezt a szót, nagy sietséggel távoztak is, amit a szememmel követtem egy ideig de rögtön vissza is néztem erre a pokolfajzatra mielőtt még tenne egy hirtelen mozdulatott.
Ahogy kedvére ütötte az asztalt, miközben itt örvendezett majdnem kiborította a kávémat is, amiért nagyon bosszús lettem volna. Felhúzott szemöldökkel konstáltam, hogy szinte őrjöng mint egy 10 éves. Egyből minden szem ránk szegeződött, és hallottam pár kósza mondatott a többi vendégtől. Kezdtek megijedni, és rájönni valyon mi folyik itt kettőnk között. - Mennyire idétlen... viselkedés. Túlságosan feltűnő. - Gondoltam, és ezt meg is jegyeztem magamnak.
- Nem olyan ritka mint gondolnád. Tán azért látod így, mert nem veszed észre. - Jobban lefoglalja az, hogy a saját szórakozására mészároljon. De nem foglalkoztam vele, megváltozni úgy sem fog. Majd vissza térve az öldöklésre, elnevettem magam ismét. - Mért kellene hagynunk, hogy elvegyétek az életünket? Oda-vissza megy a dolog. Ez a játék szabály. Ti öltök, mi is ölünk. - Tártottam szét a karom, enyhén megemelve a vállamat de vissza is helyezkedtem a korábbi pozícíóba. Na de ami most történt, legszívesebben eresztenék egy kósza golyót a kölyök fejébe... egyenesen a feje közepébe. Még is miféle ajánlat ez? - Még is kinek képzeled te magad? Túl nagy a pofád, de szívesen segíthetek rajta. - Szúrós pillantásokat vetettem rá, miközben előrántottam a fegyverem és egyenesen a fejéhez céloztam. Arcomon lehetett látni a fajtájának iránti gyűlőletemet, hiába nem ő volt az akit keresek. Mindegyik egytől-egyig egy aljas szemétláda, és másra nem is jók. A többi vendég aki meglátta a fegyvert a kezembe, rögtön sietősre vették a dolgot és kirohantak a kávézóból. Nem szívesen hoztam meg a döntést, hisz ez egy nyugodt kávézó..kivéve most mert lett egy zaklatóm. Nem állt szándékomban rá támadni, csupán egy kis figyelmeztetésképp, de leginkább felszólításképp cselekedtem így. A fegyveremet készenlétre helyeztem, korábbi helyzetemet megtartva.
- Takarodj innen, ha nem akarsz a seggedbe is golyót kapni. - Szólaltam meg, egyenesen a kölyök szemébe nézve. - Hogy döntesz? - Tettem fel a kérdést, remélve hogy veszi a lapot.
|
Ji-Woon Hak"Enjoy this moment, few get so close."Emlékszem egy este beszökött a mára már kísértet laktak stúdió épületébe egy semmire kellő vérfarkas. Valószínűbbnek találom, hogy nem tudhatta, hogy én is ott tartózkodom, mert nem találkoztam volna még olyan egyeddel, aki önszántából kínálta volna fel magát. Vagy a lelkét... Szóval beszökött, ha jól emlékszem menekült valakik elől, mert bár én némán, de mindvégig ott álttam tőle pár méterre, őt jobban lekötötte a kinti szirénázás, csaholás, a keresgélése. Gondoltam a magam módján jelzem felé, hogy a terület lakott és a lakója nem örvendezik, ha az otthonát háborgatják. Ám mindazok ellenére, hogy támadás nélkül távozásra intettem, füle botját sem mozdította. Akkoriban nem voltam ennyire szórakozott, legalábbis magányosabb napjaimon, és a plüss gyűjteményem is féltettem az enyves kezektől, így kissé magamra vettem az üres fenyegetéseit és a szemvillogtatását. Gondoltam hát legyen, megvillantottam én is, de nem vette az adást. Ócsárolni kezdett, és megfenyegetett, hogy megöl. Akkor már másodjára negyedjére jártam a Földön és tudtam, hogyha be is végzem, visszatérek. Felnevettem, de olyan igazán jó ízűen. Azt mondtam, idézem: A karmaimmal tépem fel a torkod! És persze vicsorgott hozzá. Nem szokásom megválni ettől a testtől, de akkor ott kivételesen megtettem. Már akkor hátra hökkölt, mikor a sötétség szivárogni kezdett a porhüvelyem szeméből és szájából, de mielőtt bármit is tehetett volna, sarokba szorítva szálltam meg. Az elméje ugyan ellenkezett, de harmat gyengén, testének pedig onnantól én parancsoltam. Abban persze egy percig sem kételkedtem, hogy karmai valóban képesek áttépni a bőrt vagy húst, ezt pedig saját magán demonstráltam. A bőre szinte patant, ahogy a vastag, sötét körmei belemélyedtek, vére egyből kibuggyant. De nem kíméltem. Ereinek átszakadása által spriccelni kezdett belőle a vér, mely nem csupán a külvilág felé mutatkozott meg, de a légcsövén keresztül is okozott némi kellemetlenséget, legalábbis míg az oxigén útját át nem tépte a farkas karom. Én abból az egészből csak egy kis szorító érzést éreztem a torkomon, és kellemes fáradtságot, ami azonban fokozódni látszott. Még a trédre rogyása előtt kiléptem testéből és gomolygó füst felhőként figyeltem, ahogy vér tócsája közepébe zuhan, és néhány keserves levegőért kapkodás után kilehelte lelkét. Erre még nekem sem volt undorom. A farkas lelke egy romlott almaként volt leírható, amit csak egy kiéhezett falna fel. Nem ő volt az egyetlen, aki eképp végezte, de azért mindig megfogan a fejemben, miért próbálnak dominálni, minek után még nyilvánvalóvá is teszem, hogy van, amivel egyértelműen megnyerhetem a háborút.
Az egeremet azonban nem ilyen sorsa szántam. Nem így, ebben a formában, ha a halála valószínűleg be is következne. Ám a kiszemeltem mindahányszor leintett.
- Ó, nem! Tisztában vagyok vele, hogy sok az érdekesnek tűnő unalmas ember. Csalóka olykor, de tudom, hogy nem mindenkiben van meg az, amire szükség volna. - csóválom a fejem, ezúttal mosoly nélkül, komolyn magyarázva meglátásom. Mikor azonban láthatóan kellemetlenséget okozott neki a megnevezés, mosoly kanyarult arcomra, nekem ugyanis nem volt ellenemre az általa adott megnevezés. Már csak azért sem, mert ennél jóval cifrább dolgokat vágnak hozzám, kevésbé okos lények.
- Pedig képzelheted, mennyivel jobb volna neked is, ha valóban az én drágám lennél. Nekem is, de legfőképpen neked... - kacsintottam egy sokat mondót, és végig nyaltam alsó ajkamon. Az, hogy eztán min nevetett, nem tudom. Kétlem, hogy azért, mert kézben tartotta volna a köztünk lévő... nem is tudom minek hívhatnám... szikrát?
Ám mikor szájára vette fajtám nevét, ördögien széles vigyor jelent meg a képemen. Annyira, hogy a szomszédban ülők asztala egyből szabaddá vált. Nem sokkal később pedig sikerült még inkább felvillanyoznia, mikor kiderült, jómagam is a kiszemeltjei közé tartozom. Hangosan doboltam kettőt-hármat az asztalon, a pohár majdnem fel is borult, és felkacagtam jókedvemben.
- Micsoda mázli! Micsoda szerencse!! - kiáltottam fel, szinte virultam. - Hiszen pont ez a játék lényege! - tapsoltam párat elismerően. Éppen csak a lötyije vett el a hangulatomból egy keveset, amit egyből pótolt is az enyém.
- Azt gondolnád, de nem! - jegyeztem meg az italom jó párszor meghúzva, amiből ha nem kért, hát nem kért. Aztán rákaptam tekintetem.
- Egyébként tévedés... Itt az ember éppen olyan ritka, mint a fehér holló, vagy hogy is mondják... - böktem felé, végén pedig szemeimet forgattam.
- Ezen nem veszünk össze, drágaságom. Éppenséggel ti sem a mi barátságunkra pályáztok. De szólj, ha tévedek... - vigyorgok önelégülten, mert igaz, ami igaz, ám én nem tagadom meg, hogy rossz vagyok, na de ők? Vadásznak hívják maguk, hogy illegális formában ölhessék, aki nem szimpatikus nekik.
- Ó, igen. Az mulatságos volna. - somolyogtam, szinte vágytam rá, hogy kimutassa foga fehérét, de jobb ötletem támadt. Bebizonyítom, hogy ők éppen annyira romlottak, mint mi. Adok neki egy lehetőséget, amivel akár élhet is, de minden bizonnyal nem fog, mert lelke mélyén már ígyis a halálomat akarja.
- De tudod mit... Látom, borzasztóan zavarlak, biztos rosszkor rossz helyen, éppen ezért felajánlom azonnali távozásom, amennyiben kapok tőled a szájra puszit. Ennyi. Se több, se kevesebb. És utána, ha meg is látlak az utcán, akkor sem robbanok be eléd, hogy zaklassalak. Nah? - se több, se kevesebb, egy szájra puszit vagy az idegein való táncolás. Ő dönt. De őszintén? Tudom a választ... |
Sebastian Sparks"i am fearless because i've been afraid"Egy valamiben biztos voltam, hogy nem csak a mai estémnek lőttek, hanem lesz még összetűzésem ezzel a kis kölyökkel. Lehet más lény, nekem kölyök marad főleg a viselkedése miatt. Viszont egyáltalán nem tetszett a srác, de főleg az hogy a száját egy percre se tudta befogni. Ilyenkor kaparnám már a falat, csak hogy egy 5 percre vagy talán örökre elkussoljon. Még jó, hogy az alatt... hát mondhatni "kis" idő alatt megtanultam a türelemmel játszani így képtelen voltam elhallgatattni magam. De már szinte igen szúrós tekintettel fürkésztem az arcát, amíg ő minden féléről leállt trécselni velem. Nem tudná hol a helye? Főleg egy kávézóban... könyörögöm, ahol mindenki minket bámul. És így feltűnőek is vagyunk. Őszintén szólva, már bánom hogy kiléptem a lakásból. Szívesebben lettem volna otthon, egy jó kis whiskey társaságában, és átadni magam a szesz hatásának... úgy egész estére.
- Mire gondoltál éppen? Hogy minden ember egyforma személyiséggel rendelkezik, amihez neked óhajod van? - Kérdeztem felvont szemöldökkel, kicsit sem kedvesen. Értve ezt arra, mikor megemlítette hogy a csomagolás megtévesztő volt számára. Majd mikor felhozta a Drága szót, egy kicsit felment bennem a pumpa de igyekeztem körülbelül ötig elszámolni, csak hogy megnyugodjak. Na de azt várhatja hogy az ő embere legyek. - Ide figyelj kölyök. - Kezdtem el igen lenéző tekintettel. - Nem vagyok a te Drágád, szóval jobb lesz ha ezt most befejezed. - Hangom átment apró suttogásba, majd a végén ejtettem egy vigyort. Majd a másik kérdésére, hogy vajon mit keresek itt akaratlanul is elröhögtem magam. Kitekintettem az ablakon, és arra gondoltam hogy ez mért történik most meg velem. Majd visszatekintve a srácra, sunyin elmosolyogva feleltem. - Ezt én is ugyan úgy megkérdezhetném. Démon. - Fejeztem be, miközben karjaimmal megtámasztva feleltem neki kicsit jobban előre hajolva. Szerencséje volt, hogy a démon szót nem hangosan ejtettem ki különben itt máris kitörne a káosz és mindenki ki menekülne a kávézóból. Igazából az se lenne baj, akkor én is elindulnék szépen haza hogy azt az ínycsiklandó whiskyt elfogyasszam, és vehessek egy másik üveggel.
- Pont a te fajtád az egyik, akire vadásznom kell. - Megválaszoltam a másik kérdését is. Szó se legyen félreértésről, nem akartam rá támadni egyenlőre amíg ő nem kedveményezik és nem látom szükségesnek. A hasonlításra rá sem hederítettem, hisz jól tudom hogy az embert előszeretettel nyírják ki. Főleg, hogy van az a cég ahol emberi vért használnak fel vámpíroknak. Már elővettük újra az ügyet, viszont arról fogalmam sincs hogy ki vezetheti azt a céget arról sajnos majd csak később kapok információt. Úgy hogy azzal is várnom kell, és jobban belemélyednem a mellék küldetésekbe.
A srác az asztalra csapott, amikor megemlítettem neki játszadozzon máshol. Még is mi nem tetszik neki? Majd undorodva pillantotta meg a kávémat amit kihoztak nekem. Értetlenül néztem, felhúzott szemöldökkel ismét hogy még is mi baja lehet vele. Bár ő nem ember, így a szokásokat sem ismerheti annyira. De azért az a csokis cucc bejött neki, aki az a szépség kihozott neki. Ki érti ezt? - Talán valami nem tetszik? Annyi ember van a városban, találsz magadnak más szórakozást. - Tértem vissza a korábbi témánkra miszerint elmehetne innen nyugodt szívvel és békén hagyhatna. Belekortyoltam ismét a megérdemelt kávémba, amíg hallgattam a srácot a monológjáról.
- Nem kell nekem a löttyöd. - Utasítottam vissza az ajánlatot. Jól megvoltam a kávémmal is. Ugyan is ez azért kellett, hogy egy kicsit magamhoz térjek a kemény munka után ahol azt az elkényeztetett bunkó parasztot kellett elviselnem. De hát ez van, ha át akarom venni a céget utána. El kell viselnem a sok hülyeséget amit összehord. - Még is előszeretettel akartok velünk végezni... milyen kedves, elragadó gesztus ez tőletek. - Játszottam meg magam, viszont tekintetem komor, és rideg volt. Főleg hogy egy démon ül velem szembe... aki a fajtájának egyike tette tönkre az életem. - Talán fel szeretnéd mérni az erőviszonyokat? - Tettem fel a kérdésem a kölyöknek.
|
Ji-Woon Hak"Enjoy this moment, few get so close."Ami elsőre feltűnt, hogy velem ellentétben nem az a kötözködő típus. Passzív-agresszív, de inkább higgadságot erőltetve magára hárít a válaszaival. Ez sok esetben elég hamar letör, mert nem akar vagy nem tud partnerré válni a játékban a kiszemelt, most azonban úgy döntöttem, hogyha már eddig eljutottam, és felfedezésre adtam fejem, akkor megadom annak lehetőségét, hogy olyasvalakit is kihozzak a sodrából, aki erőltejesen dolgozik ellene. Bár a halandók olykor nagyon finomak tudnak lenni, legtöbbjük képes felmérni a kockázatot, mivel vagy kivel állnak szembe, s eképp inkább megfutamodnak. Ha egy démon társamba botlottam volna, a heves és vad játék hevében, előbb egy utcát romboltunk volna le, majd ezt egyikünk halála követte volna, míg fel nem támasztják hamvaiból. A kérdés az, őt vajon visszahozzák-e, ha-ha?
- Ó, jaj nekem! - kapok szám elé somolyogva, amiként szándékosan félreértelmezem kijelentését. Mert nem mindegy, hogy az ellátó te magad vagy, vagy pedig más valaki.
- De hiszen annyi szép fiú és lány van ebben a városban. - teszem hozzá, kezem elvéve, vigyorogva.
Kérdésére pedig csak fejem rázva legyintettem egyet. Személyes aura? Kérlek... Hát olyannak tűnök, akit ez megállít?
- A kíváncsiság hajtott, barátom. Kíváncsi voltam rád, de egyre inkább úgy érzem, a csomagolás megtévesztő volt. - mosolygok megvillantva fehér fogaim, majd újfent végig nyalva ajkaimon.
- Ne ítélkezz, drága. Lehet te leszel az én emberem, csak még nem tudod... - támaszkodom az asztalra alkarommal, miközben felé sandítok. - Apropó ember... Mi járatban erre felé? A te fajtádnak itt nem túlzottan örülnek, ha csak nem vér típussal ellátott tasakban nem érkezel... - kuncogom el magam, bár tudom, hogy hasonló reakciót nem fogok kapni, így lassan a tárgyra is térek, amiből ismét kihátrálni látszik.
- Jaj ne légy már ilyen! - csapok az asztalra megjátszott türelmetlenséggel. Majd a kihozott italára nézek, aminek a színe a legkevésbé sem mondható bizalomgerjesztőnek és az illata sem éppen a arról árulkodik. Ó, te jó ég, remélem az enyém azért ihatóbb lesz. Egy kis fintor után - amit a kis csészéjében lévő sötét lé szaga okozott - megráztam fejem és ismét rá figyeltem.
- Nem kell, hogy az egér szép vagy ügyes legyen. A bátorság a lényeg, a tettre készség. - húzom félmosolyra arcom, s közben mereven belép mellém ugyanaz a pincérlány, aki az előbb is az asztalunkhoz jött és leteszi elém a megrendelt italt. Nagyobb, szebb és amit felismerek rajta, az a tejszínhab csokiöntettel. Ó, igen, nem csalódtam a megérzéseimben! A szalvétán pihenő kanalat megkímélve a maszatolástól, ujjammal nyúlok a fehér finomságba és leszedve belőle egy kicsit egyből a számba is veszem. - Ahh, igen... - sóhajtok egy örömtelit, miközben felpillantok a plafonra egy röpke pillanatra. Amit ebből a világból megtanultam, hogy az édes egy nagyon jó dolog.
Aztán visszapillantottam rá.
- Hidd el nekem, az enyém jobb... Szerencsédre vagyok olyan drága, hogy megengedjem, hogy megkóstold, nehogy már azt az orrcsavaró szagú valami öljön meg téged... - piszkálódom, de az ajánlatom komoly, egy falás nem árthat, biztos akad még nekk ebből. - Tudod, halandó, két dolog végett érdemes ebbe a világba jönni. Az egyik... - emelek le egy újabb hab adagot és hamar be is nyakalom. - Az édes dolgok. Emlékszem egyszer valaki hagyott ott a stúdiónál egy szelet csokoládét... öhm... talán Twix lehetett a neve... ahh... azok az ízek és a kombinációjuk... ráadásul kettő volt egyben! Micsoda találmány! - ájuldoztam, mert ugyan az összetevőit nem ismerem ezeknek a dolgoknak, azt tudom, hogy rosszat még nem ettem.
- A másik ilyen dolog pedig... az emberek sikolya, mikor kioltod az életük... a könnybe lábadt, riadt szemük csillogása, mikor felfedezik benned a sötétség legrosszabb formáját, hogy tudják, hogy meg fognak halni... - eme felidézett gondolatokra szinte világítottak szemeim. |
Sokszor felteszem magamnak a kérdést, hogy néha minek is mozdulok ki a városba éjszaka. Az rendben van, hogy jelenleg dolgozom már ha lehet ezt annak mondani, hogy várnom kell a pillanatra mire lesz valami nyom amin elindulhatok. De ritka pillanatok egyike az, hogy csak úgy megzavarjanak miközben el szeretnék merengeni a saját kis világomba. Ez a kölyök aki lehuppant elém, jó nagy pofája lehet ha már így ide tolta a seggét társalogni. Általában már a tekintetemtől is messzire elkerülnek, akinek meg szerencséje van az meg is ismerhet. De nem hiszem, hogy pont ő lesz az egyik, akinek nyitott könyv leszek.
Amikor felnéztem a srácra, pont elkaptam azt a pillanatot amikor körbe nyalta a száját. Nos rendben, ilyet szoktak csinálni általában a beképzelt lények/emberek akik azt hiszik övéké a világ de nem baj, konkrétan nem érdekel. Őfelsége kijelentésére, felhúztam az egyik szemöldököm. Ugyan is én nem hinném, hogy játszom itt az őfelsége szerepet de ezt inkább meghagytam neki. Gonosz vigyor keletkezett az arcomon a szex hiányt követően. - Ne aggódj, remekül el látom magam. - Válaszoltam kérdésére. - Nem hallottál még a személyes auráról? Bár ha csak így lehuppansz egy idegen előtt, jó sok eszed lehet. - Vágtam vissza én is, bár most a tekintetem komollyá vált. Azt hiszem ismét előjött az emberiség gyűlöletem.
Az egér kifejezésére ismét új fent felhúztam az egyik szemöldököm. - Akkor azt hiszem rossz embert választottál a kis játékodhoz. Inkább menj és játszadozz máshol. - Vigyorogtam el magam, de ekkor meghozták a kért kávémat és a crossaint. Megköszönve mértem fel magamnak a kis hölgyet, de már neki is láttam a kávémnak. A jó kis espresso kávé volt a legjobb a savanykás íze miatt. Viszont a jó kis crossainnak nem tudtam neki állni, ugyan is zavart, hogy itt ül előttem egy ismeretlen személy aki folyton engem bámul. Volt valami érdekes a fiúban, valami amitől dühös lettem bár ezt igyekeztem nem kimutatni. Jó így is az voltam, hogy csak úgy megzavartak de hát általában ez van, ha nyilvános helyre téved be az ember de ez általában nem velem történik meg.
- Nem hiszem, hogy én tudnék ebben neked segíteni. - Tettem még hozzá végül. - Bár ha annyire egeret akarsz keresni, nem hiszem hogy egy kávézóban megleled magadnak. - Mondtam el a véleményemet, kicsit sem megsértve őt. Ugyan is itt, nincsenek olyan érdekes személy akit ő keresne. Főleg hogy itt öregek is betévednek ide. |
Ji-Woon Hak"Enjoy this moment, few get so close."Fournemouth-ban ember ritkán jár, mondhatni ritka, mint a fehér holló. Az pedig, hogy egy-egy alkalommal mégis belefutunk egy halandóba, oka van. Nem mindig tiszta és legális, de oka az akkor is van. Olykor egy védtelen hülye, aki betévedt a városba valami oltári nagy véletlen folytán. Máskor egy ostoba hívő, aki azt hiszi komoly szándékai éppen elegek ahhoz, hogy belépjen az oroszlán barlangjába. Dee... De bizony, akad, aki tisztában az itt lévők különlegességével, olyan, aki tudja mihez kezdjen itt, s jobbára még törvényesen is járkálhat föl-alá. Bár a halandó vadászok manapság egyre ritkábbak, azért bele lehet botlani olykor egy félnótásba. Ezért is szúrtam ki a már arc szerkezetéből adódóan is morcos kinézetű fickót. Na meg persze hívogató illata végett. Egy halandó lelke ugyanis mindig finomabb, mint egy úgy nevezett "a mi világunkból valóé".
Még bőven készült az italom, mialatt úgy döntöttem megzavarom a csendes mélázásában, így hát hamar be is vetődtem elé. Oké, az túlzás, hogy vetődetem, inkább csak szimplán ledobtam magam vele szembe, s a köszönést követően végig nyalok alsó ajkamon. Nem csak azért, mert éhes vagyok, hanem mert ez egy furcsa szokásom a sok közül. Pökhendi megjegyzése jóformán meglepett. Vadász létére nem túl okos, ha egy sárga szeművel szemtelenkedik. De önmagában mókásnak tartottam mindezt, mégha ennek az is volt az oka, hogy nem nézett fel rám. Vagy csak nem találkozott még démonnal. Megvillantak aranyló szemeim, és kényelembe helyezvén magam, hátra dőltem a párnázott székben.
- Hű, de rossz kedve van őfelségének! - ciccegtem fejem csóválva. - Csak nem a szex hiánya okozza...? - dőltem az asztal fölé halkabb megjegyzésem alatt szélesen vigyorogva az illetőre, majd vissza is dőltem.
- Egyébként... - terpeszkedtem kicsit lábaimmal az asztal alatt, széttárva kezeim, majd combjaimra téve őket, válaszoltam. - Egeret keresek. - somolyogtam, s mielőtt még bármit is mondhatott volna, folytattam. - Egy kisegeret a játékomhoz. |
Tegnap este nem volt semmi olyan munkám, ezért volt egy kis szabadnapom a rendes munkahelyem után, amit persze ki is használtam hisz már rám fér a pihenés. Nem könnyű segédkezni annak a köcsögnek, ha még a dolgát sem érti rendesen. Ritka az ilyen ember az biztos. Hiába a sok diploma, ha sík hülye vagy a munkádhoz. És a legnagyobb probléma, hogy az ilyet engedik dolgozni. De mindegy is, nem az én problémám. Ha becsődől a cég, keresek más munkahelyet. Engem aztán nem izgat.
A mai napom átlagosan telt, nem volt semmi érdekes dolog. Mondhatni már kissé unatkoztam is. Meredten bámultam az egykori feleségem képét, ami az asztalon foglalta a helyet. Naponta eszembe jut élettelen teste, és az mennyire várom már azt a napot, amiért elégtételt tehetek. Tekintetem egyre komorabbá vált, és egyre jobban összehúzott szemöldökkel merengtem a semmibe. Igen, amíg meg nem találom nem fog a lelkem megnyugodni. A gondolataimat egy hangos zaj szakítottak félbe, miután rájöttem hogy egy ütközés hangja volt kíváncsiságból kitekintettem az ablakon. Két kocsi ütközött össze, de senki nem sérült meg. Az ilyeneket nem sajnálom, ha már vezetni sem tudnak. Mivel nyitva volt az ablak, minden szót tökéletesen hallottam ahogy leálltak egymással vitázni. Elővettem a cigarettás dobozom, és a "műsor" alatt megkezdtem egy szál cigit. Mintha popcornt eszegetnék egy moziban olyan érzésem támadt. Mikor már meguntam, úgy voltam vele ideje lenne egy kicsit kimozdulni.
Megvártam az estét, őszintén szólva jobban szeretem ha körbevesz a sötétség. Hisz már a szívem is sötétség veszi körbe, amin egyenlőre nem tudok változtatni. De még ha tudnám is, nem tudom képes lennék-e rá. Szerencsére, jó idő volt tiszta csillagos ég volt. Kissé fújt egy kis lágy szellő de nem igazán zavart. Később elértem egy szórakozóhelyhez, amit ott először megláttam kissé kiégette az agyamat. Egy hülyegyerek ütővel a kezében, járkál a kint lévő emberek között. Egy pillanatra megálltam, csak hogy egy "mi a fasz" kérdést tegyek fel magamban. De nem akartam ezzel foglalkozni, csupán a ruha stílusán akadtam fent egy kicsit. Jó tudom, nem mindenki ugyan az, de azért van egy határ a divat terén. Mondjuk beszélek én, aki nem nagyon konyít az ilyenekhez.
Utam során, megpillantottam egy kis kávézót. Sokkal csendesebb, nyugodtabb hely volt ezért bementem hogy egy kis kávét megigyak egy meleg crossain mellett. Így is tettem, és amint kikértem a menümet kerestem egy szabad asztalt az ablak mellett. Kis sóhajjal ültem le és elővéve a telefonom keresni kezdtem a következő vadászos munkám után. Mindig kapunk értesítést az adott szörnyről, lényről akit le kell vadásznunk. Közben elkezdtem kortyolgatni az erős kávémat. Úgy érzem kell egy kis löket.
Nem sok időm volt merengeni a gondolataimban ugyan is úgy 10 perc után egy hangot hallottam meg. Egyből nem tetszett a dolog, hisz mit képzel ez a valaki hogy csak úgy megszólít idegeneket. Mérges is lettem ezért felpillantottam elég bosszúsan az illetőre. A korábbi kölyök a szórakozóhelyről. - Még is milyen köszönés ez? - Gondoltam magamban. Nem tudtam méltó-e arra hogy válaszoljak a kérdésére. Minek látszik? De most őszintén?! Elraktam a telefononom, de a tekintetemet nem vettem le róla. - Mért is érdekel az téged? Te mi járatban vagy itt, hogy megzavarj? - Tettem fel a hasonló kérdést. |
Az-az áldott jó szívem, biztos az-az, ami ráveszi a megidézőmet, hogy hívjon. Mert hát... ki volna olyan tébolyult, hogy nem csak egyszer, de minden alkalommal, mikor hazavágnak, visszasír, s én ismét ronthatom idefent a levegőt... Ahogy pedig beesteledik és már pislákolnak az égen az első csillagok, úgy döntök ma sem tétlenkedem a stúdióban. Vállamra emelem ütőmet, kabátom belsejében megrendezem a késeket és széles vigyorral a képemen, hajamat hátra fésülve lépek ki a város frissnek aligha mondható, de nagyon is csábító illatú levegőjére. Péntek este. Ilyenkor nagy a tumultus a sok szórakozóhelyen, Ilyenkor keresik a mulatságot mindenfelé és ilyenkor a legmegfelelőbb számomra, hogy ihletett szerezzek. Pontosabban csak alapanyagot a félkész mixemhez. Nem rontok rájuk mindennap, mert a harmadik megjelenésem után már igen sok a szemfüles, aki a fejemre pályázik. De azért minden másnap eltűntetek egy-két semmirekellő fiatalt. Persze mindezek ellenére nem mindenkinek szúrok szemet. Van, aki egyszerűen csak nem vesz tudomást rólam és arról, amit teszek. Úgy vannak vele, inkább életben maradnak semmint beleszóljanak, de azért nélkülük is akad épp elég bajom.
Ahogy járom az utcákat és a nightklubbok előtti sorokat, megvillannak szemeim az eleven testek láttán. Tartják a tisztes távolságot, ki félve, ki megjátszott magabiztosságot öltve magára, de senki nem mer az utamba állni. Ez a része még nem is oly élvezetes, na de, mikor aranysárga tekintetem rá téved egy bárkire is és odakacsintok, amaz pedig zavartan mosolyogva tekeri el fejét, na igen, ez már mulatságos. Azt szeretem az élőkben, hogy bár tudják, hogy nem vagyok egy jó tétlélek, rajongásuk irántam nem leplezik. Legalábbis nem túl jól. És akkor még a démonokat tartják pokolian rossznak. Pedig ezeknek elvileg még lelkük is van.
Nagy meglepetésemre végül nem szórakozóhelyet vagy elhagyatott utcát választok, hanem egy még késő este is nyitva álló kávézót. Különc kis helynek tűnik, és belépve, alig akadnak, azok sem épp buliba készülődve. Csak én csillogok itt az aranysárga kabátkámban és pink-féle nadrágomban. Mintha egy pillanatra meg is fagyna a levegő, többen a belépésemet követően sem veszik le rólam tekintetük. Na nem mindig azért, mert olyan lehetetlenül jóképű vagyok, hanem, hogy időben elspurizzanak, ha lehetőségük van rá. Szerencsétlenségemre általában csak egy után tudok futni, de akkor azt el is kapom, nincs menekvés. Mosolyogva dobom le magam az egyik üres helyre a sok közül, az asztalnak támasztva az ütőt is, és ciccegve egyet a számmal magamhoz veszem az ét...itallapot? Annyira leköt a játék és a zene, hogy az ilyen apróságok, mint az étkezés vagy egyéb dolgok felfedezése, nem igazán tartoznak a fontosabb elfoglaltságaim közé. Mondhatni tapasztalatlan vagyok bennük. Ezért ránézésből döntök, ami elég gyorsan megy, hála a kép illusztrációknak, ellenben hosszas percek telnek el, mire nagy nehezen ráveszi magát az egyik felszolgáló, hogy odajöjjön.
- Egy Frappet, lécci... - nyújtom át kacsintósan, mosolyogva a műanyaglapot, és végig követem tekintetemmel a leányzót, míg el nem tűnik a pultok mögött. Akkor pedig feltűnik egy férfi. Más különben nem biztos, hogy felkeltené érdeklődésem, de az illata annyira.... emberi. És sötét, és bosszúszomjas... Jobbára szívesebben fogyasztok ártatlanabb lelkeket, de ez a fickó... szinte hívogat a kisugárzásával, így hát nem is ütöm el tovább az időt egymagamban. Felkelek, a széknek köszönhetően nagy nyikorgással, majd kezemben kissé megingatva az ütőt odasétálok mellé, majd megállva, ismét letámasztva a közelembe az ütőt, ledobom magam vele szembe.
- Szevasz tavasz...! Mi járatban? - vigyorodom el. |
Ne nézz túl hosszan az árnyra, mert démon nézhet vissza rád.
Lezárt kör |
[12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
